Buzgóság a reménység teljes bizonyossága iránt (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 2-án, Nagyváradon

PDF:  2020-09-02-Radu_Gavrilut_Buzgosag-a-remenyseg-teljes-bizonyossaga-irant

 A Héberekhez írt levél 6. részéből szeretnék olvasni néhány igeverset, mert többször találkoztam olyan testvérekkel, akiknek kérdéseik voltak ezzel az igeszakasszal kapcsolatban. Olvassuk el: Héberek 5,7-6,20.

Andrew Murray egyik könyvének címe: A kettéhasadt kárpit. Amikor ezt a könyvet olvastam a hitéletem elején, nagyon összezavarodtam, mert nem értettem, ahogyan néhány testvér ma sem érti, hogy a Biblia tele van tanításokkal, buzdításokkal, de van nagyon sok, komoly figyelmeztetés is. Nem tudjuk ezeket a figyelmeztetéseket kellőképpen hangsúlyozni, ha nincs rend az életünkben. Nem is feltétlenül rendezettségre gondolok, hanem nagyon tiszta látásról a Bibliával kapcsolatban. Ezért mindnyájan bizonyságot tehetünk arról, amit az Úr munkált az életünkben, de abban, hogy az Írásból bizonyos dolgokat értelmezzünk, visszafogottaknak kellene lennünk. Mert az Úr azt mondja: „ne legyetek sokan tanítók, mert szigorúbb ítélet alá estek”. Másokat tanítani ugyanis nagyon komoly dolog. Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Amikor néhány testvér megkérdezett a Héberekhez írt levél 6. részével kapcsolatban, csak úgy futólag mondtam nekik pár dolgot, mert nem akartam belemélyedni; ma este azonban, ha nem is az egész fejezetet, de néhány részét szeretném megemlíteni.

Az egyik a 6. rész, 4-6. vers: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Szellemnek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”

Ezt sokan félreértik. Mert ha az alap le van rakva, akkor nem tehetjük le még egyszer az alapot. Az alap egyszer és mindenkorra le van téve. Az alap Krisztus. Azután pedig erre az alapra épül minden. És akik mégis elestek… – amikor erre gondolunk, hogy elestek, sokszor azt gondoljuk, hogy valaki bűnbe esett, és ezt jelenti az elesés. De testvérek, ez a szó sokkal súlyosabb, mint bűnbe esni. Ez a szó, hogy „elestek”, arra utal, hogy célt tévesztettek. Meg vagyunk váltva az Úr által, és újjászülettünk az igazság Igéje által, de Istennek határozott terve van minden megváltott élet számára. Minden lélek számára van egy terve, és ezt végbe akarja vinni az életünkben. Megtörténhet, hogy valaki semmi bűnbe nem esik, és mégis eltér ettől a tervtől.

Sokan azok közül, akik az Úrhoz tértek, azt hiszik, hogy azért vannak megváltva, hogy örüljenek az üdvösségnek. Nézzétek, mit mond az 1Péter 1-ben, 3-5: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.”

Itt üdvösségről van szó – de ez nem az az üdvösség, amit akkor kaptunk, amikor hittünk az Úr Jézus Krisztusban. Arról a tökéletes üdvösségről van itt szó, amely az utolsó időben lesz nyilvánvalóvá. Más szavakkal, mi nem csak azért lettünk megváltva, hogy örüljünk az üdvösségnek, hanem céllal lettünk megváltva. Isten pedig úgy munkálkodik az életünkben, hogy ez a cél megvalósuljon bennünk. Ha mégis elestünk, az Úr felé fordulhatunk, de nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve. Ez jelenti ismét megújulni a megtérésre. Nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve, és ez Jézus Krisztus.

De a figyelmeztetés nagyon világos és komoly. Mert szeretnélek emlékeztetni titeket erre a népre, aki kijött Egyiptomból, és akit az Úr megáldott; és látták az Úr kezét, aki erős kézzel hozta ki őket Egyiptomból. És látták a Vörös-tenger partján a halott egyiptomiakat, és győzelmi éneket énekeltek, mégis tízszer megkísértették az Urat a pusztában. Végül az Úr visszaküldte őket, és nem engedte, hogy bemenjenek Kánaánba. Pedig Isten célja a nép számára az volt, hogy Kánaánba jussanak. Tudjátok, mi Isten célja a mi életünkre nézve? Hogy eljussunk az érett korra. „Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú.” Mi az igazságnak beszéde? A kisgyermek a legönzőbb teremtmény a világon; csak egy dolgot tud: mindennek őkörülötte kell forognia. Csak annyit ért, hogy kapjon, kapjon és kapjon. Akkor is, amikor már nő egy kicsit, már nem csecsemő, hanem kedves kisgyermek, még mindig nagyon önző, csak magának él, és tejjel kell táplálni. Nem nagyon bírja a kemény eledelt, tejre van szüksége – a tej pedig olyan ételt jelent, amit valaki már megemésztett.

A legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki felnőtté kezd válni, hogy látszik az életében valami: felelősséget kezd vállalni. Ez valami rendkívüli dolog. Nem kell senkinek felszólítania erre. Ahol itt összegyűlünk, rendszeresen takarítani kell, és nagyon nehéz erre embert találni; mert a fiatalok nem tolakodnak, ha takarításról van szó. Nincsenek hozzászokva, éppen úgy, ahogyan itt mondja az ige. Egy olyan valaki, aki gyermek, nem érti például, hogy valóságos kapcsolata kell, hogy legyen a testvérekkel. Csak magára gondol.

Emlékszem, amikor fiatal voltam, nem is gondoltam arra, hogy valakit megbotránkoztathatok. Csak magamra gondoltam, csak a saját személyemre; és nem tudtam másokra gondolni, hogy mégis vannak bizonyos figyelmeztetések, hogy hogyan éljünk, mit tegyünk. Engem ez nem érdekelt, mert én a saját életemre gondoltam. Vágytam arra, hogy istenfélő életet éljek, de mint egy gyermek – és láttuk a gyermekeket. Éppen most mesélte a testvérem, hogy a gyerekek a folyónál játszottak, és az egyik nem vette észre, hogy egy helyen már nagyon mély a víz, elsodorja az áramlat; és ki kellett menteni a vízből. Tehát a gyermek nem veszi észre a veszélyeket. Nem fogja fel például, hogy jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Hiába mondod neki. „És miért? Hogy? – kérdi. – Nem értem miről beszélsz. Miért kell ezt és azt tenni?” Mert így formálódik a jellem.

Izráel népe tehát célt tévesztett. És abból a nemzedékből csak ketten mentek be Kánaánba (és még valószínűleg a léviták). Ezek a figyelmeztetések pedig a mi számunkra lettek megírva.

Azt mondja itt a 7-8 vers: „Mert a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos termést hoz a földművesnek, áldást nyer Istentől, amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés.” Ebben a földben, amely esőt kap felülről, ott van a mag, és ha az a mag termést hoz, áldást nyer Istentől. De ha valaki lusta és közömbös, és a hústeste szerint él, akkor – amit vet az ember, azt aratja –, ha hústestben vetsz, a hústestből aratsz. Ezek a tövisek és bojtorjánok nem egyebek, mint a hústest termései, a hústest cselekedetei. És azt mondja itt, a 8. vers: „amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés”. A talaj nem ég el, ahogy mi is Krisztus ítélőszéke előtt megmenekülünk, úgy, mint tűz által. De ha arra az alapra valami olyasmit építettünk, ami belőlünk van; ami emberi természet, emberi bölcsesség; ami a magunk dicsősége, ezek mind megégnek, de mi megmenekülünk, mintegy tűz által. A talaj nem semmisül meg. Az alap nem semmisülhet meg, mert az alap Krisztus. De hogy mit építettünk rá, az nagyon lényeges.

Az Úr nem akarja, hogy gyermekek maradjunk. Azt akarja, hogy felnőtté váljunk, hogy növekedjünk az Úr megismerésében. Nem azért leszünk nagykorúak, mert elteltek az évek felettünk, és azt hisszük, hogy értünk valamit, pedig semmit nem tudunk. Nem ezért vagyunk felnőtt korúak. Akkor vagyunk felnőttek, ha kezdjük megismerni az Urat azokban a gyakorlati helyzetekben, amelyeken átmegyünk. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem.” Ez az ismeret, amelyről itt szó van, tapasztalati ismeret, nem elméleti, észbeli ismeret. Megismertük az Urat tapasztalati, gyakorlati módon.

És láttuk, hogy itt mindenhol ilyen szavakat olvashatunk; és itt is azt mondja a 20. versben: „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap Melkisédek rendje szerint”. Sok mindent értünk. Akik az Úrhoz jöttek, mindjárt megértik, mit jelent az Ő váltságműve; értjük, hogy az Úr Jézus Krisztus erre a földre határozott küldetéssel jött; és eltökélten Jeruzsálem felé fordult azzal a gondolattal, hogy Isten akaratát teljesítse; és meghalt a kereszten, hordozva a mi bűneinket. Amikor pedig küldetését teljesítette, azt mondta: „Bevégeztem”; mi pedig üdvösséget nyertünk. Ez a megváltás teljes. Amikor azonban Melkisédekről szól az ige, a főpapról, a mi bizonyságunk főpapjáról, akkor a hangsúly az ilyen nagy üdvösségre helyeződik. Valóságos az, amit az Úr tett, de ugyanúgy valóságos az is, amit az Úr most tesz, mint Főpap, aki a mennyben folyamatosan közbenjár értünk. Ez az üdvösség pedig hatalmas, és az életünk sok aspektusát magába foglalja. Egy életen át tart; és elsősorban a lelkünk üdvösségét célozza meg, ami nem olyan egyszerű.

Néha megnézem a Facebookot, és elém jön, hogy az ismerőseim hogyan viszonyulnak bizonyos eseményekhez; és megdöbbent, amit látok. Mondanék valamit, de hallgatok. És látok ott még sokakat, akik ezzel egyetértenek. Olvastam most, ahogy ez a nagy adventista prédikátor áldozatnak tartja magát. Írtam néhány igeverset. Máté 5,11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” Ha az én jutalmam bőséges a mennyekben, miért kell mindenhol hirdetnem magamról, hogy a testvérek nem fogadnak el? Az Urat elfogadták? És látom, hogy vannak, akik jóváhagyják, amit ez a prédikátor mond és tesz. Nagyon szomorú dolog ilyesmit látni. Testvérek, nekünk az árral szemben kell mennünk. És az Úr munkájára van szükség, hogy megnyissa az elménket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy látni kell. Olykor testvérek küldenek nekem énekeket, de ha nem ismerem azt, aki énekel, nem hallgatom meg, mert Isten előtt utálatos dolog, ha tisztátalan szájból szép szavak jönnek ki. Én nem akarom az ilyet meghallgatni. Csak azokat hallgatom meg, akiket ismerek.

Igen nagy tehát ez az üdvösség. Azért pedig, hogy ez most megvalósuljon, a Főpap a mennyben közbenjár értünk, Aki azt mondja: „de tifelőletek szeretteim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is”. Ezt mondja ennek a levélnek a szerzője, de tulajdonképpen a Szent Szellem mondja ezt: „jobb dolgokat várunk tőletek, amelyek az üdvösség velejárói.” Ilyen dolgokról van itt szó. A talaj nem éghet el. A tövisek és bojtorjánok biztosan elégnek. Ha lusták és közömbösek vagyunk egy ilyen nagy üdvösséggel szemben, a tövisek és bojtorjánok megégnek. Ez fájdalmas dolog lesz. Természetes azonban, hogy a Szent Szellem nem fejezi be negatív módon, és ezt mondja: „így szólunk is szeretteim, és ilyen szigorúan figyelmeztetünk is, jobb dolgokat várunk tőletek.”

Beszéltem egy testvérrel egy gyülekezetből, ahol abban hittek – bár ezt nem mondták így ki, de ezt gondolták – hogy attól függetlenül, hogy ők milyenek, az Úr munkálkodik bennük, elvégez mindent, véghez viszi bennük a munkáját. Mikor ez a testvér kezdett többet meglátni, azt mondta nekem: „Képzeld, nálunk a gyülekezetben a sziklára és a homokra épített házról prédikáltak. Szó volt a két útról is.” Megkérdeztem: Testvér, te hiszed, hogy veled is megtörténhet, hogy a széles úton járj? „Nem, nem hiszem! Nem, velem ez nem történhet meg, mert az Úr nem engedi, hogy megtörténjen.” Jaj-jaj! Egyesek számára olyanok ezek az igeversek, mint valamikor falun a madárijesztők. Gondolom, hogy az embereknek volt ebben valami tapasztalatuk, és odatették a kukoricaföldre, miután elvetették a magot, hogy a madarakat elijesszék, hogy ki ne egyék a magot a földből. Vajon mi is így gondolkozunk, ha lusták és közömbösek leszünk…?

11. vers: „Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig”. Ez fog megőrizni az úton. 12. vers: „Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.” Testvérek, ez az út: hit és békességes tűrés által. Szól Ábrahámról is, aki hit által és békességes tűrés által örökölte az ígéretet, hogy Isten adott neki egy fiút.

Kívánjuk, hogy közületek mindenki, testvérek, szorgalommal megőrizze mindvégig a teljes reménységet, úgy hogy ne lustálkodjatok, hanem legyetek követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Az ígéret az, hogy eljutunk az út végére; és odaérve, hasonlókká leszünk az Ő Fia ábrázatához. Hála az Úrnak a figyelmeztetésekért. Mikor ezeket a figyelmeztetéseket olvasom, imádkozom: Uram, kérlek, hogy ne olyan legyek, mint azok az emberek, akik azokat a madárijesztőket kirakják, amelyek a madarakkal semmit nem csinálnak! De a madarak tudatlanok. Nem szeretnék olyan lenni, hogy látom ezeket a figyelmeztetéseket, és azt gondolom, hogy engem ezek nem érintenek. Szeretnék szorgalmasan azoknak a nyomába lépni, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Testvérek, ezt akarja az Úr a mi életünkkel. Az Úr nem téved, ahogy nem tévedett az Ábrahám életében sem. És megpróbálta, és megpróbálta és újra megpróbálta őt. Nem volt könnyű élete, de végül örökölte az ígéretet. Isten megdicsérte őt. Bizonyság volt a menny és az emberek előtt. Az emberek látták ezt, és azt mondták: Fejedelem vagy miköztünk! Testvérek, így legyünk mi is Isten és az emberek előtt. Ámen.

Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

1. „és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,14¹).

2. „és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

3. „(…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

4. „amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

1. „Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

2. „és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

3. „térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

4. „Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

5. „A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

1. „Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

Folytatás tovább: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

„Ne csapjátok be magatokat!” (Radu Gavriluț)

PDF: 2015-05-19-Radu_Gavrilut_Kik_nem_oroklik_Isten_orszagat

Olvastam egy kis füzetet angolból lefordítva. Érdekes a címe: A Szent Szellem jogai Isten házában. Nem könnyű olvasmány. Fel fogjuk tenni a honlapunkra, ha valaki szeretné elolvasni.

 Ez a füzet tulajdonképpen G.H. Langnek egy levele, melyet egy testvérnek írt. Nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy ezt valamikor kiadja; de érdekes, hogy mégis megjelent, mert olvasva ezt az írást, láttam, milyen nagy harcai voltak, és a testvérek hogyan támadták őt az álláspontja miatt. Azt mondja, hogy egyeseknek nagyon szélsőséges felfogásuk volt a menyasszonnyal kapcsolatosan, az Úr házával kapcsolatosan, és nagyon vakmerő nyilatkozatokba bocsátkoztak, amelyek nem az igén alapulnak – ezeket népszerű tanításoknak nevezi.

 Nagyon sokan kedvelték ezeket a tanításokat, melyek lényege, hogy aszerint élheted az életet, ahogy jónak látod; mindegy, hogyan jársz, be vagy biztosítva afelől, hogy végül minden jó lesz. Ezek az emberek sokat támadták Lang testvért; és voltak olyan részek a Bibliában, amelyekről ezek a testvérek egyáltalán hallani sem akartak. Egy bizonyos idő után, miután Lang testvérnek az Úr látást adott, ezek a testvérek nem akartak hallani ezekről a dolgokról, és neki is megtiltották, hogy beszéljen ezekről. Sok helyen nem szólhatott.

 Elolvasok néhányat ezekből, melyekről egyszerűen nem volt szabad prédikálnia. 1Kor 6. – tudjátok, hogyan kezdődik ez a fejezet, hogy a testvérek bírósághoz fordulnak, hogy ez a világi törvényszék hozzon ítéletet két testvér között. Az 5. vers ezt mondja: 5-10: „Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők (telhetetlenek), sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.”

 És érdekes, amit ezután mond. 11: „ilyenek voltatok pedig némelyek”. Ilyenek voltatok? „De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazítattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.” Ti, akik megmosattatok ezektől a dolgoktól. Nekünk van egy szavunk: megmosni, amit sok helyen használunk, de a görögben több kifejezés van. Az egyik jelentése ennek a szónak: megfürödni, tehát teljesen belemerítkezni a vízbe. Mert hogyan gondoljuk, hogy megmosdatható egy telhetetlen? Szükség van az ige közreműködésére ahhoz, hogy egy telhetetlen, kapzsi ember meg legyen mosva.

 De most a 9. verset akarom hangsúlyozni: „Nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem fogják örökölni Isten országát (királyságát)? Ne csapjátok be magatokat ebben a tekintetben.” És felsorol különböző embereket, különböző bűnöket és aztán azt mondja: se tolvajok, se telhetetlenek (nyerészkedők), se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. Mi sok mindent megértünk, mert megértettük, hogy Krisztus vére megmosott minden bűntől, de nem értjük, hogy a megváltás sokkal mélyebbre megy ennél. Mire utal itt, mikor azt mondja: nem öröklik Isten országát? Kétszer is mondja, a 10. és a 11. versben.

 Tudjátok, testvérek, én mit gondolok ezzel kapcsolatban? Mi annyira megszoktuk, hogy minden jól fog menni, és minden gond nélkül, hogy mikor ilyen igeverseket hallunk, lezáródnak a zsaluk előttünk. Nem jön, hogy elhigyjük, hogy így lesz. Nem csak a paráznák, a házasságtörők, a bálványimádók! Mert ezzel egyetértenénk, hogy az ilyen személyek, akik bűnben élnek, nem öröklik a királyságot, mert ez így arra utal, hogy azok, akik bűnben élnek. De telhetetlen, tolvaj, részeges, rágalmazó? Tehát ez az igevers nem tetszett a testvéreknek. Nem volt népszerű.

 Efézus 5,1-8: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk “áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. Ne vegyetek tehát részt ezekben. Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok.”

A Lukács 19-ből szólok még. Megtiltották Lang testvérnek, hogy beszéljen arról, hogy aki egy gírát kapott, az hívő keresztény volt. Nagyon népszerű volt azt mondani, hogy az, aki az egy gírát kapta, nem volt keresztény. Így minden jól ment. Haladt minden, és semmi nem háborította az emberek nyugalmát.

 A Máté 25,6-13: „Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!”.

 Azt szeretném mondani, hogy a legfontosabb dolog, ahogy én látom ezt a példázatot, hogy legyünk megüresedve saját magunktól. A lehetőségek pedig, hogy megüresedjünk saját magunktól, naponként a rendelkezésünkre állnak. Egyesek megüresednek, elfogadják azt a megalázó helyet, az összetöretést, mások viszont nem fogadják el azt a helyet, és ilyen módon nekik nincs használható edényük. Mert bárhol láthatjuk, hogy azt mondja az Úr: „az alázatosaknak kegyelmet ad”. És ha megalázod magad az Úr keze alatt, Ő kegyelmet ad. Ez a példázat nem volt népszerű, mert arra kényszerítette az embert, hogy elgondolkozzon. A mindennapi helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, hogyan reagálunk, ha a körülöttünk levők nem megfelelő módon szólnak hozzánk? És hasonlóképpen a tálentumok példázata is népszerűtlen.

 Ha elolvassuk a Héberekhez írt levelet, ott nagyon sok intést találunk. Nagyon komoly figyelmeztetések vannak ebben a levélben. És nagyon kevesen hiszik, hogy ezeket a figyelmeztetéseket komolyan kell vennünk. Mert mi azt hisszük, ha üdvbizonyosságunk van, akkor a dolgok el vannak rendezve, és nem látjuk, hogy egy folyamat részesei vagyunk mindaz által, amin naponta keresztülmegyünk. Számomra bátorítás volt ez az írás, mert láttam azt, hogy mindig is ellenállásba ütközött, ha volt egy olyan tanítás, amely szentségre, összetörettetésre, vigyázásra ösztönzött. És nem volt népszerű. Népszerűek azok a tanítások, amelyek azt mondják: jól van, nagyon jó, az Úr szeret, az Úr adja az akarást is a megvalósítást is, és így tovább.

 Nagy felelősség nehezedik a vállunkra. Feltesszük ezt az írást oda, ahol a kiadó füzetei vannak (románul: https://www.lampadaruldeaur.ro/author_taxonomy/lang-g-h/), aki akarja elolvashatja. [magyarul is olvasható: https://hitunkcelja.files.wordpress.com/2019/06/lang-a-szent-szellem-jogai-isten-hazaban.pdf]. Meg vagyok győződve, hogy nagyon kevesen fogják elolvasni, mert nehéz olvasmány. De, akik igyekeznek, megláthatják, milyen harcok voltak már akkor is, és milyen kevesen voltak, akik láttak, gondolkoztak, és elemezték a dolgokat. Mit jelent, hogy nem öröklöd Isten országát? Szomorú dolog lesz, kellemetlen esemény, mikor mellőzve leszel az Úrral való közösségből ezer esztendőre. Ezt jelenti.

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

2. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

3. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

4. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

5. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Házasság, mint eggyé válás az Igében – Stephen Kaung

Forrás: Marriage In The Word of God

1Móz 2,21-24 „Az Örökkévaló Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Az Örökkévaló Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert emberből vétetett. Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.”

Ma délelőtt a házasságról fogok beszélni, de nem a világ szerinti házasságról, hanem az Isten Igéje szerinti házasságról. Ha végigolvassuk a Bibliát, látni fogjuk, hogy a Szentírás egy házassággal kezdődik, és ugyancsak egy házassággal végződik; ez tehát fontos téma az Igében. Természetesen nem az e világ szerinti házasságról, hanem Krisztus és a Gyülekezet eggyé válásáról van itt szó.

Az idők kezdete előtt egy tanácskozás zajlott az Istenségben, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között. Az Atya annyira szerette a Fiát, hogy valami különlegeset akart neki adni: egy világegyetemet szeretett volna létrehozni a számára, és embereket, akiket az Ő szeretett Fiának szánt. Persze Isten, aki mindentudó, tisztában volt vele, mi fog történni; ezért hezitált – ha használhatjuk egyáltalán ezt az emberi szót –, hogy mit tegyen. A Fiú azonban előlépett, és azt mondta: „Atyám, ha ez a Te akaratod, tedd meg. Kész vagyok eljönni ebbe a világba, hogy megmentsem (üdvözítsem) az embereket, hogy egyek lehessenek velem.” Ezen az alapon kezdett bele tehát Isten a teremtésbe.

Az 1Móz 1 azt mondja: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. Ez volt a teremtés kezdete; ez azonban még nem az a világ volt, amelyet ma ismerünk. Mert amikor Isten kezdetben a földet megteremtette, még nem alkotott embert, teremtésének legnagyobbjai az angyalok voltak. Sajnos azonban egy arkangyal, Lucifer fellázadt Isten ellen. Egyenlő akart lenni Istennel – más szóval, Isten Fiának a helyét akarta elfoglalni. Bűne miatt azonban kivetették a mennyből. Valószínű, hogy akkor a föld az ő uralma alatt volt, és ezért került a föld ítélet alá, hogy teljesen víz borítsa el. (Nem tudjuk, milyen sokáig takarta a korábbi földet víz, de tudjuk, hogy az emberi történelemben volt egy jégkorszak. Ezalatt a jégkorszak alatt is a földünket nagyrészt víz borította – más szóval Isten ítélete alatt volt.)

Nem tudjuk, hogy ezután mennyi ideig, de Isten Szelleme lebegett a vizek felett; azaz Isten helyre akarta állítani a földet, hogy lakható legyen. Az 1Móz 1-ben tehát hat nap alatt Isten helyreállította a földet, így az újra lakhatóvá vált. Az utolsó napon pedig, a hatodikon, Isten embert alkotott. A Bibliából pedig tudjuk, hogy az embert három részből álló lénynek teremtette. Isten is három részből áll, ezért az embert is ilyennek teremtette: szellem, lélek és test.

Isten a földből testet alkotott. Testünk tehát a körülöttünk lévő földdel rokon, ettől vagyunk tudatában a körülöttünk lévő világnak. Ebbe a testbe pedig Isten az élet leheletét lehelte. Az életnek ez a lehelete az ember orrlyukain keresztül áradt be; az ember így szellemet kapott, mert Isten Szellem, és az embert is szellemmel alkotta meg. Amint pedig a szellem kapcsolatba lépett a testtel, létrejött a lélek. Az ember tehát három részből áll: szellem, lélek, test.

Isten Szellem, és az embernek is szellemet adott, hogy az ember kommunikálhasson Istennel. Az ember a szellemével tud kapcsolatba lépni Istennel, ettől képes az ember tudatában lenni Istennek. Amikor pedig a szellem belépett abba a testbe, nem csak a test kelt életre, hanem egy harmadik elem is létrejött, ez pedig az emberi lélek. A szellemünkkel tehát kapcsolatba léphetünk Istennel, a testünkkel kapcsolatba léphetünk a körülöttünk lévő világgal, a lélekkel pedig kapcsolatba léphetünk saját magunkkal. Ez tehát az ember felépítése.

Miután pedig Isten megalkotta az embert, a föld minden állatát és az ég minden madarát eléje hozta. Azt mondja az Ige, hogy az ember mindezeknek az állatoknak és madaraknak nevet adott, de nem találta meg a hozzáillő társát, aki olyan lenne, mint ő. Ezért Isten álmot bocsátott rá, és megoperálta, tulajdonképpen ez az első feljegyzett operáció a Bibliában. Ez azonban fájdalommentesen zajlott, Isten álmot bocsátott az emberre, majd kivett belőle valamit. Az Igében ma azt olvassuk, hogy egy oldalbordát vett ki belőle, de az eredetiben csak azt mondja, hogy valamit kivett az emberből. Ebből a valamiből Isten egy asszonyt formált, majd odavezette őt az emberhez, aki, amint meglátta az asszonyt, így kiáltott fel: „ez csontomból való csont, testemből való test” – azaz ez én vagyok. Én magam. Az ember tehát eggyé lett az asszonnyal.

Ez az első pár története. Most azonban nem az ember teremtését szeretnénk hangsúlyozni, hanem azt, hogy mit jelképez mindez. Az ember ugyanis Krisztus előképe, az asszony pedig a Gyülekezet előképe. Isten terveiben tehát a Gyülekezetnek eggyé kell válnia Krisztussal. Valami Krisztusból jön ki, és Őbelé tér vissza.

Van egy nagyon fontos alapelv az Igében: csakis ami Krisztusból való, csak az térhet vissza Krisztushoz, és lehet vele eggyé. Ha valami nem Krisztusból ered, bármennyire jó is legyen, nem térhet vissza Hozzá, és nem lehet eggyé Vele.

Tehát egy szellemi alapelvet látunk itt: Isten azt akarja, hogy Krisztussal legyünk eggyé. De csak az lehet eggyé Krisztussal, ami Belőle származik. Semmi, ami bennünk van, ami természeti, ami az énünkből ered, nem tud Krisztussal egyesülni. Isten Krisztust helyezte belénk, és csak ami Őbelőle fakad az életünkben, az térhet vissza Hozzá, az válhat eggyé Vele. Mindannyiunknak meg kell értenünk ezt a nagyon fontos alapelvet.

Ha az embereket nézzük, sok bűnt, sok rossz dolgot láthatunk, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó is az emberben. De hiába van jó, ha az nem Krisztusból ered, nem térhet vissza Hozzá, nem lehet Vele eggyé. Tartok tőle, hogy a kereszténységben ma nem látjuk ezt az alapvető elvet. Azt gondoljuk, hogy csak ami rossz, azt kell megtagadnunk, de bármi, ami jó az emberben, az visszatérhet és eggyé lehet Krisztussal – ez azonban nem így van. Mert a Biblia nagyon világos a kezdettől fogva, hogy csak az, ami Krisztusból ered, az mehet vissza és válhat eggyé Krisztussal. Csak amit Krisztustól kaptunk, tőle vettünk el, az térhet vissza és lehet vele eggyé.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a bűneink nem egyesülhetnek Krisztussal, és ezért megvalljuk a bűneinket az Úr előtt, és elfogadjuk a megváltást, azt, hogy az Úr Jézus, amikor a keresztre ment, a testében hordozta a mi bűneinket, és megbocsátást szerzett a bűneinkre. Sajnos nem látjuk tisztán a másik alapvető elvet, hogy semmi, ami magunkból való, legyen bár jó a saját szemünkben, nem térhet vissza Istenhez. Mindennek, ami belőlünk van, mennie kell – és ez egy alapvető elv a Bibliában.

Tehát amikor először hittünk az Úr Jézusban, mit tettünk? Nem a jó dolgainkat vallottuk meg Istennek, hanem a bűneinket. Mert hittük, hogy azok a bűnök nem lehetnek eggyé Krisztussal. De ahogyan éltük tovább a keresztény életünket, elkezdtük meglátni, hogy nem csak a bűneinket kell megtagadnunk, hanem saját magunkat is. Amikor tehát Pál megtapasztalásához érkezünk, aki emberi szemmel nézve jó ember volt; a legjobbak egyike, mert szigorú judaizmusban nevelkedett, és mindent megtett, hogy betartsa a Törvényt; Gamáliel tanítványa, korának legnagyobb rabbija volt, farizeus. Ma nagyon rossz benyomást kelt ez a szó, mert az Úr Jézus azt mondta, „ti képmutatók”! A mi felfogásunk a farizeusról, hogy az egy képmutató valaki. Saul azonban nem ilyen volt, ő igazi farizeus volt. A Filippi levélben azt mondja, farizeusok farizeusa voltam – ő tényleg komolyan gondolta, minden erejével próbálta a Törvény minden betűjét megtartani, és rajongott a Törvényért. Mégis arra jött rá, hogy távol van Istentől.

Istennek hála, hogy Ő ismeri a szíveket. Amit Saul tett az szörnyű volt, mert üldözte a keresztényeket. Férfiakat, nőket, sőt gyermekeket hurcolt a zsinagógákba, börtönözte be és ítélte el őket. Amikor pedig Istvánt megölték, ott volt, és őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték – azaz egyetértett velük.

Istennek hála azonban, hogy úton Damaszkuszba, ahová üldözni ment a keresztényeket, az Úr megjelent neki. Pál az arab sivatagba ment, és ott három évet töltött magányosan, és újraolvasta a Bibliát az újonnan nyert világosságban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a sivatagi évek alatt tapasztalta-e meg a Róma 6-7-8-ban írtakat. Pál hitt az Úr Jézusban, mint Megváltójában; megbocsáttattak a bűnei; és ott kezdett ráébredni a saját énjére. Ezért a Róma 6-7-8 Pál saját tapasztalata. Ismerte a Törvényt és követni akarta azt, de felfedezte, hogy van benne valami, ami Isten ellen lázad. A saját énje.

A Róma 7-ben azt látjuk tehát, hogy Pál azt mondja, ismerem a Törvényt, a Törvény jó, és én meg akartam tartani a Törvényt, amikor azonban meg akartam tartani, egy másik erőt találtam magamban, amely a másik út felé húzott. Ez pedig nem más tehát, mint az én.

Testvérek, a szellemi tapasztalatainkban át kell mennünk ezen. Ha figyelmesen olvassuk az Igét, láthatjuk, hogy a megváltásunk három részből áll. Amikor először megbántuk a bűneinket és hittünk az Úr Jézusban, a szellemünknek üdvössége lett. A szellemünk halott volt a bűnök és törvényszegések miatt, amikor azonban hittünk az Úr Jézusban, Ő megelevenítette a szellemünket az életre. Új szellemet kaptunk, és ebben a szellemben Isten Szelleme vett lakozást. Miért? Mert Ő van ott a mi új szellemünkben, és gondoskodik róla, hogy Krisztus élete a szellemünkben növekedjen. Ez a bennünk lakozó Szent Szellem munkája. A szellemünk üdvössége tehát múlt idejű; megtörtént, megtapasztaltuk.

Azonban a 2Korinthusban azt találjuk, hogy létezik a lélek üdvössége is. A lelkünknek is megmenekülésre van szüksége. A lélek üdvössége pedig a jelenben zajlik. Tehát miután hittünk az Úr Jézusban, egészen addig, amíg el nem ragadtatunk Isten jelenlétébe, ezalatt az időszakban, a jelen időben zajlik a lélek megmenekülése. Az üdvösség munkálása folyamatos az életünkben. Naponként megtapasztaljuk a lelkünk megmentését. Hogyan? Az Ő betakarásával. A szellemünkben Krisztus lakozik – de a lelkünkben az énünk lakozik. Tehát folyamatos az összeütközés, a konfliktus a szellemünk és a lelkünk között.

Ezért meg kell tanulnunk, hogyan tagadjuk meg önmagunkat. Az Úr Jézus azt mondta, meg kell tagadnotok önmagatokat ahhoz, hogy kövessetek engem. Ha szeretjük az énünket és megtartjuk, akkor el fogjuk veszíteni azt. Ha azonban Őérte készek vagyunk elveszíteni az énünket (az életünket), megnyerjük azt az örökkévalóságnak. Testvérek, ezért az üdvösség folytatódik. Nem elég, hogy üdvösségünk van, megmenekültünk, és kész.

Egyesek azt mondják, ha a két lábam ott van a mennyben, azzal én megelégszem. Lehet, hogy te igen, de vajon Krisztus is? Isten nem elégszik meg, ha nem tanuljuk meg megtagadni önmagunkat, és követni az Urat. Ez tehát a mostani üdvösség.

Testvérek, mindannyian végigmegyünk ezen a folyamaton ma. A saját életünk tapasztalataiban is megláthatjuk, hogy folyamatos konfliktus van az énünk és a bennünk lakozó Krisztus között. Hacsak nem tanuljuk meg megtagadni magunkat, nem vesszük föl a keresztet, és nem követjük az Urat, nem fogjuk tudni megmenteni a lelkünket.

Testvérek, amikor az Úr eljön, mindannyian meg fogunk jelenni az ítélőszéke előtt. Azok, akik készek voltak elveszíteni a saját lelküket, azokat megjutalmazza az ezeréves királysággal, ahol Krisztussal uralkodhatunk. De ha szeretjük a lelkünket ma, és a magunk útját járjuk, ahelyett, hogy a kereszt útján járnánk, elveszítjük a lelkünket, azaz kívül leszünk azon a királyságon. A Biblia azt mondja, ott lesz sírás és fogcsikorgatás – ez pedig a bűnbánat jele. Bűnbánatot fogunk tartani, mert nem hallgattunk az Úrra.

Hála Istennek azonban, hogy végül teljesen meg fogunk menekülni: szellem, lélek és test.

Testvérek, ma még a mi halandó testünkben vagyunk, gyengeségeink vannak, de egy napon ez a halandó test halhatatlanságot ölt. Nem lesz semmilyen több betegség, gyengeség; a testünk átváltozik szellemi testté, és ezzel a szellemi testtel fogjuk tudni élvezni az örökkévalóságot. A Biblia azonban azt mondja a Mt 24-ben, hogy az Úr eljövetelekor ketten őrölnek egy malomban – azaz reggel van; ketten dolgoznak a mezőn – azaz délidő van; és ketten lesznek egy ágyban – azaz éjjel van; mivel a föld gömbölyű. Az Úr eljövetelekor tehát lesz, aki alszik, lesz, aki dolgozik, más pedig őröl. Szoktam mondani a testvéreknek, ne féljetek aludni menni, mert az Úr tudja, kit kell felvinni, kit kell itthagyni. Ha nem mész aludni, az nem garantálja, hogy fel is visznek. Menjél, feküdj le, és aludj jól, az Úr tudja, ki áll készen az eljövetelére. Egyet felvisz, a másikat otthagyja. Az, akit felvisz, az lesz, akiben tetszését lelte, aki megelégítette az Ő szívét, aki várt Rá. Akik maradnak, azok, akik még mindig saját magunknak élnek.

Az Úr eljön, testvérek. Bármelyik pillanatban eljöhet. Nincs több előzetes figyelmeztetés! Amikor tanulmányozzuk a próféciákat, megpróbáljuk kitalálni, melyik próféciának kell először beteljesednie, melyet majd másik próféciák követnek, de az az igazság, hogy már az Úr eljövetele előtti összes prófécia beteljesedett. Vannak más beteljesülendő próféciák, de azok az Úr eljövetelekor és utána fognak beteljesedni, nem előtte. Bármikor eljöhet az Úr, testvérek. Készen vagyunk-e rá? Magához ragad, vagy itthagy bennünket?

Akik elragadtatnak, Krisztussal fognak uralkodni a Millennium alatt. Azok azonban, akik hátrahagyatnak, kívül lesznek a királyságon, sírnak és a fogukat csikorgatják a bűnbánat miatt. De Istennek hála, amit Ő elkezdett, azt mindig be is fejezi. Más szóval, végül az örökkévalóságban minden hívő tökéletességre jut, és uralkodunk vele az örökkévalóságban. De testvérek, ezer év nagyon hosszú idő! Néhány óra, nap, vagy év saját magunknak élés nem összehasonlítható ezer évvel!

Legyünk hát készen, testvérek, az Úr bármelyik pillanatban eljöhet, ne várjunk semmilyen prófécia beteljesülésére az eljövetele előtt! Bármelyik pillanatban eljöhet. Készek vagyunk rá? Ez a kérdés.

Könyörüljön az Úr mindannyiunkon. Konferenciákon szoktam mondani a testvéreknek, hogy ha most jönne az Úr, ebben a percben, remélem, ez a hely kiürülne teljesen, és senki nem maradna hátra. És ugyanez a reménységem most is mindannyiunk számára. Ha az Úr most jönne el, testvérek, remélem, hogy ez a hely kiürülne. Ez a mi áldott reménységünk. Segítsen bennünket az Úr, és ne hagyja, hogy elégedettek legyünk, igyekezzünk a cél felé, míg meglátjuk Őt szemtől szemben.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te eljössz, és hogy a Tieidért jössz. Drága Urunk, kegyelmed által, reméljünk, hogy mindannyian kész leszünk minden nap, minden órában, hogy amikor Te eljössz, Magadhoz ragadhass bennünket. Ne hagyd egyikünket sem, hogy annyira énközpontúak legyünk, és saját magunknak éljünk, hogy amikor eljössz, hátra kell, hogy hagyj bennünket. Könyörüljön az Úr mindannyiunkon, és könyörülj rajtunk. Tiéd legyen a dicsőség! A Te nevedben, ámen.

Az utolsó két menyegző az Igében – Stephen Kaung

Forrás: The Last Marriages In Scripture

Jel 19,6-9:  És hallottam valami nagy sokaság szavát, mely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és az erős mennydörgés hangja: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti. És azt mondta nekem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És így szólt: Ezek Isten igaz beszédei.

Jel 21,1-7: És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki a trónon ült, ezt mondta: Íme, mindent újjá teszek. Így szólt: Írd meg, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak. És azt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.

Jel 22,1-5: És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy összejöhettünk itt ma délelőtt. Köszönjük, hogy meghívtál az asztalodhoz bennünket. Köszönjük az üdvösséget, és mindazt a jót, amit adtál nekünk. Urunk, most hálás szívvel hozzád jövünk. Nekünk nincs érdemünk, egyedül Te vagy, aki méltó. Ahogy a jelenlétedben imádkozunk, hogy a Szellemed áradjon közöttünk, kérlek, nyisd meg a szívünket, a szemünket, és hozd el az Igéd valóságát, hogy megdicsőíthessük a neved. A Te kezedbe tesszük ezt az időt, és Szellemed végezze munkáját Isten dicsőségére. Ámen.

Néhány héttel ezelőtt már beszéltünk róla, hogy ha a Bibliát az elejétől a végéig olvassuk, azt fogjuk látni, hogy egy menyegzővel kezdődik, és egy menyegzővel is végződik. Persze nem a mostani világ szerinti menyegzőről beszélünk, hanem a szellemi menyegzőről, az Isten és ember egyesüléséről.  Mert ez Isten célja.

Az elején Ádám és Éva házasságában nyerünk bepillantást az Isten és ember egyesülésébe. Az alapelv nagyon egyszerű. Csakis az, ami Istenből való, térhet vissza Istenhez, és egyesülhet vele. Bármi, ami nem Istenből való, nem egyesülhet Istennel. Tehát csak ami Krisztusból van, az egyesülhet Krisztussal; csak az lehet Vele eggyé. Mennyire fontos tehát, hogy szellemi életünkben a Krisztus legyen a minden, ne mi magunk, mert végül csak az egyesülhet Istennel. Az életünkben ezért Isten nagyon sokat munkálkodik, mert nem csak a bűneinket kell a Bárány vérének eltakarnia, hanem az ént is bennünk, mert annak is pontot kell tenni a végére – azért tehát, hogy Krisztus legyen bennünk, és ne mi magunk. Csak ami Krisztusból van, az térhet vissza, és egyesülhet Krisztussal.

Ma délelőtt szeretnénk a Biblia utolsó lapjaihoz menni, ahol meglátjuk majd, hogy ott újra menyegzőkről van szó. Amikor a 19-22. részekig olvassuk, ezekben a Bárány két menyegzőjét látjuk meg. Egyről vagy kettőről van szó? Ha gondosan olvassuk, látni fogjuk, hogy két menyegző van. Miért? Mert a 19-ben leírt menyegzőkor a Millennium, az ezeréves királyság kezdődik. Amikor azonban a 21-22. részt olvassuk, azt látjuk, hogy azzal a menyegzővel az örökkévalóság kezdődik. Ez a két menyegző tehát ezer évre van egymástól. A 19-ben található menyegző az, amelyik a Millenniumkor kezdődik, a 21-22-ben lévő pedig a Millennium végén, az örökkévalóság kezdetén található.

Azt látjuk tehát, hogy még az örökkévalóság előtt el fog jönni a Millennium, az ezeréves uralom. Ennek a korszaknak a vége után, az elkövetkező kor az ezeréves királyság lesz, az alatt pedig lesz egy házasság.

De vajon ki a menyasszony? Ez nagyon fontos kérdés. Amikor a 19. rész, 7. verset olvassuk: „Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti” („a gyolcs ugyanis a szentek megigazulása” – Kecskeméthy ford., „a szentek igazsága” – Masznyik, „a szentek igazságos cselekedetei” – Károli).

Itt látjuk, hogy a menyasszony az, aki ragyogó, tiszta gyolcsba öltözött, mert a gyolcs a szentek igazságosságait jelenti. Itt nem arról beszél, hogy Krisztus a mi igazságosságunk, hanem itt a szentek igazságosságairól van szó. Ez nagy különbség! Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr lesz a mi igazságosságunk. Nincs saját igazságunk, mi bűnösök voltunk Isten szemében. Amikor azonban hiszünk az Úr Jézusban, ha elfogadjuk az Ő vérét, azt fogjuk találni, hogy Krisztus lesz a mi igazságosságunk Isten előtt. Más szóval, Őmiatta állhatunk meg Isten előtt. Mielőtt Jézusban hittünk volna, nem állhattunk meg Isten előtt, mert ha eléálltunk volna, halállal sújtott volna minket a bűneink miatt. De Istennek hála, ha hittünk az Úr Jézusban, a bűneink megbocsáttattak, és Krisztus lett a mi igazságosságunk Isten előtt. Megállhatunk Isten előtt, mert Krisztus betakar minket.

Tehát azt látjuk itt, hogy a fehér gyolcs, ami ragyogó és tiszta, az a szentek igazságosságait jelenti; nem Krisztus igazságosságát, hanem a szentek igazságosságait. Ez egy másik igazságosság. Mit jelent ez? Azt, hogy miután igazzá váltunk Isten előtt Krisztus Jézusban, egy másik ruhára is szükségünk van, és hogy az a másik ruha a mi menyegzői ruhánk. Ez a ruha pedig az első ruhán van, ami Krisztus, a mi igazságosságunk. Ez pedig a szentek igazságosságai.

A tékozló fiú, amikor visszatért, az atya első dolga volt, hogy szép ruhát adjon rá. Ez Krisztus igazságosságát jelenti. De miután hazaértünk, miután felöltöttük Krisztust, a mi igazságunkat, Isten kegyelméből, az Isten akarata, hogy kifejlesszük az igazságosságot az életünkben, amelynek neve a szentek igazságosságai.

A Zsolt 45-ben is egy menyegzőt látunk. A 14. vers: „Csupa ékesség a király leánya odabent, arannyal van bevonva ruhája.” Ez a szűz öltözete, ez Krisztus öltözete. Nem állhatunk meg Isten előtt saját magunkban. Egyedül úgy állhatunk meg Isten előtt, ha Krisztusba öltöztünk. Ő az arany ruha. Mert az arany az Igében mindig Istent jelenti. Tehát, amikor Istenhez jövünk, Krisztusba öltöztünk, és ez az első öltözetünk a 14. versben. Amikor azonban tovább olvassuk, a 15. verset: „Hímes öltözetben viszik a királyhoz, társai, a szüzek vonulnak utána; eléd vezetik őket.” Tehát, miután fel lett öltöztetve aranyba, utána fel kellett vennie egy másik öltözetet is, a menyasszonyi ruháját, amely egy hímes öltözet.

Testvérek, látjuk a különbséget? Az első ruhája arany, ami Krisztust jelképezi, aki a mi igazságunk, nélküle nem állhatunk meg Isten előtt. De ha Krisztushoz akarunk hozzámenni, menyasszonyi ruhára van szükségünk, és az hímes öltözet. Tudjuk-e milyen a hímzés? Amikor az asszony elkezd hímezni, azt látjuk, hogy ez egy nagyon unalmas, aprólékos munka, mert türelmesen öltöget, egyik öltést a másik után, míg végül ki nem hímezi a ruhát. Ezt tehát Szent Szellem türelmes munkáját jelenti. A Szent Szellem, miután hiszünk az Úr Jézusban, türelmesen hímezi az életünkbe a menyasszonyi ruhánkat.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Miután hittünk az Úr Jézusban, miután megállhatunk Isten előtt, a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, hímző munkát végez az életünkben, a naponkénti járásunkban. Öltésről öltésre, türelmesen, anélkül, hogy feladná, folyamatosan öltöget, míg nincsen kész a hímzett ruhánk. És ennek a ruhának a neve a szentek igazságosságai.

Nézzük meg az igazságosság szót, amely itt többesszámban van. Nem az első ruha, amely Krisztus igazsága, ami egyes számban áll. Ez az igazságosság viszont többesszámban van. Más szóval, ezek azok az igazságos cselekedetek, melyeket a Szent Szellem munkájával az életünkben, vele együttműködve megvalósítunk az életünkben. Olyan ez, mint a hímző munka, öltésről öltésre, a Szent Szellem naponként munkálkodik bennünk, hogy beleszője Krisztust az életünkbe. Így hát minden, amit élünk, többé nem mi vagyunk, hanem Krisztus, aki él bennünk.

Pál apostol azt mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. És hogyan él Ő bennünk? A Szent Szellem munkálkodása által. Miért lakozik bennünk a Szent Szellem? Mit végez Ő bennünk? Amikor olvassuk az Igét, azt fogjuk látni, hogy a bennünk lakozó Szent Szellem egyetlen dolgot munkál – és az Ő munkája nem más, mint az életünkbe ölteni, varrni Krisztust. Ez türelmet igénylő munka, mert gyakran lázadunk a Szent Szellem ellen. A mindennapi életünkben tehát a bennünk lakozó Szent Szellem türelmesen munkálja Krisztust bennünk. Bármi, ami nem Krisztusból van, azaz, a saját énünkből való én-élet, nem Krisztus-élet, azt Ő megmutatja nekünk, megérint bennünket, rámutat ezekre a dolgokra, és ha mi együttműködünk Vele, és készek vagyunk a belső Szellem hangjára hallgatni, akkor azt fogjuk találni, hogy hímzés kerül ránk. És testvérek, rájövünk, mennyire türelmet igénylő munka ez.

Miután hittünk az Úr Jézusban, mindaddig, amíg a földön élünk, nem vagyunk egyedül a mindennapjainkban. Azt keressük, hogyan lehetnénk Krisztushoz hasonlóvá, de mi magunk nem vagyunk képesek erre. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakozik, Ő munkálkodik bennünk. Ő mondja meg nekünk, mi van Krisztusból és mi nem. És ahogy munkálkodik bennünk, és emlékeztet bennünket erre, ha együttműködünk, ha hallgatunk a Szent Szellem belső hangjára, és készek vagyunk rá, hogy foglalkozzon velünk, akkor naponként, lépésről lépésre, ameddig csak élünk, azt fogjuk találni, hogy fokozatosan megszabadulunk a régi énünktől, és hímzett ruhába öltöztetünk, a menyasszonyi ruhánkba.

Testvérek, ezért nagyon fontos, hogy miután megmenekültünk és üdvösségünk lett, amíg csak élünk, minden nap meg kell tapasztalnunk ezt a hímző munkát. Néha, miután megmenekültünk, nem érdekel bennünket, hogyan élünk, mert azt gondoljuk, hogy biztosított az utunk a mennybe. De testvérek, ha így gondoljuk, akkor ezt nagyon félreértettük. Miért? Igaz, ha hiszünk az Úr Jézusban, Ő a mi Megváltónk, és meg is fog menteni végül. Igaz tehát, hogy egy napon ott lesz a helyünk a mennyben. De testvérek, ez nem ilyen egyszerű! Mert mi van a naponkénti járásunkkal a földön? Lehetünk-e keresztényekként gondatlanok a mindennapi életünkben, azt gondolva, hogy hiszen üdvösségünk van, hát nem elég ez?  Mint néhányan mondják, ha a két lábam bent van a mennyben, én azzal megelégszem.

Testvér, lehet, hogy te megelégszel, de Isten nem. Mert Isten gondolata az, hogy Krisztushoz válj hasonlóvá! Ő azt akarja, hogy Krisztus legyen az életünk. Tehát minden, ami bennünk van, ami nem Krisztus, azt a Szent Szellem meg fogja mutatni. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltuk ezt: mielőtt üdvösségre jutottunk, szívesen jártunk bizonyos helyekre, de miután üdvösségünk lett, azt találtunk, hogy amikor arra a bizonyos helyre akartunk menni, a szívünkben valaki azt mondta: most, hogy keresztény vagy, gondolod, hogy helyes egy hívőnek egy ilyen helyre mennie?

Vagy olyanok vagyunk, aki szeret dicsekedni, és amikor dicsekszünk, az jó érzéssel tölt el. De miután üdvösségre jutottunk, és ugyanezt csináljuk, hogy dicsekszünk, különbséget látunk. Miért? Mert a halk és szelíd hang bennünk azt mondja: „Tényleg igaz, amit mondasz, vagy nem?” De ha továbbra is folytatjuk a dicsekvést, hogyan érezzük magunkat utána? Korábban jó érzésünk volt a dicsekvés után, de most rosszul érezzük magunkat, mert érezzük, hogy valami helytelent tettünk. A Szent Szellem munkálkodik bennünk. Ő úgy munkálkodik, hogy Krisztus legyen a mindennapi életünk. Ahogyan Pál mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.

Hogyan lehetséges ez, hogy többé nem én élek? A titok a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, Ő vezet bennünket; vezérel és megmondja, mi nem Krisztusból való az életünkben, és segít nekünk, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus lehessen az életünk.

Testvérek, számunkra, akik hittünk az Úr Jézusban, ez még nem a történet vége. Ez csak a kezdete a keresztény életünknek. A naponkénti járásunkban a Szent Szellem munkálkodik. És Ő hűséges. Kis dolgokkal kezdi az életünkben, mert tudja, hogy ha nagy dolgokkal kezdené, nem lennénk képesek elhordozni. Kis dolgokkal kezdi, helyekkel, ahová járunk, dolgokkal, amiket rendszerint teszünk, a szavainkkal. Megtapasztaltuk ezt mindannyian. A gond azzal van, hogy hallgatunk-e rá vagy sem? Ha nem, és ezt sokszor elkövetjük, fokozatosan a szelíd és csendes hang egyre halkabb és halkabb lesz, míg végül nem is fogjuk többé meghallani. Ez nem azt jelenti, hogy nem szól, mert szól, mert ő hűséges, de mi nem halljuk meg. Ha így élünk, mi lesz az eredménye? Megmenekülünk, de nem készül el a menyasszonyi ruhánk.

Mit jelent ez? Azt, hogy amikor az Urunk visszatér, nem lesz miénk annak kiváltsága, hogy hozzámehetünk feleségül a Millennium idejére. Emlékszünk a tíz szűz példázatára. A Máté 25-ben tíz szűzről van szó. A szűz az Igében azt jelenti, hogy valaki Krisztusnak szentelte magát. A tíz szűznek pedig van mécsese. A mécses az életet jelenti, mert van olaj a mécstartóban, és a mécses ég. Mindannyian elmennek, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. De a Vőlegény késik, és ők mind elalszanak. Ez azt jelenti, hogy mind meghalnak. Ez a tíz szűz azokat a keresztényeket jelenti, akik Krisztus visszajövetele előtt haltak meg.

Ha a Mt 24-gyel együtt olvassuk, azt látjuk, hogy mint Noé napjaiban, olyan lesz Isten Fiának eljövetele, és amikor eljön, ketten őrölnek egy malomban, ketten lesznek egy mezőn, ketten alszanak egy ágyban – itt nem hat ember van, hanem kettő. Miért? Mert a föld gömbölyű, és valahol kora reggel lesz, máshol délidő, megint máshol pedig éjszaka. Tehát két emberről van itt szó, és a kettő azokat a keresztényeket jelenti, akik az Úr visszajövetelekor élnek a földön.

Az Úr pedig ismeri a szellemi állapotunkat, hogy felkészültünk-e Rá, vagy saját magunknak élünk. Amikor tehát eljön, úgy jön el, mint tolvaj. A tolvaj nem kürtöltet maga előtt, mikor jön. Pontosan tudja, mikor nem vagyunk készek, és hirtelen eljön. A tolvaj sose azért jön, hogy a szemetünket elvigye. Azt szoktam mondani, hogy ha a tolvaj azért jön, hogy elvigye a szemetet, akár minden este is jöhetne. Sajnos, ha a tolvaj jön, mindig a kincsünkért jön. Ő tudja, hogy hol van a kincsünk. És ha megszerezte a kincsünket, mire észrevesszük, már el is ment.

Az Úr Jézus úgy fog eljönni, mint a tolvaj. Ő ismer bennünket, tudja, ki él valójában Őneki és ki nem. És azok, akik neki élnek, azokat magához veszi, és akik nem, azokat hátrahagyja. Azoknak pedig, akik hátramaradtak, azoknak át kell menniük a nagy nyomorúságon. Ők is megváltottak, keresztények; a nagy nyomorúság pedig egy újabb lehetőség a számukra, hogy győztesek legyenek. Mert a nagy nyomorúságban is lesznek olyanok, akik fölébrednek, és rájönnek, mi történt, és elkezdik valóban, tiszta szívből keresni az Urat. Tehát itt még van esélyük néhányaknak, hogy győztesek legyenek. Azt mondom tehát, hogy ez Isten irgalma.

A tíz szűz tehát mindazokat a keresztényeket jelenti, akik már meghaltak. Mindannyian kimentek találkozni a Vőlegénnyel, mert késett. Majd egy hang hallatszott: a Vőlegény jön, erre mind fölébredtek – ez azt jelenti, hogy mindenki föltámad. 1Thessz 4: Mindannyian föl fognak támadni, de különbséget látunk: az okosaknak ráadásban is van olajuk a korsóban, ahonnan tudnak önteni a mécsesbe, az ég, és ezért mind oda tudnak menni, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. Az ostobák azonban, mivel nem volt a korsójukban ráadás olaj, mert az edényüket a ráadás Szent Szellem helyett más dolgokkal töltötték meg, olyanokkal, amiket fontosnak találtak, ki lesznek vetve a külső sötétségre az ezeréves királyság ideje alatt.

Testvérek, szükségünk van menyasszonyi ruhára! Emlékszünk egy másik példázatra, amikor a Király a fia menyegzőjét elkészíti, sok embert meghív, ám amikor azok visszautasítják, azt mondja, menj az utcákra, a sántákhoz, és kényszerítsd az embereket bejönni, míg meg nem telik a ház. Be is jönnek, és meglátja, hogy az egyiknek nincs menyegzői ruhája. Más szóval, a Király minden vendégnek készített menyegzői ruhát, de az egyik azt gondolta, hogy a saját ruhája elég jó, és nincs szüksége rá, hogy a Király csináljon neki másikat, és úgy jött el, a sajátjában, ahogy volt. Ezért pedig kidobták a külső sötétségre.

Testvérek, ne gondoljuk, hogy ha mert hittünk az Úr Jézusban, utána is úgy élhetünk, ahogyan szeretnénk! Ne feledjük el, hogy miután üdvösségünk lett, az utána való életünkben van lehetőségünk rá nekünk is, hogy elkészüljön a menyegzői ruhánk. Együtt kell működnünk a bennünk lakozó Szent Szellemmel, és megtanulni, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus töltsön meg bennünket.

Azt látjuk tehát itt, hogy szükségünk van a menyegzői ruhára, és ez a ruha a szentek igazságos cselekedetei. Miért? Mert a mi igazságosságaink összegyűlnek az életünk során. A helyes dolgot cselekedjük mindig Isten előtt! Engedjük a Szent Szellemet, hogy megérintsen bennünket, megszabadítson saját magunktól, és Krisztus Jézussal töltsön meg. Ez a menyegzői ruhánk, ez a hímzett ruha.

Drága testvéreim, nagyon fontos a keresztény életünk a földön. Naponként mindannyian készítjük a menyegzői ruhánkat. És hála Istennek, ha Ő ma jönne, és elkészült a ruhánk, egyesülhetünk Krisztussal a Millennium idejére. A Biblia azt mondja: uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig.

Lehet, hogy hosszú ideig élünk, mint én is, ha a száz évet is megérjük – de hasonlítsuk össze ezt az ezerrel! Szinte semmi ahhoz képest. Legyünk okosak, és ne ostobák, hogy csak arra gondoljunk, hogy jól érezzük magunkat pár évig, és lemaradjunk az ezer éves uralkodásról!

A 19. fejezetben tehát egy menyegzőt látunk, amellyel az Ezeréves Királyság kezdődik. Azok pedig, akik ott vannak, uralkodni fognak Krisztussal ezer évig. Utána a 21-22. fejezetben látunk egy másik menyegzőt, a Bárány másik menyegzőjét. Ha gondosan olvassuk, látjuk, hogy ez a menyegző az új égben és új földön van. A régi ég és régi föld el fog múlni, az ezer évnek vége. Ezután pedig az örökkévalóság jön el. Az eljövendő örökkévalóságban pedig az Új Jeruzsálemet látjuk, a város alapjain a 12 apostol neve áll, míg a 12 kapuján Izrael 12 törzsének neve. Mit jelent ez? Azt, hogy az örökkévalóságban Isten minden munkája, melyet a korszakokon át végzett, össze lesz gyűjtve, egybe lesz foglalva abban az Új Jeruzsálemben. Isten munkájából semmi sem fog elveszni. Nem csak az összes keresztény lesz itt – mindazok, akik valóban hittek az Úr Jézusban, ők mind ott lesznek az Új Jeruzsálemben –, hanem az izraeliták is mind ott lesznek. Azaz ott lesz Isten minden munkája, melyet az évezredeken át végzett. Hála Istennek, hogy mindenkinek ott lesz az Ő és az Atya neve a homlokán, és mind uralkodni fognak Krisztussal az örökkévalóságig.

Még tehát azok is, akik elveszítették az ezeréves királyságot, és a külső sötétségre vettettek, sírás és fogcsikorgatás között – ami bűnbánatot jelent, és valamilyen fegyelmezést a külső sötétségben. Nem tudjuk, mi történik ott, csak azt, hogy Isten mindig pozitív és sohasem negatív! De azt tudjuk, hogy a sötétség után megtérnek bűneikből, és Isten eljön hozzájuk, mert a Róma 8-ban azt látjuk, hogy akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti. Senki sem fog elveszni, az örökkévalóságban mindenki össze lesz gyűjtve Isten dicsőségére. Ezt találjuk tehát az Igében, és remélem, hogy ez bátorít mindannyiunkat.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a kegyelmedet és irgalmadat, mely örökkévaló. Köszönjük, hogy ha egyszer elhívtál, munkálkodni fogsz bennünk, míg elhatározásaid teljesen meg nem valósulnak. Urunk, ne hagyd, hogy elégedettek legyünk, add, hogy teljesen együttműködjünk a Te Szent Szellemeddel bennünk, hogy ne saját magunknak éljünk, hanem Neked, mindaddig, amíg itt vagyunk a földön. Imádkozunk, hogy amikor visszatérsz, senki se maradjon hátra, hanem mindenkit magaddal vihess. Urunk, ez a szívünk vágya. A Te nevedben kérünk. Ámen.

 

“Az egyik felvétetik…” – Watchman Nee

„Emlékezzetek Lót feleségére! Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt. Mondom nektek: azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik pedig ott hagyatik.” (Lk 17,32-34)

Nincs semmilyen szembeötlő különbség a két személy között, sem a munkájukban, sem a helyzetükben, az elragadtatásban azonban nagyon is meglátszik a különbség. Egyetlen pillanat, és máris hatalmas a különbség!

Nagyon komoly dolgot látunk itt. Ha azt szeretnénk, hogy az Úr minket is felragadjon magához, hogy meglássuk Őt, és belépjünk a Királyságba, ahhoz előbb el kell veszítenünk a lelkünket ebben a korszakban. Az Úrért veszni kell hagynunk a világot, elhagynunk mindent, ami nincs összhangban Isten akaratával, mindent, ami megkötöz, és mindent, ami akadályozza a szívünket abban, hogy egyedül a mennyeieken gondolkozzunk. Ha olyanok leszünk, mint Lót felesége, aki próbálta megőrizni magának a lelkét, és nem akart semmit sem a háta mögött hagyni, nem fogunk felvitetni oda, ahová az Úr pedig elrendelt bennünket, még ha nem is pusztulunk el Sodomában és Gomorrában a bűnösökkel. Lehet, hogy nem lesz különbség az örök életben, de lesz különbség az elragadtatásban.

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek – D.M. Panton

Eredeti: Becoming As Little Children

 „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek királyságában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek királyságába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a (leg)nagyobb a mennyek királyságában.” (Mt 18,1-4)

A gyermekiséget, nem a gyerekességet állítja példaként elénk az Úr. Pál apostol figyelmeztet minket ezügyben: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek – tudatlanul –, úgy gondolkodtam, mint gyermek – szeszélyesen, csapongva –, úgy értettem, mint gyermek – csekély értelemmel –; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (1Kor 13,11, angolból). „Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban – erkölcsi tisztátalanságban – legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek (tökéletesek, bevégzettek) legyetek” (1Kor 14,20).

Urunk minden dolog mögött az örökkévaló párhuzamra mutat rá. Leszakít egy liliomot, és kibontja belőle Isten gondviselésének szirmait. Ránéz a Templom hatalmas kőtömbjeire, és a földrengés jut az eszébe; meglát egy kisgyermeket – egy kedves kis emberi harmatcseppet – és rögtön azokra gondol, akik „fehérben járnak majd Vele”; és forradalmasítja az apostolok gondolkodásmódját azzal a kijelentéssel, amely mindannyiunknak szól – mindannyiunknak, akik a tanítványai vagyunk –, és amely komoly, gondos megfontolást igénylő, sürgető, alapvető dolog. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek [sztrephó – meg nem fordultok], és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek királyságába.” (Mt 18,3) *

Urunk gyakorlati módon is megmutatja nekünk az eszményképet. „Odahívott egy kisgyermeket” – aki elég nagy volt tehát ahhoz, hogy odahívják, viszont elég kicsi ahhoz, hogy felemeljék (Mk 10,16). Nem csecsemő és nem is gyermek, hanem egy kisgyermek, talán úgy három és hét éves kor között – ővele ábrázolja Megváltónk a királyság szentjeit. „Közéjük állította” (Mt 18,2): itt – ha az Úr nem mondott volna semmi mást ezen kívül – van az, aki a legnagyobb: mindörökké, mindörökre közöttünk, a néma, élő szimbóluma az Isten Királyságában uralomra jutottaknak. „Mert – mondja az Úr – ilyeneké a mennyek királysága” (Mt 19,14). Az egyetlen feljegyzett eset, amikor Krisztus megölelt valakit, az egy kisgyermek volt; a gyermek – az eszményképünk – pedig boldogan és megelégedetten nyugszik az örökkévaló karokban.

Gondoljuk hát végig, milyen egy kisgyermek! A kisgyermek tökéletesen egyszerű, anélkül, hogy együgyű lenne; nagyon éber, érdeklődő, és folyamatosan tanul a tapasztalatain keresztül; különlegesen nyitott az igazságra, és különlegesen őszinte; csodálatosan reagál a kedvességre, szeretetre; erkölcsileg kristálytiszta; nagyon hamar megbocsát; a világi ambíciók leghalványabb nyoma sincs meg benne; még a gondolata sem fordul meg a fejében annak, hogy megkérdőjelezze az atyja szavát; Istent szeretve tiszteli; a lelkiismerete pedig rendkívül érzékeny. Urunk nem egy bűntelen szeráfot állít közénk vagy egy tűzfényű angyalt; amilyen kedves és megnyerő a gyermekkor a maga szépségével, annyira megvan a maga akaratossága, önfejűsége, szeszélyessége és bolondsága is – mindazonáltal ilyenek a Királyság szentjei. Isten férfiúi intellektust, gyermeki szívet és isteni jellemet és magatartást akar.

Az Úr a mondanivalóját gyakorlati dologgal zárja. Az apostolok a sír rossz oldalán keresték a dicsőséget, ezért Jézus így szól hozzájuk: „Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek királyságában” (Mt 18,4). A Sátán a büszkeség miatt veszítette el a legmagasabbat az összes teremtett trón közül; mi pedig a legmagasabb trónusokat nyerhetjük el az alázat révén. A kisgyermek szerény, alázatos – nekünk is azzá kell válnunk; ez pedig annyival magasabb rendű egy gyermekéhez képest, mint a szentség az ártatlansághoz képest – és ez elérhető a számunkra! „Aki tehát megalázza magát” – megüresíti önmagát, hogy Isten töltse be; annak lehetséges nem csak nagynak lenni Isten Királyságában, hanem legnagyobbnak is. Alázatosságnak, szentségnek, egyszerűségnek, taníthatóságnak, tisztaszívűségnek kell elfoglalnia az irigykedés, világiasság, büszkeség és viszálykodás helyét: és íme, a gyermek uralkodik!

—–

­­*Lábjegyzet:

A Mt 18,3-ban található kifejezés, a „Mennyek Királysága” ebben a kontextusban nem Isten örökkévaló királyságára utal, amikor majd „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1). Mindenki, aki örökre megmenekült az Ő kegyelméből, akinek Krisztus igazságossága tulajdoníttatott, és akit az Ő vérével megváltott, a legnagyobb bizonyossággal be fog lépni abba a királyságba, mert már az övék az örök élet, mint Isten (ingyenes) kegyelmi ajándéka (Róma 6,23). A görög eredetiben „mennyek királyi uralma” áll; ez a jelenlegi föld fölötti uralmat jelenti a mennyekből, és ehhez olyanokká kell válni, „mint az angyalok” (akik Istent szolgálják ebben a jelenlegi gonosz korszakban, a mennyei és a földi szférákban egyaránt). Ezért, hogy hasonlók lehessünk az angyalokhoz, szükséges a jövőben elváltoznunk, vagy feltámadás, vagy elragadtatás révén (Lk 20,35-36; 1Kor 15,50-51; Lk 21,24-36).

E szavak jelentésének számos értelmezési variációja létezik. A.L. Chitwood szerint például a kifejezés a királyság mennyei szféráját jelenti a föld fölött, ahol a Sátán és bukott angyalai jelenleg uralkodnak. Másfelől, Robert Govett úgy gondolja, hogy ez a kifejezés arra az időre vonatkozik, amikor Krisztus Ezeréves Királysága áll majd a földön: „támaszt az ég Istene egy királyságot” (Dán 2,44).

A Szentírás mindkét nézetet tanítja. Ha megnézzük az elöljárószókat a szövegben, azt látjuk, hogy Krisztus uralkodni fog a földön és a föld fölött a millennium során. „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett” (Ézs 9,7). „Eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). „Ezek – akiket lefejeztek a Jézusról szóló bizonyságtételükért és Isten Igéjéért; a korszakok mártírjai, azokkal együtt, akik a Nagy Nyomorúság alatt szenvednek mártíromságot – életre keltek, és uralkodtak a Krisztussal ezer esztendeig. A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás (Jel 20,5).

Krisztus utáni vágy – Stephen Kaung

Eredeti bejegyzés, pdf-ben is letölthető: Krisztus utáni vágy

Filippi 3:15-21.

„Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni nektek; csakhogy amire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk. Legyetek én követőim, atyámfiai, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, amiképpen mi példátok vagyunk. Mert sokan járnak másképpen, akik felől sokszor mondtam nektek, most pedig sírva mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei; kiknek végük veszedelem, kiknek istenük az ő hasuk, és akiknek dicsőségük az ő gyalázatukban van, kik mindig földiekkel törődnek. Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.”

 (Filippi 3:15. „Tehát akik csak érettek vagyunk, ezt gyakoroljuk buzgón”.)

Drága Urunk, megköszönjük, hogy elhoztál bennünket erre az alkalomra. Hűséges és jó voltál hozzánk. Azt kérjük Tőled, hogy azt, amit már előre elhatároztál, jelentsd ki a Szellemed által, és legyen valóság mindannyiunk életében. Drága Urunk, nem akarjuk eltéveszteni a Te célodat, és nem akarunk elmulasztani bármit is, ami kevesebb, mint a Te dicsőséged. Áldunk Téged, és hálát adunk Neked, a dicsőség Urának, aki sok fiakat vezetsz dicsőségre. Ez a Te akaratod, és Urunk a Te kegyelmed által mi haladni akarunk e cél felé. A Te kezedbe tesszük ezt az alkalmat, nem nézünk emberekre, mi csak Rád tekintünk. Szólj Urunk, a te szolgáid hallják a Te hangodat. A Te drága nevedben kérünk, Ámen.

A témánk: “Haladni a cél felé”.

Arról lesz szó, hogy hogyan kövessük ezt a kitűzött célt. Mielőtt megismertük az Úr Jézust, mindannyian kerestünk, hajszoltunk valamit, amiről azt gondoltuk, hogy megelégíthet bennünket: a teljességet, az örömet; de rá kellett jönnünk arra, hogy bármit is hajszoltunk, csak átmenetileg adott élvezetet. Nagyon sokat kellett érte fáradnunk, de felismertük, hogy minden hiábavalóság. Most áldjuk az Urat, hogy irgalmazott nekünk, és megszabadított az ilyen hajszából, és kijelentette Magát nekünk mint Megváltónk. Megfordított bennünket, hogy ne a nap alatt lévő dolgokat keressük, hanem a mennyei dolgokat.

Újra és újra beszéltünk arról, hogy amit keresünk, az nem más, mint egy élő Személy, Isten Fia, az Ember Fia, aki véghezvitte az üdvösséget értünk és az, Aki elvezet minket a dicsőségbe. Krisztus Jézus az, akit keresünk, akit meg akarunk ismerni. Kezdetben csak azt ismertük, amit Ő értünk tett, ahogyan életét halálra adta a kereszten, és magára vette bűneinket, ahogyan kiontotta vérét, hogy Isten elengedhesse bűneinket, hogy örök életet nyerhessünk. Micsoda kegyelem, milyen hatalmas üdvösség ez!

Testvérek, el fog jönni az a nap, amikor rájövünk, hogy többé már nem az Ő munkájára vágyunk. Természetesen, örülünk annak, amit Ő értünk tett, és hálásak vagyunk érte, de az áldás keresése helyett magát az Urat keressük. Ez volt Pál apostol tapasztalata is. Azt mondta, hogy Krisztus ismeretének gazdagsága miatt mindent kárnak és szemétnek ítél.

Testvérek, kell, hogy legyen látásunk az Úr Jézusról. Ő több, mint a mi Megváltónk. Ő a mi Urunk. Mi nem magunk miatt keressük Őt, hogy áldásában részesüljünk, nem erre törekszünk. Az Ő szeretete szorongat, és meg akarjuk Őt ismerni, mert Őt megismerni maga az örök élet.

Testvérek, ez az, amire törekszünk ma? Lépésről-lépésre vezet Önmagához. Testvérek, ez a Krisztus utáni vágy intenzíven személyes, más szóval, senki más nem vágyhat az Úr után helyetted. A szó legszorosabb értelmében nincs második generáció, mindenkinek az első generációhoz kell tartoznia. Ez azt jelenti, hogy egyenként meg kell látnunk Krisztus dicsőségét, és teljesen meg kell, hogy ragadjon bennünket.

Tudjátok, van egy kifejezés: “Ha egyszer már megragadott, nincs többé menekvés.” Egy nap, amikor meglátod Krisztust, amikor az Úr dicsősége megjelenik neked, egész lényedet megragadja, és nincs menekvés. Ez igaz kell, hogy legyen mindegyikőnkre. Annyira foglyul kell, hogy ejtsen Krisztus szépsége, annyira fog szorongatni az Ő szeretete, hogy minden másról megfeledkezel, hogy követhesd Őt. Ahogy Péter mondja, „Hová, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad. Tudjuk, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”

Drága testvérek, megragadott benneteket már Krisztus ilyen módon? Vagy még más irányba tekintgettek, és más dolgokat kerestek, nem az Úr Jézus Krisztust? Vagy pedig egész lényeteket megragadta az Ő ismeretének nagysága, kiválósága? Ez az Úr iránti vágy nagyon személyes, személyes tapasztalat, ezt neked magadnak kell átélned. Ez több, mint észbeli megértés, vagy ismeret. Maga az Úr Jézus Krisztus ragad meg téged. És akkor örömmel fogod Őt követni.

Testvérek, már elmondtunk azt is újra és újra, hogy ez a Krisztus utáni vágy nem könnyű dolog. Amikor az Úr azt mondja: „Jöjj és kövess engem” azt követeli tőlünk, hogy mindent elhagyjunk, és úgy kövessük Őt. A legszellemibb értelemben, a lényeg az, hogy amikor az Úr Jézus azt mondja, „Jöjj és kövess engem”, nincs más út, hogy követhessük, csak az, hogy mindent elhagyunk, és úgy követjük Őt. Emberileg nézve ez lehetetlen, de hála legyen Istennek, ez lehetséges Neki. Nála van elég kegyelem, ismeretének kiválósága és szépsége annyira vonz bennünket, hogy nem tehetünk mást, mint követjük Őt.

Amikor Krisztus után vágyunk, Őt követjük, akkor tulajdonképpen a kereszt útján haladunk. Az árral szemben úszunk. Ennek a világnak az áramlata egy bizonyos irányba halad, de ha mi Krisztust követjük, akkor ezzel az áramlattal szemben kell haladnunk. De ilyen az élet. Egy döglött hal sodródik az áramlattal, de ha az a hal él, akkor az áramlattal szemben fog úszni, mert van élete. Ott van élet, feltámadott élet, erő. És Isten kegyelme által képesek vagyunk felülemelkedni minden akadályon, ami utunkban van.

Gyakran, amikor igazán követjük Krisztust, úgy találjuk, hogy nemcsak a világ áramlatával állunk szemben, hanem tulajdonképpen az úgynevezett vallásos világ áramlatával is szemben futunk. Ha igazán szeretjük az Urat, akkor félre fognak érteni, nemcsak az evilági emberek, hanem a vallásos emberek is. Lehet, hogy azt gondolják, túlzásba viszed a dolgokat. Nem tudnak téged megérteni. Amíg a mi Urunk Jézus itt volt a földön, Ő a mennyből jött ember volt ezen a földön. Mennyire félreértették! Mennyire üldözték, és mennyire visszautasították!

Testvérek, a keresztnek ez az útja magányos út. Gyakran úgy találod, te vagy az egyetlen, aki ezen az úton jár. Ez nagyon személyes út. De hála legyen Istennek, hogy ugyanakkor úgy tapasztaljuk, hogy ez rendkívüli módon másokkal együtt való. Ami a tapasztalatot illeti, azt látod, te vagy az egyetlen, aki Krisztus után vágyik és Őt követi. De ne felejtsük el, hogy ez a követés másokkal együtt is történik. Együtt követjük az Urat.

Miért van ez így? Testvérünk tegnap este említette, hogy azért van így, mert mi Krisztus Teste vagyunk. És te egy tagja vagy ennek a Testnek. A mi Urunk Jézus a Fej, Ő az Istenségnek a teljessége. Isten minden gazdagsága, minden, amire gondolhatunk, hogy kicsoda Isten, és mi mindennel rendelkezik, mind Krisztusban lakozik. Bárki számára ez egyszerűen lehetetlen, hogy egyedül önmagában bírja mind ezt a gazdagságot. Egy egész Testre van szükség ahhoz, hogy az Istenség teljességét bírhassa.

Emlékezzünk az Efézusi levél első részére, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben, felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn, és mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindenek feletti Fővé, – és figyeljetek csak – a Gyülekezet Fejévé, ami az Ő Teste, teljessége Őneki, aki betölt mindeneket mindenben.

Tehát, kedves Testvérem, lehet, hogy személyes tapasztalatodban úgy találod, egyedül vagy, és mégis Isten akaratában számtalan sok ember van, akik mind a Krisztus Testének a tagjai, akik ugyanabba az irányba tartanak. Egyetlen tag korlátozva van befogadóképességét tekintve. Krisztus teljességét csak a mi korlátozott befogadóképességünk szerint bírhatjuk. De az Ő teljessége eljut Testének minden tagjához. Te is megismersz valamit Krisztusból, én is megismerek valamit Krisztusból, Ő minden lesz a számomra és Ő minden lesz a te számodra is. És amikor minden hívő, Testének minden tagja összeadja, ami neki van, akkor úgy találjuk, hogy az a Krisztus teljessége.

Tehát, Testvérek, Krisztus követésében, még ha egyedül is érzed magad, nagyon-nagyon sokan vannak, megszámlálhatatlan sokaság, mert ez közösségi dolog is. Mert Isten akarata, Isten célja, Isten örökkévaló célja az, hogy akiket eleve ismert, azokat eleve el is választotta, hogy Fiához legyenek hasonlóvá, hogy Ő legyen elsőszülött sok atyafi között (Róma 8: 29).  A mi Urunk Jézus sok fiakat akar dicsőségre vezetni. Tehát ne felejtsd el, hogy ebben a Krisztus-követésben személyesen kell részt venned. Ugyanakkor nagyon sok férfi- és nőtestvérrel együtt követed az Urat. Mi mindannyian Krisztus után vágyunk.

Most elérkeztünk a Filippi 3. rész 15. verséhez. „Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” („Tehát akik csak érettek vagyunk, ezt gyakoroljuk buzgón.”)

Hála legyen Istennek, Pál apostol megosztotta velünk személyes tapasztalatát Krisztus követésében. Semmiképpen sem dicsekedni akart. Emlékszünk arra, amikor Isten kijelentést adott neki, csak tizennégy év után kezdte megosztani azt a testvéreivel. Nem olyan ember volt, aki önmagával akart dicsekedni. De hála legyen Istennek, elég alázatos volt ahhoz, hogy elmondja, mi történt vele Krisztus megismeréséért való futásában, nem azért, hogy dicsekedjen, hanem hogy bennünket bátorítson.

Ezért ezt mondta, „Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk (ezt gyakoroljuk buzgón)” Itt azt a szót találjuk, hogy tökéletes. A Szentírásban a tökéletes szó nem bűn nélküli tökéletességet jelent. Senki sincs, aki bűn nélküli módon tökéletes. Egy valakit kivéve: a mi Urunk Jézust. Ő az egyetlen, aki nem ismert bűnt. Nemcsak úgy, hogy nem követett el bűnt, hanem úgy, hogy nem tudta, mi a bűn. Ő ennek fölötte van: Ő bűn nélkül tökéletes. És mivel Ő bűntelenül tökéletes, alkalmas arra, hogy bűnné legyen érettünk, hogy Isten igazsága a miénk lehessen. De az Úr Jézuson kívül, még akkor is, ha valaki 60 vagy 70 éve hívő, sem mondhatja el magáról, hogy bűntelenül tökéletes. Tehát a Szentírásban, a tökéletes szó nem a bűntelenül való tökéletességre utal. Azt jelenti, hogy érettségre jutott, felnőtt.

Testvérek, ugyanezt a szót találjuk az 1Korintus 2-ben. Emlékeztek, Pál elment Korintusba, de mielőtt elment volna, egy döntést hozott magában. Korintus abban az időben nagy kultúrával rendelkező város volt. Az ott élő emberek híresek voltak ékesszólásukról, de erkölcstelenségükről is. Tehát Pál, mielőtt odament, elhatározta magát, hogy amikor odaér, nem fog tudni másról, csak Krisztusról, mint megfeszítettről. A mi Urunk keresztjéről, hogy hogyan viselte bűneinket, hogyan lett engesztelő áldozat értünk, hogyan mentett meg minden bűnünkből. Tehát Pál elment Korintusba, másfél évig munkálkodott közöttük, de egész idő alatt valamit visszatartott tőlük. Az 1Kor.2:6-ban azt mondja: „Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; Istennek titkon való bölcsességét”

Tudjátok, ő nem tudta a korintusi hívőkkel megosztani ezt a bölcsességet. Mert ők kisdedek maradtak, miután hittek az Úr Jézusban. Valóban üdvösséget nyertek, de még mindig testi hívők voltak. Ez csecsemőkor. Egy kisbaba nagyon aranyosnak néz ki, de mindent magának akar. Nagyon énközpontú, azzal sem törődik, ha éjfélkor sír, és másokat zavar. Amikor éhes, azonnal enni akar, és ha lassú vagy, akkor még jobban sír. Ilyenek a korintusi hívők.

Testvérek, Istennek nem ez a célja. Isten nemcsak kisbabákat akar, hanem fiakat, felnőtteket, akik érettek és képesek felelősséget hordozni, akik nem énközpontúak, hanem Krisztus-központúak, mert ez az Isten akarata.

Testvérek, ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé. Mivel egyrészt ezt nagyon figyelmen kívül hagyják. Sok hívő azt gondolja, hogy ha üdvössége van, akkor útlevelük van a mennybe, és ez minden. Azután ebben a világban élnek, és arra várnak, hogy etessék őket, és a saját kívánságaikat kielégítsék. Ez egy nagyon helytelen felfogás: azt gondolni, hogy mi hívők kisdedek maradhatunk, és csak magunknak élhetünk.

Nem erre váltott meg minket Isten, nem ez az Ő akarata számunkra. Azért mentett meg, hogy sok fiakat vezessen dicsőségre, hogy megosszuk vele a felelősséget, hogy Ővele uralkodjunk. Ez Isten akarata. De sajnos, azt látjuk, hogy olyan sokan, akik hisznek az Úr Jézusban, az egész életük azt követően abból áll, hogy valamit akarnak Krisztustól a maguk számára. Sohasem nőnek fel, mert csak tejet isznak. A tej egy előre megemésztett étel, mert a baba nem tud mást megemészteni. Nem tud szilárd eledelt enni. Kell magadat gyakorolni abban, hogy megemészd a szilárd eledelt.

Éppúgy, mint János evangéliuma 6. részében, ezek az emberek Krisztust az ételért keresték. Amikor Krisztus a menny felé akarta őket irányítani, akkor azt mondták, ez túl kemény, és ott hagyták Őt. Tudjátok, testvérek, ez egy nagy tragédia, hogy ma a hívők között több a kisded, mint a felnőtt. A hívőknek hasonlítaniuk kellene egymáshoz. Isten megszabadított minket ebből a világból, és átvitt szeretett Fia országába. Mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, ugyanazt az életet kaptuk, a feltámadott életet, mindannyian el kell, hogy érjünk a célba. És a cél, hogy Krisztus kiábrázolódjon bennünk, hogy az Ő képére váljunk hasonlóvá, az Ő atyjafiaivá legyünk, Aki az elsőszülött sok atyafi között.

Drága testvérek, ez Isten akarata. Keressük mi azt, hogy ezt az akaratot betöltsük? Vagy csak hátradőlünk és megelégszünk azzal, hogy üdvösségünk van, és úgyis a mennybe jutunk? Meg vagy ezzel elégedve? Lehet, és szabad, de Krisztusnak ez fáj. Amikor a szülőknek megszületik a kisbabájuk, nagyon boldogok, mindent feláldoznak azért a gyermekért. Mi a reménységük? Az, hogy a baba fel fog nőni, és felelősséget fog hordozni férfiként vagy nőként. De ha a gyermek sohasem nő fel, milyen szomorúság, tragédia és elvesztegetett fáradság az! És ha bármelyik földi szülő így érez, mennyire inkább fog ez fájni a mi mennyei Atyánknak, ha mi nem növünk fel. Igaz, ha csecsemők maradunk, nincs felelősségünk, nem kell, hogy másokra gondunk legyen, ez nagyon könnyűnek tűnik.

De testvérek, ez tragikus. A hívők között nem kellene, hogy különbség legyen. Mások vagyunk, mint ez a világ, mert vannak e világnak gyermekei és van Istennek a népe. De sajnos Isten Igéjében azt találjuk, hogy a hívőknek is két csoportja van. Az egyik a tökéletlen, a másik a tökéletes. Az egyik a Krisztusban kisdedek, a másik a felnőttek, Isten fiai. Az egyik a testi hívők, a másik a szellemi hívők. Ennek a megosztásnak nem szabadna léteznie. Isten akarata szerint ez nem így van, de a mi állapotunk ilyen, mert úgy tűnik, olyan sokan vannak az első csoportban: a tökéletlenek, a kisdedek, a testi hívők. És nagyon kevesen vannak a második csoportban: a tökéletesek, a felnőttek, a szellemiek.

Tudjuk azt, hogy a növekedés fájdalommal jár, de milyen sokan visszariadnak a fájdalomtól, és csecsemők maradnak. Az 1Korintus 2-ben Pál azt mondja, hogy a tökéletesek között beszélünk Isten bölcsességéről. Nemcsak a kezdeti üdvösségről, hanem Istennek teljes bölcsességéről, Istennek titkon való bölcsességéről. Ez azt jelenti, hogy ki kell mondani, különben senki sem fog róla tudni. Istennek titkon való bölcsessége, amelyet a korszakok előtt formált, még azelőtt, hogy megteremtette az eget és a földet, Isten már akkor gondolt erre. Amíg egész idő alatt munkálkodott, ezt az egy célt tartotta szem előtt. A Biblia azt mondja, hogy már a korok előtt eleve elhatározta a mi dicsőségünkre.

Ugrándozni fogsz most örömödben? Arra gondolni, hogy Isten célja nem csupán az, hogy megmentsen, hanem a dicsőség. Mi a dicsőség? A dicsőség egy olyan szó, amit nagyon nehéz meghatározni. De a Bibliában azt találjuk, hogy amikor Isten megjelenik, ott dicsőség van. Vagy ahogy Sparks testvérünk mondja, amikor Isten meg van elégedve, akkor megjelenik a dicsősége.

Drága testvérek, mi a dicsőség? Isten a dicsőség. De amikor átformálódunk Isten Fia képére, akkor ott dicsőség van. Ezért van az, hogy Urunk sok fiakat vezet dicsőségre. Ez az Isten gondolata. Ez olyan dolog, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember elméje meg sem gondolt, de Isten, aki elkészítette mindezt, azoknak a számára készítette el, akik Őt szeretik. Nemcsak elkészítette, hanem ki is jelentette, kijelentette a Fiának a Szent Szellem által. Drága testvérek, bennünk van-e Krisztus értelme? Ez Krisztus gondolata és Pál azt mondja, hogy bennünk „Krisztus értelme” van. Mert a Szent Szellem, aki ismeri Isten mélységeit, Ő magyarázta meg nekünk.

Tehát testvérek, ne legyetek megelégedve, hogy kisdedek maradjatok. Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy csecsemőként könnyű dolga van az embernek, de micsoda veszteség! „Valakik azért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” Ez a gondolkodásmód jellemez téged? Törődsz te ezzel? Hogy megismerd Őt, megismerd feltámadásának erejét, és hasonlóvá légy az ő halálához, hogy valamiképp eljuss a halottak közül való ki-feltámadásra?  Rendelkezel azzal, amit Ő megszerzett a számodra? Ez Pál bizonyságtétele. Ő megpróbál mindegyikőnket bátorítani. „Ilyen értelemben legyünk” „Ezt gyakoroljuk buzgón.” Ha ilyen értelemben vagy, ha ezt gyakorlod buzgón, akkor jó nyomon haladsz. Menj tovább.

Azt is mondja, ha valamiben másképpen értetek, Isten azt is ki fogja jelenteni nektek. Ó, drága testvérek, remélhetőleg nem értetek másképpen. A saját értelmed, gondolkodásmódod szerint élsz, vagy a Krisztus értelme uralkodik benned? Ha másképpen értetek, mondja Pál, Isten ki fogja jelenteni nektek. Kívánom, hogy valóban jelentse ezt ki Isten mindegyikünknek! Természetesen, amikor futunk, vannak különböző lépések. Vannak, akik még az első lépésnél tartanak, vannak, akik már egy kissé tovább mentek. Lehet, hogy te az első lépésnél tartasz, és ránézel másokra, akik már a második, vagy harmadik lépésnél tartanak. Ne csüggedj el, ne gondold azt, hogy te sohasem fogsz oda eljutni, és akkor megállsz. Ne tedd azt. Bármelyik lépésnél is tartasz, maradj hűséges. És haladj tovább nekifeszülve. Ez az, amit tennünk kell.

Hála legyen Istennek, sok férfi és nőtestvér volt az évszázadokon keresztül és van ma is, akik szenvedélyes szeretettel vágynak Krisztus után. Már sokan célba is értek, Pál apostol is. Amikor a második Timóteusi levelet írta mártírhalála előtt, már tudta, hogy célba ért, és az igazság koronája eltétetett a számára, de nemcsak neki, hanem mindazoknak, akik vágyva várják az Úr megjelenését.

Testvérek, a bizonyságoknak nagy fellege vesz minket körül, ahogy olvashatjuk a Zsidók 12-ben. A 11. részben egy egész hosszú lista van azokról feljegyezve, akik futottak, akiket vonzott Isten dicsősége, és követték, és meg is érkeztek a célba. Bizonyságot nyertek, de a Biblia azt mondja, hogy nem jutottak tökéletességre, még várnak ránk, mert a test sok tagból áll, nemcsak egy tagból. Tehát, drága testvérek, bátorodjatok fel, és fussatok nekifeszülve.

18. vers. „Mert sokan járnak másképpen, akik felől sokszor mondtam néktek, most pedig sírva mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

Pál apostol figyelmeztet bennünket. Gyakran intett e felől, de amikor ezt a levelet írta, sírt. Ez a szeretet könnye volt, az irgalom könnye, ő nem ítélkezett. Milyen sokat munkálkodott! Mennyire vágyott látni azt, hogy mindazok, akik hisznek az Úrban, futnak, ilyen értelemben vannak, célba jutnak! De felfedezte, hogy sokan vannak olyanok, akik másképpen járnak, akik azt gondolják, hogy elkerülhetik a keresztet, és a mennybe fognak jutni. Pál tudta, mi lesz ennek a következménye. Sírt értük, sírt a tökéletlenekért, a csecsemőkért, a hústesti hívőkért. Vágyott arra, hogy felnőjenek, hogy szellemi hívők legyenek, hogy eljussanak a célba, Isten céljába, mert ez Isten akarata. De amikor az emberek nem akarják ezt tenni, akkor sírva figyelmezteti őket.

Azt mondja: Ők a Krisztus keresztjének ellenségei. El tudjátok képzelni, hogy egy hívő, aki elfogadta a kereszt munkáját önmaga számára, Krisztus keresztjének ellenségévé váljon? Miért? Azért, mert visszautasítják azt, hogy a kereszt munkálkodjon bennük. Értük, igen. De nem bennük. Mennyire komoly dolog ez! Hogy mi hívők élvezzük az Úr kegyelmét, az áldását, Krisztus elvégzett munkáját, és mégis, ellenségei lehetünk Krisztus keresztjének. Tudjátok, amikor korábban ezt olvastam, azt gondoltam, hogy ez a hitetlenekre vonatkozik. De minél többször olvasom, annál inkább rádöbbenek, hogy itt hívőkről van szó. Mi, hívők, ellenségei lehetünk Krisztus keresztjének.

„Akiknek végük veszedelem.” Arról beszél itt, hogy elveszítheted az örök életedet? Lehet üdvösséged, azután pedig elveszítheted? Isten ajándéka feltételhez kötött? Ha jól viselkedsz, akkor megtartod, ha nem viseled jól magad, visszaveszi tőled? Ilyen az ajándék? A Biblia azt mondja, hogy Isten ajándékai megbánhatatlanok. Amit Ő egyszer ingyen odaad neked, azt Ő sohasem veszi vissza.

De akkor mit ért az alatt, hogy „akiknek végük veszedelem?” Nem utalhat örökkévaló veszedelemre. Az ellentmondana Isten saját szavának, az Ő természetének, hűségének. Hála legyen Istennek.

Emlékeztek, ha a Hegyi Beszédet olvassátok, a Máté 5-ben, amikor a sokaság odajött az Úrhoz, az Úr visszavonult egy hegyre, akkor a tanítványai odamentek hozzá, Ő pedig megnyitotta száját, és tanította őket. Tehát a Hegyi Beszéd nem a hitetleneknek szól, hanem a tanítványoknak. És mégis, a Máté 7:13-ban azt mondja, „Menjetek be a szoros kapun”, mert sokan vannak, akik a széles úton és a tágas kapun mennek be. De ez a széles út a veszedelemre visz. Sokan vannak rajta. És nagyon kevesen találják meg a keskeny út szoros kapuját. Pedig ez az Életre visz.

Testvérek, a veszedelem itt nem az örökkévaló veszedelemre utal. A veszedelem itt a hívőkre vonatkozik. Ha megpróbálsz a széles úton járni, ez könnyű út, sokan vannak rajta, de ez nem a célba vezet, távol vezet attól, és elveszíted Isten célját a számodra. Ahogy a Biblia mondja, az Ő célja: Krisztussal uralkodni ezer évig. A könnyű élet néhány évéért elveszíted a lelkedet.

„Akiknek istenük az ő hasuk, és akiknek dicsőségük az ő gyalázatukban van”. Tulajdonképpen, a hasuk az istenük, más szóval önmagukat imádják, önmagukat akarják megelégíteni, önmagukat keresik, és gyalázatukat dicsőségnek tartják, dicsekednek vele, dicsekednek a testben: ’Nézd, milyen könnyű életem van, megvan minden áldás, jólét, és tied minden szenvedés, rajtad Isten átka van, én pedig áldott vagyok.’ Földi dolgokkal van elfoglalva.

Testvérek, ez a jellemzés nem szabadna, hogy hívőkre vonatkozzon. De sajnos róluk van itt szó. Tehát, testvérem, te hol vagy? „Ilyen értelemben vagy” vagy pedig „másképpen jársz”? Gondolkodásmódunk meghatározza végcélunkat. Krisztust keresed vagy önmagadat? Ó, testvérek, ha másképpen jártok, sirassátok magatokat.

Emlékeztek a tíz szűzre? Az öt szűz, akinek volt tartalék olaja, olyan életet példáz, amit a Szellem irányít. Kifizették az olaj árát, és amikor jött a vőlegény, készen voltak a fogadására, és bementek a menyegzőre. A másik öt szűz balga volt. Igen, szüzek voltak ők is, őket is megtisztította az Úr Jézus vére, igen, volt lámpásuk és olajuk, más szóval, bennük volt a Szent Szellem, de az edényükben nem volt olaj. Mással volt megtöltve, ennek a világnak a dolgaival, amiről azt gondolták, hogy értékes. De amikor megjött a vőlegény, lámpásaik kialudtak, a sötétségben maradtak és sírtak.

Testvérek, mi hisszük, hogy az Úr jön. Ő bármikor megjöhet. A Biblia azt mondja, úgy fog jönni, mint a tolvaj. Gondoljátok, hogy a tolvaj belefúj a kürtbe, és azt mondja: ’Jövök’? Különös, hogy a tolvaj tudja a pontos idejét annak, amikor nem vigyázol. És mit visz el a tolvaj? Vajon ha jön a tolvaj, a szemetedet fogja ellopni? Akkor remélem, minden éjjel jönni fog. Furcsa mód, a tolvaj mindig tudja, hogy hol tartod az értékeidet. Anélkül, hogy tudnál róla, jön, és elmegy. De valamit magával visz. Testvérek, az Úr Jézus úgy fog jönni, mint a tolvaj, és el fogja vinni szívének kincsét. Akik pedig itt maradnak, sírni fognak.

Hála legyen Istennek, Pál apostol egy pozitív megjegyzéssel zárja. Az én verzióm szerint a 18-19. versek zárójelben vannak, tehát Isten Szelleme ide beékelte őket, de nem ez az, amit Isten Szelleme valójában mondani akar. Mert Ő bátorítani akar minket, nem pedig elbátortalanítani. De szükség van a figyelmeztetésre is, ezért van zárójelben. Tehát a gondolatmenet folytatódik. „Mert a mi országunk mennyekben van.” Pál emlékeztet minket arra, hogy állampolgárságunk a mennyekben van. Ki van a mennyekben? A Kolossé 3:1 azt mondja: „Az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülve”. Bennünket is odaültetett a mennyekben.

Tehát testvérek, ne felejtsétek el, hogy ha még mindig a földön vagyunk is, és még mindig úton vagyunk, haladunk, futunk, de polgárjogunk, szövetségesünk, társunk a mennyben van, oda tartozunk, ahol Krisztus van, Ő a mi életünk, és mi futunk. Csak úgy, mint Énók, aki 300 évig Istennel járt, és Isten magához vette őt.

Tehát, ha Őt követjük, aki a Cél, akkor mi lesz ennek az eredménye? Ezt a halandó, romlandó, nyomorúságos testet, amikor Ő visszajön, át fogja változtatni az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá. És neki van erre hatalma, és meg is fogja ezt cselekedni.

Drága testvérek, micsoda bátorítás ez! Kívánom, hogy mindannyian, Isten kegyelméből, elfelejtve, ami mögöttünk van, nekifeszülve fussunk, az Úr Jézus iránti szenvedélyes szeretettel, mert Ő méltó erre.

Imádkozzunk.

Drága Urunk, megköszönjük Neked, hogy elhívtál minket, a Te hívásod onnan felülről való hívás. Te ott vagy és vársz ránk, bátorítasz bennünket, és azt mondod, hogy fordítsuk el tekintetünket minden másról és emeljük szemünket Jézusra, hitünk szerzőjére és bevégezőjére. Ó Urunk, kegyelmedből hadd legyen ez igaz egyenként ránk, nem magunkért, hanem Teéretted. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Elhangzott: 2008. július 3.

forrás: http://www.christiantapeministry.com/tape-page.php?id=2644