Hogy az Úr munkája bennünk teljességre jusson (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2021. december 12-én, Nagyváradon

https://youtu.be/slDYc9VVo0k

PDF: 2021-12-12-Radu_Gavrilut_Hogy_az_Ur_munkaja_bennunk_teljessegre_jusson

Először a 2Timóteus 4-ből szeretnék olvasni, 1-8: „Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják az ő fülüket, de a mesékhez odafordulnak. De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd. Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”

1Péter 2,9-24: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. Akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok. Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a [hús]testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek [harcolnak]. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint fellebbvalónak, akár helytartónak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jót cselekvőknek pedig dicséretére. Mert úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot [testvériséget] szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak, nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűséget, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg.”

Nagyon érdekes élet a hitélet. Élhetk jól, úgy, hogy az Úr elérje a célját az életünkben, de úgy is élhetjük ezt az életet, hogy ne érjük el a célt, amiért Isten megváltott minket. Ez pedig nagyon szomorú dolog, és a Bibliában nagyon sok példát láthatunk erre – olyan emberek példáját, akik az Úrral jártak, de végül eltávolodtak Tőle, és valahogy zsákutcába jutottak. Ismerjük Izráel népének a történetét, akik kijöttek Egyiptomból nagy örömmel, nagy buzgósággal, hallották azt, amit az Úr mondott nekik, hogy erős kézzel kihozta és hordozta őket a pusztában, hogy velük volt. Arra gondoltam, hogy az alatt a harmincnyolc év alatt is, míg ott bolyongtak a pusztában amíg az a nemzedék, amely hitetlenség miatt nem tudott bemenni, meg nem halt , az Úr ez alatt az idő alatt is minden nap adott nekik mannát az égből. Olyan jó volt hozzájuk, de ők mégsem látták az irántuk való irgalmasságát. És ugyan látták ezek alatt az évek alatt, miként múlik ki egyik a másik után (azokra gondolok, akik Egyiptomból kijöttek), nem voltak képesek Isten felé fordulni, hogy kegyelmet kérjenek Tőle.

Ugyanez történt azzal a gazdaggal is, aki a hádészbe jutott, és szenvedett, de még ott sem fordult Istenhez, hanem csak annyit mondott, hogy Lázár mártsa az ujját a vízbe, és enyhítsen gyötrelmein, mert nem bírta elviselni a kínokat. De akkor sem fordult az Úrhoz, hogy ezt mondja: „Uram, Te igaz vagy mindenben, amit tettél, de könyörülj rajtam!” Nem tudott az Úrhoz fordulni. És ez a nép, amely elhullott a pusztában, hasonlóképpen nem tudott az Úrhoz fordulni, és nem tudott bemenni abba, amit az Isten készített nekik, Kánaánba, és meghaltak a pusztában. Harmincnyolc évet vándoroltak, és nem tudtak bemenni.

Tudjuk, hogy mindazok a dolgok, amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy mi ebből megtanulhassunk valamit. Hiszem, és ez valóban így is van, hogy ha valaki teljes szívvel megtér az Úrhoz, akkor megtapasztalja, hogy az Úr megbocsátotta a bűneit. És bizonyságot tesz erről, hogy a bűnei meg vannak bocsátva, az Úr Jézus Krisztus meghalt helyette, hogy neki ne kelljen elszenvedje a pokol kínjait. Tehát ez történik mindenkivel, aki megtér az Úrhoz. De sokan valahogyan megállnak itt, és nem haladnak előre. Megvan ez az ismeretük, hogy egyszer csak zsákutcába jutottak, és mikor az Úrhoz kiáltottak, az Úr megváltotta őket.

Ez nagyon nagy dolog, hogy az Úrhoz tartozunk, mert ez a világ olyan, hogy az emberek – világi emberekről beszélek – ki tudják elégíteni a bűnös kívánságaikat. Futkosnak, és mindenféle dolgokat keresnek, hogy bűnös kívánságaikat kielégítsék. És ez sikerül is nekik. Egyeseknek jobban, másoknak kevésbé, de sikerül, hogy a kívánságaik szerint éljenek. Egy testvér így fejezte ki: úgy lesz a pokolban, hogy a legnagyobb vágyakat keltik fel, és az ember nem fogja tudni kielégíteni még a bűnös kívánságokat sem. Tehát nagy gyötrelem lesz. És az a kegyelem, hogy az Úr egyszer csak munkálkodni kezd az életünkben, és megnyitja a szemeinket, és megtérünk Hozzá.

És mégis, nagyon sokan, akik az Úrhoz térnek, nagyon későn fedezik fel, hogy a természetük javíthatatlan. Nem látják meg ezt. Pedig amikor Isten elkezd munkálkodni egy ember életében, az lassacskán elkezdi megismerni önmagát, meglátni, hogy milyen katasztrofális és mennyire rossz a természete, amely benne van. Ha valaki nem jut el ide, azt jelenti, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene. De ha valójában meglátod, hogy ki vagy…! Lehet hogy szép szavakat mondasz, de a szívedben ott van valamilyen mély, hústesti vágy – és ezzel a vággyal az Úrnak foglalkoznia kell, mert ha nem bánt el vele, hústesti ember leszel, nem ismered meg a váltságműnek ezt a részét, amely által meg vagy szabadítva magadtól. Ha nem vagyunk megszabadítva saját magunktól, és az Úr nem kezelte a büszkeségünket, nem kezelte az énünket, amely mindenféle furcsa és gonosz formában megjelenik… Láttatok már ilyet? Volt régen itt Nagyváradon egy gyilkosság, és miután a gyilkos megölte azt az illetőt, még sokszor beleszúrta a kést. Miután már megölte!

1Péter 2,20-23: „Ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog (kegyelem) Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” Ez azt jelenti, hogy így tud az Úr munkálkodni a mi életünkben, hogy foglalkozzon az énünkkel, amely annyira kérlelhetetlen, annyira kemény. Tegnap felhívott valaki, aki keresi az Urat. Most nincs az országban, és azt mondta: „Tudod, nekem nagyon nagy az igazságérzetem, és tűrök, tűrök egy darabig, de a végén kitörök, és igazságot szolgáltatok.” Azt feleltem neki: Tudod, hogy az Úr hogyan győzött? Az Úr úgy győzött, mint Bárány, nem mint oroszlán. Ő erőtlenségben volt megfeszítve, ezt mondja a Korinthusi levél. Nekünk is, ha győzni akarunk, ha győzelmes életet akarunk élni, az Ő bárány-természetével kell rendelkeznünk.

Azt szeretném mondani testvérek, hogy az, hogy meg vagyunk szabadítva a pokoltól és bizonyosságunk van afelől, hogy nem jutunk a pokolba, csak az egyik fele a dolgoknak. Ugyanis ha valóban kegyelmet kaptunk Istentől, akkor ez a kegyelem úgy fog munkálkodni az életünkben, hogy meg legyünk szabadítva saját magunktól is! Nézzétek, mit mond az ige, 2Timótheus 2,24-26: „Az Úr szolgájának pedig nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére. És felocsúdnának az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az ő akaratára.” Tehát az Úr rabszolgája ne torzsalkodjon. Az Úr rabszolgáinak kellene lennünk; nem csak egyeseknek, hanem mindnyájunknak az Úr rabszolgáinak kellene lennünk. „Az Úr (rab)szolgájának nem kell torzsalkodni, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére.”

Testvérek, ez is olyasmi, ami megvalósítható, hogy megszabaduljunk magunktól és meglássuk, mennyire katasztrofális a természetünk, mely semmiképpen nem akar szelíd lenni. Bosszúálló, kemény, kíméletlen, türelmetlen, és így is jár el. Lehet, hogy a száddal szép szavakat mondasz, de a szívedben ez a bűnös természet mutatkozik meg. De van szabadulás!

Van azonban még valami. Ez a nép, amely kijött Egyiptomból és meghalt a pusztában, mindazokban a megpróbáltatásokban, amelyeken átmentek, azokban a dolgokban, amik ott történtek, valamit meg kellett volna tanulniuk; és azok a körülmények, amelyekbe kerültek, nem szolgáltak másra, mint hogy nyilvánvalóvá tegyék azt, ami a szívükben volt. Mert ha az Úr valóban munkálkodik az életünkben, nézzétek, mit mond az ige, 2Korinthus 13,4-5: „mert bár megfeszítették gyöngeségből, de él Istennek hatalmából, mert mi is gyöngék vagyunk Benne, de élni fogunk Vele együtt Isten hatalmából nálatok. Tegyétek próbára magatokat, hogy a hithűségben vagytok-e, magatokat vizsgáljátok meg, vagy nem ismeritek fel magatokban, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, a vizsgát ki nem állók vagytok” (Vida ford.).

Tehát ennek kell történnie egy keresztény ember életében. „Mert mi is gyöngék vagyunk Benne, de Isten ereje által élni fogunk Vele együtt értetek(románból). Tehát, míg nem vagyunk erőtelenek Őbenne, addig a saját erőnkből élünk. Bárhogy imádkozunk, bármit teszünk, ugyanaz az erős személyiség maradunk. Amikor meglátjuk ezt, hogy „erőtlen vagyok, nem vagyok képes”, és odavünk Hozzá, odafordulunk Őhozzá hittel, akkor elkezd történni valami az életünkben. De amíg erre a pontra valaki el nem jut, addig nincs bevégezve a megváltás műve az életében.

Mert meg fogunk állni Őelőtte, és akkor számot kell majd adnunk arról, hogy lehetett volna másként élni. Nem fogunk mentséget találni arra, hogy a magunk élete által éltünk, hogy a magunk bölcsessége szerint ítéltük meg a dolgokat, és hogy minden a mi dicsőségünkre volt. Ezeknek meg kell változniuk az életünkben, ha valóban megértettük, hogy Ő hívott el minket. És ezeknek a dolgoknak a végpontját és egyben Isten kezdőpontját az a pillanat jelenti az életünkben, amikor meglátjuk és kijelentjük, hogy katasztrofálisak vagyunk; amikor rájövünk, hogy a természetünk a lehető legromlottabb. És ezt a természetünket bárhogy is próbálnánk megszelídíteni, nem lehet – továbbra is csak én vagyok. De ha azt mondom: „Uram, legyen meg a Te akaratod az én életemben, azt tegyél velem, amit akarsz, munkálkodj Te ahogy akarsz az én életemben!” Attól a pillanattól kezdve Ő elkezd munkálkodni. De ez nem azt jelenti, hogy ezt a dolgot egyetlenegyszer kell megtenni, mert ezt kell tennünk folyamatosan, mert annyi út van, annyi utca, amely zsákutca. Egyszerűen megrekedünk bizonyos helyzetekben, és a végén az életünk nem változik meg. Az pedig szomorú dolog lesz, testvérek.

Galacon találkoztam egy testvérrel, aki valamikor az ottani testvérekkel járt, és az ő házában gyűltek össze. Majd elment Olaszországba – valószínűleg a gyermekek miatt –, és tizenhat év után visszatért. Ezalatt ott teológiai tanulmányokat folytatott. Találkoztam vele, de már nem jár a testvérekkel. Tisztelettel volt irántam, sőt meghívott, hogy következő alkalommal nála szálljak meg. Meghalt a felesége és egyedül van. Figyelmesen hallgatta, amit mondtam; aztán felállt, és ő is beszélt, értékelte, amit én mondtam, de mikor elkezdett beszélni, teljesen másképp beszélt. Azt mondta, hogy ő úgy látja, ha egy ember újjászületett, akkor annál minden rendben van; ezenkívül egy újjászületett ember nem tehet ezt, nem tehet azt, és így tovább. Azt feleltem: Testvér, nincs igazad. Mert az újjászületés azt jelenti, hogy az élet beléd költözött, neked pedig növekedned kell, meg kell tanulod megtagadni a dolgaidat; kérned kell az Urat, hogy foglalkozzon az életeddel, mert ezt a makacs, kemény, rosszindulatú, szemtelen ént kezelni kell. Bárki lennél is, ez igaz. Ez az ember pedig nagyon megharadugott, mikor meghallotta ezt, mert bár nem voltunk ott nagyon sokan, de nyilvánosság előtt mondtam ezt.

Azt akarom mondani tehát, hogy annyi minden van, ami megakadályoz abban, hogy tovább menjünk. A természetünk, a szokásaink, amelyeket magunkkal hoztunk, a saját utaink, a mi vélekedéseink mind ott vannak. Azt gondoljuk, hogy ha így jártunk el, mikor a világban voltunk, akkor most is így kell eljárnunk. De ahogy láttuk itt: „Az Úr szolgájának pedig nem kell veszekedni, hanem legyen barátságos mindenkihez, a tanításban járatos, türelmes, aki szelíden neveli az ellenszegülőket, hátha ad nekik Isten megtérést az igazság megismerésére” (Vida ford.). Tehát, testvérek, nagy felelősség, hogy az Úrral járjunk végig; és a pálya végén, mikor az Úr elé kerülünk, addigra ennek a munkálatnak, úgy, amiképp Pálról olvastuk, be kell fejeződnie. Mert nézzétek, mit mond Pál:

Filippi 1,9-11: „és ezért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobban és jobban gyarapodjék ismeretben és minden megértésben, hogy megvizsgáljátok, mik a lényegesek (fontosak), hogy napfényben megítéltek és megütközést nem keltők legyetek Krisztus napjára, tel(v)e az igazságosság gyümölcsével Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására” (Vida ford.). Imádkozunk érte és hisszük, hogy az Úré lesz minden dicsőség. Ez nem kétséges. De ami a döntő, hogy az Úré lesz-e a dicsőség az én életem által. Ez a kérdés.

Kolossé 1, 9-12: „azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden szellemi bölcsességben és értelemben. Hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel, gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében. Minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre.”

21-29. vers: „Titeket is, akik egykor idegenek és ellenséges érzületűek voltatok a gonosz cselekedetek miatt, most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és rendíthetetlenül, és nem tántorodtok el az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem. Most örülök az értetek viselt szenvedéseimnek, és betöltöm, ami hiányzik a Krisztus szenvedéseiből az én testemben az ő testéért, amely az egyház. Ennek lettem szolgájává Isten megbízásából, amelyet rátok nézve adott nekem, hogy betöltsem az Isten igéjét, mégpedig azt a titkot, amely el volt rejtve örök időktől fogva és nemzedékek óta, most pedig kijelentette az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen nagy a pogányok között e titok dicsőségének a gazdagsága, hogy Krisztus bennetek a dicsőség reménysége. Őt hirdetjük, intve minden embert és tanítva minden embert teljes bölcsességgel, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban. Ezért fáradozom én is, tusakodva az ő ereje szerint, amely hatalmasan munkálkodik bennem.”

Tehát testvérek, ez Isten akarata a mi számunkra is, hogy ez a munkálat ne álljon meg annál a pontnál, hogy milyen jó, hogy megszabadultam a pokoltól. Ez ugyanis egy dolog, de a másik az, hogy legyek megszabadítva saját magamtól, hogy legyünk megszabadítva a mi erőnktől, amely által Isten munkáját akarjuk végezni. Hogy legyünk megszabadítva a mi bölcsességünktől, és legyünk megszabadítva attól a rejtett vágytól, hogy értékeljenek, hogy lássanak, hogy legyünk valakik. Az Úr legyen irgalmas hozzánk, és tudjuk megérteni, hogy mindezek a dolgok megvalósíthatók – attól a pillanattól fogva, amikor őszintén az Úrhoz jövünk, és azt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod az én életemben!”

Ha nincs meg ez a vágyam, hogy bármibe is kerül, de az Ő akarata legyen meg az életemben, akkor végül ott állok előtte, és megszégyenülök, mert az, amit Ő elkezdett, nem valósult meg. De az Ő feltételeivel meg tud valósulni, ha átadjuk magunkat Neki. Így végződik be ez a munka. Hogy ne szenvedjünk a végén fenyítést, hanem olyanok legyünk, mint azok a kövek a Salamon templomában, melyeket mikor egymás mellé helyeztek, nem hallatszott semmi zaj vagy kalapácsütés, hanem tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Az Úr munkálkodjon a mi életünkben, hogy ilyen eszközök legyünk, amelyeket Ő elkészített, és amelyek a végkifejletre eljutottak.

A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

„Pusztítsd el teljesen Amáleket!” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 30-án.

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető:

Részlet:

“Legutóbb arról beszéltem, hogy Izráelnek három ellensége volt: Egyiptom, a filiszteusok és Amálek. Ez a három ellenség előképe annak, ami ma is ellensége az Úr népének. Amikor Egyiptomról beszélünk, azt mondhatjuk, hogy „aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete”. Egyiptom az Atyával kapcsolatos. A filiszteusok jelképezik a sötétség erőit a mennyei helyeken. Ez Krisztushoz kötődik. A harmadik ellenség pedig Amálek. És ahogy a múlt alkalommal is említettem, ez nem olyan kegyetlen, mint a másik kettő, azonban nagyon világos feladata volt megakadályozni, hogy az Úr népe bemenjen az örökségébe. Az Ószövetségben több igeszakasz is van, amely Amálekről szól.

(…)

Amálek eljött, és harcolt Izráel ellen a pusztában, és meg akarta akadályozni Izráelt, hogy birtokba vehesse az országot, Kánaánt. Ez az ellenség, Amálek a mi hústestünket jelképezi. Amiképpen pedig akkor Saullal történt, hogy megkímélte Amálek szép állatait, éppen úgy történik ma is. Hogyan, milyen szavakkal tudnánk körülírni a hústestet? Mert nem olyan könnyű meghatározni, hogy mit jelképez a hústest. Tulajdonképpen mit képvisel? Ha én például nagyon éles elméjűnek születtem, iskolázott vagyok, vág az eszem, nagyon könnyen megértek, felfogok dolgokat, összefüggéseket, és megtérek az Úrhoz, ez az éles elme azután is megmarad. És az értelmemmel sokkal hamarabb megértek dolgokat, mint mások, de ez korántsem azt jelenti, hogy ha éles elméjű vagyok, akkor tényleg fel is fogom a valóságot, az igazságot Isten dolgaival kapcsolatban.

Voltam egy családnál, ahol az apa keresztény volt, aki ismerte az Urat, és volt egy fia, aki ateista volt. Az apa számára szokatlan volt, ahogyan én magyaráztam az igét, és emiatt fenntartásai voltak. Ez a fiú azonban, akinek nagyon gyors felfogása volt, rábólintott mindarra, amit én mondtam. Ateista volt; és helyeselte azt, amit mondtam. Nem tudom mennyit értett meg belőle, de nem mondta azt, hogy nem így van. És mégis, sok évig abban az állapotban maradt, azután végül megtért az Úrhoz.

Tudjátok, testvérek, hogyan határoznám meg a hústestet? Minden dolog, amivel születtünk, minden természetes adottságunk a hústestet képviseli. Ha valaki hallgatag, és megtér az Úrhoz, lehet, hogy a testvérek azt mondják: nézd, milyen csendes! És ha egy másik testvér meg nem ilyen, a testvérek azt értékelik, aki csendes, hallgatag. De mindkét esetben ugyanúgy a hústest van jelen! Ez a dolog nem szellemi! Csak amiben az újjászületés által részesülünk, az szellemi. A többi mind hústest. Szépen tudok énekelni? És ezzel a tehetséggel az Úrnak akarok szolgálni? De ez természeti, ha nem az Úrnak átadott szívből jön. Mert ami fontos, az a forrás. Honnan erednek a dolgok?

(…)

Jákób története tulajdonképpen annak története, ahogyan Isten felszínre akarja hozni az erős pontokat az életünkben; ezeket az erősségeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy birtokba tudjuk venni az országot. Láttuk, hogy Jákób milyen bölcs volt arra, hogy terveket készítsen. Mikor Jákóbról beszélünk, akkor nem a bűnről van szó, hanem az ő természeti erejéről és bölcsességéről. Ezek nem tűnnek negatív dolgoknak, de éppen olyan negatívak, mint a bűn, a paráznaság, mint azok a dolgok, melyek le vannak írva a Cselekedetek 5-ben. A szellem a hústest ellen harcol, és a hústest a szellem ellen. Állandóan fennáll ez a harc. És ez a harc úgy zajlik, hogy az Úr apránként, lépésről lépésre meg akarja érinteni a legerősebb pontjainkat, hogy valóban az Úrban bízzunk. A dolgainkból mennyi a saját bölcsességünk, és mennyi az, ami az Úrtól van? Mennyi a saját erőnk, és mi az, ami az Úrtól van? De ez nem automatikus, hanem egyszerűen a Szellem munkája bennünk. Erről szól Jákób Hatalmasa. Az Ő munkája az, hogy a mi természeti erőnk meggyengüljön, a mi természeti bölcsességünk ütést kapjon, hogy Krisztus növekedjen, és egyre nagyobb teret nyerjen bennünk. A dolgok felszínre kerülnek.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF):

“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

Buzgóság a reménység teljes bizonyossága iránt (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 2-án, Nagyváradon

PDF:  2020-09-02-Radu_Gavrilut_Buzgosag-a-remenyseg-teljes-bizonyossaga-irant

 A Héberekhez írt levél 6. részéből szeretnék olvasni néhány igeverset, mert többször találkoztam olyan testvérekkel, akiknek kérdéseik voltak ezzel az igeszakasszal kapcsolatban. Olvassuk el: Héberek 5,7-6,20.

Andrew Murray egyik könyvének címe: A kettéhasadt kárpit. Amikor ezt a könyvet olvastam a hitéletem elején, nagyon összezavarodtam, mert nem értettem, ahogyan néhány testvér ma sem érti, hogy a Biblia tele van tanításokkal, buzdításokkal, de van nagyon sok, komoly figyelmeztetés is. Nem tudjuk ezeket a figyelmeztetéseket kellőképpen hangsúlyozni, ha nincs rend az életünkben. Nem is feltétlenül rendezettségre gondolok, hanem nagyon tiszta látásról a Bibliával kapcsolatban. Ezért mindnyájan bizonyságot tehetünk arról, amit az Úr munkált az életünkben, de abban, hogy az Írásból bizonyos dolgokat értelmezzünk, visszafogottaknak kellene lennünk. Mert az Úr azt mondja: „ne legyetek sokan tanítók, mert szigorúbb ítélet alá estek”. Másokat tanítani ugyanis nagyon komoly dolog. Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Amikor néhány testvér megkérdezett a Héberekhez írt levél 6. részével kapcsolatban, csak úgy futólag mondtam nekik pár dolgot, mert nem akartam belemélyedni; ma este azonban, ha nem is az egész fejezetet, de néhány részét szeretném megemlíteni.

Az egyik a 6. rész, 4-6. vers: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Szellemnek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”

Ezt sokan félreértik. Mert ha az alap le van rakva, akkor nem tehetjük le még egyszer az alapot. Az alap egyszer és mindenkorra le van téve. Az alap Krisztus. Azután pedig erre az alapra épül minden. És akik mégis elestek…amikor erre gondolunk, hogy elestek, sokszor azt gondoljuk, hogy valaki bűnbe esett, és ezt jelenti az elesés. De testvérek, ez a szó sokkal súlyosabb, mint bűnbe esni. Ez a szó, hogy „elestek”, arra utal, hogy célt tévesztettek. Meg vagyunk váltva az Úr által, és újjászülettünk az igazság Igéje által, de Istennek határozott terve van minden megváltott élet számára. Minden lélek számára van egy terve, és ezt végbe akarja vinni az életünkben. Megtörténhet, hogy valaki semmi bűnbe nem esik, és mégis eltér ettől a tervtől.

Sokan azok közül, akik az Úrhoz tértek, azt hiszik, hogy azért vannak megváltva, hogy örüljenek az üdvösségnek. Nézzétek, mit mond az 1Péter 1-ben, 3-5: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.”

Itt üdvösségről van szó – de ez nem az az üdvösség, amit akkor kaptunk, amikor hittünk az Úr Jézus Krisztusban. Arról a tökéletes üdvösségről van itt szó, amely az utolsó időben lesz nyilvánvalóvá. Más szavakkal, mi nem csak azért lettünk megváltva, hogy örüljünk az üdvösségnek, hanem céllal lettünk megváltva. Isten pedig úgy munkálkodik az életünkben, hogy ez a cél megvalósuljon bennünk. Ha mégis elestünk, az Úr felé fordulhatunk, de nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve. Ez jelenti ismét megújulni a megtérésre. Nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve, és ez Jézus Krisztus.

De a figyelmeztetés nagyon világos és komoly. Mert szeretnélek emlékeztetni titeket erre a népre, aki kijött Egyiptomból, és akit az Úr megáldott; és látták az Úr kezét, aki erős kézzel hozta ki őket Egyiptomból. És látták a Vörös-tenger partján a halott egyiptomiakat, és győzelmi éneket énekeltek, mégis tízszer megkísértették az Urat a pusztában. Végül az Úr visszaküldte őket, és nem engedte, hogy bemenjenek Kánaánba. Pedig Isten célja a nép számára az volt, hogy Kánaánba jussanak. Tudjátok, mi Isten célja a mi életünkre nézve? Hogy eljussunk az érett korra. „Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú.” Mi az igazságnak beszéde? A kisgyermek a legönzőbb teremtmény a világon; csak egy dolgot tud: mindennek őkörülötte kell forognia. Csak annyit ért, hogy kapjon, kapjon és kapjon. Akkor is, amikor már nő egy kicsit, már nem csecsemő, hanem kedves kisgyermek, még mindig nagyon önző, csak magának él, és tejjel kell táplálni. Nem nagyon bírja a kemény eledelt, tejre van szüksége – a tej pedig olyan ételt jelent, amit valaki már megemésztett.

A legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki felnőtté kezd válni, hogy látszik az életében valami: felelősséget kezd vállalni. Ez valami rendkívüli dolog. Nem kell senkinek felszólítania erre. Ahol itt összegyűlünk, rendszeresen takarítani kell, és nagyon nehéz erre embert találni; mert a fiatalok nem tolakodnak, ha takarításról van szó. Nincsenek hozzászokva, éppen úgy, ahogyan itt mondja az ige. Egy olyan valaki, aki gyermek, nem érti például, hogy valóságos kapcsolata kell, hogy legyen a testvérekkel. Csak magára gondol.

Emlékszem, amikor fiatal voltam, nem is gondoltam arra, hogy valakit megbotránkoztathatok. Csak magamra gondoltam, csak a saját személyemre; és nem tudtam másokra gondolni, hogy mégis vannak bizonyos figyelmeztetések, hogy hogyan éljünk, mit tegyünk. Engem ez nem érdekelt, mert én a saját életemre gondoltam. Vágytam arra, hogy istenfélő életet éljek, de mint egy gyermek – és láttuk a gyermekeket. Éppen most mesélte a testvérem, hogy a gyerekek a folyónál játszottak, és az egyik nem vette észre, hogy egy helyen már nagyon mély a víz, elsodorja az áramlat; és ki kellett menteni a vízből. Tehát a gyermek nem veszi észre a veszélyeket. Nem fogja fel például, hogy jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Hiába mondod neki. „És miért? Hogy? – kérdi. – Nem értem miről beszélsz. Miért kell ezt és azt tenni?” Mert így formálódik a jellem.

Izráel népe tehát célt tévesztett. És abból a nemzedékből csak ketten mentek be Kánaánba (és még valószínűleg a léviták). Ezek a figyelmeztetések pedig a mi számunkra lettek megírva.

Azt mondja itt a 7-8 vers: „Mert a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos termést hoz a földművesnek, áldást nyer Istentől, amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés.” Ebben a földben, amely esőt kap felülről, ott van a mag, és ha az a mag termést hoz, áldást nyer Istentől. De ha valaki lusta és közömbös, és a hústeste szerint él, akkor – amit vet az ember, azt aratja –, ha hústestben vetsz, a hústestből aratsz. Ezek a tövisek és bojtorjánok nem egyebek, mint a hústest termései, a hústest cselekedetei. És azt mondja itt, a 8. vers: „amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés”. A talaj nem ég el, ahogy mi is Krisztus ítélőszéke előtt megmenekülünk, úgy, mint tűz által. De ha arra az alapra valami olyasmit építettünk, ami belőlünk van; ami emberi természet, emberi bölcsesség; ami a magunk dicsősége, ezek mind megégnek, de mi megmenekülünk, mintegy tűz által. A talaj nem semmisül meg. Az alap nem semmisülhet meg, mert az alap Krisztus. De hogy mit építettünk , az nagyon lényeges.

Az Úr nem akarja, hogy gyermekek maradjunk. Azt akarja, hogy felnőtté váljunk, hogy növekedjünk az Úr megismerésében. Nem azért leszünk nagykorúak, mert elteltek az évek felettünk, és azt hisszük, hogy értünk valamit, pedig semmit nem tudunk. Nem ezért vagyunk felnőtt korúak. Akkor vagyunk felnőttek, ha kezdjük megismerni az Urat azokban a gyakorlati helyzetekben, amelyeken átmegyünk. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem.” Ez az ismeret, amelyről itt szó van, tapasztalati ismeret, nem elméleti, észbeli ismeret. Megismertük az Urat tapasztalati, gyakorlati módon.

És láttuk, hogy itt mindenhol ilyen szavakat olvashatunk; és itt is azt mondja a 20. versben: „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap Melkisédek rendje szerint”. Sok mindent értünk. Akik az Úrhoz jöttek, mindjárt megértik, mit jelent az Ő váltságműve; értjük, hogy az Úr Jézus Krisztus erre a földre határozott küldetéssel jött; és eltökélten Jeruzsálem felé fordult azzal a gondolattal, hogy Isten akaratát teljesítse; és meghalt a kereszten, hordozva a mi bűneinket. Amikor pedig küldetését teljesítette, azt mondta: „Bevégeztem”; mi pedig üdvösséget nyertünk. Ez a megváltás teljes. Amikor azonban Melkisédekről szól az ige, a főpapról, a mi bizonyságunk főpapjáról, akkor a hangsúly az ilyen nagy üdvösségre helyeződik. Valóságos az, amit az Úr tett, de ugyanúgy valóságos az is, amit az Úr most tesz, mint Főpap, aki a mennyben folyamatosan közbenjár értünk. Ez az üdvösség pedig hatalmas, és az életünk sok aspektusát magába foglalja. Egy életen át tart; és elsősorban a lelkünk üdvösségét célozza meg, ami nem olyan egyszerű.

Néha megnézem a Facebookot, és elém jön, hogy az ismerőseim hogyan viszonyulnak bizonyos eseményekhez; és megdöbbent, amit látok. Mondanék valamit, de hallgatok. És látok ott még sokakat, akik ezzel egyetértenek. Olvastam most, ahogy ez a nagy adventista prédikátor áldozatnak tartja magát. Írtam néhány igeverset. Máté 5,11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” Ha az én jutalmam bőséges a mennyekben, miért kell mindenhol hirdetnem magamról, hogy a testvérek nem fogadnak el? Az Urat elfogadták? És látom, hogy vannak, akik jóváhagyják, amit ez a prédikátor mond és tesz. Nagyon szomorú dolog ilyesmit látni. Testvérek, nekünk az árral szemben kell mennünk. És az Úr munkájára van szükség, hogy megnyissa az elménket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy látni kell. Olykor testvérek küldenek nekem énekeket, de ha nem ismerem azt, aki énekel, nem hallgatom meg, mert Isten előtt utálatos dolog, ha tisztátalan szájból szép szavak jönnek ki. Én nem akarom az ilyet meghallgatni. Csak azokat hallgatom meg, akiket ismerek.

Igen nagy tehát ez az üdvösség. Azért pedig, hogy ez most megvalósuljon, a Főpap a mennyben közbenjár értünk, Aki azt mondja: „de tifelőletek szeretteim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is”. Ezt mondja ennek a levélnek a szerzője, de tulajdonképpen a Szent Szellem mondja ezt: „jobb dolgokat várunk tőletek, amelyek az üdvösség velejárói.” Ilyen dolgokról van itt szó. A talaj nem éghet el. A tövisek és bojtorjánok biztosan elégnek. Ha lusták és közömbösek vagyunk egy ilyen nagy üdvösséggel szemben, a tövisek és bojtorjánok megégnek. Ez fájdalmas dolog lesz. Természetes azonban, hogy a Szent Szellem nem fejezi be negatív módon, és ezt mondja: „így szólunk is szeretteim, és ilyen szigorúan figyelmeztetünk is, jobb dolgokat várunk tőletek.”

Beszéltem egy testvérrel egy gyülekezetből, ahol abban hittek – bár ezt nem mondták így ki, de ezt gondolták – hogy attól függetlenül, hogy ők milyenek, az Úr munkálkodik bennük, elvégez mindent, véghez viszi bennük a munkáját. Mikor ez a testvér kezdett többet meglátni, azt mondta nekem: „Képzeld, nálunk a gyülekezetben a sziklára és a homokra épített házról prédikáltak. Szó volt a két útról is.” Megkérdeztem: Testvér, te hiszed, hogy veled is megtörténhet, hogy a széles úton járj? „Nem, nem hiszem! Nem, velem ez nem történhet meg, mert az Úr nem engedi, hogy megtörténjen.” Jaj-jaj! Egyesek számára olyanok ezek az igeversek, mint valamikor falun a madárijesztők. Gondolom, hogy az embereknek volt ebben valami tapasztalatuk, és odatették a kukoricaföldre, miután elvetették a magot, hogy a madarakat elijesszék, hogy ki ne egyék a magot a földből. Vajon mi is így gondolkozunk, ha lusták és közömbösek leszünk…?

11. vers: „Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig”. Ez fog megőrizni az úton. 12. vers: „Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.” Testvérek, ez az út: hit és békességes tűrés által. Szól Ábrahámról is, aki hit által és békességes tűrés által örökölte az ígéretet, hogy Isten adott neki egy fiút.

Kívánjuk, hogy közületek mindenki, testvérek, szorgalommal megőrizze mindvégig a teljes reménységet, úgy hogy ne lustálkodjatok, hanem legyetek követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Az ígéret az, hogy eljutunk az út végére; és odaérve, hasonlókká leszünk az Ő Fia ábrázatához. Hála az Úrnak a figyelmeztetésekért. Mikor ezeket a figyelmeztetéseket olvasom, imádkozom: Uram, kérlek, hogy ne olyan legyek, mint azok az emberek, akik azokat a madárijesztőket kirakják, amelyek a madarakkal semmit nem csinálnak! De a madarak tudatlanok. Nem szeretnék olyan lenni, hogy látom ezeket a figyelmeztetéseket, és azt gondolom, hogy engem ezek nem érintenek. Szeretnék szorgalmasan azoknak a nyomába lépni, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Testvérek, ezt akarja az Úr a mi életünkkel. Az Úr nem téved, ahogy nem tévedett az Ábrahám életében sem. És megpróbálta, és megpróbálta és újra megpróbálta őt. Nem volt könnyű élete, de végül örökölte az ígéretet. Isten megdicsérte őt. Bizonyság volt a menny és az emberek előtt. Az emberek látták ezt, és azt mondták: Fejedelem vagy miköztünk! Testvérek, így legyünk mi is Isten és az emberek előtt. Ámen.

Elhívás tanítványságra (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52),  3. fejezet, 6. rész (Máté 7,13-29)

PDF: Elhívás tanítványságra

A Máté 7,13-29-ig tartó szakasz a hegyi beszéd utolsó része, és az „Elhívás tanítványságra” címet adhatnánk neki. Az Úr három különböző igével mutatja meg, hogyan hív bennünket arra, hogy tanítványai legyünk. A hegyi beszéd első részétől az ötödikig (Mt 5,1-7,12) azt tudjuk meg, hogyan viseljék magukat azok, akik a mennyek királyságát keresik. A Mt 7,13-tól kezdve pedig, mely a hegyi beszéd hatodik, egyben utolsó része, az Úr arra hív bennünket, hogy mi is ilyen emberek legyünk.

A szoros kapun menjetek be. Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,13-14, Károli rev. 2011).

7,13-14. Az első igénk ebben: „A szoros kapun menjetek be.” Az Úr elismeri, hogy szűk ez a kapu; de ezen kell belépnünk ahhoz, hogy errefelé mehessünk. Hogyan lehet ezen a kapun belépni? Korábban, világi emberekként természetes módon büszkék és arrogánsak voltunk. Most azonban oda kell szentelnünk magunkat az Úrnak, és le kell tennünk a fegyvert: teljesen át kell adnunk magunkat Neki. Ez az Általa kijelölt bejáró, melyen keresztül be kell lépnünk. Ha ezt nem tesszük meg, soha nem fogunk tudni ezen az úton járni. El kell határoznunk a szívünkben, hogy felajánljuk egész valónkat, hogy teljesen alávetjük magunkat Neki. Az Úr itt azt mondja nekünk, hogy ezen a kapun keresztül kell belépnünk. Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, egyedi odaszánásra van szükség a részünkről, azaz, szükségünk van az Úr egyedi, különleges bánásmódjára. Akkor fogunk elindulni ezen az úton. Lehetetlen csak úgy szegről-végről a mennyek királysága emberének lenni.

Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A hegyi beszéd érintőlegesen szól a keresztények jutalmazásáról és fegyelmezéséről is. Az „élet” itt az ezeréves királyságban töltött életet jelenti. Az Igében az „élet” egyes helyeken az örökkévalóságra vonatkozik, ugyanakkor gyakran még az „örök élet”, „élet” vagy „élni” is az ezeréves királyságra utal, például a Márk 9,43-47-ben, a Lukács 13,28-29-ben, a Róma 5,17-ben és a Galata 6,8-ban. Mindezek a szakaszok az ezeréves királyságban való életről beszélnek.

Nagyon fontos, hogy világos különbséget tegyünk a jutalom és a kezdeti üdvösség (megmenekülés) között. Az a kifejezés például, hogy „a jövendő korszakban pedig örök életet” (Márk 10,30) a királyságra vonatkozik. Bizonyos igeszakaszokban azt találjuk, hogy egyeseket fenyítés érhet a királyság idején; erre utal például: „méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,22), vagy hogy inkább „csonkán és sántán mégy be az életbe, minthogy két kézzel vagy két lábbal dobjanak (vessenek) az eoni /(világ)korszakig tartó/ tűzbe” (Mt 18,8 – Vida ford.). Ezek a szakaszok arról a fegyelmező nevelésről beszélnek, melyeket a királyságban fognak gyakorolni, illetve megtapasztalni. Mindazonáltal üdvösségünk bizonyos és biztos. Akinek örök élete van, annak lehet ugyan, hogy „árt a második halál” (Jel 2,11), de nem tapasztalja meg magát a második halált. A keresztény ember veszteséget szenvedhet, és némelyek esetében ez elkerülhetetlennek látszik, de mindazonáltal nem fognak elveszni örökre – a veszteséget tehát minden bizonnyal a királyság időszaka alatt fogják megtapasztalni.

A romlásba vezető kapu tágas, az út pedig széles. Az Úr parancsa azonban számunkra az, hogy a szoros kapun lépjünk be, mert egyedül ez vezet bennünket el az ezeréves királyságban való élethez és jutalomhoz. Az Úr arra hív most bennünket, hogy fogadjuk el a hegyi beszédben elhangzott tanítást, mert ez az a szoros kapu és ez az a keskeny út. Válaszoljunk az Úr hívására!

7,15-23. Ez a második ige ebben az utolsó szakaszban. Az Úr elmondta tanítását a hegyi beszédben – most az a dolgunk, hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól. Mindenki, aki kiszélesíti ezt a kaput, vagy megváltoztatja ezt az utat, az hamis próféta. A hamis próféták azért jönnek, hogy kiszolgálják az ízlésünket. Megmásítják az Úr igéjét. Báránybőrt öltenek magukra, hogy külsőleg úgy tűnjenek, mint akik az Úréi, belül azonban ragadozó farkasok; nincs bennük Krisztus élete. A hamis próféták azok, akik ugyan báránybőrbe öltöztek, de szavaik farkasok szavai. A hegyi beszéd az Úr beszéde; a hamis próféták beszéde azonban saját magukból származik. Gyümölcseikről lehet felismerni őket; a gyümölcsök ugyanis a maguk természete szerint teremnek. Nem az a kérdés, hogy van-e gyümölcs vagy nincsen; hanem hogy milyen fajta gyümölcs terem a maga természete szerint? Az emberi tanítás kegyetlen, vad, ádáz, letaglózó tud lenni; nem képes gyönyörű jellemet létrehozni. Az a jellem, amelyet az ember énjéből származó tanítás formált, teljesen különbözik az Úr tanítása által formált jellemtől. Az ember erőszakos tanítása csak gonosz jellemet tud kialakítani. Tövisbokorról nem lehet szőlőt szedni; egyedül a helyes tanítás hoz létre megfelelő jellemet. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és a tűzbe vetnek. De ez az erőszakos tanítás nem csak a világban található meg, hanem a kereszténységben is jelen van. Azáltal, hogy megnézzük, milyen jellemet formált, megláthatjuk az ilyen tanítás helytelen voltát. Bármely tanítás, mely eltér a hegyi beszéd tanításától, rossz tanítás.

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram” (21.v.). Nem azt mondja, hogy „senki nem megy be”, hanem azt, „nem mindenki megy be”; hiszen egyesek csak a szájukkal mondják, Uram, Uram, miközben nem hagyják, hogy az Úr Úr legyen a gyakorlati életükben is. „Nem mindenki” – ez az ige a királysággal kapcsolatos, nem az üdvösséggel. A hegyi beszéd kijelenti, hogy mi a mennyei Atya akarata. Mindenki, aki ezt megtartja, beléphet a mennyek királyságába.

A 22. és a 23. versben azt látjuk, hogy az Úr akaratlanul is a „nekem” személyes névmást használja. Öntudatlanul felfedi a személyét ezen a helyen. „Sokan mondják majd nekem ama napon [az ítélet napján]: Uram, Uram”. Mennyire értékes ez az ige! Mellékesen elárulja, hogy Ő Maga lesz az a jövőbeli Bíró. Az Ige tanulmányozásakor ezek azok a helyek, melyekre gondosan fel kell figyelnünk.

A 22. versben szereplő ige különösen is fontos azoknak a testvéreknek, akik túlhangsúlyozzák a szellemi ajándékokat. Ezeknek nincs semmi közük az üdvösségünkhöz. A szellemi ajándékokat úgy kapjuk, hogy a Szent Szellem leszáll ránk, míg a szellemi gyümölcsök a Szent Szellem bennünk lakozása révén teremnek. Ez a kettő különbözik egymástól. A Szent Szellem munkája bennünk ugyanis kettős: az egyik a szellemi életért, a másik a szolgálatban való erőért van. Az ajándékok kitöltése nem teszi szentebbé az életet. Például, a korinthusi hívőknek sok ajándékuk volt, de hústesti keresztények maradtak (vesd össze különösen az 1Kor 1,5-7-et a 3,1-3-mal). Ezért lehetséges ajándékokkal gazdagon felruházva lenni, ugyanakkor hústestinek maradni. Az ajándékok ugyanis nem függnek össze a belső élettel. Segíthetnek mások életének, de nem az ember saját életének. Könnyen megeshet az is, hogy minél több az ajándék, annál büszkébbé válik valaki. Az ilyen ember lehet, hogy nem ismeri a hegyi beszéd tanítását a gyakorlatban, és kizárhatják a királyságból. Helyesen kell tudnunk megítélni a szellemi ajándékok értékét. Nem nézzük le ezeket; sőt, bátorítjuk a testvéreket, hogy törekedjenek ezekre az ajándékokra. De hisszük, hogy az életre is nagy szükség van, sőt, az éltre még inkább szükség van.

Sohasem ismertelek titeket” (23. v.). Ez azt jelenti: „Nem ismerlek el benneteket.” Más szóval, az Úr nem elégszik meg azokkal, akiknek csak kifelé megnyilvánuló ajándékaik vannak, de nincs bennük a királyság élete. „Ti gonosztevők” – a görögben ezt azt jelenti, „ti törvénytelenséget cselekvők”. Mindent a saját akaratotok szerint csináltok, és nem Isten akarata szerint. A kereszt nem végezte el munkáját bennetek, mégis tele vagytok külsőleges tevékenységekkel, és szemernyivel sem vagytok közelebb a mennyek királyi uralmához, mint azok, akik a legtávolabb vannak tőle. Az Úr a cselekedeteiteket és cselekedeteitek gyümölcsét úgy ítéli meg, hogy hiányzik belőlük a hegyi beszéd tanítása szerinti élet.

Ha összehasonlítjuk Máténak ezt a három fejezetét az 1Korinthus 13-mal, azonnal észrevesszük, hogy amit az Úr itt tanít, a szeretetről szól. A cselekedet nem annyira lényeges, mint a jellemünk. Még a prófétálás, a démonok kiűzése és más hatalmas tettek végrehajtása is lehet törvénytelenség. Itt van a mi problémánk. Ugyanis a belsőleges kegyelem sokkal fontosabb, mint a külsőleges ajándék! A Szent Szellem gyümölcse sokkal szükségesebb, mint az ajándékok. A szeretet sokkal fontosabb, mint az erő. Akik ezzel tisztában vannak ma, azokat ez alázatra inti. Jaj azoknak, akik túl későn jutnak erre a felismerésre! Isten legyen kegyelmes hozzánk abban, hogy mostantól fogva a hegyi beszéd tanítása lehessen a mérce a számunkra! Ez az igaz keresztényég mércéje. Ezen a kapun keresztül akarjunk belépni. És mostantól fogva ezt a tanítást akarjuk a mi utunkká tenni.

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmit sem lehet számításba venni.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetbe. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29.v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, az mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyan jellegű fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása hozza létre a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik úgy néznek ki, mint ezek az emberek, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az igaz tanítás az, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha azonban a Szent Szellem bennünk van, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön bennünket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versekben szerepel a példázat, a 21-23. versekben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert egyesek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasok arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek és fügének látszanak, az Úr mégis leértékeli őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség alternatívájaként. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a harmadik pont a hatodik részben. A „tehát” (24.v.) a megelőzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet Maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alapok különböznek. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Azt a cselekedetet, amely az Úr tanításának hallgatásából fakad. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, melyet hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, az a ház, amelyik a homokra épült, teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyek meg lesznek égetve. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a víz és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, hogy az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, hogy „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy ház épül ugyan, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Egyesek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem a saját gondolataikat követik helyette. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyen elhangzott tanítást, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint élnk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

7,28-29. Végül, a 28. versben azt olvassuk, hogy „a sokaság”. Minél több az ige hirdetése, annál többen hallgatják. Urunk eredetileg a tanítványokhoz kezdett beszélni, de a sokaság is odajött a hegyre, hogy hallgathassák Őt. „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (28b-29. v.).

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért (Radu Gavriluţ)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Részlet:

“Mikor Izrael népe kijött Egyiptomból, kifosztották az egyiptomiakat, és nagyon sok értéket hoztak el magukkal. Azt gondolták, hogy az mind az övék. Nagyon meglepődtek, mikor megtudták, hogy az Úrnak kell adniuk. Ő ad nekünk, hogy mi adhassunk Neki. Természetesen örülünk annak, amit az Úrtól kapunk. De Ő azért adja nekünk az ajándékait, hogy mi visszaadjuk azokat Neki. Ameddig hústestiek vagyunk, mindent magunknak veszünk el. Minden a miénk. Ha van egy autónk, az a miénk. Ha van egy házunk, az a miénk. Ha pénzünk van, az a miénk. Minden a miénk. De jön az Úr és azt mondja: nem így van!
A nép tehát megtudta, hogy amit Egyiptomból elhoztak, azt az Úrnak kell adniuk. De mielőtt tényleg az Úrnak adták volna ezeket a dolgokat, Áron, akit a nép kényszerített, azt mondta: „Adjátok ide az aranyat, hogy egy borjút készítsek belőle!” Nagyon sok aranyat és ezüstöt adtak, és végül készítettek egy aranyborjút, amelyet Mózes összetört, majd a vízbe szórta, és megitatta velük, mint a bűneik következményét. Ez a legnagyobb baj, hogy ha nem adjuk oda az Úrnak azt, ami az Övé, eljön a gonosz, elveszi, és az mindörökre elvész. Az arany, melyet odaadtak, és amelyből az aranyborjú készült, mindörökre elveszett. Azt már nem tudták használni az Úr számára.”

“Voltak olyan helyzetek, amikor Isten el akarta pusztítani a népet, egyszer a Sínai-hegynél és egyszer Kádes-Barneánál. Vajon tényleg el akarta pusztítani őket? Mert ha tényleg ez lett volna a célja, akkor nem helyezte volna oda Mózest. Mózes közbenjárása által tudott a nép tovább menni. De úgy hiszem, hogy Istent annyira megelégítette ez, pedig Ő mindent tud, Őt nem érik meglepetésszerűen a mi bukásaink. Őt semmi sem lepi meg. Mégis, úgy hiszem, nagyon örült Mózes hozzáállásának. Az első alkalommal, amikor Isten azt mondta: „hagyd, hogy elpusztítsam őket, és téged nagy néppé teszlek”, Mózes könyörgött. Ismerjük azokat a szavakat. De az 5Mózes 9. részében azt írja az ige, hogy Mózes negyven nap és negyven éjjel állt az Úr előtt, ennyire azonosította magát a néppel, és a szívén viselte a sorsukat. Mikor Isten látta, mi történik, mit tesz Mózes, Ő sem tehetett mást. Mert Isten mindig így szól: keresek egy embert. Tudja, hogy nem sok embert talál.
A dolgok össze vannak bonyolódva, sok probléma van a kereszténység körében, és nagyon könnyen eltérünk a helyes iránytól. A jó kezdet után hamarosan azt látjuk, hogy már messze eltértek az igazságtól. Ezért mondja Martin Shake: Mózes könyörgött az Úrhoz; és egyes fordítások azt mondják: meggyőzte, rábeszélte az Urat. De nem mondhatjuk azt, hogy ez történt, mert egyszerűen csak közbenjárt, és az ő közbenjárása mutatta meg valójában az Úr szívét a nép iránt. Isten nem akarta őket elpusztítani.”

Tovább a teljes szolgálatra: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Mi volt Józsué és Káleb titka? (Radu Gavriluţ)

PDF: Mi volt Józsué és Káleb titka?

Elhangzott: 2019. dec. 29-én, Nagyváradon.

Mi a feltétele annak, hogy Isten valahol elkezdjen munkálkodni?
Hogyan kezdődött a falak építése a Nehémiás könyvében levő beszámoló szerint? Úgy, hogy volt egyetlen ember. A többiek nem tudták, mi történik, de volt egyvalaki, akit nagyon foglalkoztatott az a szomorú helyzet, hogy milyen állapotban van Jeruzsálem, hogy a falak és kapuk mind le vannak rombolva. Olyan nagy teherként jelent ez meg az ő szívében, hogy már nem tudott másra gondolni, csak erre. Szenvedett attól, amit látott és hallott.

Hogy az Úr elkezdjen valahol munkálkodni, az nem úgy történik, hogy mi eldöntjük: Hozzunk létre egy gyülekezetet! Így nem megy. Úgy sem, hogy bibliaórákat tartunk, és tanulmányozzuk a Bibliát. Így sem megy. Hanem csak úgy, ha a Szent Szellem valakinek a szívére helyezi ennek a terhét, és az a személy megáll ezen a területen – és akkor Isten elkezd munkálkodni.

Az Ószövetségi könyvek nem csupán olyan könyvek, amelyek bemutatnak bizonyos történeteket Izráel múltjából. Ezek prófétikus könyvek a mi számunkra. Mit mondanak nekünk vajon ezek a könyvek, mikor azt mondják, hogy hatszázezer emberből csak kettő ment be Kánaánba? Kettő. A többiek hitetlenség miatt nem mentek be, és azért nem, mert semmibe vették, nem értékelték azt az országot. A saját dolgaikat sokkal fontosabbnak tartották, és emiatt megrekedtek, és nem értek el a végcélba, ahova Isten szerette volna, hogy eljussanak.

Megszoktuk, és így vagyunk beállítva, hogy azt hisszük, ha az Úrhoz tértünk, akkor ez minden. Nemrég mondta el valaki, hogy amikor az Úrhoz tért, nagyon boldog volt, szinte lebegett. Azt mondtam: elhiszem, hogy ez így volt, de nem vagyok biztos, hogy még ma is lebegsz. Akkor úgy volt, de ma? Ma már nem lebegsz, megrekedtél.

Mi volt ennek a két embernek, Józsuénak és Kálebnek a titka, hogy ők bementek Kánaánba? Mikor arról szólok, hogy ők bementek Kánaánba, erre gondolok: elértek a célba, oda, ahova nekünk is el kell jutnunk. Mi volt az ő titkuk? Erről szeretnék röviden beszélni.

Mikor Amálek először támadta meg Izráelt a pusztában, akkor Mózes szólt Józsuénak. Hogyan talált rá Józsuéra? Sorsvetéssel? Nem hiszem. Valószínű, hogy Józsuéról kitűnt, hogy jó harcos. Mózessel együtt válogatta ki azokat férfiakat, akik elmentek, hogy Amálek ellen harcoljanak a pusztában. Amálek a mi hústestünket ábrázolja. Ki az a harcos miközülünk, akik itt jelen vagyunk, aki kész lemondani a saját igazáról, kész megítélni saját magát, és igazat adni Istennek? Ilyen egy harcos. Láttuk most is a sok problémát a büszkeséggel, az irigységgel, a féltékenységgel kapcsolatban. Nyilván, először, mint gyermekekben, nem jelennek meg ilyen problémák, de miután eltelik egy bizonyos idő, szeretnénk elöl lenni, szeretnénk valamilyen pozíciót kapni magunknak. De nem lehetséges, ha nem tanultuk meg azt, amit Józsué megtanult. Akármilyen szépen öltözöl, akármilyen szépen tudsz mosolyogni, ha ugyanaz az ember vagy: hústesti.

Egy másik dolog. Amikor Mózes felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjjel, Józsué is ment vele. Mózes Isten jelenlétében volt, Józsué pedig ott volt valahol egyedül. Ott ült negyven nap és negyven éjjel, azok közt a körülmények közt; ott maradt és várta Mózest, hogy lejöjjön. Negyven nap és negyven éjjel! És amikor a hegyről lejöttek, és Mózes a táboron kívülre helyezte a sátorát, Józsué nem jött ki a sátorból. Ott maradt végig a sátorban. Mózes kijött, és ment a néphez, de Józsué ott maradt a sátorban.

Nagyon sok ideig próbáltam megérteni azt, amit az ige mond kettejükről: más szellem volt velük. Azt mondtam: természetesen, ha más szellem volt velük, akkor ők mások voltak. De mi a helyzet a velünk?

Nézzétek, mit mond a Józsué 14,6-15: „Ekkor odamentek Józsuéhoz Júda fiai Gilgálba, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, mit mondott felőlem és felőled az ÚR Mózesnek, Isten emberének Kádés-Barneában. Negyvenesztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az ÚR szolgája Kádés-Barneából, hogy kémleljem ki a földet, és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Testvéreim azonban, akik velem együtt jöttek, elrémítették a nép szívét. De én mindenben híven követtem az URat, az én Istenemet.

És megesküdött Mózes azon a napon e szavakkal: Bizony, az a föld, amelyre lábad lépett, a tied és fiaidé lesz örökségül mindörökké, mert tökéletesen követted az URat, az én Istenemet. Most pedig, íme, az ÚR életben hagyott engem, ahogy ígérte. Most van negyvenöt esztendeje, amióta az ÚR szólt e dologról Mózesnek, amikor Izráel a pusztában bolyongott. És most, íme, nyolcvanöt esztendős vagyok. Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes. Amilyen akkor volt az erőm, most is olyan az erőm a harchoz és a járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyvidéket, amelyről szólt az ÚR azon a napon. Mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Hátha velem lesz az ÚR, és kiűzöm őket, ahogy megmondta az ÚR.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának örökségül. Így lett Hebrón a kenizzi Kálébé, Jefunne fiáé örökségül mind e mai napig, mivel tökéletesen követte az URat, Izráel Istenét. Hebrón neve pedig azelőtt Kirjat-Arba volt. Mert Arba volt a legnagyobb ember az anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.”

Testvérek, ha Isten Szelleme lakozik bennünk, ez a Szellem olyan, hogy mindig többre vágyik. Nem leszel megelégedve azzal, amit elértél.

Abban az időszakban, amikor mind elbátortalanodtak, mielőtt be kellett volna menniük az országba, Kádes-Barneánál, amikor a tíz kém befeketítette az országot Izráel gyermekei előtt: 4Mózes 13,31-33: „Jóllehet Káléb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta, bátran fölmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk vele, de a férfiak, akik fölmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk. És a kikémlelt földnek rossz hírét vitték Izráel fiaihoz. Azt mondták: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakóit. Az egész nép is, amelyet ott láttunk, szálas emberekből áll.”

4Móz 14,5-9: „Akkor arcra borult Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt. Józsué pedig, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik a föld kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruhájukat, és azt mondták Izráel fiai egész gyülekezetének: A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, igenigen jó föld. Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a megenni való kenyér. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de mivelünk velünk van az ÚR. Azért ne féljetek tőlük!”

Ez a két ember harmincnyolc évig vándorolt a többiekkel együtt a pusztában. Nekik nem kellett volna vándorolniuk a többiekkel, mert ők ott Kádes-Barneánál készek voltak bemenni már akkor, hiszen mindez a harmincnyolc éves vándorlás előtt történt. Ők készek voltak, hogy bemenjenek az országba. És mégis harmincnyolc évet vándoroltak a pusztában a többiekkel együtt! Tudjátok miért? Az Úr nem akarja, hogy csak egyvalaki menjen be. Isten az egész népre tekintett. Ha úgy gondolkozom, hogy én szeretnék bemenni, és én jól vagyok, mit érdekel engem más, akkor nem jól gondolkozom. Ők ketten együtt vándoroltak a néppel, és biztosan figyelő szemmel kísérték őket a többiek. Látták, hogy ők hogyan élnek. És tudjátok, mi lett ennek az eredménye? Az egész következő generáció fel lett készítve, hogy bemenjen az országba, és be is mentek.

Ha nem félünk, ha nem hátrálunk meg a problémáktól, és nem látunk valami áthághatatlan hegyeket magunk előtt, akkor bennünket is az a Szellem vezet. Mi, akik hittünk, mindnyájan rendelkezünk ezzel a Szellemmel. Ő itt van bennünk. Mielőtt megtérünk, azt mondjuk: Uram, Istenem. De mióta megtértünk, mit mondunk? Abba, Atyám! Teljesen megváltoztunk. Az a vágy kell, hogy legyen bennünk, hogy többet szeretnénk, hogy ne hátráljunk meg, és így szóljunk: én nem hátrálok meg, nem akarok meghátrálni! Ha egyedül vagyok, akkor sem akarok meghátrálni! Nem akarok félni, az Úr velem van, Ő megígérte. Az ilyen emberek megtapasztalják, mit jelent Kánaán. És a többiek? Ha megelégszel azzal, amire eljutottál, megelégszel bizonyos dolgokkal, akkor nem jutsz tovább. Józsué és Káleb nem ilyenek voltak. Ők mások voltak, és tudjátok mit kapott Káleb? Hebront. Tudjátok, mit jelentett Hebron Izráel számára? Hebron a Kánaán Kánaánja. Ez volt az országban a legszebb hely, és Káleb ezt kapta meg örökségül.

Az Úr helyezze a szívünkre ezt a vágyat – mert mit tudnánk mi tenni? Tudunk mi törekedni, eltökélni magunkat? El tudjuk határozni, hogy az idén mások leszünk? Ugyanolyanok leszünk. De ha az Úrhoz közeledünk, és kérjük: Uram, munkálkodj Te az életemben! Kijöttem Egyiptomból, sok dolgot tapasztaltam meg Veled, de vajon bementem-e a teljességbe?

Nézzétek, itt közöttünk, hány testvér hordoz felelősséget a gyülekezetben? Ez nem azt jelenti, hogy én mondom meg nektek, hogy ki mit tegyen. Ez nem felelősség. A felelősség az, ha az ember belül tudja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy egy nap X testvér megunja, és azt mondja: többet nem kérdezem meg, ki akar a héten takarítani. Mondja most már más. Ha így tenne, csalódott lennék.

Az Úr azt akarja, hogy valamit megértsünk. Szeretné, hogy megértsük, Ő szeretne valamilyen felelősséget a mi vállainkra is helyezni. Lehet, hogy valami nagyon kicsi dolgot. Az Úr munkálkodjon, testvérek, ebben az évben. Meglehet, hogy ez az utolsó év. Lehet, hogy nem élünk meg több évet. Az Úr eljön, és mi lesz velünk? Két személy ment be Kánaánba. Imádkozzunk, kérjük, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy többre vágyjunk. A Szent Szellem érintse meg a szívünket, hogy valóban így legyen. Ámen.