Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

Buzgóság a reménység teljes bizonyossága iránt (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 2-án, Nagyváradon

PDF:  2020-09-02-Radu_Gavrilut_Buzgosag-a-remenyseg-teljes-bizonyossaga-irant

 A Héberekhez írt levél 6. részéből szeretnék olvasni néhány igeverset, mert többször találkoztam olyan testvérekkel, akiknek kérdéseik voltak ezzel az igeszakasszal kapcsolatban. Olvassuk el: Héberek 5,7-6,20.

Andrew Murray egyik könyvének címe: A kettéhasadt kárpit. Amikor ezt a könyvet olvastam a hitéletem elején, nagyon összezavarodtam, mert nem értettem, ahogyan néhány testvér ma sem érti, hogy a Biblia tele van tanításokkal, buzdításokkal, de van nagyon sok, komoly figyelmeztetés is. Nem tudjuk ezeket a figyelmeztetéseket kellőképpen hangsúlyozni, ha nincs rend az életünkben. Nem is feltétlenül rendezettségre gondolok, hanem nagyon tiszta látásról a Bibliával kapcsolatban. Ezért mindnyájan bizonyságot tehetünk arról, amit az Úr munkált az életünkben, de abban, hogy az Írásból bizonyos dolgokat értelmezzünk, visszafogottaknak kellene lennünk. Mert az Úr azt mondja: „ne legyetek sokan tanítók, mert szigorúbb ítélet alá estek”. Másokat tanítani ugyanis nagyon komoly dolog. Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Amikor néhány testvér megkérdezett a Héberekhez írt levél 6. részével kapcsolatban, csak úgy futólag mondtam nekik pár dolgot, mert nem akartam belemélyedni; ma este azonban, ha nem is az egész fejezetet, de néhány részét szeretném megemlíteni.

Az egyik a 6. rész, 4-6. vers: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Szellemnek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”

Ezt sokan félreértik. Mert ha az alap le van rakva, akkor nem tehetjük le még egyszer az alapot. Az alap egyszer és mindenkorra le van téve. Az alap Krisztus. Azután pedig erre az alapra épül minden. És akik mégis elestek… – amikor erre gondolunk, hogy elestek, sokszor azt gondoljuk, hogy valaki bűnbe esett, és ezt jelenti az elesés. De testvérek, ez a szó sokkal súlyosabb, mint bűnbe esni. Ez a szó, hogy „elestek”, arra utal, hogy célt tévesztettek. Meg vagyunk váltva az Úr által, és újjászülettünk az igazság Igéje által, de Istennek határozott terve van minden megváltott élet számára. Minden lélek számára van egy terve, és ezt végbe akarja vinni az életünkben. Megtörténhet, hogy valaki semmi bűnbe nem esik, és mégis eltér ettől a tervtől.

Sokan azok közül, akik az Úrhoz tértek, azt hiszik, hogy azért vannak megváltva, hogy örüljenek az üdvösségnek. Nézzétek, mit mond az 1Péter 1-ben, 3-5: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.”

Itt üdvösségről van szó – de ez nem az az üdvösség, amit akkor kaptunk, amikor hittünk az Úr Jézus Krisztusban. Arról a tökéletes üdvösségről van itt szó, amely az utolsó időben lesz nyilvánvalóvá. Más szavakkal, mi nem csak azért lettünk megváltva, hogy örüljünk az üdvösségnek, hanem céllal lettünk megváltva. Isten pedig úgy munkálkodik az életünkben, hogy ez a cél megvalósuljon bennünk. Ha mégis elestünk, az Úr felé fordulhatunk, de nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve. Ez jelenti ismét megújulni a megtérésre. Nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve, és ez Jézus Krisztus.

De a figyelmeztetés nagyon világos és komoly. Mert szeretnélek emlékeztetni titeket erre a népre, aki kijött Egyiptomból, és akit az Úr megáldott; és látták az Úr kezét, aki erős kézzel hozta ki őket Egyiptomból. És látták a Vörös-tenger partján a halott egyiptomiakat, és győzelmi éneket énekeltek, mégis tízszer megkísértették az Urat a pusztában. Végül az Úr visszaküldte őket, és nem engedte, hogy bemenjenek Kánaánba. Pedig Isten célja a nép számára az volt, hogy Kánaánba jussanak. Tudjátok, mi Isten célja a mi életünkre nézve? Hogy eljussunk az érett korra. „Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú.” Mi az igazságnak beszéde? A kisgyermek a legönzőbb teremtmény a világon; csak egy dolgot tud: mindennek őkörülötte kell forognia. Csak annyit ért, hogy kapjon, kapjon és kapjon. Akkor is, amikor már nő egy kicsit, már nem csecsemő, hanem kedves kisgyermek, még mindig nagyon önző, csak magának él, és tejjel kell táplálni. Nem nagyon bírja a kemény eledelt, tejre van szüksége – a tej pedig olyan ételt jelent, amit valaki már megemésztett.

A legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki felnőtté kezd válni, hogy látszik az életében valami: felelősséget kezd vállalni. Ez valami rendkívüli dolog. Nem kell senkinek felszólítania erre. Ahol itt összegyűlünk, rendszeresen takarítani kell, és nagyon nehéz erre embert találni; mert a fiatalok nem tolakodnak, ha takarításról van szó. Nincsenek hozzászokva, éppen úgy, ahogyan itt mondja az ige. Egy olyan valaki, aki gyermek, nem érti például, hogy valóságos kapcsolata kell, hogy legyen a testvérekkel. Csak magára gondol.

Emlékszem, amikor fiatal voltam, nem is gondoltam arra, hogy valakit megbotránkoztathatok. Csak magamra gondoltam, csak a saját személyemre; és nem tudtam másokra gondolni, hogy mégis vannak bizonyos figyelmeztetések, hogy hogyan éljünk, mit tegyünk. Engem ez nem érdekelt, mert én a saját életemre gondoltam. Vágytam arra, hogy istenfélő életet éljek, de mint egy gyermek – és láttuk a gyermekeket. Éppen most mesélte a testvérem, hogy a gyerekek a folyónál játszottak, és az egyik nem vette észre, hogy egy helyen már nagyon mély a víz, elsodorja az áramlat; és ki kellett menteni a vízből. Tehát a gyermek nem veszi észre a veszélyeket. Nem fogja fel például, hogy jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Hiába mondod neki. „És miért? Hogy? – kérdi. – Nem értem miről beszélsz. Miért kell ezt és azt tenni?” Mert így formálódik a jellem.

Izráel népe tehát célt tévesztett. És abból a nemzedékből csak ketten mentek be Kánaánba (és még valószínűleg a léviták). Ezek a figyelmeztetések pedig a mi számunkra lettek megírva.

Azt mondja itt a 7-8 vers: „Mert a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos termést hoz a földművesnek, áldást nyer Istentől, amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés.” Ebben a földben, amely esőt kap felülről, ott van a mag, és ha az a mag termést hoz, áldást nyer Istentől. De ha valaki lusta és közömbös, és a hústeste szerint él, akkor – amit vet az ember, azt aratja –, ha hústestben vetsz, a hústestből aratsz. Ezek a tövisek és bojtorjánok nem egyebek, mint a hústest termései, a hústest cselekedetei. És azt mondja itt, a 8. vers: „amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés”. A talaj nem ég el, ahogy mi is Krisztus ítélőszéke előtt megmenekülünk, úgy, mint tűz által. De ha arra az alapra valami olyasmit építettünk, ami belőlünk van; ami emberi természet, emberi bölcsesség; ami a magunk dicsősége, ezek mind megégnek, de mi megmenekülünk, mintegy tűz által. A talaj nem semmisül meg. Az alap nem semmisülhet meg, mert az alap Krisztus. De hogy mit építettünk rá, az nagyon lényeges.

Az Úr nem akarja, hogy gyermekek maradjunk. Azt akarja, hogy felnőtté váljunk, hogy növekedjünk az Úr megismerésében. Nem azért leszünk nagykorúak, mert elteltek az évek felettünk, és azt hisszük, hogy értünk valamit, pedig semmit nem tudunk. Nem ezért vagyunk felnőtt korúak. Akkor vagyunk felnőttek, ha kezdjük megismerni az Urat azokban a gyakorlati helyzetekben, amelyeken átmegyünk. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem.” Ez az ismeret, amelyről itt szó van, tapasztalati ismeret, nem elméleti, észbeli ismeret. Megismertük az Urat tapasztalati, gyakorlati módon.

És láttuk, hogy itt mindenhol ilyen szavakat olvashatunk; és itt is azt mondja a 20. versben: „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap Melkisédek rendje szerint”. Sok mindent értünk. Akik az Úrhoz jöttek, mindjárt megértik, mit jelent az Ő váltságműve; értjük, hogy az Úr Jézus Krisztus erre a földre határozott küldetéssel jött; és eltökélten Jeruzsálem felé fordult azzal a gondolattal, hogy Isten akaratát teljesítse; és meghalt a kereszten, hordozva a mi bűneinket. Amikor pedig küldetését teljesítette, azt mondta: „Bevégeztem”; mi pedig üdvösséget nyertünk. Ez a megváltás teljes. Amikor azonban Melkisédekről szól az ige, a főpapról, a mi bizonyságunk főpapjáról, akkor a hangsúly az ilyen nagy üdvösségre helyeződik. Valóságos az, amit az Úr tett, de ugyanúgy valóságos az is, amit az Úr most tesz, mint Főpap, aki a mennyben folyamatosan közbenjár értünk. Ez az üdvösség pedig hatalmas, és az életünk sok aspektusát magába foglalja. Egy életen át tart; és elsősorban a lelkünk üdvösségét célozza meg, ami nem olyan egyszerű.

Néha megnézem a Facebookot, és elém jön, hogy az ismerőseim hogyan viszonyulnak bizonyos eseményekhez; és megdöbbent, amit látok. Mondanék valamit, de hallgatok. És látok ott még sokakat, akik ezzel egyetértenek. Olvastam most, ahogy ez a nagy adventista prédikátor áldozatnak tartja magát. Írtam néhány igeverset. Máté 5,11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” Ha az én jutalmam bőséges a mennyekben, miért kell mindenhol hirdetnem magamról, hogy a testvérek nem fogadnak el? Az Urat elfogadták? És látom, hogy vannak, akik jóváhagyják, amit ez a prédikátor mond és tesz. Nagyon szomorú dolog ilyesmit látni. Testvérek, nekünk az árral szemben kell mennünk. És az Úr munkájára van szükség, hogy megnyissa az elménket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy látni kell. Olykor testvérek küldenek nekem énekeket, de ha nem ismerem azt, aki énekel, nem hallgatom meg, mert Isten előtt utálatos dolog, ha tisztátalan szájból szép szavak jönnek ki. Én nem akarom az ilyet meghallgatni. Csak azokat hallgatom meg, akiket ismerek.

Igen nagy tehát ez az üdvösség. Azért pedig, hogy ez most megvalósuljon, a Főpap a mennyben közbenjár értünk, Aki azt mondja: „de tifelőletek szeretteim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is”. Ezt mondja ennek a levélnek a szerzője, de tulajdonképpen a Szent Szellem mondja ezt: „jobb dolgokat várunk tőletek, amelyek az üdvösség velejárói.” Ilyen dolgokról van itt szó. A talaj nem éghet el. A tövisek és bojtorjánok biztosan elégnek. Ha lusták és közömbösek vagyunk egy ilyen nagy üdvösséggel szemben, a tövisek és bojtorjánok megégnek. Ez fájdalmas dolog lesz. Természetes azonban, hogy a Szent Szellem nem fejezi be negatív módon, és ezt mondja: „így szólunk is szeretteim, és ilyen szigorúan figyelmeztetünk is, jobb dolgokat várunk tőletek.”

Beszéltem egy testvérrel egy gyülekezetből, ahol abban hittek – bár ezt nem mondták így ki, de ezt gondolták – hogy attól függetlenül, hogy ők milyenek, az Úr munkálkodik bennük, elvégez mindent, véghez viszi bennük a munkáját. Mikor ez a testvér kezdett többet meglátni, azt mondta nekem: „Képzeld, nálunk a gyülekezetben a sziklára és a homokra épített házról prédikáltak. Szó volt a két útról is.” Megkérdeztem: Testvér, te hiszed, hogy veled is megtörténhet, hogy a széles úton járj? „Nem, nem hiszem! Nem, velem ez nem történhet meg, mert az Úr nem engedi, hogy megtörténjen.” Jaj-jaj! Egyesek számára olyanok ezek az igeversek, mint valamikor falun a madárijesztők. Gondolom, hogy az embereknek volt ebben valami tapasztalatuk, és odatették a kukoricaföldre, miután elvetették a magot, hogy a madarakat elijesszék, hogy ki ne egyék a magot a földből. Vajon mi is így gondolkozunk, ha lusták és közömbösek leszünk…?

11. vers: „Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig”. Ez fog megőrizni az úton. 12. vers: „Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.” Testvérek, ez az út: hit és békességes tűrés által. Szól Ábrahámról is, aki hit által és békességes tűrés által örökölte az ígéretet, hogy Isten adott neki egy fiút.

Kívánjuk, hogy közületek mindenki, testvérek, szorgalommal megőrizze mindvégig a teljes reménységet, úgy hogy ne lustálkodjatok, hanem legyetek követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Az ígéret az, hogy eljutunk az út végére; és odaérve, hasonlókká leszünk az Ő Fia ábrázatához. Hála az Úrnak a figyelmeztetésekért. Mikor ezeket a figyelmeztetéseket olvasom, imádkozom: Uram, kérlek, hogy ne olyan legyek, mint azok az emberek, akik azokat a madárijesztőket kirakják, amelyek a madarakkal semmit nem csinálnak! De a madarak tudatlanok. Nem szeretnék olyan lenni, hogy látom ezeket a figyelmeztetéseket, és azt gondolom, hogy engem ezek nem érintenek. Szeretnék szorgalmasan azoknak a nyomába lépni, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Testvérek, ezt akarja az Úr a mi életünkkel. Az Úr nem téved, ahogy nem tévedett az Ábrahám életében sem. És megpróbálta, és megpróbálta és újra megpróbálta őt. Nem volt könnyű élete, de végül örökölte az ígéretet. Isten megdicsérte őt. Bizonyság volt a menny és az emberek előtt. Az emberek látták ezt, és azt mondták: Fejedelem vagy miköztünk! Testvérek, így legyünk mi is Isten és az emberek előtt. Ámen.