A Föld legkorábbi korszakai – 7. Vizsgálat és ítélethozatal (G.H. Pember)

Részlet: (A teljes 7. fejezet PDF-ben: )

A dicsőséges betakarás természete, melyet első szüleink elveszítettek.

Az ember visszavonhatatlanul elkövette a bűnt, a Kísértő győzött. De mi lett azzal az állítással, hogy „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói”? Az sajnos valóban igaznak bizonyult, de távolról sem úgy, mint ahogyan arra Éva számított. Mert büszkeségének meggondolatlanságában nem fecsérelte az időt arra, hogy végiggondolja: az isteni tudás szükségszerűen halálos veszélyt jelent azok számára, akik sem Isten bölcsességével, sem Isten erejével nem rendelkeznek. Valóban megnyílt mindkettejük szeme; de csak arra, hogy saját magukat lássák meg – a saját szomorú, mezítelen és szégyenteljes állapotukat. Egyszerre tudatára ébredtek a hústest gonoszságának, mely törvényszegésük eszközévé lett; megzavarodtak annak fájdalmától, hogy magas méltóságukból, melybe Isten helyezte őket, kiestek; megrémítette a hasonlóságuk a körülöttük lévő állatokhoz, sőt, hogy nincsenek is arra alkalmas állapotban, hogy bárki meglássa őket.

És ezek az érzések valószínűleg jelentősen fölerősödtek az azonnali és látható változás miatt, ami a külső megjelenésükben bekövetkezett. Ugyanis, amíg megmaradtak az engedelmességben, az Isten által beléjük lehelt szellem teljes hatalommal és erővel rendelkezett bennük. Teljeskörű kihatása egész lényüket megvédte attól, hogy a romlás és a halál beléjük hatolhasson; ugyanakkor világossága, mely átsugárzott a neki betakarást adó testen, ragyogó fényudvart vont köréjük; úgyhogy testük közönségesebb részeit sugárzó dicsfény-lepel rejtette el. Ezáltal, mint a teremtett világ uralkodói, élesen különböztek az uralmuk alá vetett összes teremtménytől.

Bűnbe esésük csak a lélek és a test szövetsége révén vált lehetővé, ami tönkretette lényükben az egyensúlyt. A legyőzött szellem olyan állapotba süllyedt, mint egy hatalmától megfosztott és szinte teljesen elnémított rab; fénye elhalványult, lángja kihunyt. Befolyása véget ért; nem tudta többé megőrizni az emberpár testét a romlástól, sem felöltöztetni őket dicsőségbe, mint egy ruhába. Isten fenyegetése valóra vált, a halál uralma elkezdődött.

Krisztus eljövetelekor Isten fiai olyan módon lesznek nyilvánvalóvá, hogy az elveszített betakarás helyreáll bennük.

Nem nehéz bizonyítani azt sem, hogy a szellem, lélek és test tökéletes összhangjának helyreállításakor a látható dicsőség is azonnal helyreáll, és ez lesz a jele annak, hogy Isten fiai vagyunk. De bennünk sokkal erőteljesebben fog ragyogni, mint Ádámban, hiszen, amint korábban láttuk, a bűnbeesés előtti ember nem volt szellemi test. A szellemnek valóban hatalmas és erőteljes befolyása volt, de az uralkodó erő a lélek volt, ahogyan továbbra is az maradt; hiszen az első ember élő lélekké lett (1Kor 15,45). Amikor azonban Urunk visszajövetele után megtörténik a feltámadás, illetve elváltozás, a testünk szellemi test lesz (1Kor 15,44): első helyen az Isten-tudatosság lesz bennünk, teljes mértékben irányítása alatt tartva a lelket és a testet; dicsőségének teljes erejét pedig minden akadály vagy gát nélkül fogja kiárasztani.

Ezért mondja Dániel arról az időről szólva: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3). Így az Úr Maga is kijelenti: „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában” (Mt 13,43).

Azután úgy János, mint Pál egyaránt azt mondja, hogy amikor odakerülünk az Úr Jézus jelenlétébe, olyanok leszünk, mint Ő; el fogja változtatni nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez. És azzal kapcsolatban sem hagy bennünket tudatlanságban, hogy milyen az Ő dicsőséges teste; hiszen a megdicsőülés hegyén megengedte a kiválasztott három tanítványnak, hogy olyannak láthassák az Emberfiát, amilyennek látni fogjuk, amikor eljön az Ő Királyságában. Ott a hegyen Szelleme, mely az Úr földi vándorútja alatt mindig korlátozott és elrejtett volt, kiszabadulhatott, és egy pillanat alatt egész Személye tündöklő fénnyel kezdett sugározni; az arca úgy ragyogott, mint a nap, és a ruhája olyan fehér lett, mint a fény (Mt 17,2).

Ádám és Éva saját kezűleg próbál magának betakarást készíteni.

Az ember és felesége szégyellte magát, és sorsukra nézve ez jelentette az egyetlen reménysugarat. Ha ugyanis halottak lettek volna a bűntudattól szégyent érezni, semmiben sem különböztek volna a gonosz szellemektől; és lehetetlen lett volna megmenteni őket. Ennek az érzésnek a jelenléte azonban azt mutatta, hogy a bennük lévő Isten-tudatosság, habár le lett fojtva, nem hunyt ki teljesen. A fény elsötétült, de a kupac még füstölgött, és megmaradt rá az esély, hogy Isten Szelleme újra lángra lobbanthassa.

Megváltozott állapotától megrémülve Ádám és Éva rögtön megpróbálta mesterségesen pótolni az elveszett betakarást – ahogyan leszármazottjaik is teszik azóta folyamatosan. Mert minden egyes élőlénynek, legyen akár földi, égi vagy vízi, megvan a maga rendes betakarása, nem kívülről rátéve, hanem természetes módon, belülről fakadóan; egyedül az embernél hiányzik ez, és kénytelen művileg pótolni, mert a bűn révén elveszítette természetes erejét arra, hogy dicsőségesen ragyogó fényöltözetet bocsásson ki maga köré. És így megérthetjük, Urunk miért részesítette előnyben a szerény kis liliom ruháját Salamon legdicsőségesebb öltözetével szemben (Mt 6,29). Mert Izrael királyának pompás ruházata idegen volt, és kívülről lett rátéve; míg a liliom szépsége belülről fakadt, és természetes növekedésének egyszerű következménye volt.

Az Úr kérdőre vonja Ádámot és Évát.

Még alig rendezgette el magán a bukott pár nyomorúságos öltözetét, amikor meghallották az Úr Isten hangját, azt a hangot, mely egészen addig a legnagyobb örömöt jelentette számukra. De milyen másnak tűnt most, pedig a hangnem még változatlan volt! Rémülten menekültek a kert bokrai közé, hogy elrejtőzzenek. Hiábavaló próbálkozás! Miközben bűnt követünk el, lehet, hogy sikerül az Istennel kapcsolatos összes gondolatot száműznünk, és meggyőznünk magunkat arról, hogy azért, mert mi elfelejtettük Őt, Ő sem lát bennünket, és nem törődik velünk; de amikor ítélni jön, többé nem lehetséges ez a fajta önbecsapás; nincs menekvés, még akár késedelem sem; érjen bármennyire is készületlenül, találkoznunk kell Vele szemtől-szemben. Isten hívására tehát Ádámnak el kell hagynia rejtekhelyét. Rogyadozó léptekkel jön Alkotójának jelenlétébe, és kénytelen először is elismerni, hogy a szégyen miatt futott el, és hogy ez a szégyen abból fakad, hogy megszegte a neki adott egyetlen parancsot. Vallomása azonban nem őszinte, és nyomorúságos bizonyítékát adja bukott állapotának; annak, hogy egy az egyben elveszítette eredeti természetének királyi méltóságát, mert feleségét hibáztatja, sőt, még Magát Istent is felelőssé teszi: „Az asszony – mondja –, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.”

Amikor azután az Úr Évához fordul, az ő válasza sem jobb, mint a férjéé. Nem vallja magát ugyanis bűnösnek, és nem bízza magát Isten irgalmára; hanem mindent a kígyóra hárít, mintha ő maga nem lett volna felelős semmiért.

A kígyó büntetése, és az összes állatot érintő átok.

Az Úr meghallgatja mindkét vádlottat, és türelmesen megad nekik minden lehetőséget, hogy védjék magukat; amikor azonban a kígyóhoz fordul, a magatartása megváltozik. Semmit nem kérdez a Kísértőtől, nem ad neki lehetőséget magyarázkodásra, hanem úgy bánik vele, mint aki már bűnösnek találtatott, és azonnal kimondja rá az ítéletet.”

Folytatása PDF-ben: )

 

A Király asztalánál (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2015. február 1-jén, Budapesten.

Kedves Testvérek,

a Sámuel 2. könyvéből a 9. fejezetet olvassuk el.

„Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve.Őt hívták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammiél fiának, Mákírnak a házában. Akkor üzent neki Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammiél fiának a házából.

Amikor megérkezett Dávidhoz Mefibóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arcra esett, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefibóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.

Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? Ezután hívatta a király Cíbát, Saul legényét, és ezt mondta neki: Mindent urad fiának adtam, amije csak volt Saulnak és egész háza népének. Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fiának. Maga Mefibóset, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefibóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, mint egy királyfi – mondta Dávid.

Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.”

Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek… de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következményeként ennek megvilágosodott az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.

Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak, de amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz, de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből.

Úgy szeretném, ha ez a régi történet, amelyet felolvastunk, így elevenedne meg előttünk, hogy meglássuk benne az Úr Jézus Krisztust – még árnyaltabban, még többet Belőle, mint ahogy eddig megismertük, és ez töltse el frissen, hálával és meghajlással a szívünket, a lényünket, hogy így emlékezhessünk méltóan Róla [amikor megtörjük a kenyeret].

Dávid azt mondta egyszer, hogy „azzal a bizonyos emberrel szeretném az Isten irgalmasságát cselekedni”. Testvérek, mindannyiunk élete – akik hívők vagyunk, akik megtapasztaltuk Isten kegyelmét –, innen számítható: amikor az Úr azt mondta, hogy „Isten irgalmasságát akarom veled gyakorolni”. Addig különböző módokon megéltük, megtapasztaltuk, sőt megszenvedtük a bűn okozta halál nyomorúságának valamilyen vetületét. Azt a tehetetlenséget, hogy „szeretném, de nem tudom”, és arattuk tetteinknek és egész mivoltunknak a termését, a gyümölcseit. De Isten irgalmasságot gyakorolt a mi irányunkban az Úr Jézus Krisztusért.

Ismerjük, gondolom, mindannyian Jónátán és Dávid történetét, tehát az előzményekre most nem térnék ki, hanem csak magára arra, hogy Dávid megemlékezett Jónátánról, és azt mondta: irgalmasságot cselekszem valakivel, akinek őhozzá köze van. Méfibóset a régi rendszer markáns képviselője volt, lehet, hogy az egyedüli túlélője a régi dinasztiának. Mint ilyen, senki sem kötött volna vele életbiztosítást. Ő volt az ellensége az újnak.

Testvérek, bárhol is voltunk, bárhol is kezdődött a földi életünk, a régiben voltunk benne. Nem Isten országát, hanem azt a másikat építettük; ki kisebb, ki nagyobb lendülettel meg hatékonysággal. Jövő nélkül, reménység nélkül valók voltunk – az isteni közbeavatkozásig. Az Igéből kitűnik, mennyire megrettent Méfibóset is, amikor hívatták az új fővárosba, az új király elé. Arccal a földre borult. Nem tudta, hogy föl fog-e még onnan állni egyáltalán. De Dávid, aki vele Isten kegyelmét gyakorolta, azt mondta, „állj föl! Te visszakapod azt, ami a tied kellene, hogy legyen – sőt, még többet is”. Megbízta Cíbát, hogy vegye számba, és művelje meg a királyi birtokokat, és ezzel a királyi, sőt sokkal inkább isteni gesztussal Méfibóset lett valószínűleg Izraelben a második leggazdagabb ember, mivel a régi király minden birtoka visszaszállt rá. És rábízták a szolgára, hogy gondoskodjon arról, hogy urának mindene meglegyen.

Testvérek, ez már elképzelhetetlenül nagy dolog. Ez már több, mint amit ember megtehet! De ez még csak az első lépés. Bármennyit tapasztaltunk meg eddig az isteni kegyelemből, abból, hogy megbocsátotta a bűnünket, hogy átvitt a sötétségből a szerelmes Fiának az országába, ez még csak az első lépés. Fölfoghatatlanul több van! Azt mondta Dávid, miután elrendezte a Méfibóset dolgait, hogy mindezek fölött „Méfibósetnek az én asztalomnál van helye”. Kik ültek a király asztalánál? A király fiai, meg valószínűleg a vitézei közül a legkiválóbbak. Mi keresnivalója van ott egy béna embernek? Nagyon kilógott a sorból.

Testvérek, sokszor az Úr világosságában láttam azt, és megalázott, hogy nagyon kilógok a sorból, abból a sorból, ahova Isten kegyelme állított. Semmiképpen nem szolgáltam erre rá, sőt, inkább az ellenkezője igaz minden szempontból. Istennek minden oka meglett volna rá, hogy soha a színe elé ne kerülhessek. De az isteni kegyelem ideállított – az Úr Jézus Krisztusért.

Mit jelent a Király asztalánál ülni? Ez már az, amiről az előbb mondtam, hogy amennyit megtapasztaltunk, annál még sokkal több van Istennek a kegyelmében. Ha valaki egy ekkora birtokot kap messze, vidéken, gondolom, vidáman búcsút int a fővárosnak, s azt mondja, most már van mivel foglalkozzak. Most már nem félek attól, hogy mi lesz velem, mert nem fenyeget a király haragja, enyém a legszebb birtok, gyerünk! De a Király szava mást is mondott: „Itt van, mellettem, a helyed”.

Testvérek, a nekünk elkészített isteni kegyelemnek van egy olyan része, amiért sok minden másnak hátat kell fordítsunk. Amíg nem fordítok hátat a vidéki birtoknak, sok evilági jó és szép dolognak, addig nem lehetek Jeruzsálemben a Király asztalánál. Méfibóset nem lehetett egyszerre Lódebárban, kint, a Jordánon túl, és ugyanakkor a király asztalánál is. Nem lehetett megoldani ingázással. Vagy itt, vagy ott.

Az Úr mindannyiunkat hív, újra meg újra: „Gyertek ide, közelebb Hozzám!” És bennünk azonnal felmerül, hogy „jó-jó, de itt vannak az én dolgaim, amiket Tőled kaptam, Uram!”

Testvérek, el kell jussunk megérteni, hogy mi az, amit le kell tenni, aminek hátat kell fordítani, azért, hogy az Úr közelében legyünk. Az Úr közelében – gyakorlati, hétköznapi módon, minden nap.

Van egy igevers, amelyet nem adnak vissza egyértelműen, világosan a fordításaink. A 11. vers: „Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike” [Károli]. A protestáns fordítás betoldja a vers második felébe, hogy „és monda Dávid, hogy Méfibóset az én asztalomnál eszik”. A Király meghívása volt az, hogy az én asztalomnál fogsz enni. Siba sem volt olyan bölcstelen, hogy ellentmondjon a királynak. Annyit mert mondani, hogy ehetne nálam, mint a királyfiak, de azt nem, hogy az én asztalomnál fog enni. A 13. vers pedig arról tesz tanúságot, hogy jól döntött Méfibóset: Jeruzsálemben lakott, és mindenkor a király asztalánál eszik.

Testvéreim, az Úr Jézus Krisztus által elnyert bocsánat nem csak a múltunkat rendezi el, nem csak a bűnt fedezi el. Igen, ez nagyon nagy dolog, és ez az egyik alapvető része ennek. Ugyanakkor azt is mondom, hogy az Úr Jézus Krisztusban elnyert bocsánat nem csak a valamikori jövőnkre a megoldás, nem csak a Mennynek az ígérete, hanem van egy olyan része is, amely most, mára szól. Ehhez kell megérteni, felismerni azt, hogy mit kell otthagyjak, minek kell ma hátat fordítsak, minek kell nemet mondjak – hogy igent mondhassak az Úrnak. Hogy azt mondhassam: „Uram, nekem is van egy helyem az asztalodnál? De hát én nem vagyok se vitéz, se a király családtagja…” De az Úr azt feleli: „De igen, az vagy, itt a helyed”.

Méfibósetről nem olvasunk többet az Igében, de ha megértjük az Igének a szellemi üzenetét, akkor számunkra még van egy következtetés, amit levonhatunk. Az a béna, harcképtelen ember, aki odakerült, nem maradt mindvégig béna, sánta, harcképtelen. Ha az Úrhoz jövünk, úgy, ahogy vagyunk, ha az Ő asztalánál, a közelében vagyunk nap, mint nap, elváltozunk. Nem az maradok, aki voltam. Mert az Úr jelenlétében történnek a csodák. Jelképesen, visszatérve az ószövetségi képre, Méfibóset egy nap azt tapasztalta, hogy lábra tud állni, és beáll a király vitézeinek sorába.

Testvéreim, ez rendkívüli kiváltság, hogy együtt megemlékezhetünk a kézzelfogható, szemmel látható jegyekkel az Úr Jézus Krisztusról. De Ő több számunkra annál, mint hogy elég legyen nekünk hetente egyszer megemlékezni Róla. Az Úrnak is kevés az, hogy hetente egyszer emlékezzünk meg Róla! Ha csak emberi kapcsolatok szintjére vetítjük ezt, Testvérek, ki az, akinek a felesége vagy a férje elégedett lenne azzal, hogy ha hetente csak egyszer váltana néhány kedves, figyelmes szót vele? Elég lenne?

Értsük meg az Igéből az Úrnak a vágyát arra, hogy naponta az Ő asztalánál, az Ő közelében lásson bennünket. Az Úr tudja megmondani ennek a gyakorlati módját, mikéntjét – de a helyünk mindannyiunknak ott van, minden reggel, annál a végtelen nagy asztalnál, ennél a kiváltságnál. Ha egyszer közelebb jövök az Úrhoz, többet meglátok Belőle, még értékesebbé válik a számomra, s egyre könnyebb lesz otthagyni mindent érte. Az elején nehéz; az elején ragaszkodom a saját kis dolgaimhoz, mert kicsit ismerek az Úrból. De hogyha a gyakorlatban megtapasztalom azt, hogy az Úr mindig királyi bőséggel fizet mindenért… „teljes gyönyörűség, öröm van tenálad”… – a zsoltáríró a tapasztalatból ír, tapasztalatból tör ki belőle a felkiáltás.

Testvérek, erre hív bennünket is az Úr. És ha a mindennapi életünknek a része ez, hogy az Ő jelenlétében élünk, akkor annak egy kiteljesedése csak ez, amikor együttesen, akarata szerint megemlékezünk Róla. Hadd töltené be Ő egyre inkább a mi életünket, mert ez az, aminek egyedül értelme van ebben a világban. A világ egyre inkább kificamodik, eltorzul, egyre inkább minden meginog, még amit mindenki megingathatatlannak tart, az is. Egyedül Ő marad meg, Testvérek. És amikor eljön a végső nagy megrázkódtatás, amennyire be van töltve Ővele az életünk, az lesz egyedül, ami megmarad – minden más csak veszteség lesz.

Visszatekintve sok mindent látok, hogy milyen sok időt, milyen sok energiát elpazaroltam értéktelen dolgokra, amelyek már most semmivé váltak. Bár az Úr adna kegyelmet, hogy egyre inkább Ő, aki egyedül érték, Ő legyen a kincs a számomra, Őt keressem, hogy Ő tölthessen be.

Ámen.