Radu Gavriluţ (hangfelvétel, elhangzott: Margitta, 2021.10.22.)
“Ne legyünk azok, akik “a föld lakosai” (Jel. 13,8). Vagy teljesen az Úr oldalára állsz, és szakítasz mindennel, ami földi, vagy pedig azok között leszel, akiket megölnek. Ha ennek a földnek a lakosa vagy és úgy élsz, mint akármelyik ember, és a te örömeid múlandó örömök, és nem az Úrban tudsz örülni, és nem az Úrban találsz megelégedést, akkor “azoknak végük pusztulás” (Fil 3,19). A mennyei dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. El kell rugaszkodjunk a földi dolgoktól és úgy kell élnünk, mint egy másik országnak a diplomatái. Úgy éljünk, mint akik a mennynek az állampolgárai.”
“Könnyen megérthetjük ezért a sétitákra alkalmazott kifejezés jelentését. Káin leszármazottjai – kik csak a teremtő és uralkodó Elóhímot tisztelték, és következésképpen nem voltak ígéreteik, melyeken nyugodhattak volna –, amilyen kényelmesen csak tudtak, berendezkedtek a világban, és legjobb tehetségüket, szorgalmukat az átok kényelmetlenségeinek kiküszöbölésére fordították. A sétiták azonban nem kísérelték meg, hogy az ösztöke ellen rugódozzanak, vagy hogy elkerüljék Isten fegyelmező nevelését, hanem Őhozzá fordultak enyhülésért, rábízták magukat ígéretére a megváltó Maggal kapcsolatban, és elkezdték Őt a szövetségben szereplő néven, Jahvénak szólítani, hogy életben tartsák a reménységet, és kifejezzék bizalmukat ígéretében.
Így lehetséges, hogy az a szellem látszik bennük, mely sok-sok évszázaddal később a thesszalonikai keresztényeket is indította (1Thessz 1,9-10): nem csináltak maguknak bálványokat a földön, hanem szolgálták az élő és igaz Istent, és várták az Ő Fiát a mennyből.
Énók, az első a próféták sorában.
Érdekes egybeesésre figyelhetünk itt föl. A káinitákról szóló leírásban Káin történetének néhány részlete után csak sejtjük az irányt, amerre utódait vezette, és nevek puszta felsorolása következik, míg Lámekhez nem jutunk, Ádámtól a hetedikhez. Majd pillanatnyi betekintést kapunk az első emberölő városába, láthatjuk a benne kialakuló törvénytelenséget és erőszakot, s hogy lakói fáradhatatlanul igyekeznek Isten nélkül elérni a boldogságot.
Ugyanilyen módon hallunk arról, hogy Sét alázatosan megvallja gyengeségét, valamint, hogy az ő közössége akkor kezdi Jahve nevét segítségül hívni. Ezt azután születések és halálok puszta felsorolása követi, míg meg nem érkezünk Énókhoz, Ádámtól a hetedikhez Sét vonalán. Ekkor a krónika megtorpan egy pillanatra, és néhány szóval feljegyez egy rendkívüli jelentőségű eseményt.
Ahogyan a gonoszság elérte tetőfokát Lámekben, úgy érte el az istenfélelem Énókban; mert ő Istennel járt, és bizonyságot nyert afelől, hogy kedves Istennek (Héb 11,5). A vég sötét árnya azonban egyre inkább ráborult a világra. A gonoszság oly mértékben megnövekedett, hogy nem csak az vált világossá, hogy az ember képtelen önmagát helyreállítani, hanem az is, hogy sürgős ítélethozatalra van szükség. Az Úr ezért új erőt adott Énóknak, és elküldte első prófétájaként, hogy tanúskodjon a világ bűne ellen, és hirdesse, hogy a hosszútűrés időszaka hamarosan véget ér.
Énók Isten Szellemével betelve az emberek között járt, hirdette az igazságosságot, mértékletességet és az elkövetkező ítéletet, és kétségtelenül sokan reszketni kezdtek. De a tartós eredmény nagyon csekély volt, mert a prófétán kívül senki más nem bizonyult méltónak, hogy kimeneküljön azokból a dolgokból, melyek a földre következtek. Egyedül ő ragadtatott fel a mennybe az özönvíz előtti nagy nyomorúság vészterhes időszakának kezdete előtt; Isten kiemelte őt a világból az özönvíz előtt körülbelül hatszázhatvankilenc évvel. És habár ilyen sok évszázadnyi halasztás hosszúnak tűnhet, ne feledjük, hogy az akkori átlagéletkor miatt, ugyanennyi idő ma nálunk nem több, mint ötven vagy hatvan évnek felelne meg.
Énók próféciáinak egyetlen létező feljegyzése egy még bekövetkezésre váró eseményt érint.
Énók, az ősi látó egyetlen fennmaradt megnyilatkozása Júdás levelében lett megőrizve számunkra. Így szól: „Ezekről jövendölt pedig Énók is, aki Ádámtól a hetedik volt, és ezt mondta; nézzétek, eljön az Úr tízezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenki ellen, és megfeddje az elvetemülteket mind az összes elvetemült tettükért, amelyet elvetemülten elkövettek, és minden durva szóért, amelyet szóltak ellene az elvetemült vétkesek (céltévesztők)” (Júd 14-15).
Ezek a szavak, legalábbis végső soron, nem az özönvízre, hanem a mi mostani korunkra utalnak, amikor Urunk dicsőségben megjelenik gyülekezetével együtt. Ha ez a prófécia ihletett magyarázat nélkül maradt volna fönn a számunkra, kétségtelenül az „elszellemiesítő” elméletet támasztotta volna alá. Azt feltételezték volna, hogy ez csakis a vízözönre vonatkozik, és intenének bennünket, hogy figyeljük meg, az, hogy az Úr eljön, pusztán szimbolikus utalás a hatalmas ítéletre, és nem jelent személyes eljövetelt. Lehetetlen azonban így elferdíteni a jelentést, mert Júdás azt mondja, hogy az ő életének idején, azután, hogy Krisztus felment az Atyához, a jövendölés beteljesedése még mindig várat magára. Ezért kellett fennmaradnia, mert a Megváltónak a jelenlegi korszakot lezáró, személyes megjelenésére vonatkozik. Az pedig, hogy Énók a beteljesülés előtt mintegy ötezer évvel korábban tudhatott erről a megjelenésről, azt mutatja, hogy Isten titkai mindig azokkal vannak, akik félik Őt; míg ugyanakkor tanúsítja, milyen óriási jelentőségű ez az esemény, melynek első lépésére bármelyik órában számíthatunk.
Kétségtelen az is, hogy a prófécia emellett tele volt vigasztalással Sét istenfélő leszármazottjainak számára, kiket gyötört az átok, és vágyakoztak a megígért szabadítás után. Az Úr megjelenésekor ugyanis katasztrofális véget ér a harc a kígyóra és annak magjára nézve; és a várakozás kimerítő évszázadai után végre bekövetkezik az egész teremtés megváltása a bűnből és a halálból – aminek az árát teljes mértékben megfizette Krisztus a kereszten.
Énók felvitetése annak előképe, amikor a gyülekezet elragadtatik, hogy találkozzon az Úrral a levegőben.
Énók tehát továbbra is Istennel járt, és bizonyságot tett az egész világnak, egészen a háromszázhatvanötödik évéig, amikor hirtelen eltűnt, nem volt többé; nem volt sehol, és senki sem találta. Mert felragadtatott a Magasságos trónjához, ez pedig az első utalás arra a nagy titokra, hogy habár Isten a földet az embereknek készítette, és az az akarata, hogy örökké rajta lakjanak, mindazonáltal van egy terve, mely szerint ki akarja emelni közülük azokat, akiket magasabb cél betöltésére választott ki, arra, hogy Krisztussal lakozzanak a mennyei helyeken. És abban, hogy Énók a Noé szörnyű időszaka előtt felvitetett, az előképét látjuk a Krisztust váró gyülekezet szempillantás alatti összegyűjtésének, hogy mielőtt a világ romlása a legrosszabbra fordulna, és mielőtt az Úr napjának ítélete bekövetkezne, találkozzanak Krisztussal a levegőben, és így mindenkor Vele legyenek. Hiszen a világ nem hallott semmilyen trombitaszót, nem látott villámokat cikázni, amikor Énók hirtelen elragadtatott; egyszerűen eltűnt, és társai talán először nem is tudták, hogy hová lett. Sőt, lehet, hogy hasztalan keresték, mint ahogy a prófétafiak három napig keresték Illést Jerikó hegyei és völgyei között. És valószínűleg így lesz a gyülekezet felvitetésekor; a Megváltó váratlanul fog eljönni, mint éjjel a tolvaj, és kilopja Övéit a mit sem sejtő világból. Ágyaikat üresen fogják találni reggel, vagy eltűnnek megszokott helyükről nappal; nem mondanak búcsút azoknak, akiket szerettek, de akik számára képtelenek voltak a maguk útját vonzóvá tenni; minden, amit a végükről föl lehet jegyezni, annyi lesz, mint Énok távozásának feljegyzése: Nem voltak többé, mert Isten Magához vette őket.
Az Ige bizonysága is alátámasztani látszik ezt a nézetet.
Ezzel a párhuzammal szemben azt az ellenvetést lehetne felhozni, hogy Pál leírása a gyülekezet elragadtatásáról úgy néz ki, hogy az Úr alászáll az égből riadóval, főangyal szózatával és Isten harsonájával (1Thessz 4,16). Első ránézésre úgy tűnik, hogy ez arra utal, hogy lesz legalább egy röpke kihirdetése annak, hogy mi történik éppen. De nem szabad elfelednünk, hogy Pál nem általánosságban az emberiségnek ír, hanem egyedül a Krisztust váró gyülekezetnek. Ebből nem következik tehát, hogy az egész föld felkavarodik a hívó szó miatt, hanem szükségképpen csak az érintettek fogják meghallani.
A halottak között ez bizonyosan így lesz; mert Urunk Maga mondja nekünk, hogy amikor megadja a jelet az első feltámadásra, mindazok, akik hallják, élni fognak (Jn 5,25). A többi halott azonban nem fogja hallani, és ezért nem is fognak élni, míg a Millennium ezer éve el nem telik. És ahogy a halottakkal lesz, úgy lesz valószínűleg az élőkkel is. Mert habár kellő igei bizonyítéka van, hogy a gyülekezet elvétetik a földről a korszak lezárása előtt, mindazonáltal nincs nyoma a prófétikus szakaszokban annak, hogy a világ hirtelen megrémülne akkor Krisztus hangjától és az Isten harsonájától. Az Úr saját kijelentései – hogy habár félreérthetetlen jelek és csodák hirdetik ki dicsőséges megjelenését a világnak, az Övéiért úgy fog eljönni, olyan váratlanul és nesztelenül, mint a tolvaj éjszaka –, nyilvánvalóan ugyanebbe az irányba mutatnak, ahogyan az a tény is, hogy a gyülekezet felvitetésének részletei teljesen hasonlónak tűnnek Énok, Illés és az Úr felvitetéséhez, melyek közül egyiket sem látta a világ, illetve nem érintette semmilyen közvetlen módon.
Lehetséges, hogy azoknak, akik ugyan hívők Krisztusban, és ezért az Ő megváltottjai közé tartoznak, akik felajánlották az áldozatot a rézoltáron, de nem lettek még kellőképpen megtisztítva és megszentelve a rézmedencében, és emiatt nem készek bemenni a Szent Sátorba a mennyben, lesz valamilyen tudomásuk az összehívásról, de csak hogy ráeszméljenek, nem képesek engedelmeskedni neki. Olyanok lesznek, mint Elizeus, aki tanúja volt Illés távozásának; vagy mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor látták a felhőt, mely befogadta és eltakarta szemük elől Mesterüket, de még nem álltak készen arra, hogy kövessék Őt.
Valódi jelentése a „keleuszma” szónak, melyet az angolban „kiáltás”-nak fordítanak.
Mielőtt továbbmennénk, érdemes azonban megfigyelni, hogy az a kiáltás, melyről Pál ír az Úr leereszkedésekor, nem egyszerűen csak egy kimondott szó, amelyet az ember meghall. A görög keleuszma ugyanis olyan parancsszót jelent, melyet akkoriban a haditengerészetnél vagy a katonaságnál használtak a tisztek. Azt a képzetet akarja tehát átadni, hogy a gyülekezet egy hadseregre hasonlít, melynek katonái már megkapták a parancsot, hogy készüljenek fel az indulásra; megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel, és álljanak készenlétben felövezett derékkal és figyelmező füllel, hogy egyszerre tudjanak megindulni abban a pillanatban, amikor nagy Vezetőjük szájából elhangzik a parancsszó. Vannak azonban olyanok, akik, habár a sereghez tartoznak, elhanyagolták az arra vonatkozó első parancsot, hogy legyenek készen és vigyázzanak, és ezért nem várják a másodikat. Ezeket teljesen megzavarja a váratlan jeladás az indulásra, és mivel nem tudnak azonnal engedelmeskedni, körülményes és veszélyes utat megtéve tudnak csak társaikhoz csatlakozni, melynek nagyobb részét az akkorra összegyűlt és kétszeresen gonosz ellenség erős csapatai fogják megnehezíteni.
Lámek próféciája és annak beteljesedése.
Az első próféta tehát így ment át egyik pillanatról a másikra e világ fáradalmaiból Isten jelenlétébe, és hagyta hátra fiát, Metuselahot és unokáját, Lámeket, aki Noé apja volt. Noé neve azt jelenti, „pihenés”, és Lámek a következő szavakkal adott fiának nevet: „Ez fog minket megvigasztalni munkánkban és kezeink fáradalmában a talaj miatt, melyet megátkozott az Úr” (1Móz 5,29). Ez a beszéd nem lehet a gyermek születése felett érzett öröm puszta kifejezése; hiszen ha így lenne, aligha jegyezték volna föl. Tudjuk azonban, hogy úgy Lámek nagyapja, mint fia próféták voltak; és lehet, hogy az egyszer valakire ráruházott ajándék mindig a következő családfőnek lett átadva, úgy, hogy Énok, Metuselah, Lámek és Noé tanúk sorozata volt, akiket Isten jelölt ki, hogy bizonyságot tegyenek a világ gonoszságával szemben, és hirdessék Isten szándékát az ítélettel kapcsolatban.
Lámek szavai ezért minden bizonnyal prófétikusak, és be is teljesedtek abban, hogy az özönvíz után az átok bizonyos mértékben enyhült. Abból ugyanis, ahogyan Noé áldozatának elfogadása után Isten megáldotta Noét és fiait, arra következtethetünk, hogy a föld állapota az özönvíz előtt rosszabb volt, mint bármikor utána (1Móz 8,21-22). Korábban az évszakok változása rendszertelen és teljesen esetleges lehetett; nem volt eső; és a harmat, mely a földet öntözte, gyér lehetett és ritka, úgyhogy az özönvíz előtti emberek gyakorta fáradoztak hiába, földjük nem hozott bőséges termést, és a fák sem adták meg gyümölcsüket. Sűrű köd, vagy más ismeretlen okok is beleavatkozhattak a nappal és az éjszaka váltakozásába. Az átok frissen és teljes erővel működött; de az is lehet, hogy ezek a katasztrófák a természetnek azokból az előzetesen jelentkező zavaraiból fakadtak, melyek hasonlók ahhoz, melyek a mi saját korunk nagy ítéletét fogják megelőzni.
De amikor a Noé által bemutatott áldozat után az Úr megérezte a kedves illatot, azt mondta: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt (…). Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Móz 8,21-22). Az ember még mindig fáradozni fog, és sok nehézséggel kell megküzdenie, de Isten innentől kezdve stabil évszakokat ad neki, és szabályként megengedi neki, hogy mindig biztos lehessen abban, munkájának lesz valamennyi gyümölcse. És nem lehetetlen, hogy az eső ajándéka még inkább hozzájárult ahhoz, hogy enyhüljön az átok erőteljes nehézsége; míg az állati élelem fogyasztásának engedélyezése megkönnyítette az élelmezési szükségletek legalább részbeni kielégítését.”
A hitéletet három nagyon fontos dolog jellemzi: az örök élet, az elragadtatás, és a jutalom. Nagyon megváltozik a Biblia értelmezése, ha az Úr megnyitja a szemünket, hogy láthassuk a hitélet minden vonatkozását.
Az este azon gondolkoztam, hogy a Jelenések könyvében azt mondja az Úr a laodiceai gyülekezetnek a 3. fejezet végén: „Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és szemgyógyító írral kend be a szemedet, hogy láss.”
Alaodiceai gyülekezetet nem vádolja nagy bűnökkel az Úr, mint egyiket-másikat korábban a második és harmadik fejezetben; ellene az a kifogása, hogy már nem forró, hanem lágymeleg. Tudjuk, a tészta mikor kél legjobban? Mikor langyos. Sem nem hideg, sem nem forró. Az Úr pedig annyira haragudott erre a gyülekezetre Laodiceában, hogy a legsúlyosabb szavak egyikét mondja, amit a Bibliában találunk: „Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem forró, kivetlek téged a számból.” És ez a langyos állapot jellemzi a mai kereszténységet.
Az apámat meghívták régen egy gyülekezetbe, Szeben környékére. Ott, akkoriban nagyon nehéz volt a közlekedés. Ma ott halad el egy főút, de abban az időben még nem így volt. Egy kis hegyi faluba kellett tehát mennie, az ottani keresztényekhez. És apám elmondta, hogy volt ott egy asszony, aki már nagyon öreg volt, mégis minden vasárnap egy nagyon meredek dombot mászott meg, hogy eljusson a gyülekezetbe. Ha esett, ha havazott, ha fújt a szél, ha hóvihar volt, ez az asszony összeszedte magát, és elindult erre az útra minden vasárnap reggel. Mi akaratunk ellenére eláruljuk magunkat, amikor azt mondjuk: ma fáradt vagyok, hat napot dolgoztam, és most pihenek egy kicsit vasárnap reggel. Megteheted ezt, de amit mondasz, elárulja, hogy langyos vagy. És a legsúlyosabb szavak, amit az Úr mond ennek a laodiceai gyülekezetnek: kiköplek a számból. Mert nem vagy sem hideg (bár lennél hideg!), de langyos vagy – és emiatt az Úr haragját nyilatkoztatja ki.
Remélem, mindnyájan tudjuk, hogy az örök életért nem kell küzdenünk. Az örök életet egyszerűen megkapják azok, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban. Nézzük, mit mond az 1János 5,11-13: „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higgyetek az Isten Fiának nevében.” Tehát ezért az életért nem kell harcolni, ezért az életért hinni kell: „Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van.” De az Úr Jézus a János 10-ben azt mondja, „Én azért jöttem, hogy a juhoknak életük legyen, bővölködő életük.” Van tehát életünk, és ez az élet bennünk van. És bár bennünk van ez az élet, mégis lehetséges, hogy ez az élet nem mutatkozik meg kifelé. Van életünk. De ennyi nem elég, ennek a folyamatnak folytatódnia kell, hogy bővölködő életünk legyen; ezért azonban árat kell fizetnünk.
Ha készekvagyunk megfizetni az árat, az akkor sem könnyű. Elmondom, miért nem. Azt mondta az Úr Jézus a tanítványoknak, hogy „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen”. Az első: tagadja meg magát. Volt valaha egy pillanat az életedben, amikor nemet mondtál az énednek? Vagy igazat adtál neki? Ha valaki más mond nemet az énednek, az problémát okoz, akkor megsért téged. De te mondtál valaha nemet az énednek? Ha például valaki megbántott, te pedig kezdtél megsértődni – mert ha valaki megbánt, természetes, hogy az éned meg van sértve. Akkor mit mondtál az énednek? Igen, így van. Ezt mondtad? Igen így van, megsértett. Nem tudok ezen keresztüllépni, hogy megsértett.
Megkérdezem:A magunk megtagadása akarat vagy cselekvéskérdése?Az akaraté. Tudjátok miért akarati kérdés? Mert ha cselekvési lenne, azt mondanánk: én nem tudom ezt megtenni. Járt hozzánk régebben a gyülekezetbe egy testvérnő, akinek egy másik testvérnővel volt valami konfliktusa, és azt mondta: „Sokszor elhatároztam, hogy megyek, és bocsánatot kérek tőle, de mikor odaérek, akkor újra eszembe jut, amit tett, és nem tudom megtenni.” A probléma nem cselekvési, hanem akarati. Ha pedig akarati, akkor az Úr olyan helyzeteket fog készíteni az életemben, hogy segítsen abban, hogy cselekvés is legyen. A kereszt hordozása akarat vagy cselekvéskérdése? Cselekvésé. Mert ha akarjuk hordozni a keresztet, de nem hordjuk, akkor egyáltalán semmit sem tettünk.
A hitélet következőfontos vonatkozásaaz elragadtatás. Ha van egy fánk az udvaron, és az almát terem, lehet, hogy a gyümölcsök még zöldek – mert van olyan alma, amelyik csak télre érik meg, és egész nyáron kemény marad. De ha a fánk gyümölcsöt terem, akkor megyünk, és leszedjük a termést, amikor az érett. Nem szedjük le hamarabb, csak mikor érett. Eljön az idő, amikor megérnek, és akkor a gazda megy, és leszedi a gyümölcsöt. A hitéletben van három nagyon fontos dolog: az egyik a zsenge, amely legelőbb érik be, aztán jön az aratás, és a harmadik az aratók után megmaradt kalászok összegyűjtése. Semminek sem szabad elvesznie. A zsenge a legértékesebb, mert legelőbb érik meg, és azután következik az aratás. A zsenge a bőséges aratásról beszél. Az aratók után maradt kalászok összegyűjtése pedig Isten munkájának a teljes befejezéséről szól.
Mi most olyan időt élünk, amikor kezd a zsenge beérni. Az aratásnak még nincs itt az ideje. Az aratás a nagy nyomorúság után következik. De a zsenge most érik. Az Úr azt mondja, hogy úgy jön el, mint a tolvaj – amikor pedig a tolvaj jön, hogy ellopjon valamit, nagyon is jól tudja, hol vannak az értékek. Egy testvérnek a háza előtt útépítők dolgoztak, mindenféle emberek, akik nagyon jól tudták, mikor megy el a testvér otthonról. Nem kellett éjjel menniük, mehettek nappal. Bementek a házba, megtalálták az értékeket; fogták, és magukkal vitték.
Mi tehát az értékes? Ami elsőként megérik.Nem akarom olyannak bemutatni az Urat, hogy Ő nem jó, hanem úgy akarom bemutatni, amilyen Ő. De a zsenge nagyon értékes, és ha ma megtanuljuk ezt, hogy kövessük az Urat, hogy megtagadjuk magunkat, hogy felvegyük a keresztet minden nap, és úgy kövessük Őt, akkor ezzel fizetjük meg az árat, amit nekünk fizetnünk kell. Mondj nemet az énednek!Ne hagyd, hogy az éned irányítsa az életedet! Ha nem érted a Bibliát, a dolgok nagyon zavarosak lesznek, mert az Úr egyrészt azt mondja: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok a napot, amikor eljön az embernek Fia.” Nem tudjuk a napot, amikor eljön. Ha úgy lenne, hogy az Úr egyszer csak eljön, és mindenkit elvisz; mindenki egyszerre el lenne ragadva, különbség nélkül, akkor nem mondaná ezt: „Mert megtartottad az én békességre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja a föld lakosait.” Ez tehát az ára annak, hogy megőrizzen a megpróbáltatás idején, amely eljön ez egész földre.
Tehát, testvérek, az elragadtatás egészen különleges dolog. Nem úgy van, hogy persze, minden jó lesz, és az Úr nem tesz különbséget, mind egyszerre megérnek. Nem így fog történni. Mikor a kalász érni kezd, a szár száradni kezd a föld irányából a kalász felé. A búzaszemnek már nincs szüksége vízre, csak melegre. Tehát lentről kezd száradni, megszakad a kapcsolat a földdel, a nap melege perzseli, és a búzaszem kezd megérni. Melegre van szüksége; nehéz helyzetekre, problémákra, megpróbáltatásokra, üldözésekre. Mindenkinek, aki az Úré, lesz része problémákban. Mert nincs más lehetőség, hogy beérjünk. A helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, meg kell tanulnunk megismerni az Urat.
A harmadikhoz, a jutalomhozpedig az 1Korinthus 3-ból olvasok, 10-15. vers: „Az Istentől nekem adott kegyelem szerint mint bölcs építőmester alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá! Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg, és hogy kinek milyen a munkája, azt a tűz teszi próbára. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”
Máté 5,12: „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.”
Héberek 10,35: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.”
Jelenések 22,12: „És ímé hamar eljövök, és az én jutalmam velem van.”
Múltkor utaltam arra, hogy Krisztus ítélőszéke sok keresztényben félelmet kelt. Meg leszünk ítélve; mindenki aszerint lesz megítélve, amit itt tett. Félelmes dolog ez. De Krisztus ítélőszékének nem ez a fő célja, hanem az, hogy az Úr Jézus eljön, és megjutalmazza azokat, akik ebben a testben az Ő kegyelme szerint éltek és jártak. A hangsúly nem a félelmen van! A hangsúly azon van, hogy eljön, és megfizet mindenkinek. „Ímé, hamar eljövök és az én jutalmam velem van.” Kolossé 3,23-25: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek. Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. Aki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának, és nincsen személyválogatás.”
Hiszem, hogy akkor nagyon sok meglepetés lesz, mert ez kap jutalmat: „és bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak és nem embereknek.” Mi mindnyájan egy bizonyos helyre lettünkodahelyezve, ahol egy adott feladatot kell teljesítenünk. Ez a feladat lehet a családban, ahova helyezett bennünket az Úr; lehet a munkahelyünkön, ahol a kenyerünket keressük; a gyülekezetben; a társadalomban.Bárhol is legyünk, akarva, nem akarva, élve vagy nem élve ezekkel, minden fel van jegyezve. Lehet, hogy nekem egy családdal kell foglalkoznom: főznöm, takarítanom kell, és minden egyebet, ami a háztartáshoz tartozik. Végezhetem ezt a dolgot úgy, hogy mindig haragos és elkeseredett vagyok, szeretet és öröm nélkül teszem, amit teszek; de csinálom, amit kellegész életemben. Keményen dolgozom, és mégis a végén azt látom, hogy amit tettem, nincs elkönyvelve. Szomorú lesz. Vagy vegyük azt, hogy iskolába járok. Volt egy testvér, aki akkoriban volt egyetemista, amikor ez a váradi egyetem nem igazán volt egyetem. Megtörtént, hogy az órán csak ő volt és a tanár. De ő járt, és az Úr megáldotta. Mondhatnánk: Milyen iskola ez? El kell mennem innen egy jobb helyre. Nem így van. Ha tanulni akarsz, és ha az Úr munkálkodik az életedben, akkor úgy kell tenned a dolgodat, mint az Úrnak. Másként tudod, mi történik? A végén meghúznak egy vonalat, és zéró, semmi nem lesz.
Mi nyilván azt szeretnénk, hogy az elejétől kezdve minden szépen el legyen rendezve. Szeretnénk, ha az elragadtatás kérdése is már a kezdettől biztosítva lenne. Igen, az Úré vagyok – az Úr pedig azt mondta: boldogok vagytok, mert ti nem konkoly vagytok, hanem búza. Ír ilyesmit valahol az Ige? Nem ír. A különbség búza és búza között van, hogy melyik hogy érik be. A különbség abban rejlik: mennyit értettem meg, hogy vigyázzak; és ezekben az időkben az Úr számára, az Úrnak éljek.
Egyáltalán nem aggodalmaskodom a mostani idők miatt. Nem vágyom az elmúlt idők után, hanem azt akarom, hogy a mostani időben azt tegyem, amit kell. Összegyűlünk itt, ilyen formában? Nagyon jó. Nem vagyunk mind egyszerre együtt? Nem kell kinyitni az ablakot, mert nincs levegő? Nagyon jó. De a lényeg az, hogy megértsük a mindennapi életben, hogy lehetőségünk van vagy így, vagy úgy élni. Élhetünk a régi élet által, amelyet az énünk irányít –amely az énünk élete –, vagy élhetünk az új élet által, amely Krisztus bennünk.
Hogyan élünk a mindennapokban? Lehetünk erkölcsös emberek, lehetünk a laodiceaiakhoz hasonlóan komoly emberek, és senki nem mond semmit ellenünk – csakhogy langyosak vagyunk, és az Úr azt mondja: Mert lágymeleg vagy, és nem vagy sem hideg sem forró, emiatt kiköplek a számból!
A hitélet tehát nagyon komoly dolog. Mikor az Úrhoz tértünk, kaptunk egy csomagot, amely által sok ideig tudunk élni; de amit akkor kaptunk, az nem elég, ha nem tanuljuk meg megtagadni magunkat. Nem kell eltelnie egy napnak sem ahhoz, hogy valaki megsértsen, hogy kiábránduljak valami miatt, és azt kelljen mondanom magamnak: Nem! Nem adok neked igazat! Hogy ezt kelljen mondanom az énemnek: Meg kell halnod, a te helyed a kereszten van! A kereszt lényeges a hitélet számára. Munkálkodjon az Úr az életünkben, hogy meg tudjuk érteni: Mire hívott el bennünket? Hogy megnyissa a szemeinket, hogy láthassuk, mi fog történni a jövőben, amikor Ő más lesz, mint ahogy mi ismerjük. Amikor megítél, anélkül hogy az ember külsejét venné figyelembe. Ha valaki valami ferde dolgot tett az életben, ami nincs a helyén, jutalmát veszi annak, amit tett. Isten nem fog akkor szemet hunyni. Ez pedig kerülni fog valamibe, nem a pokol lesz az, de valamibe kerül, ami fájni fog. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Én is imádkozom, hogy az Úr munkálkodjon úgy az életünkben, hogy ne tudjunk nyugodtan lenni, ha nincsenek rendben a dolgok az életünkben. Ámen.
„Vigyázzatok tehát minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek mindezekből kimenekülni, amik történni fognak, és az Embernek Fia elé állíttatni” (Lukács 21,36)
Az Úr határozottan azt ígéri, hogy a gyülekezet megmenekülhet a nagy nyomorúságtól, és az Embernek Fia elé állhat – ami kétségkívül az elragadtatást jelenti. Van azonban egy feltétel. Ez nem vonatkozik ugyanis mindenkire, aki újonnan született, hanem csak azokra az újonnan születettekre, akik éberen vigyáznak és imádkoznak. „Hogy méltóvá tétessetek” – ha vigyázunk és imádkozunk, akkor kimenekülhetünk ezekből. Ezért az ígéret azoké, akik ezeket teszik. Vajon a gyülekezet egészében mindenki éberen vigyáz és imádkozik? Figyeljünk oda erre.
Olvastam egy kis füzetet angolból lefordítva. Érdekes a címe: A Szent Szellem jogai Isten házában. Nem könnyű olvasmány. Fel fogjuk tenni a honlapunkra, ha valaki szeretné elolvasni.
Ez a füzet tulajdonképpen G.H. Langnek egy levele, melyet egy testvérnek írt. Nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy ezt valamikor kiadja; de érdekes, hogy mégis megjelent, mert olvasva ezt az írást, láttam, milyen nagy harcai voltak, és a testvérek hogyan támadták őt az álláspontja miatt. Azt mondja, hogy egyeseknek nagyon szélsőséges felfogásuk volt a menyasszonnyal kapcsolatosan, az Úr házával kapcsolatosan, és nagyon vakmerő nyilatkozatokba bocsátkoztak, amelyek nem az igén alapulnak – ezeket népszerű tanításoknak nevezi.
Nagyon sokan kedvelték ezeket a tanításokat, melyek lényege, hogy aszerint élheted az életet, ahogy jónak látod; mindegy, hogyan jársz, be vagy biztosítva afelől, hogy végül minden jó lesz. Ezek az emberek sokat támadták Lang testvért; és voltak olyan részek a Bibliában, amelyekről ezek a testvérek egyáltalán hallani sem akartak. Egy bizonyos idő után, miután Lang testvérnek az Úr látást adott, ezek a testvérek nem akartak hallani ezekről a dolgokról, és neki is megtiltották, hogy beszéljen ezekről. Sok helyen nem szólhatott.
Elolvasok néhányat ezekből, melyekről egyszerűen nem volt szabad prédikálnia. 1Kor 6. – tudjátok, hogyan kezdődik ez a fejezet, hogy a testvérek bírósághoz fordulnak, hogy ez a világi törvényszék hozzon ítéletet két testvér között. Az 5. vers ezt mondja: 5-10: „Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők (telhetetlenek), sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.”
És érdekes, amit ezután mond. 11: „ilyenek voltatok pedig némelyek”. Ilyenek voltatok? „De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazítattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.” Ti, akik megmosattatok ezektől a dolgoktól. Nekünk van egy szavunk: megmosni, amit sok helyen használunk, de a görögben több kifejezés van. Az egyik jelentése ennek a szónak: megfürödni, tehát teljesen belemerítkezni a vízbe. Mert hogyan gondoljuk, hogy megmosdatható egy telhetetlen? Szükség van az ige közreműködésére ahhoz, hogy egy telhetetlen, kapzsi ember meg legyen mosva.
De most a 9. verset akarom hangsúlyozni: „Nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem fogják örökölni Isten országát (királyságát)? Ne csapjátok be magatokat ebben a tekintetben.” És felsorol különböző embereket, különböző bűnöket és aztán azt mondja: se tolvajok, se telhetetlenek (nyerészkedők), se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. Mi sok mindent megértünk, mert megértettük, hogy Krisztus vére megmosott minden bűntől, de nem értjük, hogy a megváltás sokkal mélyebbre megy ennél. Mire utal itt, mikor azt mondja: nem öröklik Isten országát? Kétszer is mondja, a 10. és a 11. versben.
Tudjátok, testvérek, én mit gondolok ezzel kapcsolatban? Mi annyira megszoktuk, hogy minden jól fog menni, és minden gond nélkül, hogy mikor ilyen igeverseket hallunk, lezáródnak a zsaluk előttünk. Nem jön, hogy elhigyjük, hogy így lesz. Nem csak a paráznák, a házasságtörők, a bálványimádók! Mert ezzel egyetértenénk, hogy az ilyen személyek, akik bűnben élnek, nem öröklik a királyságot, mert ez így arra utal, hogy azok, akik bűnben élnek. De telhetetlen, tolvaj, részeges, rágalmazó? Tehát ez az igevers nem tetszett a testvéreknek. Nem volt népszerű.
Efézus 5,1-8: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk “áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. Ne vegyetek tehát részt ezekben. Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok.”
A Lukács 19-ből szólok még. Megtiltották Lang testvérnek, hogy beszéljen arról, hogy aki egy gírát kapott, az hívő keresztény volt. Nagyon népszerű volt azt mondani, hogy az, aki az egy gírát kapta, nem volt keresztény. Így minden jól ment. Haladt minden, és semmi nem háborította az emberek nyugalmát.
A Máté 25,6-13: „Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!”.
Azt szeretném mondani, hogy a legfontosabb dolog, ahogy én látom ezt a példázatot, hogy legyünk megüresedve saját magunktól. A lehetőségek pedig, hogy megüresedjünk saját magunktól, naponként a rendelkezésünkre állnak. Egyesek megüresednek, elfogadják azt a megalázó helyet, az összetöretést, mások viszont nem fogadják el azt a helyet, és ilyen módon nekik nincs használható edényük. Mert bárhol láthatjuk, hogy azt mondja az Úr: „az alázatosaknak kegyelmet ad”. És ha megalázod magad az Úr keze alatt, Ő kegyelmet ad. Ez a példázat nem volt népszerű, mert arra kényszerítette az embert, hogy elgondolkozzon. A mindennapi helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, hogyan reagálunk, ha a körülöttünk levők nem megfelelő módon szólnak hozzánk? És hasonlóképpen a tálentumok példázata is népszerűtlen.
Ha elolvassuk a Héberekhez írt levelet, ott nagyon sok intést találunk. Nagyon komoly figyelmeztetések vannak ebben a levélben. És nagyon kevesen hiszik, hogy ezeket a figyelmeztetéseket komolyan kell vennünk. Mert mi azt hisszük, ha üdvbizonyosságunk van, akkor a dolgok el vannak rendezve, és nem látjuk, hogy egy folyamat részesei vagyunk mindaz által, amin naponta keresztülmegyünk. Számomra bátorítás volt ez az írás, mert láttam azt, hogy mindig is ellenállásba ütközött, ha volt egy olyan tanítás, amely szentségre, összetörettetésre, vigyázásra ösztönzött. És nem volt népszerű. Népszerűek azok a tanítások, amelyek azt mondják: jól van, nagyon jó, az Úr szeret, az Úr adja az akarást is a megvalósítást is, és így tovább.
Nagy felelősség nehezedik a vállunkra. Feltesszük ezt az írást oda, ahol a kiadó füzetei vannak (románul: https://www.lampadaruldeaur.ro/author_taxonomy/lang-g-h/), aki akarja elolvashatja. [magyarul is olvasható: https://hitunkcelja.files.wordpress.com/2019/06/lang-a-szent-szellem-jogai-isten-hazaban.pdf]. Meg vagyok győződve, hogy nagyon kevesen fogják elolvasni, mert nehéz olvasmány. De, akik igyekeznek, megláthatják, milyen harcok voltak már akkor is, és milyen kevesen voltak, akik láttak, gondolkoztak, és elemezték a dolgokat. Mit jelent, hogy nem öröklöd Isten országát? Szomorú dolog lesz, kellemetlen esemény, mikor mellőzve leszel az Úrral való közösségből ezer esztendőre. Ezt jelenti.
“Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?
Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.
Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.”
Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.
“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”
“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.
De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.
Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.
Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”
Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”
Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.
“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.
Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?
MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?
A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.
Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.
Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.
Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.
Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.
Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!
EGYETÉRTENI ISTENNEL
Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.
A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.
VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!
Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.
Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”
“Sajnos túlságosan könnyű elfogadni, amit a többség helyesel, illetve korlátozni, amit befolyásos emberek nem szeretnek, és ezáltal akadályozni a Szellemet abban, hogy megadja, amire a lelkeknek szükségük van. Az orvosságnak nincs mindig kellemes íze. Ha jól tudom, ma ez zajlik sokfelé; ez a szellemileg hatékony igeszolgálat hanyatlásában közrejátszó egyik fő tényező, és komoly kárt okoz Isten népének erkölcsi állapotában. (Talán) a keresztények legelső nemzedékét leszámítva, volt-e valaha olyan időszak, amikor a többségi nézet volt az igazság? Dr. A. T. Piersontól hallottam: „Van egy mondás, mely szerint az igazság nagy, és győzedelmeskedni fog. Ez azonban sosincs így ebben a korszakban. Az igazság mindig kisebbségben van; és olyan szilárdan meg vagyok győződve efelől, hogy ha bármilyen ügyben a többségi vélemény oldalán találom magam, igyekszem mielőbb a másik oldalra kerülni, mert tudom, hogy tévedek.”
Nem aggaszt vajon minden helyes gondolkozású testvért, hogy a súlyos és nyílt erkölcsi romlás kétségtelenül egyre erősödik a keresztények között? Nem kellene vajon komolyan keresnünk, Isten előtt is, hogy mi ennek az oka? Biztosan sok ilyen van, de nem lehetséges nagyon is, hogy a nagy többsége legalábbis azoknak, akik miatt szomorkodunk, a népszerű prófétai nézeteket vallja? Vajon ezek nem értenek-e egyet abban, hogy elutasítják azt, hogy a hűtlen szolga példázata hívőkre vonatkozik; hogy ellenzik a Krisztus ítélőszéke utáni bármiféle büntetés gondolatát; és hogy biztosra veszik, hogy minden egyes hívőnek helye lesz az ezeréves királyságban? És nem kell-e vajon a testvéreknek komolyan megkérdezniük, hogy az erkölcsi hanyatláson kívül mi egyéb származhatna abból, ha az Úr felrázó szavainak erejét, melyeket láthatóan a saját szolgáihoz intéz, kilúgozzák, és úgy alkalmazzák, mintha a meg nem tértekhez szólna; ítélőszékének szörnyűségét, ami népe gonosztevőire vár, pedig megrabolják?
Számos olyan pont van a newtoni próféciaértelmezési irányzatban, melyekkel nem értek egyet; jellegüket tekintve túlságosan is kálvinisták, ezen kívül nem helyeznek megfelelő súlyt az Ige hívőknek szóló, komoly figyelmeztetéseire. Úgy vélem, tévednek abban, hogy a parúszia egyetlen folyamatos esemény lenne, és Darbynak volt igaza abban, hogy egy időszaknak tartotta, habár tévedett abban, hogy kezdetét az antikrisztus elé helyezte, a nyomorúság vége helyett, ahová Newton tette. Világosan megláttam azonban, hogy Newton és mások körülbelül egy évszázaddal ezelőtti figyelmeztetései beigazolódtak, melyek szerint az a prófétai és diszpenzacionalista értelmezési séma, melyet Darby később bevezetett, így egyben, [teológiai] irányzatként – bár tartalmazza az igazság elemeit –, komoly erkölcsi hanyatlással fog járni azokban, akik elfogadják, mivel az egész mint séma megköveteli, hogy Krisztus szavainak legnagyobb részét ne a keresztényekre vonatkoztassák, ezáltal pedig megrabolja őket a lelkiismeretet felélesztő igazságoktól és figyelmeztetésektől[1]. Ez sajnos nagyon hamar és általánosan bekövetkezett; hiszen Darbyról is hamarosan kitűnt, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos nézeteinek nincs erkölcsi visszatartó erejük arra, hogy féljen az ellenségeskedés, rágalmazás, hamis vádak és a szentek közötti világméretű viszálykodás következményeitől, mely lerombolta a hívők egységének tanúságtételét, amely az elején a Testvérekre bízatott. Közvetlen munkatársai teljesen magukba szívták, és hűen be is mutatták vezetőjük vélekedéseit és szellemiségét; és általánosságban, az örömteli kivételektől eltekintve, azok, akik leghatározottabban küzdöttek Darby nézeteiért ezekkel a témákkal kapcsolatban, ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak, mint ő.
[1] J. N. Darby azt állította, hogy az Újszövetség jelentős része nem a gyülekezetre vonatkozik, hanem csak azokra a zsidókra, akik az utolsó napokban fognak élni, mielőtt Jézus visszajön. B. W. Newton, az egyik első testvér Plymouth-ban, megmondta Darbynak, hogy ezzel a különbségtétellel valójában feladta a kereszténységet.
1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”
Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.
Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.
Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.
Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.
Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.
Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.
János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.
Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.
Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?
Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.
A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).
Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”
Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.
Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.
Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.
Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.
De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.
Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.
Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.
Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.
Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.
Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.
Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.
Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.
A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.
Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.
Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.
Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.
Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?
Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.
Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.
Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?
Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.
Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.
Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.
Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?
Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.
De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.
Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.
Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.
Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.
Hitünk célja 