A kárpit mögött, Isten jelenlétében (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2023. március 12-én

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20230312-RaduGavrilut2.mp3
PDF: 2023-03-12-Radu_Gavrilut_A_karpit_mogott_Isten_jelenleteben

Héberekhez írt levél 6,11-20: „De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket. Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra és így szólt: bizony gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak. És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü. Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.”

Olvassunk még a Héberek 10-ből, 12-25. vers: „Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. De bizonyságot tesz nekünk a Szent Szellem is, mert miután ezt mondja: ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok múltán – így szól az Úr –: törvényemet szívükbe adom és elméjükbe írom, bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg. Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat. Mivel tehát testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által, és mivel nagy papunk van az Isten háza felett. Járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jócselekedetre buzdítsuk. Gyülekezésünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”

Megállok itt, bár érdekes dolgok vannak a következő igeversekben is. Az utóbbi időben említettem azokat az árnyékokat az Ószövetségből, amelyeknek megvan az igazi, valóságos megfelelője a mi napjainkban. Elmondtam akkor, hogy Mózest figyelmeztette az Úr: „meglásd, mindent a hegyen mutatott minta szerint csinálj.” És Mózes így is tett, és végül, mikor jött az ellenőrzés, Isten dicsősége alászállt, és a dicsőség betöltötte a sátort. Tehát az embernek nem adatott lehetőség arra, hogy magától kitaláljon valamit. Mindennek a hegyen mutatott minta szerint kellett készülnie.

Ma azonban az a helyzet, hogy ugyan olvashatjuk és láthatjuk nagyon világosan, hogy pontosan így történt; Mózes valóban hű volt Isten házában, és hallgatott Istenre, és mindent a hegyen mutatott minta szerint készített – de mi a helyzet ma velünk? Mikor egy izraelita a szövetség sátorához ment, bement az udvarba, és ott volt a rézoltár, a mosdómedence, sok-sok tevékenység. Isten vágya az volt, hogy az izraelita Isten jelenlétébe jusson. A külső udvarban nagyon sok minden volt, nagyon hasznos, szükséges és fontos dolgok, mint a rézoltár, ami nagyon impozáns volt, égett a tűz az oltáron, a füst felszállt Istenhez. Isten kedvesen tekintett az áldozatokra, és ez nagyon jó volt. Aztán ott voltak a papok, akik készültek bemenni a szentélybe. Megmosták a kezüket és lábukat a medencében, és így mehettek be a sátorba. Az udvarban mindenféle áldozatot mutattak be, sokféle, összetett tevékenység zajlott. A napfény világította meg az egészet, és az ember szabadon tevékenykedhetett. De mikor belépett a szentélybe, ott már nem volt semmilyen természetes fény. Zárt helyiség volt, ott voltak a kárpitok, a falak, teljes sötétség. Baloldalt helyezkedett el az arany mécstartó, amelyet a papoknak meg kellett gyújtaniuk, átellenben az asztal a kenyerekkel, szemben pedig ott állt az aranyoltár, és nem volt külső világosság. Az ember ott semmit nem láthatott a természetes világosságával. Elgondolhatjuk: hogy kellene csinálnom? Így kellene csinálni. Jó ez az ötlet? Igen, ez az ötlet nagyon jó! Testvérek, ott ez így nem megy; ott a természetes világosság nem működik. A hitélet olyan, hogy csak egyféleképpen élhetjük: a bennünk levő új élet által. Sokan próbálják a saját erejük által élni a hitéletet, és egyszer csak megrekednek, mert nem találnak erőforrást önmagukban, és kétségbe esnek.

Beszélgettem egy asszonnyal, aki nem hívő, és a sok idegeskedés és a stressz miatt problémái lettek a gyomrával. Azt mondta: – Találnom kell egy orvost. Mire azt feleltem: – Mit akarsz az orvossal? Nem látod, hogyan nézel ki? Nem látod, milyen stresszes vagy? Keresd, hogy megszabadulj a stressztől, aztán a gyomroddal is megoldódik a problémád. Azt akarod, hogy mindenféle vizsgálatoknak tegyenek ki, és végül úgysem találnak semmit? Te nem látod, hogyan nézel ki?

Az történik, hogy hívő emberek próbálják megélni a hitéletet: „Uram, imádkozom, olvasom a Bibliát, járok az alkalmakra, jócselekedeteim is vannak, keresem, hogy azt tegyem amit kell, és mégsem megy.” Mert a hitéletet csak úgy lehet élni, ha teljesen félretesszük azt, amik mi vagyunk. Nincs más út. Nem könnyű ezt meglátni, nem könnyű csődöt jelenteni és elismerni: „Nem tudom ezt tovább így csinálni, nekem ez nem megy.” De ha ezt nem tesszük meg, akkor nem fogjuk tudni élni ezt az életet.

De testvérek, a mi kiváltságunk nem csak annyi, hogy örüljünk annak, hogy Krisztus feláldozta magát helyettünk, és mi is meghaltunk vele együtt; hogy az Ő vére kifolyt, és mi bűnbocsánatot nyertünk. Ha ebben a világban járunk-kelünk, naponta beszennyeződünk az által, amit hallunk, Ő pedig felemel, és mi örülünk ennek – de ez nem elég. Tudjátok, mit jelent belépni a kárpit mögé? Mi akadályozta meg az embert abban az időben, hogy belépjen a kárpit mögé? Az, hogy tilos volt, mert csak a főpap mehetett be egyszer egy évben. A szentek szentjében az ember hallhatta Istent. A szentek szentjében az ember láthatta Istent. A szentek szentjében az ember megtapasztalhatta Istent. Ezekben a kiváltságokban nem volt része annak, aki csak kívül volt. Ha volt is világosság, ha volt is kenyér, és az ember láthatta az arany oltárra helyezett imádságokat, vagyis tömjént, a legfontosabb mégis az, hogy megtapasztalhassuk az Úr jelenlétét. A keresztények többsége nagyon elégedett azzal, ami a külső udvarban van. És ez is nagy dolog, hogy tudhatjuk, a bűneink meg vannak bocsátva, és mikor az Úr asztalához járulunk, tudjuk, hogy nem jutunk a pokolba, hanem a mennybe megyünk.

Tehát ez nagy dolog, de a kárpit ott van. Az ember nem tud bejutni a kárpit mögé, mert a kárpitnak ketté kellett hasadnia a tetejétől az aljáig. És mikor az Úr Jézus Krisztus kiadta szellemét a golgotai kereszten, a kárpit kettéhasadt, és megnyílt az út a szentek szentjébe. De mi akadályozza, hogy mi beléphessünk oda? A kárpit, vagyis a hústestünk, mi magunk. Az hiányzik, hogy megszabaduljunk önmagunktól. Mi nem örülünk, ha kigúnyolnak, nem örülünk, ha megaláznak, nem örülünk, ha nem értékelnek minket. És mivel nem örülünk ezeknek, nem tudunk megszabadulni önmagunktól, hogy beléphessünk Isten jelenlétébe. A külső udvarban zajongás volt: az állatok zajt csaptak, a léviták jöttek-mentek, mindenféle tevékenység volt, és ugyan ez mind hasznos tevékenység volt, de nem volt elég. A mi helyünk Isten jelenlétében van.

Vannak helyek, ahol az emberek hallják ezt az alap-evangéliumot, és örülnek, és ez nagyon jó, mert Istennek nagyon sok szolgája beszél erről. De az, hogy belépjünk a kárpit mögé, ez valami sokkal több; hogy meghalljuk, mit mond az Úr – nem, hogy mit mondanak mások, hanem mit mond Ő neked.

Bár az Úr nagyon hangsúlyozza a személyes életet, és nagyon fontos, hogy személyesen tudjak az Úr jelenlétébe jönni, és tudjak jönni Hozzá, ahogy valaki említette, amikor Ezékiás jött azzal a levéllel, és felolvasta az Úr előtt. Mit tehetett volna ennél többet? Nem volt kihez menjen Rabsakénak a levelével. Testvérek, ez az egyéni élet nagyon fontos, és ezt mindnyájunknak meg kell tapasztalnunk.

De a következő lépés a közösségi élet. Ez a legfontosabb kérdés. A többiekkel való élet. Ha megyek a gyülekezetbe, mi az én legfőbb gondolatom? Az vajon a legfőbb gondolatom, hogy én épüljek, hogy az Úr megérintsen, hogy örülhessek? Nem az jár-e a fejemben, hogy mi lesz a mellettem levővel? Tudok-e felé fordulni, és észreveszem-e, ha valami miatt lógatja az orrát? – De ez nem nagyon érdekel. Nekem is megvannak a saját problémáim, azok körül kell forognom, azokat kell megoldanom. De láttuk, Istennek az a vágya, hogy az Ő népe között lakozzon. Ez volt az Ő vágya kezdettől fogva. Közöttünk akar lakozni.

De az Ő háza nem ez – ahogy mondani szokták, „Hova mész?” „Isten házába.” Isten háza nem ez! Isten háza nem kőből és téglából van, Isten háza valami élő, Isten háza mi vagyunk, és Ő itt akar lakni. És hogy közöttünk lakozhasson – láttuk, hogyan épült a találkozás sátora. Milyen fedele volt, hogy mindazok a takarók egymáshoz voltak rögzítve. És úgy olvassuk a Bibliában, a 2Mózes 26-ban, hogy mindez egy egységes egész legyen. Ezek az anyagok pedig aranykapcsokkal voltak egymáshoz csatolva. És mindenféle anyag volt ott, ami befedte ezt a sátort, mert ezt a sátort be kellett fedni, ezt védeni kellett, és egységes egésznek kellett lennie, ahol Isten neve lakozott. És különböző deszkák is voltak ott egymáshoz rögzítve és ezüsttalpakra helyezve, és olyan jól össze voltak szerkesztve, hogy megtartották a sátrat. És ezeknek az arannyal bevont akácdeszkáknak stabilan kellett állniuk ott.

Szeretném megkérdezni: Ki lehet oszlop Isten templomában? Tudjuk, hogy van egy ilyen ígéret: oszloppá teszlek. Egy oszlopot azért helyeznek el, hogy megtartsa az épületet. Nő is lehet oszlop? Természetesen lehet. Jeruzsálemben három oszlop volt (ott nem volt nő köztük): Péter, János és Jakab. Ezek oszlopok voltak Jeruzsálemben. „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké.” Ezek a deszkák nagyon jól rögzítve voltak ott, annyira, hogy nem is lehetett őket elmozdítani onnan.

De azt akarom mondani, testvérek, hogy a mi hústestünkön, a mi életstílusunkon nem könnyű réseket ejteni, hogy beléphessünk Isten jelenlétébe. Nagyon bonyolult ez, mert nem szoktuk meg, hogy ezen az úton járjunk. Beszéltem valakivel, és elmesélte az életét. Nem volt megtérve az Úrhoz. Nagyon nehéz élete volt, nagyon sok problémával. Magára tekintett, visszatekintett a régi dolgokra, férje nincs, elvált, az unokája elment… csak romok maradtak. Elvált a férjétől, mielőtt az meghalt, mert iszákos volt, és nem tudta, mit tegyen. Tehát az élete egy romhalmaz volt. Azt mondtam: Ha nem lennének ezek a romok az életedben, soha nem beszélgettél volna itt velem, mert te erős vagy. Mondjátok csak, ha egy család minden szempontból rendben van, a szülők szeretik egymást, a gyermekek szófogadók, a világban az üzleti dolgok jól mennek… mondjátok meg, ilyen emberek jönnek az Úrhoz? Nem jönnek. Hogy valaki az Úrhoz jöhessen, az élete előre el kell, hogy legyen készítve. Kornéliusz élete vajon el volt-e készítve előre, mikor Péter elment hozzá? Természetesen el volt készítve. Adakozott, imádkozott, és egyszer csak Isten megszólította: „A te imádságaid meghallgattattak. Küldj Joppéba és ott van valaki, Péternek hívják, hívd őt magadhoz, és ő megmondja neked mit kell cselekednek, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Tehát minden előre el volt készítve, mielőtt hallotta volna az igét. Így van velünk is. Nem úgy van, mint ahogy most történt legutóbb, hogy voltam valahol, bementem a házba, ahol vártak négyen, és bejön a postás, és a gazda azt mondja neki: „Nem akarsz te is velünk maradni?” „Megyek még két házhoz, és visszajövök.” És visszajött, és ottmaradt három órát. Mondhatjuk, nahát, milyen érdekes eset: a postás megfeledkezett a dolgairól, visszajött, és hallgatta az evangéliumot! De testvérek, ez nem így van, ugyanis már sok testvér beszélt vele azelőtt, és az anyja is hívő. Tehát az Úr előre elkészítette a dolgokat. Ő mindent elkészített.

Az, hogy mi ide jöttünk, hogy megnyitottuk a szívünket, hogy megértettünk valami többet, hogy egyszer csak már nem volt elég a nap világossága, hanem be kellett mennünk a szentélybe, és azzal a világossággal élnünk, amely az oltárról jön, a mennyei világossággal. Ezért testvérek, nekünk szükségünk van erre a világosságra, szükségünk van, hogy megértsük, milyen komoly a hitélet. Nem értjük meg ezt, csak mikor egy adott pillanatban felragyog a világosság. És akkor, mikor a világosság felragyog felettünk, tudjátok, mi ennek a hatása? Leesünk a földre, semmivé leszünk. „Testvérek, nézzétek, mit láttam meg én!” – Nem, nem ez történik. Ott vagy lent, senki vagy és a magad dolgával foglalkozol.

A mi számunkra nagyon fontos, hogy felfedezzük ezt, hogy mi egymás mellé lettünk helyezve. Összekapcsolva. Nem könnyű elfogadni a mellettünk levőt, és hogy el tudjuk fogadni éppen úgy, ahogy Isten elfogadta őt. Vigasztaljátok egymást – mondja az Ige. Könyörüljetek némelyeken, másokat rettentéssel mentsetek meg. Tehát különböző intések, amelyek a mi közös életünkkel kapcsolatosak, nem az egyéni élettel. Az az ember, aki ezt nem érti, nagyon keveset értett meg az írásokból: csak annyit, hogy tökéletes egyéni életet kell, hogy éljen. Ez így is van, de meglátni, hogy szükségünk van a többiekre, és nemcsak harminc, negyven évre, míg együtt vagyunk, hanem nekünk szükségünk van egymásra az örökkévalóságban!

Ezért testvérek, adok egy nagyon gyakorlati tanácsot. Ha ezt meg akarjátok tapasztalni, akkor keressétek a kapcsolatot azokkal a testvérekkel, akik kényelmetlenek számotokra. Ne csak azokkal, akikkel barátok vagytok, hanem azokkal, akik a legnehezebbek számotokra. Keresd, hogy közeledj hozzájuk. Ha sikerül közeledned azokhoz a testvérekhez, ez azt jelenti, hogy kezdesz a benned levő új élet által élni. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük, milyen fontos ez az élet, amit együtt élünk. Miért gyűlünk itt össze? Élhetnénk mindnyájan otthon, írunk egy-egy üzenetet egymásnak: nézd, hogy megáldott engem az Úr! Nézd, hogy oldottam meg ezt és ezt a dolgot. Sok mindent mondhatnánk, de miért is vagyunk mi elhívva itt? Miért kell mennünk a nagy gyülekezetbe? El kell mondanunk, hogyan áldott meg minket az Úr, hogy a többiek bátorítást nyerjenek. Ha van itt valaki, aki szeretne mondani valamit, ne tartsuk ezt meg magunknak, mondjuk el! Ezért vannak a pénteki alkalmaink is és az online alkalom is, hogy a testvérek megszólaljanak, és amit megtapasztaltunk, az legyen áldásként azok számára, akikkel találkozunk. Mert ez a szent templom azáltal növekszik, fejlődik, amit ad minden egyes tag. Nem jelennek meg dolgok a semmiből, hanem azáltal, amit ki-ki megtapasztalt. Az Úr munkálkodjon. Ámen.

Világosság a kereszt által (T. Austin-Sparks)

“És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23)

A világosság nem értelem kérdése; azaz nem jelenti pusztán azt, hogy valakinek nagy mennyiségű ismeret van a fejében. Ez ugyanis nem jelent világosságot. Meglehet, hogy valaki óriási mennyiségű tanítás és igazság birtokában van, de soha nem világít, azaz nincs hatással a sötétségre. Valódi világosság birtokába megtapasztalás útján jutunk, azaz mondhatjuk, ez a tapasztalat gyümölcse, a szenvedés megtapasztalásáé. Isten gyermekeiként hogyan jutottunk annak birtokába, amit az Úrból ismerünk, ami az Úrnak az a valódi ismerete, mely oly értékes a számunkra, mely oly sokat jelent, és amely mások számára e mérték szerint tesz értékessé minket? Szenvedés által történt, azáltal a nehézségek által, melyeken az Úr keresztülvezetett, a kereszt munkája által, melyet az Úr kimunkált bennünk. „Lámpása a Bárány” – a szenvedés vezet ismerethez, világossághoz, a dolgok megértéséhez. Ez az egyetlen út. Ezek az emberek végül abban a nagyszerű és csodálatos kijelentésben részesülhetnek, melybe a Krisztus szenvedéseivel való közösségük révén jutottak el. Ez nagyon igaz. Bizonyos szempontból lehet, hogy nem túl vigasztaló, ugyanakkor igaz; és ennek következtében fel kell tudunk ismerni: az Úr azzal, ahogyan bánik velünk, a szenvedésekkel, amelyeket megenged az életünkben, valójában a tanításunkra törekszik, hogy megismerjük Őt úgy, ahogyan csak ezen a módon lehet megismerni, és ami nekünk és rajtunk keresztül másoknak is rendkívül értékes, különleges ismeretet jelent. Semmilyen más módon nem tanulhatjuk meg ezt. Mindig és csakis a Bárány, a Bárány-alapelv, a szenvedés, az önfeláldozás, az áldozatbemutatás és az önmagunktól való megüresedés útja az, amely az Úr ismeretére elvezet minket. „Annak lámpása a Bárány”; és amiképp a mélyebb halál vezet a teljesebb életre, úgy gyakran a mélyebb sötétség vezethet a teljesebb világosságra.

Az Úr mintha olyan úton vezetne minket, ahol egyre kevésbé vagyunk képesek természetes módon megérteni Őt. Teljesen kiemel és túlvisz minket azokon a természetes képességeinken, melyekkel meg tudnánk magyarázni az Ő útjait. Egyszerűen nem értjük, mit csinál az Úr, vagy miért teszi azt, amit tesz; mégis ez az a mód, mely által nagyon valóságos, mély ismeretet szerzünk Róla. Lehet, hogy szavakkal nem lehet másoknak elmagyarázni, de mi tudjuk – így vagy úgy, de tudjuk, és ez valami hatalmas dolog, a megismerés hatalmas ereje. Világosság a kereszt által.”

(Austin-Sparks, Daily Open Windows, szept. 23.)

Szellemben szegények (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. július 13-án. PDF: 2022-07-13-Radu_Gavrilut_Szellemben_szegenyek

Máté 7,21-29: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram!”, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem tettünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor azt mondom nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett. Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Nagyon érdekes ez az igeszakasz, mert ez zárja a hegyi beszédet. Ez a befejező része. Több magyarázatot is hallottam erről a szakaszról, és azt látom, hogy ezt a kősziklára és a homokra épített házról szóló részt sokan nem értik meg. Milyen házról van itt szó? Milyen ház omlott össze?

Ahogy már említettem, amikor valaki a vízbe lép azzal a szándékkal, hogy bemerítkezzen, és utána kijön a vízből, ez azt jelenti, hogy egy utazás veszi kezdetét; rálép egy útra, melynek rögtön az elején ott található a kereszt. És nagyon érdekes, hogy Máté evangéliumának a legelején ezzel a hegyi beszéddel találkozunk, amit ha megértünk, az meg fogja változtatni az életünket. Mit gondoltok, miért van a boldogmondások elején ez az igevers, hogy „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”? Mi inkább egy olyan igeverset tettünk volna ide, ami arról beszél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. De az Úr valami egészen mást tett ide: „Boldogok a szellemben szegények”.

Beszéltem néhányszor különböző helyeken arról, amit az Úr megmutatott nekem az Ő munkájáról; hogy az Úr Jézus is, mikor eljött, megüresítette Magát, rabszolgai formát vett fel, hasonlóvá lett az emberekhez, megalázkodott és engedelmes volt mindhalálig, éspedig a keresztfának haláláig. Ez volt az Ő élete. Ma egy testvér elmondta, hogy rájött, kicsoda ő – hogy milyen szörnyű, milyen visszataszító, milyen utálatos az énje. Örültem ennek. Gondoljátok meg, mikor az Úrhoz jövünk, az Úr belép az életünkbe, ez az én pedig tovább irányítja a lelkünk életét, és nem akarja átadni ezt a helyet. És minden nehéz helyzetet, mindazokat a dolgokat, amelyek bosszantanak, és amelyeket nem szeretünk, az Úr rendezi el, azzal a gondolattal, hogy megfossza a lelkünk feletti uralkodás trónjától ezt az ént. De ha mi nem látjuk ezt, akkor csak a nehéz helyzeteket fogjuk látni, és kérni fogjuk az Urat, hogy szabadítson meg tőlük. És nem fogjuk meglátni, hogy az Úr ezek által valójában gyengíteni akar minket.

És mit jelent valójában hordozni a keresztet? A keresztet hordozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezeket a hadműveleteket, amelyeket a Szent Szellem a körülmények által ellenünk irányít. Nagyon egyszerű: ha rosszat mondanak rólunk, ha megbántják az érzéseinket, ha úgy érezzük, nem tisztelnek, nem értenek meg, ha a becsületünket bemocskolják, és úgy érezzük, meg kell védenünk magunkat, igazolnunk kell magunkat, ezek mind olyan helyzetek, amelyeket az Úr enged meg az életünkben, mert meg akar üresíteni minket saját magunktól. Mi a célja a megüresítésnek? Az, hogy helyet készítsen Krisztus számára. Ha mi telve vagyunk saját magunkkal, Krisztus számára nincs hely! Mert mikor János azt mondja, hogy nekem alább kell szállnom, Neki pedig növekednie kell – tud-e Ő növekedni? Természetesen nem tud. Mert Ő úgy növekszik, hogy egyre több helyet foglal el a mi lényünkből. Adsz Neki helyet? Elfogadod a helyzeteket? Ezt jelenti hordozni a keresztet.

A félreértések nagyon jók. Nem értenek meg minket, rosszat mondanak rólunk, ahogy Pál mondja: „rossz és jó hír által”. Mert mindezekben Istennek egyetlen célja van: hogy meg tudjunk üresedni saját magunktól. Mi nem tudjuk magunkat megüresíteni. De egyvalami lehetséges – amit nagyon sok keresztény nem ért meg –, hogy a Szent Szellem munkájához szükséges a mi beleegyezésünk, a mi együttműködésünk. Ez nagyon fontos.

Tudjátok, mit akar tulajdonképpen mondani a Máté 7. fejezete? Hogy miként válaszolok én erre a munkálatra, amit Ő akar végezni bennünk, hogy a királyság fiaivá tegyen. Mert a királyság fiai Krisztushoz hasonlatosakká kell, hogy legyenek. Az átmeneti időszakban, Dávid idejében, voltak megtűrt emberek: Jóáb, Simei, Abjátár – de mikor eljött a királyság, ott már nem így volt. Ott ezt már nem lehetett. Ezért, most van az az idő, mikor az Úr munkálkodni akar az életünkben, és ez csak Őáltala megvilágosítva lehetséges, mert mi másként nem tudjuk meglátni az Úr kezét a helyzetekben, amelyeken átmegyünk.

Testvérek, ezeknek a helyzeteknek az eredményeképpen leszünk szellemben szegények. A szellemben szegény valójában azt jelenti, hogy az ember nem foglalkozik saját magával. Olyan, aki nem büszke, olyan, aki tud Krisztusra nézni, és elfogadja a bánásmódot, amit a Szent Szellem akar munkálni az életében.

Megjelent egy nagyon érdekes igeszolgálat, Lance Lambertnek egy szolgálata, amit abban az időben mondott el, amikor Angliában élt. A címe: Könnyek a mennyben. A mennyben nem mindörökké lesznek könnyek, mert eljön az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De lesznek könnyek a mennyben. Testvérek, ez az Ő legfontosabb munkája ma. Ha meg akarjuk látni, mit beszél valaki, akkor ezt kell látnunk: „ha valaki jönni akar Énutánam”. Elsősorban nem az Úr iránti buzgóság számít, nem az ambíció, hanem az, hogy tagadja meg magát. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét naponta és úgy kövessen engem.” Ez a jel.

Mi büszke emberek vagyunk, és tudjátok, mit csinálunk? Másokhoz hasonlítjuk magunkat. Persze, soha nem fogjuk nálunknál érettebbekhez hasonlítani magunkat, hanem nálunknál alacsonyabbakhoz, hogy felemelkedhessünk. De eljön egy nap, mikor a mennyei világosság ránk ragyog, és akkor mi is azt fogjuk mondani mint Jób: „az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom (megutálom – román) magam és bánkódom a porban és hamuban” (Jób 42,5-6). Tehát testvérek, mikor a szemünkkel meglátjuk Őt, mikor Ő kijelentette Magát, és megláttuk a szívünk romlottságát, akkor az eredmény az lesz, hogy „megutálom magam, és bánkódom a porban és hamuban”.

Ez az Ő munkája a mi életünkben; és azt mondja ott: „boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”. Ez azt jelenti, hogy nem az, amit mi tudunk tenni, mert mi nem tudunk szellemben szegénnyé lenni – mert mi eredendően büszkék vagyunk. Bárhogy igyekeznénk, hogy elfojtsuk a büszkeséget, az felszínre jön. Mikor én másokat lenézek, ott már előjön a büszkeségem. Ez a munkálat, hogy ide jussunk, ez az, amit Isten Szelleme, Isten kegyelme tud munkálni az életünkben, ha szabad utat talál. Ezért ha valaki megérti ezeket a dolgokat, azt fogja mondani: csakis a kegyelem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs meg a mi részünk: hogy miként válaszolunk arra, amit az Úr munkál az életünkben. A körülmények, amelyeken átmegyünk, felfedik, mi van a mi szívünkben. Napvilágra hozzák azt.

Tehát a Máté 5. fejezete arról szól, amit a kegyelem meg tud valósítani az életünkben. Ezek az igeversek nem azt mondják, hogy boldogok azok, akik szellemben szegények akarnak lenni. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog, de itt a hangsúly nem azon van, hogy „tenni”, hanem „lenni”. „Ti vagytok a föld sója.” Sokan magukra néznek, és következtetéseket vonnak le: jaj nekem, mikor jutok én oda! „Világ világossága…” Jaj, jaj, szó sincs róla, lehet mások, de nem én. Testvérek, a kegyelem munkálkodhat az életünkben, hogy eljussunk ide. A Szent Szellem az, aki mindent irányít, elrendez. Ő pontosan tudja, hogy azok az emberek vannak mellettünk, akikre nekünk szükségünk van. És ezek olyanok, hogy nem értékelnek, nem ismernek el minket, mert az Úr akar munkálkodni az életünkben. Az 5. fejezet tehát ezekkel a dolgokkal foglalkozik.

Ha pedig látni akarjátok annak a folyamatát, ahogyan az Úr munkálkodni akar az életünkben, olvassátok el a 6. fejezetet, az ugyanis ezzel foglalkozik; a 7. fejezet pedig azzal, hogy miként válaszolunk mi. Mi a mi felelősségünk? És a példázatban, amelyiket a sziklára épített házról olvastunk, ott a szikla a mennyei királyság igéje. Erről van szó. A homokra épült ház nem arról szól, hogy valaki elveszti az üdvösségét, hanem arra utal, hogy ez a munkálat ezzel kezdődik: „boldogok a szellemben szegények”. Ha nem ilyenek vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy vagyunk valakik, akkor jön az eső, az árvíz, a szelek, és beleütköznek a házunkba, és az összeomlik. Erre utal az, hogy azok az emberek, akik az Ő nevében prófétáltak, csodákat tettek, de nem cselekedték Isten akaratát. Ez szörnyű dolog.

Lesznek könnyek a mennyben, de nem mindörökké, mert eljön az az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De egy időre lesznek könnyek. Mert itt nem arról beszél, hogy egyeseknek azt fogja mondani, hogy „ti hamis emberek vagytok, mert azt mondtátok, hogy az én nevemben cselekesztek, de ti nem voltatok az én nevemben”. Itt nem erről beszél, hanem hogy az Ő nevében tették, és Isten, aki nem bánja meg az ő ajándékait és az ő elhívását, nem vonta vissza az ajándékait. De ezek az ajándékok nem tesznek alkalmassá a mennyei királyságra.

Lehetnek ajándékaid, de Isten akarata valósul meg az életedben? Elfogadod, mikor nehézségeken mégy keresztül? Látod az Úr kezét? Úgy teszel, mint Madame Guyon, hogy kész lennél kezet csókolni annak, aki bántalmaz téged?

Testvérek, az Úr segítsen, hogy így tudjunk eljárni. Mert ha nem ezt tesszük, és nem lesz együttműködés a részünkről, és nem értjük meg a felelősségünket, eljön az idő, mikor könnyek lesznek a mennyben. Mi felelősek vagyunk, mint egy szülő, aki neveli a gyermekét, és várja, hogy a gyermek felelősséget tudjon vállalni. Az Úr azt mondta egyesekről – és nagyon szép szavai voltak egyes szentekről az Ószövetségből is, és értékelte őket: „kedves férfiú”, ahogy Dánielnek mondta.

Örültem annak amit a testvérnő az imént mondott. Nagyváradon született, és tizenhét évesen ment el Magyarországra a családjával. A nagymamájától hallotta az igét. És valószínű, hogy ő élte azt, amit neki az igéből, az evangéliumról mondott, és ezt a magot hintette az unokája szívébe. Amikor pedig a testvérnő felnőtt, és az Úr felé fordult, több helyen is járt, és nem találta meg azt, ami a szívében volt. Nem volt megelégedett, és keresett mindenhol ő és a férje. És úgy van, ahogy ő mondta: „gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet”.

Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy most nagyon világosan tudhatjuk, kik azok a testvérek, akik a világ különböző részein keresik az Urat. A világ előtt rejtve vannak, a világ nem értékeli őket. A világ nem érti a hegyi beszédet. Nem érti, mit jelent hasonlóvá lenni Krisztushoz. De nem lehetünk hasonlóvá Krisztushoz, ha először nem vagyunk megüresítve saját magunktól, és nem adtuk át magunkat az Úrnak, mint az ószövetségi rabszolga, önként és szeretetből. Nem lehet másként. Ezért adjunk hálát az Úrnak az ő kimondhatatlan nagy kegyelméért, amelyben részünk van! Tudjunk világosságot kérni az Úrtól, hogy lássunk, és kijelentést, hogy megláthassuk az Ő kezét, amikor foglalkozik velünk. Nincs ennél nagyobb munkálat, hogy Vele együtt örülhessünk az eljövendő királyságban. Nem kell nekünk erőlködnünk, hogy mi magunktól tegyünk dolgokat, csak világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy lássuk az Úr kezét, hogyan foglalkozik velünk. És meg fogjuk látni, milyen irgalmas Ő.

Imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Valószínű, hogy a bemerítkezésnél lesznek vendégek, akik eljönnek, és nagyon fontos, hogy halljanak olyan igét, ami megragad a szívükben. Ne gondoljunk valami nagy kijelentésre, hanem valamire, amit az Úr munkált az életünkben. Mikor a testvérnő említett különböző személyeket, ezek valóban különleges emberek. És velem is az történt, hogy 1990 után nagyon sok mindenkivel találkoztam, akik komolyak voltak. De a szívemben mindig az volt, hogy nem ez az, amit keresek. Egyszer olvastam egy kis füzetet Austin-Sparkstól [Jézus Krisztus iskolája, magyarul megjelent az Evangéliumi Kiadónál], amelyben volt egy postacím. És írtam annak a kiadónak, hogy nem füzeteket kérek, hanem szeretnék olyan emberekkel találkozni, akik így élnek, ahogy ebben a füzetben olvastam. És így kerültem kapcsolatba John Saundersszel, Kit Mayszel és másokkal. És mindezekben a dolgokban láttam az Úr kezét.

Testvérek, nem elég, hogy megtérünk az Úrhoz, és itt megrekedünk, tovább kell lássunk! Van egy út, van valami, amit az Úr akar munkálni az életünkben, és annak a munkálatnak kell, hogy legyen egy befejezése. És a befejezése ennek a munkálatnak bennünk az lesz, hogy hasonlóvá leszünk az Ő Fia ábrázatához. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Ne elégedjünk meg azzal, ami ennél kevesebb! Ne elégedjünk meg olyan igehirdetésekkel, amelyek nem szólnak arról, hogy az ént félre kell tenni. A keresztnek kell munkálkodnia! És azok, akik látják a saját szívük romlottságát, és meglátják, kik ők – nem pedig azt, hogy milyenek mások. Ne elégedjünk meg kevesebbel.

Az Úr helyezze ezt a szent elégedetlenséget mindnyájunk szívébe, és helyezze a szívünkbe a vágyat Őutána – hiszen végső soron mit jelent az, hogy keressük először Isten országát és az Ő igazságát? Lehet, hogy nagyon sokan olvassák ezt az igét. Azt jelenti, hogy hasonlóvá legyünk az Ő Fia ábrázatához. De miként valósulhat ez meg? Elsősorban ez a kereszt munkája, hogy eltávolítsa a mi ádámi életünket. És hogyan igyekezhetünk erre? Hát úgy, hogy imádkozzunk, hogy megláthassuk az Úr kezét a helyzetekben. Ne álljak ellene, és tudjam elfogadni, mikor Ő munkálkodik az életemben.

Testvérek, adjunk hálát az Úrnak a mai napért, és imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Lesznek, akik hallgatják, és imádkozzunk, hogy az élő ige behatoljon a szívükbe, és a mennyei világosság megérintse őket. Hogy ne elégedjenek meg kevesebbel. Csak az Úr tudja ezt munkálni az életünkben.

Mennyei Atyánk, köszönjük mindazt, amit Te munkálsz. Köszönjük, hogy Te azt szeretnéd, hogy ne csak kezdet, hanem befejezés is legyen az életünkben. Urunk, ha magunkra nézünk, nagyon kiábrándultak leszünk: hogyan fog ez megvalósulni? De ha Rád tekintünk bizalommal, Urunk, szükségünk van, hogy megnyisd a szemünket, hogy láthassunk Téged, hogy ne embereket, helyzeteket lássunk, ne legyünk kiábrándultak, hanem Téged lássunk, hogy Te akarsz munkálkodni. És el tudjuk fogadni örömmel a keresztnek ezt a munkáját. Urunk, Rád van szükségünk. Nagy szükségünk van Rád. Légy irgalmas hozzánk! Ne hagyd, hogy valahogyan elszunnyadva éljünk, és ne lássuk a dolgok hátterében a Te örökkévaló tervedet. Urunk, vágyunk erre! És ne azt halljuk, hogy gonosztevők voltunk, hanem azt szeretnénk hallani: „jól van, jó és hű szolgám”. Uram, köszönöm, hogy munkálkodsz. Munkálkodj Te, nem csak azokban, akik itt jelen vagyunk, hanem munkálkodj Te, Uram, hogy akik különböző helyeken megtértek Tehozzád, minél többen legyenek, akikben vágy ébred, éhség és szomjúság Teirántad. Köszönjük, hogy meghallgatsz. Az Úr Jézus nevében kérünk. Ámen.

 

Őróla emlékezzünk meg! (Radu Gavriluț)

PDF: 2022-07-03-Radu_Gavrilut_Orola_emlekezzunk_meg
Elhangzott Nagyváradon, 2022. július 3-án
https://www.ekklesiaoradea.ro/

27. Zsoltár, 4-5: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján, eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.”

84. Zsoltár, 2-7: „Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjonganak az élő Isten felé. A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse – a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és Istenem. Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen. Szela. Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében. Átmenvén a Siralom völgyén, forrássá teszik azt, bizony áldással borítja el korai eső.” 11: „Mert jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer másutt, inkább akarnék az én Istenem házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában.”

Ha a pusztában vándoroltunk volna, a sátor udvarába belépve nem találtuk volna tetszetősnek az elénk táruló látványt. Ma sok színes rekonstrukciót, képet láthatunk a sátorról, de miután az hosszú időt töltött a pusztában, a színei kifakultak, és már nem volt olyan vonzó a szemnek az, ami kívülről látszott. De ha a valaki bement, és odavitte az áldozati állatot az oltárra, Isten elfogadta a áldozatát, ott öröm volt. Legtöbben, akik bementek az udvarba, megálltak a rézoltárnál. Ott megtapasztalhatták a megbocsátást, az elfogadást, a szeretetet. De ha valaki tovább akart menni, el kellett haladnia a mosdómedence mellett, hogy megmosakodjon, ruhát kellett váltania, és be kellett lépnie a szenthelyre. A szenthelyen lehetett része abban a látványban, amit tulajdonképpen Krisztus munkája jelképez. Ez tetszetősebb hely volt, ott volt a gyertyatartó, amely világított, ott voltak a felrakott kenyerek, ott volt a füstölőoltár. Abban a világosságban volt valami lenyűgöző. De ha az ember tovább ment, egy nagyon vastag függönyt látott, és a függönyön túl sötét volt. Nem mondhatta, hogy jaj, itt valami nagyon tetszetős van. A függönyön túl csak annak volt öröme, aki értékelte az Úr dicsőségét.

Olvastuk, hogy a két tanítvány reményvesztetten ment az emmausi úton, az Úr pedig odalépett hozzájuk, és hallgatta, amit azok szomorú tekintettel mondtak. Ő pedig ment velük, és kezdett szólni azokról a dolgokról, amik Róla vannak megírva. És történt valami. Mikor közeledtek ahhoz a helyhez, ahova menni akartak, az Úr úgy tett, mintha tovább akarna menni. Ők meg kényszerítették, hogy maradjon. Tudjátok, hogy van, mikor jön hozzánk valaki, mondhatjuk neki, hogy maradjon még, de ha valóban azt szeretnénk, hogy maradjon, akkor azt mondjuk: „Itt kell maradnod! Ne menj el!” Ő tudja, mi van a szívünkben. Alig várta, hogy velük maradhasson. Volt tehát egy pillanat, amikor vonzani kezdte őket. Nem ismerték meg, de vonzotta őket. És mikor az asztalhoz ült velük, és vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta, akkor nyílt meg a szemük és ismerték fel Őt, de Ő eltűnt előlük. Tehát mi vonzódhatunk Hozzá, de a legfontosabb, hogy megismerjük Őt.

Miután megismerték, „felkelvén azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velük valának, kik ezt mondják vala: feltámadott az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak. És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről.”

Nem könnyű, hogy következtetéseket vonjunk le a saját életünkkel kapcsolatban, hogy tudjuk, mikor volt az a pillanat, amikortól jobban kezdett vonzani az Úr, mint ez a világ. Miért nem akarsz az Úrhoz jönni? Mi vonz jobban? Ha szabadon járhatnál, és egy olyan helyre jutnál, ahol senki sem lát, mit tennél? Szabadjára engednéd magad, mondván „most megtehetem”? Vagy mit tennél?

Emlékszem, hogy ’89 előtt jártunk Szebenbe, és sokszor meglátogattunk ott egy családot. Volt egy lányuk, aki nagyon lázadó volt. Tudta, mint általában a fiatalok, hogyan vezesse félre a szüleit. Volt egy nagyon hosszú ruhája, és abban a hosszú ruhában lépett ki a házból, de a szülei nem tudták, hogy van ezen a ruhán egy hosszú cipzár is. És ahogy kiment az utcára, felhúzta a cipzárat. A szülei meg azt gondolták, milyen hosszú ruhában jár a lányuk. Mi történt? A szülők kimentek az Egyesült Államokba, a lány pedig itt maradt egyedül. Mentünk a testvérekkel Szebenbe, és mondtam nekik, hogy látogassuk meg ezt a lányt. Azt mondtam neki: „Most szabad vagy, most azt tehetsz, amit akarsz, nincs szükség a cipzárra, úgy öltözhetsz, ahogy akarsz.” Azt felelte: „Már nem akarok.”

„Senki sem jöhet Hozzám, ha nem vonzza az Atya.” Mert a világ erősebb. Ha valaki idejön közénk, azt szeretnénk, hogy semmi más ne vonzza, csak az Úr. Én is hallgattam tegnap egy éneket, és szeretném élőben meghallgatni ezt a kórust, de nem lennék ennyivel elégedett. Túl a függönyön ott van az Úr dicsősége, ha onnan vonz téged Valaki, az ellenállhatatlan vonzás.

És ahogy a tanítványokkal is történt, hogy nem tudták, mi történt és szomorúak voltak, de égett a szívük, mikor az a Valaki, az Isten Fia, ott volt mellettük és magyarázta nekik az írásokat. Képzeljük el, hogy Jézus Krisztus magyarázza az Írásokat, az egész Írást Őrá vonatkozóan. Ez valami rendkívüli volt. És végül megismerték Őt.

Testvérek, ne higgyük, hogy megismerhetjük Őt, ha nagyobb bennünk a világ iránti vonzalom! Nem ismerted meg Őt! Láttál valamit abból, ami a szenthelyen van – a világosságból, a kenyerekből, az arany oltárból. Láttál valamit, de nem tudtál bemenni és örülni, ahogy Dávid mondja: „hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján, eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem.” Mit láthatott Dávid? Az Úrnak szépségét, hogy gyönyörködhessen az Ő templomában.

Ha egy idegen bement volna a sátorba, egyáltalán nem lett volna hatással rá. Ránk hatással van az Úr? Megvan az a vonzalom iránta? „Hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Láttad az Úr szépségét a testvéreidben? Vagy csak a gyengeségeiket látod? Ha csak a gyarlóságaikat látod, és nem látod az Ő szépségét, nem látod, milyen munkát végez Ő. Mikor megtörjük a kenyeret, az Úrra emlékezünk, megemlékezünk arról, hogy mit tett értünk. De ne csak arról emlékezzünk meg, amit tett értünk, mert Ő azt mondta: mikor veszitek a kenyeret és a poharat, emlékezzetek meg Rólam. Mi megemlékezünk az Ő munkájáról. Ez nagyon jó. Mert semmik lennénk az Ő váltságműve nélkül, de emlékezzünk meg Róla! És mikor az Úrra nézel, felvidulsz, és nem szégyenülsz meg. Milyen megelégedés, hogy az Úré vagy, milyen megelégedés, hogy nem egy nyomorúságos életet élsz, hanem átadod az életedet Neki.

Tizenöt éves koromban Nagyváradra kerültem a középiskolába. Kollégiumban laktam. Akkor még nem voltam megtérve, és élhettem volna bárhogy, a szüleim nem tudtak semmiről. De történt valami: vonzani kezdett az Úr. Láttam a szüleim életét, láttam, mit jelent a hitélet. Persze, harc volt bennem, de éppen az történt, ahogy itt mondja az ige: „eszembe jutván a benned levő képmutatás nélküli hit, amely lakozott először a te nagyanyádban, Loisban és anyádban, Eunikában, meg vagyok azonban győződve, hogy benned is.” És ez a harc, hogy vonzott az ÚR, öt évig tartott, és én nem akartam engedni. De nem volt erőm, hogy olyan dolgokat tegyek, amiket nem kell, mert az ige a szívembe volt ültetve. Volt bennem istenfélelem, bár nem ismertem az Urat. Testvérek, ha a gyermekeink hallják az igét, valami bennük meg fog változni. Nagy a harc, de végül az fog történni, mint a tanítványokkal, hogy mi is teljes szívvel mondjuk: „maradj velünk, ne menj el!” És akkor Ő velünk marad. Milyen áldás tudni, hogy Ő veled van.

Az Úr munkálkodjon, hogy ne vonzzanak se a dolgok, se a szertartás, hanem egyszerűen az Úr vonzzon bennünket, az Úr érintse meg a szívünket, hogy vágyjunk Feléje menni. Mikor megtörjük a kenyeret, valójában Őrá emlékezünk, Őrá, akit megismertünk.

Hogyan várjuk az Urat? (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. március 20-án, PDF: 2022-03-20-Radu_Gavrilut_Hogyan_varjuk_az_Urat

5Mózes 8,10-20: „És ha eszel és megelégszel; akkor áldjad az Urat, a te Istenedet azért a szép országért, melyet neked adott. Vigyázz magadra, el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről; meg nem tartván parancsolatait, ítéleteit és törvényeit, melyeket én parancsolok néked ma. Hogy mikor eszel és megelégszel; jó házakat építesz és laksz; marhád és juhod megsokasodik, ezüst és arany sok lesz nálad; és minden vagyonod sok lesz: akkor fel ne fuvalkodjék szíved; és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom országából, a rabszolgaházból. Aki vezetett téged a nagy és félelmetes sivatagban tüzes kígyók és skorpiók közt, és víztelen szomjú földön; aki vizet fakasztott neked a kovakő sziklából. Aki mannát adott enned a sivatagban, amit nem ismertek atyáid; hogy megalázzon téged azért, hogy próbára tegyen téged, hogy jól tegyen veled azután. És azt ne mondd szívedben: Az én erőm és kezem hatalma cselekedte nekem ezt a hatalmas dolgot. Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, hogy ő az, aki neked erőt adott hatalmas dolgot cselekedni azért, hogy fenntartsa szövetségét, melyre megesküdött atyáidnak, mint a mai nap van. Ha pedig elfelejtkezvén elfelejtkezel az Úrról, a te Istenedről, és más istenek után jársz, és azoknak szolgálsz és leborulsz előttök; bizonyságot teszek ellenetek ma, hogy elveszvén elvesztek. Mint azok a nemzetek, amelyeket az Úr elveszít előletek, úgy vesztek el annak következtében, hogy nem hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek szavára.”

Tudjuk, hogy J.N. Darby készített egy bibliafordítást. Munkatársaival együtt komoly erőfeszítéssel dolgoztak rajta, hiszen nyilván hatalmas munkát jelent a Bibliát lefordítani, ugyanakkor jó munkát végezni. De annyira lefoglalta őket ez a tevékenység, olyan mértékben belevetették magukat ebbe a munkába, hogy végül azt vették észre, megfeledkeztek az Úrról. Amikor pedig erre rájöttek, elhatározták, hogy minden nap megtörik a kenyeret. Azért tették ezt, mert ez az egyik, amit az 1Korinthus 11,24-25–ben olvasunk, ez: „és hálákat adván megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek; ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre – vagy más szóval: emlékezzetek Rám. – Hasonlóképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár az új szövetség az én véremben; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre”. Vagy mondhatnám másként fordítva: „amikor a kenyérből esztek és a pohárból isztok, Rám emlékezzetek”. Egy alkalommal az Úr Jézus szemrehányást tett a tanítványoknak, és ezt mondta: „higgyetek, legalább magukért a cselekedetekért higgyetek, amelyeket tettem”, de a gondolata az volt, hogy Őbenne higgyenek.

Mi úgy tudunk örülni; és én is, amikor az Úrhoz tértem, annyira örültem – és bár nem mondhatom, hogy botladozás nélküli lett volna az utam, de abban soha nem kételkedtem, hogy nem jutok a pokolra. Mert nagyon világosan tudtam, hogy az Úr Jézus Krisztus elhordozta az én bűneimet az Ő testében a keresztfán, megfizette az árat az én bűneim büntetéséért, és Isten örömmel tekintett erre, és elégedett volt az egyetlen áldozattal, amit nem kell évente megújítani. Attól kezdve nagyon biztos voltam abban, hogy ez a dolog igaz.

De Izrael népe is, akik Egyiptomból kijöttek és a pusztában vándoroltak, látták az Úr kezét, és tudták, hogyan hozta ki őket Egyiptomból, és vitte át őket a Veres-tengeren. De azt mondta nekik: vigyázzatok, hogy el ne feledkezzetek, mikor bementek az országba! Emlékezzetek meg Rólam! Ne feledkezzetek el Rólam. Mint amikor valaki nagyon el van foglalva a saját dolgaival. Lehet valaki a saját dolgaival elfoglalva, és elfeledkezik az Úrról. És azt látja, hogy az örömei és a dolgai gyarapodnak, és megelégedett ezekben.

Voltam az Egyesült Államokban, és Boston környékén meglátogattam egy testvért, aki azóta már az Úrhoz költözött. Ő olyan módon tudta bemutatni a történelmet, ahogy a könyvekben nem találjuk meg, mert a történészeket befolyásolja a rendszer, amelyben élnek. Ha valóban ismernénk a történelmet, nem lennénk olyan nagy hazafiak. Ez a testvér ismerte a történelmet, és elvitt bennünket a tenger mellé, ahol egy területen hatalmas házak álltak. És azt kérdezte: tudjátok, kié ez a sok ház? Az utódok már nem tudták karbantartani, ezért az államnak ajándékozták őket. De ezeket a házakat azok leszármazottjai építették, akik az üldözések idején kivándoroltak Angliából, és ide jutottak; utódaikat pedig nagyon megáldotta az Úr. Olyan áldásban volt részük, hogy palotákat építettek. Most már nem laknak ezekben a házakban, de látható, ahogyan az Úr megáldotta ezeknek az embereknek az utódait. Ahogy az Igében olvassuk: „láttam az igazat és az ő utódait, hogyan áldotta meg őket az Úr ezeríziglen”. Mi nem tudjuk, miért lesz áldott valaki, és tér meg az Úrhoz, de valamiképpen az ő nemzetségében az elődei között volt valaki, aki komolyan kereste az Urat, és ezért az ő nemzetsége áldásban részesült.

De mikor ilyen tapasztalatod lesz, meglásd, hogy ne feledkezz el! Vigyázz! Ne feledkezz el olyan értelemben, hogy annyira elfoglaljon, legjobb esetben mondjuk, az Úr munkája, hogy ebben annyira tevékeny legyél, hogy közben elfelejtsd az Urat.

Ezt bevezetőnek szántam, mert mikor az Úrhoz térünk, és valaki a szemeink elé tárja a Golgotát, mi az egész Golgotát úgy értelmezzük, hogy az Úr mit tett értünk. Ha egy fiatalt megkérdezel: mit értesz te a Golgotán? Ő azt feleli: az Úr megbocsátotta a bűneimet, megfizetett az én bűneimért, örök életet kaptam, meg vagyok váltva. De ez a látásmód a Golgotával kapcsolatban önző látásmód. A látásmódunknak egyszer meg kell változnia, és meg kell látnunk, hogy a Golgota elsősorban az Úrért volt. Mit nyert Ő a Golgotával? Természetesen mi áldásban részesülünk a Golgotán, de mit nyert az Úr a Golgotán?

Mikor megtértem, nagyon örültem, hogy valaki, aki hirdette az evangéliumot, azt mondta, hogy a gyülekezet nem megy át a nagy nyomorúságon. Ó, hála az Úrnak! Nem megyünk át a nagy nyomorúságon! Azonban egy idős testvérnő is jelen volt, aki azt mondta: „Testvér, az Úr nem dicsőül meg a szavaid által”. Mi láthatjuk, hogy egyszer csak elvitetünk innen, és örülhetünk ennek. De másrészt látnunk kell azt is, hogy elsősorban nem azért visz el innen bennünket az Úr, hogy ne menjünk át a nyomorúságon, hanem azért visz el, mert vágyakozik. Azt mondta egy testvér, hogy az elragadtatás arról szól, hogy milyen nagyon vágyakozik az Ő szíve mi utánunk. Milyen nagyon vágyik Ő erre. Mi pedig azt gondoljuk, milyen jó lesz nekünk.

Ma reggel, mikor ezen gondolkoztam, Jeremiás jutott eszembe, amikor jöttek a babilóniaiak és Jeremiás a babilóniai nép ellensége volt. És tudjátok, mi történt Jeremiással? Az ellenség tudott róla, és azt mondták: „ha velünk akarsz jönni, jó; ha nem akarsz, maradj itt”. Mi nem vagyunk akárkik. Mi az Ő megváltott népe vagyunk. Mi az Ő számára lettünk megváltva. Mi az Övéi vagyunk.

1Thesszalonika 1,6-10: „és ti a mi példánk követőivé lettetek és az Úréi, befogadván az igét sok nyomorúság közt Szent Szellem örömével, úgyhogy példaképekké lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában. Mert tőletek kizendült az Úrnak beszéde nemcsak Macedóniában és Akhájában, hanem minden helyre is kiment a ti Istenben vetett hiteteknek híre, úgyhogy nem szükség nekünk beszélnünk valamit, mert ők maguk hirdetik rólunk, milyen volt a mi hozzátok való bemenetelünk, és hogyan tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az ő Fiát a mennyekből, kit feltámasztott halottaiból, Jézust, aki megszabadít minket a jövendő haragtól”.

Héberek 9,24-28: „Mert nem kézzel csinált szentélybe ment be a Krisztus, a valódinak képmásába, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjék az Isten színe előtt érettünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor feláldozza magát, mint a főpap minden esztendőben bemegy a szentek szentjébe idegen vérrel; mert akkor sokszor kellett volna neki szenvedni a világ teremtése óta; így pedig egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozata által eltörölje a bűnt. És miképpen el van végezve az emberekre, hogy egyszer haljanak meg, azután pedig ítélet; úgy a Krisztus egyszer áldoztatott meg sokak bűnének hordozására. Másodszor pedig nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.”

2Timóteus 4,7-8: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”

Jelenések 22,16-17: „Én, Jézus küldöttem el az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávid gyökere és ága, a fényes égi hajnali csillag. És a Szellem és a menyasszony azt mondja: Jövel! És aki hallja, mondja: Jövel! És aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.”

Róma 8,20-27: „Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását. Mert ebben a reménységben tartattunk meg, de a látható reménység már nem reménység, mert amit lát az ember, miért remélné is azt? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk. Ugyanakkor a Szellem is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, amint kellene, de maga a Szellem esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Szellem gondolata, mert Isten szerint esedezik a szentekért.”

Hajlamosak vagyunk, hogy úgy tegyünk, amint én is, hogy nagyon örültem annak, amit az Úr Jézus is mond, hogy átmentünk a halálból az életre. Nagyon örültem ennek, és nagyon sokáig ebben a helyzetben maradtam: örültem annak, amit az Úr Jézus Krisztus elvégzett értünk a Golgotán. És természetesen mindnyájan átmegyünk ezen a szakaszon. De azt akarom mondani, testvérek, hogy látjuk, mit mond Pál a 2Korinthus 11-ben: „eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban…” Pál nem attól félt, hogy a korinthusiak a pokolra jutnak, hanem féltette azt a szeplőtlen szüzet, aki el van jegyezve, hogy az ő tekintete mindig afelé forduljon, aki egy nap eljön, és azután mindig együtt lesznek.

Meg lettünk váltva. Az Úr Jézus Krisztus kifizette az árat a mi bűneinkért. És most várakozunk, és várjuk, hogy eljöjjön. Nem azt mondja, hogy azért jön, hogy megszabadítsa azokat, akik újjászülettek, nem azt mondja, hogy azoknak hoz szabadulást, akik átmentek a halálból az életre, hanem azt mondja, hogy üdvösséget hoz mindazoknak, akik Őt várják. Mikor reggel felkelek, mikor este lefekszem, ott van ez a gondolataimban? Elgondolkozom ezen, hogy lehet, hogy az Úr eljön? Az én dolgaim rendben vannak-e, ha az Úr eljön? Vagy az történik, mint egy családban, ahol sok gyermek van, és nem osztják el az örökséget, míg eljönnek a gyerekek és veszekednek az örökség miatt. El kell rendeznünk a dolgainkat. Az Úr azért jön, hogy szabadulást hozzon azoknak, akik Őt várják. Ha várod Őt, akkor az egészen más.

Mikor katona voltam, egy év és négy hónapig tartott a katonai szolgálat. A katonaság után sikerült bejutnom az egyetemre. Amikor még otthon voltam a szüleimnél, nem volt semmilyen felelősségem. Nem sok dolgom volt, azt pedig valahogyan elvégeztem. Nem volt nagy gazdaságunk. És mikor a katonasághoz kerültem, ott bizonyos feladatokat bíztak rám, bár én akkor egyszerű katona voltam, nem volt semmilyen rangom. Apámat a hite miatt ismerték és megfigyelték; nem volt párttag, és emiatt sem adtak nekem semmi rangot. Egy alkalommal azonban odahívott az egység parancsnoka, és azt mondta, hogy menjek el Temesvárra, és jelentkezzem a tábornoknál. Én nem is gondoltam arra, hogy ha a tábornok elé megyek, egy kicsit meg kellene nyiratkoznom. Hirtelen új egyenruhát kaptam. És ott álltam a tábornok előszobájában, egy ezredes vezetett be hozzá. És mikor ott az előszobában voltam, az ezredes rakta rendbe a hajamat. Nagyon naiv voltam, nem tudtam, mit jelent megjelenni egy tábornok előtt.

Ezt a példát azért mondtam, hogy megértsük, mi meg lettünk váltva, és meg kell változtatnunk a látásmódunkat. Meg kell értenünk, hogyan tudjuk várni az Urat a mennyből. Hogyan mondhatjuk mi is azt, amikor felébredünk, amikor járunk-kelünk: „és a Szellem és a menyasszony ezt mondja: jövel! És aki hallja, ezt mondja: jövel!” Vagy úgy gondolkozunk, hogy „mi lesz ezzel, mi lesz azzal?” „Mi lesz a gyermekeimmel, mi lesz a gyülekezettel?” „Mi lesz? Nem vagyok felkészülve mindezekre”?

Mi, magunktól nem tudunk tenni semmit. De jöhetünk az Úrhoz, és tehetjük azt, amit itt ír az ige, Jelenések 3,1-3: „A szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van: tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Légy éber, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam a te cselekedeteidet az én Istenem előtt teljesnek. Emlékezz vissza azért, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg (változtasd meg a gondolkodásmódodat)! Ha azért nem vagy éber, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök hozzád.” Nem azt mondja, hogy nyugodtan ülhetsz, mert te az Úré vagy. Vigyázz! Változtasd meg a gondolkozásodat, felfogásodat! Ne láss mindent a te önzésed szemszögéből, hanem azáltal láss mindent, amit az Úr munkál.

És azután azt mondja, 4-6: „De van néhány neved Szárdiszban, azok, akik nem szennyezték be ruháikat, és fehérben fognak velem járni, mert méltók rá. Aki győz, azt fehér ruhába öltöztetik, és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ezért, testvérek, ideje, hogy felébredjünk, hogy láthassunk. Látjátok, mi minden történik körülöttünk. Azt énekeljük, hogy „az utolsó idők végét éljük”. A földön vannak jelek. Még nem mutatkoznak jelek az égben, de hamarosan azok is eljönnek. De a Prédikátor 8,5-ben ezt olvassuk: „aki megtartja a parancsolatot, nem ismer nyomorúságot, és a bölcsek szíve megért mind időt, mind ítéletet (és hogy mit kell tenni – románból).” A bölcsek szíve ismeri az időket: milyen időket élünk. És nemcsak ismeri az időket, hanem azt is tudja, mit tegyen. Nekünk ilyen embereknek kell lennünk. Szükséges, hogy ismerjük az időket, lássuk az időket, amik vannak, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy mit kell tennünk. Az Úr segíthet ebben. Bízzunk Őbenne, és ne hagyjuk, hogy sodorjon az ár; és imádkozzunk, hogy olyanok legyünk, akik várják az Ő eljövetelét. Vágyva várjuk az Ő eljövetelét és tudjuk kimondani: „Jöjj el, Uram Jézus!” Ne azért, hogy mi megszabaduljunk a nyomorúságból, hanem hogy találkozzunk Vele. Ámen.

Az előítélet akadályozza a szellemi látást (T. Austin-Sparks)

„Tanácsolom neked, hogy végy tőlem (…) gyógyírt, hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18, Káldi)

Mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy tudjuk és látjuk, az életünkre gyakorolt hatása alapján kell lemérnünk. Mindnyájunknak óriási mennyiségben lehet olyan tudásunk, amit szellemi ismeretnek gondolunk; tudjuk a tantételeket, ismerjük mind az igazságokat. Az evangéliumi hit tanítását remekül keretbe tudjuk foglalni; de mi a hatása? Az nem látás, szeretteim, a szó valódi szellemi értelmében, ha a nyomán nem jön létre bennünk változás. Igen, a látás azt jelenti, hogy megváltozunk – ha nem jár vele ilyen, akkor valójában nem láttunk meg semmit. Sokkal jobban járnánk, ha mindezektől [az ésszel felfogott ismeretektől] megfosztatnánk, és oda jutnánk, arra a pontra, ahol valóban látunk – akármilyen keveset is, de az valóságos változást munkál. Ebben nagyon őszintének kell lennünk Isten előtt. Ó, hát nem lenne jobb valami egészen kicsi, aminek száz százalékos hatása van, mint hatalmas mennyiségű ismeret, aminek a kilencven százaléka semmit sem ér a számunkra? Kérnünk kell az Urat, hogy mentsen meg minket attól, hogy meg akarjuk előzni a szellemi Életet, úgy értem, olyan ismerettel megelőzni, amiről azt feltételezzük, hogy tudjuk, mit jelent. Értitek, mire gondolok. A valódi látás, mondja Pál, az, hogy megváltozunk, és minden változás annak kérdése, hogy az Úr, a Szellem által látunk. Tehát imádkozzunk, hogy lássunk!

Soha nincs késő szellemi látásra szert tenni, bármilyen vakok voltunk is, és bármilyen sokáig, ha valóban komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat az Úrral. De ne feledjétek, ez azon múlik, hogy őszinték vagyunk-e Istennel. Az Úr Jézus csodálatos dolgot mondott Nátánaélnek. Nátánaél veszélyesen közel volt ehhez a kettős vaksághoz. Abban a pillanatban, hogy megengedte magának, hogy kifejezést adjon egy elterjedt előítéletnek, nagyon közel került a veszélyzónához. Azt mondta: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Ez közkeletű előítélet volt. Közkeletű előítéletek pedig már sok férfit és nőt fosztottak meg attól, hogy megismerjék Isten teljesebb gondolatait. És az előítéletek sokféle formát ölthetnek. Legyünk óvatosak! Ha előítéleted miatt veszélybe kerültél, vigyázz! Hagyj fel az előítéleteddel, és légy nyitott szívű! Légy olyan izráelita, akiben nincs Jákób, nincs csalárdság, aki nyitott szívű az Úr előtt, és látni fogsz.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Sight – Chapter 2 (Open Windows, március 19.)

A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

Hogy az Úr munkája bennünk teljességre jusson (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. december 12-én, Nagyváradon

https://youtu.be/slDYc9VVo0k

PDF: 2021-12-12-Radu_Gavrilut_Hogy_az_Ur_munkaja_bennunk_teljessegre_jusson

Először a 2Timóteus 4-ből szeretnék olvasni, 1-8: „Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak. De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”

1Péter 2,9-24: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. Akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok. Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a [hús]testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek [harcolnak]. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint fellebbvalónak, akár helytartónak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jót cselekvőknek pedig dicséretére. Mert úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot [testvériséget] szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak, nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűséget, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg.”

Nagyon érdekes élet a hitélet. Élhetjük jól, úgy, hogy az Úr elérje a célját az életünkben, de úgy is élhetjük ezt az életet, hogy ne érjük el a célt, amiért Isten megváltott minket. Ez pedig nagyon szomorú dolog, és a Bibliában nagyon sok példát láthatunk erre – olyan emberek példáját, akik az Úrral jártak, de végül eltávolodtak Tőle, és valahogy zsákutcába jutottak. Ismerjük Izráel népének a történetét, akik kijöttek Egyiptomból nagy örömmel, nagy buzgósággal, hallották azt, amit az Úr mondott nekik, hogy erős kézzel kihozta és hordozta őket a pusztában, hogy velük volt. Arra gondoltam, hogy az alatt a harmincnyolc év alatt is, míg ott bolyongtak a pusztában – amíg az a nemzedék, amely hitetlenség miatt nem tudott bemenni, meg nem halt –, az Úr ez alatt az idő alatt is minden nap adott nekik mannát az égből. Olyan jó volt hozzájuk, de ők mégsem látták az irántuk való irgalmasságát. És ugyan látták ezek alatt az évek alatt, miként múlik ki egyik a másik után (azokra gondolok, akik Egyiptomból kijöttek), nem voltak képesek Isten felé fordulni, hogy kegyelmet kérjenek Tőle.

Ugyanez történt azzal a gazdaggal is, aki a hádészbe jutott, és szenvedett, de még ott sem fordult Istenhez, hanem csak annyit mondott, hogy Lázár mártsa az ujját a vízbe, és enyhítsen gyötrelmein, mert nem bírta elviselni a kínokat. De akkor sem fordult az Úrhoz, hogy ezt mondja: „Uram, Te igaz vagy mindenben, amit tettél, de könyörülj rajtam!” Nem tudott az Úrhoz fordulni. És ez a nép, amely elhullott a pusztában, hasonlóképpen nem tudott az Úrhoz fordulni, és nem tudott bemenni abba, amit az Isten készített nekik, Kánaánba, és meghaltak a pusztában. Harmincnyolc évet vándoroltak, és nem tudtak bemenni.

Tudjuk, hogy mindazok a dolgok, amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy mi ebből megtanulhassunk valamit. Hiszem, és ez valóban így is van, hogy ha valaki teljes szívvel megtér az Úrhoz, akkor megtapasztalja, hogy az Úr megbocsátotta a bűneit. És bizonyságot tesz erről, hogy a bűnei meg vannak bocsátva, az Úr Jézus Krisztus meghalt helyette, hogy neki ne kelljen elszenvedje a pokol kínjait. Tehát ez történik mindenkivel, aki megtér az Úrhoz. De sokan valahogyan megállnak itt, és nem haladnak előre. Megvan ez az ismeretük, hogy egyszer csak zsákutcába jutottak, és mikor az Úrhoz kiáltottak, az Úr megváltotta őket.

Ez nagyon nagy dolog, hogy az Úrhoz tartozunk, mert ez a világ olyan, hogy az emberek – világi emberekről beszélek – ki tudják elégíteni a bűnös kívánságaikat. Futkosnak, és mindenféle dolgokat keresnek, hogy bűnös kívánságaikat kielégítsék. És ez sikerül is nekik. Egyeseknek jobban, másoknak kevésbé, de sikerül, hogy a kívánságaik szerint éljenek. Egy testvér így fejezte ki: úgy lesz a pokolban, hogy a legnagyobb vágyakat keltik fel, és az ember nem fogja tudni kielégíteni még a bűnös kívánságokat sem. Tehát nagy gyötrelem lesz. És az a kegyelem, hogy az Úr egyszer csak munkálkodni kezd az életünkben, és megnyitja a szemeinket, és megtérünk Hozzá.

És mégis, nagyon sokan, akik az Úrhoz térnek, nagyon későn fedezik fel, hogy a természetük javíthatatlan. Nem látják meg ezt. Pedig amikor Isten elkezd munkálkodni egy ember életében, az lassacskán elkezdi megismerni önmagát, meglátni, hogy milyen katasztrofális és mennyire rossz a természete, amely benne van. Ha valaki nem jut el ide, azt jelenti, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene. De ha valójában meglátod, hogy ki vagy…! Lehet hogy szép szavakat mondasz, de a szívedben ott van valamilyen mély, hústesti vágy – és ezzel a vággyal az Úrnak foglalkoznia kell, mert ha nem bánt el vele, hústesti ember leszel, nem ismered meg a váltságműnek ezt a részét, amely által meg vagy szabadítva magadtól. Ha nem vagyunk megszabadítva saját magunktól, és az Úr nem kezelte a büszkeségünket, nem kezelte az énünket, amely mindenféle furcsa és gonosz formában megjelenik… Láttatok már ilyet? Volt régen itt Nagyváradon egy gyilkosság, és miután a gyilkos megölte azt az illetőt, még sokszor beleszúrta a kést. Miután már megölte!

1Péter 2,20-23: „Ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog (kegyelem) Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” Ez azt jelenti, hogy így tud az Úr munkálkodni a mi életünkben, hogy foglalkozzon az énünkkel, amely annyira kérlelhetetlen, annyira kemény. Tegnap felhívott valaki, aki keresi az Urat. Most nincs az országban, és azt mondta: „Tudod, nekem nagyon nagy az igazságérzetem, és tűrök, tűrök egy darabig, de a végén kitörök, és igazságot szolgáltatok.” Azt feleltem neki: Tudod, hogy az Úr hogyan győzött? Az Úr úgy győzött, mint Bárány, nem mint oroszlán. Ő erőtlenségben volt megfeszítve, ezt mondja a Korinthusi levél. Nekünk is, ha győzni akarunk, ha győzelmes életet akarunk élni, az Ő bárány-természetével kell rendelkeznünk.

Azt szeretném mondani testvérek, hogy az, hogy meg vagyunk szabadítva a pokoltól és bizonyosságunk van afelől, hogy nem jutunk a pokolba, csak az egyik fele a dolgoknak. Ugyanis ha valóban kegyelmet kaptunk Istentől, akkor ez a kegyelem úgy fog munkálkodni az életünkben, hogy meg legyünk szabadítva saját magunktól is! Nézzétek, mit mond az ige, 2Timótheus 2,24-26: „Az Úr szolgájának pedig nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére. És felocsúdnának az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az ő akaratára.” Tehát az Úr rabszolgája ne torzsalkodjon. Az Úr rabszolgáinak kellene lennünk; nem csak egyeseknek, hanem mindnyájunknak az Úr rabszolgáinak kellene lennünk. „Az Úr (rab)szolgájának nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére.”

Testvérek, ez is olyasmi, ami megvalósítható, hogy megszabaduljunk magunktól és meglássuk, mennyire katasztrofális a természetünk, mely semmiképpen nem akar szelíd lenni. Bosszúálló, kemény, kíméletlen, türelmetlen, és így is jár el. Lehet, hogy a száddal szép szavakat mondasz, de a szívedben ez a bűnös természet mutatkozik meg. De van szabadulás!

Van azonban még valami. Ez a nép, amely kijött Egyiptomból és meghalt a pusztában, mindazokban a megpróbáltatásokban, amelyeken átmentek, azokban a dolgokban, amik ott történtek, valamit meg kellett volna tanulniuk; és azok a körülmények, amelyekbe kerültek, nem szolgáltak másra, mint hogy nyilvánvalóvá tegyék azt, ami a szívükben volt. Mert ha az Úr valóban munkálkodik az életünkben, nézzétek, mit mond az ige, 2Korinthus 13,4-5: „mert bár megfeszítették gyöngeségből, de él Istennek hatalmából, mert mi is gyöngék vagyunk Benne, de élni fogunk Vele együtt Isten hatalmából nálatok. Tegyétek próbára magatokat, hogy a hithűségben vagytok-e, magatokat vizsgáljátok meg, vagy nem ismeritek fel magatokban, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, a vizsgát ki nem állók vagytok” (Vida ford.).

Tehát ennek kell történnie egy keresztény ember életében. „Mert mi is gyöngék vagyunk Benne, de Isten ereje által élni fogunk Vele együtt értetek” (románból). Tehát, míg nem vagyunk erőtelenek Őbenne, addig a saját erőnkből élünk. Bárhogy imádkozunk, bármit teszünk, ugyanaz az erős személyiség maradunk. Amikor meglátjuk ezt, hogy „erőtlen vagyok, nem vagyok képes”, és odajövünk Hozzá, odafordulunk Őhozzá hittel, akkor elkezd történni valami az életünkben. De amíg erre a pontra valaki el nem jut, addig nincs bevégezve a megváltás műve az életében.

Mert meg fogunk állni Őelőtte, és akkor számot kell majd adnunk arról, hogy lehetett volna másként élni. Nem fogunk mentséget találni arra, hogy a magunk élete által éltünk, hogy a magunk bölcsessége szerint ítéltük meg a dolgokat, és hogy minden a mi dicsőségünkre volt. Ezeknek meg kell változniuk az életünkben, ha valóban megértettük, hogy Ő hívott el minket. És ezeknek a dolgoknak a végpontját és egyben Isten kezdőpontját az a pillanat jelenti az életünkben, amikor meglátjuk és kijelentjük, hogy katasztrofálisak vagyunk; amikor rájövünk, hogy a természetünk a lehető legromlottabb. És ezt a természetünket bárhogy is próbálnánk megszelídíteni, nem lehet – továbbra is csak én vagyok. De ha azt mondom: „Uram, legyen meg a Te akaratod az én életemben, azt tegyél velem, amit akarsz, munkálkodj Te ahogy akarsz az én életemben!” Attól a pillanattól kezdve Ő elkezd munkálkodni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a dolgot egyetlenegyszer kell megtenni, mert ezt kell tennünk folyamatosan, mert annyi út van, annyi utca, amely zsákutca. Egyszerűen megrekedünk bizonyos helyzetekben, és a végén az életünk nem változik meg. Az pedig szomorú dolog lesz, testvérek.

Galacon találkoztam egy testvérrel, aki valamikor az ottani testvérekkel járt, és az ő házában gyűltek össze. Majd elment Olaszországba – valószínűleg a gyermekek miatt –, és tizenhat év után visszatért. Ezalatt ott teológiai tanulmányokat folytatott. Találkoztam vele, de már nem jár a testvérekkel. Tisztelettel volt irántam, sőt meghívott, hogy következő alkalommal nála szálljak meg. Meghalt a felesége és egyedül van. Figyelmesen hallgatta, amit mondtam; aztán felállt, és ő is beszélt, értékelte, amit én mondtam, de mikor elkezdett beszélni, teljesen másképp beszélt. Azt mondta, hogy ő úgy látja, ha egy ember újjászületett, akkor annál minden rendben van; ezenkívül egy újjászületett ember nem tehet ezt, nem tehet azt, és így tovább. Azt feleltem: Testvér, nincs igazad. Mert az újjászületés azt jelenti, hogy az élet beléd költözött, neked pedig növekedned kell, meg kell tanulod megtagadni a dolgaidat; kérned kell az Urat, hogy foglalkozzon az életeddel, mert ezt a makacs, kemény, rosszindulatú, szemtelen ént kezelni kell. Bárki lennél is, ez igaz. Ez az ember pedig nagyon megharadugott, mikor meghallotta ezt, mert bár nem voltunk ott nagyon sokan, de nyilvánosság előtt mondtam ezt.

Azt akarom mondani tehát, hogy annyi minden van, ami megakadályoz abban, hogy tovább menjünk. A természetünk, a szokásaink, amelyeket magunkkal hoztunk, a saját utaink, a mi vélekedéseink mind ott vannak. Azt gondoljuk, hogy ha így jártunk el, mikor a világban voltunk, akkor most is így kell eljárnunk. De ahogy láttuk itt: „Az Úr szolgájának pedig nem kell veszekedni, hanem legyen barátságos mindenkihez, a tanításban járatos, türelmes, aki szelíden neveli az ellenszegülőket, hátha ad nekik Isten megtérést az igazság megismerésére” (Vida ford.). Tehát, testvérek, nagy felelősség, hogy az Úrral járjunk végig; és a pálya végén, mikor az Úr elé kerülünk, addigra ennek a munkálatnak, úgy, amiképp Pálról olvastuk, be kell fejeződnie. Mert nézzétek, mit mond Pál:

Filippi 1,9-11: „és ezért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban és jobban gyarapodjék ismeretben és minden megértésben, hogy megvizsgáljátok, mik a lényegesek (fontosak), hogy napfényben megítéltek és megütközést nem keltők legyetek Krisztus napjára, tel(v)e az igazságosság gyümölcsével Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására” (Vida ford.). Imádkozunk érte és hisszük, hogy az Úré lesz minden dicsőség. Ez nem kétséges. De ami a döntő, hogy az Úré lesz-e a dicsőség az én életem által. Ez a kérdés.

Kolossé 1, 9-12: „azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden szellemi bölcsességben és értelemben. Hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel, gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében. Minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre.”

21-29. vers: „Titeket is, akik egykor idegenek és ellenséges érzületűek voltatok a gonosz cselekedetek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és rendíthetetlenül, és nem tántorodtok el az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem. Most örülök az értetek viselt szenvedéseimnek, és betöltöm, ami hiányzik a Krisztus szenvedéseiből az én testemben az ő testéért, amely az egyház. Ennek lettem szolgájává Isten megbízásából, amelyet rátok nézve adott nekem, hogy betöltsem az Isten igéjét, mégpedig azt a titkot, amely el volt rejtve örök időktől fogva és nemzedékek óta, most pedig kijelentette az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen nagy a pogányok között e titok dicsőségének a gazdagsága, hogy Krisztus bennetek a dicsőség reménysége. Őt hirdetjük, intve minden embert és tanítva minden embert teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban. Ezért fáradozom én is, tusakodva az ő ereje szerint, amely hatalmasan munkálkodik bennem.”

Tehát testvérek, ez Isten akarata a mi számunkra is, hogy ez a munkálat ne álljon meg annál a pontnál, hogy milyen jó, hogy megszabadultam a pokoltól. Ez ugyanis egy dolog, de a másik az, hogy legyek megszabadítva saját magamtól, hogy legyünk megszabadítva a mi erőnktől, amely által Isten munkáját akarjuk végezni. Hogy legyünk megszabadítva a mi bölcsességünktől, és legyünk megszabadítva attól a rejtett vágytól, hogy értékeljenek, hogy lássanak, hogy legyünk valakik. Az Úr legyen irgalmas hozzánk, és tudjuk megérteni, hogy mindezek a dolgok megvalósíthatók – attól a pillanattól fogva, amikor őszintén az Úrhoz jövünk, és azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod az én életemben!”

Ha nincs meg ez a vágyam, hogy bármibe is kerül, de az Ő akarata legyen meg az életemben, akkor végül ott állok előtte, és megszégyenülök, mert az, amit Ő elkezdett, nem valósult meg. De az Ő feltételeivel meg tud valósulni, ha átadjuk magunkat Neki. Így végződik be ez a munka. Hogy ne szenvedjünk a végén fenyítést, hanem olyanok legyünk, mint azok a kövek a Salamon templomában, melyeket mikor egymás mellé helyeztek, nem hallatszott semmi zaj vagy kalapácsütés, hanem tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Az Úr munkálkodjon a mi életünkben, hogy ilyen eszközök legyünk, amelyeket Ő elkészített, és amelyek a végkifejletre eljutottak.

Megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. november 24-én

PDF: 2021-11-24-Radu_Gavrilut_Megtartani_a_Szellem_egyseget

Miercuri 24 noiembrie 2021 – YouTube

A következőt kérdezte valaki: „Miként lehet »megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében«, úgy, hogy közben ne legyünk megalkuvók, amikor kapcsolatban vagyunk olyanokkal, akik másként gondolkoznak?” Ez nagyon jó kérdés, de mikor a Biblia azt mondja: „őrizzétek meg a Szellem egységét”, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy bizonyos dolgokban, bizonyos véleményekben egyetértünk, hanem ez a Szellem egységét jelenti. A Szellem egysége pedig annyira fontos, hogy ha elutasítanánk valakit, akit pedig az Úr elfogadott, az Úr nagyon megharagudna emiatt.

Az Efézus 4-ben a 3. vers ezt mondja: „igyekezzetek megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében”, és ezután következik a 4, 5, 6. vers, ahol azokról az alapdolgokról van szó, amiből ki kell indulnunk. Ezek a dolgok jelentik az alapját annak, amiből kiindulva ezt a közösséget valakivel fenntarthatjuk. Testvérek, ha csak ezek a dolgok azok, ami által közösségünk van valakivel, ez elég ahhoz, hogy közösségünk legyen. És erre a közösségre építhetünk. Ez pedig nagyon nehéz! Mert mindenki a saját nézőpontját, a saját elképzeléseit akarja érvényesíteni; és ezt nem is tudjuk fenntartani senkivel, csakis erről az alapról kiindulva. De ez az alap nagyon fontos! Mert sokszor mondja a Biblia: „fogadjátok be egymást, ahogy Isten is befogadott titeket Krisztusban”. „Bocsássatok meg egymásnak”, „fogadjátok el egymást”. Tehát nagyon sok minden van, ami összeköt egymással, és ezek nagyon fontosak. És hiszem, hogy Isten úgy helyezett minket egymás mellé, hogy szükségünk legyen az ajándékokra, ami a többiekben van, hogy egymás épülésére legyünk. Nem nélkülözhetjük őket. Ez nagyon fontos.

A laodiceai gyülekezet jutott ma eszembe. Azt hiszem, mindenki úgy gondolkozik, hogy igen, ez a laodiceai gyülekezet nagyon problémás volt, de engedjétek meg, hogy azt mondjam, hogy ha olvassuk a Jelenések könyvét, a 2. és 3. fejezetben egyszer csak már nem említi a „gyülekezet” szót, csak az utolsó fejezetben. Tudjátok miért? Én úgy gondolom, hogy azért, mert a helyzet annyira súlyos lett. Már nincs az, ami volt. Ha ma szétnézünk, valami szokatlant látunk. Tehát ez a laodiceai gyülekezet rossz állapotban volt. És ebben a gyülekezetben az volt nyilvánvaló, hogy nincs valóság. De az Úr nem fordult el tőle, hanem azt mondta: „ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” És hogy a szavai bátorítóak, ez is nyilvánvaló, mert azt mondja: „Végy Tőlem tűzben megpróbált aranyat!” „Végy Tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látszódjék ki szégyenteljes mezítelenséged!” „Végy Tőlem szemgyógyító írt, hogy láss!”. Testvérek, ezek a szavak nekünk szólnak. A megpróbált, megtisztított arany a mennyei természetről szól. Mi azt gondoljuk, hogy egyes testvérek meg vannak próbálva, mi pedig nem. Sor kerül ránk is. Az nem lehet, hogy keresztülmegyünk ezen az életen, és ne lássunk meg bizonyos dolgokat.

A körülöttünk levő dolgok megrendülnek. Észrevettétek? Jött hozzánk egy testvér, aki elmondta, hogy egy olyan gyülekezetben volt, ahol kétszázötvenen voltak, és az imaórákra most öt ember jár. Tehát a dolgok meginogtak. Mert nem mindig könnyű szembe menni az árral. Láttuk, hogy nagy a nyomás, minden csupa hazugság, minden csupa keveredés és zűrzavar, ami nyomást helyez ránk. Tudjátok miért van mindez? Ez miértünk van, nem a világért. A világ, látjátok, megy a maga útján. Mindez miértünk van! Hogyan viszonyulunk mi ezekhez? Megtanuljuk-e ezekből a helyzetekből mindazt, amit meg kell tanulnunk? Egyszer elmondtam, hogy mikor John Saunders megtudta, hogy rákos, a gondolkozásában egy csomó minden automatikusan megváltozott. Előző nap megnézte egy kétrészes sorozat első részét, és másnap a második részt már nem nézte meg. Nagyon foglalkoztatták az építkezésben alkalmazott faszerkezetek, ez volt a szenvedélye, az utcán járva is nézte és csodálta ezeket. Miután megtudta, hogy rákos, már nem érdekelték ezek a dolgok. Ott van a valóság a mi életünkben? Van-e arany? Tűzben megpróbált, megtisztított arany?

Mikor az Egyesült Államokban jártam, elmeséltem pár dolgot, mert kíváncsiak voltak a testvérek, miként élünk mi itt, mert ott sok mindent lehetett hallani, hogy Romániában milyen katasztrofális állapotok uralkodtak akkoriban. Elmeséltem nekik, és miután elmondtam, sajnálkozni kezdtek rajtunk. De azt mondtam, hogy ne sajnálkozzanak, mert csak aki méltó, az lesz megpróbálva. Ha ma Isten megkímél bennünket, tudjátok miért van ez? Mert gyengék vagyunk. Ezért kímél bennünket az Úr. De a salaknak fel kell jönnie a felszínre. Nekünk nem kell naivaknak lennünk, és azt hinnünk, hogy ó, minden jó lesz, és jól lesz dolgunk. Tudjátok meg, hogy lesznek megpróbáltatások, nem olyanok, mint most, hanem sokkal nagyobbak. Felkészülteknek kell lennünk. Imádkozzunk, hogy az Úr változtassa meg a gondolkozásmódunkat! Ne várjuk azt, ahogy az 1Thesszalonikában van, 5,3: „amikor ezt mondják: békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk”. Miért jöjjenek mi reánk ilyen szomorú dolgok, mert nem számítunk rá, hogy az Úr meg akarja próbálni, meg akarja tisztítani az aranyat. El akarja távolítani a salakot! Azt akarja, hogy valóság legyen az életünkben az, amit mondunk. Hogy az emberek láthassák, hogy valóság az, amit mondunk, nem csak szavak.

Tudjátok, mit mondott Kit testvér? Egyesek elmentek tőlük a gyülekezetből, és mikor elváltak egymástól, volt, aki örült, mások számára meg fájdalmas volt. Ő pedig azt mondta, hogy amikor egy végtagot levágnak, a test szenved, de a levágott tag nem érez semmit.

Testvérek, az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy olyan emberek legyünk, akik megértik az időket, akik tudják, mi vár ránk. Imádkozzatok azért minden időben, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek. Imádkozzatok, ne várjátok meg, hogy a dolgok megtörténjenek veletek, imádkozzatok már előre. A mi imádságunk ez kell, hogy legyen, hogy az Úr készítsen el bennünket.

Bizonyára, ahogy a testvérnő is elmondta az imént, az Úr vele volt, gondot viselt róla, és minden helyzetben ott volt az Úr, de mégsem volt könnyű, mert olyan helyzeteken megyünk át, ahol még nem jártunk. De hű az Úr, és hű is lesz, ahogy sok helyen találjuk a Bibliában, hogy Ő hű maradt mindvégig. Tehát ez a helyzet most, mikor mi élünk. Ő alaposságot kíván, hogy meg legyünk vizsgálva, hogy megláthassuk azokat a dolgokat, amelyeket Ő meg akar változtatni az életünkben. Az Úr legyen irgalmas hozzánk és munkálkodjon az életünkben.

Az Úr karja – A kereszt (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt
Részlet:

“Figyeljük meg az 52:13-at: „Szolgám (…) felemelkedik és felmagasztaltatik, és naggyá lesz igen.” Ez volt rögtön a kezdetben; hamarosan visszatérünk ehhez. A fejezet legvégén pedig: „magot lát (…), lelke szenvedése folytán látni fog (…)”. Hatalomban: „igen naggyá lesz”; utódaiban: „magot” – más szóval, gyülekezetét. Igazolva és felmagasztalva; felmagasztalva és igazolva, mégpedig a kereszt által.

Ez pedig, drága barátaim, nagyon közel hozza a dolgokat hozzánk, ugyanis az egész legelőször is azt teszi próbára, hogy mennyire fontos számunkra Krisztus felmagasztalása és Krisztus igazolása. Tudniillik, ezt a kérdést veti föl ez az egész. Mennyire fontos számunkra valójában az (tegyük föl magunknak egyen-egyenként ezt a kérdést), hogy az Úr Jézus fölmagasztaltassék és igazoltassék? Szemernyi kétségem sincs, hogy ha egyenként odamennék hozzátok, és megkérdeznélek benneteket, vagy ha arra kérnélek, hogy közösségileg is mondjatok valamit ebben a kérdésben, azt felelnétek: „Én nagyon fontosnak tartom, hogy az Úr Jézus föl legyen magasztalva! Nincs semmi más, amire ennél jobban vágynék, és amiért szívesebben munkálkodnék, mint, hogy az Úr Jézus legyen fölmagasztalva és igazolva. Hogy Ő igazolást nyerjen; mi lehet ennél nagyobb, amiért élhetnénk, amiért munkálkodhatnánk, mint ez?” Ezt felelnétek, szemernyi kétségem sincs efelől, ha föltenném ezt a kérdést. De tudjátok, barátaim, hogy mi bizonyítja, és mi méri meg, mennyire fontos számotokra ez? Hogy mennyire vagytok készek elfogadni a keresztet. Nincs más út az Úr Jézus fölmagasztalásához és igazolásához, mint a kereszt útja. Hogy igazán fontos-e, és mennyire fontos számunkra, azzal bizonyítjuk, hogy milyen mértékben vagyunk készek elfogadni a keresztnek ezt a munkáját bennünk, hogy kezeljen minden olyan helyzetet, amely méltatlan az Úrhoz.

Ó, olyan könnyen beszélünk, prédikálunk arról, hogy az Úr Jézus fölmagasztaltatott, hogy az Atya Isten jobbjára ült, hogy megdicsőült – igen, nagyon csodálatos erről beszélni. És természetesen nagyszerű dolog az Ő gyülekezete, Krisztus gyülekezete, igen, Isten nagy mesterműve, a gyülekezet, mely a Krisztus teste – erről is szeretünk beszélni. De a próbája, hogy mindez valóban, valóban megragadta-e a belső életünket, az, hogy mennyire hagyjuk a keresztet munkálkodni bennünk, mert ezek dolgok nem valósulhatnak meg, nem lehetséges a megvalósításuk – az Ő felmagasztalása és az Ő gyülekezete – csakis a kereszt munkája által a hívőkben. Azt mondom, hogy ez a próba azonnal előttünk terem, és nagyon megvizsgál. A dolog ide lyukad ki, ahogy előre haladunk, előbb vagy utóbb ide lyukad ki.

Az egész nyelvezetünket, az egész beszédünket és mindent, ami ezzel kapcsolatos, próba elé fogja állítani a következő: „Igen, de kész vagy-e megengedni, hogy a kereszt munkálkodjon benned ebben a bizonyos esetben, és abban a konkrét személyes kapcsolatban, ebben a téged érintő kérdésben, és ebben a hozzátartozóidat, ismerőseidet illető dologban? Kész vagy megengedni, hogy a kereszt foglalkozzon ezzel?” Az erre adott válasz pontosan meg fogja mutatni, hogy végül is valóban érdekel-e minket, hogy Krisztus föl legyen magasztalva és igazolást nyerjen. Hogy ezzel a két dologgal mennyire törődünk, az a kereszt megbecsülésében és a kereszthez való hozzáállásunkban fog megmutatkozni.

Ha azt mondjuk: „Ó, már annyit hallottunk erről a keresztről; ez az az egysíkú dolog…” – tudjátok, ha képesek vagyunk efféle hozzáállást tanúsítani, hogy bármilyen módon, de lekicsinyeljük a keresztet, vagy a keresztet bármiféleképpen kisebbítjük annál, minthogy Isten azt elkészítette; ha a hozzáállásunk alábecsüli a kereszt jelentőségét, ha elfogadjuk az ilyen egyéb érvek bármelyikét, az azt bizonyítja, hogy még nem ragadott meg minket belsőleg az Úr Jézus felmagasztalására való vágy.

Az Úr soha nem lett volna fölmagasztalva, ha nincs az Ő keresztje. Ezt ne feledjük. „Ezért…”, ezért, vagy amiért „engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. Soha nem lett volna fölmagasztalva; és soha nincs is fölmagasztalva, elvieket tekintve, csak olyan mértékben, amilyenben a kereszt munkálkodása az Ő népében végbemegy. Nos, persze, ez megint nagyon egyszerű, nagyon világos, nem igaz? Ha a kereszt nem foglalkozott a dolgokkal bennünk, akkor az Úr Jézus nem dicsőül meg az életünkben.

Ami pedig az Ő gyülekezetét illeti – a gyülekezet soha nem lett volna, ha nincs a kereszt, és soha nem is létezhet, ha nincs a kereszt. Kezdete, fennállása, növekedése és beteljesedése mindig a kereszt törvénye által van; a gyülekezet minden apró gyarapodása szellemileg és létszámban is a kereszt által történik. Nincs más út. Ez tehát nagy megmérettetést és próbát jelent a számunkra.

Isten Szelleme pedig itt ismét megmutatja, hogy Isten útjai és eszközei mindig pozitívak és nem negatívak. Szeretném ezt nyomatékosítani; és szeretném, ha gondolatban jól aláhúznátok. Isten útjai mindig építők és nem rombolók; Isten útjai mindig tervszerűek, és nem öncélúak. És ha Isten mindent magába foglaló módszere, Isten mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módszere és eszköze a kereszt, akkor értsétek meg most, egyszer és mindenkorra, hogy Isten a kereszt által egy célért munkálkodik – egy hatalmas célért. A keresztnek soha nem az a rendeltetése, hogy pusztítással végződjön. Soha nem arra szolgál, hogy negatív véget érjen el. Isten valami hatalmas dologért munkálkodik, és a keresztet ezen a pozitív módon használja; ezen a pozitív módon!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt