A hatékony imádság újabb fontos feltételét találjuk meg a Máté 21,22-ben. „És mindazt, amit kértek az imádságban, ha hisztek, meg is kap(já)tok” (Vida). Valóban csodálatos kijelentés ez – szélesre tárja a hit előtt a menny kincsesházát. Itt egyáltalán nincsenek határok. A mi drága Urunk biztosít minket afelől, hogy bármit is kérjünk egyszerű hittel, azt meg fogjuk kapni.
Jakab apostol a Szent Szellem ihletése alatt hasonló biztosítékot nyújt nekünk a bölcsességért való könyörgéssel kapcsolatban. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De – és itt jön a belső alapfeltétel – kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól” (Jak 1,5-7, Károli).
Mindkét szakaszból kiderül, ha választ akarunk kapni imádságainkra, akkor hittel kell imádkoznunk. Egyvalamit jelent imádság formájában szavakat kimondani, és teljesen mást egyszerű hittel imádkozni, azzal a teljes, tiszta és szilárd bizonyossággal, hogy megkapjuk, amit kérünk. Félő, hogy sok úgynevezett imádságunk soha nem jut feljebb a plafonnál. Ahhoz ugyanis, hogy imáink Isten trónjához eljussanak, a hit szárnyainak kell hordozniuk őket. Olyan szívekből és elmékből kell származniuk, melyek szent céllal egyesültek, hogy várják Istenüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre valóban szükségünk van.
Felmerül a kérdés, hogy az imádságainkban és az imaalkalmainkon nem látszik-e szomorú hiányosság ezen a ponton? Nem nyilvánvaló-e a hiányosság abból, hogy imádságaink oly kevés eredménnyel járnak? Nem kell-e vajon megvizsgálni magunkat, milyen mértékben fogjuk fel egyáltalán az imádságnak ezeket a feltételeit, nevezetesen az egy akaratot és a hitbizalmat? Hiszen, ha igaz – márpedig igaz, mert Krisztus megmondta –, hogy ha ketten megegyeztek, hogy hittel kérjenek valamit, akkor megkaphatják, bármit kérjenek is, miért nem látunk több feleletet imádságainkra? Nem lehet, hogy bennünk van a hiba? Nem hiányzik-e belőlünk az egyetértés és hitbizalom?
A Máté 18,19-ben Urunk a közösséghez minimálisan szükséges számot, a kettőt említi, de természetesen az ígéret tizeknek, huszaknak, százaknak is szól. A lényeg az, hogy tökéletesen egyetértsenek és teljes mértékben meg legyenek róla győződve, hogy megkapják, amit kérnek. Ez alapjaiban változtatná meg imaösszejöveteleink hangvételét és jellegét. Sokkal valóságosabbá tenné a szokásos imaóránál, mely sajnos gyakran szegényes, kihűlt, élettelen, céltalan és felületes, és minden látszik benne, csak nem a szívbéli egyetértés és a rendíthetetlen hit.
Milyen óriási különbséget jelentene, ha annak alapján jönnénk össze imádkozni, hogy két vagy több hívő szívvel-lélekkel megegyezett, hogy együtt várjanak Istenre valamivel kapcsolatban, és kitartsanak imádságban, míg választ nem nyernek! Milyen kevés ilyet látunk! Hétről hétre részt veszünk az imaórákon – és nagyon helyes, tegyük is –, de nem kellene megvizsgálnunk Isten előtt, mennyire is értünk egyet abban az egy vagy több tárgyban, amit a trónus elé kívánunk terjeszteni? Az erre a kérdésre adott válasz az imádság belső feltételei közül pedig egy újabbhoz kapcsolódik.
Olvassuk el a Lukács 11,5-10-et: „És monda nekik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; az pedig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok neked? Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni neki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Károli).
A lehető legnagyobb a jelentőségük ezeknek az igéknek, hiszen részét képezik annak, amit Urunk a tanítványok kérésére válaszolt: „Urunk, taníts minket imádkozni!”. Senki ne gondolja egy pillanatra se, hogy magunkra mernénk venni annak felelősségét, hogy másokat imádkozni tanítsunk. Isten ments! Mi sem áll távolabb szándékunktól. Pusztán arra törekszünk, hogy olvasóinkat közvetlen összeköttetésbe hozzuk Isten Igéjével – és a mi áldott Urunk és Mesterünk valóságos mondataival –, hogy ezeknek a mondatoknak a fényében saját maguk ítélhessék meg, hogy imádságaink és imaalkalmaink mennyire felelnek meg az isteni mércének.
Mit tudhatunk meg tehát a Lukács 11-ből? Milyen elvi feltételeket állít elénk? Először is arra tanít minket, hogy fogalmazzunk konkrétan imádságainkban: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”. Valamilyen határozott szükséglet merült föl, és ezt juttatja kifejezésre; erre az egyre gondol, ez van a szívén is, és erre az egyre szorítkozik. Nem beszél hosszan mindenféle egyébről, elkalandozva, ötletszerűen belekapva ebbe-abba, hanem határozottan, világosan és egyértelműen közli: „Három kenyeret kérek. Ha nem lesz meg, én nem tudom, mit csinálok! Senki máshoz nem fordulhatok, a dolog sürgős, éjszaka van!” A kérés a körülményekből fakadóan határozott és egyértelmű. Nem tér el attól az egytől, ami a lényeg: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”.
Az időpont kétségkívül alkalmatlan – „éjfélkor”. A jelek nem túl biztatók. Az illető barát már nyugovóra tért, az ajtót bezárta, gyermekei ott vannak vele az ágyban, nem tud kikászálódni onnan. Ez mind nagyon elkeserítő, a barát mégis nyomatékosan közli, mire van szüksége: meg kell kapnia a három kenyeret.
Vegyük észre, milyen nagyszerű gyakorlati útmutatás rejlik itt. Óriási haszna lehet ennek imádságainkra és imaalkalmainkra nézve. Tagadhatjuk-e, hogy imaösszejöveteleinken fájdalmasan sok a hosszú, csapongó, felületes imádság? Nem sorolunk-e el gyakran egy csomó olyasmit, amivel kapcsolatban nem is érzünk szükséget, és egyáltalán nem is számítunk rá, hogy választ kaphatunk? Nem rökönyödnénk-e meg nagyon, ha az Úr egyszer csak megjelenne az imaóra végén, és megkérdezné: „Konkrétan mit szeretnétek, hogy csináljak, vagy adjak meg nektek?”
Meggyőződésünk, hogy komolyan meg kell fontolnunk mindazt, amiről itt beszélünk. Hisszük, hogy imaösszejöveteleinknek őszinte komolyságot, üdeséget, izzást, mélységet, valóságot és erőt kölcsönözne ha a szívünkben valamilyen határozott kívánsággal érkeznénk, amelybe testvéreinket is be szeretnénk vonni. Néhányan szükségesnek érezzük, hogy hosszú imádságokat mondjunk, amelyben mindenfélét felsorolunk – gyakorta helyes és jó dolgokat, ez kétségtelen – de az ember gondolatait teljesen összezavarja a témák sokasága. Mennyivel jobb, ha egyszerre csak egyvalamit hozunk a trón elé, komolyan könyörgünk érte, majd szünetet tartunk, hátha a Szent Szellem másokat is indít, hogy hasonlóképpen imádkozzanak ugyanezért, vagy valamilyen más, ugyanilyen konkrétan megfogalmazott dologért.
A hosszú imádságok gyakran fárasztók, sőt egyenesen gyötrelmesek. Mondhatják egyesek erre, hogy nem kellene a Szent Szellemet időkorlátok közé szorítanunk. Ez így igaz – távol álljon tőlünk az ilyesmi! Ki merné magát efféle káromlásra ragadtatni? Mi pusztán összehasonlítjuk azt, amit az Igében találunk (ahol az imádságok jellegzetesen rövidek és lényegretörők, pl. a Mt 6, Jn 17, Csel 4,24-30, Ef 1. és 3. fejezetben stb.) azzal, amit oly gyakran – de hála az Úrnak, nem mindig – az imaóráinkon tapasztalunk.
Tartsuk tehát mindig szem előtt, hogy az Igében nem a hosszadalmas imádságok a jellemzők. Sőt, a Márk 12,40, ahogy több más igehely is inkább elítélőleg említi őket. A rövid, buzgó, lényegre törő imádságok jelentős frissességet és intenzitást váltanak ki az imaórán; másfelől azonban a hosszú és változatos témák közt csapongó imák általában nyomasztóan hatnak mindenkire.
A Lukács 11-ben azután egy újabb, nagyon fontos elvi alapfeltételt is találunk, ez pedig az alkalmatlankodás, vagyis a „tolakodás”. Urunk azt mondja, hogy ez az ember pusztán az eltökélt tolakodásával eléri a célját. Nem lehet lerázni, neki kell az a három kenyér. A tolakodás ott is sikerrel jár, ahol a barátságra való hivatkozás nem elég. Az ember konokul ragaszkodik céljához, nem lévén ugyanis más lehetősége. Nagy szükségben van, és semmivel sem tudja kielégíteni. „Semmit sem tudok adni úton lévő barátomnak.” Azaz nem tágíthat onnan, míg meg nem kapja, amit kér.
A kérdés immár az, milyen mértékben tesszük magunkévá ezt a nagyszerű tanítást? Áldott legyen Isten, hogy Ő nem „onnét belülről” felel nekünk. Soha nem mondja, hogy „hagyjál békén, nem kelhetek föl, hogy adjak neked”. Ő mindig a mi igaz és hű „Barátunk”, Ő mindig örömmel, készségesen és szemrehányás nélkül ad. Dicsérjük ezért az Ő szent nevét! Mégis bátorít az alkalmatlankodásra. És el kell gondolkoznunk tanításán, hiszen annyira szomorú hiányát tapasztaljuk imaalkalmainkon. Ha megnézzük, azt fogjuk találni, hogy a tolakodás hiánya arányban áll a konkretizálás hiányával. A kettő összefügg egymással. Ahol megvan pontosan, hogy mit kérünk („három kenyeret”), általában a vele kapcsolatos alkalmatlankodó, sürgető kérés is meglesz, csakúgy, mint a megszerzésére irányuló, határozott szándék.
Arról van szó sajnos, hogy túl tétovák, túl általánosak és homályosak vagyunk az imádságainkban és az imaalkalmakon. Nem azt a benyomást keltjük, hogy itt valakik azt kérik, amit szeretnének, és azt várják, hogy megkapják, amit kértek. Ez teszi tönkre az imaórát, ez teszi súlytalanná, céltalanná, erőtlenné; ettől lesz belőle csak csupa tanítás vagy beszéd, ahelyett hogy mély, komoly és buzgó imaösszejövetel lenne. Meggyőződésünk, hogy Isten egész gyülekezetét fel kell rázni ezzel a fontos témával kapcsolatban, és ez a meggyőződés indít minket, hogy e tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljunk, amivel még nem végeztünk.
Hitünk célja 