Énók felvitetése (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a harmadik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Teljes üzenet PDF-ben: Stephen Kaung: Énók felvitetése

Részlet:

“Énók a hetedik generáció volt Ádám után. Az istenfélő Séth vérvonalából származott. Emlékszünk, Ádámnak két egyenes ágú leszármazottja volt. Az egyik Kain vonala, a gonosz vérvonal. A másik Séth vonala, az istenfélő vérvonal, és Énók az istenfélő Séth leszármazottja volt. Hatvanöt évig éppen úgy élt, mint más úgynevezett jó ember, de semmi sem volt róla feljegyezve Istennél. Csak élt hatvanöt éven keresztül. Azután nemzett egy fiút, Metusélahot, és ezután valami történt. Az élete teljesen megváltozott. Istennel járt háromszáz évig, és Isten elvitte őt.

Vajon mi hozta létre ezt a változást? Mielőtt fia, Metusélah megszületett, Énók az emberek szemében talán helyesen élt, de amúgy nem különbözött. Nem volt rossz ember, de nem volt szellemi sem. A saját maga útját járta. Valószínű, hogy néha kérte Istent, hogy jöjjön és járjon vele. De egyszer csak, miután Metusélahot nemzette, az egész életvitele megváltozott. Istennel kezdett járni, és nem Istent kérte, hogy Ő járjon vele, hanem Énók járt Istennel. Mi történt?

MI VÁLTOZTATTA MEG ÉNÓK ÉLETÉT?

A Szentírás szerint Metusélah volt a leghosszabb életű ember a világon. Kilencszáz-hatvankilenc évet élt, majdnem ezer évet. Kínában, a legendánk szerint, a legtovább egy Peng Cu nevű ember élt, ő nyolcszáz évesen halt meg, ez valamivel kevesebb, mint Metusélah kora. Metusélah hosszú életet élt – kilencszáz-hatvankilenc évet. De ha kiszámítjuk, tudjátok, hogy pontosan abban az évben, amikor Metusélah meghalt, eljött az özönvíz? Nyilvánvalóan, Metusélah születésekor Énók kijelentést kapott. Isten kijelentette neki, hogy amikor a fiú meghal, eljön az ítélet; amikor ez a fiú meghal, valami borzalmas dolog fog történni. Isten ezt a kijelentést ennek a gyermeknek a születésekor adta. És amikor Énók ezt a kijelentést kapta, ez átformálta egész életszemléletét. Azelőtt valószínűleg csak magának élt. Istenfélő magból származott, de csak magának élt, és néha kérte csak Istent, hogy járjon vele. De, amikor Isten kijelentést adott neki, hogy abban az évben, amikor Metusélah, a fia meghal, ítélet jön erre a földre, félni kezdte Istent. Hit által kezdett Istennel járni, és járt is háromszáz évig. Ez a kijelentés átformálta az életét.

Nekünk van ilyen kijelentésünk? Ha beletekintünk a mai ember történelmébe, az nem különbözik az 1Mózes 5. részétől; egyik generáció jön a másik után. Nem tudjuk pontosan, hogy hány generáció létezett a földön. (Bocsássatok meg, hogy Kínát említem, de Kína egy régi ország.) A kínai történetírásban ugyanis gyakran vezetjük vissza a történelmet a császárig. Kína történelme szerint tehát egy kicsivel több mint száz generációnk van. Találkoztam egy emberrel, aki a századik leszármazottja volt az ősapjának. De nem számít, hogy hány generáció múlt el, nemzedék követ nemzedéket, és a történet nem változik. Még napjainkban is, a minket megelőző generáció élt, fiakat és lányokat nemzett, és meghalt. Most, a mi generációnkban is élünk, fiakat és lányokat nemzünk, és meghalunk. Ugyanaz a történet.

Nincs kivétel? Nem lehet kivétel? Számítunk valami másra? Minden bizonnyal a jelenlegi korszak legvégének is a végén élünk. Isten szava szerint nagy reménységünk van. Egyrészt, Isten Igéjéből tudjuk, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isten megítéli a világot. Énók olyan kijelentést kapott, hogy egy nap Isten meg fogja ítélni a világot, eljön az özönvíz, a fia pedig jel gyanánt volt neki. Vajon mit gondolhatott Énók, ha a fia hirtelen lázas lett – ugyanis tudta, hogy azon a napon, amikor ő meghal, valami történni fog. Neki ez a kijelentése volt, és ez megváltoztatta az életét.

Nekünk is van hasonló kijelentésünk Isten Igéjéből? Nem látjuk, hogy ennek a korszaknak a vége egyre közelebb van? Nem látjuk azt, hogy Isten meg fogja ítéli ezt a világot, mert ennek a világnak a bűne már annyira betelt? Az ítélet eljön erre a világra, és talán a mi életünk idején. Amint a Biblia mondja, amikor az emberek meggondolják azt, ami történni fog, megrettennek. De nekünk az Úr azt mondja: „Emeljétek fel fejeteket, mert elközelített a ti megváltásotok” (Lk 21,28). Más szavakkal, nekünk nagy reménységünk van. Tudjuk, hogy az ítélet el fog jönni erre a világra, de hála Istennek, nekünk reménységünk van arra, hogy elragadtatunk. Élve mehetünk el, mint Énók, anélkül, hogy átmennénk a halálon. Csakhogy amikor Énók a kijelentést kapta, megváltoztatta az egész életvitelét.

Megvan nekünk ez a kijelentésünk? Az elménkben lehet, hogy mindegyikünknek megvan ez a fajta ismeretünk. Még beszélünk is róla: „A világ a végéhez közeledik. Az Úr hamarosan jön. Az ítélet eljön erre a földre.” Amikor körülnézünk, még közelebbinek tűnik. Megvan ez az ismeretünk, de vajon kihatással van az életvitelünkre is? Vagy ugyanúgy éljük az életünket tovább, mint korábban? A saját elképzeléseink szerint járjuk a magunk útját, ami lehet, hogy nem rossz, csak pontosan ugyanaz az élet, melyet addig éltünk? Vagy pedig az történik, hogy egy ilyen kijelentés megérint, és valóban átformál bennünket. Megváltoztatja az életvitelünket, és a hamarosan bekövetkező ítélet miatt elkezdünk Istennel járni.

Ma Isten népe közül hányan igazi földlakók? Tény, hogy még mindig a földön vagyunk. Az Úr azt mondja, „Ti nem e világból valók vagytok. A világban vagytok, de nem e világból valók vagytok.” Mivel Ő kihívott minket a világból, idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Csak áthaladunk rajta. Tudjuk, hogy ez a föld nem tart örökké, és mi azt az alapokkal bíró várost várjuk, melyet Isten épített, és amelyet Ábrahám, Izsák és Jákób is várt. Ők egy várost, egy országot, egy jobb országot kerestek, melyet Isten épít fel. Mi idegenek, jövevények, átutazók vagyunk, de milyen gyakran elfelejtjük ezt! Milyen gyakran válunk e föld lakóivá, gyökereinket és alapjainkat ebbe a földbe eresztve. Elkezdjük keresni e világ dolgait, ugyanúgy, mint mindenki más. Elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk; elkezdjük otthonunkká tenni ezt a helyet. Elkezdjük szeretni a világot. Elkezdünk önmagunknak élni. Ha pedig ezt tesszük, akkor váratlanul ér majd, amikor eljön az a nap. Az Úr már figyelmeztetett minket. Kijelentést adott róla. Megmutatta nekünk, hogy a világ elmúlik, és ítélet jön a földre. Ó, mennyire szükségünk van arra, hogy felkeljünk és elkezdjünk Istennel járni!

EGYETÉRTENI ISTENNEL

Hogyan járhat valaki Istennel? Az Ámós 3,3-ban a próféta azt mondja, „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” Más szóval, nem járhatunk együtt, ha nem értünk egyet. Ha én kelet felé akarok menni, te pedig észak felé, hogyan mehetnénk együtt? Ha együtt akarunk járni, egyet kell értenünk. És ha egyetértünk, akkor együtt megyünk. Ha együtt akarunk járni Istennel, ne feledjük, hogy nem Isten jár velünk, hanem mi járunk Istennel! Ha együtt akarunk járni Istennel, akkor egyet kell értenünk Vele. Egyetértünk Vele abban, hogy az ítélet eljön erre a földre? Vagy azt gondoljuk, hogy a világ egyre jobb lesz, mint néhány ember gondolja, akik az ezeréves uralmat ezen a földön építik? Egyetértünk Istennel abban, hogy az Ő szándéka az, hogy mindent az Ő szeretett Fia lábai alá vessen, hogy az Ő Fiáé legyen az első hely minden dologban? Egyetértünk Istennel az Ő akaratában? Ha igen, mit teszünk akkor? Fel kell adnunk önmagunkat, hogy Isten akarata legyen a mi akaratunk, az Ő gondolata a mi gondolatunk, az Ő célja a mi célunk. Csakis így járhatunk Istennel.

A gond velünk ma az, hogy nem értünk egyet Istennel. Néha ugyan egyetértünk, amikor éppen Ő is egyetért velünk. De legtöbbször nem értünk Vele egyet, mert megvan a saját akaratunk, a saját dolgainkat akarjuk tenni, és megvannak a saját terveink. Csak annyit akarunk, hogy Isten jöjjön velünk, és segítsen nekünk. Ezért nem járunk Istennel. Ha Istennel akarunk járni, akkor az akaratunkat alá kell vetnünk Isten akaratának. Isten nem arra törekszik, hogy nekünk ne legyen akaratunk, hiszen akarattal alkotott minket. Azt kívánja elérni, hogy gyakoroljuk az akaratunkat. Nem kéri, hogy passzív, tétlen akaratunk legyen. Arra vágyik, hogy aktív, cselekvő akaratunk legyen, hogy cselekvően akarjuk az Ő akaratát. Ezt jelenti az együttműködés. Isten azt akarja, hogy egyetértsünk Vele, és ha egyetértünk Vele, akkor képesek leszünk járni is Ővele. Egyetértesz Vele? Hajlandó vagy letenni önmagadat, és elfogadni az Ő akaratát, mint a sajátodat? Venni az Ő gondolatait, mint a sajátodat? Ha igen, akkor Ővele fogsz járni. Ez az első feltétel.

VEDD FEL ISTEN IGÁJÁT!

Ha Istennel akarunk járni, fel kell vennünk az Ő igáját. A Máté 11,29-ben az Úr azt mondja: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” Az Istennel való járás fegyelmezett életet jelent. Az Énók név eredeti jelentése „fegyelem” vagy „odaadó, hű”. Énók fegyelmezett, hűséges ember volt. Fegyelmezett életet élt. Belehelyezte nyakát Isten igájába Krisztussal.

Az igában két ív van kiformálva. Krisztus van az egyik alatt, a másik alatt pedig nekünk kell lennünk. Akkor egy igában vagyunk Krisztussal. Az iga Isten akarata, Krisztus pedig szelíd és alázatos. Mennyire elfogadta Isten akaratát, Isten fegyelmezését! Ő annyira fegyelmezett, hogy nincs Benne semmi ellenállás, csak aktív együttműködés, százszázalékos hajlandóság. Mi azonban nem ilyenek vagyunk. Harcolunk Isten akarata ellen – ezért van szükség a fegyelmezésre. Kell, hogy Isten fegyelmezzen minket. Amint elfogadjuk az Ő fegyelmező nevelését, képesek leszünk együtt járni Vele. Isten népének ma nagyon nagy szüksége van a fegyelmezésre. A Héberek 12-ben van szó arról, hogy az apák fegyelmezik a fiaikat. Mennyei Atyánk úgy bánik velünk, mint saját fiaival, ezért fegyelmez, rendre tanít minket. A „fegyelmezés” szó az eredetiben egyszerűen azt jelenti, hogy „gyermeknevelés”. Ő úgy nevel minket, mint gyermekeket. Azért nevel minket, hogy felnőjünk, és éretté váljunk. Csak, amikor elfogadjuk Isten fegyelmezését, leszünk képesek Ővele járni. Ha mindig a saját fejünk után megyünk, ha mindig kielégítjük hústestünk kívánságait, ha le akarjuk rázni magunkról a fegyelmezést, akkor azt gondoljuk, hogy a fegyelmezés alatt nem vagyunk szabadok. Saját szabadságunkat akarjuk – de akkor nem leszünk képesek Istennel járni.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Stephen Kaung: Énók felvitetése

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Részlet: (A teljes igeszolgálat ide kattintva olvasható: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében-1 – Ádám és az élet fája)

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében-1 – Ádám és az élet fája

Krisztus a Teremtés könyvében (Stephen Kaung)

“Kinek az életéről, kinek a történetéről van szó a Teremtés könyvében? Mi, keresztények tudjuk, hogy az Úr Jézus élete, az Ő története bontakozik ki az őstörténetben és az ősatyák élettörténetében is. Őt láthatjuk meg ezeknek az embereknek az életében. Isten úgy munkálta bele az Úr Jézus életét ezeknek az embereknek a sorsába, hogy ha egybefogjuk ezt a nyolc életet, Krisztust láthatjuk meg. Mindegyikük életében láthatunk felvillanni valamit Krisztusból, és amikor ezeket egymás mellé tesszük, Krisztus teljes történetének képe rajzolódik ki előttünk. A Teremtés könyve pedig, ahogyan én látom, erről szól. Ezzel a megközelítéssel vizsgáljuk most meg tehát ennek a nyolc embernek az életét.”

A teljes szöveg pdf-ben ide kattintva olvasható: Krisztus a Teremtés könyvében , alább Ábrahám és Izsák életét olvashatjuk ebből a nézőpontból.

Ábrahám azt jelenti, „a sokaság atyja”. Azt látjuk, hogy Ábrahám életében számos oltárt épített. Senki sem épít oltárt saját magának. Az oltár a szellemi életet jelképezi, mert az Isten imádatára építették meg, hogy az Úr nevét segítségül hívják. Ábrahámban tehát a szellemi életet látjuk, az Istennel élt életet. Isten kihívta Ábrahámot a káldeai Úr városából Kánaánba. Pontosabban: Isten saját Magához hívta Ábrahámot, aki hit által engedelmeskedett Istennek (lásd Zsid 11,8). Szellemi életet látunk tehát benne.

            Mit jelent a szellemi élet? A szellemi élet nem más, mint az Istennel élt élet. Nem az a szellemi élet mértéke, hogy mennyi ismeretünk van, akár a Bibliáról. A szellemi életet azon lehet lemérni, hogy mennyit tapasztalunk meg Istenből, mennyire tudunk Isten barátai lenni. Ezt jelenti a szellemi élet.

            Az Ószövetségben található az oltár; az Újszövetségben pedig a kereszt. Ez azért van, mert az ószövetségi oltár az újszövetségi keresztet jelképezi. A Zsidók 13-ban, amikor azt írja, „van oltárunk”, akkor nem a jeruzsálemi templom oltárára utal, ahol az égőáldozatokat feláldozták, hanem ez a keresztre való utalás Jeruzsálem kapuin kívül, ahol Krisztust megfeszítették. A kereszt és Krisztus elválaszthatatlan egymástól, és ezért van, hogy a kereszt lett a kereszténység jelképe, a keresztények szimbóluma. Nem lehet Krisztus a miénk a kereszt nélkül. A kereszt nélküli Krisztus egyáltalán nem lehet Krisztus. Egy ilyen Krisztus nem tud bennünket megmenteni! Ugyanígy, hogyan lehet egy keresztény valóban keresztény a tapasztalat szintjén is, ha nincs ott a kereszt nyoma az életében, ha nincsenek sebei? (Itt most a megtapasztalásunkról beszélek, nem a helyzetünkről.) Ha ebben hiányosságunk van, az azt jelenti, hogy Isten még nem vett kézbe bennünket. Azt jelenti, hogy azok maradtunk, akik előtte is voltunk – hústesti emberek. Az ilyen ember, bár Krisztus élete benne van, mégis hústesi maradt. A keresztre van szüksége, a kereszt munkájára az életében ahhoz, hogy szellemi emberré válhasson, olyanná, aki szellemi életet él.

            Ábrahám négy oltárt épített élete során. Az elsőt Sikemben építette. Ez a kijelentés oltára, mert Isten ott jelent meg neki, és ott mondta: „A te magodnak adom ezt a földet.” Majd Ábrahám egy második oltárt épített Aj és Bétel között, és ott hívta segítségül az Úr nevét. Ez az elkülönülés oltára, mert maga mögött hagyta Ajt, és immár Bétel állt előtte. Aj azt jelenti, „romhalmaz”. Ilyen a világ is: romhalmaz; ezért Ábrahám maga mögött hagyta. Előrefele tört, Bétel felé fordulva, amely azt jelenti: „Isten háza”. Isten háza lesz az ő otthona. Ezért ez az elkülönülés oltára.  A harmadik oltárt Ábrahám Hebronban építette, ami „közösség”-et jelent. Miután Lóttal különváltak egymástól, Ábrahám folyamatos közösségben volt Istennel Hebronban. Végül pedig a Mórija hegyén épített oltárt, ahol feláldozta fiát, Izsákot Istennek. Ez az imádat, az istentisztelet oltára.

            Értsük meg, hogy kijelentést egyedül a kereszt ad nekünk. A kereszt nélkül nincs kijelentés. És szintén a kereszt az, ami elválaszt bennünket a világtól, és kihív a gyülekezetbe. Továbbá, a kereszt teszi lehetővé számunkra az Istennel való szüntelen közösséget, és a kereszt az, ami Isten imádatára indít bennünket. Mennyire szükségünk van arra, hogy a kereszt jellemezze a keresztény életünket! Nem a nyakunkban hordva, hanem az életünk egész szövetébe beleszőve.

IZSÁK 

            Izsák azt jelenti, nevetés. Izsák Ábrahám fia volt, és mindent az apjától örökölt; de Izsákban megnövekedett mértékben volt mindaz, amit örökölt. Izsák életét folyamatosan végigkísérte a kutak kiásása. Mindig ezzel kellett foglalkoznia. Természeti módon szólva, nagyon igaz, hogy mivel állattenyésztő volt, vízre volt szüksége. Szellemileg szólva azonban ennek szellemi jelentősége van. A víz az Igében az élő vizet jelenti, az élet Szellemét. Isten élete, az élet Szelleme mindig él – folyton buzog, folyik, mindig felüdít, soha nem szűnik meg, nem apad el.

            Izsák újra és újra kutakat ásott, és a kút nyilván azért van, hogy víz legyen benne. A kút ezért a Szentírásban arról a befogadóképességről, illetve arról a mértékről beszél, amellyel valaki Isten életét magában bírja. Isten élete mindannyiunkban ott van. A János 4-ben olvassuk, hogy az Úr mit mondott a samáriai asszonynak: „Ha abból a vízből iszol, amelyet én adok neked, forrássá lesz benned; szüntelenül buzgó forrássá.”

            Hála Istennek, hogy ez a forrás bennünk van, de kutakat kell ásnunk ahhoz, hogy megtartsuk ezt a folyton áradó vizet. A kút olyasmi, amit nekünk kell kiásnunk. Minél több kutat ásunk, annál több vizünk lesz. Mekkora szükségünk van a Szent Szellem munkájára az életünkben, hogy ásson, ásson és ásson bennünk, és eltávolítsa ezáltal a beleszóródott földet és piszkot az életünkből. Sok a szemét bennünk, és ezt a mi szemetünket ki kell ásni, meg kell tőle szabadulni, meg kell üresedni ezektől – különféle vélekedések, érzések, gondolatok, aggodalmak, érdeklődési kör, befolyás, az igazunk, a jogaink. Telve vagyunk az énünkkel, és bizonyos értelemben ez mind olyan szemét, mely akadályozza, megállítja a víz folyását. A víz egyértelműen ott van, hiszen ez élő víz, áramló folyó; de el lett torlaszolva.  Ezért ásnunk kell, ásnunk, és még mindig ásnunk. És amint a Szent Szellem elkezd munkálkodni az életünkben, mi pedig együttműködünk Vele, és engedjük, hogy ásson, a következmény az lesz, hogy minél többet ás bennünk, mi annál kisebbek, kevesebbek leszünk, de annál inkább megtelünk az élő vízzel és Szent Szellemmel. Ezt jelenti az élet, a túlcsorduló élet, és ebből öröm és nevetés fakad. Nem csak mi fogjuk élvezni, hogy boldogan nevethetünk, hanem Isten is nevetni fog, mert ez Neki is nagy örömöt szerez.

Tovább: Krisztus a Teremtés könyvében

A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, magatartása és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban (T. Austin-Sparks)

PDF: A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban

A gyülekezet mennyei elhívása, hatalomgyakorlása és hadviselése (The Heavenly Calling, Conduct and Conflict of the Church) c. könyv 3. fejezete

Eredeti: The History of the Church Illustrated in the Old Testament

Olvasmány: Efezus 1

Előző elmélkedésünkben arra a kérdésre kerestük meg a választ, ami az Efezusi levél fő témája is, és így szól: Igazolja-e vajon az Írás azt a nézetet, hogy nekünk, az Úr népének meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk a Krisztussal való jelenlegi egységet a szellemi ellenségeink fölötti hatalom gyakorlásában?

Erre a kérdésre a legelső válaszunkat Krisztus jelentőségében találtuk meg. Miért van szükség Krisztusra? Miért lett testté? Miért halt meg, miért támadt fel, miért ment föl a mennybe, és miért lett fölmagasztalva? Ezek közül a krisztusi szakaszok közül mindegyik összefügg velünk, az Úr népével; olyan értelemben, hogy most a saját tapasztalataink szintjén kell megismernünk mindazt, ami Őbenne, aki az Isten jobbjára ült a mennyekben, igaz lett. Továbbra is ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Nem távolodhatunk el Krisztustól, mindig Őrá kell néznünk, de ezt különböző nézőpontokból tehetjük.

Egy pillanatra mégis megállok, hogy hangsúlyozzak valamit. Az Úr számára az Ő népeként a mi legfőbb értékünk abban rejlik, hogy milyen mértékben számít a jelentőségünk a szellemi világban – nem pedig az, hogy mennyire hiszünk az igazságban, hogyan vélekedünk egy tanításról, vagy mennyi kézzelfogható dolgot teszünk Érte itt a földön. Ez mind fontos lehet ugyan, meg is van a helyük, de a gyülekezet – mely az összes hívőt jelenti – valódi értéke az, ami belőle a láthatatlan világban megnyilvánul: annak mértéke, mellyel Krisztusnak az Ő felmagasztalásában kinyilvánított uralmát, irányítását, vezetését, abszolút győzelmét a gyülekezet alkalmazni képes a vele szemben álló szellemi hatalmasságok láthatatlan régiójában. A megfelelő helyre kell tennünk tehát a hangsúlyt.

Elérkeztünk tehát az Efezusi levél legfontosabb kijelentéseihez. Ez a levél valóban a legalapvetőbb, legfontosabb dolgokhoz vezet bennünket, itt igazán a leglényegesebbekhez érkezünk; nem az üdvösségünk kezdeteiről beszél, nem is a keresztény élet különféle, földi vonatkozásairól, hanem a gyülekezet életének, megtapasztalásainak és elhívásának a teljes, bevégzett képét tárja elénk. A legfőbb, leglényegesebb dolgokhoz érkezünk el ebben a levélben, ahol mindenre az Isten eredeti és tökéletes szándékával való összefüggésben derül fény. Ez a szándék fogant Isten gondolataiban a világ megalapozása előtt, és ezt tervezte el az örök tanácsvégzés szerint.

Ahogyan korábban rámutattunk, itt nem a részleteket találjuk, az egyes szakaszokat, hanem magát a beteljesülést. Isten gondolataiban egy test volt, egy gyülekezet, egy olyan társaság, mely végül megérkezik az Ő Fiával való egységbe, úgy, ahogyan a test csatlakozik a Fejhez, és szellemi uralmat gyakorol a mennyben és a földön. Ez Isten elgondolásának célja. Sok olyan dolog van, ami ehhez vezet, de ezek végtére is csak a célhoz vezető eszközök. A kegyelemről szóló tanítások, melyek oly csodálatosak és áldottak, mind ezért a célért vannak, ahogyan ez a levél ezt annyira egyértelművé teszi. Szépen egybefoglalja: megváltás, bűnbocsánat, a vér – minden ilyesmi itt van, de mind az Isten által kigondolt célra mutat: a gyülekezetre, erre a testre, melyben a menny igazgatása a mennyen és a földön keresztül ezekkel együtt megvalósul.

Ezeknek a legfőbb és leglényegesebb dolgoknak az esetében pedig egyedül az számít, hogy mekkora a jelentőségünk, mennyire tudunk hatékonyak lenni a szellemi régiókkal való kapcsolatunkban. Nem gondolom, hogy ez a jövőt illető prófétikus megállapítás lenne, mivel úgy vélem, ennek már most vannak tapasztalható jelei: ahogy a gyülekezet egyre közeledik a korszak végéhez, egyre kevésbé fogja tudni végezni földi munkáját az Úrért – azokat a dolgokat, melyeket hosszú időn át végzett szerte a világon; és egyre inkább felismeri az elhívást, hogy létezését a szellemi régiókban igazolja, sokkal inkább, mint az ideig valóban.

Ennek fele sem tréfa, mert mindennek nagyon komoly jelentősége van a gyülekezet számára a végén. Ha ebben nem sikerül elérni áttörést, és nem tudunk az ellenséges hatalmasságok, fejedelemségek és szellemi seregek világában uralomra jutni, akkor végünk. Néhányan talán nem tudjátok ezt elfogadni. Ha nem tudjátok megragadni, ne aggódjatok. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik pontosan értik, miről beszélek, és egyértelmű számunkra, hogy ez a helyzet egyre eszkalálódik, és jó lenne, ha a hívők felismernék ezt.

Természetesen ezt is jól kell érteni! Mindez ugyanis nem jelentheti azt, hogy nem törekszünk többé a szokásos, alapvető munkát végezni az Úrért. Nem szabad felhagynunk az elveszettek keresésével és az üdvösség hirdetésével, vagy bármivel, amivel meg lettünk bízva, csak azért, mert ennél magasabb régiókban van dolgunk. Nem, nem szabad ezeket abbahagynunk. De mégis, fel fogjuk fedezni, hogy ehhez a magasabb dologhoz a keresztény élet szokásos eszköztáránál valami többre van szükség; hogy az erőforrásainknak egy másik világban kell lenniük; és képeseknek kell lennünk a látható helyzetek mögé látni, ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, az nem jelent számunkra fényes kilátásokat itt, az emberek között. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ha jól ítélem meg az idők jeleit, akkor számíthatunk rá, hogy rendkívüli mértékben meg fog erősödni a szellemi ellenállás az Úr érdekeivel szemben. Nagyon is érthető, hogy ez így van. Ha a korszak végéhez közeledünk – a feltételes módot akár ki is hagyhatjuk, és akkor kijelentő módba kerül – de most az érvelés kedvéért így mondom: HA közeledünk a korszak végéhez, akkor mi is ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége? A Sátán rangszervezetének (hierarchiájának) megdöntése, és helyére Krisztus és a gyülekezet trónra emelése. Természetes, hogy növekszik az ellenállás ez ellen. Teljesen logikus; és ezért fontos, hogy minden lehetséges nézőpontból felismerjük a dolgok valódi természetét, és ezért, ha az Úr kijelenti számunkra ezt az üzenetet az Efezusi levélben a gyülekezet mennyei elhívásáról, hatalomgyakorlásáról és hadviseléséről, az nagyon alkalmas és időszerű lesz az Úrtól a számunkra.

A lényeg tehát, hogy Isten gyermekének és Isten gyülekezetének valódi és legfőbb értéke a láthatatlan világban kifejtett hatékonyságában rejlik. Ha nem ismerjük ezt a titkot abban a régióban, akkor veszteséget fogunk szenvedni, szétforgácsolódunk, az ellenség hatalmas zűrzavart fog csinálni belőlünk és a dolgainkból, a játékszere leszünk, és ahol csak tud, akadályozni fog. Ezért olyan fontos, hogy eljussunk abba a helyzetbe, melyről ez a levél ír.

Most pedig nézzük a következőt, miszerint az Ige arról biztosít, hogy elhihetjük, az Úr azt akarja, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a jelenben is az egységet Krisztussal a szellemi erők fölötti hatalomban. Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy ezzel kapcsolatban mennyire fontos megérteni Krisztust megtapasztalásainak minden területén.

Ez nem valamilyen mély dolog, hanem könnyen fölismerhető, hogy az Úr Jézus nem emeltetett föl, míg teljesen át nem élt mindent a földön. Az Úr Jézus földi megtapasztalásai értünk voltak, nem Önmagáért. Minket leszámítva Istennek nem kellett volna testet öltenie, csecsemőként Betlehemben megszületnie, és gyermekből felnőtté válnia. Neki, a Maga részéről nem volt szüksége arra, hogy itt élje az életét, elszenvedje a halált, és utána újra visszakerüljön a dicsőségbe, s elfoglalja a trónt. Ez olyan megtapasztalási ciklus volt, ami értünk történt, és úgy, mintha közülünk történt volna eggyel. De ez az Egy mennyire más volt! Senki más nem állhatott volna a helyére, senki nem tudta volna elfoglalni ezt a tisztséget, mégis minden úgy történt, mintha miközülünk történt volna eggyel.

Lehet, hogy nehéz számunkra fölfogni, hogyan lehetett Krisztus a megtestesülésben olyan, mint mi, de ha pontosan és világosan tudnánk, mit jelent az Istennel való egység, az isteni egyesülés, akkor megértenénk a testté lételt; Isten egybeolvasztja Magát az emberrel, és az embert Önmagával.

Az Úr természetesen soha nem szűnt meg Istennek lenni, de olyan formát öltött, mely az embert és Istent szellemi egységbe és szellemi közösségbe hozta. Ez olyan fogalom, melynek helyes és teljeskörű megértése meghaladja a felfogóképességünket, emiatt tele van veszéllyel a tanítás területén. Mégis, a mélyén a legcsodálatosabb dolog rejlik, amit csak el tudunk képzelni: hogy Ő testté lett értünk, és nem csak miértünk, hanem bizonyos értelemben úgy is, mint mi. Azaz, amikor az Úr Jézus Krisztusra nézünk, és meglátjuk, hogy Ő Isten és ember egy személyben, rájövünk, Isten mit tett azért, hogy ezt az egységet Őközte és az ember közt elhozza.

Ez annak a része, ahogyan a magunk számára meg tudjuk tapasztalni az Úr Jézust. A testté létel értünk van, akár megértjük, akár nem. Bizony értünk van, és méghozzá annyira szoros köze van hozzánk, hogy Jézust úgy szánta Isten emberré lenni mint mi, hogy bennünket is megtestesítsen Önmagában. „Az Ő testének tagjai vagyunk”. Az utána következő mondat lehet, hogy későbbi hozzáadás, de szerintem, nagyon jó: „mert az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és az ő csontjaiból valók” (Ef 5,30). Egyek!

Az Úr Jézus összes többi megtapasztalása is nem csak értünk történt, hanem úgy történt, mintha velünk történt volna; és még mielőtt eljutnánk a haláláig, láthatjuk az életét. Különben nincs értelme az Úr Jézus életének azon a harminchárom éven keresztül, csak úgy, ha a mi helyünkben csinálta végig. Volt egy olyan Ember Isten számára, aki a megpróbáltatások és a nehézségek közepette is megelégítette Őt. Isten be akart vinni egy Embert a dicsőségbe, aki szenvedés által vált tökéletessé, és erre nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk. Hálát adok Istennek, hogy van egy Valaki a dicsőségben, egy Ember, aki tökéletesen eleget tett Istennek emberi formában, minden emberi próbatételen és kísértésen keresztül, és kimondhatom azt, Isten engedélyével, hogy az az Ember nem csak képvisel engem, hanem Isten szemében olyan, mintha én lennék ott Isten jelenlétében. Azaz Isten Őbenne rám néz, és Őrá néz értem. Isten számára ez az Ember a győzelmes, tökéletességre jutott földi életet testesíti meg.

Az Ő halála nem csak értem, értetek, a bűneinkért történt. Ez a mi halálunk is, úgy halt meg, mint mi, mintha mi haltunk volna meg; és feltámadásában, a mennyei helyekre való felmenetelében és felmagasztaltatásában bevégezte az ember életének teljes ciklusát – értünk és úgy is, mint mi (bennünket magába foglalva); és ezután, amikor ezt elvégezte, Ő adatott nekünk Fejként számunkra, és nem csak számunkra, hanem úgy is, mint mi. Nézzük meg újra ezt a nagyszerű kijelentést: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,22-23, ÚF). Tudjuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten itt adja nekünk először Krisztust, de van egy második esemény is. „És Őt adta főül mindenek felett a gyülekezetnek” (Vida ford.), az pedig, hogy Őt adta mindenek felett Főül a gyülekezetnek, egyszerűen azt jelenti, hogy Benne minden úgy van egybefogva, hogy az a gyülekezetért, a gyülekezet számára legyen. Azaz, minden, ami Benne van, a gyülekezet számára van, és az Ő teljes és bevégzett életciklusa a megszületéstől a dicsőségig a gyülekezeté; a testté lételtől a megdicsőülésig minden a gyülekezetnek van. A mi születésünk, és onnantól minden életeseményünk egészen a megdicsőülésünkig azért van, mert Ő már értünk befejezte ezt a ciklust; és Főül adatott számunkra. Minthogyha Isten, miután mindent elvégzett Benne, így szólt volna: „Ez a tiéd; neked adom. Az egész érted van – a gyülekezet”. Mennyire szükséges hát Krisztust Isten teljes gondolatának megfelelően megragadnunk; hogy meglássuk, mi Krisztus jelentősége mindabban, amit Isten eltervezett.

Mármost, ezt nem csak abban látjuk teljes mértében kijelentve, ahogyan az Úr elhagyja a dicsőséget és visszatér a dicsőségbe, hanem pontosan ezt vetíti előre az Ige onnantól kezdve, hogy az egész szükségessé vált. Kíváncsi vagyok, hogy megragadtátok-e valóságosan, jelent-e számotokra valamit személyesen az, hogy az „egy új ember”, melyről az Efezusi levél beszél, nem a világtörténelem egy későbbi pontján jött el, nem valami után következik, hanem minden mást megelőz?

Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy először voltak a pogány népek, azután következtek a zsidók, tehát akkor zsidók és pogányok éltek egy időben, és utána később lett a gyülekezet – egy későbbi valami. Ez azonban távolról sincs így! Mielőtt egyáltalán olyasmi, hogy pogány vagy zsidó lett volna, már volt a gyülekezet. Minden egyebet megelőz. Ez volt Isten első gondolata, az Ő elsődleges gondolata. Pogányok és zsidók – lehet, hogy Isten kegyelméből és Isten szuverenitásából mindkettőnek nagyszerű története van, de akárhogy is, a földhöz tartoznak, és ezen belül is adott időszakokhoz. A gyülekezet nem tartozik a földhöz, és nincs időhöz kötve. A gyülekezet az örökkévalóságtól az örökkévalóságig van jelen Isten gondolataiban. Nem valami után következik; ezért minden más dolog a világtörténelemben örökkévaló elveken és örökkévaló gondolatok alapján épült föl, és örökkévaló törvények kormányozzák; amikor tehát visszatérünk az Ószövetséghez, azt találjuk, hogy a történet egész folyását Krisztus irányítja, méghozzá Krisztus ebben az örökkévaló értelemben, amikor a gyülekezetről van szó.

Hadd magyarázzam el világosabban! Történelmileg az Ószövetség két fő részre oszlik. Az egyik rész Ádámtól, vagy ha tetszik, Ábeltől fut Mózesig, utána pedig Mózestől Krisztusig. Ez nem kifejezetten Ószövetség, de értitek, mire gondolok – hogy egyenesen Krisztushoz vezet bennünket. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy az első részt – Ábeltől vagy Ádámtól Mózesig – teljes mértékben azok az elvek irányítják, melyekről beszéltünk. Hogyan? Először is, Isten elsődleges gondolata az, hogy az ember a szellemi uralom helyét foglalja el. Majd ezzel kapcsolatban jött: a halál – a bűn miatt és a bűnnek; a feltámadás – élővé válni Istennek és Isten céljai számára; a mennybe való felmenetel – lényegét tekintve nem földi, hanem mennyei nép, vagy ember; a felmagasztaltatás. Ez tehát az első rész Ádámtól vagy Ábeltől Mózesig.

Láthatjuk pontosan ezeket a törvényeket egyiket a másik után a pátriárkák történetében megjelenni. Vegyük Ádámot! Mire alkotta őt Isten? „Uralkodóvá tetted őt” (Zsolt 8,6). Ábel – ő miről tesz bizonyságot? A bűn miatti halálról, és hogy Isten hogyan távolítja el a bűnt. Noé – feltámadás; Énók – felmenetel; és József – trónra emelés. Jelentős hézagokat hagyok ki persze, de látjátok az elveket. Pusztán azt szeretném megmutatni, hogy azt az első, hosszú ideig tartó részt (mely valóban hosszú: több évszázadon, sőt, gyakorlatilag két évezreden át tartott), Krisztus ezen elvei szerint irányította Isten; ugyanazon elvek szerint, melyeket az Újszövetségben és a gyülekezetre, Krisztus testére, Istennek korszakokon átívelő adminisztratív (hatalomgyakorló) eszközére fókuszáló Efezusi levélben találunk.

Izrael Egyiptomban

 

Majd következik a második rész: Mózestől Krisztusig. Ez annyira elemi dolog, ezért vegyük csak Izrael életének három szakaszát anélkül, hogy kitérnénk a részletekre. Egyiptom – mi Izrael életében az egyiptomi szakasz tetőpontja? Mi az, ami elsődlegesen kiemelkedik ebben a szakaszban? De inkább tisztázzuk előbb, hogy mit jelképez ez a szakasz! Egy kiválasztott népet jelképez, akit ennek a világnak a rabszolgaságában tart fogva annak zsarnoka, és emiatt a helyzete miatt ítélet vár rá. Mi a tetőpont? A halál, mint a bárány halála, mely az Isten szerinti szabadítás módja a sötétség fennhatóságából, a Sátán hatalmából, a világ rabságából, az emberi nemzetségre váró ítélet alól. A halál jellemzi az egyiptomi szakasz tetőpontját; a meghalást a világnak, mindennel együtt, amit ez jelent: állapotának, urának, rabságának és végzetének való meghalást.

Az Úr Jézus halála ezt az egész rendszert tökéletesen érvénytelenítette, hogy tökéletes szabadítást vihessen véghez, ezt pedig itt tárja elénk az Ige. Ugyanezt látjuk az Efezusi levélben is, amikor ennek a szabadításnak már a gyülekezet általi, végső és kiteljesedett alkalmazását mutatja be. Izrael nem vezet a gyülekezethez; Izrael mindössze illusztrálja a gyülekezettel történő eseményeket.

Minden földi intézmény mennyei dolgok bemutatására szolgál, ahogyan az Efezusi levél nagyon világosan elénk tárja a mostani családi és egyéb kapcsolatok – férjek, feleségek, szülők, gyermekek és a többi – esetében. Ebben a levélben megláthatjuk, hogy ezek a földi intézmények mind mennyei dolgoknak a visszatükröződései, és a mennyeieknek a fényében kell szemlélnünk őket. „Ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet.” Ebben a szférában mozgolódunk. Itt láthatjuk tehát Krisztust az Ő halálában, melyet azért mutatott be, hogy hogy Izraelt megszabadítsa a rabságból és az ítélettől, mely a világ miatt várna rá.

Izrael a pusztában

Most pedig Izrael történetének második szakaszához érkezünk. Mit jelképez Izrael életének pusztai szakasza? Nem érthetjük meg ennek tetőpontját, míg ezt meg nem értjük, pedig nagyon elemi ezekről a dolgokról beszélni. Izrael életének pusztai időszaka Isten népének mostani életét jelképezi, aki meg lett váltva, és ki lett szabadítva a világból és mindabból, amit a világ jelent, de nem szabadultak még meg saját maguktól, vagy, ha egyes számban fogalmazzuk, nem szabadultak meg az énjük életétől. Sajnos, ez igaz a szellemi történetre az Újszövetségben ugyanúgy, mint az Ószövetségben és a saját tapasztalatunkban is. Mi a második szakasz – a pusztai élet – tetőpontja? Természetesen megint a halál, de olyan halál, mely egy másféle kapcsolatba visz tovább – az ebből a halálból való feltámadás révén a mennyeiekbe való felemelkedés pozíciója következik. Most figyeljük meg, hogy az Efezusi levélben ez a két dolog nincs különválasztva. A feltámadással és a mennyeiekbe való felemelkedéssel nem két külön dologként foglalkozunk az Efezusi levélben.

„És milyen az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága rajtunk hívőkön, megtartó erősségének bennünk munkálkodása szerint, amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette” (Ef 1,19-20, Vida).

Nincs szünet a kettő közt. Nem azt mondja, hogy amikor feltámasztotta a halottak közül, és sok nap után felment a mennybe. Nem: feltámasztotta és jobbjára ültette. Ez feltámadás a mennyei helyekre való felemelkedést is jelenti egyben. A Vörös-tenger után bizonyos értelemben olyan feltámadás van, ami a halottak közül történik, de amikor az efezusi helyzetbe érkezünk, a feltámadás valami több ennél. Egy új hit új gyakorlása: „irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, melyet Krisztusban munkált”. De ez nem a megmenekülésre vezető hit! Ez valami több, ez mennyei helyzetre szól, ez olyan feltámadás, mely révén felemelkedünk, és ez mennyei helyzetet eredményez.

Ez a mennyei helyzet korántsem valósult meg Izrael esetében a pusztában, habár Isten a Maga szemszögéből mindig mennyei népként tekintett rájuk. Isten nézőpontjából a pusztai életben minden ezt a mennyei otthont hangsúlyozza, minden erre mutat. A főpap kék köntöse azt jelenti, hogy ez egy mennyei rendből való mennyei nép. A mennyből küldött manna Isten szempontjából azt jelenti, hogy erről a népről a mennyből gondoskodnak; mennyei nép, aki mennyei erőforrásokból él. Önmagukban viszont minden voltak csak ez nem; a szívük nagyon gyakran visszatért Egyiptomba. Ismerjük ezt a szomorú történetet. Ezt feltámadást azonban tovább kellett vinni, hogy már ne csak természeti síkra történő feltámadás legyen – hogy helyzetünket tekintve hit által ugyan Krisztusban legyünk, miközben a saját természeti életünket éljük és megelégítsük Istent. Ez nem Isten gondolata. Az hívás mindig előrefele ösztönöz, és még inkább fölfelé. A pusztai élet tetőpontja tehát a kereszt új jelentéséből fakad, annak a halál felőli oldalán.

Eljutunk tehát a Római levél hívőkhöz szóló szakaszához. A Róma 6 már nem az elveszetteknek szól, hanem a megmentetteknek, a keresztényeknek az Úr Jézus keresztjéről, ahogyan az a halált munkálja az életünkben, de rögtön átvezet a Róma 8-ra, közte mintegy zárójelben a Róma 7-tel. A Jordán jelenti a mennyeiekbe való felmenetellel járó feltámadást. A tetőpont pedig az énünknek és a földiekhez kötődő életünknek a halála. Az Efezusi levél második része pontosan kifejti, hogy ez micsoda.

Ez a helyzet nem pusztán valamilyen elvont dolog, valamilyen ködös, teológiai fogalom. Mit jelent? Próbáljuk megragadni a gyakorlatban! Mindez a csodálatos mennyei élet, ez a csodálatos mennyei hadviselés, ez a csodálatos mennyei elhívás – mit jelent ez?

„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,1-2, Károli 2011).

„Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket… Az asszonyok engedelmeskedjenek saját férjüknek… Gyermekek, engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket haragra… Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak. Urak, legyetek rendesek a szolgáitokkal.”

Hiszen ez a mennyeiekből árad ki lefelé! Hiszen ez ereszkedő fokozás! Nézzünk csak meg az Efezus 4,6-9 elejétől mindent, ami csak ebbe a vezérlőelvbe tartozik, hogy „járjatok az elhívásotokhoz méltón”! Írjuk le, egymás alá, egyesével! Járjatok méltón – mit jelent ez? Szelídségben, alázatosságban, béketűréssel, türelemmel. Aki férj, írja le! Aki feleség, írja le! Aki családtag, írja le! Van-e olyan férj, aki nem ilyen szellemben viszonyult a feleségéhez: „Krisztus szerette a gyülekezetet és saját Magát adta érte”? Írja le! Nézze meg mindenki magának! Van-e olyan feleség, akit nem szólít föl ugyanígy, nem arra, hogy szeresse a férjét, hanem hogy rendelje alá magát a férjének; és azt mondja, hogy ezt jelenti méltón járni ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhívattunk? Ez Isten Igéje. Nézzétek végig részletesen, és legyen előttetek ez a rész.

Ezt jelenti méltón járni. Erről szól az első három fejezet, és vitán felülinek tartom, hogy semmit nem tudhatunk meg az utolsó részről – a mennyeiekben lévő ellenség feletti győzelemről -, míg ez az alapunk nincs meg. Ez nagyon is gyakorlati dolog. Ha megnézzük, kiderül, hogy nem sok minden maradt ki, de akkor is hiszem, hogy ami itt áll, az még nem minden, amit Isten szerint a méltón járás jelent. Sok más is lehet, amit a Szent Szellem meg akar érinteni bennünk, amit nem említ itt konkrétan az Ige, de ahhoz elég van ott, hogy az elevenünkre tapintson.

„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Itt mindannyian vereséget szenvedünk. Meg kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hogyan lehet igazán haragudni, és közben nem vétkezni. Mit jelent egyáltalán, hogy haragudni, de nem vétkezni? Az Úr Jézus haragudott. Korbácsot ragadott, és tényleg dühös volt, de hogyan haragudhatott úgy, hogy közben nem vétkezett? Az Ő haragjába sohasem vegyült személyes elem. Ez tükröt tart elénk – mi rendszerint azért haragszunk, mert valami mélyen érint bennünket. Nem tudjuk, hogyan lehet saját magunktól elvonatkoztatva haragudni. Ez a puszta felőli oldal, és ez az, ahol a mennyeiekbe való felemelkedésre történő feltámadás bejön. Azt mondjuk, ez már nekünk túl magas, elérhetetlen. Nos, szeretteim, Ő „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint.” Az Úr tehát teljes mértékben gondoskodott mindarról, amit Ő megkíván, és ez itt van leírva.

Ez tehát még a pusztai szakasznak a tetőpontja: a halál új jelentést kap, ahogyan a feltámadás is új és teljesebb helyzetet jelent, ami pedig nem más, mint a mennyei helyzetbe való felmenetelre történő feltámadás.

Izrael az ígéret földjén

 

Végül pedig eljutunk Izrael történetének utolsó szakaszához – amikor bemennek az ígéret földjére. Ez a felemeltetést, a felmagasztalást jelenti. Rájönnek, hogy hatalmuk van a szellemi seregek fölött, melyeket az országban élő ellenségek jelképeznek. Ez a Krisztussal való egyesülés az Ő felmagasztaltatásában.

Az itteni hadviselés nagyban különbözik az Egyiptomban megismert és a pusztában folytatott hadviseléstől. Most nem állok meg, hogy részletesen szóljak róla, de ez a harc más, mint amit az ember saját magában, vagy mint amit a világban vív, mert ez a harc a mennyeiekben zajlik, és ahogyan az elején is mondtam, itt, ebben a helyzetben derül ki végül, hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak az Úr számára.

Nem tudhatjuk meg, amit az Úr meg akar velünk ismertetni, amíg ki nem jöttünk az énünk, a hústest és a saját érdekeink kormányozta élet szférájából. Olyanok leszünk, mint Izrael a pusztában, azaz általában legyőzetve; Isten fő célja elérését tekintve pedig nagyon gyenge helyzetben és bizonyosan nem nyílegyenesen afelé haladva, ha bármelyik szakaszban nem értettük meg gyakorlati módon Krisztust – először Egyiptomért, másodszor a pusztáért és harmadszor a mennyeiekért. Nem választhatjuk szét ezeket a dolgokat, mondván, „Krisztus a miénk az Egypitomból való kiszabadulásra, de még mindig a hústest szerint élünk, Krisztus nem lesz a miénk az éntől való megszabadulásra”. Azt se mondjuk, hogy Krisztus a miénk lesz az Egyiptomból és az éntől való megszabadulásra, de nem lesz a miénk a mennyeiekben zajló hadviselésre. Nem, nem fogjuk elérni Isten célját, ha bármi kevesebbet fogadunk el annál, mint ami az Ő teljes gondolata a számunkra.

Ez éppen elég gondolkodnivaló mostanra.

A mélyebb keresztény élet – Andrew Murray

NAPONKÉNTI KÖZÖSSÉG ISTENNEL
1. Az első és legfontosabb szükséglet a keresztény életben: a közösség Istennel. A bennünk levő isteni élet Istentől származik, és teljesen Tőle függ. Ahogy minden pillanatban szükségem van friss levegőre, ahogy a Nap minden pillanatban újra leküldi a fényét, úgy a lelkem is csak az Istennel való közvetlen, élő kapcsolatban lehet erős.
Az egy napra küldött manna másnapra megromlott. Minden nap friss kegyelemre van szükségem a mennyből, és ezt csak úgy szerezhetem meg, ha közvetlenül Istenre várok. Minden napot kezdj úgy, hogy várakozol Isten előtt, és hagyd, hogy Ő megérintsen téged. Szánj rá időt, hogy találkozz Istennel.

2. Ehhez az első dolgod az áhítatodban az legyen, hogy lecsendesíted magad Isten előtt. Imában vagy imádásban, minden azon múlik, hogy Isten elfoglalja a fő helyet. Csendesen meg kell hajolnom előtte, alázatos hitben és magasztalásban, és így szólni a szívemben: „Isten van. Isten közel van. Az Isten szeretet, Aki közölni akarja Magát velem. A mindenható Isten, Aki cselekszik mindent mindenkiben, most arra vár, hogy bennem cselekedjen, és megismertesse Magát.” Szánd rá az időt, amíg átéled, hogy Isten nagyon közel van.

3. Amikor Istennek megadtad az Őt megillető tiszteletet, dicsőséget és hatalmat, akkor foglald el a legalacsonyabb helyet, és igyekezz betelni az alázatosság Szellemével. Teremtményként az a te boldogságod, hogy semmi legyél, hogy Isten legyen minden benned. Bűnösként arra sem vagy méltó, hogy fölnézz Istenre; hajolj meg megalázkodva. Szentként hadd árasszon el téged Isten szeretete, és hajolj meg még mélyebben. Borulj le
Előtte alázatosan, szelíden, türelemmel, és vesd alá magad az Ő jóságának és irgalmának. Ő fel fog magasztalni téged. Óh! Szánj időt rá, hogy nagyon lealacsonyodj Isten előtt!

4. Azután fogadd el és értékeld a helyedet Krisztus Jézusban. Isten semmi másban nem gyönyörködik, mint az Ő szeretett Fiában, és semmi más nem elégítheti ki Őt azokban, akik Hozzá közelednek. Lépj be mélyen Isten szent jelenlétébe azzal a bátorsággal, amit a vér ad, és azzal a bizonyossággal, hogy Krisztusban igen kedves vagy előtte. Krisztusban a kárpiton belül vagy. Hozzáférsz az Atya szívéhez és szeretetéhez. Ez az Istennel való közösség nagy célja: hogy több legyen Istenből az életemben, és Isten kiformálja bennem Krisztust. Légy csendes Isten előtt, és hagyd, hogy megáldjon téged.

5. Ez a Krisztus élő személy. Személyes szeretettel szeret téged, és minden nap keresi a te szereteted személyes válaszát. Nézz az arcába bizalommal, amíg az Ő szeretete igazán a szívedbe ragyog. Örvendeztesd meg a szívét avval, hogy megmondod Neki, hogy szereted Őt. Ő felajánlja Magát neked személyes Üdvözítőként és a bűn erejétől való megőrzőként. Ne azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha közel maradok Hozzá?”; hanem azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha Ő mindig közel marad hozzám?” És hamar meglátod, milyen biztonságos bízni Benne.

6. Krisztus élete bennünk van mint erő, és Ő jelen van bennünk, mint személy. Ezenfelül még az Ő hasonlósága is kimunkálódik bennünk. Neki ki kell formálódnia bennünk, hogy az Ő formája vagy alakja, az Ő hasonlósága látható legyen bennünk. Hajolj meg Isten előtt, amíg megérzed az Ő nagyságát és annak a munkának a boldogságát, amit Isten végez benned folyamatosan ezen a napon. Mondd ezt Istennek: „Atyám, itt vagyok Neked, hogy annyit adj nekem Krisztus hasonlóságából, amennyit be tudok fogadni.” És várj, amíg Ő azt mondja: „Gyermekem, annyit adok neked Krisztusból, amennyire nyitott a szíved, hogy befogadjon.” Isten, aki kinyilatkoztatta Jézust testben, és tökéletessé tette Őt, ki fogja nyilatkoztatni Őt neked, és tökéletessé fog tenni téged Őbenne. Az Atya szereti a Fiút, és gyönyörködik abban, amikor kialakítja az Ő képét és hasonlatosságát benned. Számíts rá, hogy ezt az áldott munkát elvégzi benned, ahogy vársz a te Istenedre, és megtartod Vele a közösséget.

7. Krisztus hasonlósága főleg két dologból áll: a halálához és a feltámadásához való hasonlóságból (Róma 6,5). Krisztus halála volt az Ő alázatosságának és engedelmességének a beteljesedése, amikor teljesen feladta az életét Istennek. Őbenne halottak vagyunk a bűnnek. Ahogy alázatosan leborulunk Isten előtt, Tőle való függésben, és teljesen alávetjük magunkat Neki, az Ő halálának az ereje dolgozik bennünk, és mi hasonlóvá válunk az Ő halálához. És így megismerjük Őt az Ő feltámadásának az erejében, a bűn feletti győzelemben, és a feltámadott élet minden örömében és erejében. Ezért minden reggel „szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek.” Ő fenn fogja tartani az életet, amit adott, és megadja a kegyelmet, hogy feltámadottként éljünk.

Folytatás és a teljes szöveg ide kattintva olvasható: Andrew Murray: A mélyebb keresztény élet, vagy lásd fölül, a Letöltések menüpont alatt.

Isten békessége – G.H. Lang

Részlet G.H. Lang: Anthony Norris Groves, Saint and Pioneer c. könyvéből, 82-83. old.

„A méz édes ízét csak az értékelheti, aki megízleli, Isten békességét pedig az, aki élvezi. Egy dolog békességben lenni Istennel az Úr Jézus Krisztuson keresztül, megbékélvén a kereszten ontott vére által; és egy másik, rákövetkező tapasztalat Isten békességét magunkénak tudni, mely megőrzi szívünket az aggodalomtól (az első: Róma 5,1, a második: Fil 4,6-7). Sokan, akiknek megvan az első, nem rendelkeznek a másodikkal.

Az aggódás abból ered, hogy az ember úgy érzi, illetve attól fél, hogy nincs meg a képessége, vagy megfelelő erőforrása ahhoz, hogy a jelenlegi vagy rá váró körülményekkel szembe tudjon nézni. Isten tudja Magáról, hogy minden bekövetkező eseményt tökéletesen meg tud oldani, ezért a szíve örökösen és töretlenül nyugodt marad. A hívő ember kiváltsága, hogy ugyanezt a belső békességet élvezze, és ez a hatalom és erő egyik alapvető összetevője is. A nyugtalanság és a félelem felmorzsolja a szellemi erőt. Hogyan tehetünk akkor szert Isten gyermekeiként Isten békességére? Hasznos lehet, ha megosztom saját tapasztalatomat.

Negyvenegy évvel ezelőtt, huszonnégy évesen üzleti ügyekkel foglalkoztam. Olyan helyzetben voltam, amelyben egy kellően szorgalmas és ügyes fiatalember, amennyiben ennek a világnak akart volna élni és nem az örökkévalóságnak, remek és felettébb jövedelmező állásra számíthatott. Ettől a korlátoltságtól azonban Isten, az Ő hatalmas kegyelméből, már megmentette a szívemet. Egy napon pedig, hirtelen ért világosságban megláttam, hogy az üzletkötések során van egy olyan rendszeres ügylet, amelyet sem kihagyni, sem Isten szentségével összeegyeztetni nem lehetett. Heteken keresztül forgattam gondolataimban ezt a dolgot, és kerestem az Igében a választ. A Kolossé 3,17-ből megtudtam, mit kell tennem: „Akármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úrnak, Jézusnak nevében tegyetek, s közben adjatok hálát őrajta keresztül Istennek, az Atyának.”

Helyzetemet tekintve arról volt szó, hogy közvetetten támogatom-e a szeszesital-forgalmazást azzal, hogy tűzkár elleni biztosításukat intézem, a szívem pedig azonnal szólt: Nem fogsz abba a züllött csapszékbe odamenni, abba a sikátorba, amelyet felmértél három héttel ezelőtt, ahol a pokol felé segítenek férfiakat és nőket idő előtt odaérni, és azt mondd annak a szerencsétlen, felpuffadt csaposnak, hogy „az Úr Jézus nevében jöttem, hogy elintézzük, hogyan lehet újjáépíteni ezt a helyet, ha leégne, hogy ön tovább folytathassa ezt a tevékenységét, és hálát adok Istennek, az Atyámnak, hogy ezt megtehetem!”

Két út állt előttem: vagy kioltom a lelkiismeretemet, és ezáltal elveszítem az Istennel való közösségemet, vagy elveszítem a földi javakat illető kilátásaimat. Nem volt félretett pénzem. Fiatalságomtól fogva, Istennek hála, úgy neveltek, hogy mértékletesen éljek, és bár a fizetésem nem volt magas, bőven meghaladta a szükségleteimet, a fennmaradó összeget pedig mindig továbbadtam. Hiszen a szegények mindig körülvesznek, az evangélium munkája mindig támogatást igényel, és a szívem mennyhez való ragaszkodása kárt szenvedett volna, ha a földön gyűjtök kincseket. Az élet dolgaival tehát minden hónapban frissen nézhettem szembe a fizetésemmel és Isten ígéreteivel.

Ez az egész ügy és annak várható következményei természetesen komoly gondok forrását képezték; azonban még meg sem száradt a tinta az aláírásomon a felmondólevélen, amikor valami mindent átható, nyugodt, csendes békesség áradt szét a szívemben, és az aggodalom legutolsó foszlányait is kiszorította onnan; annyira, hogy innentől, mintha az egész valaki másnak a gondja lett volna, nem az enyém, az ígéret oly mérhetetlenül gazdagon beteljesedett: „Akinek szíve rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik” (Ézs 26,3). Az ezután következő, hosszú-hosszú évek során, amikor mindvégig az én hűséges Istenemre és Atyámra bíztam magamat a mindennapi ellátásommal, az otthonommal és az evangélium ügye miatti távoli országokba való utazásaimmal kapcsolatban, ez a békesség megőrizte szívemet az aggodalomtól. Így pedig a mikénteken és hogyanokon való őrlődés nem vonta el a lélek energiáját attól, hogy magasabb céloknak szentelhesse magát a Szent Szellem ereje által.

Az ilyen megtapasztalás lélektana valójában igen egyszerű. Ha valakinek valamilyen megoldatlan jogi bonyodalma van, mely nem hagy neki nyugtot, elmegy egy ügyvédhez, kinek hozzáértésében és tisztességében tökéletesen megbízik, az ő gondjaira bízza az ügyet, és megkönnyebbül, mert hisz abban, hogy dolgai immár a megfelelő kezekben vannak. Péter azzal buzdítja a szorongattatásban lévő szenteket, hogy lelküket (életüket) ajánlják a hű Teremtőnek, azt cselekedvén, ami helyes az Ő szemében (1 Pt 4,19); és ezáltal a szív elnyeri annak megnyugtató bizonyosságát, hogy minden rendben lesz. Hogyan is lehetne másként, amikor minden ISTEN rendeléséből történik?

Ézsaiás és Pál apostol egyaránt katonai hasonlatot használ ennek tanítására és magyarázatára. Ézsaiás egy olyan vidéket ír le, melyet kegyetlen ellenség hadserege árasztott el, a lakosság pedig védtelen otthonaikból a megerősített városba menekül. Amint beérnek a falak és kapuk védelmébe, a félelmet békesség váltja föl. „Erős városunk van, szabadítása kőfalként és bástyaként szolgál! Nyissátok ki a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, amely megőrizte hűségét. Akinek gondolata rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik. Bízzatok az ÚRban örökké, mert ÚR, az ÚR örök kőszálunk” (Ézs 26,1-4). Az a szó, hogy „gondolata”, lehet „képzelete” is. A legtöbb aggodalmunk nem a valós körülményeinkből származik, hanem olyan eseményekből, melyektől félünk, hogy megtörténhetnek; a képzelet szüleményei ezek. „Sok minden miatt aggódtam az életben, de legtöbbjük soha nem következett be.” A hit nem rémképekkel tölti meg a holnapot, a jövőt, hanem Istennel; és békességben van.

Pál apostol úgy tekint belső életünkre, mint arra a városra, ahová a félelem és az aggodalom be akar törni és rombolni akar; Isten békessége pedig az a helyőrség, mely megvédelmezi szívünket és gondolatainkat. Személyesen az Úr áll rendelkezésre, azaz itt van közel; forduljunk Hozzá, mondjuk el Neki a szükségünket, a nyomorúságunkat; adjunk hálát megszámlálhatatlan irgalmáért a múltban és a jelenben; és közelségének, hűségének, elegendő voltának érzete meg fog tölteni bennünket Isten békességével (Fil 4,5-7).”

Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Szent vagy? (Szabó Zoltán)

Szent vagy? Elkülönítve, félretéve Isten számára. Megjelölt, elpecsételt emberek vagyunk – de mennyi valósul meg ebből a saját, mindennapi életünkben?
Mi az Isten célja velünk? Mi a normális haladási irány? Mi van aközött a kettő között, ahol most vagyunk – és ami Isten célja számunkra a jövőben?

Szabó Zoltán 2014. feb. 8-án elhangzott igeszolgálata a Dániel 1,8-9; ApCsel 11,19-24 és Kol 1,21-23 alapján.