„Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat” (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2020. március 22-én, Nagyváradon https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Ő változtatja meg az időket és az alkalmakat

Dániel könyvéből olvasok néhány verset, a 2. fejezetből. Ez az a rész, amikor a fiatal Dániel a király előtt áll, és megfejti a király álmát. „Ezt mondta Dániel: Isten neve legyen áldott örökkön örökké, övé a bölcsesség és a hatalom. Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat (más fordításban: ő az, aki megváltoztatja az időket és a korokat). Királyokat taszít el, és királyokat támaszt. Ő ad bölcsességet a bölcseknek és tudományt a nagy tudósoknak. Ő tárja fel a mélyen elrejtett titkokat; tudja, mi van a sötétségben, és nála lakik a világosság” (Dániel 2,20-22).

Úgy hiszem, sokan elcsodálkozunk, milyen gyorsasággal léptek életbe változások az életünkben. Hozzászoktunk ahhoz a mértékhez, mellyel az utóbbi években vagy évtizedekben ez történt. Megpróbáltunk folyamatosan alkalmazkodni a nyomáshoz, melyet az élet minden területén tapasztaltunk, de most egyszer csak, hirtelen történik valami, méghozzá elképesztő gyorsasággal.

A király álmának magyarázatában mond valamit Dániel a 34. versben: „Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet.” A király egy szilárd anyagokból készült, teljesen stabilnak tűnő, lenyűgöző építményt látott maga előtt. Ám egyszer csak egy kő – sőt lehet, hogy csak egy kövecske – lezuhant, és az egészet darabokra zúzta. Ezek az igék voltak bennem Isten Igéjéből ezen a héten, amikor figyelemmel követtem, hogy mi történik a világban.

Meglepett az a gyorsaság, mellyel az egész földet elárasztotta ez a világjárvány, és az élet minden területén éreztette a hatását abban, amilyen változások történtek. Nagyon sokan elkezdtek félni, pánikba esni. A munkahelyemen láttam, hogyan változnak meg az emberek. Némelyeknek az arcán látszott a páni félelem attól, hogy mi következik. Egyesek attól félnek, hogy fogékonyak a betegségre, mások attól rettegnek, hogy egyáltalán mi lesz. A munkahelyen, ahol dolgozom, minden alkalmazottat el kellett küldeni harmincadikától kezdve. Olyan dolgozóink vannak, akik 1995 óta, egész életükben ott dolgoztak.

Ebben a helyzetben pedig a szokásosnál is jobban kerestem, milyen mondanivalója van az Úrnak. És az Ő válaszának egy része ez az ige volt Dániel könyvéből. „Ő változtatja meg az időket és az eseményeket. Övé a bölcsesség és a hatalom. És Ő jelenti ki, ami mély, és el van rejtve.”

Mindenféle elméletek vannak; van, aki megpróbálja megmagyarázni a dolgokat, mi hogyan történt, mások szerint emberi kéz műve, és nagyon könnyen mi is elveszhetünk ezekben a részletekben, melyek az igazság árnyékai lehetnek ugyan, de nincs meg a lehetőségünk rá, hogy pontosat tudjunk. Amit azonban biztosan tudhatunk, ami igazán lényeges és amit keresnünk kell, az ez: hogy Isten az, aki megváltoztatja az időket és az eseményeket, Ő alakítja a körülményeket, Ő tudja, mi van a sötétségben, és a világosság Vele lakik.

Testvérek, bárki bármit mond, az az ő véleménye, nekünk csak az számítson, amit Isten mond, amit Ő nekünk kijelent. És Isten kijelenti nekünk, mert a gyermekei vagyunk. És Krisztus bennünk lakik, és ezért van hozzáférésünk ehhez a világossághoz. Ez van most a szívemen, a bátorítás, buzdítás szavai, hogy felemeljük a tekintetünket Isten felé, hogy az Ő világosságában tudjunk döntéseket hozni. Fordítsuk a szívünket Isten felé, így éljük az elkövetkező napokat.

Van egy jól ismert, és legtöbbet idézett igeszakasz Habakuk próféta könyvében. A próféta egyszer csak azt látja, hogy jön az ítélet az Isten népét szorongató nép ellen. És ez az ítélet, az ellenség elpusztítása, Isten népe számára is szenvedést hoz. Habakuk utolsó versei: 3,16-19.: „Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Erről az Úrban való örömről, hogy hogyan lesz Isten menedék valóságos módon, erről szeretnék néhány szót szólni. Lehet, hogy egyesek közülünk, akik idősebbek, emlékeznek évtizedekkel ezelőtt történt dolgokra a testvérek körében. Emlékeztek, milyen gyakran mondtuk egymásnak és mi magunknak is, hogy Őbenne mindenünk megvan. Mindent megkaptunk Krisztussal együtt – ez Isten Igéje. De sok helyzetben, gyakran, én sem léptem be ebbe, nem vettem birtokomba ezt a valóságot. Most, amikor ezekben az időkben élünk, meg kell látnunk, hogy ezeket a körülményeket Isten készítette el, azért, hogy még inkább be tudjunk lépni ennek a ténynek a valóságába.

Ebben a levélben Pál megköszöni az ottani testvéreknek az ajándékot, amit küldtek, és ekkor nagyon fontos és aktuális személyes bizonyságot tesz, mert így folytatja: „Nem azért mondom, hogy szükségben vagyok; mert én megtanultam megelégedettnek lenni azokban, amikben vagyok. Tudok pedig nyomorogni, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenikbe be vagyok avatva, jóllakásba is, éhezésbe is, bővelkedésbe is, szűkölködésbe is: mindent elbírok abban, aki engem megerősít, a Krisztusban” ( Filippi 4,11-13).

„Nem beszélek a szükségeimről”. Ha visszatekintünk csak az elmúlt napokra, vajon hányan nem beszéltünk a szükségeinkről? Pál azt mondja: „Nem a nélkülözésről beszélek, mert megtanultam valamit.”

Testvérek, azért van most mindez Istentől, hogy megtanuljunk valamit. Hogy úgy tekintsünk ezekre a változásokra nap mint nap, mint lehetőségre az Úrtól, hogy megtanuljunk valamit. Hogy megtanuljam, hogy úgy éljek, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Csak akkor nem fogok többet a szükségletekről beszélni.

Kicsit tanulmányoztam ezt a szót: Mit jelent megelégedettnek lenni? Általánosságban véve azt, hogy valaki nem vágyik többre. De Isten Igéjében ennél többről van szó! Lehet, hogy valaki egy sarokban várja, hogy elvonuljon a vihar, és azt mondja, elégedett vagyok ezzel a sarokkal. De Isten nem ezért helyezett minket ebbe a világba! Mindannyian az Ő tervének részét képezzük, ott, ahová helyezett minket. Ahol vagyunk, ott kell visszatükröznünk ezt a világosságot, melyet Isten a szívünkben felragyogtatott.

2Korinthus 9,8: „Hatalmas pedig az Isten minden kegyelmet kiárasztani rátok, hogy mindenben mindenkor teljes elégségetek lévén, bőven legyen nektek minden jó cselekedetre.” Ebben a versben találjuk még ugyanezt a szót, hogy „megelégedés”.

Testvérek, tény, hogy Krisztus élete van bennünk, és Krisztussal együtt megkaptunk mindent, ami szükséges az életre és a kegyességre, de ha nem tanuljuk meg a mostani körülményeinkben, hogy ennek a valóságnak megfelelően éljünk, akkor a másik végletbe kerülünk. Akkor a szükségletekről fogunk beszélni, akkor tele leszünk félelemmel, pánikkal. Ez a két lehetőség van.

Pál azt mondja: Megtanultam. Nem tudott mindent még Pál apostol sem – de Isten olyan körülményeket készített számára, ahol ezt megtanulhatta. A körülmények tanították meg. Könnyű megelégedésről beszélni, ha van bőven élelem, ha tele a hűtő, és megkapjuk a fizetést minden hónapban. De ha ez meginog, akkor mit teszünk?

„Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét.” Testvérek, mindig mondhatjuk: Uram, amit eddig megismertem a kegyelmedből, már nem elég! Ez a helyzet most még nehezebb, itt még nem jártam. Add Uram, nekem a Te még több kegyelmedet! És megkapván ezt a kegyelmet, meg tudjuk tenni, ami ránk lett bízva. („Minden jótéteményre bőségben legyetek.”) És ha belépünk ebbe, akkor bátorítani tudjuk a körülöttünk levőket is.

Szükség van a családra, szükség van a testvérekre. Mondtam a testvéreknek Margittán is, amikor először hallottunk erről az összegyűlési tilalomról, hogy tudatosan keressük egymást, használjuk a telefonokat! Nem helyettesíti az összejövetelt, de tudjunk egymásról, osszunk meg egymással egy-egy igét, amit az Úr mondott nekünk, kérdezzük meg, hogy vagy abban, amin átmész. Segítsünk a testvéreknek a körülmények fölé emelkedni, Isten felé fordulni, mert minden, ami körülöttünk van, oda hat, hogy lefelé nézzünk.

Filippi 4,12: „Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is.” De tudjátok, hogy ahogy Radu is szokta mondani, itt az „ismerős vagyok” helyett a „be vagyok avatva” fordítás a helyesebb. Mit jelent beavatva lenni? Hogy segítenek neked felfedni valamit, ami addig nem volt világos.

Testvérek, Isten Szelleme közel van mindnyájunkhoz, bennünk van. És várja, hogy meghalljuk a hangját, és Ő azt mondja: nem az, amit az online hírekben és az újságban olvasunk, nem az, amit a szomszédok meg a kollégák mondanak, nem az a valóság, az csak a felszín. A valóság Istennél van, aki világosságot ad. Mindenkit be lehet ebbe avatni, Isten mindegyik gyermekét. És akkor eljutok oda, hogy nem beszélek tovább a nélkülözésről, és megtanulom napról napra, helyzetről helyzetre, hogy ebben az értelemben is megelégedett legyek, hogy elegendő erőforrásom van Krisztusban, hogy minden jótéteményre bőségben legyek.

„Krisztus bennünk.” Egyik reggel a Héberekhez írt levél első részéből olvastam, ahol azt mondja az ige, a 3. versben: „Aki az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása.” És ahogy a Róma 8,32-ben van: „Mi módon ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent.” Testvérek, tekintsünk úgy az eseményekre, amelyeken keresztülmegyünk, mint olyan alkalmakra, amikor ezt megtanulhatjuk.

Befejezésként egy történetet hozok Elizeussal. Miután hosszú utat tett meg Illéssel, az utolsó közös útjukat, átkeltek a Jordánon, és Isten felvitte Illést. Tudjátok mi történt akkor: leesett Illésnek a köpenye, Illés elvitetett, fiatal tanítványa pedig ottmaradt. És elindult visszafelé a volt gazdájának a köpenyével. Amikor a Jordánhoz ért, megállt, felemelte a köpenyt, és felkiáltott: „Hol van az Illés Istene?” Testvérek, régen egy bizonyos nehéz helyzetben az Úr szólt hozzám ez által az ige által. És azóta többször megtörtént, hogy megálltam egy helyzet előtt; nem tudtam merre induljak, nem tudtam, mit tegyek. És az Úr újra elém hozta ezt az igét, és Elizeussal együtt felkiáltottam: Hol van Illés Istene? És Illés Istene, a mi Istenünk, a mi Urunk Jézus Krisztus Istene kijelentette Magát, és választ adott.

Valószínű, hogy még egy ideig eltart ez a helyzet, és nem lesz lehetőség rá, hogy hetente két, három alkalommal a testvéri közösség felemeljen, bátorítson. Ha csak várom, hogy mikor lesz rá újra alkalom, akkor értékes időt vesztegetek el. Sőt, elveszítem annak a lehetőségét is, hogy most belépjek ezeknek a tényeknek a valóságába.

Testvérek, az Úr azt akarja, hogy ne arra nézzünk, ami meginog ezekben a helyzetekben, amelyekben most vagyunk, hanem tekintsünk arra, amit az Úr akar adni ezek helyett a dolgok helyett. Ami örökkévaló, ami nem tud meginogni. Az Úr segítsen, hogy a nehézségekben felnézzünk és felkiáltsunk: hol vagy Uram? Jelentsd ki Magad! És ilyen módon megtanulhatjuk Pál nyomdokain: igen, valóban, Krisztus elégséges ebben a helyzetben is és a másikban is. Az Úr segítsen ebben. Ámen.

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 3/a (T. Austin-Sparks)

Krisztus Szellemének természete

„János ugyan vízbe merített be, de ti Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5).
„És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2,4).
„Egy test és egy Szellem, (…) egy Úr, egy hit, egy bemerítettség” (Ef 4,4-5).

A Szent Szellem természetesen Isten Szelleme, de ebben a mostani korszakban különösen is Krisztus Szelleme. Maga a cím is, hogy Krisztus (mely nem más, mint a héber Messiás görög megfelelője), Felkentet jelent. Az Úr Jézus azt mondta, hogy az Úr Szelleme van Őrajta, mert az Úr felkente Őt (Lk 4,18). Számunkra így vált a Krisztusként ismertté. A Szent Szellem és Jézus mintegy egyesült, egybeolvadt; két személyről van szó, de egymástól teljesen elválaszthatatlanok. Olyan, mint mikor az embert megkenik olajjal – a kettő elválaszthatatlan lesz egymástól. A Szent Szellem tehát, aki az előző korszakban általános értelemben véve Isten Szelleme volt, ebben a korszakban kifejezetten a Krisztus Szelleme.

A Szent Szellem Krisztustól elválaszthatatlan

Csak végig kell lapoznunk az Újszövetséget ahhoz, hogy meglássuk, milyen gyakran szól erről a kapcsolatról. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a mi szívünkbe” (Gal 4,6). „Jézus Szelleme” (Csel 16,7); „A Krisztus Szelleme” (Róma 8,9b). A Szent Szellem a Fiúnak adatott, hogy véghez vigye küldetését ebben a korszakban. Jézus arra az adott feladatra lett felkenve a Szent Szellem által, melyre az Atya – különösen erre a mostani korszakra nézve – kiválasztotta Őt. Ez a munka, ez a küldetés nem ért véget, amikor Jézus eltávozott ebből a világból. Egy nagyon is valós értelemben elmondhatjuk, hogy amikor elment, igazából akkor kezdődött – persze nem teljesen akkor, de teljesebb módon, egy sokkal teljesebb módon, mert a valódi küldetését akkor kezdte meg, amikor felemelkedett a Magasságos jobbjára a mennyekben. Mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy a Szent Szellem mindig mennyire Jézussal függ össze.

Az igehirdetés kezdetben egyértelműen a Szent Szellem ereje által történt. A tanítványok telve voltak Szent Szellemmel, és azonnal hirdették az evangéliumot (Csel 2,4.14). Nem kétséges, hogy a Szent Szellem által szóltak – hogy a Szent Szellem volt az, aki a beszédüket ihlette. Mit hirdettek az apostolok? Minden az Úr Jézusról szólt: Őróla beszéltek; a Szent Szellem arra indította őket, hogy Jézus Krisztust hirdessék.

A Szent Szellem volt jelen azokban a hatalmas cselekedetekben, melyeket az Igében mindenhol feljegyeztek. A „Cselekedetek” valójában a Szent Szellem cselekedetei. Tevékenységének nagyon sokféle formája volt – és nem csak a csodákban, melyeket tett. Az egyik apostol például el akar indulni egy adott irányban, de az Ige azt mondja: „de Jézus Szelleme nem engedte őket”. „Jézus Szelleme nem engedte őket” (16,7). Ugyanez az apostol, amikor az egyik gyülekezetnek ír, azt mondja, hogy számít a segítségükre és „Jézus Krisztus Szellemének segítségére” (Fil 1,19) – a segítség pedig azt a célt szolgálta, hogy Pál elvégezhesse küldetését.

A Szent Szellem volt ott az Úr Jézus minden egyes tanítása és az ígéretek beteljesítése mögött: „Amikor eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet benneteket minden igazságra” (Jn 16,3). Az igazság, melyet az Újszövetségben találunk, teljes mértékben Szellemtől jövő igazság; és az egész az Úr Jézushoz kötődik. A Szent Szellem munkája az is, hogy a hívőket Isten Fia képére formálja: Ő a formáló és átformáló Szellem, és a mintakép Krisztus. A Szent Szellem teljesen és tökéletesen elkötelezett az Úr Jézus iránt. Elmondhatjuk, hogy a Szent Szellem sokoldalú, és mindent magába foglaló munkája elsősorban és leginkább az, hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa, ahol csak tudja.

A Szent Szellem biztosítja Krisztus helyét a világban

Nem szabad erről megfeledkeznünk. Nem fogalmazhatjuk meg máshogyan; nem gondolhatunk erre más fogalmak mentén. „A Szent Szellem ezt és ezt fogja tenni”, mondjuk. Igen, meg fogja tenni, de „ez és ez”, és talán még másik száz vagy ezer egyéb csakis egyetlen dologgal függ össze; mert ezek nem önmagukban lévő dolgok. Ezt nagyon erősen hangsúlyoznunk kell. A Szent Szellem adhat világosságot; a Szent Szellem adhat vezetést; a Szent Szellem nagyon-nagyon sokféle dolgot tehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit a Szent Szellem tesz, az egyetlen szándékban összpontosul, mindennek egyetlen célja van. Ez a cél pedig legelsősorban az, hogy Krisztus helyét biztosítsa ebben az univerzumban – hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa az emberekben, ebben a világban.

A megszokott beszédfordulataink gyakran félrevezethetnek bennünket. Ilyeneket mondunk: „A Szent Szellem munkája, hogy lelkeket mentsen meg.” Igen, valóban – de miért? Csak azért, hogy megmeneküljenek? Nem; hanem azért, hogy az Úr Jézusnak helyet készítsen. Azok a megmentettek azért vannak, hogy az Úr Jézus lakozást vehessen bennük. A Szent Szellem taníthatja a hívőket, és építheti őket – mi célból? Csak azért, hogy érett keresztények legyenek? Egyáltalán nem; hanem hogy így az Úr Jézusnak még nagyobb helye legyen. Teljesen mindegy, mit tesz a Szent Szellem, Neki egyetlen, mindent magában foglaló szándéka és célja van: az Úr Jézus megdicsőítése; azaz, hogy az Úr Jézusnak meg legyen adva az Őt illető hely, és utána, hogy mindent Krisztussal töltsön be.

Mit jelent valójában az, hogy „Szent Szellemmel beteljesedve”?

Mindenféle elképzeléseink tudnak lenni. „Ó, betöltekezni a Szent Szellemmel!” – Miért, mi fog akkor történni? „Hát – gondoljuk –, akkor annyira jól fogjuk érezni magunkat; csodálatos élmény lesz, betölt az öröm, erőt kapunk az életünkbe” – és hasonló dolgok. Úgy gondolunk a Szellemmel való beteljesedésre, mint valami csodálatos lehetőségre! De ne feledjük, hogy a Szellemmel való beteljesedés Istennek azzal az öröktől való céljával és gondolatával kapcsolatos, hogy a Fiú „töltsön be mindeneket” (Ef 4,10). Lehet, hogy vannak ilyen megtapasztalásaink, eksztatikus élmények, meg kellemes érzések, és a többi hasonló, de ugyanakkor – de ugyanakkor – híján vagyunk az Úr Jézusnak. Miénk lehet mind a tanítás és az igazság, mégis Magából az Úr Jézusból olyan kicsiny mérték van bennünk.

Annyira szomorú a világban járva-kelve olyan keresztényekkel találkozni, akik az életüket is odaadnák a Szent Szellemről szóló tanításért – „Hiszek a Szentlélekben”, „A Szent Szellem személye” és így tovább –, de nem találkozol bennük az Úrral. Ővelük találkozol, valami olyan van előtted, ami csak őbelőlük való. Fáj a viselkedésük. Igen, tud ilyen lenni. Egész egyszerűen, de elengedhetetlenül, a Szent Szellem egyetlen célt tart szem előtt: hogy mindeneket Krisztussal töltsön be. Ha pedig tudni szeretnénk, mit jelent az, hogy „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel”, azt megtudjuk a következményekből: Egyszerűen csak az Úr Jézusról beszéltek, Krisztust hirdették. Bárhová mentek, az Krisztusról szólt; Krisztust vitték magukkal mindenhová, ahová csak mentek. Amikor csak engedték nekik, amikor csak beleegyeztek, és nyitott szívvel fogadták őket, úgymond „megtöltötték” az embereket Krisztussal, megtöltötték emberek csoportjait Krisztussal, megtöltöttek helyeket Krisztussal. Ez volt a Szent Szellem munkája.

Ezt a célt tartva szem előtt, a Szent Szellem mindig az átformálásra törekszik a hívőkben. Természettől fogva egyáltalán nem hasonlítunk Krisztusra, és nem is adunk Neki helyet; a Szent Szellem ezért tehát azt munkálja, hogy az Ő képére formáljon át bennünket. Krisztus, egyedül Krisztus, aki „a kezdet és a vég” (Jel 21,6).

Krisztus természete

Mindezzel kapcsolatban pedig az a nagy igazság vezérel mindent, hogy Krisztus munkájának, a Szent Szellem munkájának az alapja nem más, mint Krisztus természete. Krisztus mértéke a Szellem mértéke. Nem tud bennünk több lenni a Szent Szellemből annál, mint amennyi Krisztusból van bennünk. Ez pedig Krisztus természetének kérdése. E kettő fölött sajnos oly gyakran átsiklunk. A Szent Szellem jelenlétét és munkáját elválasztjuk a krisztusi természettől, és csak úgy önmagában gondolunk rá. A Szent Szellem, a Szent Szellem munkája, a Szellem ereje, a Szellem megnyilvánulásai, az Úrért való munkálkodás – gyakran csak önmagukban létező dolgok oly sokak felületes gondolkodásában. A Szent Szellem azonban távolról sem veszi ezt ilyen könnyedén. A Szent Szellem csakis a Krisztusnak kötelezi el Magát – ezzel legyünk teljesen tisztában. Nem kötelezi el magát sem nektek, sem nekem, sem semmilyen intézménynek vagy dolognak; egyedül Krisztusnak kötelezi el Magát. Méghozzá Krisztus mértéke szerint kötelezi el Magát a Szent Szellem, azaz, a Krisztus természetének olyan mértéke szerint, amilyet talál.

Az egész Biblia nagyon erőteljesen erre az igazságra mutat. A Szent Szellemmel kapcsolatos összes ószövetségi előképben – a felkenetés olaja stb. –, ha jobban megnézzük, ezek a szimbólumok mindig egy adott isteni rendelkezéshez vagy előíráshoz kapcsolódnak. Vegyük például az olajat: az ember testét nem érhette (2Móz 30,32). A megkenéshez ruházat kell, ami elfedi az ember testét; Isten tehát bizonyos feltételek fennállását követeli meg ahhoz, hogy a felkenetés olaját alkalmazni lehessen. Tovább is vihetnénk a szimbólumok magyarázatát; de amikor megértjük, akkor meglátjuk, hogy Isten előírása – legyen az a ruha, vagy bármilyen más követelmény, hogy az olajat az adott személyre önthessék – mindig valamilyen módon Krisztus természetéhez kapcsolódik.

Így mutatja be nekünk előre az Ige, hogy a Szent Szellem egyedül az Úr Jézusnak adatott. És egyedül Őneki is fog adatni. És nekünk is csakis olyan mértékben fog adatni, amilyen mértékben az Úr Jézusnak megvan a helye bennünk. Többre vágyunk a Szellemből – a Szellem nagyobb teljességére? Helyes, akkor azt kérjük, hogy a Szent Szellem szorítson ki bennünket, és mindent, ami belőlünk való; és nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. Azt gondoljuk, hogy ó, ha csak beteljesednénk Szellemmel, csodálatos elragadtatásba esnénk! Lehet, hogy ez az egyik fele, de – ne tévedjünk – lehet, hogy át kell vinni bennünket a tűzön, át az őrlőkövek között, hogy eljussunk oda. Attól függ, hogy mennyire állunk ellen Krisztusnak. Minél szabadabb az út, minél önzetlenebb az indíték, annál gyorsabban elvégződhet. Az alapelv, hogy ez a kettő együtt halad: a Szent Szellem munkája és Krisztus természete. Nem fogunk tudni ettől elszakadni. Krisztus természete jelenti a Szent Szellem munkálkodásának az alapját.

(Folyt. köv. a 3. fejezet második felével.)

Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001583.html

 

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 2. (T. Austin-Sparks)

2. fejezet: A Szent Szellem személye és munkája.
PDF: A Szent Szellem személye és munkája Forrás: The Person, and the Work, of the Holy Spirit

Bevezetésünk végén föltettük a kérdést: Milyen alapon munkálkodik a Szent Szellem? Az erre adott válasz megfelel ugyanis az előző kérdésünkre is: Mi vetett gátat munkájának a kereszténység korai szakaszában? Ezért most további kérdéseket kell föltennünk: Kicsoda a Szent Szellem, és mi Ő?

A Szent Szellem – mit nem jelent?

Először is nézzük meg, hogy mi nem a Szent Szellem, és bizonyosan mi nem volt eljövetelének célja. Itt egy nagyon komoly tévedést kell elkerülnünk: hogy a Szent Szellemet személytelenné tegyük, és a Szent Szellem hatását tegyük a mindenné. A Szent Szellem ugyanis nem egy hatás. A Szent Szellem nem egy érzet; érzékelhetjük Őt, de Ő nem csak egy érzet. A Szent Szellem nem egy alapelv, bár munkálkodhat elvek alapján. A Szent Szellem nem is egy erő. Mindig fennnáll az a veszély, hogy a Szent Szellem hatásait tegyük meg mindennek. Ezek csak a jellegzetességei a Szent Szellemnek.

A Szent Szellem – mit jelent?

Maga a Szent Szellem egy személy, épp annyira valóságosan személy, mint az Atya és a Fiú. Az Úr Jézus sem személytelenül, „ami”-ként hivatkozott a Szent Szellemre. Habár a görögben a „szellem” szó semlegesnemű, János apostol mindig úgy írja le, amikor az Úr Jézus a Szent Szellemről beszél, hogy „Ő”, méghozzá hangsúlyosan: „És amikor Ő eljön”, „amikor eljön Ő, az igazság Szelleme” (Jn 16,8.13). Úgy érezhetjük talán, hogy ez a kérdés nem igényli, hogy ennyire hangsúlyozzuk, hiszen a legtöbb evangéliumi keresztény elfogadja és elismeri ezt. Gondjaink támadhatnak azonban, ha nem vagyunk elég óvatosak – ha nagyobb súlyt fektetünk a jellemzőkre, mint Magára a személyre. A Szent Szellem személyében a mindenható Istennel számolunk. Kérhetjük a szellemi érzékelőképességet, tudatosságot, világosságot, bölcsességet, erőt, kihatást, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amit valójában keresünk, az nem más, mint az Ő isteni személye, aki az Atyával és a Fiúval együtt egy Isten. Ő a jelenvaló Isten; pontosan annyira Maga a jelenvaló Isten személyesen, mint ahogyan Jézus Maga is a jelenvaló Isten volt személyesen.

Ha végignézzük a Cselekedetek könyvét, látni fogjuk, hogy az embereknek a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül nem valami elvont fogalommal volt dolguk, hanem egy jelenvaló, élő személlyel. Anániásnak, majd Szafírának is azt mondta Péter: „Miért töltötte meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szent Szellemnek?” (Csel 5,3). Egy elvont fogalomnak nem lehet hazudni. És így volt minden érintkezés során: az emberek egy jelenvaló, élő személlyel kerültek kapcsolatba – Magával Istennel. Amikor az apostol arról beszél, hogy bejönnek közéjük kívülállók, akik majd elmondják, mit éreznek, nem úgy fejezi ki magát, hogy „Azt fogják mondani, hogy valamilyen erőteljes hatás van itt! Milyen különös ez a légkör, amit érzékelek!” Hanem úgy: „Azt fogják mondani, hogy Isten van közöttetek!” (1Kor 14,25). Mindent Istennel fognak kapcsolatba hozni, és azt mondják: Istennel találkozom itt! Nagyon fontos dolog, hogy a benyomás senki mástól ne legyen, mint Magától Istentől. Ha ez így van, akkor annak nagyon messzire mutató hatása van. A Szent Szellem tehát nem „ami”, hanem „aki”, egy személy.

A Szent Szellem – mi nem volt célja eljövetelének?

A Szent Szellem nem azért jött, hogy új vallást hozzon létre. Jól jegyezzük meg, hogy a kereszténység nem egy új vallás. Nem valami olyasmi, amit más vallások fölé vagy mellé lehet helyezni, hogy az „összehasonlító vallástudomány” vizsgálódásának tárgya lehessen. Meglehetősen hosszú idő telt el, mire maguk a vezető apostolok is felismerték új helyzetük jelentőségét. Nem azonnal jöttek rá, hogy zsidó vallásuk mint olyan, véget ért, és most a kereszténységben vannak. Nem volt ilyen elválasztóvonal a tudatukban. Új helyzetük jelentősége nem azonnal világosodott meg előttük; nem egy pillanat alatt vált egyértelművé, hanem fokozatosan értették meg. Észre sem vették, de szellemben egy bizonyos irányba kezdtek haladni – lépésről lépésre eltávolodva valamitől, úgy érezvén magukat, hogy egyre inkább kint vannak valamiből – valamiből, amiben korábban benne voltak – és egyre jobban és jobban valami teljesen másvalamibe kerülnek bele, de hogy ez a másvalami micsoda, az elején még nem volt világos nekik.

Gondoljunk csak Péterre és Kornéliusz házára! Péter egyáltalán nem látta tisztán ennek a furcsa kezdetnek, Isten eme újdonságának a jelentőségét. Ha Péter számára nyilvánvaló lett volna, hogy a judaizmus bevégeztetett, és a kereszténység jött, hogy átvegye a helyét, akkor nem lett volna semekkora küzdelem a szívében amiatt, hogy pogányok közé menjen. Voltak Jeruzsálemben mások, vezető apostolok és vének, akiknek nagyon sokáig tartott, ha ugyan egyáltalán sikerült nekik, hogy teljesen világosan lássanak ebben a kérdésben. A Szent Szellem tehát nem azért jött, hogy egy új vallást hozzon létre, melynek „keresztény vallás” a neve. Nagyon fontos, hogy fölismerjük ezt.

A Szent Szellem nem is azért jött el, hogy új mozgalmat indítson ebben a világban. Ha ez lett volna a célja, akkor ebben a könyvben olyan feljegyzéseket találnánk, melyek mindenféle tanácsadó és végrehajtó bizottságok felállításáról szólnak, valamint a világ evangelizálásának terveiről, minden ehhez kapcsolódó eszközállománnyal és szervezeti háttérrel egyetemben. Nagyon szembeötlő azonban, hogy az egész könyvben sehol nem találunk semmi olyasmit, ami az induló munka alapjául szolgálhatna. Semmilyen előre kigondolt kampány nem létezett. Az apostolokat és a testvéreket nagyon gyakran érte meglepetés; olyan dolgok megtételére kényszerültek, amire soha nem gondoltak, és nem is akarták; teljes mértékben meghaladták az önnön mértéküket. Sok mindenre, amit elterveztek, sosem került sor, vagy félre lett téve egy időre. Nem, ez nem valamilyen új mozgalom volt – nem nagybetűs Mozgalom – amelyet a Szent Szellem beindítani jött.

Továbbá, a Szent Szellem nem is azért jött, hogy egy új tanítást vezessen be. Fontos, hogy helyes információink és helyes útmutatásunk legyen ebben a kérdésben. Abszolút semmi alapja sincs annak a feltételezésnek, és az egész történetben nincs semmi, amire ezt építeni lehetne, hogy az apostolok azért mentek volna ki a világba, hogy Jézus tanítását hirdessék. Ez meglepőnek, sőt meghökkentőnek hangozhat. De abszolút semmi nem igazolja azt az elképzelést, hogy ezek a férfiak Jézus tanítását mentek terjeszteni, mintha azt mondanánk, hogy bármit is tanítson Konfuciusz, bármit is tanítson Buddha, bármit is tanítsanak a nagy vallási vezetők, mi elmondjuk Jézus tanítását. Egyáltalán nem ez volt az elképzelésük, és a Szent Szellemé sem. Semmilyen módon nem volt szó arról, hogy valamilyen tanrendszert propagálnának.

Az Újszövetség tanítása mindig azok miatt a dolgok miatt vált szükségessé, amik éppen történtek. Mindig minden azelőtt történt, hogy meglett volna a magyarázat – a tanítás az esemény után érkezett. Történtek dolgok, majd következett a magyarázat. Nem úgy volt, hogy: „Mármost, ez és ez a tanítás, most pedig menjetek, és ültessétek gyakorlatba, mindent eszerint alakítsatok! Íme, a helyes tanok – ezért mindent ezekhez szabjatok!” Így helytelen irányból közelítették volna meg a dolgokat. Nem lehet ezen a módon újszövetségi gyülekezetet létrehozni, nem lehet a Szent Szellem áramlását ezen a módon előidézni.

A Szent Szellem tehát a saját kezébe vette a dolgokat, és gyülekezetet azonnal bedobta a mélyvízbe; és így útjára eresztve jóval a maga felfogóképességén és megértésén túlra juttatta; és csak ezután állított elő felkent, felruházott férfiakat, akik tanítani tudták a hívőket arról, hogy mit jelentenek mindazok, amiket megtapasztaltak, mit jelent az, ami történt velük. A helyes irányból kell tehát megközelítenünk a dolgokat. Az lenne jó, ha visszatérhetnénk ide, hogy a Szent Szellem tesz valamit, és mi nem értjük, mit csinál, vagy hogy mire akar kilyukadni, majd az Igéhez fordulunk, és megtaláljuk: „Ez az!” (Csel 2,16). Ez a magyarázat, itt, az Isten Igéjében!

Végül, a Szent Szellem nem azért jött el, hogy létrehozzon egy olyan „valamit”, amit gyülekezetnek nevezünk. Való igaz, hogy a gyülekezet pünkösd napján született. De itt egy kicsit világosabbá kell tennünk az elképzeléseinket, egy kicsit ki kell igazítani ezeket; a „gyülekezet” szóval kapcsolatos gondolataink ugyanis egy kicsit meg lehetnek kavarva. Lehet ugyanis, hogy valamilyen dologra gondolunk, egy gyülekezet nevű dologra, ami sok egyéb mellett fut ezen a néven. A Szent Szellem azonban nem azért jött, hogy egy új, „gyülekezet” nevű dolgot hozzon létre.

Mi célból jött a Szent Szellem?

Ha a Szent Szellem ezek közül egyikért sem jött, akkor miért jött? Azért jött, hogy Jézus Krisztus életét valósítsa meg az emberek életében. A gyülekezet vagy ez vagy semmi; a tanítás vagy ezzel kapcsolatos, vagy semmit nem jelent. A Szellem minden irányú mozdulása ebbe az irányba hat, különben teljesen félreértettük Őt. Ő azért jött, hogy az Úr Jézus életét hozza létre az emberek életében! Mindent eszerint kell megvizsgálnunk. Minden tevékenységet, igyekezetet, befektetett energiát és költséget, minden meghozott áldozatot és háttérmunkát, minden cselekedetet és tanítást; azaz mindent, ami a kereszténység részévé vált, egyetlen szabály alapján kell lemérnünk: az-e a következménye, hogy Jézus Krisztus élete formálódik ki az emberek életében, méghozzá úgy, hogy mennyei jelek igazolják, hogy Jézus oly valóságosan itt van ebben a világban, mint amennyire itt volt kétezer évvel ezelőtt? Igen, szükséges, hogy Ő valóban itt legyen, nem csak úgy, mint akkor, hanem még erőteljesebben, mert akkor úgy beszélt Magáról, mint aki korlátozva van, amíg a Szellem el nem jön. Jelen kell lennie, nem csak olyan cselekedetekben, melyeket akkor tett, hanem az Ő saját szavai szerint: a hívőknek „ezeknél nagyobbakat” kell cselekedniük, „mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12; 16-18; Jn 16,7-15; Lk 12,50).

Ez így volt az első harminc évben, ezt vették észre az emberek mindenhol. Krisztus jelenléte volt az, ami mély benyomást keltett. „Felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,13). Ezért nevezték a hívőket keresztényeknek – khrisztianoi – Krisztushoz tartozók. Csak így lehetett megmagyarázni. Ez Krisztus! Ez volt a Szent Szellem eljövetelének célja. És ha azokat a megtapasztalásokat bármilyen mértékben folytatni vagy ismételni kell, akkor az csakis – csakis! – nem pusztán a Jézus Krisztusban, az Ő istenségében, bűntelenségében, az Ő engesztelő áldozatában való hit, vagy tanítás révén lesz, hanem annak révén, hogy a Szent Szellem által Ő élő módon jelen van bennünk. Azokban az első napokban egyszerűen így volt, a Szent Szellem által Krisztus hatalmasan jelen volt a hívőkben. Amikor arra gondolunk, vagy arról beszélünk, hogy „beteljesedni Szent Szellemmel”, hogyan értjük? Mit értünk pontosan ez alatt a kifejezés alatt? Amit az Újszövetség ért azon, hogy „beteljesedni Szellemmel”, nem jelent mást, mint hogy az Úr Jézussal vagyunk beteljesedve.

Most megállok itt, de már közeledünk ahhoz, hogy megtudjuk, mit jelent a Szent Szellem; és ez az a pont, ahol átlépünk a pünkösd valódi jelentőségébe. Ez pedig nem más, mint hogy Krisztust mintegy újra visszahozza, új és hatalmas eljövetellel; ám ezúttal nem külsőleg, hanem benső módon. És ismétlem, mindent ennek alapján kell megítélnünk. Amikor az Úrnak helye van, amikor Övé az Őt illető hely a Neki járó mértékben az Ő népében, akkor történni fognak dolgok, annyira spontán módon és hatalmasan, mint akkor. És az egésznek az a célja, hogy Jézus legyen megdicsőülve!

Mi volt Józsué és Káleb titka? (Radu Gavriluţ)

PDF: Mi volt Józsué és Káleb titka?

Elhangzott: 2019. dec. 29-én, Nagyváradon.

Mi a feltétele annak, hogy Isten valahol elkezdjen munkálkodni?
Hogyan kezdődött a falak építése a Nehémiás könyvében levő beszámoló szerint? Úgy, hogy volt egyetlen ember. A többiek nem tudták, mi történik, de volt egyvalaki, akit nagyon foglalkoztatott az a szomorú helyzet, hogy milyen állapotban van Jeruzsálem, hogy a falak és kapuk mind le vannak rombolva. Olyan nagy teherként jelent ez meg az ő szívében, hogy már nem tudott másra gondolni, csak erre. Szenvedett attól, amit látott és hallott.

Hogy az Úr elkezdjen valahol munkálkodni, az nem úgy történik, hogy mi eldöntjük: Hozzunk létre egy gyülekezetet! Így nem megy. Úgy sem, hogy bibliaórákat tartunk, és tanulmányozzuk a Bibliát. Így sem megy. Hanem csak úgy, ha a Szent Szellem valakinek a szívére helyezi ennek a terhét, és az a személy megáll ezen a területen – és akkor Isten elkezd munkálkodni.

Az Ószövetségi könyvek nem csupán olyan könyvek, amelyek bemutatnak bizonyos történeteket Izráel múltjából. Ezek prófétikus könyvek a mi számunkra. Mit mondanak nekünk vajon ezek a könyvek, mikor azt mondják, hogy hatszázezer emberből csak kettő ment be Kánaánba? Kettő. A többiek hitetlenség miatt nem mentek be, és azért nem, mert semmibe vették, nem értékelték azt az országot. A saját dolgaikat sokkal fontosabbnak tartották, és emiatt megrekedtek, és nem értek el a végcélba, ahova Isten szerette volna, hogy eljussanak.

Megszoktuk, és így vagyunk beállítva, hogy azt hisszük, ha az Úrhoz tértünk, akkor ez minden. Nemrég mondta el valaki, hogy amikor az Úrhoz tért, nagyon boldog volt, szinte lebegett. Azt mondtam: elhiszem, hogy ez így volt, de nem vagyok biztos, hogy még ma is lebegsz. Akkor úgy volt, de ma? Ma már nem lebegsz, megrekedtél.

Mi volt ennek a két embernek, Józsuénak és Kálebnek a titka, hogy ők bementek Kánaánba? Mikor arról szólok, hogy ők bementek Kánaánba, erre gondolok: elértek a célba, oda, ahova nekünk is el kell jutnunk. Mi volt az ő titkuk? Erről szeretnék röviden beszélni.

Mikor Amálek először támadta meg Izráelt a pusztában, akkor Mózes szólt Józsuénak. Hogyan talált rá Józsuéra? Sorsvetéssel? Nem hiszem. Valószínű, hogy Józsuéról kitűnt, hogy jó harcos. Mózessel együtt válogatta ki azokat férfiakat, akik elmentek, hogy Amálek ellen harcoljanak a pusztában. Amálek a mi hústestünket ábrázolja. Ki az a harcos miközülünk, akik itt jelen vagyunk, aki kész lemondani a saját igazáról, kész megítélni saját magát, és igazat adni Istennek? Ilyen egy harcos. Láttuk most is a sok problémát a büszkeséggel, az irigységgel, a féltékenységgel kapcsolatban. Nyilván, először, mint gyermekekben, nem jelennek meg ilyen problémák, de miután eltelik egy bizonyos idő, szeretnénk elöl lenni, szeretnénk valamilyen pozíciót kapni magunknak. De nem lehetséges, ha nem tanultuk meg azt, amit Józsué megtanult. Akármilyen szépen öltözöl, akármilyen szépen tudsz mosolyogni, ha ugyanaz az ember vagy: hústesti.

Egy másik dolog. Amikor Mózes felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjjel, Józsué is ment vele. Mózes Isten jelenlétében volt, Józsué pedig ott volt valahol egyedül. Ott ült negyven nap és negyven éjjel, azok közt a körülmények közt; ott maradt és várta Mózest, hogy lejöjjön. Negyven nap és negyven éjjel! És amikor a hegyről lejöttek, és Mózes a táboron kívülre helyezte a sátorát, Józsué nem jött ki a sátorból. Ott maradt végig a sátorban. Mózes kijött, és ment a néphez, de Józsué ott maradt a sátorban.

Nagyon sok ideig próbáltam megérteni azt, amit az ige mond kettejükről: más szellem volt velük. Azt mondtam: természetesen, ha más szellem volt velük, akkor ők mások voltak. De mi a helyzet a velünk?

Nézzétek, mit mond a Józsué 14,6-15: „Ekkor odamentek Józsuéhoz Júda fiai Gilgálba, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, mit mondott felőlem és felőled az ÚR Mózesnek, Isten emberének Kádés-Barneában. Negyvenesztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az ÚR szolgája Kádés-Barneából, hogy kémleljem ki a földet, és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Testvéreim azonban, akik velem együtt jöttek, elrémítették a nép szívét. De én mindenben híven követtem az URat, az én Istenemet.

És megesküdött Mózes azon a napon e szavakkal: Bizony, az a föld, amelyre lábad lépett, a tied és fiaidé lesz örökségül mindörökké, mert tökéletesen követted az URat, az én Istenemet. Most pedig, íme, az ÚR életben hagyott engem, ahogy ígérte. Most van negyvenöt esztendeje, amióta az ÚR szólt e dologról Mózesnek, amikor Izráel a pusztában bolyongott. És most, íme, nyolcvanöt esztendős vagyok. Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes. Amilyen akkor volt az erőm, most is olyan az erőm a harchoz és a járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyvidéket, amelyről szólt az ÚR azon a napon. Mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Hátha velem lesz az ÚR, és kiűzöm őket, ahogy megmondta az ÚR.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának örökségül. Így lett Hebrón a kenizzi Kálébé, Jefunne fiáé örökségül mind e mai napig, mivel tökéletesen követte az URat, Izráel Istenét. Hebrón neve pedig azelőtt Kirjat-Arba volt. Mert Arba volt a legnagyobb ember az anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.”

Testvérek, ha Isten Szelleme lakozik bennünk, ez a Szellem olyan, hogy mindig többre vágyik. Nem leszel megelégedve azzal, amit elértél.

Abban az időszakban, amikor mind elbátortalanodtak, mielőtt be kellett volna menniük az országba, Kádes-Barneánál, amikor a tíz kém befeketítette az országot Izráel gyermekei előtt: 4Mózes 13,31-33: „Jóllehet Káléb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta, bátran fölmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk vele, de a férfiak, akik fölmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk. És a kikémlelt földnek rossz hírét vitték Izráel fiaihoz. Azt mondták: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakóit. Az egész nép is, amelyet ott láttunk, szálas emberekből áll.”

4Móz 14,5-9: „Akkor arcra borult Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt. Józsué pedig, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik a föld kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruhájukat, és azt mondták Izráel fiai egész gyülekezetének: A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, igenigen jó föld. Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a megenni való kenyér. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de mivelünk velünk van az ÚR. Azért ne féljetek tőlük!”

Ez a két ember harmincnyolc évig vándorolt a többiekkel együtt a pusztában. Nekik nem kellett volna vándorolniuk a többiekkel, mert ők ott Kádes-Barneánál készek voltak bemenni már akkor, hiszen mindez a harmincnyolc éves vándorlás előtt történt. Ők készek voltak, hogy bemenjenek az országba. És mégis harmincnyolc évet vándoroltak a pusztában a többiekkel együtt! Tudjátok miért? Az Úr nem akarja, hogy csak egyvalaki menjen be. Isten az egész népre tekintett. Ha úgy gondolkozom, hogy én szeretnék bemenni, és én jól vagyok, mit érdekel engem más, akkor nem jól gondolkozom. Ők ketten együtt vándoroltak a néppel, és biztosan figyelő szemmel kísérték őket a többiek. Látták, hogy ők hogyan élnek. És tudjátok, mi lett ennek az eredménye? Az egész következő generáció fel lett készítve, hogy bemenjen az országba, és be is mentek.

Ha nem félünk, ha nem hátrálunk meg a problémáktól, és nem látunk valami áthághatatlan hegyeket magunk előtt, akkor bennünket is az a Szellem vezet. Mi, akik hittünk, mindnyájan rendelkezünk ezzel a Szellemmel. Ő itt van bennünk. Mielőtt megtérünk, azt mondjuk: Uram, Istenem. De mióta megtértünk, mit mondunk? Abba, Atyám! Teljesen megváltoztunk. Az a vágy kell, hogy legyen bennünk, hogy többet szeretnénk, hogy ne hátráljunk meg, és így szóljunk: én nem hátrálok meg, nem akarok meghátrálni! Ha egyedül vagyok, akkor sem akarok meghátrálni! Nem akarok félni, az Úr velem van, Ő megígérte. Az ilyen emberek megtapasztalják, mit jelent Kánaán. És a többiek? Ha megelégszel azzal, amire eljutottál, megelégszel bizonyos dolgokkal, akkor nem jutsz tovább. Józsué és Káleb nem ilyenek voltak. Ők mások voltak, és tudjátok mit kapott Káleb? Hebront. Tudjátok, mit jelentett Hebron Izráel számára? Hebron a Kánaán Kánaánja. Ez volt az országban a legszebb hely, és Káleb ezt kapta meg örökségül.

Az Úr helyezze a szívünkre ezt a vágyat – mert mit tudnánk mi tenni? Tudunk mi törekedni, eltökélni magunkat? El tudjuk határozni, hogy az idén mások leszünk? Ugyanolyanok leszünk. De ha az Úrhoz közeledünk, és kérjük: Uram, munkálkodj Te az életemben! Kijöttem Egyiptomból, sok dolgot tapasztaltam meg Veled, de vajon bementem-e a teljességbe?

Nézzétek, itt közöttünk, hány testvér hordoz felelősséget a gyülekezetben? Ez nem azt jelenti, hogy én mondom meg nektek, hogy ki mit tegyen. Ez nem felelősség. A felelősség az, ha az ember belül tudja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy egy nap X testvér megunja, és azt mondja: többet nem kérdezem meg, ki akar a héten takarítani. Mondja most már más. Ha így tenne, csalódott lennék.

Az Úr azt akarja, hogy valamit megértsünk. Szeretné, hogy megértsük, Ő szeretne valamilyen felelősséget a mi vállainkra is helyezni. Lehet, hogy valami nagyon kicsi dolgot. Az Úr munkálkodjon, testvérek, ebben az évben. Meglehet, hogy ez az utolsó év. Lehet, hogy nem élünk meg több évet. Az Úr eljön, és mi lesz velünk? Két személy ment be Kánaánba. Imádkozzunk, kérjük, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy többre vágyjunk. A Szent Szellem érintse meg a szívünket, hogy valóban így legyen. Ámen.

Krisztus a mi dicsőségünk (Dana Congdon)

 

Magyar felirat bekapcsolható jobboldalt alul.

Eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=_h89oXbh9IQ

Ez az üzenet 2019. okt. 24-én hangzott el az Egyesült Államokban, az idei, Harvey Cedarsban megrendezett konferencián.

Dana Congdon 2. Korinthusi levélen alapuló szolgálatának főbb pontjai:
• Új teremtés vagyunk Krisztusban
• Ebben az új teremtésben való élet kulcsa nem más, mint annak megértése, mit jelent cserépedénynek lenni.
• Szenvedés – vigasztalás, mit jelent vigasztalónak lenni?
• Pál apostol élete – Pál, az építőmester, Krisztus követe, Krisztus jó illata, a vigasztaló.
• Átformálódás Krisztus képének hasonlatosságára.
• Embernek lenni gyengeség?
• Hibázások – Isten győzelemre vezet ezek által is.
• Pál bizonyságtétele végleg leszámol azzal a hamis és torz képpel, hogy egy jó kereszténynek milyennek kellene lennie.

Jákób oszlopai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat a hetedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig, emlékszünk, hogy Ábrahám oltárokat épített, Izsák kutakat ásott – és most eljutottunk Jákóbhoz, aki pedig oszlopokat állított. Az oltár a keresztet jelképezi, a kút az élet Szellemét, az oszlop pedig az Isten tanúbizonyságát jelenti. Ábrahámból származott Izsák, Izsákból származott Jákób. A keresztből pedig a Szellem teljességébe érkezünk, a Szellem teljességével pedig Jézus tanúbizonyságát hordozzuk.

Az Igében az oszlop mindig valamit tanúsít, valamiről bizonyságot tesz; azért állítják fel, hogy látható legyen. A Bibliában először az 1Mózes 19-ben olvasunk oszlopról. Amikor Lót felesége visszatekintett Sodomára, sóoszloppá változott. Ez negatív dolgot tanúsít, azoknak szól, akik az Úréi, mégis a világ után vágyakoznak.

Amikor Isten kihozta Izráel gyermekeit Egyiptomból, tűz- és füstoszloppal vezette őket a pusztán keresztül. Más szóval, újszövetségi fogalmakat használva, a bennünk lakó Szent Szellem vezet végig bennünket a pusztaságon a Jézus tanúbizonysága szerint. Ezt követően a szent sátorban látunk oszlopokat, melyeknek szerepe a tartás, alátámasztás volt. Ezek erőt jelképeznek, mert Isten házát tartják. Salamon templomában pedig két oszlop állt a nép előtt, nem azért, hogy tartsanak valamit, hanem díszként szolgáltak, az erőt szimbolizálták. Az egyik neve Jákin – „az Úr megszilárdít, megalapoz”, a másiké Boáz – „Őbenne erő”. A Salamon temploma előtti oszlopok tehát az erőt, a szépséget, a tanúbizonyságot jelentik – Isten erejét és szépségét.

Az Újszövetségben Pál megemlíti, hogy Isten gyülekezete az igazság szilárd alapja és oszlopa (lásd 1Timóteus 3). Isten gyülekezete az igazságban áll, és az igazságról, csakis a színtiszta igazságról tanúskodik. A Galatákhoz írt levélben Pál megemlíti, hogy Péter, Jakab és János a gyülekezet három oszlopa Jeruzsálemben – mert ők erősséget és támaszt jelentettek az ottani gyülekezet számára.

A Jelenések 3-ban Urunk megígéri a filadelfiai gyülekezet győzteseinek, hogy jutalmul oszlopok lehetnek az Isten templomában, és az Úr neve lesz felírva rájuk. Támaszok, tartóoszlopok ők, akik az Úr Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az oszlopok az Igében a tanúbizonyságot jelképezik. Az erőt és a támaszt szimbolizálják.

Mindezt szemünk előtt tartva térjünk vissza Jákóbhoz, aki élete során összesen négy oszlopot állított. Az ember nem állít véletlenszerűen oszlopokat, ezeket Jákób bizonyos megtapasztalásokból eredő konkrét időszakokban állította. Ezek az oszlopok azoknak az átélt tapasztalatoknak állítanak tanúbizonyságot, melyeket Jákób az élete során Istenből megtapasztalt.

Ez miránk is nagyon igaz ma. Nem csak arra van szükség, hogy megtapasztaljuk a keresztet és beteljesedjünk Szent Szellemmel, hanem Jézus tanúbizonyságát is hordoznunk kell. Más szóval, Jézus tanúbizonysága ma rajtunk nyugszik; de hogyan kellene nekünk Jézus tanúbizonyságát hordoznunk? Úgy, hogy ennek először a saját életünkbe kell mélyen beleszövődnie; vagy máshogyan kifejezve, először Krisztusnak kell egyesülnie velünk a bensőnkben; és ebből, hogy Krisztus beleolvad az életünkbe, egy látható oszlop, tanúbizonyság emelkedik. Tehát ez nem olyasmi, amit bármikor megtehetünk a saját akaratunk szerint; hanem ennek az életünkből kell fakadnia, Krisztus egy új megtapasztalásának eredményeként, vagy annak a megtapasztalásnak az eredményeként, hogy Krisztus belénk olvad, részünkké válik. Ekkor Jézus tanúbizonysága láthatóvá válik a körülöttünk levők számára.

Jákób vágyakozott a szellemi dolgokra. És mert ekkora vágyakozás volt benne a szellemi dolgok iránt, elrabolta bátyjától annak elsőszülöttségi jogát, és vele az elsőszülöttnek járó áldást is. Persze mindezt hústesti eszközökkel érte el. Volt ugyan szellemi törekvése, de ehhez hústesti eszközöket használt, mert vallásossága a hagyományra épült, nem személyes megtapasztalásra. Tudta, hogy van Isten; hallott Isten áldásáról. Akarta is ezt az áldást, az elsőszülöttnek járó áldást, de személyesen nem találkozott Istennel. Nem ismerte Istent személyesen; egyedül a hagyományokon keresztül ismerte Őt, az apjától hallott Róla. Vágyott a szellemi áldásokra, szellemi dolgokra, de a módszerei hústestiek voltak. Ennek eredménye pedig az lett, hogy habár megszerezte az elsőszülöttségi jogot és az elsőszülöttnek járó áldást az apjától, és szinte már minden ott volt a kezében, ugyanakkor mégis elveszített mindent. Mentenie kellett az életét; el kellett hagynia otthonát; számkivetettként kóborolt a pusztában. Miközben pedig Hárán felé vándorolt, ráesteledett. Talált egy követ, melyet párna gyanánt a feje alá tett, és elaludt.

Én mindig úgy érzem, hogy ez valamilyen nagy tragédiának a képe, hiszen amikor letesszük a fejünket egy párnára, mi milyen párnát választanánk? Persze, hogy valami puhát, amire lepihenhetünk, és álomra hajthatjuk fejünket. De Jákób itt nagyon nagy szorultságban volt, teljesen kétségbeejtő helyzetben. Semmit sem talált, amire lehajthatta volna fejét, ezért egy kemény követ választott vánkosul. Lehet úgy aludni, hogy fejünk a kemény kövön nyugszik? Hacsak nem vagyunk a teljes kimerülés állapotában, nem fogunk tudni így elaludni. Ez a kép tehát a rendkívüli kimerültség állapotát tárja elénk. Jákób saját magának a végére jutott. Teljes mértékben kimerült, helyzete tökéletesen reménytelen volt. Még egy kővel a feje alatt is el tudott aludni, és álmot látott.

Isten a legvalószínűtlenebb helyen, a legvalószínűtlenebb körülmények között, a legvalószínűtlenebb időpontban találkozott vele. Jákób nem számított arra, hogy Istennel találkozzon az adott körülmények között, Isten azonban mégis ott találkozott vele, egy álomban. Jákób egy létráról álmodott, mely összekötötte a földet a mennyel, és Isten angyalai le-föl jártak rajta – ami kommunikációt jelent. Isten a létra tetején állt, Jákób a létra alján feküdt, Isten pedig szólt hozzá. Isten megáldotta Jákóbot, és megígérte, hogy neki adja azt a földet, melyet atyjának, Ábrahámnak, és atyjának, Izsáknak ígért. Isten megígérte, hogy meg fogja áldani ezt a földet, és Izsák magva annyi lesz, mint a tengerpart homokja. És Isten azt mondta: „Megőrizlek téged. Veled leszek, és vissza foglak hozni erre a földre.”

Amikor Jákób fölébredt, megrémült. Azt mondta: „Isten van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmetes itt!” Miért mondta azt, hogy félelmetes? Nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Nem volt kész arra, hogy meglássa Istent. Azt mondta: „Ez az Isten háza, a menny kapuja!” Fogta azt a követ, melyet párnának használt, függőlegesen fölállította, mint egy oszlopot, és olajat öntött rá. Majd fogadást tett: „Ha Isten megőriz engem, és ad nekem öltözetül ruhát, és ad nekem kenyeret enni, és visszahoz atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem, és ez a kő, ez az oszlop az Isten háza lesz, és én mindenemnek a tizedét Neki adom.” Ezt az oszlopot az felébredés, a szellemi felébredés oszlopának nevezzük.”

Tovább a többi oszlopért (az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ábrahám oltárai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat az ötödik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Az ötödik személy Ábrahám. Isten Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ábrahám a hit atyja. Élete során egyik oltárt építette a másik után; nem csak egy oltárt, hanem négyet, mert Ábrahám életének szimbóluma az oltár. Senki nem építene oltárt saját magának. Építhetünk magunknak házat, de amikor oltárt építünk, azt Istennek szánjuk. Más szóval, az oltár a vallásos életünket szimbolizálja, vagy, pontosabban fogalmazva, a szellemi életünket. Az oltár nélkül nincs szellemi élet. Az ószövetségi oltár nem más, mint az újszövetségi kereszt, mert a Héberek 13,10 azt mondja, „oltárunk van”. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a keresztről beszél. Nekünk nem csak az Úr Jézus keresztjébe vetett alapvető, objektív hitre van szükségünk, hanem a bennünk munkálkodó kereszt folyamatos, szubjektív tapasztalatával is rendelkeznünk kell. Tudjuk, hogy a mi Urunk, Jézus keresztjében való hit és ismeret alapvető, hiszen, ha nem értjük, miről szól, és nincs hitünk az Úr Jézus keresztjében, akkor megmenekülésünk sincs. Akkor nincs életünk; nincs megbocsátás; nincs megváltás. Az Úr Jézus keresztje ad nekünk megmenekülést (üdvösséget). Ismernünk kell a mi Urunk, Jézus keresztjét – hogyan hordozta bűneinket az Úr Jézus az Ő testében a kereszten; mi magunk hogyan feszíttettünk meg Vele együtt a kereszten – mivel ott voltunk Őbenne; hogy az ellenség, a Sátán és a sötétség minden erői hogyan szenvedtek teljes vereséget, hogyan lettek foglyul ejtve a kereszt győzelme által. Ismernünk kell Krisztus elvégzett munkájának minden egyes részletét a kereszten, mert ez adja a hitünk alapját, és ez ad megmenekülést (üdvösséget) is.

Ismernünk kell a kereszt összes objektív jelentését. De továbbmenve, be kell fogadnunk a keresztet a lényünk legmélyébe, és hagyni, hogy ott munkálkodjon, hogy száműzzön mindent, ami a hústestből, a régi teremtésből, az énünkből való. És be fogja hozni mindazt, ami az új teremtésből, Krisztusból való, hogy átváltozhassunk, átformálódhassunk Isten Fia képének hasonlatosságára. A kereszt tehát teljes mértékben alapvető a szellemi életünk számára. Ha nincs kereszt, nincs Krisztus sem. Ha nincs kereszt, nincs keresztény sem. Ez ennyire fontos! Nem tudjuk a keresztet Krisztustól elválasztani; és ugyanúgy, nem lehet a keresztet a keresztényektől sem elválasztani.

(…)

Oltárt nem lehet bármikor, bárhol építeni. Szellemileg szólva, megvan az ideje és helye az oltár építésének. Nem csak az Úr megjelenésére van szükség, hanem az Úrnak való engedelmességre is. Ezt az oltárt, melyet Ábrahám épített, a kijelentés oltárának nevezhetjük, mert Isten dicsősége megjelent neki. A kijelentés a keresztény élet alapja. Ha nincs kijelentés, nem is kezdődik el semmi. De, amikor Isten megjelenik, akkor ott elkezdődik valami.

Bár Isten megjelent Ábrahámnak, amikor az a káldeai Urban volt, mégsem épülhetett oltár, mert azután, hogy Isten kijelentést ad, engedelmeskedni kell Istennek. Háránban Ábrahám csak félig engedelmeskedett; ezért nem tudott oltárt építeni, mert nem volt tanúbizonyság – egészen addig, míg meg nem érkezett Kánaánba, a Sikem nevű helyre. A „sikem” a héberben vállat jelent, azaz felelősséget. „Móré” tanítót jelent. Más szóval, miután Isten kijelentette Magát nekünk, a vállunkat Isten parancsa alá kell helyeznünk, felelősnek kell lennünk, felelnünk Istennek, és megtanulnunk azt, amit Isten meg akar tanítani nekünk. Ameddig ez nincs meg, nem lehet oltárt építeni.

Kijelentette Magát Isten nekünk? Istennek hála, kijelentette Fiát bennünk! Ez jelzi keresztény életünk kezdetét. Amikor azonban Isten kijelenti Magát nekünk, mindig lesz egy hívás is. A hívás pedig így szól: „Jöjj ki” és „menj be”. Arra vagyunk hívva, hogy kijöjjünk a világból, és bemenjünk Kánaánba, ami Krisztust jelenti. Azaz, amikor Isten valakinek megjelenik, mindig ott lesz az elkülönülésre való hívás is. Isten megjelent Ábrahámnak, és hívta, hogy különítse el magát korábbi lakhelyétől, sőt, még korábbi rokonságától is, hogy teljesen Istené lehessen. Amíg ez az elkülönítés be nem fejeződött, nem lehetett az oltárt megépíteni. Szellemi dolgokban pedig ez mindannyiunkra igaz.

Istennek hála, Ő kijelentette Fiát bennünk, de a kijelentéssel együtt jön az elhívás is. Isten arra hív, hogy különüljünk el a világtól, hogy teljes mértékben Krisztushoz tartozhassunk. Nem a magunkéi vagyunk, mi az Övéi vagyunk. Árat fizetett értünk, ezért el kell különülnünk a világtól.

Isten népe közül ma sokan, akik részesültek az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak kijelentésében, nem követik Őt az elkülönülés útján. Isten népe közül ma hányan vannak úgy, hogy megmenekültek, de mégsem választották magukat teljesen külön a világtól! Valószínűleg kijöttek a káldeai Urból, de megálltak Háránban, félúton – ahelyett, hogy teljesen végig mennének az Úrral. Emiatt pedig azt találjuk, hogy a Krisztussal való életünk nem teljes. Egyik lábunkkal a világban, másik lábunkkal Krisztusban vagyunk. Sajnos úgy tűnik, hogy sok kereszténynek ilyen az élete.

Neki kell vetnünk a vállunkat Isten hívásának! Meg kell tanulnunk a leckét, és csak ekkor fog a kereszt elkezdeni megjelenni az életünkben. Ott van a kereszt jele az életünkben? Elkülönültünk a világtól? Teljes mértékben Krisztushoz tartozunk? Ez a mi tanúbizonyságunk? Ez tehát az első oltár – a kijelentés és az elkülönülés oltára.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Az ország birtokba vétele (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: Radu Gavriluț, 2019. 08. 23.: Az ország birtokba vétele  (Eredeti megjelenés: https://filippi314.com/2019/09/24/az-orszag-birtokba-vetele/ )

Részlet:

Ef 3, 16-18: „Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt. Hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben. Hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, hogy mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának.”

Itt nem arról van szó, hogy minden szentekkel egybe megérteni, hanem minden szentekkel együtt birtokba venni mindazt, ami Krisztus. Ez valami teljesen más. Az Úr Jézus Krisztus eljött, és mikor Ő eljött, ott a keresztfánál ezt mondta: Bevégeztetett! És aztán ezt mondta: “Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló” (Jn 16,7). Miért kellett, hogy eljöjjön a Vigasztaló? Azért, hogy elmondja nekünk: ne itt menj, hanem amott? Csak ennyiért? Ennél sokkal többért. A mai időben a Szent Szellem munkája félre van magyarázva, hogy ne láthassuk, miért is jött a Szent Szellem.

Ismertem egy testvért, aki miután megtért, a mi falunkba lett áthelyezve mint tanár. Abban az időben a Körös-völgyben sok baptista gyülekezet jött létre. Ha Telekdtől Borodig autóval utaztok, láthatjátok, hogy minden faluban van baptista gyülekezet. Ezek a baptista gyülekezetek mindjárt 1900 után alakultak. Egyszer csak ezekben a gyülekezetekben megjelentek a pünkösdiek, akik mindenhol szakadást idéztek elő, ahol jártak. A gyülekezetek ketté váltak. Mikor ideértek hozzánk, a baptista gyülekezetből a felelős testvér azt mondta ennek a testvérnek: „testvér, kérlek jöjj el te is, és nézd meg, mi fog itt történni”. A testvér imádkozott, és azt mondta, „jó, eljövök, de van egy feltételem: én akarok utoljára szólni”. Ez a testvér mesélte el nekem, hogy amikor az alkalom már a vége felé tartott, neki még mindig nem volt mit mondania. Amikor elérkezett a pillanat, hogy ő is szóljon, az Úr szólt hozzá: amikor az emberek Krisztus keresztjével találkoznak, kétféle hozzáállásuk van: meglátják a keresztet – és most nemcsak a történelmi keresztről beszélek, hanem arról a keresztről is, amelyen naponta meg kell halnod –, akkor visszalépnek, visszahőkölnek. Ezek a baptisták. És van egy másik csoport, akik amikor meglátják a keresztet, kikerülik és elmennek mellette. Ezek a pünkösdiek.

A kereszt ki van kerülve. Mert nagyon nehéz, hogy naponta meghalj az elgondolásaid, a vélekedéseid, a makacsságod és minden egyéb dolgod számára. Ha nem értjük meg ezt, hogy Krisztusban minden beteljesedett, megvalósult, de hogy bennünk is megvalósuljon, Isten az, aki munkálja bennetek – mit munkál Ő bennetek? Hogy ezt tedd, és azt ne tedd? Mit munkál Ő bennünk? Mi az Ő terve? A Vigasztaló azért jött, hogy megvalósítsa bennünk mindazt, ami valóság Krisztusban.

Beszélhetünk mindarról és felfedezhetjük mindazt, ami Krisztusban megvalósult. De a kérdés az, hogy mi valósult meg benned? Amikor az emberek rád néznek, látják ők Krisztust az életedben? Akkor növekszünk, amikor ez a különbség egyre csökken. Isten eszköze pedig, amely által Ő munkálkodik, a Krisztus keresztje. És ebből láthatod meg, hogy hol munkálkodik Isten: ahol hirdetik a keresztet. Természetesen elsősorban a történelmi keresztet, azután azt a keresztet, amely naponta munkálkodik az életedben.

Volt egy helyzet az életemben. Ebben a helyzetben azt mondtam magamban: „ez így nem lehet”. És jött egy testvér, és azt mondta: „Radu, engedned kell”. Természetesen ez nem volt könnyű, de azt mondtam, kész vagyok visszalépni, engedni. És az Úr elkezdett munkálkodni.

Nem könnyű birtokba venni azt, amit Ő adott neked. Ha elolvassuk a Mózes negyedik és különösen az ötödik könyvét, láthatjuk, hogy milyen csodálatos ez az ország. De ha Józsué könyvét olvassuk, már nem azt fedezzük fel, hogy milyen az az ország, hanem hogy birtokba kell venni az országot. És amikor birtokba akarod venni, akkor felfedezed, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert az országban már ott voltak a kananeusok.

Miért olyan bonyolult, hogy az emberek Krisztus nevében gyűljenek össze, és ott az egyetlen Fej Krisztus legyen? Miért fogadunk el mi más vezetőt Krisztuson kívül? Miért? Tudjátok miért? Tudjátok, ki vette be Jeruzsálemet? Nem Józsué és nem is az őt követő nemzedék. Mert a jebuzeusok, akik ott voltak, azt mondták: „szó sem lehet róla, ide nem jöttök be!” Dávid vette be, mert ő teljes szívvel követte az Urat.

Miért megy olyan nehezen, hogy családi körben gyűljünk össze, és Krisztus legyen felmagasztalva? Miért fogadjuk mi el, hogy egy ember uralkodjon felettünk? Mert ez nem egyszerű. Mert a gondolataink hátterében ott van a gonosz. Mikor ők Hebronhoz értek, ami közösséget jelent, ott óriások voltak. Ki tudta bevenni Hebront? Csak az, aki teljes szívvel követte az Úr útját. Más nem volt képes rá.

Tudjátok, hogyan gondolkodtam én, amikor fiatal voltam? Úgy gondolkodtam, ahogy mondja az Ige egyesekről, hogy megmenekülnek úgy, mint tűz által, de a munkájuk megég; egy hatalmas tűz támad, és minden hamuvá válik. Azt mondtam magamban: mit érdekel engem, a lényeg, hogy én legyek megváltva, nem érdekel, ha tűz által is! Ez volt az akkori gondolkozásom. Ha a szívünkbe nem épül be ez a gondolat, hogy minden áron, teljes szívemből akarom követni az Urat, akkor testvérek, hiába hittetek. “Félek, hogy hiába fáradoztam értetek.” Tehát birtokba kell venni azt, ami Krisztus, hogy meg tudd tapasztalni Őt az életedben.

Mi mindig arra gondolunk, hogy mit nyerünk mi, és nem gondolunk arra, hogy mit nyer Ő. „Az Ő öröksége a szentekben.” Az Ő öröksége bennünk. Hogyan tudja Ő megkapni, és a végén azt mondani: „nézzétek, itt az én örökségem”? A nép kiszabadult Egyiptomból, és abban az időszakban, amikor a pusztában vándoroltak, megláthatták, hogy kik ők valójában. Elkezdték felfedezni, milyenek is ők. Mindezek a dolgok előkészületek voltak arra az időre, amikor majd bemennek Kánaánba. Amikor átkeltek a Jordánon, a frigyláda is átkelt a Jordánon előttük, ami azt jelenti, hogy meghaltak Krisztussal együtt, és végül bejutottak az országba. Az ország az övék volt, Isten már nekik adta. A tietek. Krisztus a tietek. Csak oda kell lépned egy adott területre, és ahogy a talpad érinti, az már a tied lesz.

Tovább a teljes igeszolgálatra: Radu Gavriluț, 2019. 08. 23.: Az ország birtokba vétele

Izsák kútjai (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Mi a kút? Mi a különbség a kút és a folyó között? A folyó olyasvalami, amit Isten készített; a kút pedig olyan, amit az ember ás ki. Isten adja a vizet; a forrás ott van, de ki kell ásnunk a kutat ahhoz, hogy a vizet megtartsa, és meríteni lehessen belőle. Ez az a rész, amit az embernek kell elvégeznie. Van olyan rész, amit Isten végez. Ő adja a vizet; Ő adja az életet; Ő adja az élet Szellemét. De van egy olyan rész is, amit nekünk kell elvégeznünk. Nekünk is megvan a saját feladatunk. Ásnunk kell. Ki kell tisztítanunk az aljából a szennyet, az iszapot. Elő kell készítenünk, hogy üres legyen, azért, hogy Isten élete, az élet Szelleme megtölthessen bennünket, nem csak azért, hogy a mi szomjunkat oltsa, hanem azért is, hogy másoknak is vizet, életet adhasson. Ez az életünk gyakorlati oldaláról beszél, és ez olyasmi, amit cselekednünk kell.”

“Mindannyiunk számára szükséges, hogy meglegyen a saját szellemi tapasztalatunk. Kutakat kell ásnunk; ki kell tisztítanunk belőlük a földet; ki kell üríteni magunkat, hogy megtapasztalhassuk, ahogyan Szent Szellem megtölt bennünket, hogy megtapasztalhassuk az élet Szellemét. Eleink megtapasztalták Isten életét. Tapasztalati módon ismerték a Szent Szellemet, és gyakran újra fel kell fedeznünk ezeket a kutakat, melyeket ők már megástak előttünk.  Ha minden szellemi megtapasztalásunkon elsőként, a legelejétől kezdve kellene átmennünk, nem tudom, hány szellemi tapasztalatunk lehetne az életünk során. De Istennek hála, azok, akik előttünk jártak, sokféleképpen megtapasztalták Istent. Bár ezeket a kutakat betemették a filiszteusok, sokkal könnyebb újra kiásni a kutakat, mint egy teljesen újat ásni. Más szóval, milyen gyakran találjuk azt, hogy amikor azoknak a megtapasztalásairól vagy kijelentéseiről olvasunk, melyeket azok láttak vagy ismertek meg, akik előttünk jártak, Isten Szelleme segít nekünk újra felfedezni és újra megnyitni ezeket a kutakat. Amikor hallunk vagy olvasunk ezekről, belépünk azokba a tapasztalatokba, melyeken ők átmentek, de mi sokkal gyorsabban és sokkal könnyebben megszerezzük ezeket. Istennek hála ezért.

Tehát nem velünk kezdődik minden, hanem mi is részesülünk mindazokból a dolgokból, melyeket Isten eddig már valakinek odaadott. Ez a mi keresztény örökségünk. Kapunk valamit Pétertől, Páltól, Jánostól. Kapunk valamit Ágostontól, Luther Mártontól, Wesleytől, T. Austin-Sparkstól, mindazoktól a szentektől, akik előttünk jártak. Ástak, és rátaláltak a forrásokra. Megtalálták az élő vizet, de sajnos a filiszteusok mind betemették ezeket. De Istennek hála, mi újra felfedezhetjük őket! Amikor azonban újra rájuk bukkanunk, ne feledjük, hogy nekünk is kell valamennyit ásnunk! Nem csak arról van szó, hogy meghallgatunk vagy elolvasunk valamit – ettől még nem fogunk az ő megtapasztalásaikban részesülni. De miközben olvasunk vagy hallgatunk valamit, Isten Szelleme munkálkodni kezd bennünk, mi pedig kezdünk együttműködni vele azzal, hogy ásunk, hogy kitisztítjuk mindazt a földet, a szemetet, ami bele lett töltve a szívünkbe. És miközben ezt tesszük, mi is megtapasztaljuk azt, amit eleink elsőként megtapasztaltak. Igaz, hogy hozzánk másodkézből jutott el, de a mi megtapasztalásunk is első kézből való lesz. Nem pusztán közvetítő útján szerzett elmélet lesz, hanem első kézből való megtapasztalás, viszont sokkal gyorsabb és könnyebb módon szerzett megtapasztalás.

IZSÁK ÚJ KUTAKAT ÁS

Ez azonban nem elegendő. Izsák nem csak újraásta azokat a kutakat, melyeket Ábrahám ásott, és ugyanazokon a neveken nevezte őket, melyeket apja adott nekik, hanem Gerár völgyében Izsák új kutakat is ásott. Más szóval, amit eleinktől kaptunk, az jó és hasznos a számunkra, de nem elég. Nekünk is új megtapasztalásokra van szükségünk. Minden nemzedéknek hozzá kell tennie valamit. A mi generációnknak gazdagabbnak kell lennie, mint az előzőnek, és az elkövetkező nemzedéknek pedig gazdagabbnak kell lennie, mint mi vagyunk. Ennek így kellene lennie. Most is olvassuk azokat a könyveket, melyeket a hatodik, a tizenhatodik, a tizennyolcadik vagy a tizenkilencedik században írtak, és még mindig nagyon sok segítséget kapunk belőlük. Ugyanakkor sok olyan is van bennük, melyek már idejétmúltak. Ezért új kutakat kell ásnunk.”

Folytatás: (az összes rész 1-8-ig, egyben) PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban (T. Austin-Sparks)

PDF: A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban

A gyülekezet mennyei elhívása, hatalomgyakorlása és hadviselése (The Heavenly Calling, Conduct and Conflict of the Church) c. könyv 3. fejezete

Eredeti: The History of the Church Illustrated in the Old Testament

Olvasmány: Efezus 1

Előző elmélkedésünkben arra a kérdésre kerestük meg a választ, ami az Efezusi levél fő témája is, és így szól: Igazolja-e vajon az Írás azt a nézetet, hogy nekünk, az Úr népének meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk a Krisztussal való jelenlegi egységet a szellemi ellenségeink fölötti hatalom gyakorlásában?

Erre a kérdésre a legelső válaszunkat Krisztus jelentőségében találtuk meg. Miért van szükség Krisztusra? Miért lett testté? Miért halt meg, miért támadt fel, miért ment föl a mennybe, és miért lett fölmagasztalva? Ezek közül a krisztusi szakaszok közül mindegyik összefügg velünk, az Úr népével; olyan értelemben, hogy most a saját tapasztalataink szintjén kell megismernünk mindazt, ami Őbenne, aki az Isten jobbjára ült a mennyekben, igaz lett. Továbbra is ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Nem távolodhatunk el Krisztustól, mindig Őrá kell néznünk, de ezt különböző nézőpontokból tehetjük.

Egy pillanatra mégis megállok, hogy hangsúlyozzak valamit. Az Úr számára az Ő népeként a mi legfőbb értékünk abban rejlik, hogy milyen mértékben számít a jelentőségünk a szellemi világban – nem pedig az, hogy mennyire hiszünk az igazságban, hogyan vélekedünk egy tanításról, vagy mennyi kézzelfogható dolgot teszünk Érte itt a földön. Ez mind fontos lehet ugyan, meg is van a helyük, de a gyülekezet – mely az összes hívőt jelenti – valódi értéke az, ami belőle a láthatatlan világban megnyilvánul: annak mértéke, mellyel Krisztusnak az Ő felmagasztalásában kinyilvánított uralmát, irányítását, vezetését, abszolút győzelmét a gyülekezet alkalmazni képes a vele szemben álló szellemi hatalmasságok láthatatlan régiójában. A megfelelő helyre kell tennünk tehát a hangsúlyt.

Elérkeztünk tehát az Efezusi levél legfontosabb kijelentéseihez. Ez a levél valóban a legalapvetőbb, legfontosabb dolgokhoz vezet bennünket, itt igazán a leglényegesebbekhez érkezünk; nem az üdvösségünk kezdeteiről beszél, nem is a keresztény élet különféle, földi vonatkozásairól, hanem a gyülekezet életének, megtapasztalásainak és elhívásának a teljes, bevégzett képét tárja elénk. A legfőbb, leglényegesebb dolgokhoz érkezünk el ebben a levélben, ahol mindenre az Isten eredeti és tökéletes szándékával való összefüggésben derül fény. Ez a szándék fogant Isten gondolataiban a világ megalapozása előtt, és ezt tervezte el az örök tanácsvégzés szerint.

Ahogyan korábban rámutattunk, itt nem a részleteket találjuk, az egyes szakaszokat, hanem magát a beteljesülést. Isten gondolataiban egy test volt, egy gyülekezet, egy olyan társaság, mely végül megérkezik az Ő Fiával való egységbe, úgy, ahogyan a test csatlakozik a Fejhez, és szellemi uralmat gyakorol a mennyben és a földön. Ez Isten elgondolásának célja. Sok olyan dolog van, ami ehhez vezet, de ezek végtére is csak a célhoz vezető eszközök. A kegyelemről szóló tanítások, melyek oly csodálatosak és áldottak, mind ezért a célért vannak, ahogyan ez a levél ezt annyira egyértelművé teszi. Szépen egybefoglalja: megváltás, bűnbocsánat, a vér – minden ilyesmi itt van, de mind az Isten által kigondolt célra mutat: a gyülekezetre, erre a testre, melyben a menny igazgatása a mennyen és a földön keresztül ezekkel együtt megvalósul.

Ezeknek a legfőbb és leglényegesebb dolgoknak az esetében pedig egyedül az számít, hogy mekkora a jelentőségünk, mennyire tudunk hatékonyak lenni a szellemi régiókkal való kapcsolatunkban. Nem gondolom, hogy ez a jövőt illető prófétikus megállapítás lenne, mivel úgy vélem, ennek már most vannak tapasztalható jelei: ahogy a gyülekezet egyre közeledik a korszak végéhez, egyre kevésbé fogja tudni végezni földi munkáját az Úrért – azokat a dolgokat, melyeket hosszú időn át végzett szerte a világon; és egyre inkább felismeri az elhívást, hogy létezését a szellemi régiókban igazolja, sokkal inkább, mint az ideig valóban.

Ennek fele sem tréfa, mert mindennek nagyon komoly jelentősége van a gyülekezet számára a végén. Ha ebben nem sikerül elérni áttörést, és nem tudunk az ellenséges hatalmasságok, fejedelemségek és szellemi seregek világában uralomra jutni, akkor végünk. Néhányan talán nem tudjátok ezt elfogadni. Ha nem tudjátok megragadni, ne aggódjatok. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik pontosan értik, miről beszélek, és egyértelmű számunkra, hogy ez a helyzet egyre eszkalálódik, és jó lenne, ha a hívők felismernék ezt.

Természetesen ezt is jól kell érteni! Mindez ugyanis nem jelentheti azt, hogy nem törekszünk többé a szokásos, alapvető munkát végezni az Úrért. Nem szabad felhagynunk az elveszettek keresésével és az üdvösség hirdetésével, vagy bármivel, amivel meg lettünk bízva, csak azért, mert ennél magasabb régiókban van dolgunk. Nem, nem szabad ezeket abbahagynunk. De mégis, fel fogjuk fedezni, hogy ehhez a magasabb dologhoz a keresztény élet szokásos eszköztáránál valami többre van szükség; hogy az erőforrásainknak egy másik világban kell lenniük; és képeseknek kell lennünk a látható helyzetek mögé látni, ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, az nem jelent számunkra fényes kilátásokat itt, az emberek között. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ha jól ítélem meg az idők jeleit, akkor számíthatunk rá, hogy rendkívüli mértékben meg fog erősödni a szellemi ellenállás az Úr érdekeivel szemben. Nagyon is érthető, hogy ez így van. Ha a korszak végéhez közeledünk – a feltételes módot akár ki is hagyhatjuk, és akkor kijelentő módba kerül – de most az érvelés kedvéért így mondom: HA közeledünk a korszak végéhez, akkor mi is ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége? A Sátán rangszervezetének (hierarchiájának) megdöntése, és helyére Krisztus és a gyülekezet trónra emelése. Természetes, hogy növekszik az ellenállás ez ellen. Teljesen logikus; és ezért fontos, hogy minden lehetséges nézőpontból felismerjük a dolgok valódi természetét, és ezért, ha az Úr kijelenti számunkra ezt az üzenetet az Efezusi levélben a gyülekezet mennyei elhívásáról, hatalomgyakorlásáról és hadviseléséről, az nagyon alkalmas és időszerű lesz az Úrtól a számunkra.

A lényeg tehát, hogy Isten gyermekének és Isten gyülekezetének valódi és legfőbb értéke a láthatatlan világban kifejtett hatékonyságában rejlik. Ha nem ismerjük ezt a titkot abban a régióban, akkor veszteséget fogunk szenvedni, szétforgácsolódunk, az ellenség hatalmas zűrzavart fog csinálni belőlünk és a dolgainkból, a játékszere leszünk, és ahol csak tud, akadályozni fog. Ezért olyan fontos, hogy eljussunk abba a helyzetbe, melyről ez a levél ír.

Most pedig nézzük a következőt, miszerint az Ige arról biztosít, hogy elhihetjük, az Úr azt akarja, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a jelenben is az egységet Krisztussal a szellemi erők fölötti hatalomban. Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy ezzel kapcsolatban mennyire fontos megérteni Krisztust megtapasztalásainak minden területén.

Ez nem valamilyen mély dolog, hanem könnyen fölismerhető, hogy az Úr Jézus nem emeltetett föl, míg teljesen át nem élt mindent a földön. Az Úr Jézus földi megtapasztalásai értünk voltak, nem Önmagáért. Minket leszámítva Istennek nem kellett volna testet öltenie, csecsemőként Betlehemben megszületnie, és gyermekből felnőtté válnia. Neki, a Maga részéről nem volt szüksége arra, hogy itt élje az életét, elszenvedje a halált, és utána újra visszakerüljön a dicsőségbe, s elfoglalja a trónt. Ez olyan megtapasztalási ciklus volt, ami értünk történt, és úgy, mintha közülünk történt volna eggyel. De ez az Egy mennyire más volt! Senki más nem állhatott volna a helyére, senki nem tudta volna elfoglalni ezt a tisztséget, mégis minden úgy történt, mintha miközülünk történt volna eggyel.

Lehet, hogy nehéz számunkra fölfogni, hogyan lehetett Krisztus a megtestesülésben olyan, mint mi, de ha pontosan és világosan tudnánk, mit jelent az Istennel való egység, az isteni egyesülés, akkor megértenénk a testté lételt; Isten egybeolvasztja Magát az emberrel, és az embert Önmagával.

Az Úr természetesen soha nem szűnt meg Istennek lenni, de olyan formát öltött, mely az embert és Istent szellemi egységbe és szellemi közösségbe hozta. Ez olyan fogalom, melynek helyes és teljeskörű megértése meghaladja a felfogóképességünket, emiatt tele van veszéllyel a tanítás területén. Mégis, a mélyén a legcsodálatosabb dolog rejlik, amit csak el tudunk képzelni: hogy Ő testté lett értünk, és nem csak miértünk, hanem bizonyos értelemben úgy is, mint mi. Azaz, amikor az Úr Jézus Krisztusra nézünk, és meglátjuk, hogy Ő Isten és ember egy személyben, rájövünk, Isten mit tett azért, hogy ezt az egységet Őközte és az ember közt elhozza.

Ez annak a része, ahogyan a magunk számára meg tudjuk tapasztalni az Úr Jézust. A testté létel értünk van, akár megértjük, akár nem. Bizony értünk van, és méghozzá annyira szoros köze van hozzánk, hogy Jézust úgy szánta Isten emberré lenni mint mi, hogy bennünket is megtestesítsen Önmagában. „Az Ő testének tagjai vagyunk”. Az utána következő mondat lehet, hogy későbbi hozzáadás, de szerintem, nagyon jó: „mert az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és az ő csontjaiból valók” (Ef 5,30). Egyek!

Az Úr Jézus összes többi megtapasztalása is nem csak értünk történt, hanem úgy történt, mintha velünk történt volna; és még mielőtt eljutnánk a haláláig, láthatjuk az életét. Különben nincs értelme az Úr Jézus életének azon a harminchárom éven keresztül, csak úgy, ha a mi helyünkben csinálta végig. Volt egy olyan Ember Isten számára, aki a megpróbáltatások és a nehézségek közepette is megelégítette Őt. Isten be akart vinni egy Embert a dicsőségbe, aki szenvedés által vált tökéletessé, és erre nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk. Hálát adok Istennek, hogy van egy Valaki a dicsőségben, egy Ember, aki tökéletesen eleget tett Istennek emberi formában, minden emberi próbatételen és kísértésen keresztül, és kimondhatom azt, Isten engedélyével, hogy az az Ember nem csak képvisel engem, hanem Isten szemében olyan, mintha én lennék ott Isten jelenlétében. Azaz Isten Őbenne rám néz, és Őrá néz értem. Isten számára ez az Ember a győzelmes, tökéletességre jutott földi életet testesíti meg.

Az Ő halála nem csak értem, értetek, a bűneinkért történt. Ez a mi halálunk is, úgy halt meg, mint mi, mintha mi haltunk volna meg; és feltámadásában, a mennyei helyekre való felmenetelében és felmagasztaltatásában bevégezte az ember életének teljes ciklusát – értünk és úgy is, mint mi (bennünket magába foglalva); és ezután, amikor ezt elvégezte, Ő adatott nekünk Fejként számunkra, és nem csak számunkra, hanem úgy is, mint mi. Nézzük meg újra ezt a nagyszerű kijelentést: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,22-23, ÚF). Tudjuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten itt adja nekünk először Krisztust, de van egy második esemény is. „És Őt adta főül mindenek felett a gyülekezetnek” (Vida ford.), az pedig, hogy Őt adta mindenek felett Főül a gyülekezetnek, egyszerűen azt jelenti, hogy Benne minden úgy van egybefogva, hogy az a gyülekezetért, a gyülekezet számára legyen. Azaz, minden, ami Benne van, a gyülekezet számára van, és az Ő teljes és bevégzett életciklusa a megszületéstől a dicsőségig a gyülekezeté; a testté lételtől a megdicsőülésig minden a gyülekezetnek van. A mi születésünk, és onnantól minden életeseményünk egészen a megdicsőülésünkig azért van, mert Ő már értünk befejezte ezt a ciklust; és Főül adatott számunkra. Minthogyha Isten, miután mindent elvégzett Benne, így szólt volna: „Ez a tiéd; neked adom. Az egész érted van – a gyülekezet”. Mennyire szükséges hát Krisztust Isten teljes gondolatának megfelelően megragadnunk; hogy meglássuk, mi Krisztus jelentősége mindabban, amit Isten eltervezett.

Mármost, ezt nem csak abban látjuk teljes mértében kijelentve, ahogyan az Úr elhagyja a dicsőséget és visszatér a dicsőségbe, hanem pontosan ezt vetíti előre az Ige onnantól kezdve, hogy az egész szükségessé vált. Kíváncsi vagyok, hogy megragadtátok-e valóságosan, jelent-e számotokra valamit személyesen az, hogy az „egy új ember”, melyről az Efezusi levél beszél, nem a világtörténelem egy későbbi pontján jött el, nem valami után következik, hanem minden mást megelőz?

Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy először voltak a pogány népek, azután következtek a zsidók, tehát akkor zsidók és pogányok éltek egy időben, és utána később lett a gyülekezet – egy későbbi valami. Ez azonban távolról sincs így! Mielőtt egyáltalán olyasmi, hogy pogány vagy zsidó lett volna, már volt a gyülekezet. Minden egyebet megelőz. Ez volt Isten első gondolata, az Ő elsődleges gondolata. Pogányok és zsidók – lehet, hogy Isten kegyelméből és Isten szuverenitásából mindkettőnek nagyszerű története van, de akárhogy is, a földhöz tartoznak, és ezen belül is adott időszakokhoz. A gyülekezet nem tartozik a földhöz, és nincs időhöz kötve. A gyülekezet az örökkévalóságtól az örökkévalóságig van jelen Isten gondolataiban. Nem valami után következik; ezért minden más dolog a világtörténelemben örökkévaló elveken és örökkévaló gondolatok alapján épült föl, és örökkévaló törvények kormányozzák; amikor tehát visszatérünk az Ószövetséghez, azt találjuk, hogy a történet egész folyását Krisztus irányítja, méghozzá Krisztus ebben az örökkévaló értelemben, amikor a gyülekezetről van szó.

Hadd magyarázzam el világosabban! Történelmileg az Ószövetség két fő részre oszlik. Az egyik rész Ádámtól, vagy ha tetszik, Ábeltől fut Mózesig, utána pedig Mózestől Krisztusig. Ez nem kifejezetten Ószövetség, de értitek, mire gondolok – hogy egyenesen Krisztushoz vezet bennünket. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy az első részt – Ábeltől vagy Ádámtól Mózesig – teljes mértékben azok az elvek irányítják, melyekről beszéltünk. Hogyan? Először is, Isten elsődleges gondolata az, hogy az ember a szellemi uralom helyét foglalja el. Majd ezzel kapcsolatban jött: a halál – a bűn miatt és a bűnnek; a feltámadás – élővé válni Istennek és Isten céljai számára; a mennybe való felmenetel – lényegét tekintve nem földi, hanem mennyei nép, vagy ember; a felmagasztaltatás. Ez tehát az első rész Ádámtól vagy Ábeltől Mózesig.

Láthatjuk pontosan ezeket a törvényeket egyiket a másik után a pátriárkák történetében megjelenni. Vegyük Ádámot! Mire alkotta őt Isten? „Uralkodóvá tetted őt” (Zsolt 8,6). Ábel – ő miről tesz bizonyságot? A bűn miatti halálról, és hogy Isten hogyan távolítja el a bűnt. Noé – feltámadás; Énók – felmenetel; és József – trónra emelés. Jelentős hézagokat hagyok ki persze, de látjátok az elveket. Pusztán azt szeretném megmutatni, hogy azt az első, hosszú ideig tartó részt (mely valóban hosszú: több évszázadon, sőt, gyakorlatilag két évezreden át tartott), Krisztus ezen elvei szerint irányította Isten; ugyanazon elvek szerint, melyeket az Újszövetségben és a gyülekezetre, Krisztus testére, Istennek korszakokon átívelő adminisztratív (hatalomgyakorló) eszközére fókuszáló Efezusi levélben találunk.

Izrael Egyiptomban

 

Majd következik a második rész: Mózestől Krisztusig. Ez annyira elemi dolog, ezért vegyük csak Izrael életének három szakaszát anélkül, hogy kitérnénk a részletekre. Egyiptom – mi Izrael életében az egyiptomi szakasz tetőpontja? Mi az, ami elsődlegesen kiemelkedik ebben a szakaszban? De inkább tisztázzuk előbb, hogy mit jelképez ez a szakasz! Egy kiválasztott népet jelképez, akit ennek a világnak a rabszolgaságában tart fogva annak zsarnoka, és emiatt a helyzete miatt ítélet vár rá. Mi a tetőpont? A halál, mint a bárány halála, mely az Isten szerinti szabadítás módja a sötétség fennhatóságából, a Sátán hatalmából, a világ rabságából, az emberi nemzetségre váró ítélet alól. A halál jellemzi az egyiptomi szakasz tetőpontját; a meghalást a világnak, mindennel együtt, amit ez jelent: állapotának, urának, rabságának és végzetének való meghalást.

Az Úr Jézus halála ezt az egész rendszert tökéletesen érvénytelenítette, hogy tökéletes szabadítást vihessen véghez, ezt pedig itt tárja elénk az Ige. Ugyanezt látjuk az Efezusi levélben is, amikor ennek a szabadításnak már a gyülekezet általi, végső és kiteljesedett alkalmazását mutatja be. Izrael nem vezet a gyülekezethez; Izrael mindössze illusztrálja a gyülekezettel történő eseményeket.

Minden földi intézmény mennyei dolgok bemutatására szolgál, ahogyan az Efezusi levél nagyon világosan elénk tárja a mostani családi és egyéb kapcsolatok – férjek, feleségek, szülők, gyermekek és a többi – esetében. Ebben a levélben megláthatjuk, hogy ezek a földi intézmények mind mennyei dolgoknak a visszatükröződései, és a mennyeieknek a fényében kell szemlélnünk őket. „Ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet.” Ebben a szférában mozgolódunk. Itt láthatjuk tehát Krisztust az Ő halálában, melyet azért mutatott be, hogy hogy Izraelt megszabadítsa a rabságból és az ítélettől, mely a világ miatt várna rá.

Izrael a pusztában

Most pedig Izrael történetének második szakaszához érkezünk. Mit jelképez Izrael életének pusztai szakasza? Nem érthetjük meg ennek tetőpontját, míg ezt meg nem értjük, pedig nagyon elemi ezekről a dolgokról beszélni. Izrael életének pusztai időszaka Isten népének mostani életét jelképezi, aki meg lett váltva, és ki lett szabadítva a világból és mindabból, amit a világ jelent, de nem szabadultak még meg saját maguktól, vagy, ha egyes számban fogalmazzuk, nem szabadultak meg az énjük életétől. Sajnos, ez igaz a szellemi történetre az Újszövetségben ugyanúgy, mint az Ószövetségben és a saját tapasztalatunkban is. Mi a második szakasz – a pusztai élet – tetőpontja? Természetesen megint a halál, de olyan halál, mely egy másféle kapcsolatba visz tovább – az ebből a halálból való feltámadás révén a mennyeiekbe való felemelkedés pozíciója következik. Most figyeljük meg, hogy az Efezusi levélben ez a két dolog nincs különválasztva. A feltámadással és a mennyeiekbe való felemelkedéssel nem két külön dologként foglalkozunk az Efezusi levélben.

„És milyen az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága rajtunk hívőkön, megtartó erősségének bennünk munkálkodása szerint, amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette” (Ef 1,19-20, Vida).

Nincs szünet a kettő közt. Nem azt mondja, hogy amikor feltámasztotta a halottak közül, és sok nap után felment a mennybe. Nem: feltámasztotta és jobbjára ültette. Ez feltámadás a mennyei helyekre való felemelkedést is jelenti egyben. A Vörös-tenger után bizonyos értelemben olyan feltámadás van, ami a halottak közül történik, de amikor az efezusi helyzetbe érkezünk, a feltámadás valami több ennél. Egy új hit új gyakorlása: „irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, melyet Krisztusban munkált”. De ez nem a megmenekülésre vezető hit! Ez valami több, ez mennyei helyzetre szól, ez olyan feltámadás, mely révén felemelkedünk, és ez mennyei helyzetet eredményez.

Ez a mennyei helyzet korántsem valósult meg Izrael esetében a pusztában, habár Isten a Maga szemszögéből mindig mennyei népként tekintett rájuk. Isten nézőpontjából a pusztai életben minden ezt a mennyei otthont hangsúlyozza, minden erre mutat. A főpap kék köntöse azt jelenti, hogy ez egy mennyei rendből való mennyei nép. A mennyből küldött manna Isten szempontjából azt jelenti, hogy erről a népről a mennyből gondoskodnak; mennyei nép, aki mennyei erőforrásokból él. Önmagukban viszont minden voltak csak ez nem; a szívük nagyon gyakran visszatért Egyiptomba. Ismerjük ezt a szomorú történetet. Ezt feltámadást azonban tovább kellett vinni, hogy már ne csak természeti síkra történő feltámadás legyen – hogy helyzetünket tekintve hit által ugyan Krisztusban legyünk, miközben a saját természeti életünket éljük és megelégítsük Istent. Ez nem Isten gondolata. Az hívás mindig előrefele ösztönöz, és még inkább fölfelé. A pusztai élet tetőpontja tehát a kereszt új jelentéséből fakad, annak a halál felőli oldalán.

Eljutunk tehát a Római levél hívőkhöz szóló szakaszához. A Róma 6 már nem az elveszetteknek szól, hanem a megmentetteknek, a keresztényeknek az Úr Jézus keresztjéről, ahogyan az a halált munkálja az életünkben, de rögtön átvezet a Róma 8-ra, közte mintegy zárójelben a Róma 7-tel. A Jordán jelenti a mennyeiekbe való felmenetellel járó feltámadást. A tetőpont pedig az énünknek és a földiekhez kötődő életünknek a halála. Az Efezusi levél második része pontosan kifejti, hogy ez micsoda.

Ez a helyzet nem pusztán valamilyen elvont dolog, valamilyen ködös, teológiai fogalom. Mit jelent? Próbáljuk megragadni a gyakorlatban! Mindez a csodálatos mennyei élet, ez a csodálatos mennyei hadviselés, ez a csodálatos mennyei elhívás – mit jelent ez?

„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,1-2, Károli 2011).

„Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket… Az asszonyok engedelmeskedjenek saját férjüknek… Gyermekek, engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket haragra… Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak. Urak, legyetek rendesek a szolgáitokkal.”

Hiszen ez a mennyeiekből árad ki lefelé! Hiszen ez ereszkedő fokozás! Nézzünk csak meg az Efezus 4,6-9 elejétől mindent, ami csak ebbe a vezérlőelvbe tartozik, hogy „járjatok az elhívásotokhoz méltón”! Írjuk le, egymás alá, egyesével! Járjatok méltón – mit jelent ez? Szelídségben, alázatosságban, béketűréssel, türelemmel. Aki férj, írja le! Aki feleség, írja le! Aki családtag, írja le! Van-e olyan férj, aki nem ilyen szellemben viszonyult a feleségéhez: „Krisztus szerette a gyülekezetet és saját Magát adta érte”? Írja le! Nézze meg mindenki magának! Van-e olyan feleség, akit nem szólít föl ugyanígy, nem arra, hogy szeresse a férjét, hanem hogy rendelje alá magát a férjének; és azt mondja, hogy ezt jelenti méltón járni ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhívattunk? Ez Isten Igéje. Nézzétek végig részletesen, és legyen előttetek ez a rész.

Ezt jelenti méltón járni. Erről szól az első három fejezet, és vitán felülinek tartom, hogy semmit nem tudhatunk meg az utolsó részről – a mennyeiekben lévő ellenség feletti győzelemről -, míg ez az alapunk nincs meg. Ez nagyon is gyakorlati dolog. Ha megnézzük, kiderül, hogy nem sok minden maradt ki, de akkor is hiszem, hogy ami itt áll, az még nem minden, amit Isten szerint a méltón járás jelent. Sok más is lehet, amit a Szent Szellem meg akar érinteni bennünk, amit nem említ itt konkrétan az Ige, de ahhoz elég van ott, hogy az elevenünkre tapintson.

„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Itt mindannyian vereséget szenvedünk. Meg kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hogyan lehet igazán haragudni, és közben nem vétkezni. Mit jelent egyáltalán, hogy haragudni, de nem vétkezni? Az Úr Jézus haragudott. Korbácsot ragadott, és tényleg dühös volt, de hogyan haragudhatott úgy, hogy közben nem vétkezett? Az Ő haragjába sohasem vegyült személyes elem. Ez tükröt tart elénk – mi rendszerint azért haragszunk, mert valami mélyen érint bennünket. Nem tudjuk, hogyan lehet saját magunktól elvonatkoztatva haragudni. Ez a puszta felőli oldal, és ez az, ahol a mennyeiekbe való felemelkedésre történő feltámadás bejön. Azt mondjuk, ez már nekünk túl magas, elérhetetlen. Nos, szeretteim, Ő „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint.” Az Úr tehát teljes mértékben gondoskodott mindarról, amit Ő megkíván, és ez itt van leírva.

Ez tehát még a pusztai szakasznak a tetőpontja: a halál új jelentést kap, ahogyan a feltámadás is új és teljesebb helyzetet jelent, ami pedig nem más, mint a mennyei helyzetbe való felmenetelre történő feltámadás.

Izrael az ígéret földjén

 

Végül pedig eljutunk Izrael történetének utolsó szakaszához – amikor bemennek az ígéret földjére. Ez a felemeltetést, a felmagasztalást jelenti. Rájönnek, hogy hatalmuk van a szellemi seregek fölött, melyeket az országban élő ellenségek jelképeznek. Ez a Krisztussal való egyesülés az Ő felmagasztaltatásában.

Az itteni hadviselés nagyban különbözik az Egyiptomban megismert és a pusztában folytatott hadviseléstől. Most nem állok meg, hogy részletesen szóljak róla, de ez a harc más, mint amit az ember saját magában, vagy mint amit a világban vív, mert ez a harc a mennyeiekben zajlik, és ahogyan az elején is mondtam, itt, ebben a helyzetben derül ki végül, hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak az Úr számára.

Nem tudhatjuk meg, amit az Úr meg akar velünk ismertetni, amíg ki nem jöttünk az énünk, a hústest és a saját érdekeink kormányozta élet szférájából. Olyanok leszünk, mint Izrael a pusztában, azaz általában legyőzetve; Isten fő célja elérését tekintve pedig nagyon gyenge helyzetben és bizonyosan nem nyílegyenesen afelé haladva, ha bármelyik szakaszban nem értettük meg gyakorlati módon Krisztust – először Egyiptomért, másodszor a pusztáért és harmadszor a mennyeiekért. Nem választhatjuk szét ezeket a dolgokat, mondván, „Krisztus a miénk az Egypitomból való kiszabadulásra, de még mindig a hústest szerint élünk, Krisztus nem lesz a miénk az éntől való megszabadulásra”. Azt se mondjuk, hogy Krisztus a miénk lesz az Egyiptomból és az éntől való megszabadulásra, de nem lesz a miénk a mennyeiekben zajló hadviselésre. Nem, nem fogjuk elérni Isten célját, ha bármi kevesebbet fogadunk el annál, mint ami az Ő teljes gondolata a számunkra.

Ez éppen elég gondolkodnivaló mostanra.