A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

Vigyázzatok, ne nézzetek hátra! (Radu Gavriluț)

PDF: 2022-07-24-Radu_Gavrilut_Vigyazzatok_ne_nezzetek_hatra
Elhangzott 2022. július 24-én.

Az Úr népe rabságban volt Babilonban, ahol Dániel így imádkozott, így tett bűnvallást: „Ó Uram, te nagy és félelmetes Isten, ki megtartod a szövetséget és a kegyelmet azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják; vétkeztünk és bűnt követtünk el és hitetlenek voltunk és engedetlenek voltunk; és eltértünk parancsolataidtól és ítéleteidtől! És nem hallgattunk a te szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez és atyáinkhoz; és az ország egész népéhez. Tiéd, Uram, az igazság, a miénk pedig arcunk szégyene, mint ma; Júda embereié és Jeruzsálem lakosaié és egész Izráelé, a közelieké és távoliaké mindazokban az országokban, ahova elszórtad őket hűségszegésükért, melyet elkövettek ellened. Uram, miénk az orcapirulás, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztünk ellened. A mi Urunké Istenünké az irgalom és bocsánat, hogy engedetlenek voltunk iránta” (Dániel 9,4-9).

A mai kereszténység gyors léptekkel halad a katasztrófa felé. Angliában egyes baptista gyülekezetekben már a homoszexuálisok házasodását készítik elő. A helyzet nagyon súlyos, és jó lenne, ha nem másokra mutogatnánk, mert az okot, amiért ide jutottunk, mindenki láthatja: az életünk által nem voltunk világos példák az Úr követésében; nem mutattunk példát abban, ahogyan az Úrral jártunk.

Az Egyiptomból való szabadulás is ott kezdődött, hogy mindenkinek vennie kellett egy bárányt, azt meg kellett ölnie, és a vérrel be kellett hintenie a háza ajtófélfáját. A házban menedékük volt, és ott a vér oltalmában biztonságban voltak. Miután a vérrel meghintették az ajtófélfát, meg kellett enniük a páskabárányt keserű füvekkel, méghozzá gyorsan. Útra készen kellett lenniük, és nagyon gyorsan ki kellett jönniük Egyiptomból. Ezt is tették.

Ha tehát valóban megtértünk az Úrhoz, tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé! Szükséges a teljes elkülönülés. El kell különülnünk a világtól! Mert beszélhetünk az Úrról úgy, hogy közben nem éljük azt, amiről beszélünk. Azokra pedig, akik mellettünk vannak, akik figyelnek bennünket, a szavaink nincsenek hatással. Az van hatással rájuk, ha látják, mi történik: Mi van ezekkel az emberekkel, hogy annyira sietnek kimenni Egyiptomból? Fogják az elkészített kovásztalan tésztát, és gyorsan kimennek Egyiptomból, mintha üldöznék őket. Miután tehát kijöttek Egyiptomból és átkeltek a Vörös-tengeren, nagyon világossá vált ez a határvonal: immár teljesen más világhoz tartoztak. Nem tartoztak többé Egyiptomhoz. Ez nagyon egyértelmű és világos volt tehát, és ennek a helyzetnek világosnak kell lennie minden ember életében, aki követi az Urat.

Nézzétek, mit mond a Lukács 14,25-35: „Nagy sokaság ment vele, és hozzájuk fordulva így szólt: Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom. Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni! Vagy ha az egyik király háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leül először, és tanácsot tart, hogy a maga tízezer emberével szembeszállhat-e azzal, aki ellene húszezerrel jön? Mert különben amikor még az távol van, követséget küld, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem trágyának nem alkalmas, kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Más szavakkal, ezek az igeversek nagyon világosan mondják, hogy ha követni akarjuk az Urat, akkor vannak bizonyos feltételek, amelyeket már az elején meg kell értenünk. Nem lehet másképp. Ma más lett a kereszténység. Ma az embereket arról győzik meg, hogy döntsenek az Úr mellett. Ki akar az Úr mellett dönteni? És az emberek jelentkeznek, hogy az Úr mellett döntsenek. Utána pedig azt hiszik, hogy valami jót tettek az Úrral, mert döntöttek mellette. Vajon szüksége van az Úrnak olyan emberekre, akik mellette döntenek? Nincs szüksége. Neki a betegekre van szüksége, hogy azok orvoshoz jöjjenek, az elveszettekre van szüksége, hogy megmentse őket. Ilyenné vált tehát a kereszténység – és ez nem csak azért történt így, mert egyesek nem úgy mutatják be a kereszténységet, ahogy kellene, hanem mert mi sem úgy mutatjuk be az életünkkel a kereszténységet, ahogy kellene. A körülöttünk lévő emberek pedig azt mondják: ő is úgy él, mint mi, csak ő még beszél is az Úrról. Én hiszem, hogy az ilyen ember nagyon komolyan beszél az Úrról, de az élete nem azt mutatja, hogy úgy lenne, ahogyan mondja. Mert az emberek ezt nézik: „magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” ( 1Péter 2,12).

Az emberek tehát látnak minket. Látványosság vagyunk minden ember számára. Minden ember tanulmányoz bennünket. A szomszédaink, a kollégáink figyelnek: lássuk, ha mondok egy viccet, mit tesz ez, aki azt mondja hogy ő más. És azt látják, hogy mi is együtt nevetünk a többiekkel. Ha beszélnek a tv-ben menő sorozatokról, mi is részt veszünk a beszélgetésben, mert mi is ismerjük ezeket. És közben az Úrról is beszélünk. Testvérek, ez így nem megy!

Nagyon kritikus időszak következett azután, hogy a nép átkelt a Vörös-tengeren, mert az Úr Jézus azt mondja: „jön e világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije”. Tudjátok mit jelent ez? Lót felesége vajon, mikor kijött Sodomából, elmondhatta volna: én bennem nincsen semmije? Ha azt mondta volna: énbennem nincsen semmije, akkor nem nézett volna hátra. De benne rejtve ott volt valami e világ után, és mikor eljött az az idő, mikor már nem tudta ezt elrejteni, akkor már nem tudott nem hátra nézni.

Ez a könyv (Paris Reidhead: El nem pazarolt élet), arról beszél, hogy sokan, akik az Úrhoz jönnek, és akiknek voltak komoly megtapasztalásaik az Úrral, és megtértek az Úrhoz, végül rájöttek, hogy nagyon erős ellenség van bennük, és ha ezzel az ellenséggel nem számolnak le, végül nagyon megbosszulja magát. Az, ami bennünk van, megbosszulja magát, mert van bennünk valami. Egy fiatal testvérnek mondtam a minap: nem az a probléma, hogy a gonosz nagyon erőszakos, a probléma az, hogy bennünk nagyon jó szövetségesre talál. A gonosz erőszakos, szerte jár mint ordító oroszlán, keresve kit nyeljen el, és ha így nem sikerült rabul ejtenie, nem hátrál meg, megpróbál másképp megfogni minket, más területen. És ha a szívünkben ott van ez a rejtett vágy, amiről nem is tudunk, a vágy, hogy olyan akarunk lenni, mint a világ, úgy akarunk élni, mint ők; úgy akarunk örülni, mint ők, akkor, mivel a gonosz ismeri ezt a vágyunkat, egyszer csak betoppan, és azt mondja: nézd, itt a lehetőség!

Az Úr ezért bánt olyan komolyan Saullal, mikor azt mondta: Saul, teljesen el kell pusztítanod Amáleket! Saul azonban megtartotta mindazt, ami jó volt Amálekben, Isten pedig nagyon haragudott ezért. Ha nem értjük az Újszövetség valóságát, nehezen tudjuk megmagyarázni ezeket a helyzeteket az Ószövetségből. De gondoljuk csak végig, hogy a nép a pusztába jutott, ott a pusztában pedig Isten úgy rendezte a körülményeket, hogy felszínre kerüljön, ami a szívükben van. Ugyanúgy, ahogy ma is. A körülmények, amelyekben élünk, felszínre hozzák azt, ami a szívünkben van. Az Úrnak pedig le kell számolnia azzal, ami a szívünkben van. Végül nagyon kevesen tudtak bemenni Kánaánba azok közül, akik kijöttek Egyiptomból. Csak egy nagyon kis százalék mehetett be. Sikeresen kijöttek, látták az Úr kezét, énekeltek, örültek, látták az Úr munkáit a pusztában, látták, hogyan adott Isten nekik húst, hogyan adott mannát az égből (nem túlságosan örültek a mannának), látták ezeket a csodákat. De nem értették az Úr útjait. Miért így bánik velük így az Úr? Mi az Ő terve mindezekkel a dolgokkal? Az Ő terve az volt, hogy kezelésbe vegye őket, hogy leszámoljon a hústestükkel. Mert csak miután az Úr kezelésbe vette őket, azután tudtak bemenni az áldásba. Addig nem lehetett. Míg telve vagyunk önmagunkkal, nem tudunk örülni Krisztusnak. Mert például ha én nagyon erős ember vagyok, akkor elhatározom, hogy én nem engedek, nem akarok engedni! Az akaratommal igyekszem, hogy türelmes legyek és elfogadjam a helyzeteket az életemben. Van-e ekkor helye Krisztusnak? Nincs hely Krisztusnak, mert annyira erős vagyok.

Az utóbbi időben az Úr megmutatott valamit: Krisztus vére az Úr Jézusról szól, aki meghalt helyettünk és a mi bűneinkért. Minden itt kezdődik. Krisztus keresztje a mi óemberünkről szól, aki meg lett feszítve Krisztussal együtt. Krisztus keresztje arról szól, hogy mi meg lettünk szabadítva a bűntől. De a kereszt, amit nekünk kell hordoznunk, arról szól, hogy Ő le akar számolni a mi természeti életünkkel. Ez nagyon nehéz. Le akar számolni mindazzal, akik mi természet szerint vagyunk: a mi türelmünkkel, jóságunkkal, hitünkkel, sőt, nyugodtabb embereknél a természetes szelídséggel is. Mert az Úr azért akar foglalkozni ezekkel, hogy Krisztus lehessen látható az életünkben. Ezek pedig olyan helyzetek, amelyek megoldják ezt. Fel kell vennem a keresztet – és ezzel, hogy hordozni kell a keresztet, arra utalok, hogy ne adjunk igazat magunknak, mikor ilyen helyzetekben vagyunk. Az Úrnak gondja van rá, hogy olyan helyzetekbe vigyen, ahol magyarázkodhatnánk, de mi nem akarunk magyarázkodni. Helyzetek, mikor megsértenek és mi elfogadjuk, mert látjuk, hogy ez az Úr akarata a mi számunkra. Tehát ezeknek a helyzeteknek az elfogadása tulajdonképpen a kereszt hordozását jelenti. Mit gondoltok, miért nem látszik bennünk Krisztus? A bűn miatt? A bűn miatt is, de legtöbbször nem a bűn miatt, hanem miattunk, a jó ember miatt. Én jó ember vagyok! Az emberek azt mondják: nézd, ez milyen jó ember! De látják Krisztust az életemben? Krisztus az, aki látható? Azt akarom mondani, testvérek, hogy nagyon sok mindent át kell programozni az életünkben.

Nem látunk egyetlen elkövetett bűnt sem Dániel életében. De ő azonosította magát azzal a néppel, amely eltávolodott Istentől. Meghívtak valahova, hogy vallásos emberek előtt beszéljek. Számomra ez a legnehezebb. Tudjátok miért? Mert én is egy gyülekezetben nőttem fel, és sok igeverset kívülről tudtam. Mikor valaki elkezdte olvasni, én már tudtam, melyik az. Nem értettem ugyan, de azt mondtam, hogy értem. Testvérek, a dolgoknak gyökeresen meg kell változniuk. Az Úrnak átadott életet kell élnünk, most mikor a dolgok ilyenek, ahogy már mondtam, hogy mi történik Angliában. Nagyon rövid idő múlva nálunk is ez fog történni. Meg vagyok győződve, hogy nem kell éveknek eltelni, mert a bűn nagyon elterjedt, és az emberek már máshogyan élnek. Látjuk, a zene nagyon fontos helyet foglal el, nagyon szépen énekelnek, de azoknak az élete, akik énekelnek, nem megváltozott élet. Meg kell alázkodnunk az Úr előtt, és ne másokat kritizáljunk, hogy miattuk történik ez, mert mi is vétkesek vagyunk abban, hogy a dolgok így állnak.

Volt egy barátom, aki éveken keresztül a gimnazista fiával együtt jött a gyülekezetbe. A fia elment az egyetemre, és egy év sem telt bele, már együtt élt valakivel. Egy év! Az apja meg volt döbbenve: „Hogy tehettél ilyet?” „Apám, a dolgok megváltoztak, te nem érted ezt!” Egy év alatt! Amit tizennyolc év alatt épített, egy év alatt mind összeomlott. És most mit tegyen? Ez a helyzet. Szomorú idő következett a fiú számára, és még mindig így van, mert az öröm az valami teljesen más. Bárhogyan is gondolnánk, hogy boldogok vagyunk, az ember úgy van megalkotva, hogy egyféleképpen lehet csak boldog: Közeledj Istenhez, keresd Istent, találd meg a beteljesülést Őbenne! Akkor van örömünk, ha az Ő akaratában járunk, és Ő elégedett velünk. Mert Ő egy Személy, aki örül; örül a mennyei Atya, ha úgy járunk, ahogy kell. Örül, ha kis lépéseket teszünk, és meghajolunk, megalázkodunk és elismerjük: „Uram, nem mások vétkesek, hanem én, mert lett volna lehetőségem, hogy még inkább átadott életet éljek, és nem azt tettem, és az életemmel nem Téged mutattalak be”.

Nézzétek mit mond itt: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5,16). A mi életünknek ragyognia kell az emberek előtt, hogy látva a mi jó cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Tehát nem a világgal összekeveredett életről van szó, hanem olyan életről, amely 2Korinthus 4,6-ban van: „mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett.” Filippi 2,14-16: „mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek. Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván elébök, hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.”

Ki alkalmas erre? Isten kegyelme, amely bennünk van. De mi sáfárai vagyunk ennek a bennünk lévő kegyelemnek. Nekünk erre a kegyelemre kell alapoznunk. Lehet, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Igen: „intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten kegyelmét”. Kegyelmet kaptál és elrejtetted a földbe, majd azt mondod: én olyan nagyra értékelem ezt a kegyelmet, és meg vagyok győződve az értékéről – de az életedben semmi nem mutatkozik meg belőle. Miért? Mert elrejtetted a földbe, hiábavalóvá tetted. Mi sáfárok vagyunk, és sáfárkodnunk kell ezzel a kegyelemmel. Ha hátrébblépünk és nem állunk útjába, munkálkodni fog bennünk. És azt tudja tenni velünk, ahogy Pál mondja: „többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan”. De segítségünkre van, hogy megértsük, mi az ő életének a titka, mert azt mondja: „de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme”. Istennek benned levő kegyelme bőséges, és mégis miért nem mutatkozik meg? Mert nem erre alapozol. Neked megvan a saját erőd, a saját igyekezeted, neked elképzelhetetlen belső erőid vannak, amelyeket nem vett kezelésbe az Úr, és emiatt a kegyelem nem tud megmutatkozni. De mi lenne, ha a kegyelem láthatóvá lenne az életedben? „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tengernek habjai.” Ha egy faluban van egy hívő ember, ezt az egész falunak tudnia kellene. Lehet, hogy azt mondják: van itt egy, de ez sem valami különleges, összekeveredett a világgal.

Testvérek, sokan vannak, akik megtértek az Úrhoz és kijöttek Egyiptomból, de közülük kevés az, akiből kijött Egyiptom. Van a szívedben valami, ami a világ felé vonz? Van valami, ami azon a napon, a Lót feleségéhez hasonlóan arra késztet, hogy visszanézz? Lót felesége nem tudta, mi fog történni; Lót pedig meg volt győződve, hogy mindnyájan ki fognak jönni Sodomából, annak ellenére, hogy nagyon nehezen mozdultak, és végül erőszakkal kellett őket kivinni. Az angyalok azt mondták nekik: „Vigyázzatok, ne nézzetek hátra!” Mi a baj azzal, ha hátranézünk? Azon a napon ez lesz a baj. Most még nem probléma, most hátra nézhetsz, vágyakozhatsz, mint a világiak. Élsz te is, mint a világiak, örülsz, mint ők, örülsz a munkahelyednek. Valaki azt mondta: olyan jó munkahelyem van, olyan áldásban van részünk. Nagyon sokat beszélt az áldásairól, én meg arra gondoltam: Csak ennyi? Csak ennyink van nekünk? Az ószövetségi időkben az elsők között lettetek volna, ha akkor éltek. De a mai időkben? Efézus 1,3: „áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyeiekben a Krisztusban.”

Testvérek, az Úr legyen irgalmas hozzánk, nyissa meg a szemünket, hogy láthassunk, és míg nem késő, éljünk más életet; és a mellettünk levők, ez az elfajult és gonosz nemzetség a mennyei világosságban, abban a világosságban, amely ragyog a sötétségben megláthassa, hogy minden korrupt, minden romlott. Tudjátok milyen ellenség a Sátán? El sem gondoljuk, milyen erővel rendelkezik. Tudjátok milyen nagy ereje van? Egy olyan bonyolult rendszert teremtett, tele olyan kellemes dolgokkal, mindazzal, amit megcsodálunk egy városban járva, látjuk a szép épületeket, elbűvöl az építészet, a tudomány. Tudjátok, ki van a háttérben? A Sátán. E korszak ura, ő van a háttérben. És ha mi is ennek örülünk? Voltam Svájcban, és kimentünk a városba nézelődni. A második nap azt mondtam az ottani testvéreknek: ne haragudjatok, én nem megyek veletek a városba. Én nem ezért jöttem. Én azért jöttem, hogy beszélgessek a testvérekkel, nem megyek veletek. És másnap meglátogattam vagy öt családot, és azt láttam, hogy nem nagyon van miről beszélniük ezeknek a családoknak. Nekünk van miről beszélnünk?

Mennyei Atyám! Kérlek, munkálkodj Te az életünkben. Ezeket az utolsó napokat éljük, mikor olyan nagy a zűrzavar. A mi világosságunk sokszor nem ragyogott, és emiatt pirul a mi arcunk. És a mellettünk levők nem lettek megítélve. Velük együtt melegedtünk mi is ugyanannál a tűznél. Uram, munkálkodj, hogy e korszak végén készíts egy népet, amely éber és vigyáz, egy nép, amely Téged mutat be. És a mi világosságunk ragyogjon a sötétségben. Ne világítson, hanem ragyogjon a mi világosságunk. És a munkahelyen, ahol vagyunk, az iskolában, a testvérek között, a Te világosságod ragyogjon a mi életünkben. Munkálkodj mennyei Atyánk, hogy akik a családjainkban vannak, valóságra ébredjenek. A lábainkkal egyenesen járjunk, hogy a sánta helyre álljon. Uram, nem akarunk hibáztatni senkit, hanem saját magunkat hibáztatjuk, és szeretnénk megalázkodni előtted. És kérjük a Te irgalmadat, hogy mikor Te eljössz, olyan emberek legyünk, akik Téged várunk. Köszönöm mennyei Atyám, hogy munkálkodsz és kérlek, hogy munkálkodj Te, hogy akik itt jelen vagyunk, ne menjünk úgy el, hogy ne legyen a szívünkben ez az erős elhatározás, hogy teljes szívvel Téged kövessünk. Uram, ne hagyd, hogy akik itt vagyunk ma, közömbös emberek legyünk. Olyan emberek, akik csak vonszolják magukat ebben a világban, akik szépen tudunk beszélni, de nem tudjuk azt az életet élni, amit Te adtál nekünk. Munkálkodj bennünk, mennyei Atyánk. Benned bízunk, hogy Te számon tartod a mi szavainkat és az elkövetkező napokban várjuk, hogy Te munkálkodj és a Te neved dicsőüljön meg bennünk. Ámen.

Szellemben szegények (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. július 13-án. PDF: 2022-07-13-Radu_Gavrilut_Szellemben_szegenyek

Máté 7,21-29: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram!”, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem tettünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor azt mondom nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett. Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Nagyon érdekes ez az igeszakasz, mert ez zárja a hegyi beszédet. Ez a befejező része. Több magyarázatot is hallottam erről a szakaszról, és azt látom, hogy ezt a kősziklára és a homokra épített házról szóló részt sokan nem értik meg. Milyen házról van itt szó? Milyen ház omlott össze?

Ahogy már említettem, amikor valaki a vízbe lép azzal a szándékkal, hogy bemerítkezzen, és utána kijön a vízből, ez azt jelenti, hogy egy utazás veszi kezdetét; rálép egy útra, melynek rögtön az elején ott található a kereszt. És nagyon érdekes, hogy Máté evangéliumának a legelején ezzel a hegyi beszéddel találkozunk, amit ha megértünk, az meg fogja változtatni az életünket. Mit gondoltok, miért van a boldogmondások elején ez az igevers, hogy „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”? Mi inkább egy olyan igeverset tettünk volna ide, ami arról beszél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. De az Úr valami egészen mást tett ide: „Boldogok a szellemben szegények”.

Beszéltem néhányszor különböző helyeken arról, amit az Úr megmutatott nekem az Ő munkájáról; hogy az Úr Jézus is, mikor eljött, megüresítette Magát, rabszolgai formát vett fel, hasonlóvá lett az emberekhez, megalázkodott és engedelmes volt mindhalálig, éspedig a keresztfának haláláig. Ez volt az Ő élete. Ma egy testvér elmondta, hogy rájött, kicsoda ő – hogy milyen szörnyű, milyen visszataszító, milyen utálatos az énje. Örültem ennek. Gondoljátok meg, mikor az Úrhoz jövünk, az Úr belép az életünkbe, ez az én pedig tovább irányítja a lelkünk életét, és nem akarja átadni ezt a helyet. És minden nehéz helyzetet, mindazokat a dolgokat, amelyek bosszantanak, és amelyeket nem szeretünk, az Úr rendezi el, azzal a gondolattal, hogy megfossza a lelkünk feletti uralkodás trónjától ezt az ént. De ha mi nem látjuk ezt, akkor csak a nehéz helyzeteket fogjuk látni, és kérni fogjuk az Urat, hogy szabadítson meg tőlük. És nem fogjuk meglátni, hogy az Úr ezek által valójában gyengíteni akar minket.

És mit jelent valójában hordozni a keresztet? A keresztet hordozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezeket a hadműveleteket, amelyeket a Szent Szellem a körülmények által ellenünk irányít. Nagyon egyszerű: ha rosszat mondanak rólunk, ha megbántják az érzéseinket, ha úgy érezzük, nem tisztelnek, nem értenek meg, ha a becsületünket bemocskolják, és úgy érezzük, meg kell védenünk magunkat, igazolnunk kell magunkat, ezek mind olyan helyzetek, amelyeket az Úr enged meg az életünkben, mert meg akar üresíteni minket saját magunktól. Mi a célja a megüresítésnek? Az, hogy helyet készítsen Krisztus számára. Ha mi telve vagyunk saját magunkkal, Krisztus számára nincs hely! Mert mikor János azt mondja, hogy nekem alább kell szállnom, Neki pedig növekednie kell – tud-e Ő növekedni? Természetesen nem tud. Mert Ő úgy növekszik, hogy egyre több helyet foglal el a mi lényünkből. Adsz Neki helyet? Elfogadod a helyzeteket? Ezt jelenti hordozni a keresztet.

A félreértések nagyon jók. Nem értenek meg minket, rosszat mondanak rólunk, ahogy Pál mondja: „rossz és jó hír által”. Mert mindezekben Istennek egyetlen célja van: hogy meg tudjunk üresedni saját magunktól. Mi nem tudjuk magunkat megüresíteni. De egyvalami lehetséges – amit nagyon sok keresztény nem ért meg –, hogy a Szent Szellem munkájához szükséges a mi beleegyezésünk, a mi együttműködésünk. Ez nagyon fontos.

Tudjátok, mit akar tulajdonképpen mondani a Máté 7. fejezete? Hogy miként válaszolok én erre a munkálatra, amit Ő akar végezni bennünk, hogy a királyság fiaivá tegyen. Mert a királyság fiai Krisztushoz hasonlatosakká kell, hogy legyenek. Az átmeneti időszakban, Dávid idejében, voltak megtűrt emberek: Jóáb, Simei, Abjátár – de mikor eljött a királyság, ott már nem így volt. Ott ezt már nem lehetett. Ezért, most van az az idő, mikor az Úr munkálkodni akar az életünkben, és ez csak Őáltala megvilágosítva lehetséges, mert mi másként nem tudjuk meglátni az Úr kezét a helyzetekben, amelyeken átmegyünk.

Testvérek, ezeknek a helyzeteknek az eredményeképpen leszünk szellemben szegények. A szellemben szegény valójában azt jelenti, hogy az ember nem foglalkozik saját magával. Olyan, aki nem büszke, olyan, aki tud Krisztusra nézni, és elfogadja a bánásmódot, amit a Szent Szellem akar munkálni az életében.

Megjelent egy nagyon érdekes igeszolgálat, Lance Lambertnek egy szolgálata, amit abban az időben mondott el, amikor Angliában élt. A címe: Könnyek a mennyben. A mennyben nem mindörökké lesznek könnyek, mert eljön az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De lesznek könnyek a mennyben. Testvérek, ez az Ő legfontosabb munkája ma. Ha meg akarjuk látni, mit beszél valaki, akkor ezt kell látnunk: „ha valaki jönni akar Énutánam”. Elsősorban nem az Úr iránti buzgóság számít, nem az ambíció, hanem az, hogy tagadja meg magát. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét naponta és úgy kövessen engem.” Ez a jel.

Mi büszke emberek vagyunk, és tudjátok, mit csinálunk? Másokhoz hasonlítjuk magunkat. Persze, soha nem fogjuk nálunknál érettebbekhez hasonlítani magunkat, hanem nálunknál alacsonyabbakhoz, hogy felemelkedhessünk. De eljön egy nap, mikor a mennyei világosság ránk ragyog, és akkor mi is azt fogjuk mondani mint Jób: „az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom (megutálom – román) magam és bánkódom a porban és hamuban” (Jób 42,5-6). Tehát testvérek, mikor a szemünkkel meglátjuk Őt, mikor Ő kijelentette Magát, és megláttuk a szívünk romlottságát, akkor az eredmény az lesz, hogy „megutálom magam, és bánkódom a porban és hamuban”.

Ez az Ő munkája a mi életünkben; és azt mondja ott: „boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”. Ez azt jelenti, hogy nem az, amit mi tudunk tenni, mert mi nem tudunk szellemben szegénnyé lenni – mert mi eredendően büszkék vagyunk. Bárhogy igyekeznénk, hogy elfojtsuk a büszkeséget, az felszínre jön. Mikor én másokat lenézek, ott már előjön a büszkeségem. Ez a munkálat, hogy ide jussunk, ez az, amit Isten Szelleme, Isten kegyelme tud munkálni az életünkben, ha szabad utat talál. Ezért ha valaki megérti ezeket a dolgokat, azt fogja mondani: csakis a kegyelem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs meg a mi részünk: hogy miként válaszolunk arra, amit az Úr munkál az életünkben. A körülmények, amelyeken átmegyünk, felfedik, mi van a mi szívünkben. Napvilágra hozzák azt.

Tehát a Máté 5. fejezete arról szól, amit a kegyelem meg tud valósítani az életünkben. Ezek az igeversek nem azt mondják, hogy boldogok azok, akik szellemben szegények akarnak lenni. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog, de itt a hangsúly nem azon van, hogy „tenni”, hanem „lenni”. „Ti vagytok a föld sója.” Sokan magukra néznek, és következtetéseket vonnak le: jaj nekem, mikor jutok én oda! „Világ világossága…” Jaj, jaj, szó sincs róla, lehet mások, de nem én. Testvérek, a kegyelem munkálkodhat az életünkben, hogy eljussunk ide. A Szent Szellem az, aki mindent irányít, elrendez. Ő pontosan tudja, hogy azok az emberek vannak mellettünk, akikre nekünk szükségünk van. És ezek olyanok, hogy nem értékelnek, nem ismernek el minket, mert az Úr akar munkálkodni az életünkben. Az 5. fejezet tehát ezekkel a dolgokkal foglalkozik.

Ha pedig látni akarjátok annak a folyamatát, ahogyan az Úr munkálkodni akar az életünkben, olvassátok el a 6. fejezetet, az ugyanis ezzel foglalkozik; a 7. fejezet pedig azzal, hogy miként válaszolunk mi. Mi a mi felelősségünk? És a példázatban, amelyiket a sziklára épített házról olvastunk, ott a szikla a mennyei királyság igéje. Erről van szó. A homokra épült ház nem arról szól, hogy valaki elveszti az üdvösségét, hanem arra utal, hogy ez a munkálat ezzel kezdődik: „boldogok a szellemben szegények”. Ha nem ilyenek vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy vagyunk valakik, akkor jön az eső, az árvíz, a szelek, és beleütköznek a házunkba, és az összeomlik. Erre utal az, hogy azok az emberek, akik az Ő nevében prófétáltak, csodákat tettek, de nem cselekedték Isten akaratát. Ez szörnyű dolog.

Lesznek könnyek a mennyben, de nem mindörökké, mert eljön az az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De egy időre lesznek könnyek. Mert itt nem arról beszél, hogy egyeseknek azt fogja mondani, hogy „ti hamis emberek vagytok, mert azt mondtátok, hogy az én nevemben cselekesztek, de ti nem voltatok az én nevemben”. Itt nem erről beszél, hanem hogy az Ő nevében tették, és Isten, aki nem bánja meg az ő ajándékait és az ő elhívását, nem vonta vissza az ajándékait. De ezek az ajándékok nem tesznek alkalmassá a mennyei királyságra.

Lehetnek ajándékaid, de Isten akarata valósul meg az életedben? Elfogadod, mikor nehézségeken mégy keresztül? Látod az Úr kezét? Úgy teszel, mint Madame Guyon, hogy kész lennél kezet csókolni annak, aki bántalmaz téged?

Testvérek, az Úr segítsen, hogy így tudjunk eljárni. Mert ha nem ezt tesszük, és nem lesz együttműködés a részünkről, és nem értjük meg a felelősségünket, eljön az idő, mikor könnyek lesznek a mennyben. Mi felelősek vagyunk, mint egy szülő, aki neveli a gyermekét, és várja, hogy a gyermek felelősséget tudjon vállalni. Az Úr azt mondta egyesekről – és nagyon szép szavai voltak egyes szentekről az Ószövetségből is, és értékelte őket: „kedves férfiú”, ahogy Dánielnek mondta.

Örültem annak amit a testvérnő az imént mondott. Nagyváradon született, és tizenhét évesen ment el Magyarországra a családjával. A nagymamájától hallotta az igét. És valószínű, hogy ő élte azt, amit neki az igéből, az evangéliumról mondott, és ezt a magot hintette az unokája szívébe. Amikor pedig a testvérnő felnőtt, és az Úr felé fordult, több helyen is járt, és nem találta meg azt, ami a szívében volt. Nem volt megelégedett, és keresett mindenhol ő és a férje. És úgy van, ahogy ő mondta: „gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet”.

Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy most nagyon világosan tudhatjuk, kik azok a testvérek, akik a világ különböző részein keresik az Urat. A világ előtt rejtve vannak, a világ nem értékeli őket. A világ nem érti a hegyi beszédet. Nem érti, mit jelent hasonlóvá lenni Krisztushoz. De nem lehetünk hasonlóvá Krisztushoz, ha először nem vagyunk megüresítve saját magunktól, és nem adtuk át magunkat az Úrnak, mint az ószövetségi rabszolga, önként és szeretetből. Nem lehet másként. Ezért adjunk hálát az Úrnak az ő kimondhatatlan nagy kegyelméért, amelyben részünk van! Tudjunk világosságot kérni az Úrtól, hogy lássunk, és kijelentést, hogy megláthassuk az Ő kezét, amikor foglalkozik velünk. Nincs ennél nagyobb munkálat, hogy Vele együtt örülhessünk az eljövendő királyságban. Nem kell nekünk erőlködnünk, hogy mi magunktól tegyünk dolgokat, csak világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy lássuk az Úr kezét, hogyan foglalkozik velünk. És meg fogjuk látni, milyen irgalmas Ő.

Imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Valószínű, hogy a bemerítkezésnél lesznek vendégek, akik eljönnek, és nagyon fontos, hogy halljanak olyan igét, ami megragad a szívükben. Ne gondoljunk valami nagy kijelentésre, hanem valamire, amit az Úr munkált az életünkben. Mikor a testvérnő említett különböző személyeket, ezek valóban különleges emberek. És velem is az történt, hogy 1990 után nagyon sok mindenkivel találkoztam, akik komolyak voltak. De a szívemben mindig az volt, hogy nem ez az, amit keresek. Egyszer olvastam egy kis füzetet Austin-Sparkstól [Jézus Krisztus iskolája, magyarul megjelent az Evangéliumi Kiadónál], amelyben volt egy postacím. És írtam annak a kiadónak, hogy nem füzeteket kérek, hanem szeretnék olyan emberekkel találkozni, akik így élnek, ahogy ebben a füzetben olvastam. És így kerültem kapcsolatba John Saundersszel, Kit Mayszel és másokkal. És mindezekben a dolgokban láttam az Úr kezét.

Testvérek, nem elég, hogy megtérünk az Úrhoz, és itt megrekedünk, tovább kell lássunk! Van egy út, van valami, amit az Úr akar munkálni az életünkben, és annak a munkálatnak kell, hogy legyen egy befejezése. És a befejezése ennek a munkálatnak bennünk az lesz, hogy hasonlóvá leszünk az Ő Fia ábrázatához. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Ne elégedjünk meg azzal, ami ennél kevesebb! Ne elégedjünk meg olyan igehirdetésekkel, amelyek nem szólnak arról, hogy az ént félre kell tenni. A keresztnek kell munkálkodnia! És azok, akik látják a saját szívük romlottságát, és meglátják, kik ők – nem pedig azt, hogy milyenek mások. Ne elégedjünk meg kevesebbel.

Az Úr helyezze ezt a szent elégedetlenséget mindnyájunk szívébe, és helyezze a szívünkbe a vágyat Őutána – hiszen végső soron mit jelent az, hogy keressük először Isten országát és az Ő igazságát? Lehet, hogy nagyon sokan olvassák ezt az igét. Azt jelenti, hogy hasonlóvá legyünk az Ő Fia ábrázatához. De miként valósulhat ez meg? Elsősorban ez a kereszt munkája, hogy eltávolítsa a mi ádámi életünket. És hogyan igyekezhetünk erre? Hát úgy, hogy imádkozzunk, hogy megláthassuk az Úr kezét a helyzetekben. Ne álljak ellene, és tudjam elfogadni, mikor Ő munkálkodik az életemben.

Testvérek, adjunk hálát az Úrnak a mai napért, és imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Lesznek, akik hallgatják, és imádkozzunk, hogy az élő ige behatoljon a szívükbe, és a mennyei világosság megérintse őket. Hogy ne elégedjenek meg kevesebbel. Csak az Úr tudja ezt munkálni az életünkben.

Mennyei Atyánk, köszönjük mindazt, amit Te munkálsz. Köszönjük, hogy Te azt szeretnéd, hogy ne csak kezdet, hanem befejezés is legyen az életünkben. Urunk, ha magunkra nézünk, nagyon kiábrándultak leszünk: hogyan fog ez megvalósulni? De ha Rád tekintünk bizalommal, Urunk, szükségünk van, hogy megnyisd a szemünket, hogy láthassunk Téged, hogy ne embereket, helyzeteket lássunk, ne legyünk kiábrándultak, hanem Téged lássunk, hogy Te akarsz munkálkodni. És el tudjuk fogadni örömmel a keresztnek ezt a munkáját. Urunk, Rád van szükségünk. Nagy szükségünk van Rád. Légy irgalmas hozzánk! Ne hagyd, hogy valahogyan elszunnyadva éljünk, és ne lássuk a dolgok hátterében a Te örökkévaló tervedet. Urunk, vágyunk erre! És ne azt halljuk, hogy gonosztevők voltunk, hanem azt szeretnénk hallani: „jól van, jó és hű szolgám”. Uram, köszönöm, hogy munkálkodsz. Munkálkodj Te, nem csak azokban, akik itt jelen vagyunk, hanem munkálkodj Te, Uram, hogy akik különböző helyeken megtértek Tehozzád, minél többen legyenek, akikben vágy ébred, éhség és szomjúság Teirántad. Köszönjük, hogy meghallgatsz. Az Úr Jézus nevében kérünk. Ámen.

 

A vizsga (G. Steinberger)

„A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1)

Jézus egész életének feladata végül is egy órában csúcsosodott ki: a gecsemánéi és golgotai szenvedések órájában. A Szent Szellem az idézett versben ezt az órát az „Ő” órájának nevezi. Így van ez a mi életünkben is. Sok évnek tapasztalatai, tanulmányai és áldásai életünknek egy bizonyos órájában csúcsosodnak ki. Ennek az órának „vizsga” a neve. Úgy van a hívő ember is, mint a diák, akinek évekig tartó tanulás után egy vizsga keretében kell beszámolni tanárai fáradozásairól, valamint saját hűségéről és érettségéről. Ez a vizsga az „ő órája”. Ha megállja ezt, akkor egy további osztály, egy magasabb iskola nyílik meg előtte, ha azonban megbukik, akkor a legjobb esetben még egyszer meg kell ismételnie azt; elölről kell kezdenie azt, amin egyszer már keresztülhaladt. Felületességével magának kárt, tanárainak pedig szomorúságot okozott. Milyen sokszor szomorodik meg a Szent Szellem is Isten népének meg nem tanult leckéi és ki nem állott próbái miatt! Bár sohasem kényszerülne a Szellem arra, hogy minket, mint egykor Mózes Izrael fiait, mindig újra visszavezessen a már egyszer megjárt területekre azért, mert feladatainkat azokon a helyeken nem tanultuk meg! Bár ne kellene a keresztyén igazságoknak ábécéjét mindig újból átvennie velünk, hiszen ezeknek már belénk kellett volna gyökereződniük, hogy azokat már elpecsételhetné és tovább vezethetne bennünket. Bár ne volna kénytelen a Szent Szellem a már egyszer elpecsételt dolgokat újra elpecsételni, azon szomorú oknál fogva, hogy mi a pecsétet feltörtük.

Sokszor nem éppen a bűnbeesés az, ami bennünket az utunkon feltartóztat, hanem a mindennapi életünkben előforduló kisebb gyarlóságok. Nem mindig csíny vagy rossz magaviselet akadályozza meg a tanulót abban, hogy az egyik osztályból a másikba léphessen, elég erre egyetlen „képtelen vagyok” is. Isten gyermekei közül hányan szokták már meg, hogy így mentegetőznek: „Képtelen vagyok”, és azt hiszik, hogy ez elfogadható mentség! Pedig nem az. Ez azt jelenti, hogy nem állták meg a helyüket a vizsgán. Elbuktak. Mert ezt mondani: „Képtelen vagyok”, szintén bukást jelent. Mi volt az a bűn, ami miatt Izráel népe elpusztult a pusztában? Azt olvassuk róla, hogy egyre ezt mondták: „Képtelenek vagyunk! Nem ihatjuk ezt a vizet! Nem vagyunk képesek hús nélkül élni! Nem tudjuk, mint lett Mózessel. Kelj fel, csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak!”

Vannak órák az életünkben, amikor kockán forog hívő életünk; órák, amelyekben eldől, vajon életünket erővel vagy sínylődve folytathatjuk-e; órák, amelyekben esztendőknek munkája pecsételhető el, vagy semmisülhet meg; órák, amelyek alapját vethetik, vagy gátjául szolgálhatnak egy áldásos életnek. Egy úgynevezett „gyenge óránkban” eljátszhatunk olyan áldásokat, amelyek soha többé nem pótolhatók. Ruben egy ilyen „gyenge órájában” veszítette el elsőszülöttségi jogát (1Móz 49,4) és az ezzel járó királyságot és papságot (1Krón 5,1–2). Nem halt ki, de a törzs embereinek száma kevés lett. „Éljen Ruben, ne haljon ki, ha kevés is a száma!” (5Móz 33,6). Te már sok kegyelmet és szeretetet kaptál Istentől, és gyakran beismerted: „A szeretetének egy sugarára sem vagyok érdemes. Hogyan is cselekedhet Isten velem így?” Ő erre megadja neked a feleletet. Összehoz egy szeretet nélküli és hálátlan emberrel. Nos, hát most van alkalmad mindazt, amit Isten áldásaiból reád árasztott, tovább árasztani azokra, akik a te szeretetedre éppen olyan kevéssé érdemesek, mint te az Istenére. De mit szólsz majd ahhoz, ha szeretetedet tettetésnek mondják, az odaadásokat pedig hidegséggel és hálátlansággal viszonozzák? Felhagysz-e majd törekvéseddel, mondván: „Nem tudom tovább szeretni!”?

Ő az övéit, akik e világon voltak, kik e világ módja szerint bántak vele, „szerette, mindvégig szerette őket”, vagyis a legvégső határig. Ő megállta a vizsgát minden helyen és minden iskolában; egészen a kereszthalálig a győztes mindig Ő maradt, sohasem volt legyőzött. Jöjj, járjunk az Ő iskolájába, lépjünk az Ő lábainak nyomába, mától fogva pedig legyen elég a „képtelen vagyok”-ból! Ez még csak elfogadható olyan emberek részéről, akik nem ismerik az „Ő kegyelmének gazdagságát”. De a mi Istenünk a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10). Mindenekfelett lévő kegyelem van Őnála, olyan kegyelem, amely hatalommal ruház fel és tökéletessé tesz minden jócselekedetre. „… egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek” (1Pt 1,22b). Járjunk a Bárány iskolájába, hogy megtudjuk, mi a szeretet, s tegyük Őt ma életünk világító szövétnekévé, Őt, aki mindvégig szeretett!

(részlet innen: G. Steinberger: Út a Bárány nyomdokában, Evangéliumi Kiadó)

 

Megtöretés – az áldáshoz vezető út (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. január 16-án. PDF: 2022-01-16-Radu_Gavrilut_Megtoretes_az_aldashoz_vezeto_ut

https://www.ekklesiaoradea.ro/

Sokszor hallottam testvéreket, hogy azt mondják: „elméletileg tudom a dolgokat, a probléma a gyakorlattal van”. Soha nem értettem egyet az ilyen beszéddel. Tudjátok miért? Mert ahhoz, hogy a hit útján járhassunk, egyvalami létfontosságú: hogy legyen felülről való világosságunk, azért, hogy láthassunk. Ha nincs felülről jövő világosságunk, akkor nem láthatunk.

Az elmúlt napokban olvastam az 51. zsoltárt, 18-19 vers: „Mert nem kívánsz véres áldozatot, hisz megadnám; égő áldozatban nem gyönyörködsz: Istennek való áldozatok a töredelmes szellem, töredelmes szív; és aki meg van törve, Istenem, nem veted meg.” És ha meg akarjátok keresni a kereszthivatkozásokat, megtalálhatjátok ezt az Ézsaiás 57,15-ben is, ahol ugyanígy a megtört szívről, a töredelmes és az alázatos szellemről beszél. Vajon miért kedveli Isten az összetört szellemet?

Nem mondhatja senki, hogy ő megtört ember, mert olvassa a Bibliát és érti azt. Nem így történik. Mikor valaki összetört ember, azt látni lehet. Mi a bizonyítéka, hogy megtört ember vagy? Az, hogy suttogva beszélsz? Nem ez a bizonyíték. A bizonyítéka annak, hogy megtört ember vagy, az, hogy az elméd megújult, másként gondolkozol.

Egyszer azt mondta egy testvér: „Nekem nem tetszik, ahogyan az Úr munkálkodik az életemben, én nem szeretem az Ő útjait.” Azt válaszoltam: Ember, te csak az éneddel foglalkozol, akinek nem tetszik? Mikor fog az énednek tetszeni az Úr útja? Soha! Soha nem fog egyetérteni azzal, hogy te úgy lásd a dolgokat, ahogyan Ő. Testvérek, felülről jövő kijelentésre van szükségünk, hogy megláthassuk, mit munkál az Úr az életünkben. Ha kijelentést kapunk az Úrtól, akkor meglátjuk, hogy ami az életünkben történik, azt mind Ő készítette el. Mi nem vagyunk megtörve. Nekünk megvan a magunk gondolkozása. Tudunk összefüggéseket keresni a Bibliában, és tudunk beszélni róla, de nem értjük. Miért? Mert az elménk nincs megújulva.

Megnéztem, mi történt Jákóbbal, és sok mindent megláttam, ami vele történt. Egy testvér szerint a Lábánnál eltöltött idő időveszteség volt, de én nem gondolom, hogy az elvesztegetett idő lett volna, mert ebben az időszakban az Úr szép lassan egyre közelebb jött Jákóbhoz. És a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő szerette volna. Nem akarta, hogy így történjenek a dolgok vele. És annak ellenére, hogy megkapta, amit akart, és nagyon gazdag lett, sokkal gazdagabb, mint ahogy Izsák meggazdagíthatta volna, mégsem volt elégedett. Meggazdagodott tehát, és az Úr sokféle helyzeten keresztül munkálkodott az életében, és láthatjuk, hogy nem szólt semmit, nem kommentált, nem mondta: nem szeretem, ahogy munkálkodsz. Soha nem mondta ezt. És így az Úr közeledett hozzá. Miért fontos az összetöretés?

Van a Bibliában egy ilyen meghatározás, Ézsaiás 57,14-15: „Egy hang ezt mondja: Töltsétek, töltsétek föl, készítsétek az utat, népem útjából vegyetek el minden buktatót! Mert így szól a Magasságos és Felséges, aki örökké él, és akinek szent a neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok szellemét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.”

Nagyon érdekes: készítsétek az utat! Melyik ez az út, amit az Úr készít? Hát ez az, hogy ne te legyél, hanem Ő lehessen. Mert végső soron az összetöretés azt jelenti: ne te legyél, hanem Ő legyen. De nem egyik pillanatról a másikra vesz kezelésbe és csap le ránk, hiszen Jákób életében sem ez történt, hanem az Úr lépésről lépésre foglalkozott vele, és egyszer csak elkészítette azt a pillanatot, mikor az Úr Jézus Krisztus harcolt vele. És látva, hogy nem tudja legyőzni – mert Jákób nagyon erős volt, éppen olyan erős, mint mi vagyunk – egy ütést mért rá a legerősebb területen, ott ahol ő legerősebb volt. És akkor készítette el az utat az áldás számára. Nincs út az áldás számára a mi életünkben, ha nem vagyunk összetörve.

De addig, nézzétek, mit mond Péter, a mi szeretett apostolunk. 1Péter 2,19-20: „mert az kedves dolog (kegyelem), ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűséget, méltatlanul szenvedve. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? – akkor lehajtjuk a fejünket: igen, sajnálom – De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog (kegyelem) Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” Nem úgy felelt, ahogy itt mondta valaki, hogy forrongott magában. Nem így! Egyszerűen arra tekintett, hogy az Úr készítette el számára ezt az utat.

És emiatt akarja ezt az Úr, testvérek, hogy így legyünk itt a földön, hogy ezt elfogadjuk. De ha mi nem fogadjuk el az Ő utait, és azt a bánásmódot, amelyet alkalmaz velünk szemben, akkor olyan emberek leszünk, akik csodálkoznak azon, amik történnek velük. Mindig meglepődünk, hogy nem jó az, ami velem történik; nem értékelnek; szeretném, ha értékelnének; szeretném, ha lennék valaki. Nem azt kell kérnünk, hogy elfogadjuk ezt, hanem világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy amikor jönnek ezek a helyzetek, megláthassuk ezekben az Urat. Tehát nem élhetjük a hitéletet kijelentés nélkül. Megérthetjük, hogy igen, így van, és én hiszem, hogy mindenki megérti azt, hogy ez így van, de mikor jön az a helyzet, csak akkor tudsz keresztül menni rajta, ha megláttad, hogy az Úr az. Tudjátok, hogyan látták Őt meg a tanítványok? Az Úr van ott! Nem a testvérek, nem a körülötted levők, akik rosszat akarnak neked. Éppen a melletted levők a legalkalmasabbak arra, hogy az Úr általuk kezelésbe vegyen téged. De nem őket kell látnod, hanem az Urat minden dologban.

A lélek, mely összetört, olyan lélek, melyet az Úr használni tud. Nem azt jelenti, hogy ez a munkálat olyan hamar befejeződik; mert ez olyan munkálat, amely eltart, míg mi ezen a földön leszünk. Folyamatosan foglalkozik velünk az Úr. De testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy az Urat tudjuk meglátni. Tehát emiatt akar az Úr foglalkozni a mi életünkkel, hogy megtört emberek legyünk. Testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy láthassunk. Ámen.

A pergamoni gyülekezethez írt levél (Kit Mays)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Részlet:

‘Ez a könyv az Úr rabszolgái előtt nyitott könyv. János azt mondja a legelső fejezet legelején, hogy ez az a kijelentés, amelyet Isten az Ő Fiának, az Úr Jézusnak adott, aki pedig az Ő rabszolgájának, Jánosnak adta, hogy továbbadhassa rabszolgatársainak. Remélem, akik ma itt vagyunk, mi is közéjük tartozunk. A rabszolga más, mint az, akinek pusztán üdvössége van – az csak egy része ennek a dolognak. Az Úr azt mondja, térjetek meg, hogy üdvösségetek legyen. Arra hív, hogy jöjjünk Hozzá, hogy megmeneküljünk. Arra is hív minket, hogy a tanítványai legyünk. Így szól: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem naponként.” Arra azonban, hogy a rabszolgái legyünk, nem hív minket, hanem elfogad bennünket rabszolgáiként.

Az a szó, amit az Ige itt használ, szeretetből való rabszolgát jelent. Az Ószövetségben, ha valaki teljesen elszegényedett, eladta magát szolgálatra akár több évre is. Azért szolgált, mert adóssággal tartozott. Amikor azonban szolgálata véget ért, két választása volt. Az egyik, hogy elmehetett, és a jövője biztosítva volt, mert az, akinek szolgált, köteles volt ezt megadni neki. Az Ige azt mondja az Ószövetségben, hogy ha feleségével jött, azzal is menjen el. Ha gyermekekkel jött, azok a gyermekek is menjenek el vele. Azonban, ha asszony nélkül jött, és a gazda adott neki feleséget, és ebből a házasságból gyermekek születtek, akkor az ember elmehetett szabadon, a gyermekeit és a feleségét pedig valószínűleg megvásárolhatta. De ha azt mondta: „Nem megyek el, szeretem az uramat, szeretem a feleségemet és gyermekeimet, itt jó életünk van, itt maradok”, annak is megvolt a módja. Nagyon különösen hangzik, de ekkor az történt, hogy az ura átszúrta a fülét egy árral a háza ajtófélfájánál, és tanúkat hívott, hogy lássák. Egészen különösen hangzik. Majd egy aranykarikát adott neki az ura, hogy tegye a fülébe, és onnantól fogva többé már nem volt szabad. Ha később szabadulni szeretett volna – hát, már így döntött.

Egy ember gyakran akár hat évig is rabszolgaságban lehetett. Hat év alatt ki lehet ismerni valakit; köztetek is van olyan, aki hat éve tért meg, ismeritek az Uratokat. Aki hat évig rabszolga volt, utána szerződéses szolgaként sem maradhatott tovább. Két választási lehetőség, mész vagy maradsz. Nekünk jó Gazdánk van! Tudjuk-e azt mondani ma: „Nem megyek el innen! Jóban-rosszban itt maradok, Uram! Nem hagylak el Téged!”

A fülkiszúrás a ház ajtófélfájánál nem volt valami jelentéktelen dolog! Azt fejezte ki, hogy a rabszolga meg fogja hallani, amit az ura a házáról mond – hogy miként viseljen gondot a házra, mit tegyen érte. És hogy ő az uráé lesz, és a házában fog lakni mindörökké. Ez nagyon komoly dolog volt; és mindenki tudta róla, hogy rabszolga, hiszen aranykarika volt a fülében.

Ti keresztények vagytok? Remélem! Örülök, ha azok vagytok! Csodálatos! Arra lettetek elhívva, hogy tanítványok legyetek! Csodálatos dolog tanítványnak lenni, olyannak lenni, aki Mesterétől tanul; aki odajöhet és leülhet a lábaihoz, hogy hallgassa Őt. De az Ige soha nem mondja, hogy az Úr arra hív, hogy rabszolgái legyünk, hanem ha szeretjük az Urat, ha az a szívünk vágya, hogy az Övé legyünk teljesen… Tudjátok, van nálunk, Amerikában egy kifejezés, amit akkor használunk, ha valaki úgy vesz házat, hogy megveszi vele együtt minden tartozékát az utolsó szögig. Úgy mondjuk, hogy „the lock, stock and the barrel” tehát, hogy megveszi a ház kulcsait, a házhoz tartozó állatokat és a bentlévő készleteket, sőt még az esővizes hordót is. A legtöbben nem az esővizes hordót nézik, amikor házat vásárolnak, ez olyasmi, ami csak úgy ott van. De az Úr mindenünkre igényt tart: a kulcsra, a készletekre és még az esővizes hordóra is. Ha valaki ilyen, az nem véletlenül, csak úgy történik, mert nem minden tanítvány dönt úgy, hogy rabszolga lesz, és sok rabszolga nem is igazán gondolt még erre, hogy ő rabszolga. Nem az a lényeg itt, hogy át van-e fúrva a fülünk, hanem hogy szeretjük-e a Mesterünket és bízunk-e Benne. De nem úgy, hogy azt mondjuk: „Szolgállak Uram, míg csak gondomat viseled” – ahogy Jákób mondta, amikor Bételnél találkozott az Úrral. Valójában annak a helynek a neve Lúz volt, és Jákób nevezte át Bét-El-re, ami azt jelenti: Isten háza. Jákób megállapodást kötött Istennel: „Ha velem leszel, ha adsz nekem ételt, amit egyek, ruhát, amibe öltözhetek, gondomat viseled, bárhová is megyek, akkor Te leszel az én Istenem, és én tíz százalékot adok Neked mindenből, amit adtál nekem.” Igaz, ezt is tette, és évekkel később Isten emlékeztette Jákóbot a megállapodásra.

De most nem azért vagyok itt, hogy Jákóbról beszéljek, hanem, hogy feltegyem a kérdést: Te az Úr rabszolgája vagy? Ha igen, akkor a Jelenések könyve nyitva van előtted, ha nem, akkor valamit kaphatsz ugyan belőle, de nem neked íratott. Ez az Úr Jézusnak adatott, aki eljött és rabszolgai formát vett föl; aki átadta ezt rabszolgájának, Jánosnak, hogy az továbbadja a többi rabszolgának.

Ez a könyv nyitott könyv. De azt hiszem, én még senkitől sem hallottam, hogy a Jelenések könyve lenne a kedvence. Hallottam, hogy valakinek János evangéliuma a kedvence, vagy a Zsoltárok, sőt még olyat is hallottam, hogy valaki a 4Mózest szereti a legjobban, de a Jelenések kemény dió. Nagyon sok szimbólumot használ, az időrend is bonyolult néha. Éreztétek úgy már valaha, hogy a Jelenések túlságosan is zavaros? Watchman Nee testvérünk, aki kínai keresztény volt, és nagy bölcsességet kapott, egyszer azt mondta: „A legtöbb keresztény csukott könyvnek találja a Jelenéseket. Amikor megkérdezed tőlük, olvasták-e, azt mondják, nem. De hogyan mondhatja bárki, hogy nem ért egy könyvet, ha nem is olvasta?” A szívemig hatolt, amikor ezt olvastam, mert igaz, hogy nem könnyű tanulmányozni ezt a könyvet, de megéri. Olyan ígéretek vannak ebben a könyvben, amelyek semelyik másikban nincsenek. Az elején ezt mondja: Boldog, aki felolvassa ezt a könyvet, boldogok, akik hallgatják ennek a könyvnek az igéit, és boldogok, akik megteszik, ami ebben a könyvben meg van írva. A végén pedig megismétli: „boldog, aki megtartja e könyv igéit”. De vannak benne átkok is. „Ha valaki hozzátesz ehhez a könyvhöz, vagy elvesz belőle” – aki hozzátesz, az a benne megírt átkokat vonja magára, aki elvesz belőle, az elveszíti az áldásokat.

Azért mondom mindezeket, mert a Jelenések nyitott könyv. Dániel zárt könyv, mert az utolsó fejezetében, a 12,4-ben Isten azt mondja: „Zárd be (pecsételd be) ezt a könyvet! Tartsd titokban az igéit, mert még nincs itt az idő.” De a Jelenésekben, a 22,10-ben azt mondja: „Ne zárd el e könyv igéit, mert itt az idő! Az Úr nagyon hamar eljön, és itt van az idő.” Tehát megérthetjük ezt a könyvet.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

„Mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: Nagyváradon, 2020. október 14-én.

PDF: 2020-10-14-Radu_Gavrilut_Mint_akik_az_Urnak_szolgalnak_es_nem_embereknekLetöltés

Többször elolvasva Pál apostol efézusi levelét, nagy hatással voltak rám azok a nagy kijelentések, amelyeket az Úr ennek a gyülekezetnek adott. Ha elolvassuk például az első fejezetet, ebben megtaláljuk Isten teljes tervét. A második fejezetben ugyanúgy; a harmadik fejezetben pedig Pál a titokról beszél, és arról, hogy az lett rábízva, hogy erről a titokról szóljon. És olvasva ezeket a fejezeteket, mintha ott lebegnénk valahol a mennyeiekben, távol a körülöttünk levő világtól. Amikor pedig odaérünk az ötödik fejezethez – de a hatodik fejezet egy részében is –, olyan dolgokat találunk, amelyeket, amikor legelőször olvastam, egyszerűen nem értettem meg: miért kell Pálnak még a gyermekek esetében is az Istennek való engedelmesség módjáról beszélnie? Miért kellett neki ezekről a dolgokról szólnia?

A mondanivalóm lényege, hogy nem juthatunk el ezekhez a dolgokhoz, ha az első részt nem értjük. Isten elfogadott bennünket az Ő szeretett Fiában. Minden fenntartás nélkül elfogadott bennünket Fia áldozata miatt. Elfogadott úgy, ahogy voltunk. Az Övéi vagyunk, Hozzá tartozunk. De Ő céllal váltott meg bennünket. Nem csak azért váltott meg, hogy örüljünk annak, hogy az Övéi vagyunk, és éljük tovább a saját életünket; Ő céllal váltott meg, és a célja az, hogy Krisztus teste a felnőttkorra jutva Krisztus menyasszonya legyen. Ez az Ő célja. De miután megváltott, itt hagyott bennünket azért, hogy felkészítsen az eljövendő időkre.

Vannak akik ennek a levélnek az első fejezeteire helyezik a hangsúlyt. Jártam egy helyen, ahol egy testvérnő a problémáiról kezdett beszélni, egy sokkal fiatalabb pedig rászólt: „Te még mindig itt tartasz? Mi Krisztusba lettünk helyezve a mennyeiekben. Hogy-hogy te még mindig itt a földön vagy, és a problémáidban vergődsz?” Természetesen nem volt igaza. Mert a szellemünkben a mennyeiekben vagyunk, de a lábunkkal itt járunk ezekben a mindennapi problémákban. És azért, hogy az Úr nagyon fontos leckéket taníthasson meg nekünk, mindnyájunk számára egyedi helyzeteket készített. Ezek a speciális helyzetek pedig, amelyekbe Ő helyezett bennünket, létfontosságúak a számunkra.

Beszélgettem testvérekkel, és akkor jutott az eszembe, hogy a Bibliában mindig találunk ilyen szélsőséges dolgokat. Olvassuk az Efézusi levélben, hogy mit írt Pál a rabszolgáknak! Láttatok filmeket rabszolgákkal? Nem is tudjuk elképzelni, milyenek lehettek a rabszolgák. Ezek által a filmek által lehet némi elképzelésünk, és kezdünk valamit megérteni, de lehet, hogy még az sem valós. De nézzétek, mit ír Pál a rabszolgáknak. Efézus 6,5: „Ti, rabszolgák, engedelmeskedjetek (hús)test szerinti uraitoknak félelemmel és rettegéssel a szívetek egyszerűségében, mint a Krisztusnak”. Rabszolgák. Tudjátok, mi volt egy rabszolga? Egy rabszolga tárgy volt, az általános felfogás szerint nem volt ember a gazdája számára. 6,6-9: „nehogy látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus rabszolgái, akik lelkükből (szívesen) teszik Isten akaratát, jóindulattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek, tudva, hogy mindenki bármi jót tesz, jutalmát veszi az Úrtól, akár rabszolga, akár szabad. És ti urak, ugyanazt tegyétek velük, hagyjátok el a fenyegetőzést, tudjátok, hogy nektek magatoknak is Uratok van az egekben és személyválogatás nincs Nála.”

Kolossé 3,22-25: „Ti rabszolgák, engedelmeskedjetek mindenben a (hús)test szerinti uraitoknak, ne látszatra, mint akik embereknek tetszését hajszolják, hanem szívbeli egyszerűségben féljétek az Urat, és bármit csináltok, lélekből tegyétek úgy mint az Úrnak és nem úgy mint az embereknek. Meglátjátok, hogy az Úrtól viszonzásul megkapjátok osztályrészetek jutalmát. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok, mert az igazságtalan visszakapja, amit igazságtalanul tett, mert nincs személyválogatás (részrehajlás).”

Titusz 2,9-10: „A rabszolgákat intsd, hogy saját gazdájuknak engedelmeskedjenek, mindenben keressék kedvét, nehogy ellenkezzenek velük, nehogy kárt okozzanak, hanem mindenben hűséget tanúsítsanak, hogy üdvözítő Istenünknek tanítását mindenben ékesítsék”.

Amikor először olvastam ezt, azt gondoltam: Hogy-hogy? „Intsed őket, hogy mindenben kedvüket keressék, hogy semmit ne lopjanak, hogy mindig tökéletes hűséget tanúsítsanak, hogy a mi megtartó Istenünknek dicsőséget szerezzenek”? De hogyan lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten üdvözítő kegyelme megjelent. Ha nem kegyelem által élünk, akkor hogyan tudnánk így eljárni? Testvérek, ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie: egyrészt, hogy a mennyei helyeken vagyunk, de másrészt, hogy itt élünk a földön.

Járt ma nálam egy testvér, és azon tűnődött: Hogyan lehetséges ez a dolog? Olyan nehéz szeretni valakit. Nehéz szeretni egy testvért, ha ellened tesz. De miért nem sikerül szeretni? Mi az oka, ha nem tudod szeretni? Mert ez a szeretet nem olyan könnyen megy. Miért? Mert megszoktuk, hogy a szimpátiáink szerint éljünk. Egyeseket kedvelünk, másokat nem. És nagyon nehéz, mikor olyan helyzetekbe kerülünk, hogy ráébredünk: önmagunkban nem találjuk ezt. Ezt a szeretetet a testvérek iránt Krisztus szeretetében találom meg; Krisztus életében, amely bennem van. Van bennem egy másik élet is, amely nem szereti ezeket a dolgokat, más céljai vannak, más dolgokat helyez előtérbe. Ugyanígy van ebben a tekintetben is.

Most felolvastam egy példát, amit itt találunk, de beszélhetnénk a családban levő kapcsolatokról is. Mert ki az, aki így jár el: „engedelmeskedjetek, mint az Úrnak” – nemcsak úgy, felületesen. Mint az Úrnak! Ha nem így élünk, akkor Isten tudománya nincs ékesítve, tisztelve. Tudjátok, hogyan reagálnak az emberek, ha az Úrról beszélünk nekik; azonnal van előttük egy negatív példa, és eszükbe jut: „nem akarok olyan lenni, mint az, meg amaz”. Én értem ezt, és mindig lesznek ilyen példák, de nekünk, akik hallottuk ezt, az életünknek meg kell változnia. Nekünk másoknak kell lennünk.

Lehet, hogy sokszor csodálkozunk, miért nem történik semmi az életünkben. Testvérek, a mérce olyan magas, hogy a mi természeti életünk soha nem tudja elérni azt a mércét. Isten azonban kegyelemmel teljes, és olyanok mellé helyez, akik mellett nem tudunk természet szerint élni. Mert ha nem lennénk nehéz emberek mellett, akkor az egész életünket természet szerint élnénk, és saját magunkat csapnánk be, mert azt hinnénk, rendben vagyunk. Persze, rendben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy növekedjünk. Nem akarja, hogy így maradjunk, hogy kiskorúak maradjunk. Testvérek, Isten kegyelme az, hogy vannak mellettünk olyanok, akiknek a segítségével tanulhatunk valamit. Ez Isten kegyelme.

Nem létezik tökéletesebb tudomány, mint az Úr tudománya. Ne essünk egyik végletbe sem! Jártunk valahova egy időben, és ott egész konferenciákat beszéltek Krisztus titkáról, amely más időben nem volt kijelentve. De ezekről a dolgokról egyáltalán nem beszéltek.

Tökéletes hűség. Mondtam a múlt alkalommal is, és most újra mondom: imádkoznunk kell, hogy meglássuk, az Úr mire hívott el. Ha ilyesmire hívott el, akkor Ő megadta, és ezután is megadja mindazt, amire szükségünk van, hogy így tudjunk élni. Nem számít, hogyan élnek mások, nekünk így kell élnünk – a munkahelyünkön, a családban, a gyülekezetben. Hogy amikor az emberek jönnek, lássák ezt, és megérintse őket az Úr Jézus Krisztus tudománya, tanítása. Nincs semmi tökéletesebb, mint ez: Nehéz körülmények között tudj tökéletes lenni. Miért? Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Mi láttuk ezt, és tudjuk. És Isten Szelleme, aki itt van az életünkben, sok türelemmel, határtalan türelemmel foglalkozik a mi életünkkel, és tanít, hogy szakítsunk azokkal a dolgokkal, amit a világiak kedvelnek. Azért dolgozz, mert lát a főnököd – milyen szomorú ez. Az Úr azt akarja, hogy mások legyünk. És ha valóban mások vagyunk, a világiak látni fogják ezt. Tudni fogják, hogy ez az ember más, teljesen más. Kezdetben persze nem leszünk egyszeriből mások, de lassan-lassan megváltozunk. Legalább tudjuk azt, hogy az Úr mit akar munkálni az életünkben. És Ő munkálkodni fog.

És mikor az Úr eljön, ahogy mondtam: „bármit tesztek, szóban vagy tettben, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tegyetek.” Bármit teszünk! Mi sok mindent teszünk. Bármit teszünk, az Úr Jézus Krisztus nevében tegyük. A mindennapi apró dolgokat. Egyesek úgy gondolják, hogy az Úrnak szolgálni azt jelenti, hogy hirdeted az igét, traktátusokat osztogatsz, az embereknek beszélsz az utcán az Úrról. Igen, ezt is jelenti. De, „bármit tesztek, úgy tegyétek, mint az Úrnak”! Ha a mennyei valóság a szívünkbe jön, és Ő megvilágosít, akkor minden megváltozik, és az Úr minden nap tanítani fog.

Kegyelem által adni (Radu Gavriluț)

PDF: 2020-09-27-radu_gavrilut_kegyelem_altal_adniLetöltés

Elhangzott: 2020. szeptember 27-én, Nagyváradon

Amikor először olvastam el az Apostolok cselekedeteit az elejétől a végéig, nem sok mindent láttam benne, csak történeteket és néha egy-egy fontos eseményt; a könyv részleteit azonban nem tudtam megfigyelni. Ám ahogy telt az idő, és egyre többet olvastam belőle, kezdtem meglátni, hogyan kapcsolódnak a különböző történések egymáshoz, valamint, hogy a Szent Szellem hogyan kezd munkálkodni, és egyes dolgokat felfedni; hogyan fog bele bizonyos munkálatokba. Ezért nagyon-nagyon értékes ez a könyv.

Szeretném megkérdezni: Mit gondoltok, Barnabás és Pál társulása hogyan, mi által kezdődött? Mikor és milyen alkalomból vált komolyabbá? Ez nagyon fontos, mert tudjuk, hogy Barnabás vitte Pált az apostolokhoz, és tudjuk azt is, hogy elment Tarzuszba, hogy megkeresse Pált, és elvigye Antiókhiába. De mikor fonódott köztük még szorosabbá a kapcsolat, tekintettel arra, ami következett? Milyen alkalommal? A mi szemszögünkből ez az alkalom nagyon jelentéktelennek tűnik; elolvasom a 11. fejezetből a 27-30. verset: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején, a tanítványok pedig elhatározták, hogy amint kinek-kinek jól megy, (tehetségükhöz mérten) mindegyik segélyszolgálatot küld a Júdeában lakó testvéreknek, amit meg is tettek, elküldték a vénekhez Barnabás és Saul keze által.”

Próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, és azt hirdették, hogy nagy éhínség lesz az egész világon. A tanítványok kétféleképpen reagálhattak erre: vagy megindítja őket, és gondoskodnak a jeruzsálemi testvérekről, vagy nem is gondolnak rájuk. De mivel részt akartak venni ebben a segélynyújtásban, az antiókhiai tanítványok ez alkalommal Barnabás és Saul által küldték el ezt a segélyt. És akkor történt a nagy csoda, mely forradalmasította a világot. Tehát nem csak az események véletlen összjátéka volt Barnabás és Saul útnak indítása, hanem az volt a lényege, hogy nagyon szoros kapcsolatba kerüljenek. És tudjuk, hogy mire visszatértek Antiókhiába, már fel voltak készítve arra, hogy menjenek, és még távolabbra vigyék az evangéliumot.

27-28. vers: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején”.

Egy prófétának a legkisebb megbízatása volt, hogy a jövőről szóljon. Ez volt az egyik legkisebb dolog egy próféta megbízatásából, hogy elmondja, mi fog történni. A legfontosabb rész az volt, hogy Isten tervéről szóljon. De az ő tevékenységüknek nem az volt a lényege, hogy irányt szabjanak valakinek az életében, hanem csak az, hogy igazolják, megerősítsék az illető szívében azt, amit az Úr már ott munkált. Ez nagyon fontos. Ha az Úr elkezd munkálkodni valamit a szívedben, és jön valaki, aki próféta, és szól, és megerősíti azt, amit az Úr már munkált az életedben, az valóban próféta. Egy prófétának ezt kell tennie, vagy pedig azt, hogy kiigazítson, ha valamilyen irányban tévedsz, de nem azt, hogy más irányt mutasson.

És tudjuk, az történt, hogy eljutottak Jeruzsálembe. 12. fejezet, 1-4. vers: „Ebben az időszakban rávetette Heródes király kezeit némelyekre a (kihívott) gyülekezetből valók közül, hogy rosszul bánjon velük, megölette Jakabot, a János testvérét karddal, látva pedig, hogy ez tetszik a zsidóknak, folytatta és elfogatta Pétert is, akkor voltak a kovásztalan kenyerek napjai, le is tartóztatta, tömlöcbe vetette, átadta négy négyes katonai őrségnek, hogy őrizzék; az volt szándéka, hogy pászka (húsvét) után a nép elé vezetteti.”

Amikor Barnabás és Pál a segélyekkel Jeruzsálembe érkezett, rendkívüli problémákkal, sőt, borzalmas helyzettel találkoztak Jeruzsálemben. Ugyanis, amikor a gonosz munkálkodik, akkor mindent el akar rontani, mindent el akar pusztítani, teljesen meg akarja semmisíteni a bizonyságot, hogy semmi se maradjon. Láttam ilyen helyzeteket, amikor a gonosz ezt akarja tenni. És sokszor azok, akiket ez a baj ér, nem is veszik észre, hogy ami történik, az valójában gonosztól van, aki mindent el akar pusztítani.

Pétert tehát a tömlöcben őrizték, és a gyülekezet nem szűnt meg könyörögni érte Istennek. 6-9. vers: „Amikor pedig Heródes azon volt, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt két lánccal megköt(öz)ve és az ajtó előtt őrök tartották szemmel a tömlöcöt. És lám! az Úr egy angyala (hírvivő követe) ott állt és fény ragyogott a helyiségben, meglökte Péter oldalát, felébresztette, és ezt mondta: állj fel gyorsan! és lehulltak a láncok a kezeiről. Így szólt pedig az angyal hozzá: övezd fel magadat és kösd fel saruidat. És megtette így, és ezt mondta neki: vedd magadra a felsőruhádat, és kövess engem! És kijött, követte őt és nem tudta, hogy való(igaz)ság az, ami az angyal által lett, hanem azt gondolta, hogy lát(om)ást lát.”

Nagyon érdekes. Tehát elment utána, és nem tudta, mi történik vele. És hogy a dolgok még érdekesebbek legyenek, azt mondja a 6. vers: „Péter két katona között aludt”. Pócsi testvér mesélte, hogy egyszer elvitte a Securitate [a román titkosszolgálat a diktatúra idején], hogy kihallgassák. Az volt a szokás, hogy az embereket hosszasan egy előszobában tartották, hogy megfélemlítsék őket. Volt ott egy újság, a testvér meg elkezdte olvasni, és közben elaludt. Amikor pedig a tisztek megjöttek, nagyon dühösek lettek, mert nem vált be a módszerük. Azt várták ugyanis, hogy akit ott találnak, az majd remegni fog a félelemtől, ez a testvér pedig nyugodtan aludt. Rákiáltottak: „Te alszol?” Mire ő: „Álmos voltam.” Tehát így járt ez a testvér is, mint Péter, hogy két katona közt aludt.

A gyülekezet pedig nem szűnt meg könyörögni érte. És éppen azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta őt állítani, az angyal megjelent, és kihozta Pétert. És tudjátok mi történt? A gyülekezet imádságának nagyon nagy hatása volt. Nem csak annyi, hogy Pétert kiszabadítsa a tömlöcből. A hatása az volt, hogy Isten igéjét szabadította ki, hogy tovább terjedjen. Senki nem gondolta volna, hogy tulajdonképpen mi fog majd történni; hogyan fog Isten munkálkodni, mi lesz azoknak az imádságoknak a hatása. Sokszor, mikor imádkozunk, nagyon rövidlátók vagyunk, és csak a saját problémáinkra gondolunk, és nem látjuk, hogy a dolgok hátterében Isten mit akar munkálni.

És nézzétek, mit mond itt, a 20-25. versben: „Heródes pedig haragos nehezteléssel volt a tírusziak és a szidóniak iránt, de azok közös megegyezéssel eljöttek hozzá, és megnyerték Blásztuszt, a király kamarását, békét kértek, mivelhogy vidékük (országuk) a királyéból kapta az élelmet. A kitűzött napon pedig Heródes király díszruhába öltözve bírói emelvényre ülve beszédet intézett hozzájuk. A köznép hangosan kiáltozott: Ez Isten hangja és nem emberé! Nyomban lesújtott rá az Isten angyala, mivel nem Istennek adta a dicsőséget és férgektől megemésztetve kilehelte lelkét. Az Úr Igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás pedig és Saul szolgálatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálembe, magukkal vitték Jánost, akinek mellékneve Márk.”

Ezt csak bevezetésképpen olvastam fel. Arról szeretnék beszélni ugyanis, hogy nagyon érdekes, ahogyan 2. Korinthusi levél két fejezete beszél az adakozásról. Amikor az adakozásról van szó, az emberek nagy része azt a szót, hogy adakozás, a törvényhez köti. És sokan gyakorolják is a tizedfizetést, úgy, mint a törvényben. De ha elolvassuk a 2Korinthus 8-ban, nézzétek mit ír itt:

1-15. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el, és nem úgy, amint reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak és nekünk, Isten akarata által. Úgyhogy megkértük Tituszt, hogy ahogy elkezdte, úgy fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot (kegyelmi munkát) is, de mint ahogy mindenben bővelkedtek (kitűntök): hit(hűség)ben, igeszólásban, ismeretben, minden buzgóságban és irántunk táplált szeretetben, úgy ebben a jótékonyságban (kegyelmi munkában) is tűnjetek ki. Nem parancsként mondom, hanem hogy a mások buzgósága által a ti szeretetetek valódiságát megvizsgáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek koldusszegénnyé lett gazdag létére azért, hogy ti az Ő koldusszegénysége által meggazdagodjatok. És tanácsot adok ebben, mert ez nektek használ, mint akik nemcsak a cselekvést, hanem az akarást is elkezdtétek tavaly óta, most pedig a cselekvést is végezzétek be, mert ahogyan megvolt az akarat készsége, olyan legyen a véghezvitel is abból, amitek van, mert ha a készség megvan, az aszerint kedves(en fogadott), ami van, nem aszerint, ami nincs, mert ne úgy legyen, hogy másoknak könnyebbségük, nektek pedig nyomorúság lesz, hanem egyenlően legyen, a mostani időszakban a ti bőségetek pótolja ki azoknak szűkölködését azért, hogy azoknak bősége is pótolja majd a ti szükségeteket, hogy így kiegyenlítődés legyen, amint meg van írva: aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szenvedett hiányt”.

Nem csak ebben a tekintetben, de más tekintetben is úgy vélekedünk, hogy ha az Úr megáld bennünket, és egy bizonyos helyzetből fel tudunk állni; ha az Úr igéje szól hozzánk, és felemel bennünket, és tudjuk dicsőíteni az Urat, akkor sokszor ezt a kegyelmet, amit Ő ad nekünk, megőrizzük magunknak, és nem akarjuk megosztani másokkal. Ezért lehetséges, hogy eljön az idő, amikor ti, a lakónegyedből, ott fogtok összegyűlni, mi, a városból pedig itt fogunk összegyűlni. És mikor ti ott a negyedben összegyűltök, csak ti magatok, akkor aktívnak kell lennetek. Nem lehet tudni, hogy mi lesz, hogy lesz a jövőben. Mindenképpen, ha nem is a közeljövőben, de lesznek problémák ebben a tekintetben. És akkor meg fogjátok érteni, hogy nem lehet üres kézzel jönni.

Úgy gondolkozunk, hogy ha az Úr megáldja az alkalmainkat, akkor – ahogy mondta valaki –, egyszer csak felébredünk, és folyni kezdenek belőlünk a szavak, úgy, hogy abba sem tudjuk hagyni. Én értem ezt, de a szavak nem folynak belőlünk, ha nem tanuljuk meg azt, és nem vagyunk beavatva abba, hogy lépéseket kell tennünk előre. Egy fiatal testvér megkérdezett egyik nap, és azt mondta: „Nem tudom, mi történik, mintha valami hiányozna az életemből.” Azt válaszoltam: Tudod mi hiányzik? Ne hidd, hogy egy szép napon egyszer csak megfogod a Bibliát, és elindulsz, hogy hirdesd az evangéliumot. Ezt el kell kezdened valahol; mindennek kell, hogy legyen egy kezdete. Ha nincs kezdet, nem fogod tudni, hogy mit tegyél. Lennie kell egy kezdetnek, a kezdet pedig ez: „Uram, kérlek, munkálkodj az életemben, hogy megértsem azt, amit Te akarsz; hogy amivel Te megáldasz, azzal én is áldására tudjak lenni másoknak!” Nagyon fontos tehát, amit ez a két fejezet megmagyaráz arról, hogy mit jelent adni, mert ez nem úgy működik, ahogyan ma teszik, hogy pénzt kéregetnek. Ilyesmi nincs az igében.

Macedóniában három gyülekezetről tudunk: Filippi, Thesszalonika, és Bérea. Valószínűleg ennél több is volt, de ezt a hármat ismerjük. Nézzük meg, ők hogyan jártak el – 8. fejezet, 1-4. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el.”

Szűkös anyagi helyzetük miatt, az apostolok nem akarták hagyni, hogy részt vegyenek a segélygyűjtésben. Valószínűleg sok nehézségen mentek keresztül; ki tudja, milyen szociális problémák vagy háborúk sújtották ezt a térséget, mely római tartomány volt. És az apostolok nem akarták őket hagyni, de azt mondja az ige: „Sok kérleléssel könyörögve kérték tőlünk azt a kegyelmet, hogy a szentek kiszolgálásában közösséget vállalhassanak” (Csia ford.). Megindult a szívük, ahogyan az antiókhiaiakat is megérintette ez a helyzet. Látjuk, hogy egy ilyen kicsi dolog, mint a jeruzsálemi szentek számára való gyűjtés, megindította a szívüket, és elküldték Barnabást és Sault Jeruzsálembe. És attól a pillanattól kezdett megváltozni és formát ölteni ez a missziós munkálat, amelyre a Szent Szellem kiküldte Barnabást és Sault. És elküldték őket, hogy hirdessék Isten igéjét. Ez pedig innen indult ki.

Talán egy apróság, valamilyen alig észrevehető dolog az életünkben mindent megfordítana, és nem figyelünk oda rá – vagy lehet, hogy igen: Mint például amikor tudjátok, elkezdtük segíteni a telkieket. Soha nem bánom meg, hogy segítettük őket. Kaptunk egy üzenetet a napokban: „Az Úr sokat tanított az alkalmainkon… az Úr általatok rám talált… általatok az Úr megerősített…” Nem mintha ez lenne valami. Mert ebből az fog majd meglátszani, amit megtanultunk ez által. Tudjátok, mit tanultunk meg? Hogy a zsebünkbe nyúljunk. Sok testvér nem tud másnak, csak magának élni. Minden legyen a miénk! Ha nem mára, akkor holnapra, holnaputánra. De több történt annál, mint hogy őket segítettük, mert ez a dolog munkálkodott a mi életünkben, és megtanultunk valamit, amit másképp nem tanultunk volna meg. Nem azért helyezte őket ide az Úr, hogy ők tanuljanak, hanem, hogy mi tanuljunk.

Hiszem, hogy amikor az Úr mindent megvizsgál, és minden dolog napvilágra kerül, akkor meg fogjuk látni, hogy az Úr továbbra is munkálkodni akar az életünkben. Van egy testvérnő, aki szokott ide járni közénk. Ma ott ült hátul. A városba költözött, elvált a férjétől, sokszor nincs mit ennie. Tudjátok ezt? Nem tudjátok. Nincs mit ennie. Egy nap kétségbeesetten telefonált a lánya valakinek – ő nem mond senkinek semmit –, hogy nincs mit enniük. Amikor Margittán voltam, nagyon kevesen voltunk; és akkoriban eléggé felületesek voltunk. Volt ott egy testvérnő, akinek nem volt mit ennie, és nekünk erről fogalmunk sem volt. Nem voltunk akkor valami nagy bőségben, de nem is nélkülöztünk; nem mondhatom, hogy valamiben is hiányt szenvedtünk volna. Amire szükségünk volt, megvolt, az akkori körülmények ellenére. De az a testvérnő köztünk volt, és mi nem tudtuk, hogy neki nincs mit ennie.

Testvérek, ha a kegyelem munkálkodik az életünkben, akkor ezt a kegyelemet nekünk tovább kell adnunk. A hitéletünknek ugyan csak jelentéktelen része, hogy ez a kegyelem a zsebünket is érinti, de ha ezt nem tanuljuk meg, hogyan tudnánk elmondani azokat a dolgokat, amiket az Úr munkált az életünkben, hogy mások is bátorítást nyerjenek? Nem kell, hogy valaki szóljon nekem: „Testvér, nem akarsz mondani valamit?” Lehet, hogy eljön az az idő, amikor ez a hely be lesz zárva, és nem tudunk összegyűlni. De nekünk nincs veszíteni valónk; senki nem tudta régebben sem megakadályozni, hogy találkozzunk valakivel. Margittán felettünk lakott egy Securitate tiszt, aki valójában jóravaló ember volt. Soha nem volt problémánk vele. Néha lejött hozzánk valamilyen szívességet kérni, mi sosem mentünk hozzá, hogy kérjünk valamit, csak ő jött hozzánk; a gazdagabb jött le a szegényebbhez.

De a lényeg, hogy senki nem akadályozott meg minket, testvéreket abban, hogy találkozzunk. Lehet, hogy csak az utcán találkozunk ketten, és onnantól egy darabig együtt megyünk, közben beszélgetünk, megvitatunk dolgokat, örülünk az Úrban, és elmondjuk az Úr hogyan áldott meg bennünket. Majd elválunk egymástól, megyünk tovább, és találkozunk egy másik testvérrel.

Ez a kegyelem emiatt ilyen, mert azt akarja, hogy másoknak adjuk tovább, és ne tartsuk meg magunknak. És milyen nehéz ez. De én örülök, hogy mindig megvan ez a lehetőségünk. Lehet, hogy eljön az idő, amikor több testvér is el akarja mondani, hogyan áldotta meg őt az Úr, és hogyan hordozta és emelte fel őt; hogyan adott az Úr örömöt. És ilyen módon a gyülekezet nagyobb áldásban részesül, mint amikor csak egyvalaki beszél. Testvérek, az Úr áldjon meg és munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük: „mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ámen.