Az Úrnak uralomra kell jutnia az életünkben (Radu Gavriluţ)

Az Úrnak uralomra kell jutnia az életünkben

Hangfelvétel a linkre kattintva, az oldal alján.

Maradjatok meg az én szeretetemben (Georg Steinberger)

PDF: Steinberger_Maradjatok_meg_az_en_szeretetemben
Részlet:

“A Krisztusban maradás nem érzelem, amelynek állapota a Hozzá való viszonyodtól függ, hanem mindenekelőtt eggyé létel Ővele. „Vajon járnak-e ketten együtt, ha előbb nem lettek egyekké?” (Ámós 3,3). Mindarról amit az eggyé létel magában foglal és jelent, itt nem szólhatok. Azt csendességben, a kinyitott Bibliád mellett térdelve kell megtanulnod. Ott kell Jézust szemlélned. Ott láthatjuk Őt, mint az ember Fiát az Ő kicsinységében és szegénységében, az Ő szolgálatában, szeretetében és önmegtagadásában; láthatjuk Őt mint a Bárányt az Ő alázatában és tűrésében; láthatjuk Őt a kereszten, ahol hív Magához a Vele való halálközösségbe, s így hamar észre fogod venni, hogy itt nem érzelmekkel foglalkozik, hanem sokkal többel: a te lelked ügyével. Amíg mi még érzelmek után kapkodunk, addig képtelenek vagyunk a Krisztussal való életközösségre, és ami még rosszabb, hogy ezzel kezet is nyújtunk a kísértésnek, és ajtót nyitunk a kétségbeesésnek. Egészséges lélek csak egyet keres és kérdez: vajon engedelmességben áll-e Urával szemben, vagy nem? Így azután olyan helyre jut, amely a föld magaslatai felett van (Ézsaiás 58). Tudod-e, mi volt Jézus öröme itt a földön jártakor? Az Atya akaratának cselekvése, engedelmesség Iránta mindhalálig, igen, egészen a kereszthalálig. Ismered-e ezt az örömet? Ó, milyen sok megtért ember taszítja el magától a keresztet! Ők nem tudják, mit jelent a kereszt. A keresztet csak addig szeretik, amíg az azt jelenti számukra: Az átoknak ezen a fáján halt meg értem Jézus. De ez csak egyik oldala a keresztnek. Van még egy oldala, amely azt mondja: Ezen a fán feszíttettünk meg Ővele. A fej nem tud egyedül lenni a kereszten, a testnek is vele kell lennie. Az ilyen emberek szeretik a Jézussal való életközösséget, az Ő feltámadásának erejét; de a Vele való halálközösségtől félnek. Feltámadhat-e vajon valaki, ha előbb nem halt meg és temettetett el? Ó, milyen sokan keresik az életet egészen megfordított módon! A keresztény életben minden gyengeség abból származik, hogy Krisztussal élni ugyan akarunk, de Vele meghalni nem. Az ilyen emberek elfelejtik, hogy csak a vágójuhok mennek be és maradnak a juhakolban; hogy a jó Pásztor csak a vágójuhoknak tud életet és teljes megelégedést adni. Akarsz-e ilyen vágójuh lenni? Akarsz-e mint szőlővessző egy lenni a szőlőtővel? Ha akarsz, akkor a Jézusban maradás alapfeltételét betöl-tötted; akkor megtaláltad a keskeny és egyenes utat, amelyen egyedül juthatunk előre, amelyen maradandó békességet és örömet találunk és tudunk megőrizni.

Ismét mások a kísértések által hagyják magukat Jézustól elűzni. Nem lehetünk kísértések nélkül, mert minél közelebb a Király, annál hevesebb a harc. A kísértés nem azért van, hogy elcsüggesszen, hanem Jakab apostol szavai szerint még inkább azért, hogy örömre szolgáljon. Az apostol így ír: „Örüljetek, ha különböző kísértésekbe estek” (Jakab 1,2). Ugyebár, sokáig voltunk úgy, hogy harcoltunk a kísértések ellen, és szomorúak voltunk, ha megkísérttettünk? És Jézus szolgája mégis azt mondja: „Örüljetek!” Mikor lesz úgy, hogy számunkra is örömet fog ez jelenteni?

1. Akkor, ha megtanultunk minden kísértéssel rögtön Jézushoz menni és nem azt kérdezni, hogy képes vagyok-e én, hanem képes-e Jézus azt legyőzni. Ha azoktól a követelményektől és feladatoktól, melyek elé minket a mindennapi élet állít, nem akarunk azzal az erővel, szeretettel és türelemmel szabadulni, amely a mi kis szívünkben van, hanem ahhoz a nagy szívhez fordulunk, amely elég gazdag minden követelmény kielégítésére. Egy szóval, ha győzni engedjük általunk azt, aki el tudta mondani: „Eljött a világ fejedelme, de énbennem nincsen semmije”.

2. Akkor, ha megtanultunk nemcsak ellenállni a kísértéseknek, hanem el is vesszük Krisztus teljességéből azt a részt, amelynek hiányában ért bennünket a kísértés. Valaki, aki ezen a téren már sokat tapasztalt, azt mondta: „Mikor ingerlékenység kísért, megragadom az Ő szelídségét; mikor el akarok bizakodni, keresem az Ő alázatosságát.” Így azután a kísértések átváltoznak áldásokká. Ahelyett, hogy elbuktatna, felemel; ahelyett, hogy Jézustól eltávolítana, közelebb visz hozzá. Pál is ebben a művészetben gyakorolta magát, és Péter és Jakab is erre intenek. Testvéreim, nem akarnánk-e mi is ennek a titoknak tanulásában gyakorolni magunkat?

3. Akkor, ha a kereső hitből átjutunk abba a bizalommal teljes hitbe, mely az áldásért és győzelemért hálát tud adni Istennek már akkor, amikor még az nincs is kezében, – de hitével már birtokolja. A kereső hit a nehézségeken át nézi Istent, mintha csak egy megfordított távcsővel néznénk a napot; a bízó hit pedig Istenen át nézi a nehézségeket. A kereső hit így szól: Uram, légy az én világosságom, légy az én szabadításom, légy az én életem ereje; a bízó hit pedig azt mondja: az Úr az én világosságom, szabadításom és életem ereje! Jézus Lázár sírjánál úgy adott hálát azért, hogy imája meghallgattatott, mintha már Lázár élve állt volna előtte, pedig akkor még holtan feküdt a sírban. Müller György gyakran megcselekedte, hogy mikor misszionáriusai számára pénzt akart küldeni, előre kitöltötte a négyszáz fontról szóló postautalványt olyankor, amikor még egy shilling sem volt a kezében. Ez bízó hit, győzelmes hit, olyan hit, amely győzelemről győzelemre halad. Ebben a bizakodó hitben kell magunkat gyakorolni, mely az Urat nemcsak közénk és bűneink közé, de közénk és az ellenség közé, valamint közénk és a mi mindennapi nehézségeink közé is be engedi lépni.”

Tovább: Steinberger_Maradjatok_meg_az_en_szeretetemben

Az áldozathozatal törvénye (T. Austin-Sparks)

Teljes szöveg PDF-ben itt: Austin-Sparks-Aldozathozatal

A János 12-ben megfigyelhetjük, hogy az Úr Jézus azt mondja Magáról, hogy Ő a búzaszem, amely a földbe hull és meghal. Utána viszont rögtön így folytatja: „Aki szereti életét, elveszti azt; és aki gyűlöli életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt. Ha nekem szolgál valaki, engem kövessen.” Ez pedig, a követés, különösen is a kereszttel függ össze. Látjuk, hogy ezután rögtön az következik: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre szó jött az égből: Meg is dicsőítettem, ismét meg is dicsőítem.” A kereszt – a dicsőség. Nincs más mód. Soha nem is volt, és soha nem is lesz más. Isten teljes akarata, szándéka és terve egyedül az áldozathozatal törvénye által valósulhat meg. És amikor az Úrnak való odaszentelésről beszélünk, soha ne feledjük, hogy az odaszentelés eszköze mindig is az oltár volt, amely örökké a keresztet jelképezi. Az odaszentelés eszköze az oltár, és rá fogunk jönni, hogy minden odaszentelésünket az oltár próbálja meg.

Nem szabad azonban félnünk ettől. Ez nem a veszteség, hanem a felmérhetetlen nyereség útja. Ez nem a végső széthullás, hanem a végső megvalósulás útja. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy Isten oltárán az ember nem egyes részeket ajánl föl, hanem Isten oltára olyan, hogy oda mindent le kell tennünk. Isten szövetsége ebből áll: „Mindenemet mindenedért”, és amikor e kettőt egymás mellé tesszük, és meglátjuk, hogy az Isten „mindene” milyen sok, milyen hatalmas, milyen teljes és milyen sokba került – ha a saját szemünkkel látnánk a kettőt egymás mellett, ó, mennyire, de mennyire elszégyellnénk magunkat, hogy egy pillanatig is haboztunk! Az Úr soha nem hagyja, hogy előre lássuk, de utána megengedi, hogy megízleljünk belőle valamit. És egy olyan esetet sem fogunk találni Isten Igéjében, amikor Isten azt kívánná, hogy valaki adja át neki azt, ami számára a „mindent” jelenti, anélkül, hogy utána ne következne valami végtelenül nagyobb viszonzás, és hogy az, akit ilyen nehézség és próbatétel ért, ne jutott volna el oda, hogy teljes szívvel és teljes örömmel kijelentse, semmit nem bánt meg abból, ami történt. Utólag már nem akarták volna megtartani, ami előtte volt, mert ami lett, az megérte a legnagyobb áldozatot is. Isten még soha nem maradt senkinek az adósa. Amikor a számla kiegyenlítése felmerül, a mérleg mindig Isten oldalára fog billenni. Bármit is követeljen meg tőlünk, mindig Ő lesz a hitelező, aki jóval többet adott.

Most pedig az Úr segítségével szeretném olyan röviden és egyszerűen elmondani, amennyire csak lehet, hogy mit jelent az, hogy az Úr teljes odaszentelést kíván meg tőlünk – annak fényében, hogy Ő teljes mértékben odaszentelte Magát értünk. Azt mondta: „És értük Én odaszentelem magam” (Jn 17,19). Odaszentelte Magát – és ne feledjük, az odaszentelés az oltár által történik, és Ő teljes égőáldozat volt –, ha pedig tudni szeretnénk, mi ment végbe azon az oltáron, olvassuk el ismét a Filippi 2-t: egyenlő volt Istennel, méghozzá joggal volt egyenlő, és ezt az egyenlőséget Ő az oltárra helyezte. Az Atya dicsőségének legfőbb helyét az oltárra tette. Azt a pozíciót, hogy angyalok imádták és engedelmeskedtek Neki, Ő odatette az oltárra. És cserébe milyen helyet foglalt el: olyat, ahol az emberek kigúnyolták, megverték, leköpdösték és keresztre feszítették. Azt a helyet, ahol minden hatalom az Övé volt, odatette az oltárra, cserébe azért a helyért, ahol gyengeségen át megfeszítették.

És így haladt egyre lejjebb és lejjebb a dicsőséges magasságból, és minden egyes lépés azt jelentette, hogy valamivel többet tett oda az oltárra, míg végül legutolsó jogáról is lemondott, és eljutott a legmélyebb megaláztatás helyére, ahol egyetlen szót sem szólt a saját védelmében, és nem próbálta meg Magát kiszabadítani. Aki jogosan mondhatta: „Vagy azt gondolod, hogy most nem kérhetném az én Atyámat, és nem állítana mellém többet tizenkét légió angyalnál?”, olyanná lett, „mint a bárány, mikor a mészárszékre viszik, és mint a juh az őt nyírók előtt megnémul; úgy nem nyitotta meg a száját.” Ilyen volt az Ő odaszentelése: „Őértük odaszentelem Magam”. Mindent az oltárra tett; mindent. És ennek fényében mondja azt nekünk (és Neki joga van ezt mondani): „Mindenedet tedd az oltárra.” „Tegyél az oltárra MINDENT, amid van.”

Ez pedig elsősorban a MINDENNEK a kérdése. Az Úrnak mindenünk kell. Tulajdonképpen ezt egész őszintén rögtön meg is mondhatjuk. Fölösleges halogatnunk. Az Úr mindenre igényt tart, és az Úr nem elégedhet meg kevesebbel, mint a mindennel.

A harmadik fejezetben beszéltünk Dávidról, és arról, hogy Isten Dávidot választotta ki, mert ő volt az, aki kész volt Isten minden akaratát megtenni. Dávid az Isten szíve szerinti férfi volt, akiről Isten tudta, hogy teljesíteni fogja minden akaratát. Dávid képviselte Isten kívánalmának végletes, abszolút voltát. Amikor Dávid atyja, Isai felsorakoztatta fiait Sámuel előtt, az Úr pedig mindegyikre azt mondta, „nem ez az”, és „ez sem az”, és minden jelenlévőt elutasított, Sámuel odafordult Isaihoz, és megkérdezte: „Minden fiad itt van?”, mire Isai azt felelte: „Még hátravan a legkisebb, éppen a juhokat legelteti.” És mintha tanácstalanságában még Sámuel se lett volna túl bizakodó, amikor azt mondta: „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért.” Isai gyengesége és Sámuel kétségei, valamint megingott meggyőződése ellenére is Isten teljes alapossággal munkálkodott, és ez a család legtávolabbi tagjáig elhatott. És egészen megdöbbentő, hogy éppen a legtávolabbi részben, ebben, amit mindenki számításon kívül hagyott, ebben találta meg Isten, amit keresett. És ez nagyon gyakran így van, hogy hozzuk mind a nagy dolgokat, a fontos dolgokat, mindazt, amit mi vennénk számításba; az olyan nyilvánvaló dolgokat, mint Isai nagy fiait! Odahozzuk ezeket, Isten célja pedig nem valósul meg, és Isten nem kapja meg, amit keres.

Isten egész szándéka pedig egy helyben vesztegel, mert valamit, talán valami távoli, megvetett dolgot, valamit, amit mi jelentéktelennek tartunk, valamit, amiről azt gondoljuk, nem fontos, kihagytunk – pedig ezen áll vagy bukik minden. A kérdés pedig ez: „Minden fiad itt van?” Azt kérdezi, hogy „Minden nagy és fontos dolog itt van?” Nem! „Minden fiad itt van?” Látjátok, Isten mindent a legutolsó apróságtól tesz függővé. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, amint korábban is említettem, hogy ez a helyes magyarázata annak, hogy Isai miért nem hozta elő Dávidot, és talán annak is, hogy Sámuel miért olyan lemondóan szólt, hogy „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért”, hogy nem igazán vették számításba, mert Dávid volt a legkisebb, nem volt katona, mint a jó kiállású bátyjai, hanem kint volt valahol a mezőn.

Az ember nagyon gyakran máshogy ítél, mint az Úr. Mi azt gondoljuk, hogy Isten ezt, vagy azt, vagy amazt akarja, miközben Isten szeme mindvégig valami olyanra tekint, amit mi nem veszünk komolyan számításba, Ő pedig azt mondja: „Az Én teljes szándékom amiatt az egy dolog miatt nem tud megvalósulni”, és ez pontosan az, amiről mi olyan könnyedén beszélünk. Az a valami, ami számunkra nem jelent nagy küzdelmet. Valami, amiről úgy véljük: „Hát, ebben tulajdonképpen semmi rossz nincsen”, pedig pontosan ez az, ami feltartóztatja Isten teljességét az életünkben. Isten azt mondja: „Az egészet terítsd ki, tökéletes, teljes áldozatként”, mi meg azt mondjuk: „Úgy van, Uram, a Tiéd lehet ez is meg az is”, és állítjuk, hogy teljesen átadtunk mindent, azt Úr pedig rákérdez: „Minden fiad itt van?” És ha a szívünkben őszinték vagyunk, tudjuk, hogy valami bizony még hátravan, és abban a dologban, abban az ügyben még van egy eldöntetlen kérdésünk az Úrral.

C. T. Studd életéről olvastam, és ebben leírják, hogy C. T. Studd, aki nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, D. L. Moody missziója által tért az Úrhoz. Hat másik cambridge-i társával együtt az Úrnak szentelte magát, kínai missziós szolgálatra, de mielőtt a cambridge-i hetek, amiként nevezték őket, elindultak volna Kínába, Angliában tettek körutat, hogy elsősorban is az egyetemeken nyerjenek meg embereket Krisztusnak. C. T. Studd egy másik testvérrel együtt a Melbourne Hallba érkezett, ahol Dr. F. B. Meyer szolgált az igével, és őnála is szálltak meg. Dr. Meyer később tanúsította, milyen csodálatos öröm jellemezte ezt a két fiatalembert, mennyire be voltak teljesedve Krisztussal, mennyire átragyogott rajtuk Krisztus, és hogy mennyire égett bennük a Krisztus iránti szeretet és buzgóság.

Elmondja, hogy hajnalban gyertyafényre lett figyelmes az ablakukban. A gyertyák már jó néhány órája éghettek, és a pislákoló világosságban két fiatalembert pillantott meg a Bibliájuk fölé hajolva. Egyszeriben ő maga is tudatában lett a saját szellemi szegénységének, és nagy vágyakozás ragadta meg az után, ami ennek a két fiatalembernek megvolt. C. T. Studdtól megkérdezte: „Mi a titka az önök Krisztusban való örömének?” C. T. Studd pedig visszakérdezett: „Ön odaszánta már magát az Úrnak?” Dr. Meyer azt felelte: „Igen, általánosságban véve, igen.” „Ó – felelte Studd – akkor most konkrétan is meg kell tennie.” És komoly szívbéli küzdelem után, Dr. Meyer így írja le az önmaga odaszentelését. Azt mondja: „Eljutottam arra a pontra, hogy átadtam Istennek egy kulcscsomót; a fémkarikája volt az akaratom, a kulcsok rajta pedig az életem kulcsai. És amikor átnyújtottam így az egészet, mintha az Úr megtorpant volna, és hallottam, hogy ezt kérdezi tőlem: »Minden kulcsod itt van?«”

És Dr. Meyer tudta, hogy az Úr átlát rajta. Így szólt: „Mind, kivéve egyet, Uram”, és az egész kérdés függőbe került. Hosszú harc következett. Dr. Meyer azt mondta: „Uram, Tiéd lehet az életem összes szobája, de ezt az egyet, ezt nem tudom átengedni.” Így pedig az, amire vágyott, nem lehetett az övé, de végső elkeseredésében így kiáltott az Úrhoz: „Uram, képtelen vagyok odaadni, de akarom, hogy késszé tegyél rá!”, az Úr pedig új módon közeledett hozzá, és nem sok telt bele, az Úr kezében volt az utolsó kulcs is, és az élete minden szobája megnyílt az Úr előtt.

Némelyek közülünk hallották, mi volt ez a legutolsó kulcs. Tudom, hogy szeretnétek tudni, és talán segítségetekre lesz, ha megtudjátok. Lehet, hogy az egészet elrontom ezzel, de szoros közösségben voltam Dr. Meyerrel, és tudom, mi volt ez nála: az igehirdetői népszerűsége. Ezt nem volt kész elengedni, de eljutott oda, hogy ezt a kulcsot is odatette az Úr kezébe. Veszített vajon F. B. Meyer, mint igehirdető? Ez volt csak a kezdete az ő történetének, és ezért is mondom el; hiszen mindnyájan tudjátok, a szellemi erőnek és gyümölcstermésnek micsoda gazdagsága származott az ő szolgálatából, ami, tudjuk jól, soha nem történt volna meg, ha nem adta volna át így magát az Úrnak. Ám amikor a fémkarikára felkerült a többi mellé a legutolsó kulcs is, és így adta át az egészet Úr kezébe, Isten szándékának teljessége is eljöhetett, de csakis ez után. „Az összes kulcs itt van?”

„Ott az oltáron mindenem” – ezt énekeltük? Minden kulcsom? Odaadtam-e Istennek mindegyiket, az életem minden egyes szobájához teljes hozzáférést adtam Neki? Teljes mértékben az Övé vagyok-e? Vagy van valami az életemben, amivel kapcsolatban húzódozom, ami miatt mentséget keresek, amiről azt mondtam az Úrnak, „Ne, csak azt ne?” Az Úré vagyok-e? Amennyire rajtam múlik, az otthonom az Úré, és az Úrért használjuk-e? Ami engem illet, a gyermekeimet az Úrnak adtam-e, átadtam-e Neki őket bármilyen célra, amit Ő jónak lát? A jövőmet az Úr kezébe tettem-e, hogy elmenjek bárhová a világban, ahová az Úr akar engem küldeni? Vagy, hogy ott maradjak bárhol, ahol az Úr akarja, hogy maradjak – ami néha nehezebb, mint elmenni? Bárhol? Az Úré vagyok-e az Ő akarata számára? Az Úr érdekei állnak-e a legelső helyen az életemben?

Ott vannak például azok a nyugalmas vasárnap délutánok a kandalló mellett, pedig ha az Úr érdekei megfelelő módon ott lennének a szívünkön, azt mondanánk: „Uram, örömest föladom a vasárnap délutáni nyugalmamat a Te ügyeidért.” De rengeteg mindent említhetnék, és csak pont a lényeget hagynám ki. Engednem kell a Szent Szellemnek, hogy Ő alkalmazza ezt a megfelelő helyzetre az életünkben. Csak arra kérlek titeket, hogy jöjjetek oda az Úr elé, és mondjátok ezt: „Uram, vizsgálj meg engem, próbálj meg engem, lásd meg, van-e bennem bálványozásnak útja?” Szeretteim, ha nem tudtok semmiről, ami zárva lenne az Úr előtt (és kétségtelen, hogy legtöbbünknek, ha tudnánk is, mi az, harcunk lenne valamivel kapcsolatban, ha az Úr rátenné az ujját), és ha nem tudjuk, akkor kérjük az Urat, mutassa meg, hogy van-e ilyen valami. De ha pontosan tisztában vagyunk vele, hogy az Úr elkért valamit tőlünk, de mi szeretjük azt a valamit, ragaszkodunk hozzá, érvelünk mellette, esetleg még meg is támogatjuk érvelésünket azzal, hogy másokra hivatkozunk, akik ugyanazt csinálták, Isten mégis felhasználta őket – a kérdés csak ez: „Mit mondott az Úr nekem személyesen?”

Egyáltalán fölfogtuk-e kellőképpen, hogy az Úr milyen mértékben szentelte oda Magát értünk? Tartsuk szem előtt, hogy bármi, amit visszatartunk az Úrtól, bármi, amit nem engedünk át és nem szentelünk oda a lehető legteljesebb és legszabadabb módon, az annak a jelképe az életünkben, hogy nem fogtuk fel Isten irántunk való szeretetét; az annak a jelképe, hogy nem tartjuk elég nagyra Krisztus értünk hozott áldozatát. Mert ha felismernénk, ha valóban annak helyes mértéke szerint látnánk ezt, akkor az elkerülhetetlenül maga után vonná, hogy azt mondjuk: „Uram, hogyan is tarthatnék vissza bármit is Tőled, amikor Te ezt tetted értem… Semmit sem tarthatok vissza.” „Minden fiad itt van?” „Minden kulcs itt van?” Azzal kezdted, amitől minden más is függ – az akarattal?

Elárulom nektek (de nem akarom, hogy emiatt tegyétek meg), hogy amikor az Úr választás elé állít titeket, ez legelőször iszonyú harc lehet, de ha egyszer határozottan szembenéztetek vele, és akartátok, hogy az Úr kimunkálja bennetek az akarást, már nem fogjátok olyan nehéznek találni. A legelső harc ilyen, hogy noha még nem tudjuk megtenni, de Isten kegyelme által mégis megvan bennünk a hajlandóság, és akkor rájövünk, hogy közel sem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltuk, hogy lesz. Meg fogjátok látni, hogy egyszer csak az egész dolog lehull, és túlvagyunk rajta, de ehhez előbb szükség van rá, hogy szembenézzünk vele, és Isten kegyelméből elfogadjuk: „Kész vagyok arra, hogy késszé tegyél.” És akkor megtörténik a csere. Mert az áldozathozatal törvénye a dicsőség törvénye.

Itt abbahagyom. Ti folytassátok. Alkalmazzátok. Kérjétek az Urat, hogy alkalmazza az életetekben. Én mindössze elmondtam, hogyan áll az Úr ezekhez, és egy mindnyájunk számára ismerős igével zárom:

„Vesd a porba a kincset, és a patakok kavicsába az ófiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te kincsed és a te ragyogó ezüstöd.” (Jób 22,24-25)

Ez pedig olyan csere, amit érdemes megtennünk; mert a mi kincsünk: a Vagyok.

A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

„Amiket tőlem hallottál, bízd hű emberekre” (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2024. február 7-én.

PDF: 2024-02-07-Radu_Gavrilut_Amiket_tolem_hallottal

Testvérek, nagyon fontos, hogy megtanuljunk megszólalni. Nemcsak azért, hogy megszokjuk, hogy beszéljünk, hanem mert ha az Úr megmutatott nekünk valamit, ha megértettünk valamit, akkor nagyon fontos, hogy azt el tudjuk mondani, mert a testnek épülnie kell. Az Úr háza most épül. És ha az Úr valamivel megáldott minket, nagyon fontos, hogy azt meg tudjuk osztani egymással. Egy testvér, aki új helyzetbe került, nagyon szerette volna látni, hogy mi az ő feladata. Azt mondtam neki: Azt tedd, amit az Úr neked megmutatott. Ahogy Pál mondta Timótheusnak, a 2Timótheus 2,2-ben: „és amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hű emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek.” Tehát amit az Úrtól hallottál, amivel az Úr megáldott téged, tanuld meg másokra bízni. Nagy felelősség ezt tenni, mert amit az Úr mindegyikőnkre ránk bízott, az nagyon fontos – nem a mi számunkra, hanem Krisztus teste számára. És mi rábízhatjuk másokra azt, amit az Úr ránk bízott.

Egy testvérnél szálltam meg két éjszakára, és mikor eljöttem onnan, eszembe jutott valami. Nem valami sürgős dolog, de valami nagyon fontos az ő számára is és hasonlóképpen nagyon fontos mindnyájunk számára, akik itt vagyunk: nagyon komolyan kell imádkoznunk, hogy az Úr adjon valamit, amivel szolgálhatunk a testvéreknek. Imádkozzunk ezért, és ne üljünk közömbösen. Az Úr akar valamit, és lehet, hogy a helyzet olyan lesz, mint ma is, hogy nagyon sokan hallgatnak, és nem akarnak mondani semmit. Lehet, hogy nincs semmijük, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megtanuljunk az Úrhoz jönni, hogy az Úr adhasson valamit, amivel áldására lehetünk a testvéreknek. Hogy megáldjuk őket azzal, amit az Úr megmutatott nekünk.

Olvastam egy könyvet Horatius Bonartól, és a leginkább az döbbentett meg benne, hogy a kereszténység milyen egyhangúvá vált: Elég, ha erkölcsös vagy, birtokában vagy bizonyos bibliai tanoknak – és lehet, hogy ezek nagyon jó doktrínák –, de mégis nagyon távol vagy a gyülekezet életétől. Igen sok helyen látom ezt. Alig van élet. Pedig az élet a legfontosabb, az életnek közlekednie, folynia kell. Ahol van élet, ott van világosság, kijelentés, öröm… Erősség van ott, ahol élet van. Ennek az életnek van egy törvénye, ennek az életnek a törvénye pedig az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban. Mi egyszerűen úgy vagyunk vele: „Szellem szerint járjatok.” De mit jelent Szellem szerint járni? Mi azt gondoljuk, hogy Szellem szerint járni azt jelenti: Hova menjek, mit csináljak, és ehhez hasonló dolgok. Ezek apróságok ahhoz képest, hogy mit jelent Szellem szerint járni. Testvérek, mikor az Úr megmutat valamit, mikor a Szellem irányítja az életünket, akkor történik valami: az élet felé fordulunk. Mikor az élet felé fordulunk, világosságunk van, kijelentésünk van, olyan dolgokat látunk meg, amit addig nem láttunk, megnyílnak a szemeink.

Ez a mostani korszak, amelyben élünk, a Szent Szellem korszaka. De nem úgy, ahogy egyes felekezetek bemutatják. Sajnálom, hogy így járnak el. Nem erről van szó, hanem arról, hogy meghalljuk, amit a Szellem mond, és engedelmeskedjünk. Vajon mi az oka annak, hogy ez az élet mégis nagyon kevéssé látszik? Tudjátok mi történik, ha nincs élet? Ha nincs élet, általában bibliaórákat tartanak. Nem azt akarom mondani, hogy ez ne volna jó. De ha nincs élet, akkor tudjátok, mi történik? Minden meg lesz szervezve. Volt itt egy testvér a gyülekezetben, és kissé meglepődött a szüneteken. Olyan gyülekezetből jött ugyanis, ahol mindent pontosan megszerveznek. Azt mondtam neki: „Testvér, gondolod, mi nem tudnánk megszervezni? Olyan pontosan meg tudnánk szervezni, hogy az emberek levegőhöz se jussanak. De vajon ez lenne az élet, hogy szervezkedjünk, hogy megtámasszuk a szövetség ládáját, mint Uzza?”

Ha van élet, minden tökéletesen működik. Szeretném megkérdezni, hogy unalmas lenne-e számotokra, ha tíz éneket énekelnénk egymás után? Számomra unalmas lenne, kivéve, ha az a tíz mind olyan ének lenne, amelyet a Szent Szellem helyezett a testvérek szívére. Akkor nem lenne unalmas. Unalmasak számodra ezek az online alkalmak? Unalmasak, ha nincs meg az, ami szükséges. De ha az megvan, és a testvérek életet hoznak, és a testvérek előtte imádkoztak, akkor nem lesz unalmas. Nem azokról beszélek, akik nem hallgatják most az alkalmakat, hanem rólunk, akik itt vagyunk. Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy itt vannak nagy potenciállal rendelkező testvérek, de nem vagyok meggyőződve, hogy használják is a képességeiket.

A gyülekezetnek a Fej fennhatósága alatt kell működnie. Máté 18,20: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ezt tudjátok, hogyan értelmezik egyesek? Valahol összegyűlnek emberek, és jön valaki és azt mondja: én is itt vagyok! De ő nem igazán fontos személy, csupán ő is megjelenik ott: én is itt vagyok. Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a Fej fennhatósága, tekintélye alatt, Én ott vagyok, nem pedig „Én is ott vagyok”. Én ott vagyok. De ha Ő ott van, Ő a Fej. Ott vagyok Én, és ott vagytok ti is. Mi a Fej fennhatósága alatt vagyunk. De nem létezik ilyenfajta összejövetel, ha nincs élet. Tudjátok minek van tekintélye? Egyedül az életnek. Nem tudom, olvastátok-e ezt a könyvet Watchman Nee-től: Krisztus teste, valóság (Trupul lui Cristos o realitate). Gondolom, hogy sokan olvasták, mert nagyon régen jelent meg. Ma beleolvastam, és nagyon jó könyv, mert a gyülekezet kérdése létfontosságú. Tudjátok, miért? Mert a gyülekezet élő szervezet, valami, ami él, és aminek működnie kell. Nincs szüksége olyanokra, akik nekigyürkőznek és csinálnak valamit. Egyetlen dologra van szüksége: Hogy az emberek Krisztus fennhatósága alatt éljenek. Ez az egyetlen, amire szüksége van. Nem kell, hogy fontosnak gondoljuk magunkat; senki sem fontos. Fontos a Fej, aki Krisztus. És ha valaki megtanulja meghallani, amit az Úr mond, áldást nyer.

Beszélgettünk ott Ukrajnában a testvérekkel, és eltűnődtem, hogy kerültem én ide? Hetvenéves koromban elutazom Ukrajnába. És megláttam valamit. Eszembe jutott a 2Timóteus 2,2: „és amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hű emberekre.” És azt láttam, hogy mindenhol ott vannak a kálvinizmus nyomai. Azt mondja egy testvér, hogy őt az Úr megőrzi. Ahogy régen falun volt a tűzhely, a szülők nagyon odafigyeltek, hogy megvédjék a kicsi gyermeket, mert mivel kíváncsi volt, könnyen megégethette a kezét, ha rátette a tűzhely ajtajára. Aztán meg volt sírás és jajgatás. De ahogy a gyermek növekedett, a szülők már nem voltak annyira gondosak. Tudjátok, mit mond az 1János 5,18? „Aki Istentől született, megőrzi magát.” De hogyan őrzi meg magát? A Szent Szellem által, Akit az Úr adott számunkra. És a Szellem azt mondja: Ez nem jó! Ez az út nem jó! De nagyon sokan nem tudják, mit jelent meghallani, amit az Úr mond: „Aki Istentől született, megőrzi magát.” Miképp őrzi meg magát? Úgy, hogy hallgat arra, amit az Úr mond.

Ha engedelmeskedni akarsz, imádkozol, és azt mondod az Úrnak: „Uram, hallgatni akarod Rád, működni akarok a testben, azt akarom tenni, amit tennem kell. Nem akarom, hogy az ár magával sodorjon!” Nagyon kevés testvér van, aki imádkozik, és látja ennek a fontosságát, hogy így kell imádkoznia. A gyülekezet élő szervezet; élete van, és ez az élet mindannyiunk számára elégséges minden feladatra, amelyért a testben felelősek vagyunk.

Van egy könyv most a nyomdában: A gyülekezet élő szervezet. Nem szerveződés, hanem élő szervezet. Testvérek, azt szeretném mondani, ha szerveződés, akkor nem megy. Imádkoznunk kell, hogy a mennyei világosság ránk ragyogjon, hogy megértsük, hogy ebben az élő szervezetben, ami a gyülekezet, a Fej Krisztus és mi tagok vagyunk, és ezeknek a tagoknak működniük kell. Nekem a Fej irányítása alatt kell működnöm. A Fej Krisztus kell, hogy legyen. És emiatt szorosan kell kötődnünk a Fejhez a Szellem által, akit az Úr adott mindegyikőnknek. Ez nagyon fontos. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük ezt.

Hiszem, hogy nagyon sok testvér vágyik arra, hogy a mindennapokban Istennek tetsző életet éljen, és szeretne válaszolni az Úr hívására. De ami az ajándékokat, a funkciókat illeti, amelyek a testben vannak, itt nagyon nagy probléma van. Mert ha te elmégy valahova és nincs meg ez a lehetőség, hogy imádkozz és működhess… – nagyon sok helyen viszont megvan a lehetőség. Nagyon komolyan kell imádkoznunk az Úrhoz, és az Úr megválaszolja az imákat, ha Őt teljes szívből keressük. A hitélet azt jelenti, hogy Krisztussal találkozunk. Nem tanokkal találkozunk, bármilyen jók lennének is, vagy testvérekkel, akik összegyűlnek valahol és tanulmányozzák a Bibliát. Hanem arról van szó, hogy egy Személlyel találkozunk. A keresztény élet azt jelenti, hogy találkozunk Krisztussal és Ő vezet minket. A mi életünket Ő vezeti. Nem elég, hogy jó emberek legyünk, hanem olyan emberek legyünk, akik a Szent Szellem vezetése alatt élnek.

„Kétszeres békében őrzöd meg, kinek képzelete megáll Előtted”

részlet Harold St. John életrajzi könyvéből (írta: Patricia St. John)

“A szorongás és az aggódás sokak örömét megrabolja, de ő [Harold St. John] nem aggodalmaskodott. Nyugodt lelkiállapotához hőn szerető, gyakorlatias, ügyes és előrelátó felesége, valamint bizakodó természete is kétségkívül hozzájárult, de megtanulta azt is, mit jelent, hogy a képzeletünk egyszerűen megmarad Istennél. „Kétszeres békében – a »béke« szó itt duplán szerepel, ami a legmagasabb szintű békességet jelenti – őrzöd meg azt, akinek a képzelete megáll Előtted” – az Ézsaiás 26,3-nak ezt a fordítását szerette legjobban. „Vagyis – tette hozzá mindig –, amikor nagyon félünk és aggódunk valami miatt, általában azt szoktuk csinálni, hogy a félelemre és a lehetséges következményekre tekintünk; egész éjjel éberen jár az agyunk, hogy mi minden történhet; végigvesszük a különféle eshetőségek sötétebbnél sötétebb tárházát, hogy azután hasogató fejfájással merüljünk nyugtalan álomba, mint meg is érdemeljük. Ebben a versben viszont Ézsaiás a maga belső világába hozza Istent, és megtagadja, hogy Őrajta kívül bármi másra tekintsen. Mondhatjátok, hogy ez vakság, de ellenkezőleg, ez a hit. Ha valaki a nehézség közepette odamegy az Úr jelenlétébe, és ezt mondja: „Ezek a valós tények. Nem fogok mindenféle fantomképeket kiszínezni, hogy mi minden történhet; ideteszem eléd ezt a tényleges problémát, és itt megálljt parancsolok a képzeletemnek. Megtagadom, hogy egy lépéssel is előrébb menjek Tenálad.”

És mennyire szeretett a 91. Zsoltár 13 oroszlánjáról, viperájáról és sárkányáról beszélni! Az oroszlán az embert érő váratlan, fájdalmas tragédiákat jelentette, a vipera a szellemét támadó és mérgező, rejtett keserűséget. „De – emelte föl mindig győzedelmesen a hangját – soha az életben nem látott még senki sárkányt! Vannak dolgok, amelyek megtörténhetnek ugyan, de valójában sosem történnek meg; mégis sokkal több életet árnyékol be a sárkány bármelyik másik vadállatnál.”

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/4. rész

Hálaadások

Az imádság negyedik fajtáját hálaadásoknak fordítják. A hálaadás azt jelenti, hogy nemcsak a megválaszolt imádságért, hanem Magáért az Úrért is hálát adunk. A hálaadást legtöbben úgy értik, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy meghallgatta, amit az elmúlt héten kértünk Tőle. Hiszen azt mondja az Ige: „hálaadással ismertessétek a ti kéréseiteket az Isten előtt” (Filippi 4,6 – Kecskeméthy ford.). A legtöbb hívő pedig mindig úgy érti ezt, hogy kérünk valamit, és amikor megkapjuk a feleletet, megköszönjük az Úrnak. Más hívők meg úgy értelmezik, hogy elmondjuk a kérést, és rögtön hálát is adunk Istennek az imameghallgatásért, még mielőtt az beteljesedne. Úgy vélem, ugyancsak leszűkítjük így a hálaadás szó jelentését. Pedig amikor kérünk valamit, azt valóban hálaadással kell tennünk. De nemcsak arról van szó, hogy megköszönjük Istennek, hogy megválaszolja az imádságainkat; hiszen ez magától értetődő! Hanem legelsősorban az Ő kilétéért kell hálát adnunk az Úrnak, azért, hogy ki és mi Ő; hálát kell adnunk ezért a nagy üdvösségért és az Úr Jézus elvégzett munkájáért, mert Ő ennek alapján ad nekünk mindent. Hálát adunk a kegyelméért, a szeretetéért, az irgalmáért, az igazságáért, a trónusáért, a királyságáért. Más szóval, ez a hálaadás az imádáshoz kötődik, amely az együttes imádság fontos és stratégiailag elengedhetetlen része.

Sokan annyira énközpontúak vagyunk, hogy az ellenség könnyedén az ujja köré csavar minket. Megkörnyékez, és azt mondja: „Most nincs értelme imádnod az Urat, hiszen egész nap rossz hangulatban voltál, a gyerekek borzalmasan viselkedtek, rémes volt az irodában, mert a főnök elhalmozott munkával, iszonyú utad volt a munkahelyről hazafelé, most meg pocsék kedved van. Nincs értelme hálát adnod az Úrnak, hiszen semmi sincs, amit megköszönhetnél Neki.” Mi meg erre gyakran így válaszolunk: „Bizony, nem akarok mást mutatni, mint ami valójában az igazság; nem akarok képmutató lenni. Nem akarom megnyitni a számat a dicséretre és a hálaadásra, amikor az egész csak képmutatás.” És az ellenség máris sikeresen olyan helyzetbe juttatott minket, hogy csak akkor tudjuk imádni az Urat, amikor jól érezzük magunkat.

Az ördög egész gépezete pedig mostantól arra fog ráállni, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat, mert le akar rombolni minden hálaadást és imádatot az Úr iránt. Tudja, hogy az imádat, a hálaadás és a dicséret hatalmas fegyverek a harcban, amelybe csöppentünk. Olyan gyakran bedőlünk az ellenség efféle taktikájának! Vannak, akik éveken keresztül nem nyitják meg a szájukat, és nem dicsérik az Urat. Még arra sem tudják rávenni magukat, hogy elmondják Neki, milyen nagyszerű, csodálatos Ő, és mennyire méltó a dicséretre.

Fel kell ismernünk, hogy lehetünk őszinték Istennel. Elmondhatjuk Neki: „Uram, borzasztóan érzem magam. Szörnyű napom volt ma, de imádlak, és hálát adok Neked, Uram, hogy a Te trónusod nem inog meg soha.” Az, hogy rémes napom volt, nem jelenti azt, hogy az Úr Jézus már nem uralkodik. Mintha az, hogy bal lábbal keltünk föl, azt jelentené, hogy trónfosztás történt a mennyben. Ha előző este valami olyasmit ettünk, amitől másnap reggelre felkavarodik a gyomrunk, az Úr már nincs is a trónon. De hiszen ez abszurdum! Dicsérhetjük az Urat, amikor letörtek vagyunk, és akkor is dicsérhetjük, amikor a fellegekben járunk. Amikor hullámvölgyben vagyunk, azt mondhatjuk: „Uram, szörnyen érzem magam, de hálát akarok Neked adni azért, Aki vagy. Te csodálatos vagy, minden munkád csodálatos, és a Te igazságod örökké megáll.”

Mit mondhat akkor erre az ördög? „Ez az ember most igazságot szól, mit tehetnék? Semmit sem tehetek, ami megállíthatná ezt a hívőt abban, hogy Istent imádja!” Ezért azt mondja seregeinek: „Hagyjátok XY-t egy időre; nagyobb érték támad belőle, amikor rossz bőrben van, mint amikor jól érzi magát.” Sokan azzal, hogy nem tanulták meg ezt a leckét, segítenek az ellenségnek abban, hogy folyamatosan rossz passzban tartson minket.

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét” (Zsolt 103,1). És ugyancsak: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt 34,2). Áldhatjuk az Urat, akár a magasságokban, akár a mélységekben vagyunk. Az Úr dicsérete – az Ő nagyságának, fenségének, szépségének, hatalmának, a sötétség erői felett aratott teljes győzelmének dicsérete folyton az ajkunkon lehet.

Amennyire elengedhetetlen része minden imádságnak a könyörgés, úgy a hálaadás is. Szívünkkel imádjuk Őt azért, aki és ami Ő, imádjuk Őt azért az üdvösségért, amelyet szerzett, és imádjuk Őt azért, ahogyan ebbe az üdvösségbe elvezetett minket. Emberként imádatra lettünk teremtve, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg a belső beteljesedést, amikor megtanuljuk, hogyan kell Istent imádni. Az imádat nem az imameghallgatáshoz kötődik, hanem Isten lényéhez. Amikor imádjuk az Urat, betöltjük az egyik funkciót, amelyre teremttettünk; továbbá beteljesedik bennünk az ígéret: „Istenmagasztalás a torkukban, kétélű kard a kezükben” (Zsolt 149,6). Boldogok, akik ezt megtapasztalták.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/3. rész

Imádságok

A második formát „imádságok”-nak fordítják, és eredetileg valaminek a kiöntését jelenti. Az Újszövetség ezt a szót használja leggyakrabban az imádságra. Az ember kiönti Istennek az összes baját, minden fájdalmát, az érzéseit. Egyszerűen esdve kér Istentől. Az Úr Jézus azt mondta: „Nincs nektek, mert nem kértek”. Ez tehát a legalapvetőbb, átfogó jelentésű szó, és mindenféle imádságot magában foglal – onnan kezdve, hogy az ember kiönti szíve terhét, addig, hogy kéri Istent, adja meg neki, amire szüksége van. Továbbá olyan kívánságot is jelenthet, amikor az ember az Isten szándékával és akaratával kapcsolatban kér igen nagy dolgokat. C. T. Studd mondta: „Miért csak egy tojást kérjünk az Úrtól, amikor kérhetünk elefántot is?” Más szóval, kérjünk nagy dolgokat a hitünk mértéke szerint! Hiszen az Úr bármikor mondhat nemet is. Az imádság tehát alapvetően „próba szerencse” alapú művelet. Lehet, hogy nem tudjuk, mi az Úr akarata vagy szándéka, de mi kiöntjük Neki a szívünket. Amy Carmichael írta, hogy az Úr „mondhat igent, mondhat nemet, és azt is mondhatja, »Várj!«”. Amy hívő családban nőtt föl, és kislánykorában nagyon szomorú volt amiatt, hogy barna a szeme. Szüleitől azt hallotta, hogy az Úr Jézusnak semmi sem lehetetlen, Ő mindenre képes – ezért sokszor kérte, hogy adjon neki kék szemet a barna helyett. De az Úr nem tett ilyet. Sok évvel később, amikor Amy [Indiában] bálványtemplomokat látogatott azért, hogy kislányokat mentsen meg a templomi prostitúciótól, rájött, hogy az Úr miért nem hallgatta meg a kék szempárért való imáját. Száriban, barna szemmel könnyedén beleolvadhatott az indiai tömegbe.

Ez a szó tehát a legáltalánosabb hívő imádságot jelenti. Az embernek nem kell hozzá tudnia az Úr akaratát, hanem egyszerűen csak kiöntjük a szívünket, és kérünk Tőle. De az Úr nem veti meg az ilyen imádságot. Amikor Annának nem volt gyermeke, meddősége minden fájdalmát, minden érzését feltárta; kiöntötte a szívét az Úr előtt. Sőt, az érzelmek annyira erőt vettek rajta, hogy Éli azt gondolta, részeg. Az Úr azonban meghallgatta őt, és megérintette méhét. Anna pedig megszülte Izrael egyik legnagyobb prófétáját, Sámuelt, aki az isteni történelem egyik legjelentősebb fordulópontján élt. És Anna Sámuelnek, „Istentől kért”-nek nevezte őt.

Egyeseknek úgy tűnhet, túl keményen beszéltem a keresztény körökben manapság fellelhető imaösszejövetelekről és az általános imádságfelfogásról. Nem arról van szó, hogy az Úr jelentéktelennek tartaná ezt a fajta általunk megszokott, együttes imádságot; hanem pusztán arról, hogy az gyakran óvodás szintű. Ő látja a szíveket, és kegyelméből ennek megfelelően válaszol. Másfelől viszont az egész sokszor csak vallásos rituálé és gyakorlat, ahonnan teljesen hiányzik a Szent Szellem.

Közbenjárások

A harmadik formát az angol „közbenjárások”-nak fordítja. [A magyar fordítások „esedezések”-nek, „Istennel való társalgások”-nak (Csia), illetve „közbenjáró összejövetelek”-nek (SZPA) hozzák.] Az itt használt szó azt jelenti, hogy valaki valamilyen felsőbb hatalom – király, elöljáró, fejedelem – előtt esedezik. A fogalom eredetileg valamilyen feletteshez benyújtott kérelmet takar. A New American Standard Bible valószínűleg ezért használja itt az „esedezések” („petitions”) szót a „közbenjárások” („intercessions”) helyett. Tehát valamilyen kérést jelent valaki olyantól, akinek hatalmában áll véghezvitetni dolgokat. Azaz Isten jelenlétét keressük más emberek vagy mindannyiunkat érintő helyzetek ügyében. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az „esedezések” vagy „fohászok” használata a „közbenjárások” helyett beszűkíti a szó eredeti értelmét.

A közbenjárás az imádság legmélyebb és legritkábban megélt formája. Kevés olyan társaság van Isten népében, akik jól ismernék az együttes közbenjárás gyakorlatát. Miért? Azért, mert a közbenjárás nem pusztán annyiból áll, hogy megfogalmazunk néhány szót egy adott helyzettel kapcsolatban, még ha nagy átéléssel és érzelmi felbuzdulással tesszük is. A közbenjárás az egész lényünket – szellemünket, lelkünket, testünket – igényli. Maga a közbenjáró is élő áldozat kell, hogy legyen.

Ha közbenjáró akarsz lenni, Isten mindenre igényt fog tartani, ami csak a tiéd – az egész lényedre, az idődre, az energiádra, az egészségedre és a javaidra is. Isten mindent elkér tőled. Soha ne értékeljük alul, mit jelent a közbenjárás! Itt nem arról van szó, hogy az ember odaad heti vagy akár napi fél vagy egy órát, mintha az Úr mindössze ezt kívánná. A közbenjáráshoz az Úrnak ránk van szüksége, és mindenre, amink csak van.

Az Ószövetségben ezt Dániel példázza leginkább. Naponként imádkozott, és legfelsőbb szintű kormányzati elfoglaltságai közepette is rászánta az időt a közbenjárásra. A valódi titka ennek azonban mégis abban rejlett, hogy Dániel élő áldozat volt, és teljes mértékben az Úrnak szánta magát.

A közbenjárás csak akkor kezdődhet el, amikor bármilyen adott helyzetben megismertük Isten gondolatát és akaratát. Amikor az Úr kijelentette Mózesnek, hogy el akarja pusztítani Izrael népét, ez közbenjárásra indította Mózest a népért. Amikor az Úr eldöntötte, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorrát, és elmondta Ábrahámnak, ez közbenjárásra indította Ábrahámot Lótért és a családjáért. Ha ezt megértettük, azt is kezdjük meglátni, milyen elengedhetetlen a könyörgés vagy az Úr keresése a közbenjáráshoz. Hiszen csakis akkor tudunk közbenjárni, ha ismerjük az Úr akaratát bármilyen adott helyzettel kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ezt leírva sokan feladják a reményt, hogy valaha is közbenjárók legyenek, vagy hogy együttes közbenjárásban vehessenek részt. Ne tántorodjunk el, és ne mondjunk le róla! Az Úrnak el kell kezdenie valahol, és olyasvalakivel kezdi el, aki kész magát önként és teljesen odaszánni. Egy kínai közmondás szerint „az ezermérföldes út egyetlen lépéssel kezdődik”. Meg kell tennünk hitben az első lépést. Ha egy hívő kész arra, hogy közbenjáró legyen, és teljes lényét odaszánja az Úrnak, Ő lépésről lépésre vezetni fogja majd.

Erős és biztos kézzel fog vezetni, mindig pontosan a képességeink szerint. Először az imádság óvodájából átvezet a közbenjárás óvodájába, majd az általános iskolába, aztán a gimnáziumba, és végül a közbenjárás egyetemére. A közbenjáráshoz bizonyos mértékű szellemi érettségre van szükség. Ez a fajta szellemi érettség pedig egyedül szellemi növekedés és megfelelő szellemi tapasztalatok által jön létre, és csak abban az emberben alakul ki, aki letette az önmaga életét.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/2. rész

Gyakorlati példa a könyörgésre

Emlékszem, sok évvel ezelőtt történt, amikor a vének minden hétfő este összegyűltek imádságra a Halford House-ban, hogy az Urat keressük. Az alkalom nyitott volt minden testvér előtt, hogy elhozzák a bajaikat, a szükségleteiket vagy a kifogásaikat. Egyik hétfőn egy nagyon drága testvérnő telefonált: „Tudom, hogy ez az alkalom elsősorban azoké, akik velünk együtt gyűlnek össze, de egy közeli ismerősöm nagyon nagy bajban van. Eljöhetne, hogy elmondja nektek?” Azt válaszoltuk, hogy igen, jöjjön.

Ez a nőtestvér szorosan az Úrral járt, és áldás volt mások számára. Azért, hogy a nagy szükségben élők közelében legyen, és megszólíthassa őket, úgy döntött, hogy a városa egyik nagyon lepusztult részére költözik. Elmondta, hogy bibliaiskolát végzett, és nagyon erősen azt érezte, hogy az Úr arra a feladatra hívja őt, hogy a város rászorulóinak segítésére szánja oda magát, az Úr pedig megáldotta őt ebben a munkában.

Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Isten nem szól hozzá a Biblián keresztül. Mi több, úgy érezte, az Úr már egyáltalán nem szól hozzá; és amikor testvérek közé ment, jó helyre, akkor is azt érezte, hogy amit hall, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Egyre zaklatottabbá vált, és úgy érezte, elkövette a „megbocsáthatatlan bűnt” a Szent Szellem ellen.

Olyan rossz állapotba került, hogy az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ekkor történt, hogy néhány napra közeli barátnőjéhez, a testvérnőnkhöz látogatott. Meghallgattuk az egész történetet, és azon tanakodtunk, miféle démoni tevékenység játszhat itt közre. Miért történik vele mindez? A testvérnőnk nem tudott semmi konkrétumot megnevezni, hogy mit csinált rosszul, vagy milyen bűnt követett el.

Mi megszoktuk, hogy legelőször mindig az Úrtól kérjünk bölcsességet, így most is Őelé jöttünk, komolyan keresve Őt a testvérnőnk bajával kapcsolatban. Éreztük, hogy az állapota válságos, hiszen öngyilkosságra hajlott. Úgy érezte, hogy elkövette ezt a megbocsáthatatlan bűnt, Isten pedig emiatt nem szól hozzá.

Majd azt éreztük, hogy el kell vágnunk őt mindenfajta sátáni befolyástól és a körülményeibe való beavatkozástól. Amikor fölálltunk, hogy imádkozzunk fölötte, egyik nagyon drága testvérünk így szólt: „Az Úr mond nekem valamit, de nem értem. A víz, a víz, a víz; a víz az.” Én azt gondoltam, talán nem működnek a szellemi érzékei, hiszen a testvérnő körülményeiben semmit nem láttam, aminek köze lett volna a vízhez.

Ennek a szónak a hatására azonban megkérdeztem tőle, hogy miért hord sötétített szemüveget. Azt felelte, azért, mert az erős fénytől megfájdul a feje. De ha azt mondjuk neki, hogy dobja el, akkor megteszi. Erre azt válaszoltam, hogy egyelőre tartsa meg. Majd Jézus nevében elvágtuk őt a démoni behatásoktól, és imádkoztunk a szabadulásáért és a gyógyulásáért. Egyértelmű volt, hogy megérintette az Úr, és néhány nappal később megkönnyebbülten és örömteli szívvel tért haza. Úgy tűnt, hogy az Úr megszabadította őt.

Azonban alig egy-két hete volt még csak otthon, de a régi bajok ismét felütötték a fejüket, és újra öngyilkossági késztetés kerítette hatalmába. Kezdte úgy érezni, utolsó mentsvára, ha visszajön hozzánk a Halford House-ba, ezen kívül nincs számára remény. Majd egyszer csak beugrott neki, amit a testvérünk mondott: „A víz, a víz, a víz; a víz az.” Úgy döntött, megtölt egy palackot a csapvizével, és elviszi egy laboratóriumba bevizsgáltatni. Alig pár órán belül már hívták is.

Kiderült, hogy elképesztően magas a víz ólomtartalma. Akut ólommérgezése volt, ami teljesen megzavarta az elméjét és az általános közérzetét. Mihelyt a szociális hatóság kiemelte őt onnan, és másik lakásba helyezte, máris javulni kezdett az állapota.

Ez az eset erőteljesen illusztrálja, milyen szükség van a könyörgésre, vagyis arra, hogy egy adott helyzettel kapcsolatban az Urat keressük. Ha nem jöttünk volna az Úr elé, soha nem kaptuk volna meg a választ a vízről. És akkor, amikor megint mélypontra jutott volna a testvérnő egészsége, akár el is követhette volna az öngyilkosságot. Ehelyett azonban az Úr közbeavatkozott és megszabadította őt.

(folyt. köv.)

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/1.rész

„Buzdítalak tehát, mindenekelőtt tétessenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért” (1Tim 2,1 – Vida ford.)

Az 1Timóteus 2,1-ben Pál apostol négyféle imádságot sorol föl, amely az imádkozás összes aspektusát magában foglalja. Érdekes, hogy mind a négyet többesszámban használja: könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások.

A Szent Szellem pedig annyira ráterhelte Pál szívére e téma súlyát, hogy az apostol kérleli és buzdítja Isten népét, hogy imádkozzanak. Szerinte ugyanis az ilyenfajta imádság és közbenjárás elsőrendű fontosságú a gyülekezet egészségére és az Isten munkája előrehaladására nézve.

Könyörgések

Az imádság első aspektusát leggyakrabban könyörgésnek fordítják. Alapvetően valamilyen „szükség”-et jelent. Az Authorized Version, a Revised Version, az American Standard Version, és a Revised Standard Version ugyanazt a szót (supplications) használja, a New American Standard Bible pedig egy hasonló jelentésű másikat (entreaties). [A fellelt magyar fordítások közül egyedül Kecskeméthy ír itt „kérések”-et, a többinél „könyörgés” szerepel.]

Ennek oka, hogy a görög szó elsődlegesen valamilyen szükséget jelent, majd az ezzel a konkrét szükséggel kapcsolatos kérlelést, folyamodványt vagy igénylést. Tehát ez nem csak azt jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, hanem többet ennél. Komolyan az Úrhoz fordulunk, és azt várjuk Tőle, hogy megérthessük a gondolatát és az akaratát. Talán így ragadhatjuk meg leginkább a „könyörgés” szó jelentését. Valamilyen igényünkkel az Úr elé jövünk, és komolyan keressük Őt, hogy jelentse ki számunkra az Ő gondolatát azzal a bizonyos igénnyel kapcsolatban.

Miért hatástalan olyan sok imádság? Miért van az, hogy oly gyakran, amikor elmentünk az imaalkalomra és eljöttünk onnan, eltűnődünk, vajon Isten meghallgatja-e egyáltalán, amit imádkoztunk? Ez azért van, mert a szellemünkben ott a bizonyság, hogy az elhangzott imádságok nagy része nem jutott túl a mennyezeten. A baj az, hogy soha, még egy pillanatra sem álltunk meg, hogy megkérdezzük az Urat.

Ehelyett belevetettük magunkat az imádkozásba anélkül, hogy bármilyen iránymutatásunk lett volna Isten Szellemétől. A könyörgés ezért a imádság legelső vonatkozása, hiszen nyilvánvalóan ez a legfontosabb. Hacsak nem állunk komolyan az Úr elé a felmerülő szükséghelyzetekkel kapcsolatban, soha nem tudjuk meg, mit gondol Ő róluk. Ezért pedig, mivel az Ő gondolatát nem ismerjük, az imádságunk csak bő lére eresztett szócséplés lesz, és semmit nem érünk el vele.

Az összes imádsághoz elengedhetetlen, hogy keressük az Urat. Nem imádkozhatunk és nem használhatjuk helyesen a rendelkezésünkre álló fegyvereket a harcban, ha nem tudjuk, mi az Úr gondolata az adott ügyben. Akkor Isten Szelleme odavezet minket ahhoz az igéhez, amelyet használnunk kell. Ha az Úr elé jöttünk, kerestük Őt, és Ő megadta a Szellem kardját, amely az Isten Igéje, akkor viszont nem kell bohóckodnunk.

Nem kell fél órát eltöltenünk azzal, hogy hangokat adunk ki, meg mindenféle jól csengő igei frázisokat pufogtatunk, amelyeknek semmi közük nincs az előttünk álló szükséghelyzethez. Néha az Úr ezt az igét csak egyvalakinek adja, nekünk pedig az a dolgunk, hogy felfigyeljünk rá, és megragadjuk, amint elhangzott. A Szent Szellem akkor mindnyájunk előtt meg fogja nyitni ennek az igének a helyzetre vonatkozó értelmét. És ezzel az Istentől kapott igével át fogjuk tudni imádkozni az egész adott helyzetet. Mert ez a Szellem kardja, amely azért adatott nekünk, hogy azzal vágjuk át azt a bizonyos problémát.

Az a helyzet, hogy nem foghatunk csak úgy egy igeverset, hogy majd addig sulykoljuk, míg be nem teljesedik. Az Úr elé kell járulnunk; és amikor ilyen kereső szívvel állunk előtte, és világosan meghalljuk a szellemünkben (és nem a lelkünkben) Isten „igen”-jét, akkor élő hit születik bennünk a Szellem által. Csakis ekkor tudunk továbblépni. Lehet, hogy a gondolatainkat az ellenség által odaültetett kétségek támadják, de a szívünkben nem kételkedünk. Hallottunk az Úr „igen”-jét. Ezért oda kell állnunk az Úr elé, és meg kell tudnunk Tőle az Ő gondolatát és akaratát mindenféle kérdésben.

Ezért kulcskérdés a könyörgés. Nem hiszem, hogy tudnék bármi többet mondani, amivel még jobban hangsúlyozhatnám, milyen létfontosságú, mennyire elengedhetetlen a könyörgés. Együttes imaszolgálatunknak sajnos sokszor ez a hiányzó láncszeme. Az Úr nem fog minket vég nélkül váratni. Csak azt akarja, hogy kereső szívvel Őelé jöjjünk, és akkor szólni fog: „Íme, a válasz.” Lehet, hogy ez az adott helyzet világosabb megértése lesz, valamint Isten Igéje, amelyet ezzel kapcsolatban az Úr szerint használnunk kell.

Olyasféle elképzelés él bennünk, hogy az Úr olyan mint mi, és először valamilyen módon, hízelgéssel el kell érnünk Nála, hogy jó kedvre derüljön. Ha pedig már jó hangulatban van, akkor aztán bármit megkaphatunk Tőle, amit csak szeretnénk. Az Úr azonban nem ilyen; Őt jobban érdeklik bizonyos helyzetek, mint minket. Egyedül arra vár, hogy Őt kereső szellem ébredjen bennünk, és akkor, néha szinte azonnal világosan megmutatja az irányt.

Nem szabad az imádsággal úgy bánnunk, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy mint a tank, amely mindent letarol. El kell csendesednünk, és várnunk Őt; várnunk kell Őrá. Egyszerűen csak meg kell kérdeznünk, hogy mi az Ő gondolata arról a kérdésről. Hogyan imádkozzunk? Milyen igét ad Isten nekünk? Melyik fegyvert használjuk?

(folyt. köv.)