Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Mit jelent a megszentelődés? (T.A. Hegre)

Eredeti szöveg: SermonIndex.net

PDF-ben letölthető: T.A. Hegre: Mit jelent a megszentelődés?

Gyakran fölmerülnek a következő fontos kérdések:

  • Mit jelent a megszentelődés?
  • Mit jelent a Szent Szellembe merülés?
  • Ez a két tapasztalat vajon ugyanazt jelenti?
  • Az ember akkor szentelődik meg, és teljesedik be Szent Szellemmel, amikor üdvösségre jut?
  • A megszentelődés egy folyamat?
  • Az ember a megigazulása következtében szentelődik meg, és a megszentelődés következményeképpen teljesedik be Szent Szellemmel?
  • Vajon minden keresztény megtapasztalás a miénk lesz abban a pillanatban, hogy megigazultunk, és a mi részünk csak annyi, hogy alkalmazzuk, megéljük ezeket, amikor megérkezik hozzá a szükséges világosság és kegyelem?

Mielőtt megkeresnénk a válaszokat ezekre a kérdésekre, olvassunk el két igeszakaszt!

1Thessz 4,3:

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (ÚF)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (Károli ford.)

„Isten azt akarja, hogy váljatok szentekké” (EFO)

Titusz 2,11-15:

„Mert megjelent az Isten kegyelme, mely üdvöt áraszt minden ember számára, mely arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi vágyakat józanul és igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk e mostani korszakban (aionban), várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk Krisztus Jézus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, (azért,) hogy megváltson minket minden törvénytelenségtől és tisztítson magának körülötte lévő népet, (eszményi) szép munkára buzgólkodót, ezeket szóld, erre buzdíts és figyelmeztess teljes nyomatékkal, nehogy valaki téged megvessen!” (Vida ford.)

Ebből a két szakaszból teljesen egyértelműen és részletesen kiderül, mit vár el Isten a keresztényektől. Az üdvösség, ahogyan az Igéből kiderül, többet jelent pusztán egy döntésnél. Pál apostol nem csak akármilyen életről beszél, hanem szent életről; de nem pusztán szent életről, hanem kifejezetten a szolgálatról is – szent szolgálatról.

Hallottunk már ilyet, hogy „Nekünk nem tanítás kell; nekünk az élet kell!” Első hallásra ez nagyon szelleminek tűnik, de valójában nem több kegyes beszédnél. Nagyon is kell nekünk a tanítás; szükségünk van a Biblia és a Szellem tanítására, a legegyszerűbb módokon kifejezve. Tudni akarjuk az igazságot, szükségünk van rá, hogy ismerjük. Jézus azt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.

Mások azt mondják: „Nekünk nem kell az áldás, nekünk az kell, aki az áldást adja”. Ezt az állítást is elutasítjuk, és azt mondjuk inkább, hogy azt akarjuk, egyaránt a miénk legyen az áldás is és az áldás osztója is; Krisztust akarjuk és a valódi áldást, azt az áldást, mely tartósan megmarad.

Kétségtelenül helyes feltenni a kérdést: „Mit jelent a megszentelődés?” Ismernünk kell a választ, hiszen Isten Igéje azt mondja, hogy az Ő akarata a számunkra a megszentelődés. Tágabb értelemben a megszentelődés magában foglalja az összes keresztény tapasztalatot a megigazulástól a megdicsőülésig, mely az újonnan születéssel kezdődik és a keresztény élettel folytatódik, míg szemtől-szemben nem látjuk az Urat. A megszentelődést azonban szűkebb értelemben is használják, amikor egy konkrét krízis-élményre utalnak a megigazulás és az újonnan születés után. (A megigazulás a jogi helyzetünket illető oldala, az újjászületés az erkölcsi és éltető oldala a megmenekülésünknek. A megmenekülés pillanatában egyszerre nyerünk bűnbocsánatot és születünk újonnan.) A megmenekülés (az üdvösség) azonban a keresztény életnek csak a kezdete. Ez után a megtapasztalás után el kell kezdenünk növekedni a kegyelemben.

Még akkor is, ha valóságosan megtapasztaltuk ezt a felülről való születést, fölfedezzük, hogy van valami bennünk, ami visszafogja a növekedést. Ezt a valamit sokféleképpen nevezik, lehet a bennünk lakozó bűn, az „óember”, hústest, testiesség, bűnre való hajlam stb. A legjobb kifejezés azonban az Ézsaiás 53,6-ban található:

„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (ÚF)

„Mindnyájan eltévedtünk, mint a juhok, ki-ki a maga útjára fordult.” (Kecskeméthy ford.)

Az igei fogalommeghatározások számos problémát megoldanak, és itt is látjuk, hogy a növekedést gátló tényező az Ige szerint az ember saját útja – melyre többféleképpen is lehet hivatkozni, például: „önzés”, „az én életét élni”, „saját magamnak élni”.

A megigazulás során minden múltbéli bűnünk bocsánatot nyer. Ha a megigazulást követően sor kerülne valamilyen bűnre, azt megvallhatjuk, és arra bocsánatot kaphatunk. Az önzés, a saját magunknak élés azonban nem olyasmi, amit meg lehetne bocsátani. A magunk útján járás ugyanis egy hajlamosító tényező, egy vezérlőelv az életben, ezért ennek véget kell vetni! Az önző tetteket meg lehet bocsátani, az alapvető önzésnek azonban véget kell érnie a Krisztussal való megfeszítésben. A vér Isten megoldása a bűnre; a kereszt pedig Isten megoldása az önmagunknak élésre, az énre. Az üdvösség kezdetén nem sokat gondolunk az énünk életére, és nem is értjük meg teljesen annak összetett természetét. Figyelmünket leginkább a bűn és a mi Megváltónk köti le. Ez történt Izraellel is, akit Isten kihozott Egyiptomból a Vörös-tengeren át (ez a megmenekülés, a megváltás előképe). A Sínai hegynél azonban, habár nagyon magabiztosak voltak abban, hogy mindenben engedelmeskedni fognak tudni Istennek, Izrael keserves kudarcot vallott; megtapasztalták, mi lakik bennük. Más szóval, fölfedezték az énjük romlottságát.

Nekünk is szükségünk van erre a mélyebb meggyőződésre, az énünkre való ráeszmélésre, amikor felszínre kerül, mi lakik bennünk. El kell ismernünk, meg kell vallanunk, meg kell bánnunk, és meg kell tagadnunk minden istentelen és világi kívánságot (vágyakat). Jézus Krisztus egyenesen a probléma gyökerére tette a fejszét, amikor azt mondta: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Ez az igevers többről szól, mint pusztán a bűnbocsánatról. Krisztus itt adja meg a saját magunknak élés, az én-élet megoldását. A válasz a kereszt. Ahogyan említettük, Krisztus vére leszámol a bűn problémájával, Krisztus keresztje pedig leszámol az én problémájával.

Brengle ezredes egyszer elmesélte, hogy egy fiatal lány megkérdezte tőle: „Mi ez a megszentelődés, amiről olyan sokat beszélnek az emberek?” A lány ekkor már egy éve hallgatott személyes bizonyságtételeket erről, ezért az ezredes eléggé meglepődött a kérdésen, és kicsit le is tört miatta. De azután a megkérdezte: „Ingerült természetű vagy? Könnyen haragra gerjedsz?” „Jaj, igen – felelte – kirobbanok, mint a vulkán”.

„A megszentelődés – magyarázta neki az ezredes – azt jelenti, hogy ez az ingerült természet kikerül belőled.” Ez a magyarázat helyes irányba állította a lány gondolkodását, és javára vált. Azonban túlságosan is leszűkített volt, ezért Brengle ezredes hozzátette: „Ha azt mondtam volna neki, hogy a megszentelődés azt jelenti, hogy az ingerültség és az összes bűn elvétetik, a szív pedig megtelik az Isten és az emberek iránti szeretettel, az helyesebb meghatározás lett volna.” Az ingerültség miatti dühkitörés megbocsátható dolog, azonban valami többre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön az az állapot, amely a haragnak ezt a bűnét okozza. Azért, hogy a Krisztusban való új élet teljesen kifejezésre juthasson bennünk, a Krisztus által szerzett üdvösség a lelket is megszabadítja nem csak a bűn erejétől, hanem a bűntudattól is.

Azt mondják, a keresztény ember új élete nem más, mint Isten élete, csak kisebb mértékben. Idézzük: „A tűz szikrája is ugyanolyan, mint a tűz. És a hatalmas tölgyfa legapróbb ága, vagy a szőlőtő legkisebb vesszője is lényegét tekintve ugyanolyan, mint maga a tölgyfa vagy mint maga a szőlőtő. Hasonlóképpen, az óceán egyetlen cseppje az ujjbegyünk végén is olyan, mint az óceán – nyilván nem a méretét tekintve, hiszen hajók nem úszhatnak rajta, és halak sem élhetnek benne, de lényegét, természetét, jellemzőit tekintve olyan, mint az óceán. Ugyanígy, egy megszentelt ember olyan, mint Isten – nem olyan értelemben, hogy ugyanúgy véghetetlen lenne, mint Isten (hiszen nem mindentudó; nincs meg neki mindaz az ereje, hatalma és bölcsessége, mint Istennek), de természetét tekintve Istenhez hasonló: jó, tiszta, szeretetteljes és igaz, ahogyan Isten is.” A Biblia azt mondja, hogy isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1,4). A folyamatos győzelemhez szükséges dolgokat Isten elvégezte, azonban a győzelem a hitünktől és az önmagunk átadásától függ. A megszentelődött ember tehát olyan, mint Jézus Krisztus, hasonló Őhozzá, Aki teljes mértékben átadta magát annak, hogy az Atya akaratát cselekedje, mivel azt mondta: „mert én mindenkor azokat cselekszem, amik neki kedvesek” (Jn 8,29).

Ahogyan korábban említettük, az újonnan születés tapasztalata után normális és természetes lenne a keresztény ember számára a folyamatos növekedés, ha az „a valami” nem akadályozná. Ezért a bűnbocsánat mellett szükség van a bűntől való megtisztulásra is. A magunk útján járást, amelyről Ézsaiás beszél, keresztre kell feszíteni! Az ént le kell taszítani a trónról, és megfeszíteni, Krisztust pedig föl kell emelni a trónra! Továbbá pedig a hívőnek be kell teljesednie Szent Szellemmel, hogy győzelmes belső életet éljen (Jn 7,37-39; Ef 5,18 stb.), és a Szent Szellemmel kell felruháztatnia, hogy erőt kapjon a szolgálatra (Lk 24,49).

A megszentelődésnek ezért, amikor a szűkebb értelemben vesszük, két oldala van: egy negatív és egy pozitív. A megszentelődésünk negatív oldala a vér és a kereszt mélyreható munkája, mely megtisztít és megszabadít a bűn hatalmából; ez a bűntől való megtisztítás és az én keresztre feszítése. A megszentelődésünk pozitív oldala pedig a Szent Szellembe való merülés, amikor valaki be van teljesedve Szent Szellemmel és fel van ruházva mennyei erővel. A hústest cselekedeteit ekkor a Szellem gyümölcsei váltják föl – „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény” (Gal 5,22-23). Megszentelődésünk pozitív oldalának eredménye a szent és győzelmes élethez, valamit a gyümölcsöző szolgálathoz szükséges erő. „János ugyan vízben merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5, Vida ford.).

„De kaptok erőt, amikor eljön (leszáll) a Szent Szellem rátok és lesztek tanúim (bizonyságtevőim) Jeruzsálemben és Júdeában és Szamariában és a föld végső határáig” (Csel 1,8).

http://www.sermonindex.net/modules/newbb/viewtopic.php?topic_id=11820&forum=34

Az újonnan születés (T. Austin-Sparks)

PDF-ben letölthető itt: Austin-Sparks-Újonnan születés

„Jézus így válaszolt: “Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát). (…) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,3.7)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (…) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,16.18)

„Újonnan (fentről, illetve újra) kell születnetek”

Három oka is van annak, hogy most erről az igéről beszélek. Az egyik, hogy vannak olyanok, akik nem tudják pontosan, mit jelent újonnan születni; a másik, hogy vannak, akik ugyan tudják, de emlékeztetni kell őket, mi a különbség az újonnan születettek és az összes többi ember között; harmadszor pedig folyamatosan találkozunk olyanokkal, akik semmit sem tudnak róla, és időről időre nekünk szegezik a kérdést, hogy magyarázzuk el, mit jelent az újonnan születés; miben más, aki újonnan született.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, mely könnyen elbizonytalaníthat ebben a kérdésben, ha hagyjuk. Például sok olyan kedves és külső viselkedésében nagyon nemes és jó emberrel találkozunk, akik bizonyosan nem születtek újonnan, és ugyancsak kedvezően jönnek ki az általunk ismert, elvileg újonnan született emberekkel való összehasonlításból. Az újonnan született emberek gyakran alulmaradnak a szemünkben, ha egyes nem újonnan született ismerőseinkkel összehasonlítjuk őket, és ez elbizonytalaníthat bennünket; s olyan kérdések merülnek föl bennünk, melyek lerombolják bizonyságtételünk, hitvallásunk bizonyosságát, határozott egyértelműségét.

Néha pedig, különösen a fiataloknak, nehéz pontosan és egyértelműen megválaszolniuk azt a kérdést, hogy mit jelent valójában kereszténynek lenni? Nagyon bonyolultan és mindenféle mellékes dolgokon keresztül próbálják ezt elmagyarázni. Ritkán találkozom olyannal, különösen, ha az illető fiatal még az Úrban, hogy képes lenne tömören és pontosan elmagyarázni, mit jelent kereszténynek lenni, illetve mit jelent újonnan születni. Ezért szeretnék most erről a témáról beszélni: „Szükséges nektek újonnan születnetek”. Próbálom annyira egyszerűen és világosan kifejteni, amennyire csak lehet, a következő három kérdés mentén.

Mit jelent újonnan születni?

Először is, mit jelent újonnan születni? Ugyan ez nagyon általános kérdés, és hosszan kifejtve lehetne válaszolni rá, most mégis egyetlen egyszerű feleletre szorítkozunk. Maga a születés ugyanis végső soron a vér kérdése, és a Biblia vérről szóló tanításait látszólag körülvevő nagyon sok olyan titkot összefoghatunk abba az egyetlen közismert ténybe, hogy életet adó, életmentő vércserét nem lehet két akármilyen élőlény között elvégezni.  Nem lehet a különböző fajok vérét összekeverni, azaz egyik faj vérét a másikba átömleszteni. Ha ezt tesszük, nem csak zsákutcába jutunk, hanem kárt is csinálunk. Nem ömleszthetjük az állat vérét az ember szervezetébe úgy, hogy annak bármi valódi értéke legyen – nem létezik transzfúzió állat és ember között. Ezen a módon nem lehet sehova sem eljutni; nincsen semmi értelme, sőt csak károsodást okoz. Minden fajnak megvan a maga vére, és az a vér az adott fajhoz tartozik, és nem szabad más fajba átömleszteni.

A Bibliában a vér, mint tudjuk, az életet jelképezi, és amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztusban, illetve a Benne való hit által mi örök életet kapunk, az nem más, mint hogy részesülünk az Ő vére – szimbolikus nyelvezetű – ivásának megszentelő hatásában. „Aki issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54), és ez azt jelenti, hogy megkapjuk – használhatom-e ezt a szót az Úr Jézussal kapcsolatban? – egy másik „fajnak” az életét. Nem létezik az Úr Jézushoz hasonló „faj” a világegyetemben; Ő a teremtés egyedülálló rendje, különleges rendje. Valami olyasmit képvisel, ami nem található meg sehol máshol, és újonnan születni azt jelenti, hogy a teremtés egy olyan rendjének az életét kapjuk meg, melynek Ő a legelső képviselője.

Mit jelent tehát újonnan születni? Azt, hogy egy másik, teljesen újfajta életet kapunk, és ennek a lényege, ha valóban Isten újonnan született gyermekeivé lettünk, nem a természetünkben és nem a külsőségekben rejlik. A létünk legmélyén, odabent van valami, amit kaptunk, ami teljes mértékben különbözik minden emberi dologtól. Bármennyire is jó lehet valaki viselkedését tekintve, ez más – itt lényegi különbség van. Mi magunk is tudjuk, hogy önmagunkban a különbség nem teljesen látható, mégis tudjuk, hogy alapvető változás történt; ott van bennünk, ami ezt létrehozta; és ezt a dolgot semmilyen módon nem lehet kierőszakolni vagy erőltetni, hanem annyira természetes, mint minden más ezzel az új teremtéssel kapcsolatban. Tudjuk, hogy valami történt bennünk, amitől mások lettünk, mint a többi ember, és ez az alapvető tény folyamatosan megismerteti magát bennünk. Olyan, mint egy újfajta felfogás és világlátás, újfajta tudatosság és lelkiismeret, amely mindig jelen van mint egy választóvonal; indít valamire vagy visszafog. Ott van bennünk ez a másik rendből, az Isten Fiának rendjéből való új, másik élet; ez hozza létre ezt a különbséget, mely nem más, mint az újonnan születés.

Sok kereszténynek – és nem csak olyanoknak, akik fiatalok az Úrban –, nehézsége adódik, amikor komoly megterhelés vagy próbatétel éri őket; amikor a természeti életre valamilyen okból inger vagy nyomás nehezedik, talán testi bajok, gyengeség, vagy kívülről jövő kényszerítő erő formájában. Ilyenkor a természeti élet nagyon is erősnek tűnik még mindig a rossz oldalon, és elég határozottan érvényesítik magukat a természeti élet régi dolgai. Ekkor az ellenség megkísért bennünket a kérdéssel, hogy hát, ha így viselkedünk, így gondolkozunk, akkor mégis miben jelent különbséget Isten gyermekének lenni? Csakugyan jelentene valamit újonnan születettnek, új teremtésnek lenni? Van egyáltalán különbség?

A válasz pedig mélyen, sokkal mélyebben rejlik, mint a saját természetünk. Amik mi természet szerint vagyunk, az megmarad, de jelen van az új teremtés is. Nagyon fontos a hangsúlyt a helyes kifejezésre helyezni. Amikor az apostol azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van” – és sok fordítás úgy adja vissza, „új teremtés az” vagy „új teremtmény az”. Más fordításokban viszont a mondat így hangzik: „Azért ha valaki Krisztusban van, ott új teremtés van” (2Kor 5,17). Hol van új teremtés? Krisztusban; az az új teremtés, amik mi Krisztusban vagyunk; ott, ahol Krisztusban vagyunk, és amikor Krisztusban vagyunk. Nem az az új teremtés, amikor magunkban vagyunk, hanem az, amikor Krisztusban vagyunk. Ott van az új teremtés. Az, ami Krisztusban van, az az új teremtés.

Ezt nem elemezzük most tovább, de szeretném, ha észrevennétek, hogy lényegi különbség van, és ezt a különbséget ismerjük. Ez az a különbség, ami a szellemi növekedésünkkel párhuzamosan egyre valóságosabbá válik számunkra; a különbség aközött, hogy mi Krisztus, és mik vagyunk mi, és mi az ember mint egész a maga természete szerint; mit jelent az a különbség, hogy mi – szimbolikusan – új vért kaptunk, más vért; illetve, a helyes kifejezéssel: egy másik, teljesen más életet kaptunk. Mit jelent újonnan születni? Ezt jelenti.

Miért kell újonnan születnünk?

Miért kell újonnan születnünk? Miért hangsúlyozta ezt ennyire az Úr Jézus? Figyeljük meg ezt a kettős felszólítást: „Bizony, bizony, mondom neked” Miért? A válasz a teljes kijelentésben található: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát)”. Isten királyságára nincs utalás a szövegösszefüggésben, ezért feltételeznünk kell a következőket: Nikodémusnak, és a népnek, akihez tartozott, nem volt szüksége magyarázatra Isten királyi uralmát illetően. Azaz nem volt ez titok előttük, biztosan lehetett abból kiindulni, hogy tudtak Isten királyi uralmáról. Nikodémus is tudott valamit róla; Jézus nem valami idegen témát vezetett be. De akár új eszme volt ez, akár nem, a lényeg ez: az Úr Jézus nem kezd hosszas magyarázatokba arról, hogy milyen Isten királysága, nem mondja, hogy ilyen vagy olyan, hanem rögtön abból indul ki, hogy ez alapvetően lényeges dolog, ami nagyon is számít, ami a legfontosabb és legeslegnagyobb jelentőségű, és a hozzáállása egyszerűen ez: – Nézd, Nikodémus, itt végül is, alapvetően, mindenek előtt az Isten királyi uralmáról van szó; közel az idő, amikor nem lesz más uralom, csak Isten királyi uralma. Minden más királyság meg lesz ítélve, le lesz rombolva, meg lesz szüntetve, és az egész világegyetem Isten királysága lesz! Az a legfontosabb kérdés tehát, hogy te benne leszel vagy kívül leszel rajta? Nem lesz más, amit választhatsz. Vagy bent leszel Isten királyságában, vagy kívül leszel: „… el ne vesszenek, hanem örök életük legyen”. Elveszni azt jelenti, hogy kiesni abból, amit Isten meg fog valósítani, kívülre kerülni azon, elveszíteni, és méltatlannak ítéltetni arra, amit Isten létre fog hozni, amit el fog készíteni.

Isten királyi uralma tehát az egyedüli, ami számít, mert végül mindenre ki fog terjedni és mindent magába foglal majd. Ezért kell újonnan születnünk, mert nem automatikusan történik az oda való bejutás. Ez születés kérdése, természet kérdése. Ezt a királyságot isteni természet fogja megalapozni; a királyság alattvalóiba és minden polgárába beoltott isteni természet, mely az állam berendezkedésének alapelve lesz. A két út pedig a következő: elveszünk azáltal, hogy kívül vagyunk vagy örök életet nyerünk azzal, hogy belül vagyunk; ezt az életet pedig egyedül születés révén lehet megkapni.

Tehát, ha a királyi uralom az, ami végtére is és valójában számít, és emiatt kell újonnan születnünk, és semmilyen más módon nem lehet ide bejutni, csak újonnan születés által, akkor erről van szó, ez a lényeg. Tehát, ha valaki megkérdezi tőlünk, mit jelent újonnan születni, mit jelent kereszténynek lenni, egyszerűen azt feleljük, hogy azt jelenti, kaptam egy új, egy másik életet, amelyik bensőbb és mélyebben van, mint a saját, természettől való életem, és ez egyre növekszik bennem, egyre nagyobb területet foglal el, egyre inkább érezteti a hatását, és például ezért van, hogy nem veszek részt bizonyos dolgokban, amiket ti szerettek. Nem arról van szó, hogy én úgy döntöttem, nem teszem ezeket a dolgokat; hogy írtam volna egy listát arról, hogy mit szabad és mit nem, vagy mit tegyek és mit ne tegyek. Egyszerűen csak történt bennem valami, ami létrehozza ezeket a változásokat, és én egy másik életnek a törvényszerűségeit követem, azét az életét, amelyik bennem munkálkodik, tehát ez nem pusztán valamilyen törvényt követő dolog. Ez a különbség, ezt jelenti újonnan születettnek lenni, és ezért kell újonnan születnünk. Végül ugyanis csak egyetlen királyi uralom lesz, Isten királysága, és úgy jutunk be ebbe a királyságba, hogy újonnan születünk. Vagy kint leszünk vagy bent leszünk, de ha bent akarunk lenni, újonnan kell születnünk.

Hogyan születünk újonnan?

Akkor hogyan születünk újonnan? Mit kell tennünk ahhoz, hogy újonnan szülessünk? Legelőször is el kell ismernünk, hogy bűnös természetünk van. Ez nem csak azt jelenti, hogy elismerjük, csináltunk néhány rossz dolgot, hogy bűnöket követtünk el – ez nem elég. Sokan azt gondolják, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor megvallod, hogy miket csináltál, milyen rossz dolgokat, kéred Istent, hogy bocsásson meg, és megígéred, hogy többet nem csinálod ezeket. Nem így működik. Nem a bűnökről van szó, hanem a bűnről; nem arról van szó, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, hanem arról, mik vagyunk. Úgy soha nem jön egyenesbe senki Istennel, ha elismer egy rakás bűnt, még ha azok jó nagy kupacba tornyosulnának is, hiszen Isten még sokkal többről tud, olyanokról is, amikre nem is emlékszünk, vagy tudatában sem vagyunk. Amit Ő vár, az az, hogy elismerjük, bűnös az egész természetünk, hogy ilyenek vagyunk önmagunkban, és majd, ennek fényében, elismerjük Krisztust mint Isten Fiát.

Nagyon fontos dolog rejlik itt ebben. Azt vártátok, azt fogom mondani, hogy Krisztust mint megváltót ismerjük el, de nem mondtam ezt; hanem azt, hogy Krisztust mint Isten Fiát ismerjük el. Nézzük meg az Újszövetséget; pünkösdtől kezdve ezt kellett elismerniük az embereknek, hogy Jézus az Isten Fia. Miért? Fiúnak lenni jelent valamit, arra utal, hogy van egy apa, ami pedig a születésre utal, és ez azonnal odavisz bennünket, hogy meglássuk a családi kapcsolat létrejöttét, a családba való bekerülést. Az ajtó ebbe a családba az Úr Jézus, az Elsőszülött. Ő az út, mely ebbe a családba vezet, és nekünk el kell ismernünk Őt, nem mint nagy prófétát, nagy tanítót, mint jó embert, a legjobbat, aki valaha élt, hanem ezt a különleges, egyedülálló kapcsolatot kell elismernünk, hogy Ő a Fiú; mi viszont természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei ugyanilyen módon, mint Ő.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy Isten mindenkinek egyetemesen az Atyja, és hogy minden ember egymásnak testvére lenne; nincs ilyen univerzális testvériség. Teljes képtelenség ez a gondolat, és hiábavalóság vele foglalkozni, mert nem vezet sehova. Isten, az Atya ugyanis különleges módon apa, Jézus Krisztus különleges és egyedi módon fiú, és a köztük lévő családi kapcsolat is bezárólagos; és csakis egyféleképpen lehet ebbe a családba bekerülni, mégpedig egyedül Jézus Krisztus mint Fiú által.

A Sátán persze jól tudja ezt. Talán nincs is más egyéb a történelemben, amit a Sátán ennél jobban el akart volna érni, mint hogy teljes mellszélességgel tagadja Jézus Krisztus fiúságát. Az egyetlen dolog, amit támadásainak és csaló ravaszságának célkeresztjébe vett a korszakokon át, az Jézus Krisztus fiúsága a maga teljességében, kizárólagosságában, egyedülálló voltában. A különféle hamis tanításokban mindben felbukkant ennek tagadása valamilyen formában. Jézusnak mint Isten Fiának elismerése a mi megmenekülésünkért tehát az újonnan születés útja.

Utána pedig következik a hit általi elfogadás és az odaszánás határozott cselekedete. Én nem egy olyan valaki vagyok, aki sok bűnt elkövet, vagy ilyen vagy olyanfajta bűnöket, hanem bűnös vagyok természet szerint. Jézus Krisztus egy más rend szerint a Fia Istennek. Én, az elfogadás és elköteleződés határozott lépésével, hiten alapuló kapcsolatba kerülök Krisztussal, hogy vigyen be engem ebbe a családba, amely egy másik, teljesen másfajta család!

Értitek ezt? Mit jelent tehát újonnan születni? Meg tudjátok egyszerűen válaszolni? Miért kell újonnan születnünk? Hogyan születünk újonnan? Ha itt bárki nem tudja, mit jelent újonnan születni, akkor nagyon röviden ezt jelenti. Most már ismeritek a módját.

Ha bármelyikőtöknek is akadt problémája ezzel, hogy vannak nagyon kedves és jó emberek, akik egyáltalán nem mondják magukat kereszténynek, és vannak olyan keresztények, akik egyáltalán nem ilyenek, vagy saját magunkban sem azt látjuk, amit szeretnénk, és elgondolkodunk, „tényleg annyira számít ez, hiszen mi a különbség egyáltalán; nagyon is úgy tűnik nekem, hogy sok keresztény egyáltalán nem ér fel odáig, ahol sok nem keresztény van! Mi a különbség, mit jelent?”, akkor megvan erre a nagyon is valóságos válasz. Nem soroltam el mindent, de a válasz igazi. És miért? Nincs más ok, ami fontosabb lenne annál, hogy miért kell újonnan születnünk, hogy az Isten királyi uralma lesz az, ami mindent kormányozni fog. Hogy bent vagyunk-e Isten királyi uralmában vagy sem, ez a legfontosabb kérdés, amivel bárki szembesülhet.

Hogyha tehát ez igaz, és engem meggyőzött, vagy bárki mást meggyőzött, hogy ez olyasmi, amit komolyan fontolóra kell venni; és megkérdezik, hogyan kell csinálni, hogy történik, mi a módja –  tudtok akkor már válaszolni rá? Megértettétek mindannyian? Használja az Úr ezt a nagyon egyszerű igét a mi megerősítésünkre, megvilágosításunkra és új örömünkre.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1935.

https://www.austin-sparks.net/english/002817.html

Mit jelent Istennek a vér? – DeVern Fromke

Oly csodálatos nap, amikor világossá válik előttünk, hogy a vér mit jelent Isten számára, és hogy Isten milyen működési kört szánt neki. Az Ószövetségben két nagyon egyértelmű képet látunk, mely bemutatja, hogy a vér alapvetően Istennek fontos. Ha megtudjuk, Isten milyen értéket tulajdonít neki, el is kell fogadnunk az Igéjét ezzel kapcsolatban.

Először is, figyeljük meg az egyiptomi kivonulás képét, ahogyan az a 2Mózes 12,3-13-ban szerepel. A parancs szerint a vért a szemöldökfára és az ajtófélfákra kellett kenni. A bárány húsát bent a házban kellett elfogyasztani. Isten azt mondta: „ha látom a vért, elvonulok mellettetek” (Kecskeméthy ford.). Világos, hogy az nem volt cél, hogy a vért az emberek lássák, érezzék vagy jelentőségét megértsék. Teljes mértékben az Úrnak volt fontos. A hit és az engedelmesség cselekedeteként az ajtófélfára kellett kenni, és mindenki, aki a házban volt, nyugodtan bízhatott benne, mert a vér pontosan azt jelentette Istennek, amit megmondott róla. Nem volt szükséges számukra ennél többet tudni. A vér jele az ajtón Istennek kellett; az emberek hit által megpihentek az Ő megelégítésében.

A második képben az engesztelés napja, a 3Mózes 16 szerint, még többet tanít. Ezen a jelentős napon az Izraelért való bűnáldozatot nyilvánosan mutatták be a szent sátor udvarán. Az áldozat bemutatása az emberek szeme láttára történt. Az áldozat vérét azonban be kellett vinni a szentélybe, hogy a főpap az Úr előtt hétszer hintsen belőle. Ez is olyan dolog volt, ami a főpap és Isten között ment végbe, azoknak a szemétől távol, akiknek a javára az egész történt. Az elejétől a végéig Isten tervezte meg ezt a folyamatot. A főpap, az Úr Jézus előképe, Istennek való engedelmességben engesztelést szerzett. A nép hitt ebben a cselekedetben, mert Isten pontosan úgy értette, ahogyan megmondta.

Ebből a két szertartásból megértjük, hogy a vért Isten parancsára válaszul ajánlották föl. Nem az emberi elmének kellett fölfognia jelentőségét, vagy az emberi szívnek éreznie, hogy mit jelent. Az embernek pusztán engedelmeskednie kell és hinnie Isten ezzel kapcsolatos ígéretének. Mégis gyakran van, hogy lesújt bennünket valami gyógyíthatatlannak tűnő bűntudat egy olyan bűn miatt, amely nagyobbnak tűnik a szemünkben, mint Krisztus vére.

„Az a baj az ilyen emberekkel, hogy megpróbálják érzékelni, érezni az értékét és felbecsülni egyénileg, a maguk szempontjából, hogy a vér mit jelent számunkra. Ezt nem tudjuk megtenni. Nem így működik. A vért Istennek kell látnia. Nekünk ezután kell elfogadnunk Isten értékítéletét vele kapcsolatban.” (Watchman Nee).

Ez pedig visszavisz bennünket az Isten szuverenitásával kapcsolatos ponthoz. Amíg el nem fogadjuk megkérdőjelezés nélkül Isten Igéjét és szándékát, addig bizonyosan zavart és nyugtalanságot szenvedünk. Nem teheti világossá a kijelentését, amíg van egy vitás pont – a látható vagy érezhető bizonyítékra való törekvés. Istennek joga kell, hogy legyen a saját feltételei mentén irányítani és kormányozni a hívő életét. Az Ő engeszteléssel kapcsolatos ígéretében való megkérdőjelezhetetlen hit és a megismert igazságnak való engedelmesség előzi meg a jövőbeli lépések világos megértését.

Az ember hajlamos kiskapukat keresve lerövidíteni az utat, melyektől zátonyra fut, és kérdőjelek maradnak benne. A tékozló fiút Isten csak akkor hozza vissza az isteni rendbe, amikor az így kiáltva tér vissza: „Vétkeztem ellened!”. Bűnösen, a lelkiismeretében elítélve, a tékozlónak többre van szüksége, mint valami jobb érzésre azzal kapcsolatban, amit tett. Neki bocsánat kell. A bűnbánó lélek számára a vér adatik kijelentésül, mert ez a megbocsátás jogszerű alapja. Nem kell tudnia, hogyan vagy miért – csak elfogadja, amit a Biblia mond Jézusról: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Ef 1,7; Kol 1,14 – Károli ford.)

EGYSZERI ÉS FOLYAMATOS MEGTISZTÍTÁS

Mivel a vér teljesen kielégíti Isten igazságos kívánalmait, a hívő azt mondja, „Ámen”. Az Ő vére általi megigazulás (Róma 5,9) fordulópontja olyan, mintha egy kapun lépnénk be. „Mivelhogy azért (…) bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által (…) járuljunk Hozzá” (Zsid 10,19; 22 – Károli ford.). Nem úgy van, hogy megmenekültünk egy valami alapján, és fenntartjuk a közösséget valami másnak az alapján. A vér folyamatos megtisztítást végez. „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7 – Károli ford.).

A fordulópont megtapasztalása akkor történik, amikor mi, „kik egykor távol voltunk, közelvalókká lettünk a Krisztus vére által” (Ef 2,13, angolból). Azért, hogy a szentélyben, a legszentebb helyen élhessünk Vele, naponkénti megtisztításra van szükségünk. Ez az Istenközpontú helyzet és az Ő mennyei nézőpontja fenntartásának titka.

NEM MEGTISZTÍTOTT, HANEM TELJESEN ÚJ SZÍV!

Talán meglepőnek hangzik, de tudtuk-e vajon, hogy nem teljesen igeszerű „a vér által megtisztított szívekről” beszélni? Olyan régóta és olyan kitartóan tanítják ezt, hogy szinte sokkoló lehet rájönni, hogy az egész elképzelés a Zsidók 10,22 felületes értelmezéséből fakad.  „Járuljunk igaz szívvel, kiteljesedett hittel, a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel, tiszta vízzel megmosott testtel Istenhez” (Csia ford.).

Mint olyan, ki sok éve magam is úgy tartottam, hogy ez a tanítás olyasmit tulajdonít a vérnek, amit Isten sosem szánt neki, nagyon bátorító volt megtudni, hogy Watchman Nee milyen határozottan viszonyul a kérdéshez: A vér tevékenységi körével kapcsolatos félreértést tükröz, ha így imádkozunk: „Uram, tisztítsd meg véreddel a szívemet a bűntől!” Isten azt mondja, hogy a szív csalárdabb mindennél, javíthatatlan (Jer 17,9), ezért a puszta megtisztításánál valami sokkal gyökeresebb dolgot kell tennie vele: Teljesen újat kell adnia!

Nem mosunk és vasalunk ki olyan ruhát, amelyet ki akarunk dobni. Ahogyan hamarosan látni fogjuk, a hústestet soha nem megtisztítani kell, hanem keresztre feszíteni. Isten bennünk való munkájának valami teljesen újnak kell lennie. „És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek (…)” (Ezékiel 36,26 – Kecskeméthy ford.).

Van különbség aközött, hogy a vért a tisztítás eszközeként látjuk, vagy úgy, mint ami Istent jogszerűen kielégíti. Isten a vért nem arra szánta, hogy szubjektív módon bánjon a bűnnel; a hatása objektív: Istennek kell látnia a szív ajtófélfáján. A Zsidókhoz írt levél szakaszában, ahol a vér munkáját említi a szívvel kapcsolatban, ott valójában a lelkiismeretre gondol. Ezek a szavak: „a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel” valami mást jelentenek, mint a szív megtisztítását. Azt jelentik, hogy valami Isten és énközém jön, amitől rossz lesz a lelkiismeretem, valahányszor közeledni szeretnék Hozzá. A lelkiismeretem tövise folyamatosan emlékeztet a válaszfalra, amely a bűn. Isten Igéjében azonban azt látom, hogy Jézus vére az én bocsánatomért hullott. Amikor elfogadom, és hiszek abban, amit a vér Istennek jelent, megtisztul a lelkiismeretem, és elvétetik a bűntudat.

Sokan próbálják megtisztítani a régi természetet, a hústestet vagy az élet tisztátalanságát. Isten válasza a bukott embernek azonban a halál és nem a megtisztítás. Isten a teljes óembert a sírba teszi. Mennyire áldott látni azokat a hívőket, akik egykor arról tettek bizonyságot, hogy a vér megtisztította és makulátlanná tette őket, hogy végül megszabadulnak a kereszt általi halál igazsága révén. Mások nem találták meg a halál útját a kereszt által, és kiábrándultak, összezavarodottak, csalódottak lettek, mert az óember megtagadta, hogy tiszta legyen. Isten orvossága az óember számára ugyanis egyedül a halál.

Isten nem kéri tőlünk, hogy valami olyasmiben higgyünk, ami nem működik. Nem győzhetjük meg magunkat túl sokáig arról, hogy a vér megtisztított bennünket, miközben a hústest továbbra is jelét adja tisztátalan szenvedélyeinek. A hitünk azonban biztonságban nyugodhat meg abban a tényben, hogy Isten elfogadta a vérrel való meghintést. A lelkiismeretünk tiszta. Megmosattunk az Ige tiszta vizében. Ahogy „a világosságban élünk és járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van (…), és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére (folyamatosan) megtisztít minket (a lelkiismeretünket) minden bűntől és bűntudattól” (1Jn 1,7 – angolból).