“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

„Mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: Nagyváradon, 2020. október 14-én.

PDF: 2020-10-14-Radu_Gavrilut_Mint_akik_az_Urnak_szolgalnak_es_nem_embereknekLetöltés

Többször elolvasva Pál apostol efézusi levelét, nagy hatással voltak rám azok a nagy kijelentések, amelyeket az Úr ennek a gyülekezetnek adott. Ha elolvassuk például az első fejezetet, ebben megtaláljuk Isten teljes tervét. A második fejezetben ugyanúgy; a harmadik fejezetben pedig Pál a titokról beszél, és arról, hogy az lett rábízva, hogy erről a titokról szóljon. És olvasva ezeket a fejezeteket, mintha ott lebegnénk valahol a mennyeiekben, távol a körülöttünk levő világtól. Amikor pedig odaérünk az ötödik fejezethez – de a hatodik fejezet egy részében is –, olyan dolgokat találunk, amelyeket, amikor legelőször olvastam, egyszerűen nem értettem meg: miért kell Pálnak még a gyermekek esetében is az Istennek való engedelmesség módjáról beszélnie? Miért kellett neki ezekről a dolgokról szólnia?

A mondanivalóm lényege, hogy nem juthatunk el ezekhez a dolgokhoz, ha az első részt nem értjük. Isten elfogadott bennünket az Ő szeretett Fiában. Minden fenntartás nélkül elfogadott bennünket Fia áldozata miatt. Elfogadott úgy, ahogy voltunk. Az Övéi vagyunk, Hozzá tartozunk. De Ő céllal váltott meg bennünket. Nem csak azért váltott meg, hogy örüljünk annak, hogy az Övéi vagyunk, és éljük tovább a saját életünket; Ő céllal váltott meg, és a célja az, hogy Krisztus teste a felnőttkorra jutva Krisztus menyasszonya legyen. Ez az Ő célja. De miután megváltott, itt hagyott bennünket azért, hogy felkészítsen az eljövendő időkre.

Vannak akik ennek a levélnek az első fejezeteire helyezik a hangsúlyt. Jártam egy helyen, ahol egy testvérnő a problémáiról kezdett beszélni, egy sokkal fiatalabb pedig rászólt: „Te még mindig itt tartasz? Mi Krisztusba lettünk helyezve a mennyeiekben. Hogy-hogy te még mindig itt a földön vagy, és a problémáidban vergődsz?” Természetesen nem volt igaza. Mert a szellemünkben a mennyeiekben vagyunk, de a lábunkkal itt járunk ezekben a mindennapi problémákban. És azért, hogy az Úr nagyon fontos leckéket taníthasson meg nekünk, mindnyájunk számára egyedi helyzeteket készített. Ezek a speciális helyzetek pedig, amelyekbe Ő helyezett bennünket, létfontosságúak a számunkra.

Beszélgettem testvérekkel, és akkor jutott az eszembe, hogy a Bibliában mindig találunk ilyen szélsőséges dolgokat. Olvassuk az Efézusi levélben, hogy mit írt Pál a rabszolgáknak! Láttatok filmeket rabszolgákkal? Nem is tudjuk elképzelni, milyenek lehettek a rabszolgák. Ezek által a filmek által lehet némi elképzelésünk, és kezdünk valamit megérteni, de lehet, hogy még az sem valós. De nézzétek, mit ír Pál a rabszolgáknak. Efézus 6,5: „Ti, rabszolgák, engedelmeskedjetek (hús)test szerinti uraitoknak félelemmel és rettegéssel a szívetek egyszerűségében, mint a Krisztusnak”. Rabszolgák. Tudjátok, mi volt egy rabszolga? Egy rabszolga tárgy volt, az általános felfogás szerint nem volt ember a gazdája számára. 6,6-9: „nehogy látszatra szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem mint Krisztus rabszolgái, akik lelkükből (szívesen) teszik Isten akaratát, jóindulattal, mint akik az Úrnak szolgálnak és nem embereknek, tudva, hogy mindenki bármi jót tesz, jutalmát veszi az Úrtól, akár rabszolga, akár szabad. És ti urak, ugyanazt tegyétek velük, hagyjátok el a fenyegetőzést, tudjátok, hogy nektek magatoknak is Uratok van az egekben és személyválogatás nincs Nála.”

Kolossé 3,22-25: „Ti rabszolgák, engedelmeskedjetek mindenben a (hús)test szerinti uraitoknak, ne látszatra, mint akik embereknek tetszését hajszolják, hanem szívbeli egyszerűségben féljétek az Urat, és bármit csináltok, lélekből tegyétek úgy mint az Úrnak és nem úgy mint az embereknek. Meglátjátok, hogy az Úrtól viszonzásul megkapjátok osztályrészetek jutalmát. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok, mert az igazságtalan visszakapja, amit igazságtalanul tett, mert nincs személyválogatás (részrehajlás).”

Titusz 2,9-10: „A rabszolgákat intsd, hogy saját gazdájuknak engedelmeskedjenek, mindenben keressék kedvét, nehogy ellenkezzenek velük, nehogy kárt okozzanak, hanem mindenben hűséget tanúsítsanak, hogy üdvözítő Istenünknek tanítását mindenben ékesítsék”.

Amikor először olvastam ezt, azt gondoltam: Hogy-hogy? „Intsed őket, hogy mindenben kedvüket keressék, hogy semmit ne lopjanak, hogy mindig tökéletes hűséget tanúsítsanak, hogy a mi megtartó Istenünknek dicsőséget szerezzenek”? De hogyan lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten üdvözítő kegyelme megjelent. Ha nem kegyelem által élünk, akkor hogyan tudnánk így eljárni? Testvérek, ennek a kettőnek egyensúlyban kell lennie: egyrészt, hogy a mennyei helyeken vagyunk, de másrészt, hogy itt élünk a földön.

Járt ma nálam egy testvér, és azon tűnődött: Hogyan lehetséges ez a dolog? Olyan nehéz szeretni valakit. Nehéz szeretni egy testvért, ha ellened tesz. De miért nem sikerül szeretni? Mi az oka, ha nem tudod szeretni? Mert ez a szeretet nem olyan könnyen megy. Miért? Mert megszoktuk, hogy a szimpátiáink szerint éljünk. Egyeseket kedvelünk, másokat nem. És nagyon nehéz, mikor olyan helyzetekbe kerülünk, hogy ráébredünk: önmagunkban nem találjuk ezt. Ezt a szeretetet a testvérek iránt Krisztus szeretetében találom meg; Krisztus életében, amely bennem van. Van bennem egy másik élet is, amely nem szereti ezeket a dolgokat, más céljai vannak, más dolgokat helyez előtérbe. Ugyanígy van ebben a tekintetben is.

Most felolvastam egy példát, amit itt találunk, de beszélhetnénk a családban levő kapcsolatokról is. Mert ki az, aki így jár el: „engedelmeskedjetek, mint az Úrnak” – nemcsak úgy, felületesen. Mint az Úrnak! Ha nem így élünk, akkor Isten tudománya nincs ékesítve, tisztelve. Tudjátok, hogyan reagálnak az emberek, ha az Úrról beszélünk nekik; azonnal van előttük egy negatív példa, és eszükbe jut: „nem akarok olyan lenni, mint az, meg amaz”. Én értem ezt, és mindig lesznek ilyen példák, de nekünk, akik hallottuk ezt, az életünknek meg kell változnia. Nekünk másoknak kell lennünk.

Lehet, hogy sokszor csodálkozunk, miért nem történik semmi az életünkben. Testvérek, a mérce olyan magas, hogy a mi természeti életünk soha nem tudja elérni azt a mércét. Isten azonban kegyelemmel teljes, és olyanok mellé helyez, akik mellett nem tudunk természet szerint élni. Mert ha nem lennénk nehéz emberek mellett, akkor az egész életünket természet szerint élnénk, és saját magunkat csapnánk be, mert azt hinnénk, rendben vagyunk. Persze, rendben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy növekedjünk. Nem akarja, hogy így maradjunk, hogy kiskorúak maradjunk. Testvérek, Isten kegyelme az, hogy vannak mellettünk olyanok, akiknek a segítségével tanulhatunk valamit. Ez Isten kegyelme.

Nem létezik tökéletesebb tudomány, mint az Úr tudománya. Ne essünk egyik végletbe sem! Jártunk valahova egy időben, és ott egész konferenciákat beszéltek Krisztus titkáról, amely más időben nem volt kijelentve. De ezekről a dolgokról egyáltalán nem beszéltek.

Tökéletes hűség. Mondtam a múlt alkalommal is, és most újra mondom: imádkoznunk kell, hogy meglássuk, az Úr mire hívott el. Ha ilyesmire hívott el, akkor Ő megadta, és ezután is megadja mindazt, amire szükségünk van, hogy így tudjunk élni. Nem számít, hogyan élnek mások, nekünk így kell élnünk – a munkahelyünkön, a családban, a gyülekezetben. Hogy amikor az emberek jönnek, lássák ezt, és megérintse őket az Úr Jézus Krisztus tudománya, tanítása. Nincs semmi tökéletesebb, mint ez: Nehéz körülmények között tudj tökéletes lenni. Miért? Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Mi láttuk ezt, és tudjuk. És Isten Szelleme, aki itt van az életünkben, sok türelemmel, határtalan türelemmel foglalkozik a mi életünkkel, és tanít, hogy szakítsunk azokkal a dolgokkal, amit a világiak kedvelnek. Azért dolgozz, mert lát a főnököd – milyen szomorú ez. Az Úr azt akarja, hogy mások legyünk. És ha valóban mások vagyunk, a világiak látni fogják ezt. Tudni fogják, hogy ez az ember más, teljesen más. Kezdetben persze nem leszünk egyszeriből mások, de lassan-lassan megváltozunk. Legalább tudjuk azt, hogy az Úr mit akar munkálni az életünkben. És Ő munkálkodni fog.

És mikor az Úr eljön, ahogy mondtam: „bármit tesztek, szóban vagy tettben, mindent az Úr Jézus Krisztus nevében tegyetek.” Bármit teszünk! Mi sok mindent teszünk. Bármit teszünk, az Úr Jézus Krisztus nevében tegyük. A mindennapi apró dolgokat. Egyesek úgy gondolják, hogy az Úrnak szolgálni azt jelenti, hogy hirdeted az igét, traktátusokat osztogatsz, az embereknek beszélsz az utcán az Úrról. Igen, ezt is jelenti. De, „bármit tesztek, úgy tegyétek, mint az Úrnak”! Ha a mennyei valóság a szívünkbe jön, és Ő megvilágosít, akkor minden megváltozik, és az Úr minden nap tanítani fog.

Mit akar Isten munkálni a nehézségek által? (Radu Gavriluț)

PDF: 2020-09-20-Radu_Gavrilut_Mit-akar-Isten-munkalni-a-nehezsegek-altalLetöltés

Elhangzott: 2020. szeptember 20, Nagyvárad

János 21; Galata 2,11-15; 1Mózes 45

Szeretünk hallani Izsák Istenéről – mert Izsák mindent készen megkapott. Nem kellett erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy kapjon valamit, egyszerűen minden fel lett kínálva számára. Felesége például meddő volt, de Izsák imádkozott, és gyermekei születtek. Nem volt semmilyen gondja. Nagyon sok testvér szereti a hitéletnek ezt az oldalát, amelyet Izsák Istenében mutat be az Ige. És vannak, akik inkább ezt a részét hangsúlyozzák a dolgoknak; hogy mit kaptunk Krisztusban. Ez azonban együtt jár a másik oldallal, amelyet a Biblia Jákób Istene által mutat meg. Amikor ugyanis Isten munkálkodni kezdett Jákób életében, Jákób találkozott valamivel – ami nem volt más, mint az ő természeti ereje: az ő eszessége; az, ahogyan a dolgait intézte. Azután Isten kezelésbe vette, különféle módokon foglalkozott vele, és ez a folyamat innentől kezdve egész életén át tartott; hogy végül megtörténjen, amit olvastunk róla: hogy megváltozott, átformálódott.

Erről a két dologról a Biblia úgy ír, hogy megkapjuk az Úrtól a kegyelem ajándékát, de amikor ezt kapjuk, az életünkben ez együtt jár a Szent Szellem munkájával. Ez a kettő kéz a kézben jár. És vannak nehéz dolgok. Például Péterre gondolok, akit az Úr sokat fegyelmezett. Elgondolkoztam azon, hogy amikor a testvérek beszélnek róla a János 21-ben, akkor azt mondják, hogy Péter helyre lett állítva akkor a tanítványok előtt, és újra fel lett emelve, de megláttam ennél valami többet: ott Péter új megbízatást kapott. Korábban elhívta őt az Úr, és azt mondta neki: „Kövess engem, és emberhalásszá teszlek!” De ott, az élete minden csődje után, az Úr megjelent, és azt mondta: „Tápláld az én juhaimat!” Ezt a megbízatást kapta tehát Péter ott, a Tibériás-tengernél.

Mindazok után, ami vele történt, minden áldás és minden csőd után, ami az életében bekövetkezett, mi azt mondtuk volna, hogy a dolgok végül leülepednek, és ezután minden nagyon jó lesz, Péter pedig szépen halad előre. És mégis, azt mondja Pál a Galata 2,11-15-ben: „Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert rászolgált a feddésre. Mert mielőtt néhányan odajöttek Jakabtól, a pogányokkal együtt evett, amikor pedig azok megérkeztek, visszavonult és elkülönült, mert félt a körülmetélkedésből valóktól. És vele képmutatóskodott a többi zsidó is, úgyhogy Barnabás is belesodródott képmutató magatartásukba. De amikor láttam, hogy nem járnak egyenesen, az evangélium igazságának megfelelően, mindnyájuk előtt azt mondtam Kéfásnak: Ha te zsidó létedre pogány módra, nem pedig zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek?” Pétert meg kellett tehát ítélni. Akkor Pál eléje állt, és ezt mondta neki, amit felolvastam. És Péter meg tudott alázkodni, és meg tudott változni.

Vannak dolgok, amelyeknek meg kell változniuk. Mindnyájunknak vannak ilyen dolgaink, amelyeknek meg kell változniuk. Megkérdeztem egyszer egy testvért, aki már senkire sem hallgatott: Testvér, van valaki ezen a földön, aki, ha azt mondaná, hogy tévedsz, te hallgatnál rá? Tudjátok mit mondott? Nincs senki!

Ezek a dolgok Péterrel pünkösd után történtek. Miután ő a tizeneggyel együtt felállt, és nagy bátorsággal szólt Isten kegyelméről, és mégis egy adott pillanatban megítélni való dolgot tett, úgy mi is néha megítélnivalók vagyunk. Szükséges, hogy meg legyünk dorgálva, rendre legyünk utasítva. Mert a Szent Szellem fegyelmezése helyet készít az életünkben Krisztus számára.

Ha nem lenne ez a fegyelmezés, és az Úr nem tartana számon, és nem jönne, hogy foglalkozzon az életünkkel, akkor olyan emberek maradnánk, akik végül semmiképpen nem úgy néznének ki, ahogy kellene, hogy kinézzünk. Ezért volt, hogy amikor az Úr elkezdett Jákóbbal foglalkozni, és elkezdett munkálkodni lassanként az életében, mindenféle helyzetek álltak elő. Tizenhárom évig nem mutatta meg Isten Jákóbnak, hogy József nem halt meg! Tudjátok miért nem mutatta meg? Mert Jákób kesergett; sajnálta, gyászolta a fiát. Nagyon szerette Józsefet. Különleges ruhát készített neki. Olyan volt, mint akit elsőszülöttnek tekintenek – Isten pedig elvette őt. És nem mondta meg neki, hogy él. Legalább tizenhárom évig hagyta, míg visszajöttek Egyiptomból a fiai, és hozták a bizonyítékot, hogy József él. És Isten hagyta őt. Tudjátok miért hagyta? Mert azt akarta, hogy Ő legyen az első helyen Jákób életében. Végül elvette Benjámint is egy rövid időre. És az Úr így könyörült Jákóbon. És így könyörül rajtunk is, mert Ő nem ad magyarázatot a dolgokra, amik velünk történnek, ha csak a dolgokra összpontosítunk. Jákób is összpontosíthatott volna a dolgokra – ahelyett, hogy azt kérdezné: Miért van ez? Mit akar Isten munkálni mindezek által?

Neki sokkal nagyobb céljai vannak. És Jákóbbal az volt a célja, hogy Izráellé legyen; és miután Izráellé lett, Isten utána is kézben tartotta, foglalkozott vele, hogy az élete végén ez az ember valóban Istent mutassa be. Isten szeretettel teljes irántunk. És valóban munkálkodni akar az életünkben, és foglalkozik velünk. És Ő munkálkodik akkor is, amikor mi nem látjuk, nem tudjuk, mit munkál, de Ő végzi munkáját. Munkálkodik éjjel és nappal az életünkben. És nagyon kínos helyzetekbe tesz, éppen azért, hogy megalázzon bennünket, hogy Benne bízzunk. De minden dolog oda hat, hogy a mi természetes erőnket megsemmisítse. Mert mindnyájan erősek vagyunk, nagyon erősek, és bárhogyan szeretnénk megváltozni, nem tudunk, csak abban a mértékben, ahogyan Isten munkálkodik, és összetöri a mi természetes erőnket. Ő hűséges. Jákób Hatalmasának nevezi az Ige. És ha Jákób Hatalmasa a neve, ez bizalmat ad nekünk, hogy Ő foglalkozik a mi életünkkel is.

A szent város három jellegzetessége (T. Austin-Sparks)

Elhangzott: 1960. március. PDF: A szent város három jellegzetessége
1Királyok 7,1-12:

„Azután a maga palotáját építette Salamon tizenhárom évig; akkor lett teljesen készen a háza. Megépítette a libánoni erdei házat is, melynek hossza száz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök volt. Négy sorban cédrusoszlopok voltak, és az oszlopokon cédrusgerendák. Fölül, a gerendák fölött a tetőt cédrusdeszkákkal fedte be, amelyek összesen negyvenöt, minden sorban tizenöt oszlopon nyugodtak. Három sor keretes ablak volt rajta egymással szemben, három hárommal szemben. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is mind négyszögűek voltak, és az ablakok egymással szemben, három sorban voltak.

Azután fölépítették az oszlopcsarnokot, melynek a hossza ötven könyök és a szélessége harminc könyök volt, elé pedig egy oszlopos tornácot és egy lépcsőt.

Fölépítették a tróntermet, ahol ítéletet hoztak, a törvényházat, melyet cédrusfával borítottak a padlózattól a mennyezetig.

Azután ehhez hasonlóan fölépíttette a saját palotáját, amelyben ő maga lakott, a hátsó udvarban, a csarnokon belül. Ehhez a teremhez hasonló palotát építtetett a fáraó leányának is, akit feleségül vett.
Mindezek nemes kövekből voltak, méretre faragva, kívül és belül fűrésszel kivágva, az alaptól az oromzatig, kívül is egészen a nagy udvarig. Még az alap is drága és nagy kövekből volt: tízkönyöknyi kövekből és nyolckönyöknyi kövekből. Ezeken voltak a méret szerint faragott nemes kövek és cédrusfák.
A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor faragott cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mint az ÚR házának a belső udvarát és a ház tornácát.”

Jelenések 21,2:

„És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.”

10-12: „Elvitt engem szellemben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz. Nagy és magas kőfala volt, tizenkét kapuja, mellettük tizenkét angyal, és a kapukra fel volt írva Izráel fiai tizenkét törzsének neve.”

16: „A város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megmérte a várost mérővesszővel: tizenkétezer futam volt, hosszúsága, szélessége és magassága egyenlő.”

19: „A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette.”

Mindkét leírás szimbolikusan mutatja be azt a helyet, ahol az Úr lakni akar, és ahol örömmel lakozik. Aki nagyobb Salamonnál, Az építi most a házát, és házat épít menyasszonya számára is. A Király építi városát, ahol trónját el fogja helyezni.

Olvassuk el gondosan Salamon épületeinek leírását és az Új Jeruzsálemét, a szent városét! Három kimagasló tulajdonságot különböztethetünk meg: az egyik az erő, a második a szépség, a harmadik az értékesség. Ez a három fő jellegzetessége az Úr leendő lakhelyének. Ezekre a dolgokra különös gondot fordít, és türelmesen és mélyrehatóan úgy munkálkodik, hogy ezeket – saját Magának, a saját gondolatainak a kifejeződéseit – megszerezze bennünk.

Erő! Salamon épületének nagyon nyilvánvaló jellegzetessége az erő: azok a hatalmas kövek, azok a súlyos kövek és Libanon hatalmas cédrusai. Ezek mind az erő benyomását keltik. Sok időbe telt, míg azok a kövek kiformálódtak, nagyon hosszú múltra tekintenek vissza, sőt, talán lehetetlen is ezeknek a köveknek az eredetét egészen a kezdetig visszakövetni. A kőszikla anyaga a távoli múltba nyúlik vissza, és hosszú történelme van. A Libanon cédrusait sem tegnap ültették, történetük sok megpróbáló viharról beszél, a növekedés hosszú éveiről. Ezekben nincs semmi felületes; nem található bennük semmi, ami könnyű, ami cifra, és semmi nem fogja tudni őket helyükből kimozdítani, magával sodorni; ezek megállnak, ezek kitartanak. Ők a türelmes, állhatatos kitartás megtestesítői. Az örökkévalóság ott van az alapstruktúrájukban. Temérdek kísértésen és próbán mentek át; ezért lehetnek most itt, ebben a házban. Ezért fog itt lakozni a Király. Ki lettek téve az elemeknek, soha nem lettek elkényeztetve; nem lettek a tomboló elemektől megvédve, eltakarva, ki lettek téve minden hatalomnak, mely elpusztíthatta volna őket. Tehát erőt látunk itt.

Nézzétek ezt a hatalmas várost! Tizenkétezer futam nem tűnik túl soknak, míg végig nem gondoljuk, hogy ez minden irányban annyi, tehát kocka alakú – a hossza, szélessége, magassága ugyanaz. Ma teljesen lenyűgöz bennünket, szinte sokkol, amikor milliárd fontokról vagy mérföldekről olvasunk vagy hallunk – tudjátok, ez a város, ha kiszámoljuk, többmilliárd könyök; többmilliárd könyök! Csak azért mondom, hogy kiemeljem mennyire súlyos, mennyire tekintélyes ennek maradandó, tartós jellegzetessége, amellyel bír.

Drága barátaim, aligha kell ennél többet mondanom, hiszen értitek, miről beszélek, és gondolatban már alkalmazzátok, amiket mondtam: nem ez Isten igazi népének története? Hát nem ez? Az Úr nem tesz bennünket üvegházba, hogy ott neveljen fákká a Maga számára; az Úr nem véd meg bennünket a viharoktól, a nehézségektől; kitesz bennünket a csapások és próbatételek metsző szelének és perzselő napsütésének. Az Úr azt munkálja ki bennünk, ami az Ő természete szerint való – az örökkévalóságot, az állhatatos kitartást, az örökkévaló Istent –, amit nem lehet könnyedén elmozdítani. Szilárdságot épít belénk. Ma azt látjuk, hogy oly gyakran azzal akarják vonzóvá tenni a kereszténységet, hogy csupa jó dolgot emlegetnek, könnyed életet, boldogságot, az élet élvezetét; és Istennek hála MINDEN örömért, ami Tőle származik, de a házra, a városra nézve az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni népében, az a Saját természete szerinti, szilárd, állhatatos, kitartó hűségesség.

Szilárdság! Ó, bár lennének szilárd és állhatatos keresztények, akiknek nincs szükségük állandó babusgatásra, kényeztetésre és utánuk való rohangálásra; hogy úgy kelljen bánni velük, mint a hímes tojással ahhoz, hogy fel tudjanak állni, vagy hogy végre elinduljanak. Férfiak és nők, akik olyanok, mint Libánon cédrusai; mint kőfejtőből hozott kövek – akik fajsúlyosak, akik tudnak felelősséget vállalni, akik tudnak terheket hordozni. Ezt jelenti az erő.

Ismét csak emlékeztetni tudlak benneteket, hogy milyen nagy helyet foglal ez el Isten Igéjében: legyetek erősek; erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében; erősödj meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben! Gondoljátok meg! Meg akarjátok érteni, miért engedi Isten, hogy a szelek olyan vadul tépázzanak? Miért engedi meg a viharokat? Azért, hogy kiemeljen bennünket abból a természetes, silány, gyenge minőségű, súlytalan és könnyelmű, komolytalan állapotunkból, és fajsúlyos emberekké tegyen. Erő – próbák által, nehézség által – erő… hogy ki tudjunk tartani minden korszakon át.

Sok minden elvétetik az utolsó nagy próba során, és éppen ezért, ha a próbatétel és a nehézség az egyetlen módja annak, hogy mélyebbé tegyen bennünket, hogy szellemi kalibert, súlyt adjon nekünk, azt hiszem, egyre több ilyenre kell számítanunk, ahogyan az idő egyre fogy.

Szépség! Nem akarok hosszan időzni ezen, de annyira nyilvánvaló ezekben a képekben, nem igaz? Szépség. Az Úr ebben a dologban is munkálkodik. Az Úr azt akarja, hogy ami az Ő lakóhelye, amit Ő Magának lakozásra készít, az vonzó legyen, bámulatos, nagyszerű és nemes, amit csak csodálni lehet. Azt hiszem, egyetlen szó magában foglalja a szépségnek ezt az egész körét, ez pedig a kegyelem. Kegyelem! Ha a szenvedés az erőért van, akkor a kegyelem a szépségért.

Ha igazán felfogtuk az isteni kegyelmet, ha a szívünkben valóban tudjuk, mint jelent az Isten kegyeleme, akkor lesz valami velünk kapcsolatban, ami nem csúf és visszataszító, hanem valami szép, valami lágy és finom. A szépség nem erőszakos. A szépség nem kegyetlen. A szépség nem kemény. A szépség a helyes értelemben vett lágyságot jelenti. Talán az a legjobb szó rá, hogy finomság. Ahogyan haladunk az Úrral együtt az Ő célja felé, el kell hagynunk az ítélkezésünk, a szavaink, a hozzáállásunk természetes keménységét, és egyre inkább a kegyelem finom lágyságát kell magunkévá tennünk. Nézzétek meg újra ezeket a leírásokat, különösen is a városét, hogy mennyire kiemelkedő jellegzetessége ez a szépség.

Szépség! Hatalmas dolog, szinte lenyűgöző a maga erejével, hatalmával arra, hogy ellenálljon, hogy kitartson, hogy megálljon, és mégis ez az egyik csodálatos dolog az Úrral, az Úr Jézussal kapcsolatban, és ez az egyik csodálatos dolog bármivel és bárkivel kapcsolatban, akiben betölti az Ő célját – hogy az erő és a szépség egyesül benne. Az erő egyensúlya – hogy nem csak erő és nem csak lágyság – csodálatosan megvan az Úr Jézusban, nézzétek Őt! Ez a két dolog együtt… és ez az, amit az Úr keres.

Végül pedig az értékesség. Milyen költséges volt Salamon épülete, Ófír aranya! Valami nagyon nagy ára volt azoknak az épületeknek, melyeket Salamon emelt, a városnak, a falak alapjainak; mindenféle drágakő… valami nagyon értékes, valami nagyon drága az Úrnak. Itt nincsen semmi olcsó; nincs semmi olcsó abban, ami az Úrtól van. Ezt ne feledjétek! Ami az Úrtól van, az költséges, annak mindnek nagy ára van. Itt nincs semmi hitvány, alantas, silány dolog; csak a szenvedés megtestesítői: a nemes és drága kövek.

Figyeljük meg, hogy ezen a tizenkét alapon volt a Bárány tizenkét apostolának a neve, és az első alap kristálytiszta jáspis volt. Ki volt az apostolok közül az első? Simon Péter. Jáspis, áttetsző, mint a kristály; minden keverék távozott belőle – átlátszó, tiszta – de micsoda szenvedés! Nézzétek őt:

„Kiment, és keservesen sírt.” Péternek elég sok mondanivalója van a leveleiben a tüzes megpróbáltatásokról, melyek próbára tesznek bennünket. Péter tudta, mit jelent a szenvedés. De látjátok, hogy mit hozott létre: valamit, ami nagyon értékes, nagyon drága és becses az Úrnak. Hát nem Péter használta ezt a szót: „Nektek tehát, kik hisztek, drágaság ez” (1Pt 2,7)? Ha újra meggondoljuk az Úr bánásmódját velünk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az Úr kész nagyon sok időt, nagyon sok energiát és nagyon sok pénzt fordítani arra, hogy szükséges, alapvető szellemi értéket szerezzen általa bennünk.

Ha olvastátok Madame Curie életét, aki a rádiumot felfedezte, emlékeztek arra a sok-sok tonnányi anyagra, amit felhalmozott; az emberek szemétnek tartanák, de ő sok-sok tonnányit, szinte hegyeket gyűjtött össze, hogy egy mákszemnyi rádiumot kinyerjen belőle. Amikor ezt az egészet redukálta, egy apró darabka rádium lett a tonnákból. De nézzétek meg, milyen értékes volt a rádium akkoriban; nézzétek meg, milyen erő, milyen érték van a rádiumban! Az Úr is ilyen, kész arra, hogy tonnákat és tonnákat használjon fel, csak hogy megszerezzen egy kis töredéket a saját Maga alapvető természetéből, az értékességből. Ez benső, lényegi energia; van valami az Úr természetében, ami rendkívüli mértékben hathatós, erős; az Igazság ereje, a Szeretet ereje, Isten ereje.

Míg az Úr azt akarja, hogy kínosan ügyeljünk a pénzzel kapcsolatos dolgainkra, arra, hogy mire használjuk, és egy pillanatig sem rokonszenvez a gondatlansággal ezen a területen, Ő Maga mintha időnként igénybe venné az erőforrásokat, az anyagi és pénzügyi erőforrásokat, annyira teljesen, annyira mélyen, azért, hogy valamilyen szellemi mérték elérésére használja, és ez az, amit mondani próbálok nektek. Mindent a szellemi érték fényében kell néznünk; mert Ő is így tekint mindenre. Semminek az Úrral nincsen semmi értéke, csakis akkor, ha az eredménye olyasvalami, ami Őbelőle van. Lehetnek millióink – nem hiszem, hogy itt bármelyikőnknek lenne –, de ha lennének millióink, az Úrnak az semmi; Ő azt mondja: milyen mértékben képvisel az Engem? Lehet, hogy éppen csak megvan a betevőnk, és ügyelnünk kell még az aprópénzre is, amit kiadunk, de ahogyan azt felhasználjuk, lehet abban valami az Úrból, az Úrért; és így az Úr a szellemi érték fényében néz az özvegyasszony két fillérjére, míg a farizeus bőséges adományára egy örömteli gondolat vagy szó nélkül tekint. Az Urat minden csak annak szellemi értéke szempontjából érdekli.

Gondoljatok csak az időre, milyen sok időt vesz igénybe az Úr! Mennyire fel tudjuk zaklatni magunkat az idő kérdésén… az egyik nagy problémánk, hogy az Úr olyan lassú, olyan sokáig vár, olyan sok időt vesz igénybe! Ez az igazi baj velünk, nem igaz? Mindig próbáljuk siettetni az Urat; nem, ha időre van szükség ahhoz, amit Ő el akar érni, az örökkévalóság sem sok Neki, hogy megszerezze, egy egész élethosszat is rászán, hogy az Övé legyen. Látjátok, az egész dologban az Úrral pusztán a valódi érték számít, hogy egy dolog mibe kerül.

És beszélhetnénk sokat a szenvedésről… hogy milyen sok szenvedést ismer Isten népe. Ez nagy kérdés, az Úr népének szenvedése, de ha Pálnak igaza van, itt a válasz: „Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” és csak akkor tud valaki így beszélni, ha látja a másikat, a nyugalmat: „minden mértéket meghaladó örök súlyú dicsőséget szerez nekünk”. Örök súlyú dicsőséget! Ez a vége, a végső cél, erre törekszünk! A mi „könnyű szenvedésünk” egyáltalán nem könnyű, nagyon is súlyos szenvedés, hacsak meg nem látjuk, hogy az Úr mit akar elérni, és akkor talán máshogyan fogjuk látni a szenvedést.

Tehát erről van szó, az értékességről. Az Úr ezt a valódi értéket keresi, és amikor megkapja, amikor megkapja ezeket a jellegzetességeket – az erőt, a szépséget és a valódi értéket, drágaságot – eljárása teljes mértékben igazolva lesz.

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/001413.html

Krisztus a mi dicsőségünk (Dana Congdon)

 

Magyar felirat bekapcsolható jobboldalt alul.

Eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=_h89oXbh9IQ

Ez az üzenet 2019. okt. 24-én hangzott el az Egyesült Államokban, az idei, Harvey Cedarsban megrendezett konferencián.

Dana Congdon 2. Korinthusi levélen alapuló szolgálatának főbb pontjai:
• Új teremtés vagyunk Krisztusban
• Ebben az új teremtésben való élet kulcsa nem más, mint annak megértése, mit jelent cserépedénynek lenni.
• Szenvedés – vigasztalás, mit jelent vigasztalónak lenni?
• Pál apostol élete – Pál, az építőmester, Krisztus követe, Krisztus jó illata, a vigasztaló.
• Átformálódás Krisztus képének hasonlatosságára.
• Embernek lenni gyengeség?
• Hibázások – Isten győzelemre vezet ezek által is.
• Pál bizonyságtétele végleg leszámol azzal a hamis és torz képpel, hogy egy jó kereszténynek milyennek kellene lennie.

Jákób oszlopai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat a hetedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Anélkül, hogy visszamennénk Ádámig, emlékszünk, hogy Ábrahám oltárokat épített, Izsák kutakat ásott – és most eljutottunk Jákóbhoz, aki pedig oszlopokat állított. Az oltár a keresztet jelképezi, a kút az élet Szellemét, az oszlop pedig az Isten tanúbizonyságát jelenti. Ábrahámból származott Izsák, Izsákból származott Jákób. A keresztből pedig a Szellem teljességébe érkezünk, a Szellem teljességével pedig Jézus tanúbizonyságát hordozzuk.

Az Igében az oszlop mindig valamit tanúsít, valamiről bizonyságot tesz; azért állítják fel, hogy látható legyen. A Bibliában először az 1Mózes 19-ben olvasunk oszlopról. Amikor Lót felesége visszatekintett Sodomára, sóoszloppá változott. Ez negatív dolgot tanúsít, azoknak szól, akik az Úréi, mégis a világ után vágyakoznak.

Amikor Isten kihozta Izráel gyermekeit Egyiptomból, tűz- és füstoszloppal vezette őket a pusztán keresztül. Más szóval, újszövetségi fogalmakat használva, a bennünk lakó Szent Szellem vezet végig bennünket a pusztaságon a Jézus tanúbizonysága szerint. Ezt követően a szent sátorban látunk oszlopokat, melyeknek szerepe a tartás, alátámasztás volt. Ezek erőt jelképeznek, mert Isten házát tartják. Salamon templomában pedig két oszlop állt a nép előtt, nem azért, hogy tartsanak valamit, hanem díszként szolgáltak, az erőt szimbolizálták. Az egyik neve Jákin – „az Úr megszilárdít, megalapoz”, a másiké Boáz – „Őbenne erő”. A Salamon temploma előtti oszlopok tehát az erőt, a szépséget, a tanúbizonyságot jelentik – Isten erejét és szépségét.

Az Újszövetségben Pál megemlíti, hogy Isten gyülekezete az igazság szilárd alapja és oszlopa (lásd 1Timóteus 3). Isten gyülekezete az igazságban áll, és az igazságról, csakis a színtiszta igazságról tanúskodik. A Galatákhoz írt levélben Pál megemlíti, hogy Péter, Jakab és János a gyülekezet három oszlopa Jeruzsálemben – mert ők erősséget és támaszt jelentettek az ottani gyülekezet számára.

A Jelenések 3-ban Urunk megígéri a filadelfiai gyülekezet győzteseinek, hogy jutalmul oszlopok lehetnek az Isten templomában, és az Úr neve lesz felírva rájuk. Támaszok, tartóoszlopok ők, akik az Úr Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az oszlopok az Igében a tanúbizonyságot jelképezik. Az erőt és a támaszt szimbolizálják.

Mindezt szemünk előtt tartva térjünk vissza Jákóbhoz, aki élete során összesen négy oszlopot állított. Az ember nem állít véletlenszerűen oszlopokat, ezeket Jákób bizonyos megtapasztalásokból eredő konkrét időszakokban állította. Ezek az oszlopok azoknak az átélt tapasztalatoknak állítanak tanúbizonyságot, melyeket Jákób az élete során Istenből megtapasztalt.

Ez miránk is nagyon igaz ma. Nem csak arra van szükség, hogy megtapasztaljuk a keresztet és beteljesedjünk Szent Szellemmel, hanem Jézus tanúbizonyságát is hordoznunk kell. Más szóval, Jézus tanúbizonysága ma rajtunk nyugszik; de hogyan kellene nekünk Jézus tanúbizonyságát hordoznunk? Úgy, hogy ennek először a saját életünkbe kell mélyen beleszövődnie; vagy máshogyan kifejezve, először Krisztusnak kell egyesülnie velünk a bensőnkben; és ebből, hogy Krisztus beleolvad az életünkbe, egy látható oszlop, tanúbizonyság emelkedik. Tehát ez nem olyasmi, amit bármikor megtehetünk a saját akaratunk szerint; hanem ennek az életünkből kell fakadnia, Krisztus egy új megtapasztalásának eredményeként, vagy annak a megtapasztalásnak az eredményeként, hogy Krisztus belénk olvad, részünkké válik. Ekkor Jézus tanúbizonysága láthatóvá válik a körülöttünk levők számára.

Jákób vágyakozott a szellemi dolgokra. És mert ekkora vágyakozás volt benne a szellemi dolgok iránt, elrabolta bátyjától annak elsőszülöttségi jogát, és vele az elsőszülöttnek járó áldást is. Persze mindezt hústesti eszközökkel érte el. Volt ugyan szellemi törekvése, de ehhez hústesti eszközöket használt, mert vallásossága a hagyományra épült, nem személyes megtapasztalásra. Tudta, hogy van Isten; hallott Isten áldásáról. Akarta is ezt az áldást, az elsőszülöttnek járó áldást, de személyesen nem találkozott Istennel. Nem ismerte Istent személyesen; egyedül a hagyományokon keresztül ismerte Őt, az apjától hallott Róla. Vágyott a szellemi áldásokra, szellemi dolgokra, de a módszerei hústestiek voltak. Ennek eredménye pedig az lett, hogy habár megszerezte az elsőszülöttségi jogot és az elsőszülöttnek járó áldást az apjától, és szinte már minden ott volt a kezében, ugyanakkor mégis elveszített mindent. Mentenie kellett az életét; el kellett hagynia otthonát; számkivetettként kóborolt a pusztában. Miközben pedig Hárán felé vándorolt, ráesteledett. Talált egy követ, melyet párna gyanánt a feje alá tett, és elaludt.

Én mindig úgy érzem, hogy ez valamilyen nagy tragédiának a képe, hiszen amikor letesszük a fejünket egy párnára, mi milyen párnát választanánk? Persze, hogy valami puhát, amire lepihenhetünk, és álomra hajthatjuk fejünket. De Jákób itt nagyon nagy szorultságban volt, teljesen kétségbeejtő helyzetben. Semmit sem talált, amire lehajthatta volna fejét, ezért egy kemény követ választott vánkosul. Lehet úgy aludni, hogy fejünk a kemény kövön nyugszik? Hacsak nem vagyunk a teljes kimerülés állapotában, nem fogunk tudni így elaludni. Ez a kép tehát a rendkívüli kimerültség állapotát tárja elénk. Jákób saját magának a végére jutott. Teljes mértékben kimerült, helyzete tökéletesen reménytelen volt. Még egy kővel a feje alatt is el tudott aludni, és álmot látott.

Isten a legvalószínűtlenebb helyen, a legvalószínűtlenebb körülmények között, a legvalószínűtlenebb időpontban találkozott vele. Jákób nem számított arra, hogy Istennel találkozzon az adott körülmények között, Isten azonban mégis ott találkozott vele, egy álomban. Jákób egy létráról álmodott, mely összekötötte a földet a mennyel, és Isten angyalai le-föl jártak rajta – ami kommunikációt jelent. Isten a létra tetején állt, Jákób a létra alján feküdt, Isten pedig szólt hozzá. Isten megáldotta Jákóbot, és megígérte, hogy neki adja azt a földet, melyet atyjának, Ábrahámnak, és atyjának, Izsáknak ígért. Isten megígérte, hogy meg fogja áldani ezt a földet, és Izsák magva annyi lesz, mint a tengerpart homokja. És Isten azt mondta: „Megőrizlek téged. Veled leszek, és vissza foglak hozni erre a földre.”

Amikor Jákób fölébredt, megrémült. Azt mondta: „Isten van ezen a helyen, és én nem tudtam! Milyen félelmetes itt!” Miért mondta azt, hogy félelmetes? Nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Nem volt kész arra, hogy meglássa Istent. Azt mondta: „Ez az Isten háza, a menny kapuja!” Fogta azt a követ, melyet párnának használt, függőlegesen fölállította, mint egy oszlopot, és olajat öntött rá. Majd fogadást tett: „Ha Isten megőriz engem, és ad nekem öltözetül ruhát, és ad nekem kenyeret enni, és visszahoz atyám házához, akkor az Úr lesz az én Istenem, és ez a kő, ez az oszlop az Isten háza lesz, és én mindenemnek a tizedét Neki adom.” Ezt az oszlopot az felébredés, a szellemi felébredés oszlopának nevezzük.”

Tovább a többi oszlopért (az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8