„Buzdítalak tehát, mindenekelőtt tétessenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért” (1Tim 2,1 – Vida ford.)
Az 1Timóteus 2,1-ben Pál apostol négyféle imádságot sorol föl, amely az imádkozás összes aspektusát magában foglalja. Érdekes, hogy mind a négyet többesszámban használja: könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások.
A Szent Szellem pedig annyira ráterhelte Pál szívére e téma súlyát, hogy az apostol kérleli és buzdítja Isten népét, hogy imádkozzanak. Szerinte ugyanis az ilyenfajta imádság és közbenjárás elsőrendű fontosságú a gyülekezet egészségére és az Isten munkája előrehaladására nézve.
Könyörgések
Az imádság első aspektusát leggyakrabban könyörgésnek fordítják. Alapvetően valamilyen „szükség”-et jelent. Az Authorized Version, a Revised Version, az American Standard Version, és a Revised Standard Version ugyanazt a szót (supplications) használja, a New American Standard Bible pedig egy hasonló jelentésű másikat (entreaties). [A fellelt magyar fordítások közül egyedül Kecskeméthy ír itt „kérések”-et, a többinél „könyörgés” szerepel.]
Ennek oka, hogy a görög szó elsődlegesen valamilyen szükséget jelent, majd az ezzel a konkrét szükséggel kapcsolatos kérlelést, folyamodványt vagy igénylést. Tehát ez nem csak azt jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, hanem többet ennél. Komolyan az Úrhoz fordulunk, és azt várjuk Tőle, hogy megérthessük a gondolatát és az akaratát. Talán így ragadhatjuk meg leginkább a „könyörgés” szó jelentését. Valamilyen igényünkkel az Úr elé jövünk, és komolyan keressük Őt, hogy jelentse ki számunkra az Ő gondolatát azzal a bizonyos igénnyel kapcsolatban.
Miért hatástalan olyan sok imádság? Miért van az, hogy oly gyakran, amikor elmentünk az imaalkalomra és eljöttünk onnan, eltűnődünk, vajon Isten meghallgatja-e egyáltalán, amit imádkoztunk? Ez azért van, mert a szellemünkben ott a bizonyság, hogy az elhangzott imádságok nagy része nem jutott túl a mennyezeten. A baj az, hogy soha, még egy pillanatra sem álltunk meg, hogy megkérdezzük az Urat.
Ehelyett belevetettük magunkat az imádkozásba anélkül, hogy bármilyen iránymutatásunk lett volna Isten Szellemétől. A könyörgés ezért a imádság legelső vonatkozása, hiszen nyilvánvalóan ez a legfontosabb. Hacsak nem állunk komolyan az Úr elé a felmerülő szükséghelyzetekkel kapcsolatban, soha nem tudjuk meg, mit gondol Ő róluk. Ezért pedig, mivel az Ő gondolatát nem ismerjük, az imádságunk csak bő lére eresztett szócséplés lesz, és semmit nem érünk el vele.
Az összes imádsághoz elengedhetetlen, hogy keressük az Urat. Nem imádkozhatunk és nem használhatjuk helyesen a rendelkezésünkre álló fegyvereket a harcban, ha nem tudjuk, mi az Úr gondolata az adott ügyben. Akkor Isten Szelleme odavezet minket ahhoz az igéhez, amelyet használnunk kell. Ha az Úr elé jöttünk, kerestük Őt, és Ő megadta a Szellem kardját, amely az Isten Igéje, akkor viszont nem kell bohóckodnunk.
Nem kell fél órát eltöltenünk azzal, hogy hangokat adunk ki, meg mindenféle jól csengő igei frázisokat pufogtatunk, amelyeknek semmi közük nincs az előttünk álló szükséghelyzethez. Néha az Úr ezt az igét csak egyvalakinek adja, nekünk pedig az a dolgunk, hogy felfigyeljünk rá, és megragadjuk, amint elhangzott. A Szent Szellem akkor mindnyájunk előtt meg fogja nyitni ennek az igének a helyzetre vonatkozó értelmét. És ezzel az Istentől kapott igével át fogjuk tudni imádkozni az egész adott helyzetet. Mert ez a Szellem kardja, amely azért adatott nekünk, hogy azzal vágjuk át azt a bizonyos problémát.
Az a helyzet, hogy nem foghatunk csak úgy egy igeverset, hogy majd addig sulykoljuk, míg be nem teljesedik. Az Úr elé kell járulnunk; és amikor ilyen kereső szívvel állunk előtte, és világosan meghalljuk a szellemünkben (és nem a lelkünkben) Isten „igen”-jét, akkor élő hit születik bennünk a Szellem által. Csakis ekkor tudunk továbblépni. Lehet, hogy a gondolatainkat az ellenség által odaültetett kétségek támadják, de a szívünkben nem kételkedünk. Hallottunk az Úr „igen”-jét. Ezért oda kell állnunk az Úr elé, és meg kell tudnunk Tőle az Ő gondolatát és akaratát mindenféle kérdésben.
Ezért kulcskérdés a könyörgés. Nem hiszem, hogy tudnék bármi többet mondani, amivel még jobban hangsúlyozhatnám, milyen létfontosságú, mennyire elengedhetetlen a könyörgés. Együttes imaszolgálatunknak sajnos sokszor ez a hiányzó láncszeme. Az Úr nem fog minket vég nélkül váratni. Csak azt akarja, hogy kereső szívvel Őelé jöjjünk, és akkor szólni fog: „Íme, a válasz.” Lehet, hogy ez az adott helyzet világosabb megértése lesz, valamint Isten Igéje, amelyet ezzel kapcsolatban az Úr szerint használnunk kell.
Olyasféle elképzelés él bennünk, hogy az Úr olyan mint mi, és először valamilyen módon, hízelgéssel el kell érnünk Nála, hogy jó kedvre derüljön. Ha pedig már jó hangulatban van, akkor aztán bármit megkaphatunk Tőle, amit csak szeretnénk. Az Úr azonban nem ilyen; Őt jobban érdeklik bizonyos helyzetek, mint minket. Egyedül arra vár, hogy Őt kereső szellem ébredjen bennünk, és akkor, néha szinte azonnal világosan megmutatja az irányt.
Nem szabad az imádsággal úgy bánnunk, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy mint a tank, amely mindent letarol. El kell csendesednünk, és várnunk Őt; várnunk kell Őrá. Egyszerűen csak meg kell kérdeznünk, hogy mi az Ő gondolata arról a kérdésről. Hogyan imádkozzunk? Milyen igét ad Isten nekünk? Melyik fegyvert használjuk?
(folyt. köv.)
Hitünk célja 