József trónja (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“A Biblia első könyve életrajzi könyv, mert a mi Istenünket az ember érdekli. De az az ember, akire Ő vágyik, nem lehet akármilyen; annak az Isten szíve szerinti embernek kell lennie. A Teremtés könyvében nyolc olyan személy életét látjuk, akiben Isten valamilyen munkát végzett – Isten munkálkodásán keresztül pedig meglátjuk az Isten szíve szerinti embert. Amint Isten ezeknek a férfiaknak az életében munkálkodik, valami elkezd megnyilvánulni bennünk és rajtuk keresztül, egy-egy jel vagy ismertetőjegy mindegyikőjükön. És amikor ezeket egybegyűjtjük, meglátjuk azt az embert, aki megelégíti Isten szívét.

Most pedig eljutottunk az utolsóhoz, Józsefhez. Tulajdonképpen József a beteljesülése, az összefoglalása annak, amit Isten az őt megelőző férfiakban végzett. József életét a trón szimbolizálja – József trónja. Már a kezdet kezdetén is ez volt Isten szándéka. Amikor Isten embert teremtett, a maga képére alkotta őt. Utána pedig azt mondta Isten az embernek: „Uralkodni fogsz.” Képmás és uralkodás. A képmás az életre vonatkozik; az uralom pedig ennek megnyilvánulására, az élet külső megélésére, az élet működésére. Sajnos, az ember elveszítette az isteni képmást, és ezért elveszítette az uralmat is. Isten azonban addig munkálkodott ezekben az emberekben, míg végül elő nem állt József. József élete a trónon telik – uralkodás, hatalom, tekintély, kormányzás – mert Isten képe, az Ő Fiának képmása helyre lett állítva.

Az 1Péter 2,9-ben azt mondja, hogy mi, akik az Úr Jézusban hiszünk, választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonba vett nép vagyunk, hogy hirdessük annak kiválóságát, aki kiszabadított bennünket a sötétségből az Ő csodálatos világosságába. A Jelenések 5-ben pedig azt mondja, hogy az Úr Jézus az Ő vére árán megvásárolt bennünket Istennek minden törzsből, minden nyelvből, népből és nemzetből; és királyokká és papokká tett bennünket Isten számára. Tehát minket, akik hiszünk az Úr Jézusban, nem csak megvásárolt a drága véren, nem csak megbocsátotta bűneinket, hanem királyokká és papokká is tett minket. Más szóval, mindannyiunknak királyi vér csörgedezik az ereiben. Azért születtünk újonnan, hogy királyok legyünk Isten számára; természetesen nem a világi értelemben vett királyok, hanem királyok Isten előtt. A nekünk szánt sors az uralkodás. Uralkodói élet van bennünk.

Azonban azért, hogy uralkodhassunk, szigorú nevelésre van szükségünk. Senki sem kerülhet trónra, még ha királyi családba született is, ha nem részesült szigorú nevelésben. Hiszen lehet, hogy valaki egy királyi családba születik trónörökösként, és elrendelt sorsa az uralkodás; mégsem lesz képes uralkodni, ha őt sosem fegyelmezték, ha őt magát sosem nevelték. Sőt, egy király kiképzése sokkal szigorúbb, sokkal keményebb és sokkal fegyelmezettebb, mint bármilyen más hivatás esetében.”

Tovább a teljes üzenetre PDF-ben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Jákób oszlopai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat a hetedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig, emlékszünk, hogy Ábrahám oltárokat épített, Izsák kutakat ásott – és most eljutottunk Jákóbhoz, aki pedig oszlopokat állított. Az oltár a keresztet jelképezi, a kút az élet Szellemét, az oszlop pedig az Isten tanúbizonyságát jelenti. Ábrahámból származott Izsák, Izsákból származott Jákób. A keresztből pedig a Szellem teljességébe érkezünk, a Szellem teljességével pedig Jézus tanúbizonyságát hordozzuk.

Az Igében az oszlop mindig valamit tanúsít, valamiről bizonyságot tesz; azért állítják fel, hogy látható legyen. A Bibliában először az 1Mózes 19-ben olvasunk oszlopról. Amikor Lót felesége visszatekintett Sodomára, sóoszloppá változott. Ez negatív dolgot tanúsít, azoknak szól, akik az Úréi, mégis a világ után vágyakoznak.

Amikor Isten kihozta Izráel gyermekeit Egyiptomból, tűz- és füstoszloppal vezette őket a pusztán keresztül. Más szóval, újszövetségi fogalmakat használva, a bennünk lakó Szent Szellem vezet végig bennünket a pusztaságon a Jézus tanúbizonysága szerint. Ezt követően a szent sátorban látunk oszlopokat, melyeknek szerepe a tartás, alátámasztás volt. Ezek erőt jelképeznek, mert Isten házát tartják. Salamon templomában pedig két oszlop állt a nép előtt, nem azért, hogy tartsanak valamit, hanem díszként szolgáltak, az erőt szimbolizálták. Az egyik neve Jákin – „az Úr megszilárdít, megalapoz”, a másiké Boáz – „Őbenne erő”. A Salamon temploma előtti oszlopok tehát az erőt, a szépséget, a tanúbizonyságot jelentik – Isten erejét és szépségét.

Az Újszövetségben Pál megemlíti, hogy Isten gyülekezete az igazság szilárd alapja és oszlopa (lásd 1Timóteus 3). Isten gyülekezete az igazságban áll, és az igazságról, csakis a színtiszta igazságról tanúskodik. A Galatákhoz írt levélben Pál megemlíti, hogy Péter, Jakab és János a gyülekezet három oszlopa Jeruzsálemben – mert ők erősséget és támaszt jelentettek az ottani gyülekezet számára.

A Jelenések 3-ban Urunk megígéri a filadelfiai gyülekezet győzteseinek, hogy jutalmul oszlopok lehetnek az Isten templomában, és az Úr neve lesz felírva rájuk. Támaszok, tartóoszlopok ők, akik az Úr Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az oszlopok az Igében a tanúbizonyságot jelképezik. Az erőt és a támaszt szimbolizálják.

Mindezt szemünk előtt tartva térjünk vissza Jákóbhoz, aki élete során összesen négy oszlopot állított. Az ember nem állít véletlenszerűen oszlopokat, ezeket Jákób bizonyos megtapasztalásokból eredő konkrét időszakokban állította. Ezek az oszlopok azoknak az átélt tapasztalatoknak állítanak tanúbizonyságot, melyeket Jákób az élete során Istenből megtapasztalt.

Ez miránk is nagyon igaz ma. Nem csak arra van szükség, hogy megtapasztaljuk a keresztet és beteljesedjünk Szent Szellemmel, hanem Jézus tanúbizonyságát is hordoznunk kell. Más szóval, Jézus tanúbizonysága ma rajtunk nyugszik; de hogyan kellene nekünk Jézus tanúbizonyságát hordoznunk? Úgy, hogy ennek először a saját életünkbe kell mélyen beleszövődnie; vagy máshogyan kifejezve, először Krisztusnak kell egyesülnie velünk a bensőnkben; és ebből, hogy Krisztus beleolvad az életünkbe, egy látható oszlop, tanúbizonyság emelkedik. Tehát ez nem olyasmi, amit bármikor megtehetünk a saját akaratunk szerint; hanem ennek az életünkből kell fakadnia, Krisztus egy új megtapasztalásának eredményeként, vagy annak a megtapasztalásnak az eredményeként, hogy Krisztus belénk olvad, részünkké válik. Ekkor Jézus tanúbizonysága láthatóvá válik a körülöttünk levők számára.

Jákób vágyakozott a szellemi dolgokra. És mert ekkora vágyakozás volt benne a szellemi dolgok iránt, elrabolta bátyjától annak elsőszülöttségi jogát, és vele az elsőszülöttnek járó áldást is. Persze mindezt hústesti eszközökkel érte el. Volt ugyan szellemi törekvése, de ehhez hústesti eszközöket használt, mert vallásossága a hagyományra épült, nem személyes megtapasztalásra. Tudta, hogy van Isten; hallott Isten áldásáról. Akarta is ezt az áldást, az elsőszülöttnek járó áldást, de személyesen nem találkozott Istennel. Nem ismerte Istent személyesen; egyedül a hagyományokon keresztül ismerte Őt, az apjától hallott Róla. Vágyott a szellemi áldásokra, szellemi dolgokra, de a módszerei hústestiek voltak. Ennek eredménye pedig az lett, hogy habár megszerezte az elsőszülöttségi jogot és az elsőszülöttnek járó áldást az apjától, és szinte már minden ott volt a kezében, ugyanakkor mégis elveszített mindent. Mentenie kellett az életét; el kellett hagynia otthonát; számkivetettként kóborolt a pusztában. Miközben pedig Hárán felé vándorolt, ráesteledett. Talált egy követ, melyet párna gyanánt a feje alá tett, és elaludt.

Én mindig úgy érzem, hogy ez valamilyen nagy tragédiának a képe, hiszen amikor letesszük a fejünket egy párnára, mi milyen párnát választanánk? Persze, hogy valami puhát, amire lepihenhetünk, és álomra hajthatjuk fejünket. De Jákób itt nagyon nagy szorultságban volt, teljesen kétségbeejtő helyzetben. Semmit sem talált, amire lehajthatta volna fejét, ezért egy kemény követ választott vánkosul. Lehet úgy aludni, hogy fejünk a kemény kövön nyugszik? Hacsak nem vagyunk a teljes kimerülés állapotában, nem fogunk tudni így elaludni. Ez a kép tehát a rendkívüli kimerültség állapotát tárja elénk. Jákób saját magának a végére jutott. Teljes mértékben kimerült, helyzete tökéletesen reménytelen volt. Még egy kővel a feje alatt is el tudott aludni, és álmot látott.

Isten a legvalószínűtlenebb helyen, a legvalószínűtlenebb körülmények között, a legvalószínűtlenebb időpontban találkozott vele. Jákób nem számított arra, hogy Istennel találkozzon az adott körülmények között, Isten azonban mégis ott találkozott vele, egy álomban. Jákób egy létráról álmodott, mely összekötötte a földet a mennyel, és Isten angyalai le-föl jártak rajta – ami kommunikációt jelent. Isten a létra tetején állt, Jákób a létra alján feküdt, Isten pedig szólt hozzá. Isten megáldotta Jákóbot, és megígérte, hogy neki adja azt a földet, melyet atyjának, Ábrahámnak, és atyjának, Izsáknak ígért. Isten megígérte, hogy meg fogja áldani ezt a földet, és Izsák magva annyi lesz, mint a tengerpart homokja. És Isten azt mondta: „Megőrizlek téged. Veled leszek, és vissza foglak hozni erre a földre.”

Amikor Jákób fölébredt, megrémült. Azt mondta: „Isten van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmetes itt!” Miért mondta azt, hogy félelmetes? Nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Nem volt kész arra, hogy meglássa Istent. Azt mondta: „Ez az Isten háza, a menny kapuja!” Fogta azt a követ, melyet párnának használt, függőlegesen fölállította, mint egy oszlopot, és olajat öntött rá. Majd fogadást tett: „Ha Isten megőriz engem, és ad nekem öltözetül ruhát, és ad nekem kenyeret enni, és visszahoz atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem, és ez a kő, ez az oszlop az Isten háza lesz, és én mindenemnek a tizedét Neki adom.” Ezt az oszlopot az felébredés, a szellemi felébredés oszlopának nevezzük.”

Tovább a többi oszlopért (az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ábrahám oltárai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat az ötödik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Az ötödik személy Ábrahám. Isten Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ábrahám a hit atyja. Élete során egyik oltárt építette a másik után; nem csak egy oltárt, hanem négyet, mert Ábrahám életének szimbóluma az oltár. Senki nem építene oltárt saját magának. Építhetünk magunknak házat, de amikor oltárt építünk, azt Istennek szánjuk. Más szóval, az oltár a vallásos életünket szimbolizálja, vagy, pontosabban fogalmazva, a szellemi életünket. Az oltár nélkül nincs szellemi élet. Az ószövetségi oltár nem más, mint az újszövetségi kereszt, mert a Héberek 13,10 azt mondja, „oltárunk van”. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a keresztről beszél. Nekünk nem csak az Úr Jézus keresztjébe vetett alapvető, objektív hitre van szükségünk, hanem a bennünk munkálkodó kereszt folyamatos, szubjektív tapasztalatával is rendelkeznünk kell. Tudjuk, hogy a mi Urunk, Jézus keresztjében való hit és ismeret alapvető, hiszen, ha nem értjük, miről szól, és nincs hitünk az Úr Jézus keresztjében, akkor megmenekülésünk sincs. Akkor nincs életünk; nincs megbocsátás; nincs megváltás. Az Úr Jézus keresztje ad nekünk megmenekülést (üdvösséget). Ismernünk kell a mi Urunk, Jézus keresztjét – hogyan hordozta bűneinket az Úr Jézus az Ő testében a kereszten; mi magunk hogyan feszíttettünk meg Vele együtt a kereszten – mivel ott voltunk Őbenne; hogy az ellenség, a Sátán és a sötétség minden erői hogyan szenvedtek teljes vereséget, hogyan lettek foglyul ejtve a kereszt győzelme által. Ismernünk kell Krisztus elvégzett munkájának minden egyes részletét a kereszten, mert ez adja a hitünk alapját, és ez ad megmenekülést (üdvösséget) is.

Ismernünk kell a kereszt összes objektív jelentését. De továbbmenve, be kell fogadnunk a keresztet a lényünk legmélyébe, és hagyni, hogy ott munkálkodjon, hogy száműzzön mindent, ami a hústestből, a régi teremtésből, az énünkből való. És be fogja hozni mindazt, ami az új teremtésből, Krisztusból való, hogy átváltozhassunk, átformálódhassunk Isten Fia képének hasonlatosságára. A kereszt tehát teljes mértékben alapvető a szellemi életünk számára. Ha nincs kereszt, nincs Krisztus sem. Ha nincs kereszt, nincs keresztény sem. Ez ennyire fontos! Nem tudjuk a keresztet Krisztustól elválasztani; és ugyanúgy, nem lehet a keresztet a keresztényektől sem elválasztani.

(…)

Oltárt nem lehet bármikor, bárhol építeni. Szellemileg szólva, megvan az ideje és helye az oltár építésének. Nem csak az Úr megjelenésére van szükség, hanem az Úrnak való engedelmességre is. Ezt az oltárt, melyet Ábrahám épített, a kijelentés oltárának nevezhetjük, mert Isten dicsősége megjelent neki. A kijelentés a keresztény élet alapja. Ha nincs kijelentés, nem is kezdődik el semmi. De, amikor Isten megjelenik, akkor ott elkezdődik valami.

Bár Isten megjelent Ábrahámnak, amikor az a káldeai Urban volt, mégsem épülhetett oltár, mert azután, hogy Isten kijelentést ad, engedelmeskedni kell Istennek. Háránban Ábrahám csak félig engedelmeskedett; ezért nem tudott oltárt építeni, mert nem volt tanúbizonyság – egészen addig, míg meg nem érkezett Kánaánba, a Sikem nevű helyre. A „sikem” a héberben vállat jelent, azaz felelősséget. „Móré” tanítót jelent. Más szóval, miután Isten kijelentette Magát nekünk, a vállunkat Isten parancsa alá kell helyeznünk, felelősnek kell lennünk, felelnünk Istennek, és megtanulnunk azt, amit Isten meg akar tanítani nekünk. Ameddig ez nincs meg, nem lehet oltárt építeni.

Kijelentette Magát Isten nekünk? Istennek hála, kijelentette Fiát bennünk! Ez jelzi keresztény életünk kezdetét. Amikor azonban Isten kijelenti Magát nekünk, mindig lesz egy hívás is. A hívás pedig így szól: „Jöjj ki” és „menj be”. Arra vagyunk hívva, hogy kijöjjünk a világból, és bemenjünk Kánaánba, ami Krisztust jelenti. Azaz, amikor Isten valakinek megjelenik, mindig ott lesz az elkülönülésre való hívás is. Isten megjelent Ábrahámnak, és hívta, hogy különítse el magát korábbi lakhelyétől, sőt, még korábbi rokonságától is, hogy teljesen Istené lehessen. Amíg ez az elkülönítés be nem fejeződött, nem lehetett az oltárt megépíteni. Szellemi dolgokban pedig ez mindannyiunkra igaz.

Istennek hála, Ő kijelentette Fiát bennünk, de a kijelentéssel együtt jön az elhívás is. Isten arra hív, hogy különüljünk el a világtól, hogy teljes mértékben Krisztushoz tartozhassunk. Nem a magunkéi vagyunk, mi az Övéi vagyunk. Árat fizetett értünk, ezért el kell különülnünk a világtól.

Isten népe közül ma sokan, akik részesültek az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak kijelentésében, nem követik Őt az elkülönülés útján. Isten népe közül ma hányan vannak úgy, hogy megmenekültek, de mégsem választották magukat teljesen külön a világtól! Valószínűleg kijöttek a káldeai Urból, de megálltak Háránban, félúton – ahelyett, hogy teljesen végig mennének az Úrral. Emiatt pedig azt találjuk, hogy a Krisztussal való életünk nem teljes. Egyik lábunkkal a világban, másik lábunkkal Krisztusban vagyunk. Sajnos úgy tűnik, hogy sok kereszténynek ilyen az élete.

Neki kell vetnünk a vállunkat Isten hívásának! Meg kell tanulnunk a leckét, és csak ekkor fog a kereszt elkezdeni megjelenni az életünkben. Ott van a kereszt jele az életünkben? Elkülönültünk a világtól? Teljes mértékben Krisztushoz tartozunk? Ez a mi tanúbizonyságunk? Ez tehát az első oltár – a kijelentés és az elkülönülés oltára.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Teljes cikk: Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Énók felvitetése (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.

Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?

MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?

A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.

Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.

Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.

Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.

Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.

Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!

EGYETÉRTENI ISTENNEL

Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.

A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.

VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!

Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.

Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Izsák kútjai (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Mi a kút? Mi a különbség a kút és a folyó között? A folyó olyasvalami, amit Isten készített; a kút pedig olyan, amit az ember ás ki. Isten adja a vizet; a forrás ott van, de ki kell ásnunk a kutat ahhoz, hogy a vizet megtartsa, és meríteni lehessen belőle. Ez az a rész, amit az embernek kell elvégeznie. Van olyan rész, amit Isten végez. Ő adja a vizet; Ő adja az életet; Ő adja az élet Szellemét. De van egy olyan rész is, amit nekünk kell elvégeznünk. Nekünk is megvan a saját feladatunk. Ásnunk kell. Ki kell tisztítanunk az aljából a szennyet, az iszapot. Elő kell készítenünk, hogy üres legyen, azért, hogy Isten élete, az élet Szelleme megtölthessen bennünket, nem csak azért, hogy a mi szomjunkat oltsa, hanem azért is, hogy másoknak is vizet, életet adhasson. Ez az életünk gyakorlati oldaláról beszél, és ez olyasmi, amit cselekednünk kell.”

“Mindannyiunk számára szükséges, hogy meglegyen a saját szellemi tapasztalatunk. Kutakat kell ásnunk; ki kell tisztítanunk belőlük a földet; ki kell üríteni magunkat, hogy megtapasztalhassuk, ahogyan Szent Szellem megtölt bennünket, hogy megtapasztalhassuk az élet Szellemét. Eleink megtapasztalták Isten életét. Tapasztalati módon ismerték a Szent Szellemet, és gyakran újra fel kell fedeznünk ezeket a kutakat, melyeket ők már megástak előttünk.  Ha minden szellemi megtapasztalásunkon elsőként, a legelejétől kezdve kellene átmennünk, nem tudom, hány szellemi tapasztalatunk lehetne az életünk során. De Istennek hála, azok, akik előttünk jártak, sokféleképpen megtapasztalták Istent. Bár ezeket a kutakat betemették a filiszteusok, sokkal könnyebb újra kiásni a kutakat, mint egy teljesen újat ásni. Más szóval, milyen gyakran találjuk azt, hogy amikor azoknak a megtapasztalásairól vagy kijelentéseiről olvasunk, melyeket azok láttak vagy ismertek meg, akik előttünk jártak, Isten Szelleme segít nekünk újra felfedezni és újra megnyitni ezeket a kutakat. Amikor hallunk vagy olvasunk ezekről, belépünk azokba a tapasztalatokba, melyeken ők átmentek, de mi sokkal gyorsabban és sokkal könnyebben megszerezzük ezeket. Istennek hála ezért.

Tehát nem velünk kezdődik minden, hanem mi is részesülünk mindazokból a dolgokból, melyeket Isten eddig már valakinek odaadott. Ez a mi keresztény örökségünk. Kapunk valamit Pétertől, Páltól, Jánostól. Kapunk valamit Ágostontól, Luther Mártontól, Wesleytől, T. Austin-Sparkstól, mindazoktól a szentektől, akik előttünk jártak. Ástak, és rátaláltak a forrásokra. Megtalálták az élő vizet, de sajnos a filiszteusok mind betemették ezeket. De Istennek hála, mi újra felfedezhetjük őket! Amikor azonban újra rájuk bukkanunk, ne feledjük, hogy nekünk is kell valamennyit ásnunk! Nem csak arról van szó, hogy meghallgatunk vagy elolvasunk valamit – ettől még nem fogunk az ő megtapasztalásaikban részesülni. De miközben olvasunk vagy hallgatunk valamit, Isten Szelleme munkálkodni kezd bennünk, mi pedig kezdünk együttműködni vele azzal, hogy ásunk, hogy kitisztítjuk mindazt a földet, a szemetet, ami bele lett töltve a szívünkbe. És miközben ezt tesszük, mi is megtapasztaljuk azt, amit eleink elsőként megtapasztaltak. Igaz, hogy hozzánk másodkézből jutott el, de a mi megtapasztalásunk is első kézből való lesz. Nem pusztán közvetítő útján szerzett elmélet lesz, hanem első kézből való megtapasztalás, viszont sokkal gyorsabb és könnyebb módon szerzett megtapasztalás.

IZSÁK ÚJ KUTAKAT ÁS

Ez azonban nem elegendő. Izsák nem csak újraásta azokat a kutakat, melyeket Ábrahám ásott, és ugyanazokon a neveken nevezte őket, melyeket apja adott nekik, hanem Gerár völgyében Izsák új kutakat is ásott. Más szóval, amit eleinktől kaptunk, az jó és hasznos a számunkra, de nem elég. Nekünk is új megtapasztalásokra van szükségünk. Minden nemzedéknek hozzá kell tennie valamit. A mi generációnknak gazdagabbnak kell lennie, mint az előzőnek, és az elkövetkező nemzedéknek pedig gazdagabbnak kell lennie, mint mi vagyunk. Ennek így kellene lennie. Most is olvassuk azokat a könyveket, melyeket a hatodik, a tizenhatodik, a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik században írtak, és még mindig nagyon sok segítséget kapunk belőlük. Ugyanakkor sok olyan is van bennük, melyek már idejétmúltak. Ezért új kutakat kell ásnunk.”

Folytatás: (az összes rész 1-8-ig, egyben) PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Házasság, mint eggyé válás az Igében – Stephen Kaung

Forrás: Marriage In The Word of God

1Móz 2,21-24 „Az Örökkévaló Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Az Örökkévaló Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert emberből vétetett. Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.”

Ma délelőtt a házasságról fogok beszélni, de nem a világ szerinti házasságról, hanem az Isten Igéje szerinti házasságról. Ha végigolvassuk a Bibliát, látni fogjuk, hogy a Szentírás egy házassággal kezdődik, és ugyancsak egy házassággal végződik; ez tehát fontos téma az Igében. Természetesen nem az e világ szerinti házasságról, hanem Krisztus és a Gyülekezet eggyé válásáról van itt szó.

Az idők kezdete előtt egy tanácskozás zajlott az Istenségben, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között. Az Atya annyira szerette a Fiát, hogy valami különlegeset akart neki adni: egy világegyetemet szeretett volna létrehozni a számára, és embereket, akiket az Ő szeretett Fiának szánt. Persze Isten, aki mindentudó, tisztában volt vele, mi fog történni; ezért hezitált – ha használhatjuk egyáltalán ezt az emberi szót –, hogy mit tegyen. A Fiú azonban előlépett, és azt mondta: „Atyám, ha ez a Te akaratod, tedd meg. Kész vagyok eljönni ebbe a világba, hogy megmentsem (üdvözítsem) az embereket, hogy egyek lehessenek velem.” Ezen az alapon kezdett bele tehát Isten a teremtésbe.

Az 1Móz 1 azt mondja: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. Ez volt a teremtés kezdete; ez azonban még nem az a világ volt, amelyet ma ismerünk. Mert amikor Isten kezdetben a földet megteremtette, még nem alkotott embert, teremtésének legnagyobbjai az angyalok voltak. Sajnos azonban egy arkangyal, Lucifer fellázadt Isten ellen. Egyenlő akart lenni Istennel – más szóval, Isten Fiának a helyét akarta elfoglalni. Bűne miatt azonban kivetették a mennyből. Valószínű, hogy akkor a föld az ő uralma alatt volt, és ezért került a föld ítélet alá, hogy teljesen víz borítsa el. (Nem tudjuk, milyen sokáig takarta a korábbi földet víz, de tudjuk, hogy az emberi történelemben volt egy jégkorszak. Ezalatt a jégkorszak alatt is a földünket nagyrészt víz borította – más szóval Isten ítélete alatt volt.)

Nem tudjuk, hogy ezután mennyi ideig, de Isten Szelleme lebegett a vizek felett; azaz Isten helyre akarta állítani a földet, hogy lakható legyen. Az 1Móz 1-ben tehát hat nap alatt Isten helyreállította a földet, így az újra lakhatóvá vált. Az utolsó napon pedig, a hatodikon, Isten embert alkotott. A Bibliából pedig tudjuk, hogy az embert három részből álló lénynek teremtette. Isten is három részből áll, ezért az embert is ilyennek teremtette: szellem, lélek és test.

Isten a földből testet alkotott. Testünk tehát a körülöttünk lévő földdel rokon, ettől vagyunk tudatában a körülöttünk lévő világnak. Ebbe a testbe pedig Isten az élet leheletét lehelte. Az életnek ez a lehelete az ember orrlyukain keresztül áradt be; az ember így szellemet kapott, mert Isten Szellem, és az embert is szellemmel alkotta meg. Amint pedig a szellem kapcsolatba lépett a testtel, létrejött a lélek. Az ember tehát három részből áll: szellem, lélek, test.

Isten Szellem, és az embernek is szellemet adott, hogy az ember kommunikálhasson Istennel. Az ember a szellemével tud kapcsolatba lépni Istennel, ettől képes az ember tudatában lenni Istennek. Amikor pedig a szellem belépett abba a testbe, nem csak a test kelt életre, hanem egy harmadik elem is létrejött, ez pedig az emberi lélek. A szellemünkkel tehát kapcsolatba léphetünk Istennel, a testünkkel kapcsolatba léphetünk a körülöttünk lévő világgal, a lélekkel pedig kapcsolatba léphetünk saját magunkkal. Ez tehát az ember felépítése.

Miután pedig Isten megalkotta az embert, a föld minden állatát és az ég minden madarát eléje hozta. Azt mondja az Ige, hogy az ember mindezeknek az állatoknak és madaraknak nevet adott, de nem találta meg a hozzáillő társát, aki olyan lenne, mint ő. Ezért Isten álmot bocsátott rá, és megoperálta, tulajdonképpen ez az első feljegyzett operáció a Bibliában. Ez azonban fájdalommentesen zajlott, Isten álmot bocsátott az emberre, majd kivett belőle valamit. Az Igében ma azt olvassuk, hogy egy oldalbordát vett ki belőle, de az eredetiben csak azt mondja, hogy valamit kivett az emberből. Ebből a valamiből Isten egy asszonyt formált, majd odavezette őt az emberhez, aki, amint meglátta az asszonyt, így kiáltott fel: „ez csontomból való csont, testemből való test” – azaz ez én vagyok. Én magam. Az ember tehát eggyé lett az asszonnyal.

Ez az első pár története. Most azonban nem az ember teremtését szeretnénk hangsúlyozni, hanem azt, hogy mit jelképez mindez. Az ember ugyanis Krisztus előképe, az asszony pedig a Gyülekezet előképe. Isten terveiben tehát a Gyülekezetnek eggyé kell válnia Krisztussal. Valami Krisztusból jön ki, és Őbelé tér vissza.

Van egy nagyon fontos alapelv az Igében: csakis ami Krisztusból való, csak az térhet vissza Krisztushoz, és lehet vele eggyé. Ha valami nem Krisztusból ered, bármennyire jó is legyen, nem térhet vissza Hozzá, és nem lehet eggyé Vele.

Tehát egy szellemi alapelvet látunk itt: Isten azt akarja, hogy Krisztussal legyünk eggyé. De csak az lehet eggyé Krisztussal, ami Belőle származik. Semmi, ami bennünk van, ami természeti, ami az énünkből ered, nem tud Krisztussal egyesülni. Isten Krisztust helyezte belénk, és csak ami Őbelőle fakad az életünkben, az térhet vissza Hozzá, az válhat eggyé Vele. Mindannyiunknak meg kell értenünk ezt a nagyon fontos alapelvet.

Ha az embereket nézzük, sok bűnt, sok rossz dolgot láthatunk, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó is az emberben. De hiába van jó, ha az nem Krisztusból ered, nem térhet vissza Hozzá, nem lehet Vele eggyé. Tartok tőle, hogy a kereszténységben ma nem látjuk ezt az alapvető elvet. Azt gondoljuk, hogy csak ami rossz, azt kell megtagadnunk, de bármi, ami jó az emberben, az visszatérhet és eggyé lehet Krisztussal – ez azonban nem így van. Mert a Biblia nagyon világos a kezdettől fogva, hogy csak az, ami Krisztusból ered, az mehet vissza és válhat eggyé Krisztussal. Csak amit Krisztustól kaptunk, tőle vettünk el, az térhet vissza és lehet vele eggyé.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a bűneink nem egyesülhetnek Krisztussal, és ezért megvalljuk a bűneinket az Úr előtt, és elfogadjuk a megváltást, azt, hogy az Úr Jézus, amikor a keresztre ment, a testében hordozta a mi bűneinket, és megbocsátást szerzett a bűneinkre. Sajnos nem látjuk tisztán a másik alapvető elvet, hogy semmi, ami magunkból való, legyen bár jó a saját szemünkben, nem térhet vissza Istenhez. Mindennek, ami belőlünk van, mennie kell – és ez egy alapvető elv a Bibliában.

Tehát amikor először hittünk az Úr Jézusban, mit tettünk? Nem a jó dolgainkat vallottuk meg Istennek, hanem a bűneinket. Mert hittük, hogy azok a bűnök nem lehetnek eggyé Krisztussal. De ahogyan éltük tovább a keresztény életünket, elkezdtük meglátni, hogy nem csak a bűneinket kell megtagadnunk, hanem saját magunkat is. Amikor tehát Pál megtapasztalásához érkezünk, aki emberi szemmel nézve jó ember volt; a legjobbak egyike, mert szigorú judaizmusban nevelkedett, és mindent megtett, hogy betartsa a Törvényt; Gamáliel tanítványa, korának legnagyobb rabbija volt, farizeus. Ma nagyon rossz benyomást kelt ez a szó, mert az Úr Jézus azt mondta, „ti képmutatók”! A mi felfogásunk a farizeusról, hogy az egy képmutató valaki. Saul azonban nem ilyen volt, ő igazi farizeus volt. A Filippi levélben azt mondja, farizeusok farizeusa voltam – ő tényleg komolyan gondolta, minden erejével próbálta a Törvény minden betűjét megtartani, és rajongott a Törvényért. Mégis arra jött rá, hogy távol van Istentől.

Istennek hála, hogy Ő ismeri a szíveket. Amit Saul tett az szörnyű volt, mert üldözte a keresztényeket. Férfiakat, nőket, sőt gyermekeket hurcolt a zsinagógákba, börtönözte be és ítélte el őket. Amikor pedig Istvánt megölték, ott volt, és őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték – azaz egyetértett velük.

Istennek hála azonban, hogy úton Damaszkuszba, ahová üldözni ment a keresztényeket, az Úr megjelent neki. Pál az arab sivatagba ment, és ott három évet töltött magányosan, és újraolvasta a Bibliát az újonnan nyert világosságban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a sivatagi évek alatt tapasztalta-e meg a Róma 6-7-8-ban írtakat. Pál hitt az Úr Jézusban, mint Megváltójában; megbocsáttattak a bűnei; és ott kezdett ráébredni a saját énjére. Ezért a Róma 6-7-8 Pál saját tapasztalata. Ismerte a Törvényt és követni akarta azt, de felfedezte, hogy van benne valami, ami Isten ellen lázad. A saját énje.

A Róma 7-ben azt látjuk tehát, hogy Pál azt mondja, ismerem a Törvényt, a Törvény jó, és én meg akartam tartani a Törvényt, amikor azonban meg akartam tartani, egy másik erőt találtam magamban, amely a másik út felé húzott. Ez pedig nem más tehát, mint az én.

Testvérek, a szellemi tapasztalatainkban át kell mennünk ezen. Ha figyelmesen olvassuk az Igét, láthatjuk, hogy a megváltásunk három részből áll. Amikor először megbántuk a bűneinket és hittünk az Úr Jézusban, a szellemünknek üdvössége lett. A szellemünk halott volt a bűnök és törvényszegések miatt, amikor azonban hittünk az Úr Jézusban, Ő megelevenítette a szellemünket az életre. Új szellemet kaptunk, és ebben a szellemben Isten Szelleme vett lakozást. Miért? Mert Ő van ott a mi új szellemünkben, és gondoskodik róla, hogy Krisztus élete a szellemünkben növekedjen. Ez a bennünk lakozó Szent Szellem munkája. A szellemünk üdvössége tehát múlt idejű; megtörtént, megtapasztaltuk.

Azonban a 2Korinthusban azt találjuk, hogy létezik a lélek üdvössége is. A lelkünknek is megmenekülésre van szüksége. A lélek üdvössége pedig a jelenben zajlik. Tehát miután hittünk az Úr Jézusban, egészen addig, amíg el nem ragadtatunk Isten jelenlétébe, ezalatt az időszakban, a jelen időben zajlik a lélek megmenekülése. Az üdvösség munkálása folyamatos az életünkben. Naponként megtapasztaljuk a lelkünk megmentését. Hogyan? Az Ő betakarásával. A szellemünkben Krisztus lakozik – de a lelkünkben az énünk lakozik. Tehát folyamatos az összeütközés, a konfliktus a szellemünk és a lelkünk között.

Ezért meg kell tanulnunk, hogyan tagadjuk meg önmagunkat. Az Úr Jézus azt mondta, meg kell tagadnotok önmagatokat ahhoz, hogy kövessetek engem. Ha szeretjük az énünket és megtartjuk, akkor el fogjuk veszíteni azt. Ha azonban Őérte készek vagyunk elveszíteni az énünket (az életünket), megnyerjük azt az örökkévalóságnak. Testvérek, ezért az üdvösség folytatódik. Nem elég, hogy üdvösségünk van, megmenekültünk, és kész.

Egyesek azt mondják, ha a két lábam ott van a mennyben, azzal én megelégszem. Lehet, hogy te igen, de vajon Krisztus is? Isten nem elégszik meg, ha nem tanuljuk meg megtagadni önmagunkat, és követni az Urat. Ez tehát a mostani üdvösség.

Testvérek, mindannyian végigmegyünk ezen a folyamaton ma. A saját életünk tapasztalataiban is megláthatjuk, hogy folyamatos konfliktus van az énünk és a bennünk lakozó Krisztus között. Hacsak nem tanuljuk meg megtagadni magunkat, nem vesszük föl a keresztet, és nem követjük az Urat, nem fogjuk tudni megmenteni a lelkünket.

Testvérek, amikor az Úr eljön, mindannyian meg fogunk jelenni az ítélőszéke előtt. Azok, akik készek voltak elveszíteni a saját lelküket, azokat megjutalmazza az ezeréves királysággal, ahol Krisztussal uralkodhatunk. De ha szeretjük a lelkünket ma, és a magunk útját járjuk, ahelyett, hogy a kereszt útján járnánk, elveszítjük a lelkünket, azaz kívül leszünk azon a királyságon. A Biblia azt mondja, ott lesz sírás és fogcsikorgatás – ez pedig a bűnbánat jele. Bűnbánatot fogunk tartani, mert nem hallgattunk az Úrra.

Hála Istennek azonban, hogy végül teljesen meg fogunk menekülni: szellem, lélek és test.

Testvérek, ma még a mi halandó testünkben vagyunk, gyengeségeink vannak, de egy napon ez a halandó test halhatatlanságot ölt. Nem lesz semmilyen több betegség, gyengeség; a testünk átváltozik szellemi testté, és ezzel a szellemi testtel fogjuk tudni élvezni az örökkévalóságot. A Biblia azonban azt mondja a Mt 24-ben, hogy az Úr eljövetelekor ketten őrölnek egy malomban – azaz reggel van; ketten dolgoznak a mezőn – azaz délidő van; és ketten lesznek egy ágyban – azaz éjjel van; mivel a föld gömbölyű. Az Úr eljövetelekor tehát lesz, aki alszik, lesz, aki dolgozik, más pedig őröl. Szoktam mondani a testvéreknek, ne féljetek aludni menni, mert az Úr tudja, kit kell felvinni, kit kell itthagyni. Ha nem mész aludni, az nem garantálja, hogy fel is visznek. Menjél, feküdj le, és aludj jól, az Úr tudja, ki áll készen az eljövetelére. Egyet felvisz, a másikat otthagyja. Az, akit felvisz, az lesz, akiben tetszését lelte, aki megelégítette az Ő szívét, aki várt Rá. Akik maradnak, azok, akik még mindig saját magunknak élnek.

Az Úr eljön, testvérek. Bármelyik pillanatban eljöhet. Nincs több előzetes figyelmeztetés! Amikor tanulmányozzuk a próféciákat, megpróbáljuk kitalálni, melyik próféciának kell először beteljesednie, melyet majd másik próféciák követnek, de az az igazság, hogy már az Úr eljövetele előtti összes prófécia beteljesedett. Vannak más beteljesülendő próféciák, de azok az Úr eljövetelekor és utána fognak beteljesedni, nem előtte. Bármikor eljöhet az Úr, testvérek. Készen vagyunk-e rá? Magához ragad, vagy itthagy bennünket?

Akik elragadtatnak, Krisztussal fognak uralkodni a Millennium alatt. Azok azonban, akik hátrahagyatnak, kívül lesznek a királyságon, sírnak és a fogukat csikorgatják a bűnbánat miatt. De Istennek hála, amit Ő elkezdett, azt mindig be is fejezi. Más szóval, végül az örökkévalóságban minden hívő tökéletességre jut, és uralkodunk vele az örökkévalóságban. De testvérek, ezer év nagyon hosszú idő! Néhány óra, nap, vagy év saját magunknak élés nem összehasonlítható ezer évvel!

Legyünk hát készen, testvérek, az Úr bármelyik pillanatban eljöhet, ne várjunk semmilyen prófécia beteljesülésére az eljövetele előtt! Bármelyik pillanatban eljöhet. Készek vagyunk rá? Ez a kérdés.

Könyörüljön az Úr mindannyiunkon. Konferenciákon szoktam mondani a testvéreknek, hogy ha most jönne az Úr, ebben a percben, remélem, ez a hely kiürülne teljesen, és senki nem maradna hátra. És ugyanez a reménységem most is mindannyiunk számára. Ha az Úr most jönne el, testvérek, remélem, hogy ez a hely kiürülne. Ez a mi áldott reménységünk. Segítsen bennünket az Úr, és ne hagyja, hogy elégedettek legyünk, igyekezzünk a cél felé, míg meglátjuk Őt szemtől szemben.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te eljössz, és hogy a Tieidért jössz. Drága Urunk, kegyelmed által, reméljünk, hogy mindannyian kész leszünk minden nap, minden órában, hogy amikor Te eljössz, Magadhoz ragadhass bennünket. Ne hagyd egyikünket sem, hogy annyira énközpontúak legyünk, és saját magunknak éljünk, hogy amikor eljössz, hátra kell, hogy hagyj bennünket. Könyörüljön az Úr mindannyiunkon, és könyörülj rajtunk. Tiéd legyen a dicsőség! A Te nevedben, ámen.