Megtöretés – az áldáshoz vezető út (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. január 16-án. PDF: 2022-01-16-Radu_Gavrilut_Megtoretes_az_aldashoz_vezeto_ut

https://www.ekklesiaoradea.ro/

Sokszor hallottam testvéreket, hogy azt mondják: „elméletileg tudom a dolgokat, a probléma a gyakorlattal van”. Soha nem értettem egyet az ilyen beszéddel. Tudjátok miért? Mert ahhoz, hogy a hit útján járhassunk, egyvalami létfontosságú: hogy legyen felülről való világosságunk, azért, hogy láthassunk. Ha nincs felülről jövő világosságunk, akkor nem láthatunk.

Az elmúlt napokban olvastam az 51. zsoltárt, 18-19 vers: „Mert nem kívánsz véres áldozatot, hisz megadnám; égő áldozatban nem gyönyörködsz: Istennek való áldozatok a töredelmes szellem, töredelmes szív; és aki meg van törve, Istenem, nem veted meg.” És ha meg akarjátok keresni a kereszthivatkozásokat, megtalálhatjátok ezt az Ézsaiás 57,15-ben is, ahol ugyanígy a megtört szívről, a töredelmes és az alázatos szellemről beszél. Vajon miért kedveli Isten az összetört szellemet?

Nem mondhatja senki, hogy ő megtört ember, mert olvassa a Bibliát és érti azt. Nem így történik. Mikor valaki összetört ember, azt látni lehet. Mi a bizonyítéka, hogy megtört ember vagy? Az, hogy suttogva beszélsz? Nem ez a bizonyíték. A bizonyítéka annak, hogy megtört ember vagy, az, hogy az elméd megújult, másként gondolkozol.

Egyszer azt mondta egy testvér: „Nekem nem tetszik, ahogyan az Úr munkálkodik az életemben, én nem szeretem az Ő útjait.” Azt válaszoltam: Ember, te csak az éneddel foglalkozol, akinek nem tetszik? Mikor fog az énednek tetszeni az Úr útja? Soha! Soha nem fog egyetérteni azzal, hogy te úgy lásd a dolgokat, ahogyan Ő. Testvérek, felülről jövő kijelentésre van szükségünk, hogy megláthassuk, mit munkál az Úr az életünkben. Ha kijelentést kapunk az Úrtól, akkor meglátjuk, hogy ami az életünkben történik, azt mind Ő készítette el. Mi nem vagyunk megtörve. Nekünk megvan a magunk gondolkozása. Tudunk összefüggéseket keresni a Bibliában, és tudunk beszélni róla, de nem értjük. Miért? Mert az elménk nincs megújulva.

Megnéztem, mi történt Jákóbbal, és sok mindent megláttam, ami vele történt. Egy testvér szerint a Lábánnál eltöltött idő időveszteség volt, de én nem gondolom, hogy az elvesztegetett idő lett volna, mert ebben az időszakban az Úr szép lassan egyre közelebb jött Jákóbhoz. És a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő szerette volna. Nem akarta, hogy így történjenek a dolgok vele. És annak ellenére, hogy megkapta, amit akart, és nagyon gazdag lett, sokkal gazdagabb, mint ahogy Izsák meggazdagíthatta volna, mégsem volt elégedett. Meggazdagodott tehát, és az Úr sokféle helyzeten keresztül munkálkodott az életében, és láthatjuk, hogy nem szólt semmit, nem kommentált, nem mondta: nem szeretem, ahogy munkálkodsz. Soha nem mondta ezt. És így az Úr közeledett hozzá. Miért fontos az összetöretés?

Van a Bibliában egy ilyen meghatározás, Ézsaiás 57,14-15: „Egy hang ezt mondja: Töltsétek, töltsétek föl, készítsétek az utat, népem útjából vegyetek el minden buktatót! Mert így szól a Magasságos és Felséges, aki örökké él, és akinek szent a neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok szellemét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.”

Nagyon érdekes: készítsétek az utat! Melyik ez az út, amit az Úr készít? Hát ez az, hogy ne te legyél, hanem Ő lehessen. Mert végső soron az összetöretés azt jelenti: ne te legyél, hanem Ő legyen. De nem egyik pillanatról a másikra vesz kezelésbe és csap le ránk, hiszen Jákób életében sem ez történt, hanem az Úr lépésről lépésre foglalkozott vele, és egyszer csak elkészítette azt a pillanatot, mikor az Úr Jézus Krisztus harcolt vele. És látva, hogy nem tudja legyőzni – mert Jákób nagyon erős volt, éppen olyan erős, mint mi vagyunk – egy ütést mért rá a legerősebb területen, ott ahol ő legerősebb volt. És akkor készítette el az utat az áldás számára. Nincs út az áldás számára a mi életünkben, ha nem vagyunk összetörve.

De addig, nézzétek, mit mond Péter, a mi szeretett apostolunk. 1Péter 2,19-20: „mert az kedves dolog (kegyelem), ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűséget, méltatlanul szenvedve. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? – akkor lehajtjuk a fejünket: igen, sajnálom – De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog (kegyelem) Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” Nem úgy felelt, ahogy itt mondta valaki, hogy forrongott magában. Nem így! Egyszerűen arra tekintett, hogy az Úr készítette el számára ezt az utat.

És emiatt akarja ezt az Úr, testvérek, hogy így legyünk itt a földön, hogy ezt elfogadjuk. De ha mi nem fogadjuk el az Ő utait, és azt a bánásmódot, amelyet alkalmaz velünk szemben, akkor olyan emberek leszünk, akik csodálkoznak azon, amik történnek velük. Mindig meglepődünk, hogy nem jó az, ami velem történik; nem értékelnek; szeretném, ha értékelnének; szeretném, ha lennék valaki. Nem azt kell kérnünk, hogy elfogadjuk ezt, hanem világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy amikor jönnek ezek a helyzetek, megláthassuk ezekben az Urat. Tehát nem élhetk a hitéletet kijelentés nélkül. Megérthetjük, hogy igen, így van, és én hiszem, hogy mindenki megérti azt, hogy ez így van, de mikor jön az a helyzet, csak akkor tudsz keresztül menni rajta, ha megláttad, hogy az Úr az. Tudjátok, hogyan látták Őt meg a tanítványok? Az Úr van ott! Nem a testvérek, nem a körülötted levők, akik rosszat akarnak neked. Éppen a melletted levők a legalkalmasabbak arra, hogy az Úr általuk kezelésbe vegyen téged. De nem őket kell látnod, hanem az Urat minden dologban.

A lélek, mely összetört, olyan lélek, melyet az Úr használni tud. Nem azt jelenti, hogy ez a munkálat olyan hamar befejeződik; mert ez olyan munkálat, amely eltart, míg mi ezen a földön leszünk. Folyamatosan foglalkozik velünk az Úr. De testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy az Urat tudjuk meglátni. Tehát emiatt akar az Úr foglalkozni a mi életünkkel, hogy megtört emberek legyünk. Testvérek, kérjünk az Úrtól világosságot, hogy láthassunk. Ámen.

A pergamoni gyülekezethez írt levél (Kit Mays)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Részlet:

‘Ez a könyv az Úr rabszolgái előtt nyitott könyv. János azt mondja a legelső fejezet legelején, hogy ez az a kijelentés, amelyet Isten az Ő Fiának, az Úr Jézusnak adott, aki pedig az Ő rabszolgájának, Jánosnak adta, hogy továbbadhassa rabszolgatársainak. Remélem, akik ma itt vagyunk, mi is közéjük tartozunk. A rabszolga más, mint az, akinek pusztán üdvössége van – az csak egy része ennek a dolognak. Az Úr azt mondja, térjetek meg, hogy üdvösségetek legyen. Arra hív, hogy jöjjünk Hozzá, hogy megmeneküljünk. Arra is hív minket, hogy a tanítványai legyünk. Így szól: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem naponként.” Arra azonban, hogy a rabszolgái legyünk, nem hív minket, hanem elfogad bennünket rabszolgáiként.

Az a szó, amit az Ige itt használ, szeretetből való rabszolgát jelent. Az Ószövetségben, ha valaki teljesen elszegényedett, eladta magát szolgálatra akár több évre is. Azért szolgált, mert adóssággal tartozott. Amikor azonban szolgálata véget ért, két választása volt. Az egyik, hogy elmehetett, és a jövője biztosítva volt, mert az, akinek szolgált, köteles volt ezt megadni neki. Az Ige azt mondja az Ószövetségben, hogy ha feleségével jött, azzal is menjen el. Ha gyermekekkel jött, azok a gyermekek is menjenek el vele. Azonban, ha asszony nélkül jött, és a gazda adott neki feleséget, és ebből a házasságból gyermekek születtek, akkor az ember elmehetett szabadon, a gyermekeit és a feleségét pedig valószínűleg megvásárolhatta. De ha azt mondta: „Nem megyek el, szeretem az uramat, szeretem a feleségemet és gyermekeimet, itt jó életünk van, itt maradok”, annak is megvolt a módja. Nagyon különösen hangzik, de ekkor az történt, hogy az ura átszúrta a fülét egy árral a háza ajtófélfájánál, és tanúkat hívott, hogy lássák. Egészen különösen hangzik. Majd egy aranykarikát adott neki az ura, hogy tegye a fülébe, és onnantól fogva többé már nem volt szabad. Ha később szabadulni szeretett volna – hát, már így döntött.

Egy ember gyakran akár hat évig is rabszolgaságban lehetett. Hat év alatt ki lehet ismerni valakit; köztetek is van olyan, aki hat éve tért meg, ismeritek az Uratokat. Aki hat évig rabszolga volt, utána szerződéses szolgaként sem maradhatott tovább. Két választási lehetőség, mész vagy maradsz. Nekünk jó Gazdánk van! Tudjuk-e azt mondani ma: „Nem megyek el innen! Jóban-rosszban itt maradok, Uram! Nem hagylak el Téged!”

A fülkiszúrás a ház ajtófélfájánál nem volt valami jelentéktelen dolog! Azt fejezte ki, hogy a rabszolga meg fogja hallani, amit az ura a házáról mond – hogy miként viseljen gondot a házra, mit tegyen érte. És hogy ő az uráé lesz, és a házában fog lakni mindörökké. Ez nagyon komoly dolog volt; és mindenki tudta róla, hogy rabszolga, hiszen aranykarika volt a fülében.

Ti keresztények vagytok? Remélem! Örülök, ha azok vagytok! Csodálatos! Arra lettetek elhívva, hogy tanítványok legyetek! Csodálatos dolog tanítványnak lenni, olyannak lenni, aki Mesterétől tanul; aki odajöhet és leülhet a lábaihoz, hogy hallgassa Őt. De az Ige soha nem mondja, hogy az Úr arra hív, hogy rabszolgái legyünk, hanem ha szeretjük az Urat, ha az a szívünk vágya, hogy az Övé legyünk teljesen… Tudjátok, van nálunk, Amerikában egy kifejezés, amit akkor használunk, ha valaki úgy vesz házat, hogy megveszi vele együtt minden tartozékát az utolsó szögig. Úgy mondjuk, hogy „the lock, stock and the barrel” tehát, hogy megveszi a ház kulcsait, a házhoz tartozó állatokat és a bentlévő készleteket, sőt még az esővizes hordót is. A legtöbben nem az esővizes hordót nézik, amikor házat vásárolnak, ez olyasmi, ami csak úgy ott van. De az Úr mindenünkre igényt tart: a kulcsra, a készletekre és még az esővizes hordóra is. Ha valaki ilyen, az nem véletlenül, csak úgy történik, mert nem minden tanítvány dönt úgy, hogy rabszolga lesz, és sok rabszolga nem is igazán gondolt még erre, hogy ő rabszolga. Nem az a lényeg itt, hogy át van-e fúrva a fülünk, hanem hogy szeretjük-e a Mesterünket és bízunk-e Benne. De nem úgy, hogy azt mondjuk: „Szolgállak Uram, míg csak gondomat viseled” – ahogy Jákób mondta, amikor Bételnél találkozott az Úrral. Valójában annak a helynek a neve Lúz volt, és Jákób nevezte át Bét-El-re, ami azt jelenti: Isten háza. Jákób megállapodást kötött Istennel: „Ha velem leszel, ha adsz nekem ételt, amit egyek, ruhát, amibe öltözhetek, gondomat viseled, bárhová is megyek, akkor Te leszel az én Istenem, és én tíz százalékot adok Neked mindenből, amit adtál nekem.” Igaz, ezt is tette, és évekkel később Isten emlékeztette Jákóbot a megállapodásra.

De most nem azért vagyok itt, hogy Jákóbról beszéljek, hanem, hogy feltegyem a kérdést: Te az Úr rabszolgája vagy? Ha igen, akkor a Jelenések könyve nyitva van előtted, ha nem, akkor valamit kaphatsz ugyan belőle, de nem neked íratott. Ez az Úr Jézusnak adatott, aki eljött és rabszolgai formát vett föl; aki átadta ezt rabszolgájának, Jánosnak, hogy az továbbadja a többi rabszolgának.

Ez a könyv nyitott könyv. De azt hiszem, én még senkitől sem hallottam, hogy a Jelenések könyve lenne a kedvence. Hallottam, hogy valakinek János evangéliuma a kedvence, vagy a Zsoltárok, sőt még olyat is hallottam, hogy valaki a 4Mózest szereti a legjobban, de a Jelenések kemény dió. Nagyon sok szimbólumot használ, az időrend is bonyolult néha. Éreztétek úgy már valaha, hogy a Jelenések túlságosan is zavaros? Watchman Nee testvérünk, aki kínai keresztény volt, és nagy bölcsességet kapott, egyszer azt mondta: „A legtöbb keresztény csukott könyvnek találja a Jelenéseket. Amikor megkérdezed tőlük, olvasták-e, azt mondják, nem. De hogyan mondhatja bárki, hogy nem ért egy könyvet, ha nem is olvasta?” A szívemig hatolt, amikor ezt olvastam, mert igaz, hogy nem könnyű tanulmányozni ezt a könyvet, de megéri. Olyan ígéretek vannak ebben a könyvben, amelyek semelyik másikban nincsenek. Az elején ezt mondja: Boldog, aki felolvassa ezt a könyvet, boldogok, akik hallgatják ennek a könyvnek az igéit, és boldogok, akik megteszik, ami ebben a könyvben meg van írva. A végén pedig megismétli: „boldog, aki megtartja e könyv igéit”. De vannak benne átkok is. „Ha valaki hozzátesz ehhez a könyvhöz, vagy elvesz belőle” – aki hozzátesz, az a benne megírt átkokat vonja magára, aki elvesz belőle, az elveszíti az áldásokat.

Azért mondom mindezeket, mert a Jelenések nyitott könyv. Dániel zárt könyv, mert az utolsó fejezetében, a 12,4-ben Isten azt mondja: „Zárd be (pecsételd be) ezt a könyvet! Tartsd titokban az igéit, mert még nincs itt az idő.” De a Jelenésekben, a 22,10-ben azt mondja: „Ne zárd el e könyv igéit, mert itt az idő! Az Úr nagyon hamar eljön, és itt van az idő.” Tehát megérthetjük ezt a könyvet.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

„De legyőzték őt a Bárány vérével” (T. Austin-Sparks)

Oly sokan vannak ma az Úr népéből olyanok, akik fölött a Sátán zsarnokoskodik; azzal zsarnokoskodik fölöttük, hogy vádolja őket, azt érezteti velük, hogy ítélet alatt vannak, elrabolja tőlük a békességüket, a bizonyosságukat, nyugalmukat, reménységüket; és azt látjuk, hogy ezek az emberek örökké a maguk hiányosságairól, bűnösségéről beszélnek; mindig saját maguk körül forognak; hogy azok, akiknek nem kellene lenniük, és nem azok, akiknek lenniük kellene. A Sátántól való szabadulásuk úgy történik, ha újra felismerik és ráébrednek, hogy az Atya tökéletes megelégedést talál az Ő Fiában, aki a nevükben képviseli őket, és ezért az Atya előtt ők is teljes elfogadottsággal állnak. Ez a szabadulás útja, így vettetik ki az ellenség; így lehet legyőzni őt mint vádlót. Igen, a vérre való hagyatkozás elegendő ehhez a teljeskörű, mindent felölelő győzelemhez! „Legyőzték őt a Bárány vérével”, és a vér értékének első és legfőbb tényezője minden irányban annak folt nélkül való bűntelensége, az Úr Jézus természete. Soha nem volt senki, aki ilyen lett volna.

Olyan öröm van bennem, hogy Isten jött el Krisztusban, hogy ISTEN volt az, aki eljött Krisztusban. Vádolható Isten bűnnel? Lehet Isten számlájára bűnt felróni? Isten volt Krisztusban, aki teljesen és tökéletesen szent, akiben nem volt bűn, aki testet öltött; és ennek az isteni természetnek az érdemében, annak tökéletességében a Sátán hatalma legyőzetik – ezen az alapon. Áldott legyen Isten! Hit által lesz a miénk ennek a drága vérnek az értéke; azaz, az Úr Jézus tökéletességét nekünk lehet számítani. Ez a kegyelem – ez az evangélium csodája. Ha elkezdenénk elemezni magunkat, és számba vennénk önmagunkat, az szörnyű dolog lenne, nyomorult vállalkozás, és nem érne véget soha – gondoljátok csak meg, szeretteim, mindazzal együtt, amit mi ismerünk saját magunkról, és amit Isten tud rólunk – „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni? Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a vesék megítélője…”. És bár mindez tény, mégis bűntelen tökéletességben állhatunk meg Isten jelenlétében, nem saját magunkban, hanem Krisztusban, akiben teljes, bűntelen tökéletesség számíttatik nekünk Istentől.

Forrás: Open Windows, május 27., a teljes szöveg angolul: http://www.austin-sparks.net/english/000477.html

„Mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: Nagyváradon, 2020. október 14-én.

Többször elolvasva Pál apostol efézusi levelét, nagy hatással voltak rám azok a nagy kijelentések, amelyeket az Úr ennek a gyülekezetnek adott. Ha elolvassuk például az első fejezetet, ebben megtaláljuk Isten teljes tervét. A második fejezetben ugyanúgy; a harmadik fejezetben pedig Pál a titokról beszél, és arról, hogy az lett rábízva, hogy erről a titokról szóljon. És olvasva ezeket a fejezeteket, mintha ott lebegnénk valahol a mennyeiekben, távol a körülöttünk levő világtól. Amikor pedig odaérünk az ötödik fejezethez – de a hatodik fejezet egy részében is –, olyan dolgokat találunk, amelyeket, amikor legelőször olvastam, egyszerűen nem értettem meg: miért kell Pálnak még a gyermekek esetében is az Istennek való engedelmesség módjáról beszélnie? Miért kellett neki ezekről a dolgokról szólnia?

A mondanivalóm lényege, hogy nem juthatunk el ezekhez a dolgokhoz, ha az első részt nem értjük. Isten elfogadott bennünket az Ő szeretett Fiában. Minden fenntartás nélkül elfogadott bennünket Fia áldozata miatt. Elfogadott úgy, ahogy voltunk. Az Övéi vagyunk, Hozzá tartozunk. De Ő céllal váltott meg bennünket. Nem csak azért váltott meg, hogy örüljünk annak, hogy az Övéi vagyunk, és éljük tovább a saját életünket; Ő céllal váltott meg, és a célja az, hogy Krisztus teste a felnőttkorra jutva Krisztus menyasszonya legyen. Ez az Ő célja. De miután megváltott, itt hagyott bennünket azért, hogy felkészítsen az eljövendő időkre.

Vannak akik ennek a levélnek az első fejezeteire helyezik a hangsúlyt. Jártam egy helyen, ahol egy testvérnő a problémáiról kezdett beszélni, egy sokkal fiatalabb pedig rászólt: „Te még mindig itt tartasz? Mi Krisztusba lettünk helyezve a mennyeiekben. Hogy-hogy te még mindig itt a földön vagy, és a problémáidban vergődsz?” Természetesen nem volt igaza. Mert a szellemünkben a mennyeiekben vagyunk, de a lábunkkal itt járunk ezekben a mindennapi problémákban. És azért, hogy az Úr nagyon fontos leckéket taníthasson meg nekünk, mindnyájunk számára egyedi helyzeteket készített. Ezek a speciális helyzetek pedig, amelyekbe Ő helyezett bennünket, létfontosságúak a számunkra.

Beszélgettem testvérekkel, és akkor jutott az eszembe, hogy a Bibliában mindig találunk ilyen szélsőséges dolgokat. Olvassuk az Efézusi levélben, hogy mit írt Pál a rabszolgáknak! Láttatok filmeket rabszolgákkal? Nem is tudjuk elképzelni, milyenek lehettek a rabszolgák. Ezek által a filmek által lehet némi elképzelésünk, és kezdünk valamit megérteni, de lehet, hogy még az sem valós. De nézzétek, mit ír Pál a rabszolgáknak. Efézus 6,5: „Ti, rabszolgák, engedelmeskedjetek (hús)test szerinti uraitoknak félelemmel és rettegéssel a szívetek egyszerűségében, mint a Krisztusnak”. Rabszolgák. Tudjátok, mi volt egy rabszolga? Egy rabszolga tárgy volt, az általános felfogás szerint nem volt ember a gazdája számára. 6,6-9: „nehogy látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus rabszolgái, akik lelkükből (szívesen) teszik Isten akaratát, jóindulattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek, tudva, hogy mindenki bármi jót tesz, jutalmát veszi az Úrtól, akár rabszolga, akár szabad. És ti urak, ugyanazt tegyétek velük, hagyjátok el a fenyegetőzést, tudjátok, hogy nektek magatoknak is Uratok van az egekben és személyválogatás nincs Nála.”

Kolossé 3,22-25: „Ti rabszolgák, engedelmeskedjetek mindenben a (hús)test szerinti uraitoknak, ne látszatra, mint akik embereknek tetszését hajszolják, hanem szívbeli egyszerűségben féljétek az Urat, és bármit csináltok, lélekből tegyétek úgy mint az Úrnak és nem úgy mint az embereknek. Meglátjátok, hogy az Úrtól viszonzásul megkapjátok osztályrészetek jutalmát. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok, mert az igazságtalan visszakapja, amit igazságtalanul tett, mert nincs személyválogatás (részrehajlás).”

Titusz 2,9-10: „A rabszolgákat intsd, hogy saját gazdájuknak engedelmeskedjenek, mindenben keressék kedvét, nehogy ellenkezzenek velük, nehogy kárt okozzanak, hanem mindenben hűséget tanúsítsanak, hogy üdvözítő Istenünknek tanítását mindenben ékesítsék”.

Amikor először olvastam ezt, azt gondoltam: Hogy-hogy? „Intsed őket, hogy mindenben kedvüket keressék, hogy semmit ne lopjanak, hogy mindig tökéletes hűséget tanúsítsanak, hogy a mi megtartó Istenünknek dicsőséget szerezzenek”? De hogyan lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten üdvözítő kegyelme megjelent. Ha nem kegyelem által élünk, akkor hogyan tudnánk így eljárni? Testvérek, ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie: egyrészt, hogy a mennyei helyeken vagyunk, de másrészt, hogy itt élünk a földön.

Járt ma nálam egy testvér, és azon tűnődött: Hogyan lehetséges ez a dolog? Olyan nehéz szeretni valakit. Nehéz szeretni egy testvért, ha ellened tesz. De miért nem sikerül szeretni? Mi az oka, ha nem tudod szeretni? Mert ez a szeretet nem olyan könnyen megy. Miért? Mert megszoktuk, hogy a szimpátiáink szerint éljünk. Egyeseket kedvelünk, másokat nem. És nagyon nehéz, mikor olyan helyzetekbe kerülünk, hogy ráébredünk: önmagunkban nem találjuk ezt. Ezt a szeretetet a testvérek iránt Krisztus szeretetében találom meg; Krisztus életében, amely bennem van. Van bennem egy másik élet is, amely nem szereti ezeket a dolgokat, más céljai vannak, más dolgokat helyez előtérbe. Ugyanígy van ebben a tekintetben is.

Most felolvastam egy példát, amit itt találunk, de beszélhetnénk a családban levő kapcsolatokról is. Mert ki az, aki így jár el: „engedelmeskedjetek, mint az Úrnak” – nemcsak úgy, felületesen. Mint az Úrnak! Ha nem így élünk, akkor Isten tudománya nincs ékesítve, tisztelve. Tudjátok, hogyan reagálnak az emberek, ha az Úrról beszélünk nekik; azonnal van előttük egy negatív példa, és eszükbe jut: „nem akarok olyan lenni, mint az, meg amaz”. Én értem ezt, és mindig lesznek ilyen példák, de nekünk, akik hallottuk ezt, az életünknek meg kell változnia. Nekünk másoknak kell lennünk.

Lehet, hogy sokszor csodálkozunk, miért nem történik semmi az életünkben. Testvérek, a mérce olyan magas, hogy a mi természeti életünk soha nem tudja elérni azt a mércét. Isten azonban kegyelemmel teljes, és olyanok mellé helyez, akik mellett nem tudunk természet szerint élni. Mert ha nem lennénk nehéz emberek mellett, akkor az egész életünket természet szerint élnénk, és saját magunkat csapnánk be, mert azt hinnénk, rendben vagyunk. Persze, rendben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy növekedjünk. Nem akarja, hogy így maradjunk, hogy kiskorúak maradjunk. Testvérek, Isten kegyelme az, hogy vannak mellettünk olyanok, akiknek a segítségével tanulhatunk valamit. Ez Isten kegyelme.

Nem létezik tökéletesebb tudomány, mint az Úr tudománya. Ne essünk egyik végletbe sem! Jártunk valahova egy időben, és ott egész konferenciákat beszéltek Krisztus titkáról, amely más időben nem volt kijelentve. De ezekről a dolgokról egyáltalán nem beszéltek.

Tökéletes hűség. Mondtam a múlt alkalommal is, és most újra mondom: imádkoznunk kell, hogy meglássuk, az Úr mire hívott el. Ha ilyesmire hívott el, akkor Ő megadta, és ezután is megadja mindazt, amire szükségünk van, hogy így tudjunk élni. Nem számít, hogyan élnek mások, nekünk így kell élnünk – a munkahelyünkön, a családban, a gyülekezetben. Hogy amikor az emberek jönnek, lássák ezt, és megérintse őket az Úr Jézus Krisztus tudománya, tanítása. Nincs semmi tökéletesebb, mint ez: Nehéz körülmények között tudj tökéletes lenni. Miért? Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Mi láttuk ezt, és tudjuk. És Isten Szelleme, aki itt van az életünkben, sok türelemmel, határtalan türelemmel foglalkozik a mi életünkkel, és tanít, hogy szakítsunk azokkal a dolgokkal, amit a világiak kedvelnek. Azért dolgozz, mert lát a főnököd – milyen szomorú ez. Az Úr azt akarja, hogy mások legyünk. És ha valóban mások vagyunk, a világiak látni fogják ezt. Tudni fogják, hogy ez az ember más, teljesen más. Kezdetben persze nem leszünk egyszeriből mások, de lassan-lassan megváltozunk. Legalább tudjuk azt, hogy az Úr mit akar munkálni az életünkben. És Ő munkálkodni fog.

És mikor az Úr eljön, ahogy mondtam: „bármit tesztek, szóban vagy tettben, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tegyetek.” Bármit teszünk! Mi sok mindent teszünk. Bármit teszünk, az Úr Jézus Krisztus nevében tegyük. A mindennapi apró dolgokat. Egyesek úgy gondolják, hogy az Úrnak szolgálni azt jelenti, hogy hirdeted az igét, traktátusokat osztogatsz, az embereknek beszélsz az utcán az Úrról. Igen, ezt is jelenti. De, „bármit tesztek, úgy tegyétek, mint az Úrnak”! Ha a mennyei valóság a szívünkbe jön, és Ő megvilágosít, akkor minden megváltozik, és az Úr minden nap tanítani fog.

Kegyelem által adni (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 27-én, Nagyváradon

Amikor először olvastam el az Apostolok cselekedeteit az elejétől a végéig, nem sok mindent láttam benne, csak történeteket és néha egy-egy fontos eseményt; a könyv részleteit azonban nem tudtam megfigyelni. Ám ahogy telt az idő, és egyre többet olvastam belőle, kezdtem meglátni, hogyan kapcsolódnak a különböző történések egymáshoz, valamint, hogy a Szent Szellem hogyan kezd munkálkodni, és egyes dolgokat felfedni; hogyan fog bele bizonyos munkálatokba. Ezért nagyon-nagyon értékes ez a könyv.

Szeretném megkérdezni: Mit gondoltok, Barnabás és Pál társulása hogyan, mi által kezdődött? Mikor és milyen alkalomból vált komolyabbá? Ez nagyon fontos, mert tudjuk, hogy Barnabás vitte Pált az apostolokhoz, és tudjuk azt is, hogy elment Tarzuszba, hogy megkeresse Pált, és elvigye Antiókhiába. De mikor fonódott köztük még szorosabbá a kapcsolat, tekintettel arra, ami következett? Milyen alkalommal? A mi szemszögünkből ez az alkalom nagyon jelentéktelennek tűnik; elolvasom a 11. fejezetből a 27-30. verset: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején, a tanítványok pedig elhatározták, hogy amint kinek-kinek jól megy, (tehetségükhöz mérten) mindegyik segélyszolgálatot küld a Júdeában lakó testvéreknek, amit meg is tettek, elküldték a vénekhez Barnabás és Saul keze által.”

Próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, és azt hirdették, hogy nagy éhínség lesz az egész világon. A tanítványok kétféleképpen reagálhattak erre: vagy megindítja őket, és gondoskodnak a jeruzsálemi testvérekről, vagy nem is gondolnak rájuk. De mivel részt akartak venni ebben a segélynyújtásban, az antiókhiai tanítványok ez alkalommal Barnabás és Saul által küldték el ezt a segélyt. És akkor történt a nagy csoda, mely forradalmasította a világot. Tehát nem csak az események véletlen összjátéka volt Barnabás és Saul útnak indítása, hanem az volt a lényege, hogy nagyon szoros kapcsolatba kerüljenek. És tudjuk, hogy mire visszatértek Antiókhiába, már fel voltak készítve arra, hogy menjenek, és még távolabbra vigyék az evangéliumot.

27-28. vers: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején”.

Egy prófétának a legkisebb megbízatása volt, hogy a jövőről szóljon. Ez volt az egyik legkisebb dolog egy próféta megbízatásából, hogy elmondja, mi fog történni. A legfontosabb rész az volt, hogy Isten tervéről szóljon. De az ő tevékenységüknek nem az volt a lényege, hogy irányt szabjanak valakinek az életében, hanem csak az, hogy igazolják, megerősítsék az illető szívében azt, amit az Úr már ott munkált. Ez nagyon fontos. Ha az Úr elkezd munkálkodni valamit a szívedben, és jön valaki, aki próféta, és szól, és megerősíti azt, amit az Úr már munkált az életedben, az valóban próféta. Egy prófétának ezt kell tennie, vagy pedig azt, hogy kiigazítson, ha valamilyen irányban tévedsz, de nem azt, hogy más irányt mutasson.

És tudjuk, az történt, hogy eljutottak Jeruzsálembe. 12. fejezet, 1-4. vers: „Ebben az időszakban rávetette Heródes király kezeit némelyekre a (kihívott) gyülekezetből valók közül, hogy rosszul bánjon velük, megölette Jakabot, a János testvérét karddal, látva pedig, hogy ez tetszik a zsidóknak, folytatta és elfogatta Pétert is, akkor voltak a kovásztalan kenyerek napjai, le is tartóztatta, tömlöcbe vetette, átadta négy négyes katonai őrségnek, hogy őrizzék; az volt szándéka, hogy pászka (húsvét) után a nép elé vezetteti.”

Amikor Barnabás és Pál a segélyekkel Jeruzsálembe érkezett, rendkívüli problémákkal, sőt, borzalmas helyzettel találkoztak Jeruzsálemben. Ugyanis, amikor a gonosz munkálkodik, akkor mindent el akar rontani, mindent el akar pusztítani, teljesen meg akarja semmisíteni a bizonyságot, hogy semmi se maradjon. Láttam ilyen helyzeteket, amikor a gonosz ezt akarja tenni. És sokszor azok, akiket ez a baj ér, nem is veszik észre, hogy ami történik, az valójában gonosztól van, aki mindent el akar pusztítani.

Pétert tehát a tömlöcben őrizték, és a gyülekezet nem szűnt meg könyörögni érte Istennek. 6-9. vers: „Amikor pedig Heródes azon volt, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt két lánccal megköt(öz)ve és az ajtó előtt őrök tartották szemmel a tömlöcöt. És lám! az Úr egy angyala (hírvivő követe) ott állt és fény ragyogott a helyiségben, meglökte Péter oldalát, felébresztette, és ezt mondta: állj fel gyorsan! és lehulltak a láncok a kezeiről. Így szólt pedig az angyal hozzá: övezd fel magadat és kösd fel saruidat. És megtette így, és ezt mondta neki: vedd magadra a felsőruhádat, és kövess engem! És kijött, követte őt és nem tudta, hogy való(igaz)ság az, ami az angyal által lett, hanem azt gondolta, hogy lát(om)ást lát.”

Nagyon érdekes. Tehát elment utána, és nem tudta, mi történik vele. És hogy a dolgok még érdekesebbek legyenek, azt mondja a 6. vers: „Péter két katona között aludt”. Pócsi testvér mesélte, hogy egyszer elvitte a Securitate [a román titkosszolgálat a diktatúra idején], hogy kihallgassák. Az volt a szokás, hogy az embereket hosszasan egy előszobában tartották, hogy megfélemlítsék őket. Volt ott egy újság, a testvér meg elkezdte olvasni, és közben elaludt. Amikor pedig a tisztek megjöttek, nagyon dühösek lettek, mert nem vált be a módszerük. Azt várták ugyanis, hogy akit ott találnak, az majd remegni fog a félelemtől, ez a testvér pedig nyugodtan aludt. Rákiáltottak: „Te alszol?” Mire ő: „Álmos voltam.” Tehát így járt ez a testvér is, mint Péter, hogy két katona közt aludt.

A gyülekezet pedig nem szűnt meg könyörögni érte. És éppen azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta őt állítani, az angyal megjelent, és kihozta Pétert. És tudjátok mi történt? A gyülekezet imádságának nagyon nagy hatása volt. Nem csak annyi, hogy Pétert kiszabadítsa a tömlöcből. A hatása az volt, hogy Isten igéjét szabadította ki, hogy tovább terjedjen. Senki nem gondolta volna, hogy tulajdonképpen mi fog majd történni; hogyan fog Isten munkálkodni, mi lesz azoknak az imádságoknak a hatása. Sokszor, mikor imádkozunk, nagyon rövidlátók vagyunk, és csak a saját problémáinkra gondolunk, és nem látjuk, hogy a dolgok hátterében Isten mit akar munkálni.

És nézzétek, mit mond itt, a 20-25. versben: „Heródes pedig haragos nehezteléssel volt a tírusziak és a szidóniak iránt, de azok közös megegyezéssel eljöttek hozzá, és megnyerték Blásztuszt, a király kamarását, békét kértek, mivelhogy vidékük (országuk) a királyéból kapta az élelmet. A kitűzött napon pedig Heródes király díszruhába öltözve bírói emelvényre ülve beszédet intézett hozzájuk. A köznép hangosan kiáltozott: Ez Isten hangja és nem emberé! Nyomban lesújtott rá az Isten angyala, mivel nem Istennek adta a dicsőséget és férgektől megemésztetve kilehelte lelkét. Az Úr Igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás pedig és Saul szolgálatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálembe, magukkal vitték Jánost, akinek mellékneve Márk.”

Ezt csak bevezetésképpen olvastam fel. Arról szeretnék beszélni ugyanis, hogy nagyon érdekes, ahogyan 2. Korinthusi levél két fejezete beszél az adakozásról. Amikor az adakozásról van szó, az emberek nagy része azt a szót, hogy adakozás, a törvényhez köti. És sokan gyakorolják is a tizedfizetést, úgy, mint a törvényben. De ha elolvassuk a 2Korinthus 8-ban, nézzétek mit ír itt:

1-15. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el, és nem úgy, amint reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak és nekünk, Isten akarata által. Úgyhogy megkértük Tituszt, hogy ahogy elkezdte, úgy fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot (kegyelmi munkát) is, de mint ahogy mindenben bővelkedtek (kitűntök): hit(hűség)ben, igeszólásban, ismeretben, minden buzgóságban és irántunk táplált szeretetben, úgy ebben a jótékonyságban (kegyelmi munkában) is tűnjetek ki. Nem parancsként mondom, hanem hogy a mások buzgósága által a ti szeretetetek valódiságát megvizsgáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek koldusszegénnyé lett gazdag létére azért, hogy ti az Ő koldusszegénysége által meggazdagodjatok. És tanácsot adok ebben, mert ez nektek használ, mint akik nemcsak a cselekvést, hanem az akarást is elkezdtétek tavaly óta, most pedig a cselekvést is végezzétek be, mert ahogyan megvolt az akarat készsége, olyan legyen a véghezvitel is abból, amitek van, mert ha a készség megvan, az aszerint kedves(en fogadott), ami van, nem aszerint, ami nincs, mert ne úgy legyen, hogy másoknak könnyebbségük, nektek pedig nyomorúság lesz, hanem egyenlően legyen, a mostani időszakban a ti bőségetek pótolja ki azoknak szűkölködését azért, hogy azoknak bősége is pótolja majd a ti szükségeteket, hogy így kiegyenlítődés legyen, amint meg van írva: aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szenvedett hiányt”.

Nem csak ebben a tekintetben, de más tekintetben is úgy vélekedünk, hogy ha az Úr megáld bennünket, és egy bizonyos helyzetből fel tudunk állni; ha az Úr igéje szól hozzánk, és felemel bennünket, és tudjuk dicsőíteni az Urat, akkor sokszor ezt a kegyelmet, amit Ő ad nekünk, megőrizzük magunknak, és nem akarjuk megosztani másokkal. Ezért lehetséges, hogy eljön az idő, amikor ti, a lakónegyedből, ott fogtok összegyűlni, mi, a városból pedig itt fogunk összegyűlni. És mikor ti ott a negyedben összegyűltök, csak ti magatok, akkor aktívnak kell lennetek. Nem lehet tudni, hogy mi lesz, hogy lesz a jövőben. Mindenképpen, ha nem is a közeljövőben, de lesznek problémák ebben a tekintetben. És akkor meg fogjátok érteni, hogy nem lehet üres kézzel jönni.

Úgy gondolkozunk, hogy ha az Úr megáldja az alkalmainkat, akkor – ahogy mondta valaki –, egyszer csak felébredünk, és folyni kezdenek belőlünk a szavak, úgy, hogy abba sem tudjuk hagyni. Én értem ezt, de a szavak nem folynak belőlünk, ha nem tanuljuk meg azt, és nem vagyunk beavatva abba, hogy lépéseket kell tennünk előre. Egy fiatal testvér megkérdezett egyik nap, és azt mondta: „Nem tudom, mi történik, mintha valami hiányozna az életemből.” Azt válaszoltam: Tudod mi hiányzik? Ne hidd, hogy egy szép napon egyszer csak megfogod a Bibliát, és elindulsz, hogy hirdesd az evangéliumot. Ezt el kell kezdened valahol; mindennek kell, hogy legyen egy kezdete. Ha nincs kezdet, nem fogod tudni, hogy mit tegyél. Lennie kell egy kezdetnek, a kezdet pedig ez: „Uram, kérlek, munkálkodj az életemben, hogy megértsem azt, amit Te akarsz; hogy amivel Te megáldasz, azzal én is áldására tudjak lenni másoknak!” Nagyon fontos tehát, amit ez a két fejezet megmagyaráz arról, hogy mit jelent adni, mert ez nem úgy működik, ahogyan ma teszik, hogy pénzt kéregetnek. Ilyesmi nincs az igében.

Macedóniában három gyülekezetről tudunk: Filippi, Thesszalonika, és Bérea. Valószínűleg ennél több is volt, de ezt a hármat ismerjük. Nézzük meg, ők hogyan jártak el – 8. fejezet, 1-4. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el.”

Szűkös anyagi helyzetük miatt, az apostolok nem akarták hagyni, hogy részt vegyenek a segélygyűjtésben. Valószínűleg sok nehézségen mentek keresztül; ki tudja, milyen szociális problémák vagy háborúk sújtották ezt a térséget, mely római tartomány volt. És az apostolok nem akarták őket hagyni, de azt mondja az ige: „Sok kérleléssel könyörögve kérték tőlünk azt a kegyelmet, hogy a szentek kiszolgálásában közösséget vállalhassanak” (Csia ford.). Megindult a szívük, ahogyan az antiókhiaiakat is megérintette ez a helyzet. Látjuk, hogy egy ilyen kicsi dolog, mint a jeruzsálemi szentek számára való gyűjtés, megindította a szívüket, és elküldték Barnabást és Sault Jeruzsálembe. És attól a pillanattól kezdett megváltozni és formát ölteni ez a missziós munkálat, amelyre a Szent Szellem kiküldte Barnabást és Sault. És elküldték őket, hogy hirdessék Isten igéjét. Ez pedig innen indult ki.

Talán egy apróság, valamilyen alig észrevehető dolog az életünkben mindent megfordítana, és nem figyelünk oda rá – vagy lehet, hogy igen: Mint például amikor tudjátok, elkezdtük segíteni a telkieket. Soha nem bánom meg, hogy segítettük őket. Kaptunk egy üzenetet a napokban: „Az Úr sokat tanított az alkalmainkon… az Úr általatok rám talált… általatok az Úr megerősített…” Nem mintha ez lenne valami. Mert ebből az fog majd meglátszani, amit megtanultunk ez által. Tudjátok, mit tanultunk meg? Hogy a zsebünkbe nyúljunk. Sok testvér nem tud másnak, csak magának élni. Minden legyen a miénk! Ha nem mára, akkor holnapra, holnaputánra. De több történt annál, mint hogy őket segítettük, mert ez a dolog munkálkodott a mi életünkben, és megtanultunk valamit, amit másképp nem tanultunk volna meg. Nem azért helyezte őket ide az Úr, hogy ők tanuljanak, hanem, hogy mi tanuljunk.

Hiszem, hogy amikor az Úr mindent megvizsgál, és minden dolog napvilágra kerül, akkor meg fogjuk látni, hogy az Úr továbbra is munkálkodni akar az életünkben. Van egy testvérnő, aki szokott ide járni közénk. Ma ott ült hátul. A városba költözött, elvált a férjétől, sokszor nincs mit ennie. Tudjátok ezt? Nem tudjátok. Nincs mit ennie. Egy nap kétségbeesetten telefonált a lánya valakinek – ő nem mond senkinek semmit –, hogy nincs mit enniük. Amikor Margittán voltam, nagyon kevesen voltunk; és akkoriban eléggé felületesek voltunk. Volt ott egy testvérnő, akinek nem volt mit ennie, és nekünk erről fogalmunk sem volt. Nem voltunk akkor valami nagy bőségben, de nem is nélkülöztünk; nem mondhatom, hogy valamiben is hiányt szenvedtünk volna. Amire szükségünk volt, megvolt, az akkori körülmények ellenére. De az a testvérnő köztünk volt, és mi nem tudtuk, hogy neki nincs mit ennie.

Testvérek, ha a kegyelem munkálkodik az életünkben, akkor ezt a kegyelemet nekünk tovább kell adnunk. A hitéletünknek ugyan csak jelentéktelen része, hogy ez a kegyelem a zsebünket is érinti, de ha ezt nem tanuljuk meg, hogyan tudnánk elmondani azokat a dolgokat, amiket az Úr munkált az életünkben, hogy mások is bátorítást nyerjenek? Nem kell, hogy valaki szóljon nekem: „Testvér, nem akarsz mondani valamit?” Lehet, hogy eljön az az idő, amikor ez a hely be lesz zárva, és nem tudunk összegyűlni. De nekünk nincs veszíteni valónk; senki nem tudta régebben sem megakadályozni, hogy találkozzunk valakivel. Margittán felettünk lakott egy Securitate tiszt, aki valójában jóravaló ember volt. Soha nem volt problémánk vele. Néha lejött hozzánk valamilyen szívességet kérni, mi sosem mentünk hozzá, hogy kérjünk valamit, csak ő jött hozzánk; a gazdagabb jött le a szegényebbhez.

De a lényeg, hogy senki nem akadályozott meg minket, testvéreket abban, hogy találkozzunk. Lehet, hogy csak az utcán találkozunk ketten, és onnantól egy darabig együtt megyünk, közben beszélgetünk, megvitatunk dolgokat, örülünk az Úrban, és elmondjuk az Úr hogyan áldott meg bennünket. Majd elválunk egymástól, megyünk tovább, és találkozunk egy másik testvérrel.

Ez a kegyelem emiatt ilyen, mert azt akarja, hogy másoknak adjuk tovább, és ne tartsuk meg magunknak. És milyen nehéz ez. De én örülök, hogy mindig megvan ez a lehetőségünk. Lehet, hogy eljön az idő, amikor több testvér is el akarja mondani, hogyan áldotta meg őt az Úr, és hogyan hordozta és emelte fel őt; hogyan adott az Úr örömöt. És ilyen módon a gyülekezet nagyobb áldásban részesül, mint amikor csak egyvalaki beszél. Testvérek, az Úr áldjon meg és munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük: „mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ámen.

Mit akar Isten munkálni a nehézségek által? (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 20, Nagyvárad

János 21; Galata 2,11-15; 1Mózes 45

Szeretünk hallani Izsák Istenéről – mert Izsák mindent készen megkapott. Nem kellett erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy kapjon valamit, egyszerűen minden fel lett kínálva számára. Felesége például meddő volt, de Izsák imádkozott, és gyermekei születtek. Nem volt semmilyen gondja. Nagyon sok testvér szereti a hitéletnek ezt az oldalát, amelyet Izsák Istenében mutat be az Ige. És vannak, akik inkább ezt a részét hangsúlyozzák a dolgoknak; hogy mit kaptunk Krisztusban. Ez azonban együtt jár a másik oldallal, amelyet a Biblia Jákób Istene által mutat meg. Amikor ugyanis Isten munkálkodni kezdett Jákób életében, Jákób találkozott valamivel – ami nem volt más, mint az ő természeti ereje: az ő eszessége; az, ahogyan a dolgait intézte. Azután Isten kezelésbe vette, különféle módokon foglalkozott vele, és ez a folyamat innentől kezdve egész életén át tartott; hogy végül megtörténjen, amit olvastunk róla: hogy megváltozott, átformálódott.

Erről a két dologról a Biblia úgy ír, hogy megkapjuk az Úrtól a kegyelem ajándékát, de amikor ezt kapjuk, az életünkben ez együtt jár a Szent Szellem munkájával. Ez a kettő kéz a kézben jár. És vannak nehéz dolgok. Például Péterre gondolok, akit az Úr sokat fegyelmezett. Elgondolkoztam azon, hogy amikor a testvérek beszélnek róla a János 21-ben, akkor azt mondják, hogy Péter helyre lett állítva akkor a tanítványok előtt, és újra fel lett emelve, de megláttam ennél valami többet: ott Péter új megbízatást kapott. Korábban elhívta őt az Úr, és azt mondta neki: „Kövess engem, és emberhalásszá teszlek!” De ott, az élete minden csődje után, az Úr megjelent, és azt mondta: „Tápláld az én juhaimat!” Ezt a megbízatást kapta tehát Péter ott, a Tibériás-tengernél.

Mindazok után, ami vele történt, minden áldás és minden csőd után, ami az életében bekövetkezett, mi azt mondtuk volna, hogy a dolgok végül leülepednek, és ezután minden nagyon jó lesz, Péter pedig szépen halad előre. És mégis, azt mondja Pál a Galata 2,11-15-ben: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert rászolgált a feddésre. Mert mielőtt néhányan odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett, amikor pedig azok megérkeztek, visszavonult és elkülönült, mert félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodott a többi zsidó is, úgyhogy Barnabás is belesodródott képmutató magatartásukba. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen, az evangélium igazságának megfelelően, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: Ha te zsidó létedre pogány módra, nem pedig zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” Pétert meg kellett tehát ítélni. Akkor Pál eléje állt, és ezt mondta neki, amit felolvastam. És Péter meg tudott alázkodni, és meg tudott változni.

Vannak dolgok, amelyeknek meg kell változniuk. Mindnyájunknak vannak ilyen dolgaink, amelyeknek meg kell változniuk. Megkérdeztem egyszer egy testvért, aki már senkire sem hallgatott: Testvér, van valaki ezen a földön, aki, ha azt mondaná, hogy tévedsz, te hallgatnál rá? Tudjátok mit mondott? Nincs senki!

Ezek a dolgok Péterrel pünkösd után történtek. Miután ő a tizeneggyel együtt felállt, és nagy bátorsággal szólt Isten kegyelméről, és mégis egy adott pillanatban megítélni való dolgot tett, úgy mi is néha megítélnivalók vagyunk. Szükséges, hogy meg legyünk dorgálva, rendre legyünk utasítva. Mert a Szent Szellem fegyelmezése helyet készít az életünkben Krisztus számára.

Ha nem lenne ez a fegyelmezés, és az Úr nem tartana számon, és nem jönne, hogy foglalkozzon az életünkkel, akkor olyan emberek maradnánk, akik végül semmiképpen nem úgy néznének ki, ahogy kellene, hogy kinézzünk. Ezért volt, hogy amikor az Úr elkezdett Jákóbbal foglalkozni, és elkezdett munkálkodni lassanként az életében, mindenféle helyzetek álltak elő. Tizenhárom évig nem mutatta meg Isten Jákóbnak, hogy József nem halt meg! Tudjátok miért nem mutatta meg? Mert Jákób kesergett; sajnálta, gyászolta a fiát. Nagyon szerette Józsefet. Különleges ruhát készített neki. Olyan volt, mint akit elsőszülöttnek tekintenek – Isten pedig elvette őt. És nem mondta meg neki, hogy él. Legalább tizenhárom évig hagyta, míg visszajöttek Egyiptomból a fiai, és hozták a bizonyítékot, hogy József él. És Isten hagyta őt. Tudjátok miért hagyta? Mert azt akarta, hogy Ő legyen az első helyen Jákób életében. Végül elvette Benjámint is egy rövid időre. És az Úr így könyörült Jákóbon. És így könyörül rajtunk is, mert Ő nem ad magyarázatot a dolgokra, amik velünk történnek, ha csak a dolgokra összpontosítunk. Jákób is összpontosíthatott volna a dolgokra – ahelyett, hogy azt kérdezné: Miért van ez? Mit akar Isten munkálni mindezek által?

Neki sokkal nagyobb céljai vannak. És Jákóbbal az volt a célja, hogy Izráellé legyen; és miután Izráellé lett, Isten utána is kézben tartotta, foglalkozott vele, hogy az élete végén ez az ember valóban Istent mutassa be. Isten szeretettel teljes irántunk. És valóban munkálkodni akar az életünkben, és foglalkozik velünk. És Ő munkálkodik akkor is, amikor mi nem látjuk, nem tudjuk, mit munkál, de Ő végzi munkáját. Munkálkodik éjjel és nappal az életünkben. És nagyon kínos helyzetekbe tesz, éppen azért, hogy megalázzon bennünket, hogy Benne bízzunk. De minden dolog oda hat, hogy a mi természetes erőnket megsemmisítse. Mert mindnyájan erősek vagyunk, nagyon erősek, és bárhogyan szeretnénk megváltozni, nem tudunk, csak abban a mértékben, ahogyan Isten munkálkodik, és összetöri a mi természetes erőnket. Ő hűséges. Jákób Hatalmasának nevezi az Ige. És ha Jákób Hatalmasa a neve, ez bizalmat ad nekünk, hogy Ő foglalkozik a mi életünkkel is.

„Elhívott minket szent hívással” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott 2020. május 13-án, Nagyváradonhttps://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Elhívott minket szent hívással

„Aki megtartott (román fordításban: megváltott) minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte, megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1,9-10).

Ő elhívott minket és tudjuk, hogy rajtunk kívül még sokakat. Ezt a Lukács evangéliuma 14. részének 17-24. verseiben olvasható példázatban is láthattuk. A meghívottak azonban, mintha összebeszéltek volna, elkezdték kimentegetni magukat. Ahogyan az imént valaki a tizedet említette – nehéz kérdés, hogy mennyit adok az Úrnak az időmből? Hármat a huszonnégy órából? Ő azt akarja, hogy mind az Övé legyen. Ez pedig még nehezebb. Szent hívással hívott el bennünket. Úgy, ahogy elhívta azokat a tanítványokat is, akik mindenféle kifogással hozakodtak elő, akiknek az Úr dolgainál fontosabb teendőik is voltak.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetünk mi biztosak abban, és hogy válaszolunk arra az elhívásra, amit Ő intézett felénk? Ő megváltott, de a megváltás nem elhívás. A megváltás ajándék. Miután megváltott, azután hívott bennünket szent hívással.

Az emberi testre gondoltam, ahol normális esetben minden vezérlés és minden reakció a fejből indul ki. A testi, fizikai területen a dolgok nagyon világosak, de szellemiekben hogyan kötődhetnék szorosan a Főhöz? Krisztus a Fő: a gyülekezet és minden más dolog felett. Ő akar irányítani mindent. Tudjátok, hogy a testvérek nagy hangsúlyt fektetnek a fej befedezésére. Tulajdonképpen mit jelent a fej befedezése? Azt, hogy egyetlen Fej legyen, a Krisztus. Ő akarja irányítani a mi életünket. Szellemi területen minden a Főtől indul ki. Miután mi megismertük, hogy Ő lett a mi Megváltónk, Ő azt akarja, hogy elismerjük Őt, mint Urunkat, Gazdánkat, mint Főt. Várja a mi beleegyezésünket, és nem tesz semmit erőszakkal. A Szent Szellem által, amelyet Ő helyezett belénk, szólni akar hozzánk. Figyelmeztet és mondja: Én vagyok a Fő. A mi számunkra egyrészt nagyon egyszerű, másrészt elég bonyolult, hogy megtanuljuk, miként uralkodjon a Fej az életünkben. Krisztus a Fej, de nemcsak az egyén, hanem a gyülekezet számára is. Amikor beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy Ő irányítsa az életünket, lényegében ez az odaszentelés.

Régebben jöttek néhányan a gyülekezetünkbe, és szerettek volna hozzánk kapcsolódni, de végül nem maradtak itt. 1990 után az Amerikai Egyesült Államokból is jöttek testvérek, akik őszinték voltak, szokásuk szerint buzgón tevékenykedtek az Úrért. Egyikük megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok, mit tudna ő tenni Romániában? Én azt feleltem, hogy nem tudom. Az odaszentelés nem az, hogy tegyél valamit az Úrért, hanem hagyd, hogy Ő tegyen az életedben azt, amit Ő akar.

Sokan félnek attól, hogy megtegyék és kimondják: Uram, itt az életem, tegyél vele, amit akarsz! Eljön az idő, amikor a hitéletünkben határozottan meg kell tennünk ezt az első, de nagyon fontos lépést. Amikor egy lány férjhez megy, lemond a saját nevéről és felveszi a férje nevét, ezáltal azt mondja ki, hogy a férje a feje. Hajoljunk meg mi is, és hagyjuk, hogy Ő legyen a Fő. Ez másként nem megy, csak ha elismerjük, hogy a Szent Szellem az, aki munkálkodik bennünk, felfedi, hogy kik vagyunk és megmutatja, hogy valójában Krisztus a Fő.

Még egy igeverset szeretnék olvasni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatástokhoz, mellyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, igyekezvén megtartani a Szellem egységét a békességnek kötelében” (Ef 4,1-3).

Amikor az Úrhoz jövünk, és szóba elegyedünk egy számunkra ismeretlen emberrel, nem kell sokat beszélgetnünk ahhoz, hogy felfedezzük és ráébredjünk arra, hogy egyek vagyunk, vagy sem. A hitéletem elején utaztam valakivel a vonaton. Meglepő volt, hogy elkezdtünk beszélgetni és közben örvendeztünk. Meg sem kérdeztem honnan, milyen gyülekezetből jön. Egyszerűen csak láttam, hogy a Szellem egysége olyan ajándék, amit Isten nekünk adott.

Azt mondja az Ige: őrizzétek szorgalmasan, buzgón a Szellem egységét a békesség kötelékében. Ne vessétek el ezt az egységet! Ne hangsúlyozzatok igazságokat csak azért, mert azokat az Úr megmutatta nektek. Keressétek, hogy megőrizzétek a Szellem egységét a békességnek kötelékében, míg mindnyájan eljutunk a hit egységére. A Szellem egységével kezdjük és a hit egységével zárjuk.

Testvérek, nincs más út. Ha mi nagyon ragaszkodunk a saját csoportunkhoz és azokhoz, akik úgy látnak, mint mi, elkerülhetetlen, hogy elmélkedés, utánajárás és gondolkodás nélkül magunkévá tegyük a hallott dolgokat, automatikusan elfogadjuk, amit mások mondanak. Én is tettem így. Gondot kell fordítanunk arra, hogy a Szellem egységét minden testvérrel megőrizzük. Ezt nagyon fontosnak tartom.

Még valamit szeretnék mondani. „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pét 2,4-5).

Tudjuk, hogy Isten azt akarta, hogy Izráel népe papi nemzetség legyen. De amikor az aranyborjút készítették, elbuktak. Akkor a tizenkét nemzetségből egy nemzetség, helyesebben egyetlen család lett kiválasztva, hogy a papi szolgálatot betöltse. Nekünk papi nemzetségnek kell lennünk. Mikor az Úr Jézus eljött, akkor Ő helyreállította ezt, és nagyon világosan elmondta, hogy mi szent papság vagyunk, hogy szellemi áldozatokkal áldozzunk, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Mi nem csak arra vagyunk elhívva, hogy tudjuk azt, hogy Ő megváltott minket. Ő megváltott és szent hívással elhívott, nem a mi cselekedeteinkért. Most azt akarja, hogy szolgáljunk, mindenki ahhoz képest, amit Isten ajándékozott neki.

Testvérek, a hit útján nem lehet előre haladni, és válaszolni az elhívásra, amellyel Ő elhívott, ha nem értjük meg, hogy nekünk papokként kell szolgálnunk. Mindnyájan kaptunk egy ajándékot az Úrtól, amellyel szolgálnunk kell.

Valaki megkérdezhetné, hogy hogyan tudhatná meg azt, hogy milyen ajándékot kapott? Tudjuk, hogy amikor egy kisbaba megszületik, akkor már minden szervével rendelkezik. Van szeme, füle, szája, orra, keze lába, de még nem tudja őket használni. A kezek például arra valók, hogy valamit csináljunk. De egy kicsi gyermek még négykézláb jár. Ki tanítja meg arra, hogyan járjon? Még ha a szülei próbálják is, de mert ő növekszik és fejlődik, egyszer csak rájön arra, hogy a lábai arra valók, hogy azokon járjon. Tehát a probléma lényege az, hogy ahhoz, hogy betöltsd a szolgálatodat, növekedned kell. Eközben felfedezel olyan dolgokat, amiket csak te tudsz megtenni. És ha azokat teszed, meglátod, hogy segítségére leszel a testvéreknek.

1985-ben élt itt két idős testvér, és egyetlen nap különbséggel mindketten meghaltak. Űr keletkezett, amit senki nem tudott betölteni. Én akkor nagyon fiatal voltam, harminckét éves. Ismertem a testvéreket, elkezdtem meglátogatni őket, de ezzel nem volt különösebb szándékom. Azt vettem észre, hogy mentem hozzájuk, és nem tudtam tíz percnél többet beszélni, tíz perc után megálltam. A testvérek azt mondták: beszélj hosszabban. Nincs mit mondanom. De az én számomra bátorítás volt, amikor ezt kérték. De ha a testvérek azt mondják, hogy beszélj rövidebben, akkor el kell gondolkoznod.

Még valamit szeretnék mondani. „Eljövén pedig az is, aki az egy tálentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén monda neki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem. El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” (Mt 25,24-29).

Mit gondoltok, hogy az a szolga, aki az egy tálentumot kapta, miért ásta el azt a földbe? A válasz a 24. és 25. versekben van: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentumodat a földbe, ímé meg van, ami a tied. Nekünk mi a véleményünk a mi Urunkról? Mert jönnek az életben mindenféle helyzetek, amelyek nem mindig rózsaszínűek. Addig, amíg minden jó, könnyen mondjuk, hogy az Úr jó, és szeretünk Uram. De amikor Ő kénytelen fegyelmezni bennünket, akkor a véleményünk megváltozik.

Testvérek, én azt hiszem, hogy a félelem nem elégséges a szolgálathoz („féltem tőled”). Egyedül a Gazdánk iránti szeretet az, ami ösztönözni tudja a mi szolgálatunkat, semmi más. Az Úr ezt kérdezte Pétertől: Péter, szeretsz engem? Uram, te tudod, hogy kedvellek, ragaszkodom Hozzád – ahogy egyesek fordítják. Legeltesd az én juhaimat, legeltesd a bárányaimat. Ez a teszt. Hogy mennyi a felelősségtudat bennünk ahhoz, amit Ő adott nekünk, az attól függ, hogy mennyire szeretjük Őt. Amikor megjött a gazda azt mondta: „gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem” (26. v.). Őt a saját szavai kárhoztatták azon a napon. Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Ez az Úr vágya. Testvérek, amikor szeretünk valakit, akkor nagyon figyelmesek vagyunk vele.

Az Úr nem azt akarja, hogy csak egyesek, hanem hogy mindenki szolgáljon Őneki azzal az ajándékkal, amit kapott. Azt akarja, hogy táplálkozzunk a tiszta szellemi tejjel, és azon növekedjünk. Észre fogom venni, hogy amit teszek éppen, az az, amit az Úr nekem adott, hogy tegyem. Ne mást tegyünk testvérek. Ha szolgálsz, kell, hogy legyen visszaigazolásod az Úrtól, hogy ez az, amit tenned kell. Én nem tudom, hogy jön ez a visszaigazolás, de jönni fog. Láttátok ezt a ravasz (román fordítás szerint) szolgát. Azt mondja az Úr a 30. versben: és a haszontalan szolgát vessétek ki a külső sötétségre, ott lesz sírás és fogcsikorgatás. Ez fegyelmezést jelent.

Elvetette az Úr valaha is Izrael népét? Soha! Fegyelmezte őket? El sem lehet mondani, hogy hányszor. Egy nép sem volt annyiszor fegyelmezve, mint ők. És most is láthatjátok, hogy milyen helyzet van Izraelben. Tehát ez a nép folyamatosan fegyelmezve van, mert az Úr el akarja készíteni őket arra a pillanatra, amikor elérkezik hozzájuk a megbánás, megtérés Szelleme, és meglátják azt, Akit általszegeztek, és az Úr felé fogják fordítani a szívüket.

Azt kívánom testvérek, hogy tanuljuk meg, hogy az Úrhoz jöjjünk, és Ő mutassa meg, ha mi mást is jobban szeretünk, mint Őt. Hozza felszínre azt, ha van a bálványozásnak valamilyen útja a szívünkben, ha vannak más bálványaink. Olvastátok Ruth Paxson imádságát [magyarul: https://filippi314.com/2020/05/12/reggeli-imadsag/]. Ő azt mondja: az órák, amiket az Úr ad naponta, ne csak elmúljanak, hiszen azok az órák már nem térnek vissza. Sok területen fegyelmeznie kell, hogy azt tegyük, amit Ő akar.

Az Úr szent hívással hívott el bennünket, és a mi feladatunk az, hogy hit által válaszoljunk és fogadjuk el. Tanuljuk ezt meg. Tudjátok, hogy Pál megdorgálta a korinthusiakat, hogy: szorosságban vagytok a ti szívetekben…, tárjátok ki ti is a szíveteket!

Testvérek, tárjátok ki szíveteket! Radu, tárd ki a szívedet, hogy a testvérek mind beleférjenek. Azok is, akik nem úgy gondolkoznak mint te. Testvérek, nincs más út, hogy előrehaladjunk. Ha nem térünk vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez az Úr akarja, hogy visszatérjünk, nincs előrehaladás. Biztosan van sok akadály, sok veszély ezen a szövevényes úton, de mert a Szent Szellem az életünkben van, Ő meg tudja mutatni az utat, hogyan menjünk tovább. Testvérek, imádkozom, és azt kívánom, hogy mindenkit, akik hallgatják az Igét, az Úr érintsen meg úgy, hogy senki ne hátráljon meg. Én magam is azt kívánom, hogy ne hátráljak meg. Az Úr áldjon meg titeket.

Testvérek, szeretnék még mondani valamit. A jelenlegi világméretű koronavírus-járvány idején: Ne féljetek! Ne féljetek! Az Úr szabadítson meg a félelemtől. Tekintsünk bizalommal az Úrra, hogy Ő eljön, hogy elvigye az Ő népét. Ne féljünk attól, hogy mi fog történni. Attól féljünk, hogy nehogy ne kövessük az Urat és az Ő útját.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket!

A szent város három jellegzetessége (T. Austin-Sparks)

Elhangzott: 1960. március. PDF: A szent város három jellegzetessége
1Királyok 7,1-12:

Azután a maga palotáját építette Salamon tizenhárom évig; akkor lett teljesen készen a háza. Megépítette a libánoni erdei házat is, melynek hossza száz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök volt. Négy sorban cédrusoszlopok voltak, és az oszlopokon cédrusgerendák. Fölül, a gerendák fölött a tetőt cédrusdeszkákkal fedte be, amelyek összesen negyvenöt, minden sorban tizenöt oszlopon nyugodtak. Három sor keretes ablak volt rajta egymással szemben, három hárommal szemben. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is mind négyszögűek voltak, és az ablakok egymással szemben, három sorban voltak.

Azután fölépítették az oszlopcsarnokot, melynek a hossza ötven könyök és a szélessége harminc könyök volt, elé pedig egy oszlopos tornácot és egy lépcsőt.

Fölépítették a tróntermet, ahol ítéletet hoztak, a törvényházat, melyet cédrusfával borítottak a padlózattól a mennyezetig.

Azután ehhez hasonlóan fölépíttette a saját palotáját, amelyben ő maga lakott, a hátsó udvarban, a csarnokon belül. Ehhez a teremhez hasonló palotát építtetett a fáraó leányának is, akit feleségül vett.
Mindezek nemes kövekből voltak, méretre faragva, kívül és belül fűrésszel kivágva, az alaptól az oromzatig, kívül is egészen a nagy udvarig. Még az alap is drága és nagy kövekből volt: tízkönyöknyi kövekből és nyolckönyöknyi kövekből. Ezeken voltak a méret szerint faragott nemes kövek és cédrusfák.
A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor faragott cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mint az ÚR házának a belső udvarát és a ház tornácát.”

Jelenések 21,2:

És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.”

10-12: „Elvitt engem szellemben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz. Nagy és magas kőfala volt, tizenkét kapuja, mellettük tizenkét angyal, és a kapukra fel volt írva Izráel fiai tizenkét törzsének neve.”

16: „A város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megmérte a várost mérővesszővel: tizenkétezer futam volt, hosszúsága, szélessége és magassága egyenlő.”

19: „A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette.”

Mindkét leírás szimbolikusan mutatja be azt a helyet, ahol az Úr lakni akar, és ahol örömmel lakozik. Aki nagyobb Salamonnál, Az építi most a házát, és házat épít menyasszonya számára is. A Király építi városát, ahol trónját el fogja helyezni.

Olvassuk el gondosan Salamon épületeinek leírását és az Új Jeruzsálemét, a szent városét! Három kimagasló tulajdonságot különböztethetünk meg: az egyik az erő, a második a szépség, a harmadik az értékesség. Ez a három fő jellegzetessége az Úr leendő lakhelyének. Ezekre a dolgokra különös gondot fordít, és türelmesen és mélyrehatóan úgy munkálkodik, hogy ezeketsaját Magának, a saját gondolatainak a kifejeződéseitmegszerezze bennünk.

Erő! Salamon épületének nagyon nyilvánvaló jellegzetessége az erő: azok a hatalmas kövek, azok a súlyos kövek és Libanon hatalmas cédrusai. Ezek mind az erő benyomását keltik. Sok időbe telt, míg azok a kövek kiformálódtak, nagyon hosszú múltra tekintenek vissza, sőt, talán lehetetlen is ezeknek a köveknek az eredetét egészen a kezdetig visszakövetni. A kőszikla anyaga a távoli múltba nyúlik vissza, és hosszú történelme van. A Libanon cédrusait sem tegnap ültették, történetük sok megpróbáló viharról beszél, a növekedés hosszú éveiről. Ezekben nincs semmi felületes; nem található bennük semmi, ami könnyű, ami cifra, és semmi nem fogja tudni őket helyükből kimozdítani, magával sodorni; ezek megállnak, ezek kitartanak. Ők a türelmes, állhatatos kitartás megtestesítői. Az örökkévalóság ott van az alapstruktúrájukban. Temérdek kísértésen és próbán mentek át; ezért lehetnek most itt, ebben a házban. Ezért fog itt lakozni a Király. Ki lettek téve az elemeknek, soha nem lettek elkényeztetve; nem lettek a tomboló elemektől megvédve, eltakarva, ki lettek téve minden hatalomnak, mely elpusztíthatta volna őket. Tehát erőt látunk itt.

Nézzétek ezt a hatalmas várost! Tizenkétezer futam nem tűnik túl soknak, míg végig nem gondoljuk, hogy ez minden irányban annyi, tehát kocka alakú – a hossza, szélessége, magassága ugyanaz. Ma teljesen lenyűgöz bennünket, szinte sokkol, amikor milliárd fontokról vagy mérföldekről olvasunk vagy hallunk – tudjátok, ez a város, ha kiszámoljuk, többmilliárd könyök; többmilliárd könyök! Csak azért mondom, hogy kiemeljem mennyire súlyos, mennyire tekintélyes ennek maradandó, tartós jellegzetessége, amellyel bír.

Drága barátaim, aligha kell ennél többet mondanom, hiszen értitek, miről beszélek, és gondolatban már alkalmazzátok, amiket mondtam: nem ez Isten igazi népének története? Hát nem ez? Az Úr nem tesz bennünket üvegházba, hogy ott neveljen fákká a Maga számára; az Úr nem véd meg bennünket a viharoktól, a nehézségektől; kitesz bennünket a csapások és próbatételek metsző szelének és perzselő napsütésének. Az Úr azt munkálja ki bennünk, ami az Ő természete szerint való – az örökkévalóságot, az állhatatos kitartást, az örökkévaló Istent –, amit nem lehet könnyedén elmozdítani. Szilárdságot épít belénk. Ma azt látjuk, hogy oly gyakran azzal akarják vonzóvá tenni a kereszténységet, hogy csupa jó dolgot emlegetnek, könnyed életet, boldogságot, az élet élvezetét; és Istennek hála MINDEN örömért, ami Tőle származik, de a házra, a városra nézve az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni népében, az a Saját természete szerinti, szilárd, állhatatos, kitartó hűségesség.

Szilárdság! Ó, bár lennének szilárd és állhatatos keresztények, akiknek nincs szükségük állandó babusgatásra, kényeztetésre és utánuk való rohangálásra; hogy úgy kelljen bánni velük, mint a hímes tojással ahhoz, hogy fel tudjanak állni, vagy hogy végre elinduljanak. Férfiak és nők, akik olyanok, mint Libánon cédrusai; mint kőfejtőből hozott kövek – akik fajsúlyosak, akik tudnak felelősséget vállalni, akik tudnak terheket hordozni. Ezt jelenti az erő.

Ismét csak emlékeztetni tudlak benneteket, hogy milyen nagy helyet foglal ez el Isten Igéjében: legyetek erősek; erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében; erősödj meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben! Gondoljátok meg! Meg akarjátok érteni, miért engedi Isten, hogy a szelek olyan vadul tépázzanak? Miért engedi meg a viharokat? Azért, hogy kiemeljen bennünket abból a természetes, silány, gyenge minősé, súlytalan és könnyelmű, komolytalan állapotunkból, és fajsúlyos emberekké tegyen. Erő – próbák által, nehézség által – erő… hogy ki tudjunk tartani minden korszakon át.

Sok minden elvétetik az utolsó nagy próba során, és éppen ezért, ha a próbatétel és a nehézség az egyetlen módja annak, hogy mélyebbé tegyen bennünket, hogy szellemi kalibert, súlyt adjon nekünk, azt hiszem, egyre több ilyenre kell számítanunk, ahogyan az idő egyre fogy.

Szépség! Nem akarok hosszan időzni ezen, de annyira nyilvánvaló ezekben a képekben, nem igaz? Szépség. Az Úr ebben a dologban is munkálkodik. Az Úr azt akarja, hogy ami az Ő lakóhelye, amit Ő Magának lakozásra készít, az vonzó legyen, bámulatos, nagyszerű és nemes, amit csak csodálni lehet. Azt hiszem, egyetlen szó magában foglalja a szépségnek ezt az egész körét, ez pedig a kegyelem. Kegyelem! Ha a szenvedés az erőért van, akkor a kegyelem a szépségért.

Ha igazán felfogtuk az isteni kegyelmet, ha a szívünkben valóban tudjuk, mint jelent az Isten kegyeleme, akkor lesz valami velünk kapcsolatban, ami nem csúf és visszataszító, hanem valami szép, valami lágy és finom. A szépség nem erőszakos. A szépség nem kegyetlen. A szépség nem kemény. A szépség a helyes értelemben vett lágyságot jelenti. Talán az a legjobb szó rá, hogy finomság. Ahogyan haladunk az Úrral együtt az Ő célja felé, el kell hagynunk az ítélkezésünk, a szavaink, a hozzáállásunk természetes keménységét, és egyre inkább a kegyelem finom lágyságát kell magunkévá tennünk. Nézzétek meg újra ezeket a leírásokat, különösen is a városét, hogy mennyire kiemelkedő jellegzetessége ez a szépség.

Szépség! Hatalmas dolog, szinte lenyűgöző a maga erejével, hatalmával arra, hogy ellenálljon, hogy kitartson, hogy megálljon, és mégis ez az egyik csodálatos dolog az Úrral, az Úr Jézussal kapcsolatban, és ez az egyik csodálatos dolog bármivel és bárkivel kapcsolatban, akiben betölti az Ő célját – hogy az erő és a szépség egyesül benne. Az erő egyensúlya – hogy nem csak erő és nem csak lágyság – csodálatosan megvan az Úr Jézusban, nézzétek Őt! Ez a két dolog együtt… és ez az, amit az Úr keres.

Végül pedig az értékesség. Milyen költséges volt Salamon épülete, Ófír aranya! Valami nagyon nagy ára volt azoknak az épületeknek, melyeket Salamon emelt, a városnak, a falak alapjainak; mindenféle drágakő… valami nagyon értékes, valami nagyon drága az Úrnak. Itt nincsen semmi olcsó; nincs semmi olcsó abban, ami az Úrtól van. Ezt ne feledjétek! Ami az Úrtól van, az költséges, annak mindnek nagy ára van. Itt nincs semmi hitvány, alantas, silány dolog; csak a szenvedés megtestesítői: a nemes és drága kövek.

Figyeljük meg, hogy ezen a tizenkét alapon volt a Bárány tizenkét apostolának a neve, és az első alap kristálytiszta jáspis volt. Ki volt az apostolok közül az első? Simon Péter. Jáspis, áttetsző, mint a kristály; minden keverék távozott belőle – átlátszó, tiszta – de micsoda szenvedés! Nézzétek őt:

Kiment, és keservesen sírt.” Péternek elég sok mondanivalója van a leveleiben a tüzes megpróbáltatásokról, melyek próbára tesznek bennünket. Péter tudta, mit jelent a szenvedés. De látjátok, hogy mit hozott létre: valamit, ami nagyon értékes, nagyon drága és becses az Úrnak. Hát nem Péter használta ezt a szót: „Nektek tehát, kik hisztek, drágaság ez” (1Pt 2,7)? Ha újra meggondoljuk az Úr bánásmódját velünk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az Úr kész nagyon sok időt, nagyon sok energiát és nagyon sok pénzt fordítani arra, hogy szükséges, alapvető szellemi értéket szerezzen általa bennünk.

Ha olvastátok Madame Curie életét, aki a rádiumot felfedezte, emlékeztek arra a sok-sok tonnányi anyagra, amit felhalmozott; az emberek szemétnek tartanák, de ő sok-sok tonnányit, szinte hegyeket gyűjtött össze, hogy egy mákszemnyi rádiumot kinyerjen belőle. Amikor ezt az egészet redukálta, egy apró darabka rádium lett a tonnákból. De nézzétek meg, milyen értékes volt a rádium akkoriban; nézzétek meg, milyen erő, milyen érték van a rádiumban! Az Úr is ilyen, kész arra, hogy tonnákat és tonnákat használjon fel, csak hogy megszerezzen egy kis töredéket a saját Maga alapvető természetéből, az értékességből. Ez benső, lényegi energia; van valami az Úr természetében, ami rendkívüli mértékben hathatós, erős; az Igazság ereje, a Szeretet ereje, Isten ereje.

Míg az Úr azt akarja, hogy kínosan ügyeljünk a pénzzel kapcsolatos dolgainkra, arra, hogy mire használjuk, és egy pillanatig sem rokonszenvez a gondatlansággal ezen a területen, Ő Maga mintha időnként igénybe venné az erőforrásokat, az anyagi és pénzügyi erőforrásokat, annyira teljesen, annyira mélyen, azért, hogy valamilyen szellemi mérték elérésére használja, és ez az, amit mondani próbálok nektek. Mindent a szellemi érték fényében kell néznünk; mert Ő is így tekint mindenre. Semminek az Úrral nincsen semmi értéke, csakis akkor, ha az eredménye olyasvalami, ami Őbelőle van. Lehetnek millióink – nem hiszem, hogy itt bármelyikőnknek lenne –, de ha lennének millióink, az Úrnak az semmi; Ő azt mondja: milyen mértékben képvisel az Engem? Lehet, hogy éppen csak megvan a betevőnk, és ügyelnünk kell még az aprópénzre is, amit kiadunk, de ahogyan azt felhasználjuk, lehet abban valami az Úrból, az Úrért; és így az Úr a szellemi érték fényében néz az özvegyasszony két fillérjére, míg a farizeus bőséges adományára egy örömteli gondolat vagy szó nélkül tekint. Az Urat minden csak annak szellemi értéke szempontjából érdekli.

Gondoljatok csak az időre, milyen sok időt vesz igénybe az Úr! Mennyire fel tudjuk zaklatni magunkat az idő kérdésén… az egyik nagy problémánk, hogy az Úr olyan lassú, olyan sokáig vár, olyan sok időt vesz igénybe! Ez az igazi baj velünk, nem igaz? Mindig próbáljuk siettetni az Urat; nem, ha időre van szükség ahhoz, amit Ő el akar érni, az örökkévalóság sem sok Neki, hogy megszerezze, egy egész élethosszat is rászán, hogy az Övé legyen. Látjátok, az egész dologban az Úrral pusztán a valódi érték számít, hogy egy dolog mibe kerül.

És beszélhetnénk sokat a szenvedésről… hogy milyen sok szenvedést ismer Isten népe. Ez nagy kérdés, az Úr népének szenvedése, de ha Pálnak igaza van, itt a válasz: „Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” és csak akkor tud valaki így beszélni, ha látja a másikat, a nyugalmat: „minden mértéket meghaladó örök súlyú dicsőséget szerez nekünk”. Örök súlyú dicsőséget! Ez a vége, a végső cél, erre törekszünk! A mi „könnyű szenvedésünk” egyáltalán nem könnyű, nagyon is súlyos szenvedés, hacsak meg nem látjuk, hogy az Úr mit akar elérni, és akkor talán máshogyan fogjuk látni a szenvedést.

Tehát erről van szó, az értékességről. Az Úr ezt a valódi értéket keresi, és amikor megkapja, amikor megkapja ezeket a jellegzetességeket – az erőt, a szépséget és a valódi értéket, drágaságot – eljárása teljes mértékben igazolva lesz.

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/001413.html

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbát; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.