A következőkben az imádkozás elvi alapfeltételeit, illetve jellemzőit vizsgáljuk meg a Szentírás fényében. Bármiről legyen is szó, semmi sem mérhető Isten Igéjének tekintélyéhez a gyakorlati keresztény életünkben. Az egyedüli és kizárólagos viszonyítási pont az Ige kell, hogy legyen minden kérdésben. Ezt sose feledjük.
Mit mond tehát a Szentírás az imádkozáshoz szükséges belső állapotról? Olvassuk el a Máté 18,19-et: „Ismét mondom nektek, hogy ha ketten közületek egyetértenek a földön bármiben, amit csak kérjenek, megadja nekik az én mennyei Atyám” (angolból).
Megtudjuk innen, hogy imádságaink egyik szükséges feltétele, hogy egy akaraton legyünk – kölcsönös megegyezésben, egyazon gondolattal a szívünkben. Sokkal erősebben jön át ebben a fordításban: „ha ketten közületek összhangban lesznek” (Vida) – ha valamit egyhangúlag, egy közös hangon mondotok. Nem lehet semmilyen disszonancia, semmilyen hamis hang.
Ha például azért jövünk össze, hogy az evangélium terjedéséért és az emberek megtéréséért imádkozzunk, egyformán kell gondolkodnunk a kérdésben – ugyanazt a közös hangot kell megszólaltatnunk Isten előtt. Az nem lesz jó, ha mindenkinek egyedi elképzelése van arról, hogy mit akar csinálni. Az elme és a szellem szent harmóniájában kell a kegyelem trónusához járulnunk, különben – a Máté 18,19 szerint – nem számíthatunk feleletre.
Óriási erkölcsi súlyú kérdés ez. Nem lehet túlbecsülni, milyen hatalmas jelentősége van az imaóráink hangvételére és jellegére nézve. Igen kérdéses, hogy bármelyikünk is elegendő figyelmet fordított-e erre. Nem kell-e szánakoznunk imaalkalmaink céltalan jellege miatt? Nem úgy kellene inkább összejönnünk, hogy valamilyen konkrét téma van a szívünkben, amellyel kapcsolatban együtt akarunk Isten válaszára várni? A Cselekedetek könyve első fejezetében azt olvassuk az első tanítványokról, hogy „mind kitartottak egy akarattal (hasonló érzéssel) az imádkozásban az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”1 (Csel 1,14, Vida). A második fejezetben pedig ismét azt olvassuk, hogy „Mikor pünkösdnek (az ötvenediknek) napja betelt, s mindannyian ugyanazon a helyen egy indulattal együtt voltak” (Csel 2,1, Csia).
Az Úr parancsa szerint vártak arra, amit megígért az Atya – a Szent Szellem ajándékára. Biztos ígéretet kaptak. A Vigasztaló kétségkívül eljövendő volt, de ez távolról sem jelentette azt, hogy akkor nem is kell érte imádkozni, hanem éppen ez volt az alapja áldott megjelenésének. Imádkoztak; egy helyen imádkoztak; egy akarattal imádkoztak. Teljes mértékben egyetértettek. Kivétel nélkül mindannyiuknak egyetlen határozott szándék volt a szívében: Várták a megígért Szent Szellemet. Kitartottak a várakozásban, és egy szívvel-lélekkel vártak, míg el nem jött. Férfiak és nők, akiket egyetlen cél fűtött, szent összhangban várakoztak, boldog harmóniában – vártak, nap nap után, őszinte, buzgó szívvel, egységbe forrva, míg meg nem kapták odafentről a megígért erőt.
Nem hasonlóan kellene nekünk is eljárnunk? Nem látjuk-e szomorú hiányát ennek az „egy indulat, egy hely”-alapelvnek közöttünk? Áldott legyen Isten, hogy nekünk nem kell a Szent Szellem eljöveteléért imádkoznunk – Ő már eljött; nem kell a Szellem kiáradását kérnünk – Ő már kitöltetett; hanem azért kell könyörögnünk, hogy az Ő áldott ereje megnyilatkozzék közöttünk. Tegyük föl, hogy sorsrészünk olyan helyre esett, ahol szellemi halál és sötétség uralkodik. Az életnek még csak enyhe fuvallata sem látszik, levél sem rezdül. Fejünk felett az ég olyan mint a réz, és a föld alattunk, mint a vas. Megtérésről nem is hallott senki. Nyomasztó külsőségesség telepszik rá az egész helyre. Erőtlen vallástétel, holt szokások, fullasztó, rituális vallásosság – erről szól az egész. Mi a teendő? Hagynunk kellene, hogy mi is e beteg légkör halálos befolyása alá kerüljünk? Engednünk kellene a helyre ülepedő atmoszféra bénító erejének? Bizonyosan nem.
De ha nem, akkor mit tegyünk? Ha legalább csak ketten is vagyunk, akik valóban átérezzük a dolgok állapotát, jöjjünk össze egy akarattal, és öntsük ki a szívünket Istennek! Várjunk Rá szent egyetértésben, egyazon határozott céllal, míg nem küld kiadós áldásesőt a kiszáradt talajra. Ne vonjunk vállat, és legyintsünk lemondón, hogy „még nincs itt az ideje”! Ne engedjünk a joggal fatalizmusnak nevezett, féloldalas teológia veszedelmes hajtásának, mondván, „Isten mindenható, és akarata független. Ki kell várnunk az Ő időzítését. Az emberi igyekezet hiábavaló, mi nem tudunk ébredést szítani. Óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől!”
Mindez nagyon hihetően hangzik; annál is inkább, mert van benne igazság; sőt, ami azt illeti, teljesen igaz is – azonban csak az egyik oldala az igazságnak. Ez az igazság, a színtiszta igazság; de nem a teljes igazság! Ezért gonosz a hatása. Semmitől ne tartsunk jobban a féloldalas igazságnál! Ez sokkal veszélyesebb ugyanis a nyilvánvaló tévedésnél. Sok komoly és őszinte lélek botlott meg és fordult le teljesen az útról féloldalas, vagy helytelenül alkalmazott igazságok miatt. Sok igaz szívű és hasznos munkást tántorított el az aratás mezejéről, hogy oktalan módon olyan tanokat erőltettek rájuk, amelyek tartalmaztak ugyan igazságot, de nem a teljes igazságot.
Semmi sem érintheti vagy gyengítheti azonban a Máté 18,19 erejét. A maga teljességében, szabadságában és értékességében áll a hit szeme előtt, feltételei világosak és félre nem érthetők. „Ismét mondom nektek, hogyha közületek ketten a földön bármi dolog felől is megegyeznek és azt kérik, mennybéli Atyám meg fogja nekik adni” (Csia). Íme a felhatalmazásunk arra, hogy összejöjjünk imádkozni bármivel kapcsolatban, ami csak a szívünkre nehezedik! El vagyunk keseredve a hideg, sivár és élettelen közeg miatt, mely körülvesz minket? Elcsüggedünk, mert az evangélium hirdetésének alig látszik gyümölcse – mert nincs erő az igehirdetésben, gyakorlati eredménye pedig semmi? Szomorú a lelkünk, mert valahányszor, akár az Úr asztalánál, akár a kegyelem királyi széke előtt, akár a Szentírás forrása körül összejövünk, meddő, tompa közöny uralkodik?
Mit csináljunk? Vonjunk vállat, mint akinek már minden mindegy? Elkeseredésünkben adjuk föl a reményt? Vagy adjunk utat a fölháborodásnak, panaszkodjunk, dohogjunk és bosszankodjunk? Isten ments! Akkor mit? Jöjjünk össze „egyazon akarattal, egyazon helyen”; boruljunk arcra Istenünk előtt, és öntsük ki a szívünket mint egyetlen, közös szívet Előtte, a Máté 18,19-re hivatkozva.
Biztosak lehetünk benne, hogy ez jelenti a dicsőséges orvosságot – a kimeríthetetlen erőforrást. Tökéletesen igaz, hogy „Isten mindenható, és akarata független”, és pontosan emiatt kell várnunk Rá; tökéletesen igaz, hogy „az emberi igyekezet hiábavaló”, és éppen ezért kell Isten erejére számítanunk; tökéletesen igaz, hogy „mi nem tudunk ébredést szítani”, pontosan emiatt kell azon igyekeznünk, hogy lejöjjön ránk; tökéletesen igaz, hogy „óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől”, de ugyanennyire igaz, hogy óvakodnunk kell a kihűlt, kiüresedett, holt szokásoktól és az önzésből fakadó közömbösségtől.
Egyszerűen nincs semmilyen mentség – amíg Krisztus az Isten jobbján van, amíg a Szent Szellem mint Isten közöttünk és bennünk lakozik, amíg Isten Igéjét a kezünkben tartjuk, amíg a Máté 18,19 a szemünk előtt ragyog –, tehát, ismét mondjuk, egyáltalán semmilyen mentség nincs a terméketlenségre, a holt sivárságra, a kihűlt ridegségre és a közönyre, nincs mentség az elnehezült és haszon nélküli összejövetelekre, nincs mentség, ha a találkozásainkból hiányzik az üdeség, vagy a szolgálatainkból a gyümölcstermés. Várjuk Istent, szent egyetértésben, és az áldás bizonyosan nem marad el.
1Milyen érdekes, hogy az Ige itt „Máriát, Jézus anyját” egyedüliként nevezi meg az asszonyok közül. Ki ne látná meg itt a Szent Szellem előrelátó bölcsességét? Mária érezte, hogy szüksége van az imádságra és az imaösszejövetelre. Mit szólt volna vajon, ha valaki megmondja neki, hogy keresztények milliói fognak mégis őhozzá imádkozni?
Hitünk célja 