George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 3/3. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

– Ha megmenekültem – mondhatod mégis –, miként lehet, hogy a tapasztalataim olyan változékonyak? Oly gyakran elveszítem minden örömömet és vigaszomat, és ugyanolyan nyomorult és levert leszek, mint a megtérésem előtt.¹

Ezzel pedig elérkeztünk harmadik témánkhoz, mely nem más, mint

AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖME.

A Szentírás tanításában azt találjuk, hogy míg Krisztus műve által nyerünk üdvösséget és Isten Igéje által nyerünk bizonyosságot, vigasztalásban és örömben a Szent Szellem tart meg minket, aki minden üdvösségre jutott ember testében lakozást vett.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy mindenkiben, aki megmenekült, még mindig ott van a „hústest”, tehát az a bűnös természet, amellyel természetes emberként megszülettünk, és amely valószínűleg már az anyánk ölében nyugvó csecsemőként is megmutatkozott bennünk. A hívőben élő Szent Szellem ellenáll a hústestnek, és annak minden tevékenységétől, legyen az indíték, szó vagy tett, megszomorodik. Amikor a hívő „az Úrhoz méltón” jár, a Szent Szellem megtermi benne áldott gyümölcseit – „szeretet, öröm, békesség…” (lásd Galata 5,22). Amikor viszont hústesti módon, világiasan jár, a Szellem megszomorodik, ezek a gyümölcsök pedig kisebb vagy nagyobb mértékben hiányozni fognak. Hadd fogalmazzam meg a következőképpen azok számára, akik hisznek Isten Fiában:

Krisztus munkája és az üdvösségünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

A járásunk és az örömünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

Ha Krisztus váltságműve összeomolhatna (és áldott legyen Isten, hogy nem fog soha összeomlani), akkor a mi üdvösségünk is vele pusztulna. Ha a járásunkban megbotlanánk (és vigyázzunk, mert ez megtörténhet), akkor azzal együtt az örömünk is odalesz.

Ezért olvassuk az első tanítványokról, hogy „az Úr félelmében és a Szent Szellem vigasztalásában jártak” (Cselekedetek 9,31 – KJV). Majd ismét: „A tanítványok pedig beteltek örömmel és Szent Szellemmel” (Csel 13,52). Szellemi örömöm a megmenekülésem utáni járásom szellemi jellegével lesz arányos.

Látod már, kedves Olvasóm, miben hibáztál? Összetévesztetted az örömödet a biztonságoddal, ami két teljesen eltérő dolog! Amikor a saját vágyaid kielégítése, dührohamaid, világiasságod stb. miatt megszomorítottad a Szent Szellemet, és elveszítetted az örömödet, azt gondoltad, a biztonságod rendült meg. Holott, ismétlem:

A biztonságunk azon múlik, amit Krisztus tett ÉRTÜNK.

A bizonyosságunk azon múlik, amit Isten Igéje mond NEKÜNK.

Az örömünk azon múlik, hogy nem szomorítjuk-e meg a Szent Szellemet BENNÜNK.

Amikor Isten gyermekeként bármi olyat teszünk, amivel megszomorítjuk Isten Szent Szellemét, az Atyával és a Fiúval való közösségünk átmenetileg megszakad; és csakis, amikor megítéljük magunkat, és bűneinket megvalljuk Neki, akkor áll helyre az Istennel való közösség öröme.

Tegyük föl, hogy gyermekünk valami rosszaságot csinált. Az arckifejezéséből világosan látszik, hogy valami nincs rendjén. Fél órával korábban még vidáman sétálgatott velünk a kertben, megcsodálta, amit mi is, minden tetszett neki, ami nekünk is. Más szóval, közösségben volt velünk, a mieinkhez hasonló érzései és gondolatai voltak. Most azonban mindez megváltozott, és engedetlen, rossz gyermekként áll egyik lábáról a másikra a sarokban.

Bűnbánattal bevallotta ugyan tettét, és mi biztosítottuk megbocsátásunk felől, büszkesége és az énje azonban továbbra is távoltartja tőlünk, és savanyú ábrázattal búslakodik egymagában.

Hová lett a fél órával korábbi öröm? Tökéletesen szertefoszlott. Miért? Mert az egymással való közösségünk megszakadt.

Mi történt vajon a kapcsolattal, mely fiunk és miköztünk félórával ezelőtt fennállt? Talán annak is vége lett? Az is megsérült vagy megszakadt volna? Semmiképpen sem. Hiszen a gyermek hozzánk fűződő kapcsolata a születésétől függ; ám a velünk való közösségét a viselkedése határozza meg.

Most viszont egyszer csak kijön a sarokból, és megtört szívvel, megtört akarattal az egész dolgot megvallja az elejétől a végéig, mi pedig láthatjuk rajta, hogy épp annyira gyűlöli az engedetlenséget és a rosszaságot, mint mi – ölbe vesszük hát, és csókokkal borítjuk el. Az öröme helyreállt, mert a velünk való közössége is helyreállt.

Amikor Dávid olyan szörnyűségesen vétkezett Uriás feleségének dolgában, nem azt kérte: „Add vissza nekem szabadításodat”, hanem azt: „Add vissza nekem szabadításod (üdvösségem) örömét!” (Zsoltár 51,12).

Folytassuk azonban kicsit tovább az előbbi példázatunkat! Tegyük föl, hogy amíg gyermekünk a sarokban tölti az idejét, erőteljes kiáltás rengetné meg a házat: „Tűz van!” Mi történne akkor a gyermekkel? Sorsára hagynánk a sarokban, az égő ház összeomló falai közt? Lehetetlen! Nagyon valószínű, hogy őt vinnénk ki elsőként a házból. Jól tudjuk hát, hogy a szeretetkapcsolat egy dolog, az egymással való közösség öröme pedig valami egészen más.

Amikor tehát a hívő vétkezik, megszakad az Istennel való közössége, örömét pedig elveszti. Ez nem is áll helyre, míg megtört szívvel az Atya elé nem járul, és bűnét meg nem vallja. Majd, Istent szaván fogva tudomásul veszi, hogy bocsánatot nyert, hiszen Isten Igéje egyértelműen kijelenti: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1János 1,9).

Vésd jól az eszedbe, drága hívő, hogy nincs semmi, ami oly erős lenne, mint az Istennel való kapcsolatunk köteléke, és nincs semmi, ami sérülékenyebb volna a Vele való közösségünk szálánál! Az előbbit semmiféle földi vagy ördögi tanács vagy hatalom egyesített ereje sem képes szétszakítani, míg az utóbbit egyetlen tisztátalan indíték vagy vigyázatlanul kimondott szó is megtörheti.

Ha fél órára felhő sötétíti el napodat, alázd meg magad Isten előtt, és vizsgáld meg útjaidat! Mikor pedig a tolvaj, ki megrabolta örömödet, lelepleződött, azonnal hozd világosságra a dolgot, valld meg bűnödet Istennek, az Atyának, és kíméletlenül ítéld meg magadat, hiszen vigyázatlan, gondatlan lelkiállapotodban hagytad a tolvajt akadálytalanul behatolni. De soha, soha, SOHA ne téveszd össze a biztonságodat az örömöddel!

Ne gondold ugyanakkor, hogy Isten szemernyit is elnézőbb lenne a hívők bűnével, mint a hitetlenekével szemben! Nincs kétféle mércéje a bűnre; a hívő bűnét ugyanúgy meg kell ítélnie, mint azét, aki az Ő szeretett Fiát elutasítja. Nagy különbség van azonban a két ember, a hívő és a hitetlen közt abban, hogy a hívő bűnei nem ismeretlenek Isten előtt, hiszen a Bárány mindet elhordozta, amikor a Golgota keresztjén függött, valamint hogy a bűn kérdése ott egyszer és mindenkorra jogilag rendeződött – mert az ítélet a hívő helyett az áldott Helyettesre sújtott, Aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Péter 2,24).

Aki Krisztust elutasítja, annak saját magának kell hordoznia bűneit a tűz tavában örökre. Amikor azonban a hívő vall kudarcot, a bűn mint büntetőjogi kérdés nem hozható fel ellene ismét [azaz nem válhat megint megváltatlanná], hiszen azt Maga a Bíró rendezte el egyszer és mindenkorra a kereszten; az Istennel való közösség kérdése azonban minden egyes alkalommal napirendre kerül a Szent Szellem által, valahányszor a Szellemet megszomorítja.²

Végezetül hadd hozzak egy utolsó példát. Csodálatos, holdfényes éjszaka van, a telihold a szokásosnál is fényesebben, ezüstösebben ragyog. Egy férfi a kút kávájára könyökölve bámul le a mélybe, s a hold vízen tükröződő másában gyönyörködve jegyzi meg a mellette állónak:

– Mily kerek és csodálatosan szép a hold ma este! Mily csendesen és fenségesen terül el!

Épp csak elhallgat, mikor a másik váratlanul kavicsot ejt a kútba, mire emez így kiált fel:

– Jaj, a hold szétszakadt, és foszlányai össze-vissza úszkálnak a vízen!

– Ezt nem mondhatja komolyan – hökken meg a másik, – nézzen föl, ember! A hold szemernyit sem változott. A kút vize, mely visszatükrözi a holdat, az változott csak meg!

Hívő, alkalmazd saját magadra ezt a képet! Szíved a kút. Ha a gonosznak nem engedsz teret, Isten áldott Szelleme Krisztus dicsőségéből és értékességéből merít és jelenti azt ki számodra, hogy vigaszod és örömöd legyen. Ám amint valamilyen helytelen indítékot kezdesz szívedben dédelgetni, vagy haszontalan szó szalad ki a szádon, melyet nem ítélsz meg azonnal, a Szent Szellem felzavarja a kút vizét, és boldog élményeid szertefoszlanak; bensőd nyugtalanná válik és felkavarodik, míg megtört szellemmel meg nem vallod Isten színe előtt bűnödet (ami a belső felkavarodást okozta), és ezáltal újra helyre nem áll az Istennel való közösséged nyugodt, édes öröme.

Amikor azonban szíved így tele van nyugtalansággal, meg kell-e kérdeznem:

Krisztus műve megváltozott-e? Nem, egyáltalán nem! Akkor pedig üdvösséged sem változott.

Hát Isten Igéje megváltozott-e? Bizonnyal nem. Üdvösséged bizonyossága tehát nem rendült meg.

Mi változott hát akkor? Nem más, mint a Szent Szellem tevékenysége benned, mert ahelyett, hogy Krisztus dicsőségéből merítve az Ő becses voltának érzésével töltené meg szívedet, megszomorodott, mert el kellett fordulnia gyönyörűséges feladatától azért, hogy bűnösséged és méltatlanságod érzésével töltsön el téged. Elveszi tőled addigi vigaszodat és örömödet, míg meg nem ítéled és ellen nem állsz annak a gonosz dolognak, amit Ő is megítél, és aminek ellene van. Amikor ezt megtetted, az Istennel való közösséged is helyreállt.

Tegyen az Úr minket egyre elővigyázatosabbá, nehogy megszomorítsuk „az Isten Szent Szellemét, aki által megpecsételtett[ünk] a megváltás napjára” (Efezus 4,30).

Bármilyen erőtlen legyen is a hited, kedves Olvasóm, nyugodj meg annak bizonyosságában, hogy az áldott Úr, aki megnyerte bizalmadat, soha nem fog megváltozni! „Jézus Krisztus tegnap és ma és MINDÖRÖKKÉ ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Az Ő elvégzett műve sem fog megváltozni soha. „Amit Isten cselekszik, az ÖRÖKKÉ megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni” (Prédikátor 3,14). Az Ő kimondott Igéje sem változik soha. „Megszárad a fű, és elhull a virága, de az Úr beszéde ÖRÖKKÉ megmarad” (1Péter 1,24-25). Bizalmam tárgya, biztonságom alapzata és bizonyosságom alapja így egyformán ÖRÖKKÉ VÁLTOZHATATLAN.

Szeretetem gyakran csekély,

örömöm hullámzón árad, apad,

de az Úr nem ismer változást,

békeségem Őbenne ugyanaz marad!

Én változom, de Ő soha,

nem hal meg Krisztus, Ki enyém,

Szerelmében van nyughelyem,

igazsága erős kötelék.

Hadd kérdezzem meg ismét: „MELYIK OSZTÁLYON UTAZOL?” Fordítsd szívedet Istenhez, és Neki válaszold meg ezt a kérdést.

„Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róma 3,4). „Aki azonban elfogadta [Krisztus] bizonyságtételét, ezzel megpecsételte, hogy az Isten igaz” (János 3,33).

Legyen ennek a „nagy üdvösségnek” örömteli bizonyossága a tiéd, kedves Olvasó, most és „amíg eljön”!

„Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van” (1János 5,13).

1A hívő hullámzó tapasztalataival kapcsolatban lásd még Watchman Nee: A lélek üdvössége c. könyvének 3., Hit által élni c. fejezetét (megjelent Kiadónk gondozásában). (ford.)

2A hívő ítéletével kapcsolatos további részletekért lásd D.M. Panton: Krisztus ítélőszéke c. írását. (ford.)

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 2. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

2. rész:

Meglehet, teljesen világos számodra, hogy egyedül Krisztus halála által vagy BIZTONSÁGBAN, de azt gondolod, az e felőli BIZONYOSSÁGOT az adja, amit érzel.

Vedd kézbe ismét a Bibliádat, mert szeretném, ha meglátnád Isten Igéjéből, miként kínálja Isten az embernek

AZ ÜDVÖSSÉG ISMERETÉT.

Mielőtt alaposan megvizsgálnánk azt a verset, mely arról beszél, honnan TUDHATJA a hívő, hogy örök élete van, hadd idézzem először azon az eltorzított módon, ahogyan az emberi képzelet gyakran átfogalmazza: „Azért adtam nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, ezeket a boldogító érzéseket, hogy tudjátok, örök életetek van.” Nyisd ki most a Bibliát, és míg az előbbieket összehasonlítod Isten áldott és változhatatlan Igéjével, adja meg neked az Úr, hogy teljes szívvel kijelenthesd Dáviddal együtt: „A hiábavaló gondolatokat gyűlölöm, törvényedet szeretem egyedül” (Zsoltárok 119,113 – KJV). Az imént hibásan idézett vers pedig az 1János 5,13-ban található, és helyesen így hangzik: „Ezeket írtam, hogy TUDJÁTOK: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek VAN”.

Miből tudhatta bizonyosan Izrael elsőszülöttjeinek sokasága, hogy biztonságban vannak a pészach és Egyiptom ítéletének éjszakáján?

Látogassunk csak el két házhoz, és nézzünk körül kicsit!

Az első házban félelemtől és kétségtől reszkető arcokat látunk. Mi lehet e sápadtság és remegés oka? Kérdésünkre válaszul a legidősebb fiú – az elsőszülött – elmondja, hogy a halál angyala az éjjel be fogja járni az országot, és minden családban megöli az elsőszülöttet, ő pedig nem tudja biztosan, vele mi lesz.

– Csak akkor tudom meg, hogy házunkat elkerülte, ha véget ért az ítélet éjszakája, és fölkelt a nap! Addig bizonytalanság fog gyötörni, és nem is tudom, miként lehetne már korábban bizonyosságom. Szomszédaink ugyan állítják, az ő fiuk biztosan életben marad, de szerintünk ez önhittség a részükről; mi nem mernénk ilyen elbizakodott kijelentést tenni. Mindössze reménykedni tudok, hogy túlélem ezt a hosszú, szörnyű éjszakát.

– Izrael Istene vajon ne gondoskodott volna népe biztonságáról? – csodálkozunk.

– Dehogynem – ismeri el a fiú –, és mi meg is tettünk mindent, amit mondott. Levágtuk az egyéves, hibátlan bárányt, a vérét egy köteg izsóppal a szemöldökfára és a két ajtófélfára kentük, de még mindig nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy ez valóban megvédene minket.

Hagyjuk most e kétkedőket tovább tépelődni, és menjünk át a szomszédba. Micsoda szembetűnő a különbség! Az arcok békességet sugároznak. Útra készen állnak, derekuk felövezve, botjuk a kezükben, és épp a sült bárányhúst fogyasztják.

Hogy lehetnek ilyen nyugodtak ezen a félelmes éjszakán?

– Mi csak Isten parancsára várunk – magyarázzák –, hogy útnak indulhassunk, és örökre itt hagyjuk az egyiptomi rabszolgaságot, kegyetlen elnyomóinkat!

– Várjatok csak, hiszen nem Egyiptom ítéletének éjszakája ez?

– De bizony, jól tudjuk, hogy ez az; a mi elsőszülöttünk azonban biztonságban van. A vért Istenünk kívánalma szerint az ajtófélfára kentük.

– Szomszédaitok is ezt tették – feleljük –, de szívüket félelem mardossa, mert nem érzik magukat biztonságban.

– Pedig – feleli komolyan az elsőszülött fiú – nekünk nagyobb biztosítékunk van AZ AJTÓFÉLFÁN LÉVŐ VÉRNÉL, és ez nem más, mint ISTEN VÁLTOZHATATLAN IGÉJE EZZEL KAPCSOLATBAN. Isten azt mondta: „Ha látom a vért, elmegyek mellettetek” (2Mózes 12,13). Isten megelégszik a vérrel kívül, mi pedig megelégszünk Isten Igéjével idebent.

A vér helyez BIZTONSÁGBA;

Isten Igéje ad BIZONYOSSÁGOT.

Adhat-e bármi nagyobb biztonságot, mint a Bárány kiontott vére, és nagyobb bizonyosságot, mint Isten kinyilatkoztatott Igéje? Soha, semmi!

Hadd kérdezzek valamit, kedves Olvasóm! Mit gondolsz, a két család közül melyik volt nagyobb biztonságban? Talán a második, ahol minden olyan békés volt? Tévedsz, ha így gondolod! Egyformán biztonságban volt mindkettő. Biztonságuk ugyanis nem azon múlt, mit éreztek belül, hanem azon, ahogyan Isten a kívül lévő vérre tekintett.

Kedves Olvasóm, ha bizonyossá akarsz válni a magad helyzetét illetően, ne a saját érzéseid hullámzó tanúságtételére, hanem Isten Igéjének változhatatlan tanúbizonyságára hallgass: „Bizony, bizony mondom nektek, aki énbennem hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

A bibliai példa után pedig vegyünk egy hasonlatot a mai, mindennapi életből:

Egy gazdálkodó arról értesült, hogy bérbeadják a tanyája közvetlen közelében elterülő szép legelőt. Valójában már régóta szemet vetett arra a darab földre, mert nem volt elegendő füve az állatainak. Írt a tulajdonosnak ebben az ügyben, de nem kapott rá választ. Elmondta mindezt a szomszédjának, aki így bíztatta:

– Szerintem biztosan megkapod azt a legelőt. Hiszen az uraság kedvel téged, emlékszel, milyen értékes vadhúst küldött neked karácsonykor, meg legutóbb is biccentett neked a kocsijából, amikor erre hajtott el.

A gazda szíve pedig megtelt reménységgel e szavak hallatán.

Igen ám, de a következő napon egy másik szomszédjával találkozott, aki imigyen szólt hozzá:

– Attól tartok, nincs esélyed a bérleményre, mert úgy hallom, az uraság egyik kedvenc bérlője is jelentkezett érte, tudod, akihez még el is szokott látogatni néha… – és így tovább. A szegény gazda reményei pedig szép lassan szertefoszlanak. Egyik nap még reménykedik, a másik nap már tele van kétséggel.

Egy szép napon azonban levél érkezik, s a gazda dobogó szívvel bontja föl a borítékot, mert felismerte rajta az uraság kézírását. Aggodalmas arckifejezése pedig örömtől derül föl, amint újra és újra elolvassa a levelet.

– Minden rendben van! – kiáltja oda feleségének. – Nem kell többé aggódnom, az uraság azt mondja, a legelő bérlete az enyém, ameddig csak akarom, ráadásul a legkedvezőbb feltételekkel! Ó, végre megnyugodhatok! Nem érdekel senki véleménye, az számít egyedül, amit ő maga mondott!

Mily sokan vesztegelnek a szegény, gondterhelt gazdához hasonló helyzetben, akiket az emberek véleménye, vagy saját, csalárd szívük nyugtalan gondolatai és változékony érzései hánynak-vetnek ide-oda! Csak, ha Isten Igéjét valóban Isten Igéjeként fogadjuk el, akkor veszi át a bizonyosság a kétség és az aggodalom helyét. Amikor Isten szól, ott bizonyosságnak kell lennie, akár a hitetlen ítéletéről, akár a hívő megmeneküléséről beszél.

„URAM! Igéd örökké megmarad, szilárdan áll a mennyben” (Zsolt 119,89); az egyszerű szívű hívő számára pedig ISTEN IGÉJE SZILÁRDÍT MEG MINDENT.

„Mond-e ő valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?” (4Mózes 23,19).

„Nem kell nekem másik érv,

sem más bizonyíték,

ennyi elég: Jézus meghalt –

értem, bűnösért.”

A hívő pedig hozzáteheti: És nekem az is elegendő, hogy Isten ezt mondja.

– De hogyan lehetek bizonyos afelől, hogy a hitem helyes? – hallom szinte a kérdést. Nos, erre csak egyetlen válasz lehetséges:

– Bizalmadat a megfelelő Személybe helyezted-e, Isten áldott Fiába?

Nem a hit nagysága a fontos, hanem Annak szavahihetősége, Akiben megbízunk. Az egyik ember úgy ragadja meg Krisztust, mint a fuldokló a mentőövet, a másik meg éppen csak megérinti ruhájának szegélyét, de az első bűnös sincs nagyobb biztonságban az utóbbinál. Mindkettő ugyanazt a felfedezést tette: hogy ugyan minden, ami belőlük fakad, teljesen megbízhatatlan, de bátran bízhatnak Krisztusban, nyugodtan rábízhatják magukat Igéjére, és bizalommal nyugodhatnak az Ő elvégzett munkájának örök hatóerejében. Ezt jelenti hinni Benne. „Bizony, bizony mondom nektek, aki ÉNBENNEM hisz, annak örök élete VAN” (János 6,47).

Ügyelj hát, kedves Olvasóm, hogy bizalmadat ne a magad megjobbítását célzó cselekedeteidbe, ne a vallásos szertartásokba, vagy az ezek nyomán létrejövő, kegyes érzéseidbe, illetve erkölcsös neveltetésedbe és hasonlókba vesd! A legerősebb hited lehet ezek mindegyikében egyszerre vagy külön-külön is, mégis elveszel örökre. A hústest semmilyen színjátékával ne csald meg magad! A Krisztusba vetett legerőtlenebb hit is örökre megment, míg a bármi másba vetett legerősebb hit is semmi; nem más, mint a megcsalt szív puszta szüleménye – nem más, mint az ellenség álcája az örök kárhozat verme fölött.

Az evangéliumban Isten egyszerűen elénk állítja az Úr Jézus Krisztust, és azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 3,17). „Teljes nyugalommal bízhattok Fiam szívében – mondja –, míg a sajátotokban nem bízhattok anélkül, hogy annak ne lennének számotokra káros következményei.”

Áldott, háromszorosan áldott Úr Jézus, ki ne bízna Benned, ki ne dicsérné a Te nevedet?

– Én igazán bízom Benne – magyarázta nekem szomorú arccal valaki az egyik nap – mégis, amikor meg kellene mondanom, van-e üdvösségem, nem szeretek igennel felelni, mert attól félek, talán hazudnék.

E fiatal nő egy közép-angliai kisváros hentesének leánya volt. Éppen piacnap lévén atyja még nem tért haza, ezért így szóltam:

– Tegyük föl, hogy mikor atyja megjön, ön megkérdezi tőle, hány juhot vásárolt ma, ő pedig azt feleli, tízet. Kis idő múltán vevő lép a hentesüzletbe, és megkérdezi öntől: „Hány juhot vásárolt ma az édesapja?” Ön pedig azt felelné: „Nem szeretném megmondani, mert attól félek, talán hazudnék.”

– De hiszen ezzel – jegyezte meg jogos felháborodással a leány édesanyja, ki szintén jelen volt –, apádat tennéd hazuggá!

Látod-e, kedves Olvasóm, ez a jó szándékú fiatal nő gyakorlatilag hazugnak állította be Krisztust, amikor azt mondta, „én hiszek az Isten Fiában, és Ő azt mondja, örök életem van, én mégsem szívesen mondom ezt, mert félek, talán hazudnék”, holott Krisztus Maga mondja, „Aki hisz Énbennem, annak örök élete van!” (János 6,47).

– De hogyan lehetek biztos abban, hogy valóban hiszek? – kérdezheti valaki. – Épp elég sokszor próbáltam hinni, és folyton vizsgálom, van-e már hitem, de minél inkább keresem magamban, annál kevésbé tűnik úgy, hogy van!

Ah, barátom, rossz irányban keresgélsz, és éppen az, ahogy hinni próbálsz, mutatja meg világosan, hogy rossz úton jársz! Hadd magyarázzam el egy újabb példával, amit meg szeretnék mutatni neked.

Egyik este nyugodtan üldögélsz a kandalló előtt, amikor egy férfi lép be azzal a hírrel, hogy az állomásfőnök aznap este a vasúton életét vesztette. A jövevény történetesen régóta tisztességtelen ember hírében áll, mi több, közismert hazudozó, a leghírhedtebb a környéken. Hiszel-e, vagy akár csak megpróbálsz-e hinni neki?

– Természetesen, nem! – kiáltasz fel.

– No, de miért?

– Ó, túlságosan jól ismerem én őt ehhez!

– Mégis, elmondanád, honnan tudod, hogy nem szabad elhinned a hírt? Onnan, hogy megvizsgálod a saját hitedet vagy az érzéseidet?

– Nem – feleled –, hanem onnan, hogy megnézem, ki hozta az üzenetet.

Ekkor az egyik szomszéd toppan be, s jelenti:

– Az állomásfőnököt elütötte egy tehervonat ma este, és azonnal szörnyethalt!

Távozása után óvatosan így szólsz:

– Nos, részben már elhiszem; mert ahogy emlékszem, ez az ember csak egyszer csapott be az életben, bár iskoláskorunk óta ismerem.

Ismét megkérdezem azonban: – Ezúttal talán onnan tudod-e, hogy részben hihetsz neki, hogy megvizsgáltad a hitedet?

– Nem – feleled megint –, hanem a hírhozó jelleméből következtettem.

Alig tette ki lábát a második férfi, egy harmadik is érkezik ugyanazzal a szomorú hírrel, mint az első. Ezúttal azonban kijelented: – Most már elhiszem. Mivel John, te mondod nekem, tudom, elhihetem.

Ismét neked szegezem a kérdést (mely, ne feledd, a sajátod is): – Honnan TUDOD, hogy ilyen bátran hihetsz John barátodnak?

– Mert régóta és nagyon jól ismerem – feleled –, soha nem csapott be, és nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is hazudna nekem.

Akkor hát éppen ugyanígy tudhatom, hogy azért hiszek az evangéliumban, mert tudom, Ki a hír hozója. „Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb, mert ez Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tett a Fiáról: aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza a bizonyságtételt. Aki NEM HISZ ISTENNEK, HAZUGGÁ TETTE ŐT, mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tett az ő Fiáról” (1János 5,9-10). „Hitt Ábrahám az Istennek, és azt igazságosságul számították be neki” (Róma 4,3).

Egy aggodalmas lélek így szólt egyszer Krisztus szolgájához: – Kérem, én képtelen vagyok hinni!

Mire az igehirdető bölcs szelídséggel így felelt: – Valójában KI az, akiben képtelen hinni?

Ez pedig azonnal megtörte az igézetet. Ez a férfi úgy tekintett a hitre, mint arra a leírhatatlan, megfoghatatlan valamire, amit az embernek éreznie kellene ahhoz, hogy biztos lehessen benne, alkalmas a menny számára – holott a hit mindig kifelé tekint: Krisztus élő Személyére és az Ő befejezett váltságművére; és hallgat a hűséges Isten bizonyságtételére mindkettőről: a Személyről is és arról is, amit az tett.

A belső békességet ez a kintre tekintés hozza meg. Amikor az ember arccal a nap felé fordul, a saját árnyéka mögötte lesz. Nem tekinthetünk egyszerre önmagunkra is és a megdicsőült Krisztusra is a mennyben.

Látjuk tehát, hogy Isten Fiának áldott Személye megnyeri a bizalmamat; AZ Ő BEFEJEZETT MUNKÁJA örökre biztonságba helyez; ISTENNEK pedig az ŐBENNE hívőkkel kapcsolatos IGÉJE megingathatatlan bizonyosságot ad. Krisztusban és az Ő művében találom meg az üdvösség útját, Isten Igéjében pedig az üdvösség ismeretét.

Folytatás – tovább a teljes PDF-re:  George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

Watchman Nee: A tálentumok példázata

The King and the Kingdom of Heaven – A Study of Matthew [A Király és a Mennyek királysága – A Máté ev. elemzése] 377-393. old.

Teljes fejezet PDF-ben: Watchman_Nee-A_talentumok_peldazata

részlet:

“A példázat azonban a harmadik szolgára helyezi a hangsúlyt. Több vers szól róla, mint a másik kettőről együttvéve. A legnagyobb kísértésnek az van kitéve, aki csak egy tálentumot kapott; hajlamos ugyanis elásni ajándékát, és ellustulni. Szégyelli, milyen keveset kapott; és azzal is tisztában van, milyen keveset nyerhet, ha kereskedik vele. Így hát ajándékát egyszerűen a földbe ássa. Az emberektől gyakran hallani olyasmit, hogy a kevésnél a semmi is jobb, az Úr azonban azt mondja, hogy jobb a kicsi a semminél. Értsük meg, itt nem az adott és kapott mennyiség a lényeg, hanem hogy a tálentumot, illetve ajándékot hogyan és mire használjuk. Aki öt tálentumot kap, az felelős azért az ötért, akire két tálentumot bíznak, az azért a kettőért felel. Milyen elégedetlenek ma a hívők Isten ajándékával! Ha valaki, mielőtt szolgálatba állna, azt várja, hogy Istentől olyan ajándékot kapjon, mint amilyen egy bizonyos másik férfi- vagy nőtestvérnek van, hiába várja, mert Isten soha nem fogja neki megadni.

A példázat ezért arra a szolgára helyezi a hangsúlyt, aki az egy tálentumot kapta. Bár nem tud nagyszerű prédikációkat tartani és egyszerre százakat megmenteni, bár nem képes ilyen látványos cselekedetekre, attól még megtehet egy kisebb dolgot az Úrért. A tálentum földbe ásása és betemetése azt mutatja, nincs meg az eltökéltsége ahhoz, hogy bármit is tegyen. Legyünk készek egy kis dolgot megtenni, ha Isten kész volt egy kis ajándékot adni nekünk.

Figyeljük meg egyébként, hogy a szolga az ajándékot nem a padláson egy ládába rejtette, hanem a földbe temette. A föld könnyen eltemetheti Isten ajándékát. A világgal való barátkozás hamar földbe temeti Isten ajándékát, úgy, hogy az Isten ajándéka hozzáférhetetlenné válik. Hogyan tudna például egy hívő kiállni az emberek elé és az igazságot szólni, ha éppen előtte durva viccet mondott, vagy tisztátalan szavakat használt? Elveszítette a bizonyságát. Ezért álljunk meg szilárdan, és gyakoroljuk az ajándékot, amelyet kaptunk. Ne barátkozzunk a világgal, különben eltemethetjük az ajándékunkat. Sose feledjük, a hústest mindig arra fog késztetni, hogy lekicsinyeljük Isten ajándékát, a világ hatására pedig elveszítjük az Istenről szóló bizonyságtételünket.

„Kereskedni” azt jelenti, forgatni, vagy aktívan foglalkozni valamivel. Tegyen Isten minket áldásainak csatornájává!

Ha ma nem tanuljuk meg, miként éljünk ajándékainkkal, hogyan tudunk majd pozitívan (jó eredménnyel) számot adni a jövőbeni elszámoláskor? Igen valószínű, hogy annál kevésbé gyakorolhatjuk az ajándékokat az eljövendő királyságban.

Ha összehasonlítjuk a tálentumok példázatát a tíz szűz példázatával, azt látjuk, hogy az első a Szent Szellem ajándékainak használatát, míg a második a Szent Szellemmel való beteljesedés fontosságát hangsúlyozza. A tálentum az Úr számára, az olaj azonban az egyén számára van. Mindenkit, akinek Isten ajándékot adott, az Úr arra használ, hogy az Ő gyülekezetét építse, nem pedig arra, hogy az ember önmagát építse. Isten soha nem ad olyan ajándékot, amely pusztán az egyénnek szól. (Még ha például a nyelveken szólás építi is az embert, mégis a gyülekezetnek is szól.) Ezért amikor valaki eltemeti az ajándékát, az Urat éri veszteség. Amiképp az olaj az életért van, úgy a tálentum a szolgálatért. Az olaj – vagyis a Szent Szellem teljessége – teszi képessé az embert arra, hogy bölcsen használja ajándékait.

A képesség önmagában hiábavaló, mert semmit sem érhetünk el tőke, tálentum és ajándék nélkül. Mily nagy szükségük van a hívőknek a Szent Szellem ajándékára!

Az ajándéknak pedig a Szent Szellem teljessége által kell megvalósulnia. A tálentum, vagyis az ajándék igen veszélyes olaj nélkül. És pontosan ezért előzi meg a tíz szűz példázata a tálentumok példázatát. A korinthusi gyülekezet azért volt olyan zűrös, mert az ottani hívőknek számos ajándékuk volt, viszont kevés olajuk. A tálentum, vagyis ajándék nélküli olaj eredményezhet jó életet, de jó cselekedeteket nem – mint ahogy az olaj nélküli tálentum, vagyis ajándék eredményezhet jó cselekedeteket, de jó életet nem.

A tíz szűz példázata az elragadtatásról, a tálentumok példázata pedig Krisztus ítélőszékéről és királyságáról beszél. Az elragadtatás feltétele a szüzek számára, hogy telve legyenek olajjal – ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a Szent Szellem szerint élnek. Annak pedig, hogy a szolgák a királyság örömét élvezhessék, az a feltétele, hogy kereskedjenek a tálentumaikkal – ami azt jelenti, hogy hűségesen szolgálják az Urat. E kettő szoros kapcsolatban áll egymással.”

Tovább: Watchman_Nee-A_talentumok_peldazata

Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten? (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. szeptember 5-én, Aradon.

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

“Miután az ember bűnbe esett, a bűn bejött a világba, és az ember természete bűnös, korrupt, javíthatatlan lett, semmit nem lehetett vele kezdeni. Úgy mondja a Biblia, hogy az ember hústesti lett. Az a szó, ami az eredetiben itt szerepel, olyasmit jelent, amiben látszatra van valami nagyon jó is, annak ellenére, hogy Isten számára egyáltalán nem jó. Az ember mégis a saját természeti erejével, bölcsességével megpróbál Istennek szolgálni. Tudjátok, hogy Isten munkájában mi a legnagyobb probléma? Nem a bűn, hanem az, hogy az ember a saját természete által akar élni és szolgálni.

A bűnbeeséskor tehát minden elromlott. A lélek kezdett uralkodni a szellem felett; a lélek vette át a vezetést, a test pedig teljesen megromlott. Ezekben a körülményekben születtünk. „Bűnben fogant engem az én anyám.” Mikor ezt mondja az Ige, akkor valójában erről a megromlott természetről beszél. És természetes, hogy ez a megromlott természet bűnöket eredményez.
Nagyon sok keresztény számára nem világos, hogy mi történt, és milyen változások következtek be akkor, amikor hittünk. Mert hallva az evangéliumot, ahogy az Efézus 1,13-14-ben olvassuk: „Akiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Szellemével. Aki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltására, az Ő dicsőségének magasztalására.” Mi csak azt látjuk, hogy valaki megtér az Úrhoz – de ha látnánk, hogy a háttérben valójában mi történt, akkor sok mindent megláthatnánk. Nemcsak azt, hogy a bűn terhe elvétetett róla, hogy meg lett tisztítva, hanem még sok egyéb is történt vele. És az egyik ilyen dolog az, hogy az Élet, Krisztus, a Szent Szellem lakozást vett a szellemében. De még semmi nem történt – vagy csak nagyon felületesen – ezzel a megromlott, korrupt természettel. Ez a bűnös természet még mindig ott van.

„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk…” – és itt éppen erről a természetről van szó. Soha nem fogunk megszabadulni ettől a természettől. De nem kell ennek a természetnek uralkodnia. Amikor az Úrhoz jövünk és hiszünk, ez a negatív rész nagyon erős, és az új nagyon gyenge; és általában az történik, hogy „amit nem akarok, azt mívelem”. Ha az történik velem, ami a Róma 7-ben van leírva, ez azt bizonyítja, hogy újjászülettem. Sokak számára ez harc, és nem értik, hogy tulajdonképpen mi történik akkor, amikor a gonosz vádolja őket, és újra elkövetik ugyanazt. Hallottam szülőket is a megtért gyermekeiknek azt mondani: „egy keresztény nem tesz ilyet”. Én azt hiszem, hogy csak a Sátán mondja ezt, hogy „egy keresztény nem tesz ilyet”. Egy olyan valaki számára, aki régóta keresztény, ez nem zavaró, mert tudja, hogyan van ez. De ha valaki, aki kezdő és magára tekint…?

Miért zavarja a keresztény embert az, hogy a gonosz elítéli? Mert azt hiszi, hogy benne mégiscsak van valami jó, de ma nem sikerült azt tenni, amit kell; és mert nem tudott uralkodni magán; nem sikerült, hogy ne telefonozzon, de ha holnap úgy kezdi, hogy többet imádkozik, akkor lehet, hogy sikerülni fog… Nem fog sikerülni, mert nem ez az út. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó dolog imádkozni, nagyon jó, ha imádkozol.

Amit mondok, az nem csak elmélet, amit olvastam a Bibliában, hanem a saját tapasztalatom, láttam, hogy így van. Mikor én megtértem, meg voltam győződve arról, hogy a következő alkalommal másképp lesz. Mindig ezzel a meggyőződéssel voltam, soha nem gondoltam úgy, hogy most már leteszem a fegyvert, és azt mondom: Uram, most már cselekedj Te! Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam, és nem is mondta senki, hogy: Ember, tedd le a fegyvert! És én minden alkalommal meg voltam győződve arról, hogy ezután másképp lesz. És minden alkalommal még rosszabb volt, egy bizonyos napig, mikor megértettem ezt a dolgot. Mert az a legnagyobb kérdés, hogy miként győzedelmeskedem? Hogyan történik ez, hogy végül az Élet, Krisztus, aki bennem van, Ő uralja az én természetemet, és ne az én természetem uralkodjon felettem, hanem ez az új természet mutatkozzon meg? Hogyan tudjak közeledni valakihez közvetlen módon, és ha mond rólam valamit, ismerjem el és ne igazoljam magam, ne adjak igazat magamnak, és ne legyen nehéz elismerni: igen, így van, vétkeztem, sajnálom? Tehát ez a legnagyobb probléma: Hogyan lehetséges ez?

Olvassátok el W. Nee Normális keresztény élet című könyvét. Ezt a könyvet nem lehet három nap alatt elolvasni. Olvasol egy fejezetet és elmélkedsz rajta. Például: Mi a kapcsolat a vér és az ellenség között? Sok keresztény mondja ezt: „Uram, a Te véred oltalmában állunk.” Ilyesmi nincs a Bibliában. Hanem ott arról van szó: „Meglátom a vért az ajtófélen, és ha meglátom a vért, elmegyek melletted.” Ha ott a vér a te szíveden, az a vér, amely a keresztfán kifolyt a te bűneid bocsánatáért, az a vér, amely megigazít, jöhetsz Isten színe elé. Ne úgy jöjjünk Őelé, hogy: „Uram, ma jól sikerült, és jó nap volt a mai”, és este jövök, és azt mondom: „Uram, hiszem, hogy elfogadsz, mert ma jól sikerült minden”.

Ő soha nem fogad bennünket más alapon, csak ezen az alapon: az új és élő út, Krisztus vére által (Zsid 10,20). Hozzá soha nem közeledhetünk másként. Ekkor a gonosz semmit nem talál bennünk, és a dolgaink el vannak rendezve, és el vannak fedve a vér által. „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsásson és megtisztítson minden bűntől” (1Jn 1,9). És mikor jön a Sátán, hogy vádoljon, az Úr nem talál semmit.

Tehát, ez az út és nincs más. Hiába mondom: „Uram, a Te véred oltalmába jövök”, a Sátánt ez nem zavarja. Őt a valóság érdekli. Van-e valami, ami csak látszat, amiben nincs ott a valóság, hagytál-e neki utat, nyitott ajtót? Mert azon az ajtón, amit te nyitva hagytál, a Sátán jöhet, hogy vádoljon téged. Ha nyitva hagytad, ő mindig jönni fog. Beszéltem valakivel, akit legalább tizennégy éve kínoz egy probléma, és nem volt ezekkel a dolgokkal tisztában. Mondtam neki, hogy az Úrhoz kell jönnie, hogy megvallja. Azt mondtam neki: „Veled az történt, hogy tőled a Sátánhoz már egész autópálya van kiépítve. Ő így jön és megy.” És ez az asszony a Sátán ítélete alatt élt, mert a testvérek vádolója éjjel és nappal vádolja őket (Jel 12,10). Láttátok, hogyan vádolta Jósuát? Téged vádolt már valaha? Engem igen, míg az Úrhoz nem jöttem, és akkor az Úr elfogadott. Mert Ő mindenkit elfogad, mert az Ő vére elégséges. Ez csak egy zárójel volt a könyvvel kapcsolatosan, hogy olvassátok el.

De hogyan lesz szabadulás számunkra? Hogyan fogunk megszabadulni ettől a vádaskodástól, ebből az állapotból? Mert a harc azonnal elkezdődik, miután hittünk. Ha eddig nem voltak nagy problémáink, most már lesznek. Ezután kezdünk sírni.

Majd jön ez az ismeret – ami az első lépés kell, hogy legyen –, hogy az Úr megmutassa nekem, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve (Róm 6,6). Nem létezik más szabadulás, csak ez. Én így szabadultam meg attól a kezdeti küzdelemtől, amikor a Sátán vádolt, és szerettem volna másképp élni, hogy ne én legyek, hanem az Úr legyen. Sok ideig nem sikerült, míg egy napon az Úr megmutatta nekem nagyon világosan, hogy az óember Krisztussal együtt meg lett feszítve. Az óember és a hústest ugyanaz az igazság, két különböző nézőpontból. Az óember nem az „én óemberem”, a „te óembered”, az „ő óembere”. Az óember egy, de ha szubjektíven beszélek róla, akkor az én hústestemről beszélhetek. Az én hústestemben, azaz bennem, nem lakik semmi jó (Róm 7,18).

Tehát a hústesttől két irányból jön a szabadulás. Egyik, hogy: „akik a Krisztuséi, megfeszítették a hústestet az ő kívánságaival és indulataival együtt” (Gal 5,24). Ez történelmi tény. Akár érezzük, akár nem, ez a dolog megvalósult. De az, hogy halottnak tekintsem magamat a bűn számára és élőnek Isten számára (Róm 6,11), ez csak akkor valósulhat meg, mikor az Úr megnyitotta a szememet, hogy meglássam, hogy Krisztussal együtt meghaltam, a hústest meg lett feszítve. És az erő, amely megtart minket ebben a körülményben, a Szent Szellem. A Szent Szellem mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait.” A szellem szerint való járás azt jelenti, hogy megmaradunk a Galata 5,24-ben. Tehát testvérek, nagyon fontos ez. A Szent Szellem elengedhetetlen, mert Ő irányítja a mi életünket, és ha nyugodtan maradunk és megkérdezzük: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Mi a Te akaratod?” – Ő mindig megmutatja nekünk. Ha hallgatunk Rá, a hústest kívánsága nem lesz teljesítve. Ha nem hallgatunk, tudjátok mi fog történni? Ha nem hallgatunk Rá, ki fogjuk nyitni az ajtót, és újra azt fogjuk tapasztalni, hogy a hústest uralkodik felettünk, mert mi nem hallgattunk Rá. A legtöbb fordítás azt mondja: „szellem szerint járjatok és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait” (Gal 5,16). Egyszerűen nem fogjuk teljesíteni.

A kísértés jön, és nem akkor kell felébrednünk, amikor jön. Reggel egy bárány…, és este egy bárány. Reggel, mikor felébredsz, át kell adnod az életedet az Úrnak: „Uram, itt az életem.” És így, mikor jön a kísértés, a próba, Ő eszedbe juttatja, és mondani fogja: „nem ez az út…”; „erre menj…”; „ne menj oda”. Tehát egyszerű mondani, nehéz megtenni. Nagyon egyszerű, de nehéz, mert nagyon sok keresztény, aki valóban ismeri az Urat, egyszerűen nem tudja mit jelent a Szellem vezetése alatt járni. Mint mikor Mózes elküldte a kémeket egy gyenge pillanatában, és azt mondta: „Nézzétek meg, milyen az ország. Vizsgáljátok meg, hogy jó vagy nem jó?” Nem ez az út. Az út ez: „szellem szerint járjatok, és nem fogjátok teljesíteni a hústest kívánságait”.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Hogyan győzedelmeskedhetünk a hústesten?

A pergamoni gyülekezethez írt levél (Kit Mays)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Részlet:

‘Ez a könyv az Úr rabszolgái előtt nyitott könyv. János azt mondja a legelső fejezet legelején, hogy ez az a kijelentés, amelyet Isten az Ő Fiának, az Úr Jézusnak adott, aki pedig az Ő rabszolgájának, Jánosnak adta, hogy továbbadhassa rabszolgatársainak. Remélem, akik ma itt vagyunk, mi is közéjük tartozunk. A rabszolga más, mint az, akinek pusztán üdvössége van – az csak egy része ennek a dolognak. Az Úr azt mondja, térjetek meg, hogy üdvösségetek legyen. Arra hív, hogy jöjjünk Hozzá, hogy megmeneküljünk. Arra is hív minket, hogy a tanítványai legyünk. Így szól: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem naponként.” Arra azonban, hogy a rabszolgái legyünk, nem hív minket, hanem elfogad bennünket rabszolgáiként.

Az a szó, amit az Ige itt használ, szeretetből való rabszolgát jelent. Az Ószövetségben, ha valaki teljesen elszegényedett, eladta magát szolgálatra akár több évre is. Azért szolgált, mert adóssággal tartozott. Amikor azonban szolgálata véget ért, két választása volt. Az egyik, hogy elmehetett, és a jövője biztosítva volt, mert az, akinek szolgált, köteles volt ezt megadni neki. Az Ige azt mondja az Ószövetségben, hogy ha feleségével jött, azzal is menjen el. Ha gyermekekkel jött, azok a gyermekek is menjenek el vele. Azonban, ha asszony nélkül jött, és a gazda adott neki feleséget, és ebből a házasságból gyermekek születtek, akkor az ember elmehetett szabadon, a gyermekeit és a feleségét pedig valószínűleg megvásárolhatta. De ha azt mondta: „Nem megyek el, szeretem az uramat, szeretem a feleségemet és gyermekeimet, itt jó életünk van, itt maradok”, annak is megvolt a módja. Nagyon különösen hangzik, de ekkor az történt, hogy az ura átszúrta a fülét egy árral a háza ajtófélfájánál, és tanúkat hívott, hogy lássák. Egészen különösen hangzik. Majd egy aranykarikát adott neki az ura, hogy tegye a fülébe, és onnantól fogva többé már nem volt szabad. Ha később szabadulni szeretett volna – hát, már így döntött.

Egy ember gyakran akár hat évig is rabszolgaságban lehetett. Hat év alatt ki lehet ismerni valakit; köztetek is van olyan, aki hat éve tért meg, ismeritek az Uratokat. Aki hat évig rabszolga volt, utána szerződéses szolgaként sem maradhatott tovább. Két választási lehetőség, mész vagy maradsz. Nekünk jó Gazdánk van! Tudjuk-e azt mondani ma: „Nem megyek el innen! Jóban-rosszban itt maradok, Uram! Nem hagylak el Téged!”

A fülkiszúrás a ház ajtófélfájánál nem volt valami jelentéktelen dolog! Azt fejezte ki, hogy a rabszolga meg fogja hallani, amit az ura a házáról mond – hogy miként viseljen gondot a házra, mit tegyen érte. És hogy ő az uráé lesz, és a házában fog lakni mindörökké. Ez nagyon komoly dolog volt; és mindenki tudta róla, hogy rabszolga, hiszen aranykarika volt a fülében.

Ti keresztények vagytok? Remélem! Örülök, ha azok vagytok! Csodálatos! Arra lettetek elhívva, hogy tanítványok legyetek! Csodálatos dolog tanítványnak lenni, olyannak lenni, aki Mesterétől tanul; aki odajöhet és leülhet a lábaihoz, hogy hallgassa Őt. De az Ige soha nem mondja, hogy az Úr arra hív, hogy rabszolgái legyünk, hanem ha szeretjük az Urat, ha az a szívünk vágya, hogy az Övé legyünk teljesen… Tudjátok, van nálunk, Amerikában egy kifejezés, amit akkor használunk, ha valaki úgy vesz házat, hogy megveszi vele együtt minden tartozékát az utolsó szögig. Úgy mondjuk, hogy „the lock, stock and the barrel” tehát, hogy megveszi a ház kulcsait, a házhoz tartozó állatokat és a bentlévő készleteket, sőt még az esővizes hordót is. A legtöbben nem az esővizes hordót nézik, amikor házat vásárolnak, ez olyasmi, ami csak úgy ott van. De az Úr mindenünkre igényt tart: a kulcsra, a készletekre és még az esővizes hordóra is. Ha valaki ilyen, az nem véletlenül, csak úgy történik, mert nem minden tanítvány dönt úgy, hogy rabszolga lesz, és sok rabszolga nem is igazán gondolt még erre, hogy ő rabszolga. Nem az a lényeg itt, hogy át van-e fúrva a fülünk, hanem hogy szeretjük-e a Mesterünket és bízunk-e Benne. De nem úgy, hogy azt mondjuk: „Szolgállak Uram, míg csak gondomat viseled” – ahogy Jákób mondta, amikor Bételnél találkozott az Úrral. Valójában annak a helynek a neve Lúz volt, és Jákób nevezte át Bét-El-re, ami azt jelenti: Isten háza. Jákób megállapodást kötött Istennel: „Ha velem leszel, ha adsz nekem ételt, amit egyek, ruhát, amibe öltözhetek, gondomat viseled, bárhová is megyek, akkor Te leszel az én Istenem, és én tíz százalékot adok Neked mindenből, amit adtál nekem.” Igaz, ezt is tette, és évekkel később Isten emlékeztette Jákóbot a megállapodásra.

De most nem azért vagyok itt, hogy Jákóbról beszéljek, hanem, hogy feltegyem a kérdést: Te az Úr rabszolgája vagy? Ha igen, akkor a Jelenések könyve nyitva van előtted, ha nem, akkor valamit kaphatsz ugyan belőle, de nem neked íratott. Ez az Úr Jézusnak adatott, aki eljött és rabszolgai formát vett föl; aki átadta ezt rabszolgájának, Jánosnak, hogy az továbbadja a többi rabszolgának.

Ez a könyv nyitott könyv. De azt hiszem, én még senkitől sem hallottam, hogy a Jelenések könyve lenne a kedvence. Hallottam, hogy valakinek János evangéliuma a kedvence, vagy a Zsoltárok, sőt még olyat is hallottam, hogy valaki a 4Mózest szereti a legjobban, de a Jelenések kemény dió. Nagyon sok szimbólumot használ, az időrend is bonyolult néha. Éreztétek úgy már valaha, hogy a Jelenések túlságosan is zavaros? Watchman Nee testvérünk, aki kínai keresztény volt, és nagy bölcsességet kapott, egyszer azt mondta: „A legtöbb keresztény csukott könyvnek találja a Jelenéseket. Amikor megkérdezed tőlük, olvasták-e, azt mondják, nem. De hogyan mondhatja bárki, hogy nem ért egy könyvet, ha nem is olvasta?” A szívemig hatolt, amikor ezt olvastam, mert igaz, hogy nem könnyű tanulmányozni ezt a könyvet, de megéri. Olyan ígéretek vannak ebben a könyvben, amelyek semelyik másikban nincsenek. Az elején ezt mondja: Boldog, aki felolvassa ezt a könyvet, boldogok, akik hallgatják ennek a könyvnek az igéit, és boldogok, akik megteszik, ami ebben a könyvben meg van írva. A végén pedig megismétli: „boldog, aki megtartja e könyv igéit”. De vannak benne átkok is. „Ha valaki hozzátesz ehhez a könyvhöz, vagy elvesz belőle” – aki hozzátesz, az a benne megírt átkokat vonja magára, aki elvesz belőle, az elveszíti az áldásokat.

Azért mondom mindezeket, mert a Jelenések nyitott könyv. Dániel zárt könyv, mert az utolsó fejezetében, a 12,4-ben Isten azt mondja: „Zárd be (pecsételd be) ezt a könyvet! Tartsd titokban az igéit, mert még nincs itt az idő.” De a Jelenésekben, a 22,10-ben azt mondja: „Ne zárd el e könyv igéit, mert itt az idő! Az Úr nagyon hamar eljön, és itt van az idő.” Tehát megérthetjük ezt a könyvet.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

Az igazság gyakorlása és a lelkiismeret (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2021. április 7-én. PDF a lenti linkre kattintva elérhető:

2021-04-07-radu_gavrilut_az_igazsag_gyakorlasa_es_a_lelkiismeretLetölt

Megtörtént velem, hogy voltam valahol, és a szívemen volt valami, amivel az Úr megáldott engem; ami annyira megérintett, hogy azt gondoltam, erről fogok beszélni. De mikor elkezdtem mondani, azt láttam, hogy a testvérek türelmetlenül fészkelődnek a székeiken. És mikor ezt észrevettem, rájöttem, hogy nem kell most ezekről a dolgokról beszélnem, amelyekkel az Úr engem megérintett. Nem szeretném persze, hogy a jelenlevők közül valaki olyan legyen, mint ahogy a Biblia írja: „sok mondanivalóm lett volna, de nem mondhatom el, mert nem vagytok készek rá”. Ezt mondta a levél szerzője a levél címzettjeinek. És sokszor gondolkoztam ezen, hogy melyek azok a dolgok, amelyek nekem nehéznek tűnnek; mi az, amit nem értek? Mi az, ami miatt én is fészkelődnék a székemen, mert nem tudnám megérteni, miről van szó?

Beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle: gondolod, hogy az Úr csak eddig akarta, hogy eljuss, vagy többet szeretett volna megvalósítani az életedben? Persze, hisszük, hogy a mennybe jutunk, meg vagyunk váltva, elismerjük az Úr áldozatát, és ismerjük az Ő vére értékét. Persze, üdvösségünk van, de azt szeretném mondani, testvérek, hogy a helyzet nem éppen ilyen egyszerű, ha elemezni akarjuk és mélyebbre akarunk hatolni abban, amit az Úr meg akar tanítani. És nagyon nehéz megérteni azokat a dolgokat, amelyek maximális fontosságúak. Nem tudjuk ezeket olyan könnyen megérteni.

Egy alkalommal beszéltem arról, hogy Isten meg akarja szentelni a mi testünket, és mikor erről beszéltem, azt mondtam: nem a magatokéi vagytok. Áron vétettetek meg. És azt hiszem, hogy forradalmi hatása van az életünkben annak, ha elkezdjük megérteni, mi nem a magunkéi vagyunk; és hogy ez a test, amelyre lehet, hogy túlságosan nagy figyelmet fordítunk, az Úré. Nem az enyém, hogy azt tegyek vele, amit én akarok. Ezt könnyebb megérteni, mert: „a bűn ne uralkodjon a ti halandó testetekben” – írja Pál apostol a Szent Szellem által a Római levélben. És „ne szánjátok oda a ti tagjaitokat az igazságtalanság szolgáivá. Szánjátok oda magatokat Istennek!” Ne add a szemedet, a füledet és a szádat, hogy mindenfélét beszéljen, hanem add magad Istennek, mert Neki szüksége van a testedre. Testvérek, ezt könnyebb megérteni, ez kézzelfoghatóbb.

Ma nem szeretnék aprólékos magyarázatokba belemenni, csak néhány nagyon gyakorlati dolgot érintenék a legfontosabb részünkkel kapcsolatban, mely nem más, mint a mi szellemünk. És e miatt, mert annyira fontos, nagyon nehezen érthető. Mert a test valami kézzelfogható, érinthető, és megértem: itt a szemem, itt a fülem, itt a szám – kezdek valamit megérteni. A lábam a békesség hírnöke kell, hogy legyen. A kezemet az Úr számára kell használnom, és ezt nagyon könnyen meg tudom érteni. De nagyon nehéz megérteni azt, ami a szellemünkkel kapcsolatos. Pedig, testvérek, ez annyira fontos! A szellemünk működésének ismerete nélkül nem lehet szellemi életünk. És szeretném a szellemünk három funkciója közül az elsővel kezdeni. Ezek közül az első, ami nagyon fontos, a lelkiismeret.

Testvérek, mit gondoltok, miért kell egyes testvéreket figyelmeztetni, és szólni nekik, „ez a dolog nem helyes”? Miért? Egyszer valamilyen anyagot kellett vásárolnom. És egy testvér szólt: „gyere ebbe az üzletbe, mert ott nagyon nagy kedvezmény van!” De feltettem magamban a kérdést: honnan van ez a nagy kedvezmény? Mert örülünk annak, ha valahol nagy kedvezményt adnak. Végül megtudtam, hogy az, aki ezt a nagy kedvezményt adta, lopta az árut. Különböző módon ellopta az anyagot, és sokkal olcsóbban adta el. Azoknak, akik nagy mennyiségben vásárolnak, szoktak általában kedvezményt adni, de ő nagyon nagy kedvezményt adott. Megmondtam, hogy én nem vásárolok tőle. És miközben ezekre gondoltam, eszembe jutott az 50. Zsoltár: „Ha tolvajt látsz, mellé adod magad”. És miközben engem ez a Zsoltár megvizsgált, jött hozzám egy testvér, én pedig elmondtam neki, hogyan vizsgált meg az Úr, és mit mond ez a Zsoltár. Mire azt mondja: „én is éppen most készültem üzemanyagot venni valakitől olcsóbban, és még haza is hozta volna”. És ez a testvér is ráébredt, hogy nem szabad ilyen dolgot tenni, mert ha ezt teszed, a tolvaj mellé adod magad.

És nézzétek, mi történik, ha a tolvaj mellé adjuk magunkat. 50. Zsoltár, 15-23: „és hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem. A gonosznak pedig ezt mondja Isten: miért beszélsz te rendeléseimről, és veszed szádra az én szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a fenyítést, és hátad mögé veted rendeléseimet! Ha lopót látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat, társalkodol velük. A szádat gonoszságra tátod, és a nyelved csalárdságot sző. Leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod, olyan vagyok, mint te? Megfeddelek téged, és elédbe sorozom azokat. Értsétek meg ezt, ti Istent felejtők, hogy el ne ragadjalak menthetetlenül. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útjára vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását.”

A lelkiismeretnek az igazságossághoz van köze. A lelkiismeret szoros kapcsolatban van az igazságossággal. Honnan tudhatjuk, hogy egy dolog igazságos-e vagy sem? Nem tudhatjuk! Emlékeztek, mikor Dávid bűnt követett el, és Nátán elment hozzá, Dávid nagyon nyugodt volt. Nátán a lelkiismeret hangja volt azonban Dávid számára. Dávid meglátta ezt, és megvallotta és megbánta a bűnét. Honnan tudhatom én ezt: „leülsz és felebarátodra beszélsz, anyád fiát is megszidalmazod. Ezeket cselekedted és hallgattam”. De testvérek, a lelkiismeret úgy működik, mint ahogy Illéssel is történt az 1Királyok 19-ben, amikor nagyon erős szél, tűz, és földindulás jött, és az Úr nem volt ezekben – és akkor Illés halk és szelíd hangot hallott: mit csinálsz itt, Illés? Ha ezt a halk és szelíd hangot halljuk, az nagyon mélyre hatol, és gyökeresen megváltoztatja a dolgokat. Testvérek, ez nem úgy működik, hogy ismerjük a Bibliát, és megértjük, amit olvasunk. Ez nem elég. Fontos, hogy csendben várjunk az Úrra, és meg tudjuk hallani, amit az Úr szól hozzánk. Miért van ez a testvérek közt hogy „felebarátod ellen beszélsz”? Nem feddi meg őket a lelkiismeretük? Nem. Mert nem hallják meg az Úr hangját, aki mondja nekik: „Nem jó az, amit teszel! Nem helyes! Változtatnod kell a dolgokon!” És ez nagyon fontos, hogy halljuk, hogy csendben legyünk, és meglássuk, mit akar az Úr mondani. Nagyon sok igevers van, ami figyelmeztet.

Mikor János legutoljára megírta a három levelét, addigra a kereszténység már nagyon eltávolodott a kezdeti állapottól. Például, ki az igaz(ságos)? Azt gondoljuk, hogy az, aki hisz Jézusban. De nézzétek, mit ír itt, a 1János 3,7-ben – sajnos a fordításunkban nem jön át jól, de így hangzik: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket: aki igazság(osság)ot cselekszik [folyamatosan], az igaz(ságos), amiként Ő is igaz(ságos).” Testvérek, senki el ne hitessen benneteket! Ez az igazság(osság), amiről itt szó van, gyakorlati igazság(osság). Egy testvér nemrég mondta el, hogy volt valami üzlete egy másik testvérrel, aki nem velünk jár, és elmesélte, hogy csapta be őt ez a testvér. Én is ismerem, akiről szó van, nagyon sok mindent tud, ismeri jól a Bibliát, de vajon miért csapta be ezt a testvért? Vajon tudatában volt annak, hogy becsapta? Én azt hiszem, testvérek, hogy néha csak annyit látunk, mint egy jéghegy csúcsa, valami kicsi kilátszik a víz színén. És nem tudjuk, mi van alul. Honnan tudjuk, hogy mi az igazságot gyakoroljuk-e? Mert a lelkiismeretünk a Szent Szellem által megvilágítva azt mondja: így van.

Egyszer egy testvér el akarta adni az autóját. Ez 1990 előtt történt. Én tudtam, hogy sok problémája van az autónak, és ha elmondta volna, mi minden baja van ennek a kocsinak, akkor lehet, hogy még neki kellett volna fizetnie, hogy valaki megvegye. Tudjuk, hogy akkor nem voltak más autók, egyedül a Dacia létezett, és ezt mindenki meg tudta javítani. És azt kérdeztem a testvértől: Testvér, meg fogod mondani milyen hibái vannak az autónak? Vonogatta a vállát, és nem tudom, végül mit tett, hogy végül is megmondta-e vagy sem, ez nem az én felelősségem, de azt gondoltam: vajon igazságosan jár el? Vajon a mi cselekedeteidben igazságosan járunk el? Meg fogjuk mondani az igazat? Vagy rejtegetni fogjuk azt? De testvérek, itt azt mondja az ige: Ezeket teszed, és én hallgassak? Azt gondolod olyan vagyok mint te? Azt gondolod, hogy nem láttam? Láttam!

Testvérek, a lelkiismeret nagyon fontos. Csak a Szent Szellem által megvilágított lelkiismeret tudja nekünk megmutatni, hogy igazságos-e vagy sem az, amit teszünk. Nézzétek, mit mond Pál apostol a 2Korinthus 1,12-ben: „mert a mi dicsekedésünk ez: lelkiismeretünk bizonyságtétele, hogy isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem (hús)testi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképpen pedig ti köztetek.” Tehát a mi dicsekedésünk a mi bizonyságunk, amit a mi lelkiismeretünk ad, hogy a világban és kiváltképpen veletek szemben, isteni szentségben és tisztaságban jártunk. Milyen bizonyság ez, testvérek! A mi dicsekedésünk az, amit a mi lelkiismeretünk ad.

Ma este nem akarok a szellem többi funkciójáról beszélni, de még valamit szeretnék mondani. A testvér azt mondta, hogy a mi első reakciónk az öröm lesz, mikor a mennyben leszünk. Én remélem, hogy az öröm lesz. De a mi lelkiismeretünknek működnie kell, testvérek. Mert mi nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Láttuk mit ír az 1Jánosban, ahonnan olvastam: „Fiacskáim, senki el ne tévelyítsen benneteket!” Ne hagyjátok magatokat becsapni, ne gondoljátok, hogy igazak vagytok, ha nem gyakoroljátok az igazságot. Ne legyenek ezek csak szavak a mi életünkben.

Most szeretnék arról beszélni, hogy Pál nagyon hűséges volt a judaizmushoz és nagyon ellene volt a kereszténységnek. És akkor, mikor Istvánt megkövezték, ő is ott volt, és őrizte azoknak a ruháit, akik megkövezték Istvánt. És látta István arcát ragyogni, és a lelkiismeretét ez megérintette. Tehát, ami ott történt, az csoda volt. A következőt zárójelben mondom. Gondolkoztam azon, hogy mikor Izsákot az apja az oltárra tette, már nem volt ártatlan kisgyermek, hanem már serdülőkorú volt. És látta az apját, ahogy veszi a kést, és hallotta az égből a hangot, amely megállította Ábrahámot, hogy ne ölje meg, és levette őt az oltárról. Sokszor gondoltam erre, hogy az ő életét nagyon befolyásolhatta ez az esemény, ami a Mórija hegyén történt. Mindig emlékezett erre. Zárójel bezárva. Tehát Pál, miután tanúja volt ennek a jelenetnek, hogy István arca fényleni kezdett, és azokat a szavakat mondta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt”, Pál elsötétült lelkiismeretét megérintette az Úr. És tudjátok, mit tett ezután? Még nagyobb düh és harag lett benne a keresztények iránt, mert el akarta nyomni a lelkiismerete hangját, amely szólt hozzá. De mert tudatlanságban volt, az Úr ott volt a nyomában. És végül az Úr megérintette őt, és a lelkiismerete megvilágosodott.

Tudjátok, mit jelent, a rossz lelkiismerettől megtisztított szív? Azt jelenti, hogy a lelkiismeretünk mércéje más lesz, már nem az, ami volt. Pál ezt mondta: „én mindig jó lelkiismerettel éltem”. Igen, neki jó lelkiismerete volt, de a mérce nem volt jó. Amikor a mérce magasabbra került, és Isten lett számára a mérce, ezeket a szavakat mondta: „ebben gyakorlom magam, hogy mindig jó lelkiismeretem legyen Isten és emberek előtt”. Mi lesz a mi válaszunk, ha az Úr megmutat valamit? Mert mikor az Úr megmutat valamit, a mi hozzáállásunk az engedelmesség kell legyen. És ha így járunk el, akkor még több világosságot nyerünk, és egyre érzékenyebbek leszünk az iránt, amit az Úr meg akar mutatni. Ez nagyon fontos.

De testvérek, tudjátok mi történik? Észrevettem, hogy nagyon sok keresztény nem tud különbséget tenni a lelkiismeret hangja és a gonosz vádaskodása között. Ha a gonosz vádolja a lelkiismeretünket, akkor ez a dolog nagyon össze fog zavarni, nem fogjuk tudni, mihez kezdjünk, mit tegyünk, körülöttünk minden ködös lesz. Nagyon egyszerű, mit kell tennünk ilyenkor. Ha meglátjuk, hogy ki van a dologban, akkor kérjük az Urat, hogy az Ő vére fedezzen be a gonosz vádjaival szemben. Az Úr vére meg tud őrizni a gonosz vádaskodásától? Bizonyosan! Ha a szívünk nem vádol, bátorságunk van. Ha bűnt követtünk el, a bűnt meg kell vallani, és akkor az Úr Jézus vére megtisztít attól a bűntől. Nincs többé róla emlékezet. Ha valaki emlékeztet a múltbeli bűneinkre, az a gonosz. A gonosz nem alszik, testvérek.

Nagyon csodálkozom, hogy sok testvér szeretne nagyon nyugodt keresztény életet élni. Megtérnek az Úrhoz, és azt hiszik, hogy egy nap úgy lesz, hogy minden dolog szép lesz, minden rózsaszínű lesz, nagyon nyugodtan megyünk előre az Úrral, nem lesznek problémák. És néha, mikor azt hisszük, hogy így lesznek a dolgok, arra ébredünk, hogy jön valaki és megzavarja a nyugalmunkat. És akkor nagyon szomorúak leszünk. Ma is mondtam egy testvérnek: testvér, nem az a probléma, hogy ilyen dolgok történnek, hanem az a kérdés, hogy mi hogyan reagálunk ezekben a helyzetekben, mert mi nem tudunk a helyzetekkel harcolni. Ezek jönnek; mikor mi nyugodtan ülünk, jön egy testvér a gyülekezetbe, aki meg akar minket tanítani a türelemre. De a kérdés az, mikor jön valaki, és az evangéliumot hirdeti, odafordulunk-e az Úrhoz; és nem egy emberre nézünk, aki közénk jött, hanem az Úrra, és ezt mondjuk: Uram, szeretném megnyitni a szívemet Előtted! Így akarok lenni, ne legyek az, aki saját magával foglalkozik, és mikor jön az Úr és szól, csak sokára ébredek fel, hogy tulajdonképpen az Úr volt itt.

Egyszer voltam valahol egy gyülekezetben, és már untam az egészet és fáradt is voltam, mert nagyon korán keltem, hogy tíz órára odaérjek az alkalomra. És már semmi jóra nem számítottam, azt mondtam, ez egy újabb kudarc. És ahogy ott ültem és hallgattam, az Úr irgalmas volt hozzám és egyszer csak észrevettem valamit. Tudjátok, testvérek, miért nevezi kenetnek az Ige a Szent Szellemet? Nagyon érdekes: „a kenet megtanít mindenre”. Ott, az eredetiben ez a szó főnév is és ige is. Nagyon érdekes a görög nyelv, hogy valami egyszerre lehet főnév is és ige is. És tudjátok mit tapasztaltam, miközben ott egy testvér beszélt? Testvérek, ha szellemileg képes vagy megérteni a dolgokat, ezek a helyzetek nagyon ritkák, éppen úgy, mint Éli idejében. Az emberek beszélnek, és nem érzed hogyan, de belül valami megken. Így éreztem én akkor. Amilyen fáradt voltam, egyszeriből felébredtem, és azt mondtam: az Úr van itt, az Úr szava visszhangzik! Ez nagyon nagy dolog. Az Úr van itt! Tudjátok, hogy történt a Tibériás tengerénél, mikor meglátták az Urat a parton, azt mondták: az Úr van ott! Felébredtek. Ha az Úr van ott, fel kell ébrednünk.

Amikor a lelkiismeretünk megfedd, az Úr van ott. De ugyanakkor megfeddhet a gonosz is, de ő tulajdonképpen nem megfedd, hanem vádol. Különbséget fogsz tenni a két hang között? Különbséget kell tegyél. Mert ha az Úr megfedd, olyan mintha azt mondanám: „Testvér, vétkeztél, mert tegnap nem jól szóltál”. Nagyon világosan lehet tudni, hogy miről van szó. Ha azt mondanám: „Testvér, te egy sunyi ember vagy”, akkor nem tudná, hogy mit tegyen. Mit akar ez mondani? Mikor az Úr megfedd, tudod, hogy az Úr az. Dávid azt mondta, mikor az Úr megfeddte: az én vétkem szüntelenül előttem forog. Tudom, hogy mit tettem.

Az Úr munkálkodjon testvérek, hogy különbséget tudjunk tenni, és minél inkább hallgatunk arra, amit az Úr megmutat, annál több világosság jön az életünkbe. És a mi életünk növekedni fog. Az élet nem növekszik, ha nem szokunk hozzá, hogy meghalljuk, ha az Úr megfedd. A mi lelkiismeretünk hangja, Isten által megvilágítva. Testvérek, az Úr áldjon meg titeket.

Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Radu Gavriluţ)

Igeszolgálat magyar tolmácsolással (a kicsit lejjebb található linkre kattintva).

Egyenest a cél felé

elhangzott: 2021. 03. 05.

Bírák 17,6 “Abban az időben nem volt király Izráelben, és mindenki azt cselekedte, ami jónak tűnt a maga szemében.“

Dán 10,5-9. ApCsel 22,6-8.

“Mindazok, akik meglátják, hogy milyen nagy az Úr, azt kérdezik: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”

Kézdivásárhely, 2021. 03. 05.Letölt

View original post

A Föld legkorábbi korszakai – 8. A szabadság kora (G.H. Pember)

Teljes 8. fejezet PDF-ben:

pember_earths_earliest_ages_hu-8Letöltés

Részlet:

“Könnyen megérthetjük ezért a sétitákra alkalmazott kifejezés jelentését. Káin leszármazottjai – kik csak a teremtő és uralkodó Elóhímot tisztelték, és következésképpen nem voltak ígéreteik, melyeken nyugodhattak volna –, amilyen kényelmesen csak tudtak, berendezkedtek a világban, és legjobb tehetségüket, szorgalmukat az átok kényelmetlenségeinek kiküszöbölésére fordították. A sétiták azonban nem kísérelték meg, hogy az ösztöke ellen rugódozzanak, vagy hogy elkerüljék Isten fegyelmező nevelését, hanem Őhozzá fordultak enyhülésért, rábízták magukat ígéretére a megváltó Maggal kapcsolatban, és elkezdték Őt a szövetségben szereplő néven, Jahvénak szólítani, hogy életben tartsák a reménységet, és kifejezzék bizalmukat ígéretében.

Így lehetséges, hogy az a szellem látszik bennük, mely sok-sok évszázaddal később a thesszalonikai keresztényeket is indította (1Thessz 1,9-10): nem csináltak maguknak bálványokat a földön, hanem szolgálták az élő és igaz Istent, és várták az Ő Fiát a mennyből.

Énók, az első a próféták sorában.

Érdekes egybeesésre figyelhetünk itt föl. A káinitákról szóló leírásban Káin történetének néhány részlete után csak sejtjük az irányt, amerre utódait vezette, és nevek puszta felsorolása következik, míg Lámekhez nem jutunk, Ádámtól a hetedikhez. Majd pillanatnyi betekintést kapunk az első emberölő városába, láthatjuk a benne kialakuló törvénytelenséget és erőszakot, s hogy lakói fáradhatatlanul igyekeznek Isten nélkül elérni a boldogságot.

Ugyanilyen módon hallunk arról, hogy Sét alázatosan megvallja gyengeségét, valamint, hogy az ő közössége akkor kezdi Jahve nevét segítségül hívni. Ezt azután születések és halálok puszta felsorolása követi, míg meg nem érkezünk Énókhoz, Ádámtól a hetedikhez Sét vonalán. Ekkor a krónika megtorpan egy pillanatra, és néhány szóval feljegyez egy rendkívüli jelentőségű eseményt.

Ahogyan a gonoszság elérte tetőfokát Lámekben, úgy érte el az istenfélelem Énókban; mert ő Istennel járt, és bizonyságot nyert afelől, hogy kedves Istennek (Héb 11,5). A vég sötét árnya azonban egyre inkább ráborult a világra. A gonoszság oly mértékben megnövekedett, hogy nem csak az vált világossá, hogy az ember képtelen önmagát helyreállítani, hanem az is, hogy sürgős ítélethozatalra van szükség. Az Úr ezért új erőt adott Énóknak, és elküldte első prófétájaként, hogy tanúskodjon a világ bűne ellen, és hirdesse, hogy a hosszútűrés időszaka hamarosan véget ér.

Énók Isten Szellemével betelve az emberek között járt, hirdette az igazságosságot, mértékletességet és az elkövetkező ítéletet, és kétségtelenül sokan reszketni kezdtek. De a tartós eredmény nagyon csekély volt, mert a prófétán kívül senki más nem bizonyult méltónak, hogy kimeneküljön azokból a dolgokból, melyek a földre következtek. Egyedül ő ragadtatott fel a mennybe az özönvíz előtti nagy nyomorúság vészterhes időszakának kezdete előtt; Isten kiemelte őt a világból az özönvíz előtt körülbelül hatszázhatvankilenc évvel. És habár ilyen sok évszázadnyi halasztás hosszúnak tűnhet, ne feledjük, hogy az akkori átlagéletkor miatt, ugyanennyi idő ma nálunk nem több, mint ötven vagy hatvan évnek felelne meg.

Énók próféciáinak egyetlen létező feljegyzése egy még bekövetkezésre váró eseményt érint.

Énók, az ősi látó egyetlen fennmaradt megnyilatkozása Júdás levelében lett megőrizve számunkra. Így szól: „Ezekről jövendölt pedig Énók is, aki Ádámtól a hetedik volt, és ezt mondta; nézzétek, eljön az Úr tízezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenki ellen, és megfeddje az elvetemülteket mind az összes elvetemült tettükért, amelyet elvetemülten elkövettek, és minden durva szóért, amelyet szóltak ellene az elvetemült vétkesek (céltévesztők)” (Júd 14-15).

Ezek a szavak, legalábbis végső soron, nem az özönvízre, hanem a mi mostani korunkra utalnak, amikor Urunk dicsőségben megjelenik gyülekezetével együtt. Ha ez a prófécia ihletett magyarázat nélkül maradt volna fönn a számunkra, kétségtelenül az „elszellemiesítő” elméletet támasztotta volna alá. Azt feltételezték volna, hogy ez csakis a vízözönre vonatkozik, és intenének bennünket, hogy figyeljük meg, az, hogy az Úr eljön, pusztán szimbolikus utalás a hatalmas ítéletre, és nem jelent személyes eljövetelt. Lehetetlen azonban így elferdíteni a jelentést, mert Júdás azt mondja, hogy az ő életének idején, azután, hogy Krisztus felment az Atyához, a jövendölés beteljesedése még mindig várat magára. Ezért kellett fennmaradnia, mert a Megváltónak a jelenlegi korszakot lezáró, személyes megjelenésére vonatkozik. Az pedig, hogy Énók a beteljesülés előtt mintegy ötezer évvel korábban tudhatott erről a megjelenésről, azt mutatja, hogy Isten titkai mindig azokkal vannak, akik félik Őt; míg ugyanakkor tanúsítja, milyen óriási jelentőségű ez az esemény, melynek első lépésére bármelyik órában számíthatunk.

Kétségtelen az is, hogy a prófécia emellett tele volt vigasztalással Sét istenfélő leszármazottjainak számára, kiket gyötört az átok, és vágyakoztak a megígért szabadítás után. Az Úr megjelenésekor ugyanis katasztrofális véget ér a harc a kígyóra és annak magjára nézve; és a várakozás kimerítő évszázadai után végre bekövetkezik az egész teremtés megváltása a bűnből és a halálból – aminek az árát teljes mértékben megfizette Krisztus a kereszten.

Énók felvitetése annak előképe, amikor a gyülekezet elragadtatik, hogy találkozzon az Úrral a levegőben.

Énók tehát továbbra is Istennel járt, és bizonyságot tett az egész világnak, egészen a háromszázhatvanötödik évéig, amikor hirtelen eltűnt, nem volt többé; nem volt sehol, és senki sem találta. Mert felragadtatott a Magasságos trónjához, ez pedig az első utalás arra a nagy titokra, hogy habár Isten a földet az embereknek készítette, és az az akarata, hogy örökké rajta lakjanak, mindazonáltal van egy terve, mely szerint ki akarja emelni közülük azokat, akiket magasabb cél betöltésére választott ki, arra, hogy Krisztussal lakozzanak a mennyei helyeken. És abban, hogy Énók a Noé szörnyű időszaka előtt felvitetett, az előképét látjuk a Krisztust váró gyülekezet szempillantás alatti összegyűjtésének, hogy mielőtt a világ romlása a legrosszabbra fordulna, és mielőtt az Úr napjának ítélete bekövetkezne, találkozzanak Krisztussal a levegőben, és így mindenkor Vele legyenek. Hiszen a világ nem hallott semmilyen trombitaszót, nem látott villámokat cikázni, amikor Énók hirtelen elragadtatott; egyszerűen eltűnt, és társai talán először nem is tudták, hogy hová lett. Sőt, lehet, hogy hasztalan keresték, mint ahogy a prófétafiak három napig keresték Illést Jerikó hegyei és völgyei között. És valószínűleg így lesz a gyülekezet felvitetésekor; a Megváltó váratlanul fog eljönni, mint éjjel a tolvaj, és kilopja Övéit a mit sem sejtő világból. Ágyaikat üresen fogják találni reggel, vagy eltűnnek megszokott helyükről nappal; nem mondanak búcsút azoknak, akiket szerettek, de akik számára képtelenek voltak a maguk útját vonzóvá tenni; minden, amit a végükről föl lehet jegyezni, annyi lesz, mint Énok távozásának feljegyzése: Nem voltak többé, mert Isten Magához vette őket.

Az Ige bizonysága is alátámasztani látszik ezt a nézetet.

Ezzel a párhuzammal szemben azt az ellenvetést lehetne felhozni, hogy Pál leírása a gyülekezet elragadtatásáról úgy néz ki, hogy az Úr alászáll az égből riadóval, főangyal szózatával és Isten harsonájával (1Thessz 4,16). Első ránézésre úgy tűnik, hogy ez arra utal, hogy lesz legalább egy röpke kihirdetése annak, hogy mi történik éppen. De nem szabad elfelednünk, hogy Pál nem általánosságban az emberiségnek ír, hanem egyedül a Krisztust váró gyülekezetnek. Ebből nem következik tehát, hogy az egész föld felkavarodik a hívó szó miatt, hanem szükségképpen csak az érintettek fogják meghallani.

A halottak között ez bizonyosan így lesz; mert Urunk Maga mondja nekünk, hogy amikor megadja a jelet az első feltámadásra, mindazok, akik hallják, élni fognak (Jn 5,25). A többi halott azonban nem fogja hallani, és ezért nem is fognak élni, míg a Millennium ezer éve el nem telik. És ahogy a halottakkal lesz, úgy lesz valószínűleg az élőkkel is. Mert habár kellő igei bizonyítéka van, hogy a gyülekezet elvétetik a földről a korszak lezárása előtt, mindazonáltal nincs nyoma a prófétikus szakaszokban annak, hogy a világ hirtelen megrémülne akkor Krisztus hangjától és az Isten harsonájától. Az Úr saját kijelentései – hogy habár félreérthetetlen jelek és csodák hirdetik ki dicsőséges megjelenését a világnak, az Övéiért úgy fog eljönni, olyan váratlanul és nesztelenül, mint a tolvaj éjszaka –, nyilvánvalóan ugyanebbe az irányba mutatnak, ahogyan az a tény is, hogy a gyülekezet felvitetésének részletei teljesen hasonlónak tűnnek Énok, Illés és az Úr felvitetéséhez, melyek közül egyiket sem látta a világ, illetve nem érintette semmilyen közvetlen módon.

Lehetséges, hogy azoknak, akik ugyan hívők Krisztusban, és ezért az Ő megváltottjai közé tartoznak, akik felajánlották az áldozatot a rézoltáron, de nem lettek még kellőképpen megtisztítva és megszentelve a rézmedencében, és emiatt nem készek bemenni a Szent Sátorba a mennyben, lesz valamilyen tudomásuk az összehívásról, de csak hogy ráeszméljenek, nem képesek engedelmeskedni neki. Olyanok lesznek, mint Elizeus, aki tanúja volt Illés távozásának; vagy mint a tanítványok az Olajfák hegyén, amikor látták a felhőt, mely befogadta és eltakarta szemük elől Mesterüket, de még nem álltak készen arra, hogy kövessék Őt.

Valódi jelentése a „keleuszma” szónak, melyet az angolban „kiáltás”-nak fordítanak.

Mielőtt továbbmennénk, érdemes azonban megfigyelni, hogy az a kiáltás, melyről Pál ír az Úr leereszkedésekor, nem egyszerűen csak egy kimondott szó, amelyet az ember meghall. A görög keleuszma ugyanis olyan parancsszót jelent, melyet akkoriban a haditengerészetnél vagy a katonaságnál használtak a tisztek. Azt a képzetet akarja tehát átadni, hogy a gyülekezet egy hadseregre hasonlít, melynek katonái már megkapták a parancsot, hogy készüljenek fel az indulásra; megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel, és álljanak készenlétben felövezett derékkal és figyelmező füllel, hogy egyszerre tudjanak megindulni abban a pillanatban, amikor nagy Vezetőjük szájából elhangzik a parancsszó. Vannak azonban olyanok, akik, habár a sereghez tartoznak, elhanyagolták az arra vonatkozó első parancsot, hogy legyenek készen és vigyázzanak, és ezért nem várják a másodikat. Ezeket teljesen megzavarja a váratlan jeladás az indulásra, és mivel nem tudnak azonnal engedelmeskedni, körülményes és veszélyes utat megtéve tudnak csak társaikhoz csatlakozni, melynek nagyobb részét az akkorra összegyűlt és kétszeresen gonosz ellenség erős csapatai fogják megnehezíteni.

Lámek próféciája és annak beteljesedése.

Az első próféta tehát így ment át egyik pillanatról a másikra e világ fáradalmaiból Isten jelenlétébe, és hagyta hátra fiát, Metuselahot és unokáját, Lámeket, aki Noé apja volt. Noé neve azt jelenti, „pihenés”, és Lámek a következő szavakkal adott fiának nevet: „Ez fog minket megvigasztalni munkánkban és kezeink fáradalmában a talaj miatt, melyet megátkozott az Úr” (1Móz 5,29). Ez a beszéd nem lehet a gyermek születése felett érzett öröm puszta kifejezése; hiszen ha így lenne, aligha jegyezték volna föl. Tudjuk azonban, hogy úgy Lámek nagyapja, mint fia próféták voltak; és lehet, hogy az egyszer valakire ráruházott ajándék mindig a következő családfőnek lett átadva, úgy, hogy Énok, Metuselah, Lámek és Noé tanúk sorozata volt, akiket Isten jelölt ki, hogy bizonyságot tegyenek a világ gonoszságával szemben, és hirdessék Isten szándékát az ítélettel kapcsolatban.

Lámek szavai ezért minden bizonnyal prófétikusak, és be is teljesedtek abban, hogy az özönvíz után az átok bizonyos mértékben enyhült. Abból ugyanis, ahogyan Noé áldozatának elfogadása után Isten megáldotta Noét és fiait, arra következtethetünk, hogy a föld állapota az özönvíz előtt rosszabb volt, mint bármikor utána (1Móz 8,21-22). Korábban az évszakok változása rendszertelen és teljesen esetleges lehetett; nem volt eső; és a harmat, mely a földet öntözte, gyér lehetett és ritka, úgyhogy az özönvíz előtti emberek gyakorta fáradoztak hiába, földjük nem hozott bőséges termést, és a fák sem adták meg gyümölcsüket. Sűrű köd, vagy más ismeretlen okok is beleavatkozhattak a nappal és az éjszaka váltakozásába. Az átok frissen és teljes erővel működött; de az is lehet, hogy ezek a katasztrófák a természetnek azokból az előzetesen jelentkező zavaraiból fakadtak, melyek hasonlók ahhoz, melyek a mi saját korunk nagy ítéletét fogják megelőzni.

De amikor a Noé által bemutatott áldozat után az Úr megérezte a kedves illatot, azt mondta: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt (…). Ezután, amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (1Móz 8,21-22). Az ember még mindig fáradozni fog, és sok nehézséggel kell megküzdenie, de Isten innentől kezdve stabil évszakokat ad neki, és szabályként megengedi neki, hogy mindig biztos lehessen abban, munkájának lesz valamennyi gyümölcse. És nem lehetetlen, hogy az eső ajándéka még inkább hozzájárult ahhoz, hogy enyhüljön az átok erőteljes nehézsége; míg az állati élelem fogyasztásának engedélyezése megkönnyítette az élelmezési szükségletek legalább részbeni kielégítését.”

Tovább a teljes 8. fejezetre (PDF-ben):

pember_earths_earliest_ages_hu-8Letöltés