Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8