A Szent Szellem jogai Isten házában (G.H. Lang)

PDF-ben a teljes tanulmány letölthető: A Szent Szellem jogai Isten házában

Részlet:

“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”

Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?

Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.

[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.

Tovább: A Szent Szellem jogai Isten házában

Formálódás önfegyelem által (részlet G.H. Lang önéletrajzából)

an-ordered-life-big„Tanult barátom, a „Héber Keresztény Bizonyság Izraelnek” nevű szervezet munkatársa, David Baron, Egyiptomban mesélte nekem, hogy ha az ő választásán múlt volna, sosem utazott volna sehova, sokkal inkább végezte volna kutatásait, és írta volna a könyveit otthon; az Úr azonban úgy látta jónak, ha hosszan tartó, missziós utakra indul, hogy felkutassa Izrael házának elveszett juhait.

Hasonlóképpen történt velem is. Bár természetem szerint inkább az elvonulásra és a magányos tanulmányozásra hajlanék, rá lettem szorítva, hogy az elmúlt negyven év legnagyobb részét az otthonomtól és a könyveimtől távol töltsem, sok országot bejárva. Azon kívül, hogy ez milyen hatással szolgált mások számára, a saját jellemem és növekedésem szempontjából is ez volt a legjobb, hiszen sokkalta mélyebben és finomabban nevel bennünket, ha nem azt tesszük, amit szívünk szerint tennénk, hanem azt, amit természetünk szerint magunktól nem választanánk.

Isten Fia bizonyosan nem választotta volna a megtestesülést és a megaláztatást, önmaga miatt semmiképpen; de azzal mutatta meg erkölcsi tökéletességét, hogy gyönyörűsége telt az Atya akaratának cselekvésében. Ez az Ő természetében benne rejlett, de mibennünk önfegyelem által kell kialakulnia, méghozzá gyakran azáltal, hogy a természetünk szerinti hajlamainkkal ellentétes dolgokat teszünk.”

Részlet G.H. Lang, An Ordered Life c. önéletrajzából, 89. old.

Isten békessége – G.H. Lang

Részlet G.H. Lang: Anthony Norris Groves, Saint and Pioneer c. könyvéből, 82-83. old.

„A méz édes ízét csak az értékelheti, aki megízleli, Isten békességét pedig az, aki élvezi. Egy dolog békességben lenni Istennel az Úr Jézus Krisztuson keresztül, megbékélvén a kereszten ontott vére által; és egy másik, rákövetkező tapasztalat Isten békességét magunkénak tudni, mely megőrzi szívünket az aggodalomtól (az első: Róma 5,1, a második: Fil 4,6-7). Sokan, akiknek megvan az első, nem rendelkeznek a másodikkal.

Az aggódás abból ered, hogy az ember úgy érzi, illetve attól fél, hogy nincs meg a képessége, vagy megfelelő erőforrása ahhoz, hogy a jelenlegi vagy rá váró körülményekkel szembe tudjon nézni. Isten tudja Magáról, hogy minden bekövetkező eseményt tökéletesen meg tud oldani, ezért a szíve örökösen és töretlenül nyugodt marad. A hívő ember kiváltsága, hogy ugyanezt a belső békességet élvezze, és ez a hatalom és erő egyik alapvető összetevője is. A nyugtalanság és a félelem felmorzsolja a szellemi erőt. Hogyan tehetünk akkor szert Isten gyermekeiként Isten békességére? Hasznos lehet, ha megosztom saját tapasztalatomat.

Negyvenegy évvel ezelőtt, huszonnégy évesen üzleti ügyekkel foglalkoztam. Olyan helyzetben voltam, amelyben egy kellően szorgalmas és ügyes fiatalember, amennyiben ennek a világnak akart volna élni és nem az örökkévalóságnak, remek és felettébb jövedelmező állásra számíthatott. Ettől a korlátoltságtól azonban Isten, az Ő hatalmas kegyelméből, már megmentette a szívemet. Egy napon pedig, hirtelen ért világosságban megláttam, hogy az üzletkötések során van egy olyan rendszeres ügylet, amelyet sem kihagyni, sem Isten szentségével összeegyeztetni nem lehetett. Heteken keresztül forgattam gondolataimban ezt a dolgot, és kerestem az Igében a választ. A Kolossé 3,17-ből megtudtam, mit kell tennem: „Akármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úrnak, Jézusnak nevében tegyetek, s közben adjatok hálát őrajta keresztül Istennek, az Atyának.”

Helyzetemet tekintve arról volt szó, hogy közvetetten támogatom-e a szeszesital-forgalmazást azzal, hogy tűzkár elleni biztosításukat intézem, a szívem pedig azonnal szólt: Nem fogsz abba a züllött csapszékbe odamenni, abba a sikátorba, amelyet felmértél három héttel ezelőtt, ahol a pokol felé segítenek férfiakat és nőket idő előtt odaérni, és azt mondd annak a szerencsétlen, felpuffadt csaposnak, hogy „az Úr Jézus nevében jöttem, hogy elintézzük, hogyan lehet újjáépíteni ezt a helyet, ha leégne, hogy ön tovább folytathassa ezt a tevékenységét, és hálát adok Istennek, az Atyámnak, hogy ezt megtehetem!”

Két út állt előttem: vagy kioltom a lelkiismeretemet, és ezáltal elveszítem az Istennel való közösségemet, vagy elveszítem a földi javakat illető kilátásaimat. Nem volt félretett pénzem. Fiatalságomtól fogva, Istennek hála, úgy neveltek, hogy mértékletesen éljek, és bár a fizetésem nem volt magas, bőven meghaladta a szükségleteimet, a fennmaradó összeget pedig mindig továbbadtam. Hiszen a szegények mindig körülvesznek, az evangélium munkája mindig támogatást igényel, és a szívem mennyhez való ragaszkodása kárt szenvedett volna, ha a földön gyűjtök kincseket. Az élet dolgaival tehát minden hónapban frissen nézhettem szembe a fizetésemmel és Isten ígéreteivel.

Ez az egész ügy és annak várható következményei természetesen komoly gondok forrását képezték; azonban még meg sem száradt a tinta az aláírásomon a felmondólevélen, amikor valami mindent átható, nyugodt, csendes békesség áradt szét a szívemben, és az aggodalom legutolsó foszlányait is kiszorította onnan; annyira, hogy innentől, mintha az egész valaki másnak a gondja lett volna, nem az enyém, az ígéret oly mérhetetlenül gazdagon beteljesedett: „Akinek szíve rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik” (Ézs 26,3). Az ezután következő, hosszú-hosszú évek során, amikor mindvégig az én hűséges Istenemre és Atyámra bíztam magamat a mindennapi ellátásommal, az otthonommal és az evangélium ügye miatti távoli országokba való utazásaimmal kapcsolatban, ez a békesség megőrizte szívemet az aggodalomtól. Így pedig a mikénteken és hogyanokon való őrlődés nem vonta el a lélek energiáját attól, hogy magasabb céloknak szentelhesse magát a Szent Szellem ereje által.

Az ilyen megtapasztalás lélektana valójában igen egyszerű. Ha valakinek valamilyen megoldatlan jogi bonyodalma van, mely nem hagy neki nyugtot, elmegy egy ügyvédhez, kinek hozzáértésében és tisztességében tökéletesen megbízik, az ő gondjaira bízza az ügyet, és megkönnyebbül, mert hisz abban, hogy dolgai immár a megfelelő kezekben vannak. Péter azzal buzdítja a szorongattatásban lévő szenteket, hogy lelküket (életüket) ajánlják a hű Teremtőnek, azt cselekedvén, ami helyes az Ő szemében (1 Pt 4,19); és ezáltal a szív elnyeri annak megnyugtató bizonyosságát, hogy minden rendben lesz. Hogyan is lehetne másként, amikor minden ISTEN rendeléséből történik?

Ézsaiás és Pál apostol egyaránt katonai hasonlatot használ ennek tanítására és magyarázatára. Ézsaiás egy olyan vidéket ír le, melyet kegyetlen ellenség hadserege árasztott el, a lakosság pedig védtelen otthonaikból a megerősített városba menekül. Amint beérnek a falak és kapuk védelmébe, a félelmet békesség váltja föl. „Erős városunk van, szabadítása kőfalként és bástyaként szolgál! Nyissátok ki a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, amely megőrizte hűségét. Akinek gondolata rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik. Bízzatok az ÚRban örökké, mert ÚR, az ÚR örök kőszálunk” (Ézs 26,1-4). Az a szó, hogy „gondolata”, lehet „képzelete” is. A legtöbb aggodalmunk nem a valós körülményeinkből származik, hanem olyan eseményekből, melyektől félünk, hogy megtörténhetnek; a képzelet szüleményei ezek. „Sok minden miatt aggódtam az életben, de legtöbbjük soha nem következett be.” A hit nem rémképekkel tölti meg a holnapot, a jövőt, hanem Istennel; és békességben van.

Pál apostol úgy tekint belső életünkre, mint arra a városra, ahová a félelem és az aggodalom be akar törni és rombolni akar; Isten békessége pedig az a helyőrség, mely megvédelmezi szívünket és gondolatainkat. Személyesen az Úr áll rendelkezésre, azaz itt van közel; forduljunk Hozzá, mondjuk el Neki a szükségünket, a nyomorúságunkat; adjunk hálát megszámlálhatatlan irgalmáért a múltban és a jelenben; és közelségének, hűségének, elegendő voltának érzete meg fog tölteni bennünket Isten békességével (Fil 4,5-7).”

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 8., befejező rész

KÖZÖSSÉG KRISZTUSSAL

A dolgok rendjéből következik, hogy ha az ember követ valakit, és ugyanazt a célt szeretné elérni, mint akit követ, akkor ugyanazt az utat kell járnia, amit ő is; hogy ha a katona szeretne a tábornoka győzelmében osztozni, akkor az ő csatáit kell vívnia; hogy ha a leány szerelmével osztozni akar annak házában és trónján, akkor együtt kell szenvednie hercegével a száműzetésben is.

Az Emberfia megdicsőülésének alapja az Istenhez való hűsége a megpróbáltatások útján és a királyság konfliktusaiban a földön: Ézs 53,12, „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba”; Fil 2,9, „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb”, mert „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig”; Zsid 2,9, „Jézus (…) a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált”; Jel 5,9, „Méltó vagy (…) mert megölettél”.

Minden hívő szív imádattal mond ezekre a szavakra áment. Miért nem kész azonban minden hívő ugyanilyen őszinte áment mondani az ezekkel párhuzamos szakaszokra, mint például: Mt 16,25, „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszti azt; aki pedig elveszti életét énérettem, megtalálja azt.” (Kecskeméthy ford.); Lk 14,11, „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”; Róm 8,17, „Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha valóban vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (2011-es Károli ford.); 2Tim 2,11-12, „mert ha ővele haltunk meg, élni is fogunk vele; ha kitartunk, vele fogunk uralkodni is; ha megtagadjuk, ő is megtagad minket” (Kecskeméthy ford.)? Ez utóbbit ugyanolyan egyértelműen „igaz beszédnek” mondja az Ige, mint az 1Tim 1,15-ben ezt: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse”, és ez így lesz, akár elfogadja a hívő ember, akár nem. Isten szeretete nem állít önkényes feltételeket, hanem csak olyanokat, amelyek az adott ügy természetéből fakadnak, és mindig a mi javunkra vannak, beteljesedésük lehetősége pedig adott – ezért nem lehet hatályon kívül helyezni ezeket. Ha pedig a kereszten függő Jézushoz szeretettel ragaszkodunk, a trónon ülő Krisztust lenyűgözve szemléljük, eljövendő Királyságára pedig vágyakozva gondolunk, akkor a szív örömöt fog találni az Ő szenvedéseiben való osztozásban, és megerősödik, hogy kitartson mindvégig.

Így, és nem máshogyan fog beteljesedni, az Ő örömére és a miénkre az ígéret: „Aki győz, megadom annak, hogy velem együtt üljön az én trónomon, amint én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján” (Jel 3,21, 2011-es Károli ford.); így, és nem máshogyan fog a menyasszonya felkészülni a Bárány menyegzőjére (Jel 19,7-8); így – és, ó lélek, vedd személyesen a szívedre – így, és nem máshogyan fogod elérni azt a legnagyobb boldogságot, hogy:

„Abban a fénylő dicsőségben Ő és én

egyetlen nagy örömben osztozunk:

hogy örökké Vele leszek: ez az enyém,

az Övé pedig, hogy ott vagyok.”

„A békességnek Istene pedig, aki a juhok nagy pásztorát, Urunkat, Jézust, örök szövetség vérével a halottak közül előhozta, igazítson helyre titeket minden jó munkálásában, hogy az ő akaratát tegyétek meg, s ő is a Felkent Jézuson keresztül azt tehesse bennünk, ami neki tetszik. Dicsőség övezze Őt az örök korok korain át. Ámen. Kérlellek titeket, testvéreim, viseljétek el e bátorító igéket, hiszen csak kevés szóval írtam nektek (Zsid 13,20-22, Csia ford.).

VÉGE.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 7. rész

ELŐRE TUDÁS ÉS ELŐRE ELRENDELÉS

Amint a mindörökre megváltott Izrael átkerült a Vörös-tenger feltámadás felőli oldalára, a nép a Kánaánba való belépését is előre megünnepelte. Énekükben a múlt idők sorozata (2Móz 15,13-15), és a jövővel kapcsolatos bizonyosságuk (16-18. v.) megragadó: „Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál; Összeterelted erőddel szentséged enyhelyére. (…) Beviszed, és elülteted őket” (Kecskeméthy ford.).

Nincs „ha”, nincsenek feltételek, nincs bukáslatolgatás: sem a nép, de még az egyének szintjén sem merül ez fel. Az akkor és ott éneklők a bemenetelről úgy zengenek, mintha már ott lennének az országban. A valóságban azonban a jelenlevő és énekelő hatszázezres tömeg elbukta a bemenetelt a hitetlenség és az engedetlenség miatt (Zsid 3,18; 4,6).

Alakilag és tartalmilag párhuzamos ez a szakasz a Róma 8,28-30-cal: „mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte (…) akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulná tett, azokat meg is dicsőítette” (Vida ford.). Itt is sorozatos múlt időket látunk, valamint, hogy az Ige az összes megigazított megdicsőítését bármilyen bukásra való utalás nélkül jelenti ki. Azonban a korábbiakban bemutatott feltételes szakaszok sokasága egyértelművé teszi a mennyei örökség elveszítésének lehetőségét, ahogyan az izraeliták közül is oly sokan elveszítették a földit – és valóban, ugyanebben a 8. részben, a 17. vers a Krisztus dicsőségében való részesülést már feltételesként állítja elénk: „(…) az Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örököstársai, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőíttessünk” (Masznyik ford.).

Isten Igéjének az a jellegzetessége, amelyet itt látunk, rendkívüli jelentőségű. Amikor valamiről Isten szándékának és céljának szemszögéből beszél, akkor az állítás az adott cél minden alanyára vonatkozik, minden egyéb eshetőség megemlítése nélkül – mivel ezek nem képezik az isteni akarat részét, bár Isten előre látja a mindentudása révén. Nem Isten elhatározásából történt, hogy a hatszázezer nem érte el Kánaánt, habár előre látta. Az előre tudás nem szükségszerűen jelent előre elrendelést is. Az ember például tudhatja esetleg előre, hogy egy tolvaj be akar törni a házába, de ez nem azt jelenti, hogy előre el is rendelte, hogy így legyen.  Ezért mondja a Róma 8,28, hogy „akiket előre ismert, előre el is rendelte”, és nem azt, hogy „ezzel elrendelte”. Ha az egyik szükségszerűen magában foglalná a másikat, akkor Isten lenne a bűn előre elrendelője, hiszen előre tudta, mi lesz.

Amikor viszont egy kijelentésbe az isteni elhívásra való emberi választ is belefoglalja az Ige, ott mindig megtaláljuk az emberi gyengeség illetve állhatatosság elkerülhetetlen tényezőit is, ezért ilyenkor a lehetséges bukás is számba kerül – az adott dolog elnyerése pedig feltételessé válik.

Mindezek alapján az 1Kor 15,23 például az előző csoporthoz tartozik: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi”, kivételekre nincs utalás; a 49. vers azonban az utóbbi csoporthoz jön: „És amint (ahogyan) viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”. A Júdás 24-ben tehát – „aki képes titeket botlás nélkül megőrizni, és ujjongás között feddhetetlenségben a maga dicsősége elé állítani” – azt látjuk, Isten mire képes, és hogy ennek az Ő részéről semmilyen akadálya nem lehet; a 2Pt 1,10-11 azonban megteremti az egyensúlyt és a különböző kimenetelek eshetőségét, mivel így buzdít: „Ezért, atyámfiai, annál inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, soha meg nem ütköztök. Mert így adatik nektek bőségesen a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak örök országába való bemenetel” (Kecskeméthy ford.).

Az igazság ellenségének sajnálatosan sikeres csapdája volt rávenni a keresztényeket, hogy ezeket a különböző csoportokhoz tartozó igeszakaszokat szembenálló táborokból egymásra hajigálják, ahelyett, hogy meglátnák, hogy ezek kiegészítik egymást, és teljes összhangban vannak az Istennel és az emberrel kapcsolatos dolgokkal egyaránt.

A SZÖVETSÉG, MÉG AZ ESKÜVEL KÖTÖTT IS, VISSZAVONHATÓ

Az Ige kijelenti, hogy „még az ember által érvényesített szövetségkötést sem hatálytalaníthatja senki, sem hozzá nem toldhat” (Gal 3,15 – Vida ford.). Különösen is így van, ha a szövetségkötést esküvel erősítették meg, mert „mindent megerősít az eskü” (Zsid 6,16). Ezek a szakaszok amentén érvelnek, hogy mivel az ilyesmi az emberek közötti szerződésekben is érvényes, mennyivel inkább érvényesnek kell lennie az isteni szövetségre is! Az Úr pedig esküvel megerősített szövetséget kötött Ábrahámmal, hogy leszármazottjainak adja Kánaán földjét – mégis annak a hatszázezernek, akik Kádes-Barneánál föllázadtak, azt mondta: „megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14,34; Károli), azaz „az ígéretem visszavonását” (angolból). Így Mózes, amikor újra emlékeztetett erre a történetre, ezeket a szavakat használta: „Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett: „Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom” (5Móz 1,34-35).

Amit tehát Isten legelőször esküvel megígért, azt később esküvel erősítette meg, hogy nem fogja megtenni, ennek tényét pedig a zsoltáros sem mulasztja el megemlíteni (Zsolt 106,26). A 89. Zsoltárból kiderül, hogy az ezráhi Étán sem érti teljesen Isten látszólagos elpártolását. Kiemeli az Örökkévalónak Dáviddal eskü alatt kötött szövetségét, és ellentétbe állítja Izrael akkori megtapasztalásainak szomorú valóságával. Figyeljük meg a 38. versben a „mégis”-t, és a már-már szemrehányó kérdést a 49. versben: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?”

Hasonló példát láthatunk az 1Sám 2,27-36-ban, amikor Éli családját Isten kimetszi a papi szolgálatból. Figyeljük meg az Örökkévaló szavait a 30. versben: „Bár határozottan megmondtam (lásd 4Móz 25,10-13), hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak”.

Mélyreható és súlyos gyakorlati jelentőségű jellegzetességeket látunk ezekben az esetekben:

  1. Istennek a népével kötött szövetségei sohasem hagyják figyelmen kívül a nép magaviseletét és tetteit, hanem mindig függenek azoktól. Ebből a szempontból ezek a szövetségek ellentétesek a megváltatlanoknak kínált örök élet feltétel nélküli ajándékával. Isten azonban sohasem vállalkozott rá, hogy a népét a viselkedésüktől függetlenül is megőrizze a szenteknek járó kiváltságok élvezetében – egyetlen ilyen elem sem található semelyik isteni szövetségben sem. Ha a nép tehát kirívóan megszegte kötelességét, azzal az isteni ígéretektől is elvágta magát; így mondhatja az Ige az egyik szövetségről, hogy „mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr” (Zsid 8,9).

Még az emberi jogrendben is a különféle viszonyokkal és vállalkozásokkal kapcsolatos szerződések is annyira igazságosan és magától értetődően tartalmaznak különféle feltételeket, hogy ezek mindig a szerződés szerves részét képezik, és nem külön kötelezettségvállalásként kell őket feltüntetni. Isten szent természetéből szükségszerűen következik, hogy morálisan nem igazolhatja a gonosztetteket azzal, hogy úgy áldja meg a gonosztevőt, mintha az teljesen egyenesen járt volna. Isten szövetségeiben mindig van utalás erre a feltételre, és még esküvel sem kötelezheti magát a Szent Isten másra. Ellenkezne a közérdekkel, ahogyan azt mondani szokás.

Ezt láthatjuk az 1Móz 18,19-ben, ahol kétszer is szerepel az „[azért,] hogy”, ahogyan a feljebb idézett szakaszokban a hatszázezerrel, Éli házával és a Dáviddal kötött szövetséggel kapcsolatban is, és ez az alapvetése az olyan igeszakaszoknak, mint pl. az 1Kor 6,9-10; a Gal 5,19-21; az Ef 5,5; a Zsid 3-4 és 6,1-8; valamint a Róma 11,17-24 szívhez szóló érvelése az olajfa ágainak kitöréséről és újra beoltásáról, ha az „ágak” hittel és engedelmességgel visszatérnek.

  1. Ha most megkérdezzük: Lehetséges-e akkor, hogy Isten szándékai és céljai ne valósuljanak meg, és szövetségei ne teljesüljenek be? A válasz az, hogy nem, soha! Az Ábrahámmal, Izraellel mint néppel, Dáviddal, Fineással kötött szövetség mind be fog teljesülni. Ábrahám leszármazottjai öröklik a földjüket mindörökre, Dávid háza uralkodik majd fölöttük, Fineás leszármazottjai, Cádók fiai lesznek a papjaik (Ez 34,15), és hasonlóképpen a nép is be fogja tölteni Isten eredeti szándékát azzal, hogy papi nemzet lesznek, Isten áldásainak közvetítői a többi nép számára (1Móz 12,3; 2Móz 19,5-6; Ézs 61,5-6).

Mindezeknek az isteni beteljesítése azonban várat magára addig, míg Izrael meg nem változik erkölcsileg a bűnbánat révén valamint a szív és az élet megújulása által, az új szövetség feltételei szerint – mert ettől válik morálisan helyessé Izrael Szentjének, hogy megáldja őket (Jer 31,31-34). A Zsid 8 pedig ugyanezt a szövetséget a jelenkor hívőire alkalmazza, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a feltételek és kikötések állnak fenn számunkra is.

  1. A látszólagos ellentmondás feloldása Isten imént említett útjaival kapcsolatban abban a magától értetődő dologban található, hogy ahol a szövetségek teljesen megvalósulnak, nem megfelelő viselkedés esetén egyénenként mégis visszavonhatók – tehát azok, akik cím szerint kedvezményezettek lettek volna, elveszíthetik azokat a kiváltságokat, amelyek pedig elérhetők lettek volna számukra. Így veszítette el a hatszázezer izraelita egyen-egyenként a Kánaánba való belépését, habár a nép beviteléről szóló szövetség beteljesült; így teljesül be a Fineással kötött szövetség, mely szerint a családjának papsága folyamatos lesz, bár néhányan, mint Éli házának tagjai, elvesztek, és elveszítik a papságot is; és így lehetett, hogy izraeliták több generációja sem lakott soha a saját földjén a gonoszságaik miatt. Ha pedig Isten nem kímélte szándékainak és ígéreteinek eme természetes olajfaágait, bennünket sem fog kímélni, ha hűtleneknek bizonyulunk.

Meg kell figyelnünk, hogy a vétkest érő időszakos – akár halálos, akár Krisztus ítélőszéke előtt kimondott (2Kor 5,10 stb.) – ítéletek nem jelentik azt, hogy az adott személy örökre elveszett. Ez egyértelműen kiderül a korinthusi vérfertőző atyafi esetéből, ahol is a bűne miatt a teste halálával kapcsolatos fenyegetés értelme az volt, hogy a szelleme megmeneküljön az Úr Jézus napján (1Kor 5,3-5). Az ember végső sorsa a nagy fehér trón előtt dől el, azokat leszámítva, akik már korábban föltámadtak az első feltámadáskor. Az ő helyzetük bizonyossága egyértelműen kiderül abból, hogy Isten föltámasztotta őket a Messiás királyságában való részvételre.

Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a szövetségeknek nincs közük ahhoz az elsődleges dologhoz, a Jézus vérének kiontása alapján történő, Isten előtti megigazulásból fakadó helyzethez, amelyben minden korok megváltottjai osztoznak. Ez ugyanis a kegyelem ingyenes ajándéka azoknak, akiknek semmiféle szövetségi kapcsolatuk nincs Istennel. Szövetségre olyanokkal lehet lépni, akik már megváltattak, megigazíttattak, helyreállíttattak, ezért az adott szövetség nem érinti a korábbi megigazítást, és semmilyen kihatással sincs rá. Azt az érvelést alkalmazzuk itt, amelyet a Gal 3,17-ben találunk egy másik dologgal kapcsolatban, mely szerint a korábbi ígéretet és ajándékot nem érinti egy későbbi közös ügy. Innen jön az Ézs 27,9 Szeptuaginta fordításából származó, Róma 11,27-ben található kifejezés ereje: „És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Károli). Először a bűnök eltávolítása a törvény régi szövetsége alatt, ezután pedig az új szövetség létrehozása azokkal, akik már bocsánatot nyertek.

Isten szövetségről szóló ígérete Noéhoz, mint igazhoz szólt, de már megmenekült az özönvíztől, amikor a szövetség megköttetett vele (1Móz 6,18; 9,8). Hasonlóképpen Ábrahám is igaznak számíttatott azelőtt, hogy Isten szövetséget kötött volna vele (1Móz 15,6; 18). Izraelt Isten már hónapokkal a Sínai hegyen kötött szövetség előtt megváltotta és megszabadította. Ezért a megigazulás nem függ a megszentelődéstől, mivel annak előzetes állapota; és nem is kerül veszélybe, ha egy adott szövetség kiváltságait valaki elmulasztja élvezni. Az üdvösség örökkévalóságát semelyik itt kínált magyarázat sem vonja kétségbe.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 6. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(2. A KIRÁLY TÁRSAI)

A Zsid 3,14 fordítása [a KJV Bibliában] így szól: „We are made partakers of Christ if we hold the beginning of our confidence steadfast unto the end”, azaz: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha a kezdeti bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk”. Ezt az Igét annak tanítására használják, hogy a Krisztusban való teljes megváltásunk attól függ, hogy kitartunk-e mindvégig, azaz, hogy a végső üdvösségünk felől sohasem lehet bizonyosságunk, amíg élünk. Ez a fordítás azonban vitatható, mert nem engedi meg, hogy „Krisztust” „Messiásnak” olvassuk, vagy hogy tegyünk elé egy névelőt: „a Messiásnak”; és emiatt a vers ellentmondásba kerül azokkal a szakaszokkal, amelyek a megigazítottak örök biztonságát jelentik ki. Az a szó, hogy „részesei” [metokhosz], ugyanaz, mint a Zsid 1,9-ben a „társaid”, akik fölé Isten „fölkent Téged (a Fiút) örömnek olajával”. Isten Fiának tehát vannak „társai”. Ezek Istennek azok a fiai, akiket dicsőségre vezet, nem pedig azok, akiket csak a pusztulástól mentett meg (Zsid 2,10). A 3,14-ben Delitzsch és Rotherham „partner”-t [jelentése: társ] használ, J.N. Darby a finomabb „companions”-t [társak, szintén. Magyarul Károli, ÚF, Kecskeméthy: „részeseivé”, Vida: „részestársai”, Masznyik: „részestársaivá”, EF: „társaivá”, Csia: „birtokostársaivá”]. A vers legjobb fordítása tehát ez lenne: „A Messiás (az eljövendő Király) társaivá válunk, ha a kezdetbeli bizodalmat mindvégig szilárdan megtartjuk (feltételezve tehát, hogy a végén ezt állapítják meg rólunk, ti., hogy a kezdeti bizodalmat szilárdan megtartottuk).

Olvasunk bizonyos ifjakról is, akik Roboámmal együtt nőttek fel, a király társai voltak, és az ő szolgálatára álltak (1Kir 12,8). Másokról pedig azt olvassuk, hogy úgy éltek ebben a szennyes világban, hogy sem magukat, sem a szívüket nem szennyezték be, és „követik a Bárányt, bárhova megy” (Jel 14,4), és Vele vannak mindenkor. Ezek „az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17,14), és részesülnek a győzelemben, melyet Ő a királyok Királyaként aratott. Ezekhez, akik „nem szennyezték be a ruhájukat” (Jel 3,4), miközben a mocsokban jártak, hanem „tisztán megőrizték magukat a világtól” (Jak 1,27), a Király így szól: „fehérben fognak velem járni; mert méltók” (Jel 3,4, Károli), és „aki győz, az fehér ruhákba öltözik”, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a Bárány menyasszonya legyen, „mert a gyolcsvászon a szentek igazságos tettei” (Jel 19,8 – Vida), amelyekkel a menyasszony felkészítette magát a menyegzőre (Jel 19,7). A „menyasszony” alakja pedig ugyanannak a kiváltságnak a képe, mint amit a „társ” jelent, hiszen a menyasszony (a feleség) a férj legközelebbi, állandó  társasága. Ők tehát „a Messiás társai”, a Királyként eljövendő Isten Fiáéi, övék a megtiszteltetés, hogy mindig az Ő közelében lehetnek. Perzsia hét vezető emberéhez (Eszter 1,14) hasonlóan „látni fogják az ő arcát” (Jel 22,4), azaz bármikor odamehetnek hozzá, ami a király alattvalói többségének nem jár, és „legelöl ülnek az országban” (Eszt 1,14 – Kecskeméthy; Jel 22,5: „uralkodnak” – ÚF). Osztoznak a megpróbáltatásaiban most, és osztoznak majd a dicsőségében akkor. A jó uralkodó minden hűséges alattvalója áldott az uralma alatt, de társakká csak néhányan lesznek. Krisztus elutasításának ebben a korszakában minden hívő számára nyitott ez a kiváltság és jutalom: Mert részestársaivá lettünk Krisztusnak Isten kegyelmének céljaiban; de meg is kell ragadnunk ezt a megtiszteltetést, hogy el is jussunk arra, amire az Úr elhívott minket, amennyiben „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk”.

Érdemes idéznünk Delitzschet a Zsid 3,6-tal kapcsolatban: „Ha az újszövetségi gyülekezet – függetlenül attól, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a jelen és a megígért jövő – a reménység kincsét állhatatosan megtartja, és megmarad mindazoknak a támadásoknak és buktatóknak csapdái között, amelyeket a kereszt ellenségeinek fenyegetései és csábításai vetettek számára, akkor, és csak akkor marad meg Isten házában.” A 14. versről pedig így ír: „A ha azt jelzi, hogy az első tétel csak akkor lesz igaz teljes mértékben, ha a második is hozzájön. Ami Krisztusé, az az övék is, és továbbra is az övék lesz – most még ugyan elrejtve, de nyilvánvalóvá lesz ezután –, de csakis, ha állhatatosak maradnak a hit bizodalmában, és így keresztény pályájuk vége összhangban lesz annak kezdetével.”

Ki Ábrahám áldására vágyik,

Ábrahám útján kell járnia;

Idegenként, zarándokként,

Mint ő, átutaznia.

Az ellenséggel összecsapni,

Elkerülni a veszélyt,

Mert nem lesz a végén korona

Csak a hűséges katona fején.

(Paul Gerhardt)

KEGYELEM ÉS HIT

Tudjuk tehát, hogy Isten – amint azt láttuk – egy bizonyos, meghatározott módon bánik a népével, és azt is tudjuk,  hogy nagyszámú, feltételhez kötött ígéret létezik – amelyek közül már néhányat szintén megvizsgáltunk –; mindezekből pedig egy olyan alapelv fakad, amely meghatározza a Teremtő és a teremtmény kölcsönös kapcsolatának alapjait. Ez az alapelvet az Úr szavai között találjuk meg: „Legyen néktek a ti hitetek szerint” (Mt 9,29, Károli).

Az isteni gondviselés alapelve a kegyelem; a kegyelem elérésének alapelve pedig a hit; és a „hitetek szerint” pedig az abszolút feltétel. Mármost a hit nem pusztán bizonyos eszmék gondolkodás révén való megértése vagy egy logikus érvelés elfogadása, bár minkettő beletartozik: a hit olyan cselekvési elv, amely magában foglalja az akaratot, az Isten iránti engedelmességet és az emberszeretetet. A kezdeti hit abban az elsődleges kérdésben engedelmeskedik Istennek, hogy Krisztusba helyezi a bizalmát a haragtól való megmenekülésért, és ez a hit biztosítja azt a kedvező kimenetelt, amelyben bízik. A fejlődő hit Isten szent akaratának számos egymást követő, különféle kérdéseiben engedelmeskedik; ez pedig a jellem és a magatartás szentségét eredményezi;  és ennek a gyakorlati kegyességben való, hitbeli fejlődésnek megfelelően adatik majd a dicsőség pontosan olyan mértékben, amilyet az egyén képes lesz elbírni. „A fájdalom útja nem is a kiérdemlés, hanem az alkalmassá tevő felkészülés” a dicsőségre (Moule a Róm 8,17-ről).

Nem kérdéses, hogy ez az elkerülhetetlen, éppen ezért változhatatlan szabály működik az ebben az életben elérhető jutalmak esetében, az Igéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ez a helyzet az evilági élet után elérhető kiváltságokat illetően is. E kiváltságok közül az egyik az első feltámadásban való részvétel, és ezáltal Isten királyságának öröklése. Nem találunk semmilyen alapot vagy indokot az Igében arra, hogy éppen ezek a kiváltságok ne tartoznának bele a kijelentett, változhatatlan szabályba. A szabály az ember alapvető természetében és Istennel való kapcsolatában rejlik, és sehogysem látszik lehetségesnek hatályon kívül helyezni vagy alóla kibújni, míg Isten az Isten és az ember ember. A hiten kívül lehetetlen Istennek tetszeni vagy Tőle bármiért elismerést kapni. Nem lehet Neki hitetlenséggel tetszeni, és nem is fogja megjutalmazni azt.

Az áldás mértéke a lehetőségek szintjén Krisztus megmérhetetlen, kimeríthetelen érdeme, amelyet Isten az Ő kegyelméből szabadon elérhetővé tett a bűnösöknek; a tulajdonképpeni, megszerzett áldásunknak a mértéke viszont a hitünk, az a hit, amelyet az előzőekben fogalmilag meghatároztunk és alátámasztottunk. Ezért a felvitetés (elragadtatás) és a jobb feltámadás az Istennek tetsző, hitből fakadó élet következménye, amint azt egyértelműen látjuk a Zsid 11,5-ben és 35-ben.

„Ily hitet adj, ó Istenünk,

Kegyelmesen halld meg, mit kérünk,

Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül,

Ki egészségünk forrása egyedül.”

(Petrus Herbertus)

AZ ESZMÉNYKÉP ÉS A VALÓSÁG

A Jak 1,13-17-ben azt látjuk, hogy (1) Isten gonoszsággal nem kísérthető; (2) Ő maga sem kísért senkit a gonoszra; (3) minden ajándéka jó; (4) Ő nem változik. Ez a szakasz nem csak az emberekről beszél, mert azt mondja: „Ő maga sem kísért senkit”, és ebbe minden lény beletartozik, amit vagy akit Ő csak teremtett.

Azt is látjuk a továbbiakban, hogy sem az erkölcsi rossz bejövetele a világba, sem annak tartós ittmaradása nem volt Isten eredeti szándéka. Nem tervezte azt, hogy megjelenjen a rossz, vagy hogy Ő engedjen annak a kísértésnek, hogy rosszat hozzon létre, mert az lehetetlen is. Isten senkit nem indít erkölcsi rosszra: az a teremtmény saját, belső vágyaiban ébred. És mivel Isten nem változhat, Őrá nézve mindezeknek mindig is igaznak kellett lenniük, és így is kell maradniuk mindörökre.

Ez pedig akkor is így van, ha Isten előre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok, és kegyelemből eltervezte a helyreállítás eszközeit is. Az eredeti terve nem tehette elkerülhetetlenné a rosszat, különben Ő lenne a felelős szerzője a rossznak.

Következésképpen az Alkotó vágya és szándéka nem lehetett más, mint hogy minidg mindenki megtartsa az eredeti tisztaságát és tökéletességét, és ebben Isten bizonyára kész is lett volna megtartani őket. A valóság azonban nem éri el ezt az eszményt: nem minden teremtmény tartotta meg az eredeti állapotát.

Amikor tehát Isten a megváltást eltervezte, a célja a teljes emberi nem megváltása volt (a Jn 3,16; 2Kor 5,19; 1Jn 2,2; 4,14 és 5,19-ben látjuk, hogy a „világ” a Sátán hatalma alatti teljes emberi nemet jelenti, nem csak a választottakat). A valóság azonban itt sem éri el az eszményt:  nem minden ember üdvözül.

Amikor Isten eltervezte Izrael Egyiptomból való megszabadítását, a szövetsége, a szándéka és az ígérete az volt, hogy a teljes nép örökölje Kánaánt; a valóság azonban jócskán elmaradt az eszménytől (1Kor 10; Zsid 3 és 4).

Továbbá, Isten első ajánlata az volt, hogy minden izraelita az Ő papja legyen, hogy ők képviseljék Előtte a népeket, és az Ő áldásának közvetítői legyenek a többi nép számára (2Móz 19,6). A gyakorlatban pedig mindössze egyetlen család tarthatta meg ezt a kiváltságot: a valóság jóval alatta maradt az eszménynek.

És megannyi más eset is van még. A működő alapelv szerint Isten mindig egy eszményi tervet formál, és határozottan kész lehetővé tenni a terv hatálya alá esők számára, hogy azt elérjék és beteljesítsék. Azonban a saját dolgaikban az angyaloknak is és az embereknek is biztosított döntési lehetőséget; ezért senkit sem kényszerít, sem nyíltan, sem rejtetten semmire – ez nem volt benne a tervében sosem –, következésképpen a teremtmény visszaélhet ezzel a csodálatos lehetősséggel a saját kárára: „Hányszor akarta[lak] összegyűjteni (…) de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Így az ember akarata győzedelmeskedhet Isten akarata fölött az ember saját személyes dolgaiban, és a valóság kevesebbnek bizonyul az eszménynél.

A helyreállítása (az újonnan születése) után tehát a hívőnek továbbra is megmarad a saját dolgait érintő döntési joga. „Vajon ti is el akartok menni [Tőlem]?” – kérdezte Krisztus az apostoloktól (Jn 6,67). Hatalmukban állt megtenni. Isten, kegyelméből, a fejlődésünkhöz és a célhoz érésünkhöz szükséges minden lehetséges mozdító erőt és gondoskodást megad, de nem kényszeríti gyermekeit, hiszen egyedül az értékes Számára, ami szeretetből fakad, a szeretetnek pedig szabadon kell megnyilvánulnia.

Itt lép be a képbe az Isten jóságából fakadóan megnyílt kiváltságok el nem nyerésének eshetősége, amelyet számos igehely alapján bemutattunk, és amely olyan biztosan és elkerülhetetlenül vonatkozik a jövőbeni dolgokra, mint a jelenlegiekre, a mennyei dolgokra, mint a földiekre. „Az ő isteni hatalma (…) mindennel megajándékozott bennünket (…), ez ígéretekre támaszkodva ti is teljes serénységet vessetek latba (…), azért annál inkább serénykedjetek testvéreim, hogy elhivatásotokat és kiválasztott voltotokat megszilárdítsátok (2Pt 1,3-11; Csia).

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 5. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(1. ISTEN HÁZA)

 A levél írója a zsidókat úgy szólítja meg, mint Isten gyermekeit („szent testvéreim”), és arra buzdítja őket, hogy figyelmüket egyedül Jézusnak szenteljék: a Fiúnak, akit Isten, az Atya jelölt ki „házának” uralkodójává (Zsid 3,1).

Isten háza az a hely, személy vagy dolgok rendszere, amelyben ill. akiben Istennek bármely időben lakozása van. Ezen a helyen / személyben / rendszerben az Ő rendjét kell fenntartani, az Ő akaratának kell győzedelmeskednie, és egyedül az Ő tetszését szabad keresni – ez a házirend. A rend fenntartása érdekében szükséges, hogy a háznak uralkodója legyen; ez az uralkodó pedig Krisztus, az Isten Fia. Isten házában minden hatalmat az Atya Őrá ruházott. Ebben az értelemben Ő az elsőszülött, mivel az ősidőkben az elsőszülött irányította a házat az apa keze alatt.

A Zsid 3,6-ban azt olvassuk: „akinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mindvégig erősen megtartjuk” (Károli), majd ezt rögtön az Izrael pusztai vándorlásának történetére utaló komoly figyelmeztetés követi, amelyhez most mi is fordulunk, hogy megvilágítsa számunkra ezt a szakaszt.

Az az Izrael, akit Isten kiválasztott, a bárány vérével megváltott és magával a báránnyal táplált; akit a Vörös-tengernél a rabszolgaságból megszabadított, mennyei kenyérrel etetett, kősziklából itatott; akit felhőoszlop által vezetett és óvott; akivel Mózesen, az Isten által kijelölt közvetítőn keresztül napi közösségben volt; aki a sivatagban a hit útján járt és Isten népe volt, az a vörös-tengeri átkelés után még csaknem három hónapot várt arra, hogy először hallja az a gondolatot, hogy Isten közöttük lakhat, és a Maga házává teheti őket (2Móz 25,8); a megváltás és megszabadítás után pedig egy teljes évvel később történt, hogy ténylegesen Isten házává lettek azáltal, hogy az Örökkévaló leereszkedett a sátorra (2Móz 40).

Úgy látszik tehát, lehetséges, hogy az ember megváltott legyen, üdvössége legyen, és Istennel az Ő népeként valódi kapcsolatba kerüljön, mégis Istennek a benne lakozó jelenléte nélkül maradjon egy időre, és ne váljon házzá a Számára. Így volt ez azokkal is, akik, amíg Krisztus a földön járt, igazi tanítványai lettek; de nem váltak Isten házává a pünkösd előtt, mivel csak akkortól vett Isten lakozást bennük. És így volt ez néhányakkal pünkösd után is (ApCsel 8,14-17; 19,1-7), ezért ezek szerint ez még mindig lehetséges, bár most már nem kellene így lennie.

Figyeljük meg azt is, hogy Izrael kishíján teljes mértékben elveszítette ezt a megkülönböztetett kiváltságot (ahogyan Mózes látta a 2Móz 33,16-ban). Mert az aranyborjúval már az elején elkövetett otromba bűnükről azt mondta Isten Mózesnek: „Eredj, menj el innen a néppel együtt (…) Angyalt küldök előtted (…) de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton” (2Móz 33,1-3). A büntetést tehát, habár súlyos volt, Isten csakis irgalomból foganatosította. A szeretet visszatartja azokat az ajándékokat, amelyek birtoklása ártana a megajándékozottnak.

A hűséges közvetítő, Mózes buzgó kérésére válaszul azonban Isten megkönyörült, és azt mondta: „Az orcám (a jelenlétem) menni fog”; nem csak egyszerűen Mózessel – a héberben a „veled” vagy „veletek” nincs benne; hanem a néppel, és éppen ez volt az, amit Mózes kért; és így Izrael Isten háza lett. Hiszen az Örökkévaló jelenléte a sátorban szükségszerűen azt is jelentette, hogy az egész tábor közepében is ott volt, és így nem csak a sátor, hanem maga a nemzet is a szentélye lett, mert „amikor Izráel kivonult Egyiptomból (…) Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma (Zsolt 114,1-2).

Ez volt Istennek az emberekkel való lakozásának kezdete, amely most a Gyülekezetben és egyénileg a szentekben valósul meg, és amely újra Izrael (Ez 43), végül pedig a megváltott emberiség dicsősége lesz (Jel 21,3). Nyomatékosan meg kell jegyeznünk azonban, hogy a későbbiekben Izrael elveszítette ezt a dicsőséget, mert a szövetség ládája, a Jelenlét helye, Izrael bűne és ostobasága (1Sám 4, Zsolt 78,56-64) miatt az ellenség kezére került. Isten elhagyta a szent sátrat, így Izrael megszűnt az Ő házának lenni, habár továbbra is az Ő népe maradt.

Egy idő után Isten azonban kegyelmesen visszatért hozzájuk, és dicsőségben lakozott Salamon Templomában, és Izrael újra az Ő háza lett. Ekkor azonban az Örökkévaló figyelmeztető szava hallatszik, hogy gondolkozzanak el rajta, „hogyan bántam vele [Silóval], népemnek, Izráelnek a gonoszsága miatt!” (Jer 7,12-14). Azt mondja tehát, hogy Izrael a népe volt akkor is, amikor nem volt az Ő háza. Figyelmen kívül hagyták azonban ezt a figyelmeztetést, ezért hamarosan elhagyta a dicsőség a Templomot, amely a pusztulásra adatott (Ez 9), és Isten népe újra megszűnt Isten házának lenni. Lehetséges lenne az, vagy inkább nem teljesen felfoghatatlan, hogy akinek a teste átadatott a Sátánnak, az a test, amely egyszer az Isten szentélye lett, és amely ítélet által el kell pusztuljon a súlyos és gonosz bűnökért (1Kor 5), abban továbbra is Isten lakozzon, miközben az ördög véghezviszi a puszítást? A szóbanforgó előkép cáfolja ezt az elképzelést. Amíg Isten a Templomban maradt, Nebukadneccár nem tudta elpusztítani.

A megfelelő időben azonban felépült a második Templom, bár a Sekina[1] nem tért vissza. Majd pedig Maga a dicsőség Ura jött [Izrael házához] alázatban, és Isten még egyszer újra a népe között lakott: Immánuel[2]. Azonban Atyja házát rablók barlangjává tették, és nem fogadták be Őt; amiért végül ezekkel a szomorú és végzetes szavakkal hagyta őket el: „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,38-39). Az azóta eltelt hosszú és kimerítő évszázadok óta Izrael, bár még mindig szeretett az Atya kedvéért, nem Isten háza, mert az Örökkévaló nem lakik közöttük.

Elhagyatásuk mostani időszakában Isten a hívőkben lakozik egyénenként (1Kor 6,19), és a gyülekezetben testületileg (1Kor 3,16-17), és bennünket, ahogyan Izraelt is, Isten arra figyelmezet, hogy el fogja pusztítani azokat, akik alkalmatlanná teszik házát az Ő jelenlétére (1Kor 3,17). Egyes korinthusi hívők testén már látszott, hogy mit is jelent ez a fenyegetés: néhányan gyengék voltak, mások valóban betegek, és nem kevesen idő előtt meghaltak (1Kor 11,30-32, és vö. Jak 5,19-20; 1Jn 5,16-17). Ugyanez a borzalmas ítélet esett egy másik ottani testvérre (1Kor 5,3-5), de úgy tűnik, hogy az időben történt bűnvallás miatt elhárult a csapás (2Kor 2,5-8).

Ha pedig azt nézzük, hogyan alkalmazza az Ige mindezt a Gyülekezetre testületileg, akkor azt látjuk, hogy a gyülekezeteknek szóló kijelentések utolsó illusztrációjában (Jel 3,14-22) az Úr, a ház Feje a bezárt ajtón kívül áll, és onnan figyelmezteti őket, hogy ha nem térnek meg, kollektív visszautasítás és gyötrelem lesz az osztályrészük. Ekkor az a gyülekezet nyilvánvalóan nem volt az Ő lakóhelye, habár kegyelemben fölajánlja nekik, hogy visszatérjen. A szigorú fenyegetés azonban a szeretetéből fakad – pontosan ebből derül ki, hogy az Úr saját népéről van itt szó.

A fentiekből tehát nyilvánvaló, hogy: (1) Az üdvösség független attól, hogy valaki Isten házává vált-e vagy sem; de senki nem is válhat azzá, amíg az előbbi nem teljesül. (2) Isten házának lenni olyan kiváltság, amely az üdvösségen alapul, de annak egy megkülönböztetett járuléka. (3) Ezt az előjogot (a) lehet, hogy valaki sosem szerzi meg; (b) a rá vonatkozó ajánlat visszavonható; (c) el lehet veszíteni azután is, hogy valaki már részesült benne; (d) bűnvallással azonban visszaszerezhető; és (e) újra el is veszíthető.

Sokan összekeverik ezeket a különböző dolgokat, és az „üdvösséget” és azt, hogy valaki „Isten háza” ugyanannak veszik, emiatt pedig tévesen azt tanítják, hogy az üdvösséget meg lehet szerezni és el lehet veszíteni, elveszíteni és visszaszerezni, számos alkalommal.  Azoknak viszont, akik elutasítják ezt a téves következtetést, bizonyosan el kell ismerniük, hogy az Isten házával kapcsolatos kiváltság viszont pontosan így viselkedik, sőt továbbmenve, a jelen és jövőbeli kiváltságokkal kapcsolatos egyéb következtetéseket is hűségesen el kell fogadniuk. A megértéshez ugyanis a teljes előképet kell őszinte szívvel figyelembe venni; a teljes történetet – nem csak a dicsőséges kezdetét, amikor az Úr először alászállt a Sátorba vagy a Templomba, hanem a végét is.

Hogy ez az alapelv mennyire pontosan látható a valóságban, és hogyan magyaráz meg annyi sokféle és szomorú tapasztalatot a hívők életében, azt könnyű, bár fájdalmas lenne bizonyítani; itt azonban csak azt mutatjuk meg, amit Isten Szava mond a témáról. Az Ige minden tanúságtétele pedig arra a magyarázatra összpontosul, hogy miért kell a hívőknek Isten házának lenniük, ahol Ő lakozhat, „ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk” (Zsid 3,6). Kegyelem által mindenki számára nyitott az a megtiszteltetés és boldog gyönyörűség, hogy a Magasságos lakóhelye lehetünk, ám ez a kiváltság feltételes, nem pedig feltétel nélküli. A következőben ezt az igazságot járjuk körbe a Zsid 3,14-ben elénk adott Ige szerint.

[1] A Sekina (s’chíná) jelentése: lakás, tartózkodás, letelepedés, amely az Isten jelenlétére használt szó a héberben.

[2] Immánuel jelentése: Velünk az Isten.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 4. rész

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd.

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van (Zsid 4,16); de csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

A JÖVŐBENI MÉLTÓSÁGOKKAL KAPCSOLATOS FELTÉTELEK AZ IGÉBEN

Jósua főpap esete (Zak 3) a következő, amely bemutatja a szellemi dolgok isteni és emberi vonatkozásait, valamint a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában.  Jósuát, aki főpapként az egész nép képviselője volt, először úgy látjuk, mint bármelyikünket Isten előtt: „szennyes ruhába öltözve”, úgy, hogy a „szennyes” „a héberben a legerősebb kifejezés, amely a legundorítóbb típusú szennyet jelöli” (Baron[1]).

A 3Móz 8-ban találunk részletes leírást arról, hogyan lehetett az ilyen szennyes ruhájú embert Isten jelenlétére és szolgálatára felkészíteni. A főpapot levetkőztették, megfürdették, ráadták a dicsőség és szépség öltözetét, a fejére pedig egy süveget tettek, rajta arany homlokdísszel, amelyen a felirat („Az Örökkévalónak szentelt”) jelezte az Istennek való teljes odaszánást és szolgálatot; mindehhez pedig az utána részletezett áldozatok szolgáltatták az alapot. Ezalatt a folyamat alatt, melynek során a bűnöst felkészítik az Isten közelségére, szolgálatára és tiszteletére, Jósua semmit sem cselekszik és semmit sem szól; mindent neki és érte tesznek, ő pusztán készséges, beleegyező, ám passzív résztvevő. Ez az a hit, amelyben a bűnös felhagy halott cselekedeteivel, és átadja magát Istennek, hogy megigazítsa őt Jézus Krisztusban.

Azonban rögtön azután, hogy Jósua ílymódon, cselekedetek nélkül biztonságosan stabil helyzetbe került Isten előtt, az Úr azonnal egy „HA”-val szólítja meg, és további megvalósítható lehetőségeket tár elé, melyek mind a magatartásától és a cselekedeteitől függenek. Pontosan itt van a „ha” helye, ahogyan korábban is megmutattuk. Így olvassuk: „És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és ha teljesíted, amit rád bíztam, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj” (Zak 3,6-7).

Itt az Isten házában való szolgálat kiváltságairól van szó, amelyek mind az egyén járásától függenek. „Az ígéret csúcspontját az utolsó tagmondatban éri el: >>bejárást adok neked azok között, akik itt állanak<< (Kecskeméthy ford.), és ez (számunkra pedig most ez a lényeg) az elkövetkező korszakra és a Királyság mennyei szférájával kapcsolatos kiváltságokra vonatkozik.” Baron így folytatja: „>>ezek, akik itt állanak<< – ahogyan a kifejezést a negyedik verssel összehasonlítva látjuk – azok az angyalok, akik az Örökkévaló Angyalát szolgálják, és akik azért állanak előtte, hogy rögtön végre tudják hajtani a parancsait. A keresztény kommentárírók ezt az ígéretet legtöbbször úgy szűkítik le, mintha csak annyit jelentene, hogy Isten mégis megadja ezeket Jósuának és általában véve a papságnak, ti. a korábbinál teljesebb és közelebbi hozzáférést Személyéhez. A zsidó targum azonban úgy hiszem, közelebb áll az igazsághoz, amikor más megfogalmazásban így adja vissza ezeket a szavakat: >>A halottak feltámadásakor újraélesztelek, és ezek között a szeráfok közötti járást adom neked.<< Így a jövőre alkalmazva a teljes vers értelme ez: >>Ha az én utaimon jársz, és teljesíted, amit rád bíztam, nem csak abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy ítélkezhetsz a házamon és felügyelheted udvaraimat, hanem amikor a földi munkádat elvégezted, magasabb szolgálatba helyezlek át a mennyben, és lesz helyed járkálni ezek között a tisztán angyali lények között, akik az Ő rendeletének szavát teljesítik<< (Zsolt 103,20-21). Figyelje meg a „ha”-t ebben a versben a kedves Olvasó, és helyezze szívére az igazságot, hogy amíg a bocsánat és a megigazítás Isten ingyen ajándéka mindazoknak, akik hitből valók, kiknek forrásuk az Ő végtelen és szuverén kegyelméből ered, távol az emberi cselekedetektől vagy érdemtől, addig az elfogadható szolgálatért járó megbecsülés és kiváltság valamint a jövőbéli jutalom az engedelmességünktől és hűségünktől függ; ezért Isten kegyelméből és Szelleme erejével törekedjünk rá, hogy >>az Ő utain járjunk, és teljesítsük, amit ránk bízott<<, és minden dologban, még ha a mi részünk csak a kapusé vagy az ajtóőré is Isten házában, dicséretre méltónak bizonyuljunk, szemünk előtt tartva, hogy lesz egy nap, amikor >>nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt<< (2Kor 5,10).”

A következőkben pedig megmutajuk, hogy a Zsidókhoz írt levél hogyan magyarázza ezt az elvet azoknak a magas kiváltságoknak a szempontjából, hogy az Istennek lakóhelye és az Isten Fiának pedig a személyes társai lehetünk az uralkodásban.

[1] Robert Baron, skót teológus (1596-1639)

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 3. rész

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

 

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 2. rész

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

 Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxioó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

  1. Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.
  2. Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók