„Ne vesd meg az Úrnak fenyítését” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 20-án, Nagyváradon. PDF: Ne vesd meg az Úrnak fenyítését https://www.ekklesiaoradea.ro/

„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: fiam, ne vesd meg [ne értékeld le, ne vedd semmibe] az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. Ha a fenyítést elszenveditek [román fordításban: szenvedjétek el a fenyítést] akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival, mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” (Héb 12,5-7)

Miután az Úrhoz jövünk, az elménk megújul, de nem teljes mértékben. Ezért olvasunk az elme megújulásáról szóló Igéket több helyen a Bibliában, mert ez csak részben történik meg, és emiatt sok dologban nem jól gondolkozunk, és sok dolgot nem tartunk értékesnek.

Az egyik ilyen dolog, amit nem értékelünk, az Úr fenyítése, pedig Jakab apostol ezt mondja: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésbe estek. Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül” (1,2-4). Isten, Aki szeret, az idő előrehaladtával munkálkodik, hogy tudjuk értékelni azt, ami az Ő szemében érték. Melyek azok a dolgok, amelyek értékesek Őneki?

Az Apostolok cselekedeteiben, ahol István szónoklatát olvassuk (7. r.), ezt találjuk: a dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak, mikor még Mezopotámiában lakott. Az, hogy látta Istent, látta az Ő dicsőségét, gondoljuk meg, olyan hatással volt rá, hogy mindent elhagyott, és elment – hová? Oda, ahol ahhoz képest, amit elhagyott, nem volt civilizáció. Ő mégis elment. Végiggondoltam, hogy ha az Úr megjelenik, és látjuk Őt, akkor követjük, és elmegyünk. De mi inkább olyan emberekre gondolunk csak, mint például a tárzusi Saul, akinek az Úr megjelent a damaszkuszi úton, és elragadtatott a harmadik égig, és miután visszatért, nagy buzgósággal követte az Urat, mert látott valamit, ami az egész életét meghatározta.

Mi is szeretnénk így eljárni, szeretnénk követni az Urat és szeretnénk látni, hogy melyek az értékes dolgok. Mi az érték ebben az életben, amit mi élünk? Mi ad értéket az életünknek? Mikor Mózes Egyiptomban volt, ott élt abban a pompában, ami a fáraó palotájában volt. Az anyja és a nővére beszélt neki az Úr népéről, ahogy ma is sokan beszélnek róla. De ami őt végképp megérintette, hogy látta a láthatatlant. Ennek köszönhetően rendíthetetlen maradt, és el tudta hagyni Egyiptomot, hogy inkább együtt szenvedjen az Úr népével. Így megértjük őt a továbbiakban is, amikor így imádkozott: „…Uram, kérlek, mutasd meg nekem a te dicsőségedet” (2Móz 33,18). Mi hiába döntenénk az Úr mellett. Most hallottam, hogy egy lány férjhez megy egy hitetlen fiúhoz, és a fiú megígérte neki, hogy megtér. Én egyetlen ilyen esetet sem láttam. Ki tud megtérni? Ha imádkozunk, hogy az Úr nyissa meg a szívét, ahogy megnyitotta a Lídiáét, hogy figyeljen Pál szavaira, akkor igen. De ilyen, hogy én meg akarok térni…?

Lássuk meg, hogy melyek az életünk leglényegesebb dolgai. Milyen fontos dolgaim vannak nekem? Miért ragaszkodom olyan nagyon bizonyos földi dolgokhoz? Azért vonzanak ezek, mert nem láttam mi történik a függönyön túl. Ha egyszer ezt meglátnám, akkor tudnám, mit válasszak. Ahogy egy testvér mondta: nem szalasztanám el az alkalmakat, mert a mi időnk Isten által adott idő, és minden nap értékes a számunkra. Minden nap! Istennek van egy terve. Neki egy felséges terve van. Az Ő terve az, hogy minden nap, itt és most szövődjön a menyegzői ruhánk. A zűrös helyzetek, amelyekbe belekerülünk, lehetőségek számunkra, hogy megtanuljunk valamit. A napok gonoszak; olyanok, amilyenek Egyiptomban is voltak. Amikor Izráel népe el akart onnan menni, akkor a fáraó sok munkát adott nekik, hogy ne legyen idejük egyébbel foglalkozni. Emlékszem, mikor én gyermek voltam, az élet sokkal egyszerűbb volt, és nagyon boldogok voltunk. Sokkal boldogabbak, mint azok, akiknek egyre romlik a szemük, mert a sokféle számítógépes játékban lelik örömüket. Ha visszatekintünk, ötven évvel ezelőtt a mi falunkban az élet nagyon egyszerű volt, és az emberek boldogok voltak.

Mára az élet nagyon bonyolulttá vált. A keresztények számára a fontossági sorrend más lett. Miért? Mert nem látták a láthatatlant. A dicsőség Istene, az az Isten, Aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami a földön van, és a világmindenséget, mindezt egy céllal teremtette. És ez az Isten közeledik hozzánk, és meg akarja nyerni a mi szívünket. Ha Ő megnyeri a szívünket, a dolgok megváltoznak. Egyszer voltam valahol, és volt ott egy testvér, aki munkát keresett. Egy fiatal, komoly testvér volt, és mondta, hogy imádkozzunk érte, hogy találjon a szakmájában munkahelyet. Én azt mondtam neki: lehet, hogy az Úr szeretne az Ő munkájában használni téged. De testvérek, ez olyan dolog, amire senki nem gondol.

Ma mondják egyesek, hogy fulltime (teljes idejű szolgálat), de én most nem ezekre gondolok, hanem olyan emberekre, akik valóban az Úr dolgaiban foglalatosak. Ez csak egyféleképpen lehetséges. Imádkoznunk kell, hogy: az Úr munkálkodjon; nyissa meg a szemünket, hogy lássunk; és egyre több embernek az igaz, valós dolgok legyenek a nagyra becsült foglalatosságai. Az Úr dolgait nem lehet úgy tenni, hogy én eldöntöm, hogy mostantól időt szánok az Úrra; elhatározom, hogy ezt és azt betartom; hogy minden összejövetelen részt veszek; hogy meglátogatom a testvéreket; minden hétre készítek egy programot, hogy kiket fogok meglátogatni; egy másik programot, hogy reggel felkelek, hogy olvassam a Bibliát, hogy imádkozzak Testvérek, ez nem így megy! Egyetlen módon megy. Ha a dicsőség Istene kijelenti Önmagát, és meglátod Őt. Voltak olyan emberek, mint Ábrahám, a tárzusi Saul, Mózes, akiket egyszerűen rabul ejtett az Úr jelenléte. Szerették az Urat, és az Úr használta őket. Olyan emberek, akik valóban láttak valamit. Tudjuk, hogy Ábrahámmal együtt Lót is eljött. Az Úr megáldotta őt anyagiakkal. Együtt utazott Ábrahámmal. Sokszor látta Ábrahámnak a tetteit, bizalmát az Úrban, és azt is, hogyan szabadította ki őt az Úr, amikor rabságba került. És mégis, Lót nem látta a láthatatlant. Jó szándékkal volt, és ment Ábrahámmal. Ábrahám együtt utazott Lóttal, mégis az egyik látott, a másik nem. Az Úr így munkálkodik minden helyzetben, hogy megérinti az életünket azzal a céllal, hogy az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Minden új napon, amelyre felébredek, élhetek kényelmesen, lazán, hagyhatom a dolgokat jönni-menni, de azt fogom látni, hogy a napok csak elmúltak, melyek nem lesznek elkönyvelve az Úrnál. A 90. zsoltár 10-16. verseiben ezt olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, az erősebbek számára nyolcvan esztendő és az ő dicsőségük nagyobb részt nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tova tűnik és mi repülünk. […] Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.” Hogy tudnánk mi jól számlálni a napjainkat? A napjainkat nem használhatjuk bárhogy. Ha az, amit élek, nem kötődik az Ő örökkévaló tervéhez, azok a napok elvesztek. Nemcsak arról van szó, hogy igyekszem erkölcsös életet élni. Ez szükséges. De arról van szó, hogy kinek élek? Ő elhívott, életet adott, hogy Érte éljek. Amikor Lót és Noé napjairól olvasunk, akkor arról van szó, hogy az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, ültettek, építettek. Miért vannak elítélve ezek a magatartások? Rossz dolog enni és inni? Mert bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek. Ha eszek és isztok, azt is az Ő dicsőségére kell tennetek. De ha nem az Úrnak élek, akkor az étel és az ital átalakul valamivé, ami harcolni fog ellenem. És az én szívem megnehezedik, megterhelődik, és az a nap meglepetésszerűen fog érni. Nincs vesztegetni való időnk. A napok valóban gonoszak. Az ellenség keserű gyűlölettel munkálkodik, de ezek lehetőségek, hogy megismerjük az Urat. Mi nem ijedünk meg semmitől. És azt az időt, amit Ő adott, használni akarjuk, hogy Őérte, és az Ő örökkévaló terve számára éljünk.

Az Úr velünk kapcsolatban a következő dolgokat tartja szem előtt: Jó az a fontossági sorrend, ahogy élünk? A mi választásunk jó? Keressük mindenek előtt Isten országát és az Ő igazságát? Hisszük, hogy a többi dolgot ráadásként megkapjuk? Ő azt akarja, hogy: „…keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát (Mt 6,33), és a többi dolog, amit a nemzetek keresnek, ráadásként megadatnak.

Ha őszintén imádkozunk, és azt mondjuk: Uram, munkálkodj az én szívemben, hogy lássam az értékes dolgokat, és tudjam azokat becsülni, ne tekintsem értéktelen dolognak, és ne becsüljem le azt, hogy Te fegyelmezel – mert Ő fegyelmez azért, hogy az Ő szentségében részesüljünk, és ne legyünk elítélve a világgal együtt –, akkor nem lehet az, hogy ne menjünk át különféle helyzeteken. Foglalkozni akar velünk, amelyekben fegyelmezni és helyreigazítani akar bennünket. Másként kiskorúak maradunk, és nem válunk fiakká.

Ő mutassa meg az Ő dicsőségét, és az Ő dicsősége ejtse rabul a mi szívünket. Aztán kövessük Őt buzgón és forró vággyal, hogy minden nap – ahogy Pál nagy lelkesedéssel mondja –, mindenben Neki tetsző életet éljünk. Ezt akarja Ő, és ez legyen a mi szívünk vágya is. Az Úr áldjon meg bennünket. Ámen.

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbát; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért (Radu Gavriluţ)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Részlet:

“Mikor Izrael népe kijött Egyiptomból, kifosztották az egyiptomiakat, és nagyon sok értéket hoztak el magukkal. Azt gondolták, hogy az mind az övék. Nagyon meglepődtek, mikor megtudták, hogy az Úrnak kell adniuk. Ő ad nekünk, hogy mi adhassunk Neki. Természetesen örülünk annak, amit az Úrtól kapunk. De Ő azért adja nekünk az ajándékait, hogy mi visszaadjuk azokat Neki. Ameddig hústestiek vagyunk, mindent magunknak veszünk el. Minden a miénk. Ha van egy autónk, az a miénk. Ha van egy házunk, az a miénk. Ha pénzünk van, az a miénk. Minden a miénk. De jön az Úr és azt mondja: nem így van!
A nép tehát megtudta, hogy amit Egyiptomból elhoztak, azt az Úrnak kell adniuk. De mielőtt tényleg az Úrnak adták volna ezeket a dolgokat, Áron, akit a nép kényszerített, azt mondta: „Adjátok ide az aranyat, hogy egy borjút készítsek belőle!” Nagyon sok aranyat és ezüstöt adtak, és végül készítettek egy aranyborjút, amelyet Mózes összetört, majd a vízbe szórta, és megitatta velük, mint a bűneik következményét. Ez a legnagyobb baj, hogy ha nem adjuk oda az Úrnak azt, ami az Övé, eljön a gonosz, elveszi, és az mindörökre elvész. Az arany, melyet odaadtak, és amelyből az aranyborjú készült, mindörökre elveszett. Azt már nem tudták használni az Úr számára.”

“Voltak olyan helyzetek, amikor Isten el akarta pusztítani a népet, egyszer a Sínai-hegynél és egyszer Kádes-Barneánál. Vajon tényleg el akarta pusztítani őket? Mert ha tényleg ez lett volna a célja, akkor nem helyezte volna oda Mózest. Mózes közbenjárása által tudott a nép tovább menni. De úgy hiszem, hogy Istent annyira megelégítette ez, pedig Ő mindent tud, Őt nem érik meglepetésszerűen a mi bukásaink. Őt semmi sem lepi meg. Mégis, úgy hiszem, nagyon örült Mózes hozzáállásának. Az első alkalommal, amikor Isten azt mondta: „hagyd, hogy elpusztítsam őket, és téged nagy néppé teszlek”, Mózes könyörgött. Ismerjük azokat a szavakat. De az 5Mózes 9. részében azt írja az ige, hogy Mózes negyven nap és negyven éjjel állt az Úr előtt, ennyire azonosította magát a néppel, és a szívén viselte a sorsukat. Mikor Isten látta, mi történik, mit tesz Mózes, Ő sem tehetett mást. Mert Isten mindig így szól: keresek egy embert. Tudja, hogy nem sok embert talál.
A dolgok össze vannak bonyolódva, sok probléma van a kereszténység körében, és nagyon könnyen eltérünk a helyes iránytól. A jó kezdet után hamarosan azt látjuk, hogy már messze eltértek az igazságtól. Ezért mondja Martin Shake: Mózes könyörgött az Úrhoz; és egyes fordítások azt mondják: meggyőzte, rábeszélte az Urat. De nem mondhatjuk azt, hogy ez történt, mert egyszerűen csak közbenjárt, és az ő közbenjárása mutatta meg valójában az Úr szívét a nép iránt. Isten nem akarta őket elpusztítani.”

Tovább a teljes szolgálatra: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Istenünk és Atyánk (Watchman Nee)

„Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez” (Jn 20,17).

Ebből az derül ki számunkra, hogy van Istenünk és van Atyánk. Vajon mi a különbség Isten mint Atya és Isten mint Isten között? A Biblia azt mondja, hogy Isten nekünk személyesen Atyánk, az egész világmindenséghez fűződő kapcsolatában pedig Istenünk.

Ha ismerjük Istent mint Atyát, az arra indít bennünket, hogy magunkat bátran a kebelére vessük; az pedig, hogy Istenként ismerjük, arra indít, hogy hódolattal földre boruljunk előtte és imádjuk Őt. Mi Isten gyermekei vagyunk, akik az Ő szeretetében élünk, és boldogan élünk mindazzal a jóval, amit csak nekünk adott. És mi Isten népe vagyunk, akik a magunk helyén, mint emberek imádjuk és dicsérjük Őt. Ismerjük Őt mint Istent, és ezért „imádjuk az Urat szent ékességben” (Zsolt 29,2). Ahogyan a zsoltáros énekli: „leborulok szent templomodban a te félelmedben.” (Zsolt 5,7). Ha valaki Istent Istenként ismeri, hogy merné nem félni Őt minden dologban?

Forrás: The Lord My Portion

Jákób élete, 1.rész – A természetes élet (Jairo dos Santos)

Az eredeti poszt linkjére kattintva mp3-ban hallgatható meg az üzenet, magyar tolmácsolással.

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

Jairo dos Santos (Brazília)

Milyen szellemi tanulságokat vonhatunk le Jákób életének tanulmányozása során? Miben hasonló a mi életünk őhozzá? Mit jelent a velünk született természetes élet szerint élni?

1Mózes 25:19-28.

Forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

Az első szeretet – 2. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az ApCselben látjuk, hogy ezt a csodálatos örömöt kiváltó tényező nem volt más, mint az Úr Jézus fölmagasztalásának, fölemelésének belső megtapasztalása. Pontosan ezt akarta a Szent Szellem is, aki azért és azon az alapon jött, hogy Jézus elfoglalta a trónt; az pedig, hogy a gyülekezethez jött, azt jelenti, hogy mindenkihez jött, aki hitt az Úr Jézusban – hogy mindenkiben valóságossá tegye azt a dicsőséges tényt, hogy Jézus Úr, felemeltetett, és most a trónon ül. Ennek valóságossága a Szent Szellemmel együtt költözött beléjük, és ez hozta létre bennük ezt a csodálatos örömöt.

Mindnyájan hiszünk abban, hogy Jézus a trónon ül, mindnyájan hisszük, hogy fel lett emelve, egyikünk sem habozna határozottan egyetérteni azzal, hogy „az Istennek jobbján fölmagasztaltatott”. Azt akarom mondani, hogy az Úr népében sokunkból hiányzik valami, amire pedig nagy szükség lenne, hogy valóságként megéljük: Jézus fölmagasztalva, fölemelve! Ó, ha valóban fölismernénk a szívünkben mindazt, amit ez jelent; ha meglátnánk mindazt, amin keresztülment, amit elszenvedett; az útját akadályozó hatalmas ellenállást; meglátnánk mindazt, ami fölött győzedelmeskednie kellett – a bűn felett, az emberi gyengeség és romlás felett, a sátáni erők és ellenségesség felett, az egész világ felett! Maga a halál és annak minden ereje felett! (Ki tudná valaha is megmérni vagy leírni ezeket?) Akkor azt is meglátnánk és felismernénk, hogy annak, hogy Jézus fel lett emelve, és az Isten jobbján ül, valódi jelentősége van! Ha ez a Szent Szellem által valóban megragadhatna bennünket belsőleg, biztos vagyok benne, hogy sokkal több lenne az igazi örömünk, akkor is, ha egyébként nagy lelkesedéssel hisszük a tényt, hogy Ő a trónon ül.

A Szent Szellem eljött, és lakozást vett bennünk a maga isteni örömével, lendületével ezzel a hittel kapcsolatban. Nagy ujjongás és öröm volt a mennyben. Amikor az Úr Jézus visszatért a mennybe, a Zsoltárokban van egy rész, amelyik leírja ezt: „Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” (Zsolt 24,7). A menny ujjongva örvendezik. Ez valódi kép, ahogyan a menny örömujjongása közepette az Úr Szelleme eljön annak győzelmében, dicsőségében, erejében és örömében, hogy Krisztus ott van fönt, és úgy megtölti ezeknek a hívőknek a szívét, hogy a menny öröme visszhangzik bennük. Így őket is ez az öröm járja át az Úr Jézus felmagasztalásának, felelemelésének belső megtapasztalása által.

Ha most nem érezzük úgy, hogy éppen ez lenne jellemző ránk, úgy vélem, hogy az Úr Igéje az most számunkra, hogy így lássuk Őt, hogy bennünk is létrejöjjön az első szeretet helyreállását jelző öröm.

Ha nem mondanék semmi többet, csak ezt: több szent örömre van szükségünk, és ez olyasmi, ami miatt keresnünk kellene az Urat, akkor ez már önmagában nagyon jó buzdítás lenne, és ha megfogadnánk, nagyon nagy dicsőséget szerezne az Úrnak. Szoktatok-e vajon szembenézni magatokkal, és mondjátok-e: „Te tényleg nagy odaszánással vagy az Úr iránt; valóban egyedül az Ő érdekét tartod szem előtt, az Ő dicsőségét, az Ő népét; tényleg egyedül Krisztus teljességére törekszel. De nem igaz-e ugyanakkor, hogy túl nagy küzdelem árán teszed ezeket, és ez az erőfeszítés minden örömöt kiszorít az életedből, és nem is engedi be; és így keresztény élet szörnyű teherré válik, amitől ráadásul mások is ilyennek érzik? Súly nehezedik rád, és őszintén megvallva, nincs sok örvendezés, nincs sok valódi öröm. Lehet, hogy mélyen odabent van némi örömteli tudat, lehet, hogy tudsz valamit erről mélyen odabent, de ott van az a másik összetevő: a valódi öröm, a boldog örvendezés – az nagyon hiányzik.” Szoktatok-e így beszélni magatokkal? Bevallom nektek, én nem egyszer beszéltem már így magammal. Néha össze kell szednem magamat, és olykor ehhez nagyon határozott cselekvésre van szükség, egyértelműen ki kell jelenteni: „Nem fogom hagyni, hogy a keresztény élet örömét, túláradó boldogságát, jókedvét elfojtsa bármi is, még az Úr dolgaival való foglalkozás sem teheti ezt meg!” Hiszem, hogy az Úr azt szeretné, ha az Övéi boldog gyermekek lennének, külsőleg is és belsőleg is, amennyire csak lehet, és talán sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy sokukra jellemző.

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, 1. rész – John Saunders

Az alábbi hangfelvétel 1995-ben készült Nagyváradon, eredetileg román tolmácsolással, amelyet – az Audacity nevű program segítségével – magyarral helyettesítettem. (Elnézést kérek a hibákért, remélhetőleg lesz folytatás, és azok már jobbak lesznek 🙂 Ide, a blogfelületre nem lehetett mp3-ként beilleszteni, ezért kellett a youtube formátum.)
Az eredeti felvétel a nagyváradi gyülekezet honlapján, ide kattintva érhető el.

 

 

A szeretet Királya – Dana Congdon

Eredeti: The King of Love (A fordítás az oldalról letölthető pdf alapján készült.)

János 15,9-17: Amint az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, amint én is megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket mondtam nektek, hogy az örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondtalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon, hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezeket parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek.”

1János 4,7-16: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el Isten a világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk. Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és bizonyságot is teszünk arról, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, Isten megmarad abban, és ő is Istenben. És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”

Énekek éneke 1,1-4; 12-17; 2,1-6: „Énekek éneke, amely Salamoné. Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok. Vígy magaddal engem, hadd fussunk! Bevitt engem a király szobáiba. Örvendezzünk és vigadjunk benned, emlegetjük szerelmedet, mely jobb a bornál, méltán szeretnek téged.” „Mikor a király az asztalánál ül, jó nárdusillat árad rólam. Olyan nekem szerelmesem, mint egy köteg mirha, mely kebleim között nyugszik. Mint Engedi szőlőiben a ciprusfürt, olyan nekem a szerelmesem. Mily szép vagy, mátkám, mily szép vagy, szemeid olyanok, mint a galambok! Íme, te is szép vagy, szerelmesem, gyönyörűséges, és a mi ágyunk zöldellő. Házunk gerendái cédrusfák, mennyezete pedig ciprusfából van.” „Sáron rózsája vagyok, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok között. Mint az almafa az erdő fái között, olyan az én szerelmesem az ifjak között. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse gyönyörűséges ínyemnek. Bevisz engem a borozóházba, és zászlaja fölöttem a szerelem. Erősítsetek engem aszúszőlővel, üdítsetek föl engem almával, mert a szerelem betege vagyok. Bal keze a fejem alatt van, és jobb kezével átölel engem.”

A Király eljön a földre, hogy megalapítsa királyságát

Tudjuk az Igéből, hogy létezik a tér és az idő fölött egy csodálatos, megfoghatatlan trónus, mely telve van dicsőséggel, smaragd, arany és tündöklő világosság ragyog körülötte, fölötte pedig élő lények folyamatosan ezt kiáltják: „Szent, szent, szent vagy, dicsőséged betölti az egész mennyet és a földet”. Ez a trón már a világ megalapozása előtt létezett; s egyszer csak hallhatjuk az isteni tanács kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” És jóval azelőtt, hogy Ézsaiás megszületett volna, Isten Örökkévaló Fia ezt mondta: „Itt vagyok, engem küldj!”

Az idő teljességében a dicsőség Királya levetette fénylő öltözetét, és mindazok szeme láttára, akik a trón előtt térdet hajtottak, lejött a földre, hogy nem csak titkos, hanem szolgáló Királlyá legyen. Eljött, és hirdette az örömhírt azon keveseknek, akik régóta vágyakoztak rá: „Isten Királya és Királysága elközelített”. Az emberek teljesen felbolydultak, és a vidék szinte kicsattant az élettől, amikor a Felkent szertejárt Galileában, és csodákat tett, a világosságról beszélt; megváltott, helyreállított és megjavított mindent, ami eltört és elveszett. Azért jött, hogy bűnösöket mentsen meg. Milyen csodálatos Király volt Ő – de csak kijelentés által lehetett meglátni mint királyt, és azt is csak keveseknek. De végül a halála által megnyílt a királyság mindannyiunk előtt – és dicsőség Istennek, azóta, hogy Jézus feltámadt a halálból és újra mint dicsőséges Király, felment az Atya jobbjára, Isten titka feltárulhatott.

Isten szerette a világot, és ez nagy titok. Ki értheti meg? Mégis, ez a bizonyíték, hogy Isten szerette a világot: elküldte a Fiát a földre, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem átmenjen a sötétség uralmából szeretett Fia királyságába. Milyen elképesztő Király ez! Tudjuk, hogy azóta nagy sokaság ment át az Atya szerelmes Fiának királyságába, és tapasztalta meg a kegyelmet, a megbocsátást, a szabadságot, a békességet, a gyógyulást az életében és az Atya szeretetét.

János kicsiny gyermekekhez szól a levelében, és azt mondja: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” Milyen csodálatos szeretetet tapasztaltunk meg az Atya részéről! És a Szent Szellem adatott nekünk, belénk és ránk, hogy átváltoztasson, felkészítsen, és dicsőségről dicsőségre vezessen, míg meg nem állhatunk a dicsőség fiaiként abban a királyságban – Magával a Királlyal, a Messiással, Urunkkal, Jézus Krisztussal együtt.

Azt szerettem volna elmondani, hogy mennyire fontos, hogy ezek a dolgok ki legyenek jelentve a szívünkben. Meg kell látnunk a szívünkben a dicsőség Királyát! Minél világosabban látjuk, mennyire dicsőséges a mi Királyunk, annál inkább meg fog látszani odaadásunkon, önátadásunkon, szolgálatunkon az Ő természete. Azt is megpróbáltam a korábbiakban megosztani veletek, hogy habár nagyon jól ismerjük ezt a kifejezést – Jézus a Krisztus –, olyan élő kinyilatkoztatásra van szükségünk a Krisztusról, hogy a Szent Szellemet Isten kitölthesse ránk. Ez az Ő legszemélyesebb felkenése minden egyes hívő és a gyülekezet számára, és amely meghatározott feladatokra és elhívásokra szól. Jézus, a Felkent, és Jézus, Aki felken, eljött, hogy kitöltse Szellemét ránk, és hatékony szolgákká tegyen bennünket a királyságban.

Jézus kijelenti magát azoknak, akik megtartják a parancsolatait

Van azonban egy másik kijelentés is a Királyról, amelyről most szeretnék beszélni. Az a tanítvány vezet be minket ebbe, akit Jézus szeretett: János, aki néhány nagyon bensőséges beszélgetést idéz fel Jézussal még a Golgota előtt, és egyedülálló módon írja le ezeket evangéliumában. A Jn 14,21-ben ezt mondja: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” Milyen csodálatos ígéret ez azoknak, akik megtartják parancsolatait!

A 23. versben ezt olvassuk: „Jézus így válaszolt: “Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála”. Jézus nagyon bensőséges dolgokat kezd megosztani a tanítványaival. Tudjuk, hogy az Atya szeretete nem személyválogató, Ő minden gyermekét egyformán szereti. Istennek egyetlen gyermeke sem mondhatja jogosan, hogy „Atyánk elhanyagolt engem”. Nem, mi ismerjük az Atya szeretetét. János az 1Jn 2-ben írja: „írtam nektek kisgyermekek, mivel megismertétek az Atyát. Írok nektek kisgyermekek, mert megbocsátást nyertek a vétkeitek az Ő nevéért” (12-13. v.).

Van azonban még valami más, valami több is azoknak, akik nekifeszülve igyekeznek. Van valami még mélyebb dolog ebben a bensőségességben, amit akkor tapasztalunk meg, ha szeretjük Őt és megtartjuk a parancsolatait.

A Jn 15-ben Jézus újra oly drága és bensőséges szavakkal beszél az együttlakozásról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez teljesen magától értetődő – én Krisztusban lakozom, és Krisztus lakozik bennem. Igen kétségtelenül ez a mi helyzetünk Krisztus Jézusban, de itt, a 15. fejezetben olyan kapcsolatról beszél, melyben az ember Krisztusban marad, megtartja parancsolatait és hallgat a hangjára. A 15,9-ben mondja: „Amint szeret engem az Atya, én is úgy szeretlek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben.”

Jézus barátjává válni

A 14-15. versben ezt olvassuk: „Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek azt, amit én parancsolok nektek. Többé nem mondalak titeket rabszolgáknak”. Ne feledjük, hogy itt olyan rabszolgáról van szó, aki önként, szeretetből vállalta a rabszolgaságot. „Tudom, hogy saját, szabad akaratotokból jöttetek Hozzám, és adtátok magatokat Nekem; szolgálva meghajoltatok Előttem, ezért én nem nevezlek titeket ezután szeretett rabszolgáimnak, hanem a barátságomba fogadlak benneteket, és olyan dolgokat jelentek ki nektek, melyeket az Atyám mondott Nekem, mert a barátaim vagytok.” Ellentmondásosnak tűnhet, de nem az. Isten, az Atya minden gyermekét szereti, de vannak olyanok, akiket Jézus szeret, mint Jánost is, aki ezt a részt írta. Vannak olyanok, akik a barátai lettek.

Pontosítsunk azonban valamit. Amikor azt énekeljük: „Ó, mily barátunk Jézus”, az teljesen helyes, teljesen csodálatos és teljesen igaz: Jézusban barátra leltünk. A Jn 15 azonban valami másról beszél: mi vajon az Ő barátai vagyunk? Elmondhatja-e Jézus: „Mily barátra leltem benned”? Ez egy másik ének. Igen, Jézus a barátunk, és sokszor számíthatunk erre, de ez itt arról beszél, hogy mi legyünk az Ő barátai! Most pedig a barátai még mélyebbre hatoltak, Vele lakoznak – nem járkálnak ki-be, ki és be. A barátai pedig hallgattak rá, megtartották a parancsolatait, és nem csak azt mondták: „Meg fogom gondolni, Uram. Majd később visszajövök. Add nekem megint! Ja, igen, elfelejtettem. Hát, még meggondolom.” Nem, ezek azok, akik mélyebbre mentek, rabszolgák lettek, de most már barátokká váltak, és bizonyos dolgok kezdenek megnyílni a barátok előtt.

A Király a szerelmesünk

A kijelentésnek ahhoz a pontjához szeretnék eljutni, amely annyira titokzatos és mély, hogy hiába mondom el, csak azok fogják megérteni, akik tudják, miről beszélek. Azok, akik a szívüket az Úrnak adták, akik az Ő szeretetből való, önkéntes rabszolgái, akik Vele együtt lakoznak és hallgatnak Rá, Felé igyekeznek, vágynak megismerni Őt, Őszerinte való szívük van… – ha ilyen vagy, akkor egyszer csak eljön a nap, amikor eljön hozzád, mintha egyik barátjához jönne, és egyszer csak megcsókol. Olyan hirtelen történik, és teljesen szíven üt, és tisztára szerelmes leszel, mert valami megnyílt benned, amit még sosem vettél észre korábban. Ismerted az Atya szeretetét, de nem ismerted még soha a Szerelmesnek a szerelmét.

Nagy gyönyörűségünkre pedig kiderül, hogy a Király a szerelmesünk. Olyan nehéz ezt kimondani, és jó okkal, mert a „szerelmes”, „szerető” mára már csak rossz értelemben használatos. De hogyan mondhatnánk másképpen? Ez a Király igazi szerelmes, és olyan szenvedély, erő, féltékenység, öröm, határozottság, gyönyörűség és bensőségesség van benne, hogy nem könnyű beszélni róla. De ez van, és ez megtörténik. Megragad, és annyira titokzatos. Nem is nagyon merünk róla beszélni, mert kitalációnak tűnik – ki mondhatja, „Képzeld, Jézus megcsókolt”? Úgy hangzik, mintha eltúloznánk valamit. Túlságosan is bensőséges. Vagy esetleg úgy érezzük, ez olyasmi, amit mi sohasem kezdeményezhetnénk, de az igazság az, hogy Ő kezdeményezi, és semmit nem tudsz tenni azon kívül, hogy elfogadod a csókokat az ajkadon.

Sulamit szerelmes lesz

Nagyon titokzatos az a kép, melyet az Énekek Énekében látunk. Salamonról és Sulamitról, azaz egy sulamita nőről szól, ami valójában „egy senkit” jelent. Mindez egészen elképesztően titokzatos, mert ez a senki és a föld legnagyobb királya jönnek össze egymással.

Amikor mi egy királyságra gondolunk, általában a külsődleges dolgok jutnak eszünkbe, a pompa, a ceremóniák, hatalom, erő, hadsereg, trónterem, trónus, követek, hajlongó alattvalók, győzelmek, gazdagság, arany aranyra halmozva; tehát mindaz, amije Salamonnak megvolt. Salamon dicsőséges király volt, a bölcsesség igazi gazdagságával és az Úr félelmével, nem beszélve azokról a javakról, melyeket életében összegyűjtött. Micsoda királyság volt ez! Mi ezek szerint a külsődleges dolgok szerint gondolunk a királyságra, pedig amikor Jézus a földön járt, és rejtetten volt Király, a királyságát mégis láthattuk. Láthattuk a tekintélyét és az eltökéltségét, a céljait; láttuk erővel és hatalommal cselekedni. Láttuk Őt megkötözni az ellenséget, és hatalmas csodákat tenni. Most pedig az Ő királyságában vagyunk.

Mire gondolunk, amikor azt a szót halljuk, hogy királyság? A kereszt hordozására, az Úr szolgálatára, a kötésre és oldásra való felhatalmazásra, a királyság kulcsainak használatára, imádkozásra és imádatra gondolunk; s a helyünkön megállva kijelentjük: „Jézus az Úr a földön”, és mi teszünk erről élő bizonyságot. A királyságnak megvan a maga erőszakossága. Szolgálat és valódi küzdelmek, harcok vannak itt. De van egy elrejtettség és valami mennyei is ebben a királyságban. Beszélünk a királyságról, és gondolunk ezekre a dolgokra; és tudjuk azt is, hogy a királyság középpontjában mindenki számára van egy kereszt. Ezért tapasztalunk üldözést, szenvedést és ezért hozunk áldozatokat ebben a királyságban.

Sulamit látása a királyságról

Hadd tegyek föl egy egyszerű kérdést: Vajon milyennek látta Sulamit a királyságot? Milyennek láthatta Salamon királyságát? Amikor az Énekek Énekére visszatekintünk, természetesen azt látjuk, hogy valami nagy titok máris történt, mert Sulamit ezekkel a szavakkal nyit: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! A te szerelmed jobb a bornál. Drága olajodnak jó az illata; neved, mint a kiöntött, drága olaj, ezért szeretnek téged a leányok.” A király megcsókolta, és most Sulamit többet akar, mert szerelmes lett.

Nem ismerjük a történetet emögött a pillanat mögött, de arra kell következtetnünk, hogy valami bizonyára történt. Elképzelhetjük esetleg a fiatal Salamont, amint egy nap feláll, otthagyja a templom épületének tervrajzait és a hozzá tanácsért és bölcsességért forduló sokaságot, s ellovagol abba az országba, ahol meglátja ezt a barna leányt. Odamegy hozzá és a szemébe néz, elmondja neki, hogy milyen szépséges és kedves, s mindazokkal a gyönyörű költői szavakkal és szép prózaisággal, királyi módon körüludvarolja. A lány lesüti szemét, majd amint felmosolyog rá, a király megcsókolja, és elmegy. Nyilván biztos visszamegy a palotájába, és újra kézbe veszi a tervrajzokat, meg az összes többi dolgot, amit szokott csinálni a királyságban. Sulamitnak azonban most volt először igazi látása a királyságról, és ez Salamon volt, és ő szerelmes lett bele.

Ez pedig valami csodálatos titokról beszél, mely Isten gyermekei között történik, hogy miközben szolgálunk, miközben szeretünk és igyekszünk, miközben éljük az életünket, akkor, amikor legkevésbé számítunk rá, a Királyunk, a dicsőség Királya eljön hozzánk, és mond nekünk valamit, ami megragadja a szívünket. Valami annyira személyes dolog ez, hogy az már-már félelmetes. Meghaladja a képzeletet. Nem is tudnánk magunktól kitalálni ehhez hasonlót. És ha valóban szeretett és megcsókolt minket a Király, egy titok válik valósággá bennünk, amit meg kell tartanunk. Megosztotta a szívét velünk.

A Király Sulamitot választja – egy senkit

El tudjuk képzelni ezt a dicsőséges királyt, amint megosztja a szívét ezzel a munkától lebarnult, egyszerű leánnyal? El tudjuk képzelni a dicsőség Királyát, hogy megosztja a szívét veled vagy velem? Felmerülhetett-e egyáltalán a leánnyal kapcsolatban, hogy méltó-e? Képezhette-e egyáltalán vita tárgyát? Amit azonban mondani tudott, az ez volt: „A szerelem betege vagyok”. És egy dolgot tudott megvallani: „Ő volt az, nem én”. A Salamon vezette Izrael királyságában egy szolgálólány soha nem kezdeményezhetett volna a királynál azzal, hogy „Szia, mi a helyzet?”. Nem beszéltél addig, amíg nem szólítottak. Nem néztél valakinek a szemébe, hacsak az nem mondta: „Nézz rám!”. Tudjuk tehát, hogy csakis a király lehetett az, ő kezdeményezett; nincs kétség efelől. Neki kellett odamennie a leányhoz. Aki pedig ezt mondta utána a barátnőinek: „Engem választott, eljött hozzám, és azt mondta: ’nem te választottál engem, én választottalak téged’. (Emlékszünk, ugye, hogy mit mondott Jézus a barátainak a Jn 15-ben?) És miután megcsókolt, tudjátok, mit csinált? Elvitt ebbe a vendégfogadó házba, és egy nagy felirat lógott felettünk: ’Salamon szereti Sulamitot’, és azt mondta: ’Gyere, drágám, ülj ide mellém.’ És behozták azokat a csodálatos ételeket. Micsoda ünnepség volt!”

A Király iránti szerelem első fázisa

Mindnyájan ismerjük ezeket a kis szövegpárokat az Énekek Énekében. A találkozás és a legelső hódítás eredményeképpen a király azt mondja: „Kedvesem, galambom, szépségem, annyira szeretlek.” Majd Sulamit a 2,16-ban azzal összegzi: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok.”

Itt most már teljesen meggondolatlan a szerelemtől. Onnan lehet észrevenni, hogy saját magát teszi előre: „Szerelmesem enyém”. Úgy jön át, mintha tényleg azt hinné, ő fogta meg a királyt valahogyan, hogy ő a fődíj, a király pedig a szerelemtől fűtött udvarló. De éppen ez az, amit Salamon akart, hogy gondoljon. A lánynak nem volt semmilyen státusza egészen addig a napig. Elhanyagolták, a saját családja is lekicsinyelte, és olyan munkát kellett végeznie a földeken, hogy lebarnult és durva lett tőle a bőre. Nem volt státusza saját magában, de hirtelen, egyszer csak lett valaki, aki szereti őt. Még kimondani is hogyan lehetett, hogy a királyok királya, a dicsőséges Salamon az, aki szereti őt? És bár annyira le volt nyűgözve, hogy nem értette meg, amit mondott neki, de úgy beszélt vele, mintha egy királynő lett volna teljes pompájában, olyan gyönyörű, a tökéletesség mintaképe. Ezt mondta a király a leánynak, aki persze nem tudta elhinni mindezt, de boldog volt, hogy a király vak a szerelemtől. Megragadta tehát, és kérte: „mondjad még, drágám, mondjad még!” A király pedig költőien tudott mindent megfogalmazni, és a leány teljesen beteg lett a szerelemtől. Megvallotta szerelmét minden módon neki, és bebizonyította, hogy szereti. Mondhatjuk, hogy csacskaság és bolondság volt a lány részéről azt mondani, hogy „Szerelmesem az enyém, és én az övé”, de fülig szerelmes volt, és a király tudta, hogy a leány mennyire bizonytalan.

A megváltás bizonyossága

Isten gyermekei annyira bizonytalanok. Olyanok, mint akik éppen csak megmenekültek, és nem értik, hogy a Király hogyan is nézhetne rájuk? És amíg az nem világos, hogy a Király szeret minket, és tökéletesnek és dicsőségesnek lát, addig nem is tudjuk elhinni. Sulamit sem hitte volna el soha. Meg akarom kérdezni: Te vagy ő? Évek óta szolgáltad Istent, olvastad az Igét, imádkoztál, vágytál az Ő bizonyságtevője lenni, próbáltad ezt, próbáltad azt, talán sikerült, talán nem, a növekedésed az Úrban hol megállt, hol elindult, odaszántad magadat Neki, és akkor egyszer csak megcsókolt? Ne kérjétek, hogy elmagyarázzam, ez mit jelent, de ha megcsókolt, pontosan tudjátok. Nincs senki más, ahová mehetnénk. Talán szeretnél menekülni a felelősség elől, a feladatok, a terhek elől, az iskolád, a munkád vagy a környezeted elől, de tudod, hogy nincs hová menni Rajta kívül, csakis Őhozzá. Megcsókolt téged. Milyen szavakat mondott neked? Vajon hitetlenkedve leráztad magadról? Hiszel Isten Igéjében? Vagy azt mondod: „Nem, ez nem szólhat nekem. Biztosan valaki másnak szól. Én soha nem lehetnék dicsőségbe jutott fiú, vagy része a menyasszonynak. Én csak az leszek, aki odakint csikorgatja majd a fogát. Nem kell nekem nagy ház, csak egy kis viskó, nekem ennyi is elég.”

De ha a Király egyszer már valaha eljött, és szólt hozzád a szerelemről, Ő nem beszél félmondatokban. Nem mond csak félig dolgokat, vagy, hogy csak félútig fogunk eljutni. Ezek a mi gondolataink és az ellenség hazugságai. Mert amikor a Király eljön és megcsókol, van valami, amit haza akar hozni a szívünkbe örökre. Mi az Övé és Ő a miénk. Annyira szeretné lerendezni ezt a dolgot, hogy azt mondhassuk: „Jézus az enyém.” Ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire voltunk tökéletesek, mennyire voltunk jók, vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak tudjuk, hogy Jézus a miénk, és ez a megváltás bizonyossága.

A morva testvérek nagyon erősek voltak az üdvösségükről való meggyőződés dolgában. Amikor beszélgettek John Wesley-vel, mindig megkérdezték: „John, van-e már üdvbizonyosságod? Amíg nincs, addig bent is vagy meg kint is. Megmenekültél és kételkedsz. Nem tudod, hol vagy, mi a helyzet veled.” Ám amikor azt mondhatjuk: „Szerelmesem enyém, s én az övé vagyok, és a zászlója felettem a szerelem”, akkor elérkeztünk ebbe a nagy titokba.

A Királyért érzett szerelem második fázisa

A második szópárt a 6. fejezet, 3. részben találjuk. Sulamit átélt egyet s mást, és itt azt mondja: „Szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém.” Látjuk, hogy most már Salamon az első, ő a mondat alanya, ő az, aki számít. „Szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém.” Istennek hála ezért a magabiztosságért. A 3-5. fejezetekben megváltozott Sulamit nézőpontja, és most Salamont teszi előre. Amikor szerelmes lett, saját magát tette előre. „Szerelmesem enyém. Adjon még több szerelmet nekem. Most a szerelmesemé vagyok, és megmondom neki, hogy mennyire szeretem.” Valami történt ezalatt az idő alatt; események sorozata, ami elmélyítette a szerelmét. Éjjelente rátört a félelem, amikor fölébredt, és nem találta őt. Kirohan az utcára, és kiáltozik: „Hol van, hol van ő?” és rögtön belerohan. Ő megragadja, megöleli, és azt mondja: „Itt vagyok.”

Azt vesszük néha észre az életünkben, hogy a távollét és a vágyakozás időszakai segítenek ráébrednünk, mennyire drága is az Ő szerelme. Jaj, amit annyira biztosra veszünk, és eltűnik előlünk egy időre, érezzük azt az ürességet, ahogy ide-oda rohanunk és kérdezgetjük, „hol van Ő, hol van?” Ő pedig azt mondja: „Itt vagyok”, és lecsendesíti félelmeinket. Ránktör a félelem, „Lehet, hogy már nem szeret, biztosan elrontottam valamit, és többé már nem szeret.”

Sulamit nagyobb mélységben kezdi értékelni a királyt

Észrevehetjük, hogy Salamon egyszer sem mond semmi negatívat a leánynak, Sulamit negativitása saját magából, a saját megítéléséből fakad. A félelemrohamok után a leány szeme előtt Salamon különböző aspektusokból kezdi megmutatni magát. A lány csak nézi, nézi őt, és kezdi meglátni dicsőségét, szépségét, erejét és királyságát. Kezd rájönni, hogy Salamon nagyon fontos dolgokban utazik. Igazi nagymenő. Nem tudom, hogy Sulamit föl tudta-e fogni igazán Salamon valódi királyi tekintélyét és felelősségét. Csak szerelmeseként ismerte eddig. Most pedig nézi őt és azt mondja: „Hű, hiszen ez a királyok királya! Okos, jóképű, és mindenki odavan érte. Mindenki szereti és tiszteli, és ő mégis engem szeret.” Salamon értéke jócskán megugrott így a lány szemében, a szerelme pedig elmélyült, mert elkezdte meglátni olyannak, amilyen ő valójában.

Sulamit alábbszáll

Azt is észrevesszük, hogy Sulamit alábbszáll ezalatt az idő alatt. Volt az az eset, amikor Salamon az ajtóján kopogott az éjszaka közepén, és hívta: „Nyiss ajtót, szerelmesem, gyere, engedj be!”. A lány pedig azt mondja, „Hogy jöhetnék, már ágyban vagyok”. „Drágám, annyira szeretlek, kérlek, gyere ki”. Majd hirtelen csend lesz. A lány pedig észbe kap: „Várj, nem gondoltam komolyan, várj!” Kinyitja az ajtót, de Salamon már elment. Megszégyenülten tesz szemrehányást magának: „Mit tettem, mit tettem! Mi van, ha elveszítem? Hogy tehettem ezt?” Kirohan, hogy megkeresse, az emberek meg ide-oda lökdösik, taszigálják, bántalmazzák. A lány eléggé összezuhan, és rájön, hogy az ő státusza, identitása (a helyzete és az, hogy ki ő), tehát mindene mennyire egyedül csak a királyban van. Most Sulamit kezdi keresni őt.

De végig mindeközben, a király nem szűnik meg a szeretetét kifejezni a leánynak, aki rohanni kezd, hogy megtalálja. Minden szembejövőt megkérdez: „Hol van ő? Tudod, kiről beszélek, a legdrágább, legkedvesebb emberről a világon, hol van? Meg kell találnom, hibát követtem el!” Természetesen megtalálják egymást. Milyen csodálatos! Az eredmény pedig az, hogy Sulamit alábbszáll, a király pedig feljebb emelkedik. A lány részéről való vágyakozást megérlelte a távollét, és a távollét nagyobb szeretetet eredményezett. Ezek a szerelmi próbák mind a kapcsolat részét képezik. A lány rájött, hogy falak választották el őket egymástól, falak, melyeket mások emeltek, falak, melyeket ő épített, és ezeknek mindnek el kell tűnnie. Nem akar többé falakat, mert „én a szerelmesemé vagyok, és a szerelmesem enyém.” Ő az első. Ő a lány státusza és figyelmének középpontja, és boldog. Ragaszkodik a királyhoz, meg akarja tartani őt.

A Királyért érzett szerelem harmadik fázisa

Majd a harmadik szópárt a 7,10-ben találjuk meg, ahol azt látjuk, hogy újra változtak kicsit a szavak. A 6., 7., 8. fejezetekben a lány az egyre mélyülő kapcsolat további szakaszain megy át, végül azt mondja: „Én szerelmesemé vagyok, és ő is utánam vágyódik.” Most már tényleg nehezen hinné el, hogy a király bármi másra tudna gondolni őrajta kívül, mert ő alábbszállt, a király pedig megnövekedett. „Ő utánam vágyódik”. Többé nem pusztán a nagy ő a lány számára, hanem ő a minden. Pál apostol szavaira emlékeztet ez, amikor azt mondja: „nekem az élet Krisztus”. Nincs több legfontosabb dolog, Jézus a legfontosabb. Nem, Jézus minden; Jézus az élet. Egykor az áldás volt a lényeg, most az Úr. Sulamit tehát most azt látja, hogy ez az élet; az élet Krisztus; az élet az egyesülés; az élet a szerelem. Egységre talált vele, és azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled”. A király pedig azt mondja: „Soha nem akarok különválni tőled.” Immár együtt lakoznak, és beszélgetnek egymással ebben a lakozásban. Szeretetkapcsolat, párbeszéd és folyamatos kommunikáció van közöttük.

A 8. fejezetben csodálatos képet látunk: „Ki ez a lány, aki a pusztából jön szerelmesére támaszkodva?” Sulamit megtalálta a helyét: „Szerelmesére támaszkodva”. Immár együtt végzik a király küldetéseit. A második fázisban a lány nem értette még, mennyire fontosak ezek a küldetések. Most pedig a királlyal jár, és együttmunkálkodik vele minden ügyében. Meglátogatják a szőlőskertet, és a király illata a lány illatává lett. Még arra is találnak időt, hogy Sulamit húgának is segítsenek, hogy megtalálja a szerelmet, beteljesülést és áldást. Ez a kép tehát olyan egységet mutat be, amelyben egymásra bízzák a szerelmüket, és a szerelmes és a szeretet királya eggyé lettek. A könyv ezzel fejeződik be: „Fuss, szerelmesem, és légy hasonló a gazellához vagy a fiatal szarvashoz a balzsamos hegyeken!” Nagyon egyszerűen, amikor az ének véget ér, még mindig énekelnek, és még mindig nagy szerelem van közöttük egymás iránt.

Egyik szerelmes fut a Másik után

Egy egyszerű dologra szeretnék rámutatni, és ez az: a királyság olyan komolyan veendő valóság, mely magába foglalja az önátadásunkat, a kereszthordozásunkat és a Királynak való engedelmességünket. Ha azonban figyelmen kívül hagyjuk ennek a hátterét – hogy a munkálkodás és a szolgálat királysága mögött egy szerelmes szív szeretete húzódik meg, aki szerelmese után fut – éppen az egésznek a lényegét nem értettük meg. Mélyen, odabent, nem fogjuk megtalálni az Istent szolgáló Pál apostolt, aki így szól, „akkor is szolgálom Őt, ha éppen börtönben vagyok, mert tudom, hogy egy napon megkapom a jutalmamat, még ha ez a helyzet most meglehetősen gázos is”. Mit mond tehát Pál apostol? Ha jól emlékszem, a Filippi levélben írja – egyik szerelmes fut a Másik után. A Király megcsókolta Pált, aki most keresi, kutatja, követi Azt, Aki megragadta őt. Egészen a mennyig fog utána menni. Pál tudja, Ki az ő élete, és mi számára a nyereség. A Filippi levél nem más, mint „egy szerelmes futása a Szerelme után”. Pál kapott egy csókot, és most teljes erővel fut utána.

A hívő életének hátterében egy szerelmi történet húzódik meg. Dicsőségről dicsőségre, megpróbáltatásról megpróbáltatásra haladunk előre, de a titok azt, hogy ezek közepette felfedezzük az Ő szerelmét. Mit fedezünk fel vajon a királyságban végzett szolgálatunkban? „Igen, persze, én jól szolgálok; nagyszerű szolga vagyok; jaj, nézzétek, milyen csodálatos a királyság!” – Nem, amit valójában felfedezünk az ez: „Jaj, én úgy szeretem a Királyt, és a Király is szeret engem, és csak az hajt, hogy kövessem, menjek utána, fussak utána, Őutána, aki először engem utolért.” Ez nagyon mély kijelentés és nagy titok, és nem tudom, lehet, hogy csak az értheti meg, aki már kapott ilyen csókot.

Az idősebbik fiú

Ha a Lukács 15-ben lévő példabeszédre gondolunk, rájövünk, hogy Isten gyermekei közül milyen sokan vannak, akik az idősebb testvérre hasonlítanak: kötelességtudók, nehezen találnak örömöt, gondosan mindent nyilvántartanak, irigyek bármire, amit nem kapnak meg, keményen dolgoznak az elismerésért. És mindeközben hiányoznak az életükből az atya ölelése és csókjai. Egyszerűen elképzelhetetlen számukra egy olyan apa, aki ezt tenné. Tehát amikor a tékozló – egy teljesen érdemtelen alak – hazajön, és az atya megcsókolja, megöleli, drága ruhát ad rá, a báty iszonyú dühbe jön. Oly sok keresztény van, akiket nem ölelt, nem csókolt meg még soha az Úr, és tele vannak haraggal: „Én miért nem kapok belőle?!” Ez olyan szomorú.

Hiszen Ő kegyelemből csókol meg. Mit volt vajon Sulamitban? Valami nagy titokzatosság lengte körül? Nem, egyedül a király kegyelme és szeretete jött elé. Isten szeretet. Megtalálta őt, megnyerte őt, megragadta őt, és utána a lány kezdett futni utána, ahogyan Ő futott a lány után. Erről szól a történet. Ez a történet vége. A történet mögött azonban a királyság szolgáit látjuk, akiket megcsókolt a Király.

Jákób és az Örökkévaló

Pál apostolén kívül is találunk szerelmes történetet a Bibliában: Jákób és az Örökkévaló történetét – mert igen, ez is egy szerelemről szól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem is szerelmes történet, hanem egy rettenetes történet. Jákób szörnyű dolgokat tesz, és Isten hagyja is, egészen addig, míg egyszer birokra nem kel vele, és kiüti a forgócsontját. Ez valami rettenetes bánásmód – nem, ez Isten szerelme. Az a mi bajunk a szerelemmel, hogy él bennünk róla valami sekélyes, romantikus kis elképzelés, amit leginkább régi slágerekből merítettünk. Isten szerelme erőteljes, sőt, veszélyes. Meglepődünk féltékenységén és bánásmódján, szenvedélyén és szerelmén, megbocsátásán, azon a mozgási szabadságon, melyet néha ad, utána meg a korlátokon, melyeket megkövetel. Az Ő szerelme leírhatatlan.

Ha azonban megnézzük Jákób életét, ott megláthatjuk. Soha nem engedte el Jákóbot, sőt, mi több, soha nem is akarta volna soha elengedni. „Jákób, én örökkévaló szeretettel szerettelek.” A Róma 9-10-11 ezért jelenti Jákób és az Örökkévaló szerelmes történetének a folytatását. Megértjük vajon, hogy amikor Isten szeretetből választ, akkor nem ereszt el többet? De ez a szeretetet. Amikor átadod magad neki, édes. Ha küzdesz ellene, akkor igazi harcnak nézel elébe, de valami azt súgja, Ő fog nyerni.

A Király szerelme annyira meglepő tud lenni. Meglepő, hogy az Úr mit mond, amikor a szívünkhöz szól, különösen, ha kudarcot vallottunk vagy csüggedés vett erőt rajtunk. Néha csak annyit mond: „Te az én gyermekem vagy”, és mindössze ennyi elég ahhoz, hogy talpra álljunk. Amikor halljuk ezt mondani, olyan az, mint egy csók, és felkelünk a porból, és Isten irgalmából erőt kapunk, és többé nem csüggedünk. Az Ő szereleme ilyen csodálatosan erős.

Megismerni és elhinni Isten szerelmét

Figyeljük meg, mit mond János, akit Jézus szeretett, az 1Jn 4,16-ban. János magáról beszél és azokról, akik vele voltak, és ezt mondja: „És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”

Szeretném kicsit átfogalmazni ezt. A tanítvány, akit Jézus szeretett, és aki nyilvánvalóan szerette az Úr Jézust, azt mondta: „Megismertük azt a szeretetet, mellyel Isten irántunk van”. Mit akar mondani ezzel? Tudjuk, hogy az Úr azt mondja, hogy szeret minket, hogy mi Krisztusban és Isten szeretetében vagyunk. János azonban azt mondja: „Megismertem Isten szeretetét, és ez valósággá vált számomra, és azóta elhiszem.” De nem azt mondja az Ige, hogy aki hisz Őbenne, az nem vész el, hanem örök élete van, mert Isten úgy szerette a világot? Attól a pillanattól fogva, hogy hiszünk Jézusban, hisszük azt is, hogy Isten szeretett minket, és Jézus meghalt a bűneinkért. Most azonban eljutottam oda, hogy elhiggyem Isten irántam való szeretetét. Mintha Isten folyamatosan tovább vezetne: hisszük, tudjuk, majd néhány év múlva valóban elhisszük és tényleg megismerjük. Aki Istenben lakozik, az a szeretetben lakozik, és Isten lakozik őbenne. Ezt onnan tudom, hogy megtapasztaltam. Az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a fejét Jézus mellkasára hajtotta, azt mondja: „Megismertem, és egyre jobban megismerem, és egyre jobban elhiszem azt a szeretetet, mellyel Isten van irántunk”.

Megérezni jelenlétének és visszatérésének illatát

Lehet, hogy sokan nem értik ezt, vagy képtelenségnek tartják, de ha valakit szájon csókolt a Király és lelkünk szerelmese, el lehet-e felejteni azt az első csókot? Néhányatok nehéz időkön ment át, és könnyen feladhatta volna. De én nem hiszem, hogy az Úr Jézus haragosan mondta volna az efezusiaknak: „Emlékezzetek, honnan estetek ki, térjetek meg, és tegyétek az első cselekedeteiteket.” Szerintem ezzel azt akarja mondani: „Nem emlékeztek az első szeretetetekre? Hát nem akartok visszajönni?” Ha valakit Ő megcsókolt, el lehet-e valaha azt feledni? Ha valakit megcsókolt örök szerelmével, lehetséges lenne, hogy az nem akarja, hogy újra és újra megcsókolja? Hát nem érzünk valamit, amitől Sulamittal együtt mondanánk: „Csókoljon meg engem szája csókjaival! Szerelmed jobb a bornál.”

Vannak, akiket megcsókolt, és akik lehet, hogy azóta elmentek, hogy a világgal csókolózzanak. Borzalmasan keserű íze lehet. Ha kudarcot is vallottunk, és megfeledkeztünk róla, Sulamitnak elég volt megérezni jelenlétének illatát, ahogy felé közeledett, hogy újra felpezsdítse. Még oda sem ért, és mégis már lehetett érezni jövetelének illatát. Nem ébreszt benned vágyat jövetelének illata, hogy felkelj és Belészeress?

Nekem az élet Krisztus

Hogyan szeretjük Istent teljes szívünkből, teljes elménkből, teljes lelkünkből, és teljes erőnkből? Isten kegyelméből egy napon megragad bennünket Ő, és minden gondunk ellenére örömtelinek találjuk megvallani neki szerelmünket. Hiszen ki máshoz mehetnénk? Ha egyszer megcsókolt minket a dicsőség Királya, hogyan érhetnénk be bármilyen másik csókkal? Egyedül Ő tudja megelégíteni a lelkünket.

Mint szolgái és gyermekei, amikor ezt megértjük, akkor egy teljes háttértörténet alakul ki az életünkhöz. Amikor olyanok önéletrajzát olvassuk, akik olyan nagy áldozatokat hoztak az életükben, vagy akiket üldöztek, mivel találkozunk ezekben? Olyan belső tartással, mely telve van örömmel és békességgel bennük. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az üldözés mögött egy szerelmes történet húzódik, és egy Szerelmes, akire rátaláltak, és akinek a szerelme lett az életük mozgatója.

Akár élünk tehát, akár elmegyünk, hogy az Úrral legyünk, dicsőséget akarunk Neki szerezni. „Az élet nekem Krisztus, és a meghalás nyereség”. Ezek egy szerelmesnek a szavai. Téged már megragadott Jézus Krisztus? Vagy még mindig csak egy távoli Megváltó? Amikor az Úr asztalához jössz, Ő ugyan még mindig egy Atya, aki szeret téged és megmentett téged, egy Megváltó, aki a vérét ontotta érted, de most ez mind olyan távolinak, évekkel ezelőttinek tűnik? Hát nem találkoztál Vele, nem hallottad Őt, nem láttad Őt, a szívedet nem ragadta meg? Csak annyit mondok, hogy akkor keresd, kutasd Azt, Akit szeretsz!

A dicsőség Királyát tisztelet illeti

Amikor üdvösségre jutunk, Isten az Úr Jézus iránti szeretetet helyezi a szívünkbe, és ha ezt tápláljuk, akkor a Szellem lángra fogja lobbantani. Ő a királyság Királya, és a dicsőség Királyát tisztelet illeti. Nem szeretném senkiben azt a benyomást kelteni, hogy olyan bizalmaskodóan beszélhetnénk az Úr Jézussal, mintha egyenrangúak lennénk.

Jó pár évvel ezelőtt teológiára jártam, hogy felkészüljek a szolgálatra, és ez akkoriban volt, amikor egyes teológusok egy nagyon leegyszerűsített Jézus-képpel álltak elő. Egyikőjük írt egy könyvet: Lógunk együtt, Jézus? – címmel. Napi áhítatok voltak benne, körülbelül ebben a stílusban: „Hali, Jézus, hogy vagy? Minden oké veled? Mert én elég vacakul vagyok. Segíts már, légyszi.” Annyira bizalmaskodó volt – semmi hódolat vagy tisztelet. Semmi sem volt a Királyból azokban az áhítatokban.

Jézus a Messiás, a Király, az Úr, a dicsőség Királya, aki előtt minden térd meghajol. Hajoljunk meg Előtte mi is, imádjuk Őt, szolgáljuk Őt, és engedelmeskedjünk a parancsainak. Ha ezt tesszük, eljön hozzánk és körülvesz szerelmével. Ez az a kijelentés, amelyet az Énekek Énekében találunk. Áldjon meg bennünket az Úr, és adjon igazi, és még teljesebb szerelmet Jézus iránt mindannyiunk szívébe. Jöjjön el az Ő királysága, és legyen meg az Ő akarata úgy a földön, ahogyan a mennyben is.

Ámen.