A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

„A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

„Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

„kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

„Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

„Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

„De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

„Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

„Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

„és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

“A világ erőtleneit választotta ki Magának” + Nem kell félnünk! (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 23-án.

PDF: “A világ erőtleneit választotta ki Magának” + Nem kell félnünk!Letölt

Két igeszakaszt szeretnék felolvasni és röviden szólni ezzel kapcsolatban.

1Korinthus 1,26-29: „Mert tekintsétek a ti elhívásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan bölcsek test szerint; nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem ami a világon bolond, azt választotta ki magának az Isten, hogy a bölcseket megszégyenítse; és ami a világon erőtlen, azt választotta ki magának az Isten, hogy az erőseket megszégyenítse, és ami a világon nemtelen és ami lenézett, azt választotta ki magának az Isten, és azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, semmivé tegye, hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.”

2Mózes 4,10-18 – miután Isten azokat a jeleket tette Mózes előtt: „Mózes azt mondta az ÚRnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesszóló, azelőtt sem voltam az, és azóta sem vagyok, hogy beszéltél a szolgáddal. Nehézajkú és nehéznyelvű vagyok. De az ÚR azt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Vajon ki tesz némává vagy süketté vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az ÚR? Most hát eredj, és én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, amit mondanod kell. Ő pedig mondta: Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz. Erre fölgerjedt az ÚR haragja Mózes ellen, és azt mondta: Nemde testvéred a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő jól tud beszélni, és íme, ő ki is jön eléd, s mihelyt meglát, örvendezni fog szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ő szájával, és megtanítalak titeket arra, amit tennetek kell. Ő beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz a te szájad, te pedig Isten gyanánt leszel mellette. Ezt a botot pedig vedd a kezedbe, hogy véghezvidd vele azokat a jeleket.” És Mózes elment.

Gondoljátok, hogy Mózes meggyőzte Istent arról, hogy Áron jobban tud beszélni? Isten nagyon bölcs. Ha elolvassuk ezt a történetet, láthatjuk, hogy Áron pap lett, a sátorban szolgált, és Istenhez beszélt, Mózes pedig, aki próféta volt, az emberekhez beszélt.

Istennél a dolgok máshogyan mennek. Azt mondja az ige: „a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse. Hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem.” Isten teljesen másképp jár el a dolgokban. Senki nem fogja tudni azt mondani, hogy az én memóriám gyenge, én készületlen vagyok, nekem nincs tehetségem ahhoz, hogy beszélni tudjak. Istennél senki sem alkalmatlan, mert ahhoz, hogy valakit kiválasszon, az Ő munkájára van szükség – mert itt azt mondja az ige: „a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”. Kik a világ erőtlenei? Az alapvetően gyenge emberek? Nem hiszem. Ha valaki hústestileg gyenge, az gyenge, ha valaki hústestileg erős, az ugyanúgy nem jó. Egyik sem jó. Mert Isten azt akarja, hogy erőtlenek legyünk. És a szó, ami itt szerepel, megtalálható ott is, ahol azt mondja az ige: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”.

Az Úr népének három ellensége volt: az egyiptomiak, a filiszteusok, és az amálekiták. Az első kettő nagyon kegyetlen volt, de az amálekiták nem ilyenek voltak. Mert Amálek arról az ellenségről beszél, amelyik bennünk van: a világ bölcsessége. Egyesek nagyon bölcsek tudnak lenni. Voltam egy helyen, ahol egy ilyen bölcs testvér is volt, aki, valahányszor csend lett, elkezdett szónokolni. De Istennek egyáltalán nincs szüksége arra, amit Amálek képvisel. Amáleket meg kell semmisíteni; Amálek ugyanis a mi hústestünket jelképezi.

Nagyon érdekes, hogy mit jelent szellem szerint szolgálni. Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy a többség, aki az Úrnak szolgál, nem szellem szerint szolgál. Az elméjük által szolgálnak. Egyszer készültem menni valahová, és imádkoztam: Uram, adj Te valamit, hogy mit szóljak azon a helyen. És az Úr adott. De tudjátok, mi történt? Elfelejtettem feljegyezni. Azután imádkoztam: Uram, elfelejtettem. Gondoljátok, hogy az Úr újra elmondta, hogy mi az az ige? Nem mondta el. Miért? Mert az én számomra nem volt olyan fontos ez a dolog, hogy feljegyezzem. Ez lenne a legfontosabb dolog, ha megyek valahova. Csak azért imádkozom, mert eszembe jutottak bizonyos témák?

Látjátok ezt a könyvet? Nehémiás – üzenet az utolsó időkre, Austin-Sparkstól. Nagyon érdekes, nem vastag könyv. Sparks nehéz olvasmány; de a könyv üzenete nagyon aktuális. Mit gondoltok, miért írja a Bibliában: szellem szerint szolgáljatok? Miért írja a Bibliában: imádkozzatok a Szellem által? Mert hajlamosak vagyunk mindent az elménk által tenni. A forrás, az eredet maradt a régi. És mivel a forrás a régi – tehát az, amit akkor is használtunk, mikor nem voltunk megtérve az Úrhoz, azaz a mi saját bölcsességünk, a mi saját erőnk és mindezek a mi saját természeti életünkhöz kötődő dolgok – ezért nincs eredmény. Ez a könyv a keresztény élet ezen részéhez, azaz a szellemhez kötődő egyes aspektusokról szól.

Szeretnék ajánlani egy másik könyvet. Megtörténik, hogy elolvastunk egy könyvet, és egy idő után már semmire nem emlékszünk a tartalmából, csak ha újra fellapozzuk. Van egy nagyon jó könyvünk, nem sok kommentárt hallottam vele kapcsolatban. A címe: Szellemben szolgálni (Watchman Nee). Nagyon érdekes ez. Szeretnék is egy cikket közölni ezzel kapcsolatban, hogy mit jelent szellemben szolgálni. Mit jelent az, hogy a megnyilvánulásainknak abból kell kiindulniuk, amiről az Úr akarja, hogy beszéljünk, és ne abból, amiről mi akarunk beszélni. Eszembe jutott ez is meg az is… – nagyon jó, ha eszedbe jut ez is meg az is, de szellemben szolgálni, az egészen más.

Isten nem ijedt meg a Mózes érvelésétől, és megnyugtatta Mózest: jön Áron, és ő lesz veled. De Áront odahelyezte a papi szolgálatra, és Áron Istennel beszélt. És ha valaki Istennel beszél, akkor nem kell nagy szónoki tehetséggel rendelkeznie. Mózest pedig, aki nehéz ajkú volt, odahelyezte, hogy beszéljen a népnek.

Milyen bölcs Isten! Nagyon bölcs! Kiválasztotta a gyengéket. Mikor gyengékről beszélek, akkor azokra az emberekre gondolok, akik nem önmagukban bizakodnak. Uram, nem találok magamban semmi erőforrást, hogy magamban bízhatnék, Benned bízom, Terád támaszkodom. És ezek az emberek megszégyenítették az erőseket. Ilyen volt Jákób, ha beszélnénk az ő életéről, aki erőtlenné lett, és Isten felhasználta őt. És így fog Isten munkálkodni a mi életünkben is, testvérek, hogy egyszerűen az Úrban dicsekedjünk.

Sok elrejtett dolog van. A mi erős pontjaink álcázva vannak, és nem látjuk őket. A mellettünk lévők még látnak valamit a mi erősségeinkből, és lehet, hogy csóválják a fejüket: jaj, jaj. De Isten, aki irgalmas irántunk, gondot visel rólunk, ahogy Jákóbról is, és ott, az erős pontján mért rá ütést. Velünk nem így jár el Isten, testvérek. Felettünk felragyog a mennyei világosság és elég, hogy ez a világosság felragyogjon felettünk, és mi a földre esünk, és teljes szívünkből mondjuk: erőtlen vagyok, nincsenek erőforrásaim, nincs erőm, nincs bölcsességem, hogy tudnám, mit tegyek ezekben a dolgokban, ezentúl Rád hagyatkozom, Benned bízom. Tudjátok mi történik akkor? A mennyei vezérlőpulton kigyullad néhány égő; Isten azonnal érzékeli ezt. Ő kedvét leli abban, hogy válaszoljon az ilyen kihívásokra. Valahányszor lesz valaki, aki erőtlenné lesz, és nincs többé saját bölcsessége, Isten megjelenik és elkezd munkálkodni.

Csodálkoztam, amikor elolvastam, hogy Mózes esetében hogyan munkálkodott Isten, és hogyan dicsőítette meg magát. És ahogy telt az idő, ahogy a csapások és fekélyek elmúltak, Mózes megfeledkezett arról, hogy nem tud beszélni. Elmondott mindent, úgy, ahogy kellett. És a pusztai vándorlás idején is ott volt, és Isten szólt általa, és megdicsőítette Magát. Testvérek, azok közül, akik itt vagyunk, senki se higgye, hogy ő nem alkalmas. Nem ez a probléma. Senki se higgye, hogy ő nem okos. Egyszer egy testvér mesélte, hogy ketten megtértek az Úrhoz: egy iskolázott, tehetséges fiatal, nagyon jó kilátásokkal, és a másik egy egyszerű falusi ember. Mind a ketten radikális módon megtértek az Úrhoz. Mit gondoltok, kettejük közül ki volt alkalmasabb az Úr munkájára? Hát az a fiatal iskolázott…? Nem! Istennél nem így van. Isten a világ erőtleneit választotta, hogy megszégyenítse az erőseket. Isten a világ bolondjait választotta, hogy megszégyenítse a bölcseket, hogy Isten előtt senki se dicsekedjék. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjen, hogy ismer engem.”

2. Nem kell félnünk

Egy Zsoltár szavaival szeretnék elköszönni tőletek ma este. Ez a 91. Zsoltár 5-16: „Nem kell félned az éjszakai rettentéstől, sem a repülő nyíltól nappal, sem a dögvésztől, amely a homályban jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít. Ha ezren esnek is el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít. Bizony szemed csak nézi azt, és meglátod a gonoszok megbüntetését! Ha az ÚR a te oltalmad, és a Felségest választod hajlékodul, nem érhet téged veszedelem, és csapás sem közeleg sátradhoz. Mert azt parancsolta felőled angyalainak, hogy őrizzenek téged minden utadon. Tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Oroszlánon és viperán jársz, eltaposod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, fölmagasztalom, mert ismeri nevemet! Ha segítségül hív engem, meghallgatom őt. Vele vagyok nyomorúságában, megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg, és megmutatom neki szabadításomat.”

Testvérek, nekünk nem kell félnünk. Most nagyon sok testvér tanácstalan, hogy beoltassa-e magát, vagy sem. Megijednek minden hírtől, amit hallanak mindenhonnan a helyzet rosszabbodásával és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Én mondtam már néhányaknak, hogy ha feltételhez kötnék, hogy el tudjak utazni valahova, én beoltatnám magam, mert nem félek. Nem félek ettől az oltástól. Nem kell félnünk eljönni az alkalmakra, testvérek. Nem kell félnünk! Nem azt mondom, hogy legyünk hősök, és a farkasok közé rohanjunk, hanem azt, hogy nekünk az Úr kezébe kell átadnunk az életünket teljes mértékben, és az Ő útjain kell járnunk. Mert akkor az történik, ahogy más alkalommal is mondtam, ahogyan egy testvértől hallottam: a szőlővesszőnek nincs semmi más rendeltetése, mint hogy szőlőfürtöket hordozzon. A szőlővesszőből nem lehet épületfát készíteni. A szőlővessző tehát azért van, hogy hordozza a fürtöket. Mi arra vagyunk elhíva, hogy termést hozzunk. De ahhoz, hogy termést hozzunk, át kell adnunk magunkat az Úrnak! Át kell adjuk az életünket az Ő kezébe, és nem a félelem miatt, hanem az Úr iránt való szeretetből.

Mikor legutóbb Moldovában voltam, bementem egy házba, ahol mind a ketten meg voltak fázva. Meg vagyok győződve, hogy covidosok voltak. Mit tegyek? Mert ők nem mondtak semmit. El kellett volna szaladnom? Nem szaladtam el. Szégyelltem volna elmenni onnan. Mert meg vagyok győződve, hogy az Úr megőriz, de nekem az Ő útjain kell járnom. Az Úr akarata az, hogy én elmenjek ehhez a családhoz? Ha tudom valakiről, hogy beteg, nem megyek el hozzá; de ha odamegyek, ő pedig nem mond semmit, csak köhög, fáj egy kicsit a torka, de nem lázas – és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Nem kell félnünk testvérek, mert ami történik velünk, azt az Úr engedi meg. Még egyikőnk sem tapasztalta, hogy a jobb keze felől elesnének tízezren. Még azok, akik az intenzív osztályon dolgoznak, sem mondhatják, hogy az ő szolgálati idejük alatt ilyen sokan meghaltak volna.

De ha valaki fél? Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy szabadítson meg a félelemtől. De ne úgy éljük az életünket, mint ezelőtt! Mert ha úgy élünk, mint eddig, miért tartana itt az Úr bennünket? Miért tartana itt? Tudnunk kell, hogy az Ő akaratában vagyunk, az Ő útjain járunk, van időnk az Úr számára. Nem az egyéb dolgok viszonylatában, hogy ha még marad időnk, akkor van időnk az Úr számára is. Ne így járjunk el! A kísértés nagy, a harc nagy. Minden erő be van vetve, hogy eltérítsen bennünket erről az útról, és ne járjunk az Úrral. Tehát imádkozzunk! Olvassátok ezt a zsoltárt, és látni fogjátok: „mivel szeret engem, megvédem őt” (románból). Mert szeret engem.

A Föld legkorábbi korszakai – 7. Vizsgálat és ítélethozatal (G.H. Pember)

Részlet: (A teljes 7. fejezet PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés

“A dicsőséges betakarás természete, melyet első szüleink elveszítettek.

Az ember visszavonhatatlanul elkövette a bűnt, a Kísértő győzött. De mi lett azzal az állítással, hogy „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói”? Az sajnos valóban igaznak bizonyult, de távolról sem úgy, mint ahogyan arra Éva számított. Mert büszkeségének meggondolatlanságában nem fecsérelte az időt arra, hogy végiggondolja: az isteni tudás szükségszerűen halálos veszélyt jelent azok számára, akik sem Isten bölcsességével, sem Isten erejével nem rendelkeznek. Valóban megnyílt mindkettejük szeme; de csak arra, hogy saját magukat lássák meg – a saját szomorú, mezítelen és szégyenteljes állapotukat. Egyszerre tudatára ébredtek a hústest gonoszságának, mely törvényszegésük eszközévé lett; megzavarodtak annak fájdalmától, hogy magas méltóságukból, melybe Isten helyezte őket, kiestek; megrémítette a hasonlóságuk a körülöttük lévő állatokhoz, sőt, hogy nincsenek is arra alkalmas állapotban, hogy bárki meglássa őket.

És ezek az érzések valószínűleg jelentősen fölerősödtek az azonnali és látható változás miatt, ami a külső megjelenésükben bekövetkezett. Ugyanis, amíg megmaradtak az engedelmességben, az Isten által beléjük lehelt szellem teljes hatalommal és erővel rendelkezett bennük. Teljeskörű kihatása egész lényüket megvédte attól, hogy a romlás és a halál beléjük hatolhasson; ugyanakkor világossága, mely átsugárzott a neki betakarást adó testen, ragyogó fényudvart vont köréjük; úgyhogy testük közönségesebb részeit sugárzó dicsfény-lepel rejtette el. Ezáltal, mint a teremtett világ uralkodói, élesen különböztek az uralmuk alá vetett összes teremtménytől.

Bűnbe esésük csak a lélek és a test szövetsége révén vált lehetővé, ami tönkretette lényükben az egyensúlyt. A legyőzött szellem olyan állapotba süllyedt, mint egy hatalmától megfosztott és szinte teljesen elnémított rab; fénye elhalványult, lángja kihunyt. Befolyása véget ért; nem tudta többé megőrizni az emberpár testét a romlástól, sem felöltöztetni őket dicsőségbe, mint egy ruhába. Isten fenyegetése valóra vált, a halál uralma elkezdődött.

Krisztus eljövetelekor Isten fiai olyan módon lesznek nyilvánvalóvá, hogy az elveszített betakarás helyreáll bennük.

Nem nehéz bizonyítani azt sem, hogy a szellem, lélek és test tökéletes összhangjának helyreállításakor a látható dicsőség is azonnal helyreáll, és ez lesz a jele annak, hogy Isten fiai vagyunk. De bennünk sokkal erőteljesebben fog ragyogni, mint Ádámban, hiszen, amint korábban láttuk, a bűnbeesés előtti ember nem volt szellemi test. A szellemnek valóban hatalmas és erőteljes befolyása volt, de az uralkodó erő a lélek volt, ahogyan továbbra is az maradt; hiszen az első ember élő lélekké lett (1Kor 15,45). Amikor azonban Urunk visszajövetele után megtörténik a feltámadás, illetve elváltozás, a testünk szellemi test lesz (1Kor 15,44): első helyen az Isten-tudatosság lesz bennünk, teljes mértékben irányítása alatt tartva a lelket és a testet; dicsőségének teljes erejét pedig minden akadály vagy gát nélkül fogja kiárasztani.

Ezért mondja Dániel arról az időről szólva: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3). Így az Úr Maga is kijelenti: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában” (Mt 13,43).

Azután úgy János, mint Pál egyaránt azt mondja, hogy amikor odakerülünk az Úr Jézus jelenlétébe, olyanok leszünk, mint Ő; el fogja változtatni nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. És azzal kapcsolatban sem hagy bennünket tudatlanságban, hogy milyen az Ő dicsőséges teste; hiszen a megdicsőülés hegyén megengedte a kiválasztott három tanítványnak, hogy olyannak láthassák az Emberfiát, amilyennek látni fogjuk, amikor eljön az Ő Királyságában. Ott a hegyen Szelleme, mely az Úr földi vándorútja alatt mindig korlátozott és elrejtett volt, kiszabadulhatott, és egy pillanat alatt egész Személye tündöklő fénnyel kezdett sugározni; az arca úgy ragyogott, mint a nap, és a ruhája olyan fehér lett, mint a fény (Mt 17,2).

Ádám és Éva saját kezűleg próbál magának betakarást készíteni.

Az ember és felesége szégyellte magát, és sorsukra nézve ez jelentette az egyetlen reménysugarat. Ha ugyanis halottak lettek volna a bűntudattól szégyent érezni, semmiben sem különböztek volna a gonosz szellemektől; és lehetetlen lett volna megmenteni őket. Ennek az érzésnek a jelenléte azonban azt mutatta, hogy a bennük lévő Isten-tudatosság, habár le lett fojtva, nem hunyt ki teljesen. A fény elsötétült, de a kupac még füstölgött, és megmaradt rá az esély, hogy Isten Szelleme újra lángra lobbanthassa.

Megváltozott állapotától megrémülve Ádám és Éva rögtön megpróbálta mesterségesen pótolni az elveszett betakarást – ahogyan leszármazottjaik is teszik azóta folyamatosan. Mert minden egyes élőlénynek, legyen akár földi, égi vagy vízi, megvan a maga rendes betakarása, nem kívülről rátéve, hanem természetes módon, belülről fakadóan; egyedül az embernél hiányzik ez, és kénytelen művileg pótolni, mert a bűn révén elveszítette természetes erejét arra, hogy dicsőségesen ragyogó fényöltözetet bocsásson ki maga köré. És így megérthetjük, Urunk miért részesítette előnyben a szerény kis liliom ruháját Salamon legdicsőségesebb öltözetével szemben (Mt 6,29). Mert Izrael királyának pompás ruházata idegen volt, és kívülről lett rátéve; míg a liliom szépsége belülről fakadt, és természetes növekedésének egyszerű következménye volt.

Az Úr kérdőre vonja Ádámot és Évát.

Még alig rendezgette el magán a bukott pár nyomorúságos öltözetét, amikor meghallották az Úr Isten hangját, azt a hangot, mely egészen addig a legnagyobb örömöt jelentette számukra. De milyen másnak tűnt most, pedig a hangnem még változatlan volt! Rémülten menekültek a kert bokrai közé, hogy elrejtőzzenek. Hiábavaló próbálkozás! Miközben bűnt követünk el, lehet, hogy sikerül az Istennel kapcsolatos összes gondolatot száműznünk, és meggyőznünk magunkat arról, hogy azért, mert mi elfelejtettük Őt, Ő sem lát bennünket, és nem törődik velünk; de amikor ítélni jön, többé nem lehetséges ez a fajta önbecsapás; nincs menekvés, még akár késedelem sem; érjen bármennyire is készületlenül, találkoznunk kell Vele szemtől-szemben. Isten hívására tehát Ádámnak el kell hagynia rejtekhelyét. Rogyadozó léptekkel jön Alkotójának jelenlétébe, és kénytelen először is elismerni, hogy a szégyen miatt futott el, és hogy ez a szégyen abból fakad, hogy megszegte a neki adott egyetlen parancsot. Vallomása azonban nem őszinte, és nyomorúságos bizonyítékát adja bukott állapotának; annak, hogy egy az egyben elveszítette eredeti természetének királyi méltóságát, mert feleségét hibáztatja, sőt, még Magát Istent is felelőssé teszi: „Az asszony – mondja –, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.”

Amikor azután az Úr Évához fordul, az ő válasza sem jobb, mint a férjéé. Nem vallja magát ugyanis bűnösnek, és nem bízza magát Isten irgalmára; hanem mindent a kígyóra hárít, mintha ő maga nem lett volna felelős semmiért.

A kígyó büntetése, és az összes állatot érintő átok.

Az Úr meghallgatja mindkét vádlottat, és türelmesen megad nekik minden lehetőséget, hogy védjék magukat; amikor azonban a kígyóhoz fordul, a magatartása megváltozik. Semmit nem kérdez a Kísértőtől, nem ad neki lehetőséget magyarázkodásra, hanem úgy bánik vele, mint aki már bűnösnek találtatott, és azonnal kimondja rá az ítéletet.”

Folytatása PDF-ben: )

Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-7Letöltés

 

„Ne vesd meg az Úrnak fenyítését” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 20-án, Nagyváradon. PDF: Ne vesd meg az Úrnak fenyítését https://www.ekklesiaoradea.ro/

„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: fiam, ne vesd meg [ne értékeld le, ne vedd semmibe] az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek [román fordításban: szenvedjétek el a fenyítést] akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival, mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” (Héb 12,5-7)

Miután az Úrhoz jövünk, az elménk megújul, de nem teljes mértékben. Ezért olvasunk az elme megújulásáról szóló Igéket több helyen a Bibliában, mert ez csak részben történik meg, és emiatt sok dologban nem jól gondolkozunk, és sok dolgot nem tartunk értékesnek.

Az egyik ilyen dolog, amit nem értékelünk, az Úr fenyítése, pedig Jakab apostol ezt mondja: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül” (1,2-4). Isten, Aki szeret, az idő előrehaladtával munkálkodik, hogy tudjuk értékelni azt, ami az Ő szemében érték. Melyek azok a dolgok, amelyek értékesek Őneki?

Az Apostolok cselekedeteiben, ahol István szónoklatát olvassuk (7. r.), ezt találjuk: a dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak, mikor még Mezopotámiában lakott. Az, hogy látta Istent, látta az Ő dicsőségét, gondoljuk meg, olyan hatással volt rá, hogy mindent elhagyott, és elment – hová? Oda, ahol ahhoz képest, amit elhagyott, nem volt civilizáció. Ő mégis elment. Végiggondoltam, hogy ha az Úr megjelenik, és látjuk Őt, akkor követjük, és elmegyünk. De mi inkább olyan emberekre gondolunk csak, mint például a tárzusi Saul, akinek az Úr megjelent a damaszkuszi úton, és elragadtatott a harmadik égig, és miután visszatért, nagy buzgósággal követte az Urat, mert látott valamit, ami az egész életét meghatározta.

Mi is szeretnénk így eljárni, szeretnénk követni az Urat és szeretnénk látni, hogy melyek az értékes dolgok. Mi az érték ebben az életben, amit mi élünk? Mi ad értéket az életünknek? Mikor Mózes Egyiptomban volt, ott élt abban a pompában, ami a fáraó palotájában volt. Az anyja és a nővére beszélt neki az Úr népéről, ahogy ma is sokan beszélnek róla. De ami őt végképp megérintette, hogy látta a láthatatlant. Ennek köszönhetően rendíthetetlen maradt, és el tudta hagyni Egyiptomot, hogy inkább együtt szenvedjen az Úr népével. Így megértjük őt a továbbiakban is, amikor így imádkozott: „…Uram, kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet” (2Móz 33,18). Mi hiába döntenénk az Úr mellett. Most hallottam, hogy egy lány férjhez megy egy hitetlen fiúhoz, és a fiú megígérte neki, hogy megtér. Én egyetlen ilyen esetet sem láttam. Ki tud megtérni? Ha imádkozunk, hogy az Úr nyissa meg a szívét, ahogy megnyitotta a Lídiáét, hogy figyeljen Pál szavaira, akkor igen. De ilyen, hogy én meg akarok térni…?

Lássuk meg, hogy melyek az életünk leglényegesebb dolgai. Milyen fontos dolgaim vannak nekem? Miért ragaszkodom olyan nagyon bizonyos földi dolgokhoz? Azért vonzanak ezek, mert nem láttam mi történik a függönyön túl. Ha egyszer ezt meglátnám, akkor tudnám, mit válasszak. Ahogy egy testvér mondta: nem szalasztanám el az alkalmakat, mert a mi időnk Isten által adott idő, és minden nap értékes a számunkra. Minden nap! Istennek van egy terve. Neki egy felséges terve van. Az Ő terve az, hogy minden nap, itt és most szövődjön a menyegzői ruhánk. A zűrös helyzetek, amelyekbe belekerülünk, lehetőségek számunkra, hogy megtanuljunk valamit. A napok gonoszak; olyanok, amilyenek Egyiptomban is voltak. Amikor Izráel népe el akart onnan menni, akkor a fáraó sok munkát adott nekik, hogy ne legyen idejük egyébbel foglalkozni. Emlékszem, mikor én gyermek voltam, az élet sokkal egyszerűbb volt, és nagyon boldogok voltunk. Sokkal boldogabbak, mint azok, akiknek egyre romlik a szemük, mert a sokféle számítógépes játékban lelik örömüket. Ha visszatekintünk, ötven évvel ezelőtt a mi falunkban az élet nagyon egyszerű volt, és az emberek boldogok voltak.

Mára az élet nagyon bonyolulttá vált. A keresztények számára a fontossági sorrend más lett. Miért? Mert nem látták a láthatatlant. A dicsőség Istene, az az Isten, Aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami a földön van, és a világmindenséget, mindezt egy céllal teremtette. És ez az Isten közeledik hozzánk, és meg akarja nyerni a mi szívünket. Ha Ő megnyeri a szívünket, a dolgok megváltoznak. Egyszer voltam valahol, és volt ott egy testvér, aki munkát keresett. Egy fiatal, komoly testvér volt, és mondta, hogy imádkozzunk érte, hogy találjon a szakmájában munkahelyet. Én azt mondtam neki: lehet, hogy az Úr szeretne az Ő munkájában használni téged. De testvérek, ez olyan dolog, amire senki nem gondol.

Ma mondják egyesek, hogy fulltime (teljes idejű szolgálat), de én most nem ezekre gondolok, hanem olyan emberekre, akik valóban az Úr dolgaiban foglalatosak. Ez csak egyféleképpen lehetséges. Imádkoznunk kell, hogy: az Úr munkálkodjon; nyissa meg a szemünket, hogy lássunk; és egyre több embernek az igaz, valós dolgok legyenek a nagyra becsült foglalatosságai. Az Úr dolgait nem lehet úgy tenni, hogy én eldöntöm, hogy mostantól időt szánok az Úrra; elhatározom, hogy ezt és azt betartom; hogy minden összejövetelen részt veszek; hogy meglátogatom a testvéreket; minden hétre készítek egy programot, hogy kiket fogok meglátogatni; egy másik programot, hogy reggel felkelek, hogy olvassam a Bibliát, hogy imádkozzak… Testvérek, ez nem így megy! Egyetlen módon megy. Ha a dicsőség Istene kijelenti Önmagát, és meglátod Őt. Voltak olyan emberek, mint Ábrahám, a tárzusi Saul, Mózes, akiket egyszerűen rabul ejtett az Úr jelenléte. Szerették az Urat, és az Úr használta őket. Olyan emberek, akik valóban láttak valamit. Tudjuk, hogy Ábrahámmal együtt Lót is eljött. Az Úr megáldotta őt anyagiakkal. Együtt utazott Ábrahámmal. Sokszor látta Ábrahámnak a tetteit, bizalmát az Úrban, és azt is, hogyan szabadította ki őt az Úr, amikor rabságba került. És mégis, Lót nem látta a láthatatlant. Jó szándékkal volt, és ment Ábrahámmal. Ábrahám együtt utazott Lóttal, mégis az egyik látott, a másik nem. Az Úr így munkálkodik minden helyzetben, hogy megérinti az életünket azzal a céllal, hogy az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Minden új napon, amelyre felébredek, élhetek kényelmesen, lazán, hagyhatom a dolgokat jönni-menni, de azt fogom látni, hogy a napok csak elmúltak, melyek nem lesznek elkönyvelve az Úrnál. A 90. zsoltár 10-16. verseiben ezt olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, az erősebbek számára nyolcvan esztendő és az ő dicsőségük nagyobb részt nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tova tűnik és mi repülünk. […] Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.” Hogy tudnánk mi jól számlálni a napjainkat? A napjainkat nem használhatjuk bárhogy. Ha az, amit élek, nem kötődik az Ő örökkévaló tervéhez, azok a napok elvesztek. Nemcsak arról van szó, hogy igyekszem erkölcsös életet élni. Ez szükséges. De arról van szó, hogy kinek élek? Ő elhívott, életet adott, hogy Érte éljek. Amikor Lót és Noé napjairól olvasunk, akkor arról van szó, hogy az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, ültettek, építettek. Miért vannak elítélve ezek a magatartások? Rossz dolog enni és inni? Mert bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek. Ha eszek és isztok, azt is az Ő dicsőségére kell tennetek. De ha nem az Úrnak élek, akkor az étel és az ital átalakul valamivé, ami harcolni fog ellenem. És az én szívem megnehezedik, megterhelődik, és az a nap meglepetésszerűen fog érni. Nincs vesztegetni való időnk. A napok valóban gonoszak. Az ellenség keserű gyűlölettel munkálkodik, de ezek lehetőségek, hogy megismerjük az Urat. Mi nem ijedünk meg semmitől. És azt az időt, amit Ő adott, használni akarjuk, hogy Őérte, és az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Az Úr velünk kapcsolatban a következő dolgokat tartja szem előtt: Jó az a fontossági sorrend, ahogy élünk? A mi választásunk jó? Keressük mindenek előtt Isten országát és az Ő igazságát? Hisszük, hogy a többi dolgot ráadásként megkapjuk? Ő azt akarja, hogy: „…keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát” (Mt 6,33), és a többi dolog, amit a nemzetek keresnek, ráadásként megadatnak.

Ha őszintén imádkozunk, és azt mondjuk: Uram, munkálkodj az én szívemben, hogy lássam az értékes dolgokat, és tudjam azokat becsülni, ne tekintsem értéktelen dolognak, és ne becsüljem le azt, hogy Te fegyelmezel – mert Ő fegyelmez azért, hogy az Ő szentségében részesüljünk, és ne legyünk elítélve a világgal együtt –, akkor nem lehet az, hogy ne menjünk át különféle helyzeteken. Foglalkozni akar velünk, amelyekben fegyelmezni és helyreigazítani akar bennünket. Másként kiskorúak maradunk, és nem válunk fiakká.

Ő mutassa meg az Ő dicsőségét, és az Ő dicsősége ejtse rabul a mi szívünket. Aztán kövessük Őt buzgón és forró vággyal, hogy minden nap – ahogy Pál nagy lelkesedéssel mondja –, mindenben Neki tetsző életet éljünk. Ezt akarja Ő, és ez legyen a mi szívünk vágya is. Az Úr áldjon meg bennünket. Ámen.

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért (Radu Gavriluţ)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Részlet:

“Mikor Izrael népe kijött Egyiptomból, kifosztották az egyiptomiakat, és nagyon sok értéket hoztak el magukkal. Azt gondolták, hogy az mind az övék. Nagyon meglepődtek, mikor megtudták, hogy az Úrnak kell adniuk. Ő ad nekünk, hogy mi adhassunk Neki. Természetesen örülünk annak, amit az Úrtól kapunk. De Ő azért adja nekünk az ajándékait, hogy mi visszaadjuk azokat Neki. Ameddig hústestiek vagyunk, mindent magunknak veszünk el. Minden a miénk. Ha van egy autónk, az a miénk. Ha van egy házunk, az a miénk. Ha pénzünk van, az a miénk. Minden a miénk. De jön az Úr és azt mondja: nem így van!
A nép tehát megtudta, hogy amit Egyiptomból elhoztak, azt az Úrnak kell adniuk. De mielőtt tényleg az Úrnak adták volna ezeket a dolgokat, Áron, akit a nép kényszerített, azt mondta: „Adjátok ide az aranyat, hogy egy borjút készítsek belőle!” Nagyon sok aranyat és ezüstöt adtak, és végül készítettek egy aranyborjút, amelyet Mózes összetört, majd a vízbe szórta, és megitatta velük, mint a bűneik következményét. Ez a legnagyobb baj, hogy ha nem adjuk oda az Úrnak azt, ami az Övé, eljön a gonosz, elveszi, és az mindörökre elvész. Az arany, melyet odaadtak, és amelyből az aranyborjú készült, mindörökre elveszett. Azt már nem tudták használni az Úr számára.”

“Voltak olyan helyzetek, amikor Isten el akarta pusztítani a népet, egyszer a Sínai-hegynél és egyszer Kádes-Barneánál. Vajon tényleg el akarta pusztítani őket? Mert ha tényleg ez lett volna a célja, akkor nem helyezte volna oda Mózest. Mózes közbenjárása által tudott a nép tovább menni. De úgy hiszem, hogy Istent annyira megelégítette ez, pedig Ő mindent tud, Őt nem érik meglepetésszerűen a mi bukásaink. Őt semmi sem lepi meg. Mégis, úgy hiszem, nagyon örült Mózes hozzáállásának. Az első alkalommal, amikor Isten azt mondta: „hagyd, hogy elpusztítsam őket, és téged nagy néppé teszlek”, Mózes könyörgött. Ismerjük azokat a szavakat. De az 5Mózes 9. részében azt írja az ige, hogy Mózes negyven nap és negyven éjjel állt az Úr előtt, ennyire azonosította magát a néppel, és a szívén viselte a sorsukat. Mikor Isten látta, mi történik, mit tesz Mózes, Ő sem tehetett mást. Mert Isten mindig így szól: keresek egy embert. Tudja, hogy nem sok embert talál.
A dolgok össze vannak bonyolódva, sok probléma van a kereszténység körében, és nagyon könnyen eltérünk a helyes iránytól. A jó kezdet után hamarosan azt látjuk, hogy már messze eltértek az igazságtól. Ezért mondja Martin Shake: Mózes könyörgött az Úrhoz; és egyes fordítások azt mondják: meggyőzte, rábeszélte az Urat. De nem mondhatjuk azt, hogy ez történt, mert egyszerűen csak közbenjárt, és az ő közbenjárása mutatta meg valójában az Úr szívét a nép iránt. Isten nem akarta őket elpusztítani.”

Tovább a teljes szolgálatra: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Istenünk és Atyánk (Watchman Nee)

„Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17).

Ebből az derül ki számunkra, hogy van Istenünk és van Atyánk. Vajon mi a különbség Isten mint Atya és Isten mint Isten között? A Biblia azt mondja, hogy Isten nekünk személyesen Atyánk, az egész világmindenséghez fűződő kapcsolatában pedig Istenünk.

Ha ismerjük Istent mint Atyát, az arra indít bennünket, hogy magunkat bátran a kebelére vessük; az pedig, hogy Istenként ismerjük, arra indít, hogy hódolattal földre boruljunk előtte és imádjuk Őt. Mi Isten gyermekei vagyunk, akik az Ő szeretetében élünk, és boldogan élünk mindazzal a jóval, amit csak nekünk adott. És mi Isten népe vagyunk, akik a magunk helyén, mint emberek imádjuk és dicsérjük Őt. Ismerjük Őt mint Istent, és ezért „imádjuk az Urat szent ékességben” (Zsolt 29,2). Ahogyan a zsoltáros énekli: „leborulok szent templomodban a te félelmedben.” (Zsolt 5,7). Ha valaki Istent Istenként ismeri, hogy merné nem félni Őt minden dologban?

Forrás: The Lord My Portion

Jákób élete, 1.rész – A természetes élet (Jairo dos Santos)

Az eredeti poszt linkjére kattintva mp3-ban hallgatható meg az üzenet, magyar tolmácsolással.

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

Jairo dos Santos (Brazília)

Milyen szellemi tanulságokat vonhatunk le Jákób életének tanulmányozása során? Miben hasonló a mi életünk őhozzá? Mit jelent a velünk született természetes élet szerint élni?

1Mózes 25:19-28.

Forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.