A Föld legkorábbi korszakai – 5. Az ember teremtése (G.H. Pember)

PDF: 5. fejezet: Az ember teremtése

Részlet:

Kiegészítő történet az ember teremtéséhez.

Az ember teremtésének részletes leírása, mellyel a következőkben foglalkozunk, az egyik legfontosabb téma, mert ez az egyetlen alapja az emberi faj eredetével kapcsolatos igaz tanításnak. Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk; munkánk azonban nem lesz fárasztó, mert az egész kijelentést a következő rövid feljegyzés tartalmazza: „Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké” (1Móz 2,7). Három mozzanatot kell tehát végiggondolnunk: a test megformálását, az élet leheletének beáramlását, és az eredményt, amikor az ember végül mint élő lélek öntudatra ébred.

A test megformálása.

Először is azt olvassuk, hogy az Úr Isten megformálta az embert, azaz kialakította testének formáját, úgy, mint ahogyan a fazekas bánik az agyaggal – olyannyira, hogy a formálást jelentő héber ige (jácar) melléknévi igenév formájában, főnévként használva magát a fazekast jelenti. Istennek erre az első cselekedetére utal Jób, amikor azt mondja: „Emlékezzél csak, hogy mint agyagot alkottál meg engem; és ismét porrá teszel engem?” (Jób 10,9). A megformázott anyag ugyanis a föld porából készült, melyet éppen megnedvesített a pára, és ezért mondja később: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19).

A „föld” héber szava az adámá, mely vörös földet jelent, és ebből származhat az Ádám név is, valamint ez az árnyalat megfelel az emberi bőr pirosas színének (Én 5,10).

A szellem beáramlása.

Az ember szellemének semmilyen köze nem volt porhüvelyének megalkotásához. Isten először az öntudatlan külső formát készítette el, utána lehelte beléje „az életek leheletét” – az eredetiben ugyanis az „élet” többesszámban van. Korábban ezt ugyan nem figyeltük meg, mert lehet, hogy pusztán a kiválóságot jelző többesszámról van szó a héberben, de az életre használt általános kifejezés ritkán szerepel egyesszámban. Ha azonban szívesen tulajdonítunk jelentőséget ennek, akkor utalhat arra, hogy Isten lehelete kétfajta életet hozott létre, érzékit és szellemit, melyek különálló létét oly gyakran felismerhetjük magunkban a közöttük dúló harc alapján.

Az „életek lehelete” vált tehát az ember szellemévé, az élet belső vezérlőelvévé – hiszen, ahogyan az Úr mondja, „a szellem az, ami megelevenít” (Jn 6,63) – és a módból, ahogyan az emberbe jutott, megtudjuk, hogy közvetlenül a Teremtőtől áradt ki. Ezért fontos odafigyelnünk arra, hogy a mi szellemünket ne tévesszük össze Isten Szellemével, akitől az Ige egyértelműen megkülönbözteti, és akit úgy mutat be, mint aki a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot (Róm 8,16). De, ahogyan a Példabeszédek mondja (Péld 20,27), az emberi szellem az Úr mécsese, melyet az Ő Szelleme világosságra tud gyújtani, és amely arra adatott, hogy általa az ember átkutathassa szívének kamráit, és megismerhesse önmagát.

A lélek eredete.

Az ember így mindössze két különálló elemből, egy testiből és egy szellemiből lett összeállítva, azonban amikor Isten a szellemet annak földből készült foglalatába helyezte, a kettő kombinációja egy harmadik részt hozott létre, és az ember élő lélekké lett1. A szellem és a test közötti közvetlen kommunikáció ugyanis lehetetlen, e kettő csakis valamilyen közvetítő lévén léphet kapcsolatba egymással; ez a közvetítő eszköz pedig azonnal létrejött, ahogy Ádámban a szellem és a test találkozott egymással.

Az ember élő lélekké lett olyan értelemben, hogy a szellem és a test teljesen egymásba olvadt ebben a harmadik alkotóelemben; tehát a bűntelen, bukás előtti állapotában Ádám nem ismerte a szellem és a test folyamatos küzdelmét, ami nekünk már naponkénti tapasztalatunk. A háromféle természet tökéletes egységbe olvadt, az egyesítő közeg, a lélek révén pedig létrejött Ádám személyisége, mely által különálló, egyedi lényként létezhetett. A lélek további feladata volt még, hogy a test segítségével a szellemnek betakarást biztosítson; és alighanem Tertullianus sem tévedett, amikor azt mondta, hogy a hús(test) a lélek teste, a lélek pedig a szellemé.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg ebben az életben a lélek jelenti létünk alkotóelemeinek találkozási pontját, feltámadott állapotunkban a szellem lesz az uralkodó erő. Mert az első ember, Ádám élő lélekké lett, de az utolsó Ádám megelevenítő Szellemmé (1Kor 15,45); és ami elvettetik fizikai testben, feltámasztatik szellemi testben (1Kor 15,44).

Az ember hármas természetéről szóló tant – egy-két kivétellel – elhomályosítják a nem megfelelő bibliafordítások.

Így tehát a Szentírás már a legelején figyelmeztet bennünket a testről és lélekről szóló elterjedt közbeszédre, mely régóta táplálja azt a téves elképzelést, hogy az ember mindössze két részből áll. Ez a vélekedés bizony annyira meggyökerezett nálunk, hogy kifejezésbeli hiányossághoz vezetett a nyelvünkben. Mert habár van olyan főnevünk, hogy „szellem” meg „lélek” – melyeket általában szinonimákként kezelnek –, nincs a másodikból képzett melléknevünk, ezért nem tudjuk a lélekkel kapcsolatos dolgokat kifejezni, csak körülírással.2 Történnek kísérletek a görög eredetű „psychic” angolosítására, azonban a szokatlan alak és hangzás valószínűleg megakadályozza, hogy elterjedjen a hétköznapi nyelvben3. Ennek a melléknévnek a hiánya azonban majdnem teljesen eltakarta az ember hármas természetéről szóló tant; az angol bibliaolvasókat pedig téves értelmezésekbe vitték a „lélekből fakadó”-t, „lelki”-t jelentő görög szó nem megfelelő fordításai, amelyet néha „természeti”-nek, néha pedig „érzéki”-nek fordítanak (1Kor 2,14, Jak 3,15, Júd 19).

Van azonban pár olyan szakasz, amelyben nem lehetett elfedni lényünk hármas természetét. Ilyen például a Héberekhez írt levél egyik figyelemreméltó verse: „Mert az Isten Igéje él és hatékony, élesebb bármely kétélű kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek, az ízeknek és velőknek széjjeloszlásáig, megítélni képes a szív szenvedélyeit és gondolatait” (Héb 4,12 – Csia ford.). Pál itt világosan beszél arról, hogy az ember anyagtalan része két különböző alkotóelemből áll, a lélekből és a szellemből; az anyagi részt pedig akként írja le, mint ami ízekből és velőkből áll – a mozgás és az érzékelés szerveiből. Ezért tulajdonítja Isten Igéjének az erőt az elválasztásra, és mintegy darabokra szedi az ember egész lényét: szellemét, lelkét és testét; mint ahogyan a pap az égőáldozathoz megnyúzta az áldozati állatot, tagjait pedig elválasztotta egymástól, hogy minden részt maga elé helyezve meglássa, nincs-e rajta valamilyen rejtett szeplő vagy folt.

A másik nyilvánvaló szakasz, amikor Pál a thesszalonikabeliekért jár közben: „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen; és tökéletesen őriztessék meg szellemetek, lelketek és testetek feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5,23 – Kecskeméthy).

A test, a lélek és a szellem szerepe.

Mondhatjuk, hogy a test az érzékelés, a lélek az én-tudat, a szellem az Isten-tudat helye. A test adja ugyanis az öt érzékünket; a lélekben foglaltatik az értelem, mely segítségünkre van létünk jelen állapotában, valamint az érzékekből eredő érzelmek; a szellem pedig a legnemesebb rész, amely közvetlenül Istentől származik, és egyedül ezáltal vagyunk képesek Őt felfogni és imádni.

A szellem, ahogyan fentebb megjegyeztük, a testre csak a lélek közvetítésével tud hatni; és ennek jó példáját találjuk Mária szavaiban: „És azt mondta Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendett szellemem Istenben, üdvözítőmben”4. Itt az igeidő változásából derül ki, hogy először a szellem tapasztalt meg örömöt Istenben, és miután közvetítette ezt a léleknek, fel is indította arra, hogy a test szerveinek segítségével kifejezést adjon ennek az érzésnek.

A megtéretlen ember szelleme azonban halálhoz hasonló állapotban szunnyad, kivéve amikor az Úr Szelleme, aki a világot is meggyőzi a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről, felelősségre ébreszti egy-egy pillanatra. Az ilyen emberek nem képesek fenntartani a kapcsolatot Istennel: a lélek, mely néha kimagasló értelemben, néha érzékiségben, gyakran egyszerre mindkettőben nyilvánul meg, kétségbevonhatatlan hatalommal uralkodik felettük. Ezt szeretné Júdás a tizenkilencedik versben helyre tenni, mely helyes fordításban így hangzik: „Ők azok, akik különválnak (elszakítják magukat), lelkiek, szellem nincs bennük”.5 És jelenleg még a megtértek esetében is nagyrészt el vannak fojtva a szellem erői, és a helyüket, elégtelenül ugyan, a lélek és a test képességei pótolják ki.

Melyikünknek ne lennének elégtelenek az érzései? Mert amikor végre felébredünk e világ álmából; amikor a szemünk megnyílik a valóság, a tények meglátására; és egy pillanat alatt gondolatainkba hasít a minden látható dolog folyamatosan hanyatló és gyorsan elmúló természetére való ráeszmélés, attól a pillanattól fogva az az egyetlen és kizárólagos vágyunk, hogy az örök életet elnyerjük. De milyen iránymutatást remélhetünk e cél érdekében a test érzékeitől, melyek szüntelenül csak a sír felé menetelnek? Sőt, még a lélek is, bármilyen értelmes is legyen, bármilyen szorgalmas a keresésben, semmilyen erőfeszítés által nem lelheti meg a bölcsesség útját. Persze gyakran megkísérli, de hogy mennyire megbízhatatlanok a következtetései, azt megláthatjuk abban, hogy még a legkiválóbb értelemmel rendelkező emberek között is milyen nehéz akár csak kettő olyat találni, akinek a véleménye megegyezik. Az értelem a legjobb esetben is bizonytalan és csalárd eszköze az embernek, kinek vakságot okozó büszkesége csak még rosszabbá teszi a dolgokat. Mert amikor valaki beleszeret egy eszmébe – amely lehet, hogy nem több, mint a saját fantáziájának szüleménye, megfoghatatlan, mint egy légvár –, onnantól fogva minden erejét arra az egyetlen célra fordítja, hogy képzeletének festményét olyan életszerűvé tegye, hogy amennyire csak lehet, valóságnak tűnjön.

Az értelem nem csalhatatlan és gyakran veszélyes; a szellem ereje viszont az igazságot ösztönösen és tévedhetetlenül képes felfogni.

Így tehát könnyen megláthatjuk, hogy az értelem nem csak a tévedésre hajlamos, hanem minden képesség közül a legveszélyesebb, hacsak nincs Isten Szellemének vezetése alatt. Mert a gonoszt jónak mondhatja és a jót gonosznak; a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teheti, és a keserűt édessé, s az édest pedig keserűvé. Sőt, varázspálcájának suhintására nem csak ezt az életet, hanem a halál folyóján túli régiókat is napos tájakkal és szép jelenetekkel töltheti meg, mindnek a szilárd valóság érzetét adva, egészen addig a végzetes pillanatig, mely kettéválasztja a szellemet és a testet, amikor a csodálatos látványt egyetlen pillantás alatt örökre kioltja az elveszettek tüzes sötétsége.

De az ész még azok esetében is, akik újonnan születtek, akik hatalmat kaptak arra, hogy az Isten fiai legyenek, még mindig annyira alkalmatlan, hogy habár nekik van isteni kijelentésből származó igazságuk, mégis, ahogyan Pál mondja, jelenleg csak rész szerint képesek ismerni és érteni. De amikor majd a szellem, a mi valódi életünk kiszabadul, és visszakerül trónjára, azonnal olyan erőknek leszünk tudatában, melyeket most sem felfogni, sem elképzelni nem tudunk; nem fogjuk tovább benépesíteni a sötétséget az értelem homályos és folyton változó álmainak fantomjaival, hanem olyan világban találjuk magunkat, ahol nincsen éjszaka; és azzal az átható és csalhatatlan látással leszünk felruházva, melyet Isten fog adni minden megváltottjának. A lélek kétes és csalfa logikája helyett pedig az igazság olyan ösztönös észlelésével leszünk megajándékozva, ami a tiszta szellemek kiváltsága.

Ádám az Éden kertjében. Az ember első próbatétele.

Az Úr tehát az embert a Maga képére teremtette, és el tudjuk képzelni Ádám örömét, mellyel öntudatra ébredt abban a gyönyörű világban, melyet Isten lakóhelyéül és birtokául készített neki. De bármennyire szép is volt akkor a föld, Teremtőjének kifogyhatatlan kedvessége még inkább magával ragadta Ádám szívét azzal, hogy ilyen csodálatos és gyönyörűségekben bővelkedő lakhelyet készített számára. Az Úr Isten Édenben, kelet felé egy kertet ültetett, és mindenféle szemre kívánatos és eledelre jót sarjasztott benne; és köztük volt az élet fája, valamint a jó és a rossz tudásának a fája is. Majd fogta az embert, akit alkotott, és ebbe a Paradicsomba helyezte, hogy művelje, és – ahogy az angol bibliafordítások hozzák –, gondozza azt. Az utóbbi ige héberül azonban azt is jelenti, hogy vigyázzon rá, őrizze, és ez úgy tűnik, hogy valamilyen ellenség létére és a támadás lehetőségére utal.

És most kezdődött világunk első korszaka, az ember első próbatétele, hogy kiderüljön, amikor birtokában van az ártatlanságnak, képes-e megtartani azt.

1Lehetséges, hogy ez a jelentése a többesszámú kifejezésnek: „életek lehelete”. Isten lehelete lett a szellem, és ugyanakkor a testre való kihatásának eredményeképpen létrejött a lélek. Így volt Isten egyszerre a szellemi és az érzékeket jelentő élet szerzője.

2A magyar nyelvben viszont van ilyen szavunk: lelki, lelkies (ford.)

3Pember itt talán a soulical és a soulish szavakra utal. Előbbit G. H. Lang már használta 1950-es kiadású önéletrajzi könyvében (An Ordered Life), utóbbi pedig mára elterjedt az angol nyelű teológiai irodalomban. (ford.)

4Lukács 1,46-47 (Kecskeméthy ford.)

5„ψυχικοί, πνεῦμα μὴ ἔχοντες”. Aligha „a Szellem”-ről van itt szó. A megelőző ψυχικοί (pszükhikoi – lelkiek) olyan nyilvánvaló és természetes módon állítja ellentétbe egymással az emberi lelket és szellemet, hogy ha Júdás a Szent Szellemet értette volna, bizonyosan egyértelművé teszi a jelentést azzal, hogy névelőt tesz a πνεῦμα (pneuma – szellem) elé. Azonban nem szükséges tovább magyarázni a jelentést, hogy megértsük, az itt leírt emberekben az Isten-tudatot elnyomta a lelkiesség. Még ha esetükben a szellem ugyan még mindig lappangó lehetőség is, ami a jelenlegi befolyását illeti, akár halott is lehetne.

Tovább a teljes fejezetre: 5. fejezet: Az ember teremtése

A szent város három jellegzetessége (T. Austin-Sparks)

Elhangzott: 1960. március. PDF: A szent város három jellegzetessége
1Királyok 7,1-12:

Azután a maga palotáját építette Salamon tizenhárom évig; akkor lett teljesen készen a háza. Megépítette a libánoni erdei házat is, melynek hossza száz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök volt. Négy sorban cédrusoszlopok voltak, és az oszlopokon cédrusgerendák. Fölül, a gerendák fölött a tetőt cédrusdeszkákkal fedte be, amelyek összesen negyvenöt, minden sorban tizenöt oszlopon nyugodtak. Három sor keretes ablak volt rajta egymással szemben, három hárommal szemben. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is mind négyszögűek voltak, és az ablakok egymással szemben, három sorban voltak.

Azután fölépítették az oszlopcsarnokot, melynek a hossza ötven könyök és a szélessége harminc könyök volt, elé pedig egy oszlopos tornácot és egy lépcsőt.

Fölépítették a tróntermet, ahol ítéletet hoztak, a törvényházat, melyet cédrusfával borítottak a padlózattól a mennyezetig.

Azután ehhez hasonlóan fölépíttette a saját palotáját, amelyben ő maga lakott, a hátsó udvarban, a csarnokon belül. Ehhez a teremhez hasonló palotát építtetett a fáraó leányának is, akit feleségül vett.
Mindezek nemes kövekből voltak, méretre faragva, kívül és belül fűrésszel kivágva, az alaptól az oromzatig, kívül is egészen a nagy udvarig. Még az alap is drága és nagy kövekből volt: tízkönyöknyi kövekből és nyolckönyöknyi kövekből. Ezeken voltak a méret szerint faragott nemes kövek és cédrusfák.
A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor faragott cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mint az ÚR házának a belső udvarát és a ház tornácát.”

Jelenések 21,2:

És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.”

10-12: „Elvitt engem szellemben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz. Nagy és magas kőfala volt, tizenkét kapuja, mellettük tizenkét angyal, és a kapukra fel volt írva Izráel fiai tizenkét törzsének neve.”

16: „A város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megmérte a várost mérővesszővel: tizenkétezer futam volt, hosszúsága, szélessége és magassága egyenlő.”

19: „A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette.”

Mindkét leírás szimbolikusan mutatja be azt a helyet, ahol az Úr lakni akar, és ahol örömmel lakozik. Aki nagyobb Salamonnál, Az építi most a házát, és házat épít menyasszonya számára is. A Király építi városát, ahol trónját el fogja helyezni.

Olvassuk el gondosan Salamon épületeinek leírását és az Új Jeruzsálemét, a szent városét! Három kimagasló tulajdonságot különböztethetünk meg: az egyik az erő, a második a szépség, a harmadik az értékesség. Ez a három fő jellegzetessége az Úr leendő lakhelyének. Ezekre a dolgokra különös gondot fordít, és türelmesen és mélyrehatóan úgy munkálkodik, hogy ezeketsaját Magának, a saját gondolatainak a kifejeződéseitmegszerezze bennünk.

Erő! Salamon épületének nagyon nyilvánvaló jellegzetessége az erő: azok a hatalmas kövek, azok a súlyos kövek és Libanon hatalmas cédrusai. Ezek mind az erő benyomását keltik. Sok időbe telt, míg azok a kövek kiformálódtak, nagyon hosszú múltra tekintenek vissza, sőt, talán lehetetlen is ezeknek a köveknek az eredetét egészen a kezdetig visszakövetni. A kőszikla anyaga a távoli múltba nyúlik vissza, és hosszú történelme van. A Libanon cédrusait sem tegnap ültették, történetük sok megpróbáló viharról beszél, a növekedés hosszú éveiről. Ezekben nincs semmi felületes; nem található bennük semmi, ami könnyű, ami cifra, és semmi nem fogja tudni őket helyükből kimozdítani, magával sodorni; ezek megállnak, ezek kitartanak. Ők a türelmes, állhatatos kitartás megtestesítői. Az örökkévalóság ott van az alapstruktúrájukban. Temérdek kísértésen és próbán mentek át; ezért lehetnek most itt, ebben a házban. Ezért fog itt lakozni a Király. Ki lettek téve az elemeknek, soha nem lettek elkényeztetve; nem lettek a tomboló elemektől megvédve, eltakarva, ki lettek téve minden hatalomnak, mely elpusztíthatta volna őket. Tehát erőt látunk itt.

Nézzétek ezt a hatalmas várost! Tizenkétezer futam nem tűnik túl soknak, míg végig nem gondoljuk, hogy ez minden irányban annyi, tehát kocka alakú – a hossza, szélessége, magassága ugyanaz. Ma teljesen lenyűgöz bennünket, szinte sokkol, amikor milliárd fontokról vagy mérföldekről olvasunk vagy hallunk – tudjátok, ez a város, ha kiszámoljuk, többmilliárd könyök; többmilliárd könyök! Csak azért mondom, hogy kiemeljem mennyire súlyos, mennyire tekintélyes ennek maradandó, tartós jellegzetessége, amellyel bír.

Drága barátaim, aligha kell ennél többet mondanom, hiszen értitek, miről beszélek, és gondolatban már alkalmazzátok, amiket mondtam: nem ez Isten igazi népének története? Hát nem ez? Az Úr nem tesz bennünket üvegházba, hogy ott neveljen fákká a Maga számára; az Úr nem véd meg bennünket a viharoktól, a nehézségektől; kitesz bennünket a csapások és próbatételek metsző szelének és perzselő napsütésének. Az Úr azt munkálja ki bennünk, ami az Ő természete szerint való – az örökkévalóságot, az állhatatos kitartást, az örökkévaló Istent –, amit nem lehet könnyedén elmozdítani. Szilárdságot épít belénk. Ma azt látjuk, hogy oly gyakran azzal akarják vonzóvá tenni a kereszténységet, hogy csupa jó dolgot emlegetnek, könnyed életet, boldogságot, az élet élvezetét; és Istennek hála MINDEN örömért, ami Tőle származik, de a házra, a városra nézve az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni népében, az a Saját természete szerinti, szilárd, állhatatos, kitartó hűségesség.

Szilárdság! Ó, bár lennének szilárd és állhatatos keresztények, akiknek nincs szükségük állandó babusgatásra, kényeztetésre és utánuk való rohangálásra; hogy úgy kelljen bánni velük, mint a hímes tojással ahhoz, hogy fel tudjanak állni, vagy hogy végre elinduljanak. Férfiak és nők, akik olyanok, mint Libánon cédrusai; mint kőfejtőből hozott kövek – akik fajsúlyosak, akik tudnak felelősséget vállalni, akik tudnak terheket hordozni. Ezt jelenti az erő.

Ismét csak emlékeztetni tudlak benneteket, hogy milyen nagy helyet foglal ez el Isten Igéjében: legyetek erősek; erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében; erősödj meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben! Gondoljátok meg! Meg akarjátok érteni, miért engedi Isten, hogy a szelek olyan vadul tépázzanak? Miért engedi meg a viharokat? Azért, hogy kiemeljen bennünket abból a természetes, silány, gyenge minősé, súlytalan és könnyelmű, komolytalan állapotunkból, és fajsúlyos emberekké tegyen. Erő – próbák által, nehézség által – erő… hogy ki tudjunk tartani minden korszakon át.

Sok minden elvétetik az utolsó nagy próba során, és éppen ezért, ha a próbatétel és a nehézség az egyetlen módja annak, hogy mélyebbé tegyen bennünket, hogy szellemi kalibert, súlyt adjon nekünk, azt hiszem, egyre több ilyenre kell számítanunk, ahogyan az idő egyre fogy.

Szépség! Nem akarok hosszan időzni ezen, de annyira nyilvánvaló ezekben a képekben, nem igaz? Szépség. Az Úr ebben a dologban is munkálkodik. Az Úr azt akarja, hogy ami az Ő lakóhelye, amit Ő Magának lakozásra készít, az vonzó legyen, bámulatos, nagyszerű és nemes, amit csak csodálni lehet. Azt hiszem, egyetlen szó magában foglalja a szépségnek ezt az egész körét, ez pedig a kegyelem. Kegyelem! Ha a szenvedés az erőért van, akkor a kegyelem a szépségért.

Ha igazán felfogtuk az isteni kegyelmet, ha a szívünkben valóban tudjuk, mint jelent az Isten kegyeleme, akkor lesz valami velünk kapcsolatban, ami nem csúf és visszataszító, hanem valami szép, valami lágy és finom. A szépség nem erőszakos. A szépség nem kegyetlen. A szépség nem kemény. A szépség a helyes értelemben vett lágyságot jelenti. Talán az a legjobb szó rá, hogy finomság. Ahogyan haladunk az Úrral együtt az Ő célja felé, el kell hagynunk az ítélkezésünk, a szavaink, a hozzáállásunk természetes keménységét, és egyre inkább a kegyelem finom lágyságát kell magunkévá tennünk. Nézzétek meg újra ezeket a leírásokat, különösen is a városét, hogy mennyire kiemelkedő jellegzetessége ez a szépség.

Szépség! Hatalmas dolog, szinte lenyűgöző a maga erejével, hatalmával arra, hogy ellenálljon, hogy kitartson, hogy megálljon, és mégis ez az egyik csodálatos dolog az Úrral, az Úr Jézussal kapcsolatban, és ez az egyik csodálatos dolog bármivel és bárkivel kapcsolatban, akiben betölti az Ő célját – hogy az erő és a szépség egyesül benne. Az erő egyensúlya – hogy nem csak erő és nem csak lágyság – csodálatosan megvan az Úr Jézusban, nézzétek Őt! Ez a két dolog együtt… és ez az, amit az Úr keres.

Végül pedig az értékesség. Milyen költséges volt Salamon épülete, Ófír aranya! Valami nagyon nagy ára volt azoknak az épületeknek, melyeket Salamon emelt, a városnak, a falak alapjainak; mindenféle drágakő… valami nagyon értékes, valami nagyon drága az Úrnak. Itt nincsen semmi olcsó; nincs semmi olcsó abban, ami az Úrtól van. Ezt ne feledjétek! Ami az Úrtól van, az költséges, annak mindnek nagy ára van. Itt nincs semmi hitvány, alantas, silány dolog; csak a szenvedés megtestesítői: a nemes és drága kövek.

Figyeljük meg, hogy ezen a tizenkét alapon volt a Bárány tizenkét apostolának a neve, és az első alap kristálytiszta jáspis volt. Ki volt az apostolok közül az első? Simon Péter. Jáspis, áttetsző, mint a kristály; minden keverék távozott belőle – átlátszó, tiszta – de micsoda szenvedés! Nézzétek őt:

Kiment, és keservesen sírt.” Péternek elég sok mondanivalója van a leveleiben a tüzes megpróbáltatásokról, melyek próbára tesznek bennünket. Péter tudta, mit jelent a szenvedés. De látjátok, hogy mit hozott létre: valamit, ami nagyon értékes, nagyon drága és becses az Úrnak. Hát nem Péter használta ezt a szót: „Nektek tehát, kik hisztek, drágaság ez” (1Pt 2,7)? Ha újra meggondoljuk az Úr bánásmódját velünk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az Úr kész nagyon sok időt, nagyon sok energiát és nagyon sok pénzt fordítani arra, hogy szükséges, alapvető szellemi értéket szerezzen általa bennünk.

Ha olvastátok Madame Curie életét, aki a rádiumot felfedezte, emlékeztek arra a sok-sok tonnányi anyagra, amit felhalmozott; az emberek szemétnek tartanák, de ő sok-sok tonnányit, szinte hegyeket gyűjtött össze, hogy egy mákszemnyi rádiumot kinyerjen belőle. Amikor ezt az egészet redukálta, egy apró darabka rádium lett a tonnákból. De nézzétek meg, milyen értékes volt a rádium akkoriban; nézzétek meg, milyen erő, milyen érték van a rádiumban! Az Úr is ilyen, kész arra, hogy tonnákat és tonnákat használjon fel, csak hogy megszerezzen egy kis töredéket a saját Maga alapvető természetéből, az értékességből. Ez benső, lényegi energia; van valami az Úr természetében, ami rendkívüli mértékben hathatós, erős; az Igazság ereje, a Szeretet ereje, Isten ereje.

Míg az Úr azt akarja, hogy kínosan ügyeljünk a pénzzel kapcsolatos dolgainkra, arra, hogy mire használjuk, és egy pillanatig sem rokonszenvez a gondatlansággal ezen a területen, Ő Maga mintha időnként igénybe venné az erőforrásokat, az anyagi és pénzügyi erőforrásokat, annyira teljesen, annyira mélyen, azért, hogy valamilyen szellemi mérték elérésére használja, és ez az, amit mondani próbálok nektek. Mindent a szellemi érték fényében kell néznünk; mert Ő is így tekint mindenre. Semminek az Úrral nincsen semmi értéke, csakis akkor, ha az eredménye olyasvalami, ami Őbelőle van. Lehetnek millióink – nem hiszem, hogy itt bármelyikőnknek lenne –, de ha lennének millióink, az Úrnak az semmi; Ő azt mondja: milyen mértékben képvisel az Engem? Lehet, hogy éppen csak megvan a betevőnk, és ügyelnünk kell még az aprópénzre is, amit kiadunk, de ahogyan azt felhasználjuk, lehet abban valami az Úrból, az Úrért; és így az Úr a szellemi érték fényében néz az özvegyasszony két fillérjére, míg a farizeus bőséges adományára egy örömteli gondolat vagy szó nélkül tekint. Az Urat minden csak annak szellemi értéke szempontjából érdekli.

Gondoljatok csak az időre, milyen sok időt vesz igénybe az Úr! Mennyire fel tudjuk zaklatni magunkat az idő kérdésén… az egyik nagy problémánk, hogy az Úr olyan lassú, olyan sokáig vár, olyan sok időt vesz igénybe! Ez az igazi baj velünk, nem igaz? Mindig próbáljuk siettetni az Urat; nem, ha időre van szükség ahhoz, amit Ő el akar érni, az örökkévalóság sem sok Neki, hogy megszerezze, egy egész élethosszat is rászán, hogy az Övé legyen. Látjátok, az egész dologban az Úrral pusztán a valódi érték számít, hogy egy dolog mibe kerül.

És beszélhetnénk sokat a szenvedésről… hogy milyen sok szenvedést ismer Isten népe. Ez nagy kérdés, az Úr népének szenvedése, de ha Pálnak igaza van, itt a válasz: „Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” és csak akkor tud valaki így beszélni, ha látja a másikat, a nyugalmat: „minden mértéket meghaladó örök súlyú dicsőséget szerez nekünk”. Örök súlyú dicsőséget! Ez a vége, a végső cél, erre törekszünk! A mi „könnyű szenvedésünk” egyáltalán nem könnyű, nagyon is súlyos szenvedés, hacsak meg nem látjuk, hogy az Úr mit akar elérni, és akkor talán máshogyan fogjuk látni a szenvedést.

Tehát erről van szó, az értékességről. Az Úr ezt a valódi értéket keresi, és amikor megkapja, amikor megkapja ezeket a jellegzetességeket – az erőt, a szépséget és a valódi értéket, drágaságot – eljárása teljes mértékben igazolva lesz.

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/001413.html

„Kereskedj vele, míg megjövök!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. május 6-án, Nagyváradon.  https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: Kereskedj vele, míg megjövök!

Két helyről szeretnék igét olvasni. Ezekkel az igeversekkel már foglalkoztunk, de most valami mást szeretnék kiemelni. Lukács 19,11-13: „Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten királysága. Így szólt tehát: Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” Máté 25,14-15: „Mert úgy van ez (az Isten királysága), mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe”.

Testvérek, abban az időben élünk most, amikor ez a nemes ember távol van, és ránk bízta a vagyonát. Azt mondta, használjuk ezt a ránk bízott vagyont, míg visszajön. Ha pedig a minák példázatáról beszélünk, ahol mindenkinek adott egy minát, ott azt mondta: „kereskedj vele, míg megjövök!”. Az Úr Jézus Krisztus ránk bízta az Ő életét. Amikor hittünk Őbenne, akkor az történt, hogy Krisztus lakozást vett a szellemünkben. Ott van az élet; de ez az élet be van zárva lelkünkbe. A nagy probléma pedig az, hogy a lelkünket az énünk irányítja. A szellemünkben ott van Krisztus, de a lelkünkben ott az énünk. Emiatt pedig nagyon nagy a harc. De mi arra hívattunk el, hogy ezt a szellemünkben lévő életet éljük.

Foglalkoztatott ez a kérdés, hogy Isten hogyan munkálkodik ebben a tekintetben? Mi mindnyájan kaptunk egy minát, és az Úr azt mondta: „használd, míg én eljövök!”. Használnunk kell! Mi nem arra vagyunk elhíva, hogy pusztán csak tisztában legyünk azzal, hogy hittünk és az Övéi vagyunk. Természetes, hogy az Övéi vagyunk, de ebben az időszakban, amikor Ő távol van, a vagyonát is ránk bízta. Hogyan tudjuk akkor vajon elérni azt, hogy a mindennapi életünkben ne a saját dolgainkkal legyünk annyira elfoglalva, hanem mindig tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk az, hogy a minák gyarapodjanak, azaz a bennünk lévő élet növekedjen? El kell, hogy jussunk a felnőttkorra.

Beszélgettem ma valakivel, és megkérdeztem: mit munkált az Úr az életedben ebben az időszakban? Felsorolt néhány embert, betegeket és nem betegeket, akiket meg kell látogatnia, és azt mondta: szeretnék még buzgóbb lenni a testvérek iránt. Azt feleltem: ha buzgóbb leszel a testvérek iránt, végül azt fogod látni, hogy csak nem vagy elégedett. Mert az első dolog, aminek történnie kell az életünkben, hogy növekedjünk. De hogyan növekedhetünk? Hogyan juthatunk oda, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a mi fő elfoglaltságunk nem a kimerítő szolgálat (amelyben természetesen szeretném, hogy az Úr legyen látható, és nem én magam akarok lenni; a szolgálatunk nagyon fontos). De amikor reggel felkelek, hogyan tudhatnám, hogy az én fő feladatom az, hogy gyarapodjon a kegyelem az életemben? A kegyelem pedig csak úgy gyarapodhat, ha engedem, hogy a kegyelem munkálkodjon bennem.

Hogyan tudhatna a bennünk levő élet eljutni a felnőttkorra? Elsősorban az a fontos, hogy ez az élet növekedjen. Mert találkozunk az életünkben Isten által rendelt körülményekkel, helyzetekkel, személyekkel, és zúgolódunk. Tudjátok miért zúgolódunk? Mert mi élni akarunk, nem akarunk meghalni. És emiatt, mert nem akarunk meghalni, gyengék maradunk. Természetes, hogy nem tetszik, természetes, hogy zavarnak ezek a dolgok, de felvenni a keresztet azt jelenti, hogy meghalok, és mikor meghalok, akkor Ő él. Pál apostolra gondoltam, és igaz, amikor mondja, hogy szeretnék az Úrhoz költözni, de nem tudom mit tegyek; az én számomra sokkal jobb lenne elmenni az Úrhoz, de a ti számotokra az lenne jobb, hogy veletek maradjak (hogy segítse őket), de ami engem illet, szeretnék az Úrhoz költözni (lásd: Filippi 1, 21-24).

Tudjátok, hogy Ezékiáshoz egyszer csak odajött a próféta, és ezt mondta neki: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz” (2Kir 20,1). Ezékiás pedig a fal felé fordult és sírt; az Úrhoz kiáltott, és Isten adott még neki tizenöt évet. Nem volt elkészülve, hogy elhagyjon mindent. Rendelkezz házadról! Egy testvér megkérdezte tőlem: „Radu, hogy vagy most, mert te nagyon sokat mentél, és most itthon ülsz?” El kell ismernem, hogy nem unatkozom itthon. Az Úr azt mondja: ülj itthon, nem vagy te olyan fontos, az Úr fontos, Ő végzi az Ő munkáját. És Ő munkálkodik. De ha én akarok menni, ez azt jelenti, hogy én annyira kötődöm, és olyan fontosnak tartom magam, hogy nekem mennem kell a testvérekhez! Tehát a szavaim hátterében ott lehet a megszokás is.

Testvérek, elismerem, hogy én még nem voltam lemérve ilyen tekintetben: „rendelkezz házad felől, mert el kell menned”. De azt akarom mondani, testvérek, hogy mi nagyon sok kötelékkel vagyunk megkötözve. Az ugyanis, hogy nem várjuk az Urat, és úgy gondoljuk, hogy még késlekedik; és megvannak a saját terveink, ez azt bizonyítja, hogy nem vagyunk készen. Élni akarunk, és nem akarunk meghalni. Énekeljük, hogy milyen csodálatos a menny, hogy arany utcákon fogunk járni. De amikor ezek tesztjére kerülne sor, akkor beigazolódik, hogy mindez csak érzelem volt a részünkről.

Minek kellene történnie az életünkben, akár öregnek, akár fiatalnak, hogy odafigyeljünk erre: mi a mi elfoglaltságunk nap mint nap? Az-e a mi naponkénti elfoglaltságunk, hogy bennünk az élet növekedjen? Mert Krisztus életét kaptuk, és ennek növekednie kell, el kell jutnia a felnőttkorra. A tálentumok példázatában a szolgák öt, kettő és egy tálentumot kaptak, mindegyik a maga erejéhez képest, és azt a parancsot: használjátok! Lehet, hogy egy normális életet élek, de ahogy a múlt alkalommal is olvastuk, mikor a menyasszony elkészült, adatott neki, hogy felöltözzön tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Nem csak fehér volt, hanem ragyogó! A tökéletes, erkölcsös élet (de nincs ilyen) nem ragyog. Tudjátok mi ragyog? A másik orca, a második mérföld és a felső ruha. Ez ragyog. Ez messziről különbözik minden emberi erkölcsi mércétől. Teljesen más az, amit Isten tud munkálni egy ember életében, ha átadja magát Neki. Egymásnak kell szolgálnunk azzal az ajándékkal, amit az Úrtól kaptunk. És Isten egymás mellé helyezett bennünket. Hogyan szolgáljunk egymásnak szeretetben?

A testvér az előbb Józsefről beszélt. Józsefnek különféle álmai voltak, és mert nagyon naiv volt, elmondta ezeket; a napot, a holdat, a kévéket, amelyek leborultak előtte; és a testvérei meg az apja is nehezteltek rá ezért. Azután az apja elküldte őt élelemmel a testvéreihez. A testvérei pedig azt mondták: itt az álmodozó! Gyertek, dobjuk a gödörbe, és lássuk mi lesz az álmaival! Egy testvér azt mondta: vannak, akik dicsekszenek az álmaikkal, de egyeseknek azért vannak álmaik, mert napközben annyira el vannak foglalva, hogy nem hallják meg, ha az Úr mond nekik valamit, és emiatt Istennek álomban kell szólnia hozzájuk. De József álmai nem ilyen álmok voltak. Az Úr valamit munkálni akart. Az apja megőrizte a szívében ezeket az álmokat. Mik ezek az álmok? Mit akarnak ezek jelenteni?

Ez éppen olyan, mint amikor olvasunk egy könyvet, és egyszeriben felragyog a világosság bennünk. A gazda elment, és vissza fog térni, és megkérdezi: Hogyan éltél? Amit adtam neked, gyarapodott az életedben? És egyszeriben megvilágosodunk. Mi lesz? És azt gondoljuk: micsoda világosságot kaptam én az Úrtól, és mit láttam én meg most! De azt szeretném mondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy be is léptél annak a valóságába, ami történni fog. Kell, hogy legyen kijelentésünk az Úrtól. Ezek a kijelentések annyira fontosak, mert ha ezek nincsenek, akkor mi valami kicsi elveszett emberek leszünk. Lesz egy erkölcsös életünk, de nem fogunk Isten terve felé irányulni.

És akkor kezdődtek a problémák. Tudjátok, Józsefet eladták, azután Potifár házába került, és nem értett semmit abból, ami vele történt. Semmit! Ő az apja szeretett gyermeke volt. De eladták, és az izmaeliták elvitték Potifár házába, ahol egy kellemetlen helyzet következtében a börtönbe került. Rabszolga volt a Potifár házában, de mintha ez nem lett volna elég, rab lett a börtönben, ami még súlyosabb. És addig ült ott, ameddig az Úr akarta. Sokszor nem értjük a helyzeteket, amelyekben vagyunk, de az Úr azt akarja, hogy ezekben a helyzetekben Rá tekintsünk. Sem a Potifár házában, sem a börtönben nem süllyedt József önsajnálatba, hanem az Úrra tekintett. És azt tette, amit tennie kell. Mégis, mikor az a kettő kikerült a börtönből, a pék és a pohárnok, azt kérte tőlük: „Szóljatok az én érdekemben is a fáraónál!” Gondolom, hogy sok volt ez neki. Ez volt az ember. El tudjuk képzelni, hogy az a pohárnok, akinek az álmát megfejtette, két teljes évig elfeledkezett Józsefről? Ilyen nincs. Bizonyára elmondanád a feleségednek, a barátaidnak: nézzétek, mi történt velem a börtönben, volt ott egy rab, aki bátorított bennünket, és végül az álmainkat is megfejtette. És engem kiengedtek, a péket pedig felakasztották. De két évig teljesen elfelejtette. El tudjuk ezt képzelni? Két évig. Mi most mind otthon vagyunk, kimehetünk ugyan, de ez az egy-két hónap is nehéz nekünk.

Azután két évvel később tudjátok, mi történt, a fáraónak is volt egy álma, és akkor jutott eszébe a pohárnoknak József. Kiszabadult, és az álmai valósággá váltak. Mit jelent ez? Az Úr munkálkodik az életünkben. Ő úgy munkálkodik, hogy nem kímél bennünket. Egyáltalán nem kímél! Ebben a két évben József sokszor gondolhatta: vajon nem emlékszik az a pohárnok? Nem emlékezett, mert Isten nem akarta, hogy eszébe jusson. Mert Isten számára sokkal fontosabb volt az, amit Ő akart munkálni a József életében, hogy felkészítse arra az időre, amikor onnan kikerül, és az álmai valósággá lesznek. Sok idő szükséges, hogy amit megláttunk, az valósággá legyen az életünkben.

Azt mondjuk például kenyértöréskor, hogy mi az Ő menyasszonya vagyunk, és szeretjük Őt. Nem láttam még olyan menyasszonyt, aki szereti a vőlegényét, de azt mondja: még várj, halasszuk egy kicsit, ráérsz, nyugodtan késlekedjél még! Olyan ez, mint a 2Korinthus 11-ben, 2-3: „mert isteni buzgósággal buzgok értetek, hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől”. Azt mondjuk: „Uram, szeretlek!” Vannak, akik azt mondják: „Maranatha, jövel Uram, Jézus!” De mikor az Úr el akar vinni, akkor úgy beszélünk, mint Ezékiás. Én még nem voltam ebben megpróbálva, és nem akarom megmondani, hogy én mit tennék. De azt szeretném mondani, testvérek, hogy amit megláttunk, annak valósággá kell lennie. Ha várjuk az Urat, úgy ahogy ma is hallottuk, és várjuk a mi Urunkat a mennyből, akkor minden nap ez kell legyen a hozzáállásunk: Uram, Te adtál nekem egy napot, amikor a mina, az élet, a te kegyelmed gyarapodhat. Még egy nap, minden nap még egy nap.

Azután szolgáljunk a testvéreknek! Hogyan tudunk szolgálni a testvéreknek? Nem úgy, hogy elhatározom, hogy teszek valamit. Mert tudjátok, mit jelent szolgálni a testvéreknek? Azt jelenti, hogy legyünk összetörve, és Krisztust tudjuk átadni a testvéreknek. Nem a saját gondolatainkat, nem azt, amit éppen olvastunk, vagy azt, ahogyan értelmezzük a Bibliát, hanem azt, hogy az emberek láthassák Krisztust. Ezért, testvérek, a Szent Szellem feladata az, hogy munkálkodjon az életünkben, és minden dolgot elrendezzen. Ő nagyon tevékeny. Ha zúgolódom, akkor az azt jelenti, hogy én akarok élni. Sokan félreértik ezt, és azt gondolják, hogy ők maguktól meg tudnak változni. Mi nem vagyunk képesek arra, hogy megváltozzunk. A mi kötelességünk, hogy megtagadjuk magunkat. Ez, hogy megtagadjuk magunkat, az akaratunk cselekedete. Meg akarom tagadni magamat! Uram, ezt a személyt, aki annyi kellemetlenséget okoz nekem, elfogadom a Te kezedből, mert meg vagyok győződve, hogy Te munkálkodni akarsz valamit az életemben. És az Úr elkezd munkálkodni. Ne hidd azt, hogy ha ezt elmondtad, már meg is történt. De lassan-lassan meg fogod látni, hogy ebből a helyzetből nagy áldás származik. Sok áldást elveszítünk, ha nem fogadjuk el a helyzeteket, amelyeket a Szent Szellem hoz az életünkbe.

Ezt az időszakot éljük, testvérek. Az a nemes ember már megvásárolta a királyságot, és már úton van, az ajtónál, és egy nap megérkezik. Az a nap bármikor lehet, és ha mi nem leszünk készen, akkor számunkra az igen nehéz nap lesz. Az Úr munkálkodjon, hogy meg tudjuk érteni, milyen nagy felelősségünk van, mert az Úr itt tartott bennünket. Ezek az elveszett emberek mindenhol… láttam embert a mezőn maszkban. Arra gondoltam, valami új előírás ez, hogy maszkot kell hordani a mezőn? Az emberek meg vannak rémülve. Nekünk imádkoznunk kell. Ne legyünk hősök, de ne is féljünk. Az Úr ide helyezett, és ne csak fehérek legyünk, hanem ragyogjunk, mint világosság a világban. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy ilyenek legyünk. Ez az Ő munkája, de nekünk is meg van a részünk, mint abban a történetben, amikor az apa vitt egy asztalt, és a néhány éves gyermek jött, és segíteni akart. Fogd meg te is! Persze, fogta az asztalt, de az apja vitte. Így vagyunk mi is. Akarom megfogni az asztalt, de tudom, hogy a munkálat az Övé; és Ő határozott céllal váltott meg engem. És a mi részünk nagyon fontos. Az Úr ébressze fel a szellemünket, ahogy Zerubbábelét, és a maradék nép szellemét, akik visszatértek. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Ámen.

Elhívás tanítványságra (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52),  3. fejezet, 6. rész (Máté 7,13-29)

PDF: Elhívás tanítványságra

A Máté 7,13-29-ig tartó szakasz a hegyi beszéd utolsó része, és az „Elhívás tanítványságra” címet adhatnánk neki. Az Úr három különböző igével mutatja meg, hogyan hív bennünket arra, hogy tanítványai legyünk. A hegyi beszéd első részétől az ötödikig (Mt 5,1-7,12) azt tudjuk meg, hogyan viseljék magukat azok, akik a mennyek királyságát keresik. A Mt 7,13-tól kezdve pedig, mely a hegyi beszéd hatodik, egyben utolsó része, az Úr arra hív bennünket, hogy mi is ilyen emberek legyünk.

A szoros kapun menjetek be. Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,13-14, Károli rev. 2011).

7,13-14. Az első igénk ebben: „A szoros kapun menjetek be.” Az Úr elismeri, hogy szűk ez a kapu; de ezen kell belépnünk ahhoz, hogy errefelé mehessünk. Hogyan lehet ezen a kapun belépni? Korábban, világi emberekként természetes módon büszkék és arrogánsak voltunk. Most azonban oda kell szentelnünk magunkat az Úrnak, és le kell tennünk a fegyvert: teljesen át kell adnunk magunkat Neki. Ez az Általa kijelölt bejáró, melyen keresztül be kell lépnünk. Ha ezt nem tesszük meg, soha nem fogunk tudni ezen az úton járni. El kell határoznunk a szívünkben, hogy felajánljuk egész valónkat, hogy teljesen alávetjük magunkat Neki. Az Úr itt azt mondja nekünk, hogy ezen a kapun keresztül kell belépnünk. Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, egyedi odaszánásra van szükség a részünkről, azaz, szükségünk van az Úr egyedi, különleges bánásmódjára. Akkor fogunk elindulni ezen az úton. Lehetetlen csak úgy szegről-végről a mennyek királysága emberének lenni.

Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A hegyi beszéd érintőlegesen szól a keresztények jutalmazásáról és fegyelmezéséről is. Az „élet” itt az ezeréves királyságban töltött életet jelenti. Az Igében az „élet” egyes helyeken az örökkévalóságra vonatkozik, ugyanakkor gyakran még az „örök élet”, „élet” vagy „élni” is az ezeréves királyságra utal, például a Márk 9,43-47-ben, a Lukács 13,28-29-ben, a Róma 5,17-ben és a Galata 6,8-ban. Mindezek a szakaszok az ezeréves királyságban való életről beszélnek.

Nagyon fontos, hogy világos különbséget tegyünk a jutalom és a kezdeti üdvösség (megmenekülés) között. Az a kifejezés például, hogy „a jövendő korszakban pedig örök életet” (Márk 10,30) a királyságra vonatkozik. Bizonyos igeszakaszokban azt találjuk, hogy egyeseket fenyítés érhet a királyság idején; erre utal például: „méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,22), vagy hogy inkább „csonkán és sántán mégy be az életbe, minthogy két kézzel vagy két lábbal dobjanak (vessenek) az eoni /(világ)korszakig tartó/ tűzbe” (Mt 18,8 – Vida ford.). Ezek a szakaszok arról a fegyelmező nevelésről beszélnek, melyeket a királyságban fognak gyakorolni, illetve megtapasztalni. Mindazonáltal üdvösségünk bizonyos és biztos. Akinek örök élete van, annak lehet ugyan, hogy „árt a második halál” (Jel 2,11), de nem tapasztalja meg magát a második halált. A keresztény ember veszteséget szenvedhet, és némelyek esetében ez elkerülhetetlennek látszik, de mindazonáltal nem fognak elveszni örökre – a veszteséget tehát minden bizonnyal a királyság időszaka alatt fogják megtapasztalni.

A romlásba vezető kapu tágas, az út pedig széles. Az Úr parancsa azonban számunkra az, hogy a szoros kapun lépjünk be, mert egyedül ez vezet bennünket el az ezeréves királyságban való élethez és jutalomhoz. Az Úr arra hív most bennünket, hogy fogadjuk el a hegyi beszédben elhangzott tanítást, mert ez az a szoros kapu és ez az a keskeny út. Válaszoljunk az Úr hívására!

7,15-23. Ez a második ige ebben az utolsó szakaszban. Az Úr elmondta tanítását a hegyi beszédben – most az a dolgunk, hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól. Mindenki, aki kiszélesíti ezt a kaput, vagy megváltoztatja ezt az utat, az hamis próféta. A hamis próféták azért jönnek, hogy kiszolgálják az ízlésünket. Megmásítják az Úr igéjét. Báránybőrt öltenek magukra, hogy külsőleg úgy tűnjenek, mint akik az Úréi, belül azonban ragadozó farkasok; nincs bennük Krisztus élete. A hamis próféták azok, akik ugyan báránybőrbe öltöztek, de szavaik farkasok szavai. A hegyi beszéd az Úr beszéde; a hamis próféták beszéde azonban saját magukból származik. Gyümölcseikről lehet felismerni őket; a gyümölcsök ugyanis a maguk természete szerint teremnek. Nem az a kérdés, hogy van-e gyümölcs vagy nincsen; hanem hogy milyen fajta gyümölcs terem a maga természete szerint? Az emberi tanítás kegyetlen, vad, ádáz, letaglózó tud lenni; nem képes gyönyörű jellemet létrehozni. Az a jellem, amelyet az ember énjéből származó tanítás formált, teljesen különbözik az Úr tanítása által formált jellemtől. Az ember erőszakos tanítása csak gonosz jellemet tud kialakítani. Tövisbokorról nem lehet szőlőt szedni; egyedül a helyes tanítás hoz létre megfelelő jellemet. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és a tűzbe vetnek. De ez az erőszakos tanítás nem csak a világban található meg, hanem a kereszténységben is jelen van. Azáltal, hogy megnézzük, milyen jellemet formált, megláthatjuk az ilyen tanítás helytelen voltát. Bármely tanítás, mely eltér a hegyi beszéd tanításától, rossz tanítás.

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram” (21.v.). Nem azt mondja, hogy „senki nem megy be”, hanem azt, „nem mindenki megy be”; hiszen egyesek csak a szájukkal mondják, Uram, Uram, miközben nem hagyják, hogy az Úr Úr legyen a gyakorlati életükben is. „Nem mindenki” – ez az ige a királysággal kapcsolatos, nem az üdvösséggel. A hegyi beszéd kijelenti, hogy mi a mennyei Atya akarata. Mindenki, aki ezt megtartja, beléphet a mennyek királyságába.

A 22. és a 23. versben azt látjuk, hogy az Úr akaratlanul is a „nekem” személyes névmást használja. Öntudatlanul felfedi a személyét ezen a helyen. „Sokan mondják majd nekem ama napon [az ítélet napján]: Uram, Uram”. Mennyire értékes ez az ige! Mellékesen elárulja, hogy Ő Maga lesz az a jövőbeli Bíró. Az Ige tanulmányozásakor ezek azok a helyek, melyekre gondosan fel kell figyelnünk.

A 22. versben szereplő ige különösen is fontos azoknak a testvéreknek, akik túlhangsúlyozzák a szellemi ajándékokat. Ezeknek nincs semmi közük az üdvösségünkhöz. A szellemi ajándékokat úgy kapjuk, hogy a Szent Szellem leszáll ránk, míg a szellemi gyümölcsök a Szent Szellem bennünk lakozása révén teremnek. Ez a kettő különbözik egymástól. A Szent Szellem munkája bennünk ugyanis kettős: az egyik a szellemi életért, a másik a szolgálatban való erőért van. Az ajándékok kitöltése nem teszi szentebbé az életet. Például, a korinthusi hívőknek sok ajándékuk volt, de hústesti keresztények maradtak (vesd össze különösen az 1Kor 1,5-7-et a 3,1-3-mal). Ezért lehetséges ajándékokkal gazdagon felruházva lenni, ugyanakkor hústestinek maradni. Az ajándékok ugyanis nem függnek össze a belső élettel. Segíthetnek mások életének, de nem az ember saját életének. Könnyen megeshet az is, hogy minél több az ajándék, annál büszkébbé válik valaki. Az ilyen ember lehet, hogy nem ismeri a hegyi beszéd tanítását a gyakorlatban, és kizárhatják a királyságból. Helyesen kell tudnunk megítélni a szellemi ajándékok értékét. Nem nézzük le ezeket; sőt, bátorítjuk a testvéreket, hogy törekedjenek ezekre az ajándékokra. De hisszük, hogy az életre is nagy szükség van, sőt, az éltre még inkább szükség van.

Sohasem ismertelek titeket” (23. v.). Ez azt jelenti: „Nem ismerlek el benneteket.” Más szóval, az Úr nem elégszik meg azokkal, akiknek csak kifelé megnyilvánuló ajándékaik vannak, de nincs bennük a királyság élete. „Ti gonosztevők” – a görögben ezt azt jelenti, „ti törvénytelenséget cselekvők”. Mindent a saját akaratotok szerint csináltok, és nem Isten akarata szerint. A kereszt nem végezte el munkáját bennetek, mégis tele vagytok külsőleges tevékenységekkel, és szemernyivel sem vagytok közelebb a mennyek királyi uralmához, mint azok, akik a legtávolabb vannak tőle. Az Úr a cselekedeteiteket és cselekedeteitek gyümölcsét úgy ítéli meg, hogy hiányzik belőlük a hegyi beszéd tanítása szerinti élet.

Ha összehasonlítjuk Máténak ezt a három fejezetét az 1Korinthus 13-mal, azonnal észrevesszük, hogy amit az Úr itt tanít, a szeretetről szól. A cselekedet nem annyira lényeges, mint a jellemünk. Még a prófétálás, a démonok kiűzése és más hatalmas tettek végrehajtása is lehet törvénytelenség. Itt van a mi problémánk. Ugyanis a belsőleges kegyelem sokkal fontosabb, mint a külsőleges ajándék! A Szent Szellem gyümölcse sokkal szükségesebb, mint az ajándékok. A szeretet sokkal fontosabb, mint az erő. Akik ezzel tisztában vannak ma, azokat ez alázatra inti. Jaj azoknak, akik túl későn jutnak erre a felismerésre! Isten legyen kegyelmes hozzánk abban, hogy mostantól fogva a hegyi beszéd tanítása lehessen a mérce a számunkra! Ez az igaz keresztényég mércéje. Ezen a kapun keresztül akarjunk belépni. És mostantól fogva ezt a tanítást akarjuk a mi utunkká tenni.

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmit sem lehet számításba venni.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetbe. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29.v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, az mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyan jellegű fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása hozza létre a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik úgy néznek ki, mint ezek az emberek, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az igaz tanítás az, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha azonban a Szent Szellem bennünk van, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön bennünket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versekben szerepel a példázat, a 21-23. versekben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert egyesek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasok arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek és fügének látszanak, az Úr mégis leértékeli őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség alternatívájaként. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a harmadik pont a hatodik részben. A „tehát” (24.v.) a megelőzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet Maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alapok különböznek. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Azt a cselekedetet, amely az Úr tanításának hallgatásából fakad. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, melyet hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, az a ház, amelyik a homokra épült, teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyek meg lesznek égetve. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a víz és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, hogy az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, hogy „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy ház épül ugyan, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Egyesek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem a saját gondolataikat követik helyette. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyen elhangzott tanítást, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint élnk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

7,28-29. Végül, a 28. versben azt olvassuk, hogy „a sokaság”. Minél több az ige hirdetése, annál többen hallgatják. Urunk eredetileg a tanítványokhoz kezdett beszélni, de a sokaság is odajött a hegyre, hogy hallgathassák Őt. „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (28b-29. v.).

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/

A tálentumok és a minák Krisztus teste szolgálatában (Radu Gavriluț)

PDF: Tálentumok és minák
Elhangzott: 2020. április 29-én, Nagyváradon. www.ekklesiaoradea.ro

Máté 25,14-30: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé (magához) hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát, és (az) egyiknek öt talentumot adott és a másiknak kettőt, harmadiknak pedig egyet, mindegyiknek képessége szerint, és elutazott külföldre. Aki öt talentumot kapott, kiment, forgatta (dolgozott vele) és még ötöt szerzett. Hasonlóképpen, aki kettőt kapott, más kettőt szerzett. Aki pedig az egyet kapta, elment, földbe ásta és elrejtette ura pénzét. Sok idő múlva pedig megérkezett azoknak a rabszolgáknak ura és számadást tartott velük, és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem hozzá. (Ezt) mondta neki az ura: jól van jó és hűséges rabszolgám, kevesen hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött az is, aki a két talentumot kapta, ezt mondta: uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot szereztem hozzá.
Ura ezt mondta neki: jól van, jó és (hit)hű rabszolgám, kevésen (hit)hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe, odajött pedig az is, aki az egy talentumot kapta, ezt mondta: uram, tudom (ismerlek téged), hogy kemény ember vagy: aratsz ott, ahol nem vetettél, és ott is gyűjtesz, ahová magot nem szórtál. És ezért féltem, elmentem és elástam (elrejtettem) a földbe a talentumodat, nézd, itt van, ami a tied.
Az úr azonban így válaszolt neki: gonosz és lusta rabszolga, tudtad, hogy aratok, ahol nem vetettem és gyűjtök, ahova nem szórtam, tehát ezüstpénzemet pénzváltókhoz kellett volna vinned, hogy amikor megérkezem, kamatostul kapjam meg azt, ami az enyém. Vegyétek el tehát tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van. Mert mindenkinek adnak, akinek van, kap és bővölködni fog, akinek pedig nincs, még azt is elveszik tőle, amije van, és a semmirekellő (hasznavehetetlen) rabszolgát pedig dobjátok ki a külső sötétségbe. Ott lesz sírás és fogcsikorgatás.” (Vida ford.)

Említettem az utóbbi időben, hogy nagyon sokat számít a hozzáállásunk az Úr jövetelével kapcsolatban. Mi az én hozzáállásom? Lehetetlen, hogy a szívemben ne tudjam ezt. Az én uram halogatja a hazajövetelt, ezért hosszútávra készítek terveket. És miért készítem ezeket a terveket? Mert a szívemben azt mondom: az én uram késlekedik. Ez a hozzáállás pedig oda vezet, hogy csak idő kérdése, mikor kezdek olyan dolgokat tenni, amiket nem kellene. Máté 24,50-51: „Megjön annak a szolgának ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” Éppen úgy, mint a Máté 25,30-ban azt szolgát, aki nem használta a tálentumot, melyet kapott.

Ami az életünket illeti, szüzek vagyunk, ami pedig a szolgálatunkat illeti, rabszolgák vagyunk. Rabszolgáknak kell lennünk, szeretetből, és Neki kell szolgálnunk. A szüzek egy része okos volt, tartalék olajat készítettek maguknak. Nagyon elővigyázatosak voltak, hogy amikor a vőlegény megjön, a lámpásaik el ne aludjanak. Volt tartalék olajuk, mert amikor a földön voltak, megüresítették az edényüket, ezért az edény meg tudott telni, és így volt tartalékuk. A tartalék mentén sok minden történik. Ezekre az időkre kell, hogy legyen tartalékunk.

Most a tálentumok példázatáról szeretnék beszélni. Szeretném az elején elmondani, hogy különbség van a minák és a tálentumok példázata között. Tudjátok mit mondott az a szolga, aki egy minát kapott, és amikor megjött a gazda, a minák megsokasodtak, és tíz minája lett?

Lukács 19,16-18: „Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert (termelt1). Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert (hozott2).”

Máté 25,20: „és (oda)jött az, aki az öt talentumot kapta, másik öt talentumot hozott és ezt mondta: uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd másik öt talentumot szereztem3 hozzá.” Itt már nem azt mondja, hogy „hozott” öt tálentumot. Amikor a másik szolga jött a két tálentummal, azt mondta a 22. versben: „A két tálentumos is hozzá ment, és így szólt: Uram, két talentumot adtál ide nékem, nézd, még két talentumot szereztem4.” (Csia ford.) Ő sem azt mondja: „Uram, a két tálentum még két tálentumot hozott”.

Mit gondoltok, miért így van? Mert áldásban részesültünk, és Krisztus Szelleme által minden tagnak van legalább egy ajándéka. Isten mindnyájunknak adott egy ajándékot, és azzal az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. Ha van két szemem, akkor ez a kettő azt mondhatná: „micsoda áldásban részesültünk, mert látunk! Az orr egyáltalán nem lát, a száj nem lát, de mi látunk!” Nem így van. Az ajándékok nem Maga a Szent Szellem, hanem ezek a Szent Szellem ajándékai, a Szent Szellem megnyilvánulása. És mindenki, aki kapott egy ajándékot, azzal az ajándékkal kell a testnek szolgálnia.

Nagyon érdekes ez. A testvérek fel fogják ismerni, ha valóban rendelkezünk azzal az ajándékkal, amelyről azt állítjuk, hogy a miénk. Nem szükséges, hogy szellemiek legyenek, akkor is látni fogják. Ha van ajándékunk, hogy bátorítsuk a testvéreket, de mi tanítani szeretnénk, a testvérek látni fogják, hogy nekünk ez nem megy. Megpróbálunk tanítani, de nekünk nem ezt kell tennünk, hanem azt, amit az Úr nekünk adott. Akkor valóban örömünket fogjuk lelni abban, amit Ő adott nekünk.

A minák tízszeresen megszaporodhatnak. Miért így írja az ige: „a te minád hozott még tíz minát”? Mert Pál, amikor a minákról beszél, azt mondja: „többet munkálkodtam, mint ti mindnyájan.” És aztán megmagyarázza: „mégis nem én, hanem Isten bennem levő kegyelme.” A kegyelem a mina. Ahhoz, hogy a kegyelem általunk munkálkodhasson, és hogy a beszédünk kegyelemmel teljes és sóval fűszerezett legyen, nekünk magunknak félre kell állnunk. A mina önmagában hoz tíz minát. Bárcsak ismernénk ezt a kegyelmet! Nagy áldásban részesülnénk. Uram, taníts minket, hogy tudjunk félreállni, mikor Te munkálkodsz, és higgyünk! Zsoltár 37,5: „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Félreállhatunk. Szeretnétek munkálkodni? Félre kell állnunk.

Miért mondta ezt a szolga: még szereztem hozzá két tálentumot, vagy öt tálentumot? Miért mondta ezt? Mert ahogyan írva van: „a próféták szelleme enged a prófétáknak”. Mi a testbe lettünk helyezve mint tagok. Mivel tagok vagyunk a testben, Isten bizonyos rendeltetéssel helyezett bennünket oda. Egyetlen tag sem passzív a testben. Minden tag tevékeny, aktív. Ez néha körülményes. Elmondok egy történetet. Sok évvel ezelőtt meghívtak valahova, ahol testvérek gyűltek össze. Az alkalom végén az egyik testvér bejelentette, hogy meg fogja őket látogatni valaki, akit én is ismertem – és gondolom, ez nem volt véletlen. A testvérek lelkesedtek ezért a látogatásért. Szóltam nekik: Testvérek, nem jó dolog, hogy ez a valaki ide jön, mert hogy egyebet ne mondjak, tévtanításokat terjeszt. Tudjátok, mit válaszoltak? Ha úgy van, akkor az Úr nekünk is meg fogja mutatni.

Testvérek, Krisztus testében, a helyi gyülekezetben, vannak olyanok, akiknek – nem azért, mert okosabbak lennének mint mások, de vannak bizonyos ajándékaik, ami másoknak nincs. Itt van a kezem és ezek az apró részecskék, amelyek azért működnek, hogy használni tudjam. Van valami, amit meg kell tanulnunk, amikor ezekről az ajándékokról beszélünk; ez pedig az, hogy korlátozva vagyunk. Nem rendelkezik mindenki minden ajándékkal. Ne csináljunk úgy, mint azok a testvérek, hogy „az Úr nekünk is megmutatja”.

Arra gondoltam az elmúlt napokban: ha nem értem az igét, akkor nem vagyok képes helyesen hasogatni az igazságnak beszédét. Tudjátok miért? Ha csak egy kicsit is jobban hangsúlyozok egy igazságot, mint kellene, mindjárt elvész az egyensúly. Annyira fontos, hogy a testnek szolgáljunk. De hogy szolgálhatunk Krisztus testének? Krisztus teste nem csak mi vagyunk. Krisztus teste mindazok, akik az Övéi, mind, akik újjászülettek. Ismertem itt a városban egy asszonyt, aki az ortodox templomba járt; nem volt világossága, de örült, valahányszor beszélgettünk. És meg vagyok győződve, hogy vannak testvérek mindenhol. Isten a tagokat a testbe helyezte, nem a helyi gyülekezetbe. Mi egymásnak tagjai vagyunk.

AKKOR, mikor az ember Fia eljön, Máté 25,14: „Mert úgy van ez [a mennyek királyi uralma], mint amikor egy ember, aki külföldre utazott, maga elé hívta rabszolgáit és átadta nekik vagyonát.” Testvérek, nem csak ajándékunk van, de az Úr ránk bízta a vagyonát és azt mondta: használd, kereskedj vele! Amikor pedig eljön, nem úgy lesz, ahogy mi gondoljuk: jól van, hát te sok mindent megpróbáltál, de nem jártál sikerrel. Nem így lesz. Az Én tőkémnek gyarapodnia kell! Kétszer annyi legyen! Ha öt tálentumot kaptál, akkor tízet kell hoznod. Ha kettőt kaptál, akkor négyet. Ha egyet kaptál, akkor az kell, hogy gyarapodjon!

Testvérek, figyeljetek, azon a helyen, ahova az Úr helyezett titeket a testvérek között, ne tegyétek azt, amit nem kell tennetek! Amikor beszéltek, figyeljétek az embereket, és észre fogjátok venni, hogy amit tesztek, azt elfogadják-e? Isten odahelyezett bennünket valahova, és felelősek vagyunk azért, hogy azt tegyük, amit Ő adott nekünk.

Tudjátok azután mi történt? Ebben a példázatban is, és a minák példázatában is, az ige nagyrészt azzal a szolgával foglalkozik, aki egyetlen minát kapott, és elásta azt; vagy a tálentum esetében belekötötte egy kendőbe – a gazda pedig nem örült ennek, és azt mondta neki: „gonosz és rest szolga!”. Hogyan élt vajon az a szolga, aki elásta a minát a földbe? Tudjátok, hogyan? Mint egy hústesti ember. Tudjátok, hogyan él egy hústesti keresztény? Isten Szelleme benne van, de úgy él, mint a világ. Úgy reagál, mint a világ, úgy jár mint a világ, a vágyai ehhez a világhoz kötődnek és nem az Úrhoz.

Tudjátok, hogyan szolgál az az ember, aki nem használja a tálentumot, amit az Úrtól kapott? Nagyon nagy zűrzavart kelt az ilyen. Az emberek összezavarodnak, ahol ő van. Sok szolga a természetes adottsága, tehetsége szerint szolgál. Látjátok, most mindenki énekel. Nekem is küldenek mindenféle énekeket. Ez akkor tesz rám benyomást, ha ismerem az illetőt. Ma a testvérnő, amikor énekelt, az ő szíve vágyát fejezte ki. Istennek nincs szüksége természetes tehetségre, csak abban az esetben, ha az átment a halálon és a feltámadáson. A bolond szüzek nem mentek be a Bárány esküvőjének az ünnepségére. Az a szolga, aki egyetlen tálentumot kapott, de nem használta azt, ki lett vetve a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogcsikorgatás.

Tudjuk, hogy meg vagyunk váltva mindörökre; és a mi megváltásunk azon alapul, hogy hittünk az Úr Jézus Krisztusban, aki bűneink büntetését hordozta. Az Ő életét kaptuk és az Övéi vagyunk. De ami a felelősséget illeti: ahogyan a felelősségünket teljesítjük, az határozza meg a jövőbeli sorsunkat. Kérdezd meg, imádkozz, és lásd meg: milyen ajándékot adott neked az Úr? Ne törekedj arra, hogy a Bibliát magyarázd, ha nem erre hívattál el! A helyzet nagyon-nagyon komoly. Isten elhívott bennünket, hogy szolgáljunk. A mi szolgálatunk pedig az, hogy Krisztust adjuk másoknak. De hogyan tudnánk Krisztust adni, ha nem vagyunk összetört emberek? Beszélhetsz az összetöretésről, de testvérek, ha például odamész valakihez, hogy bocsánatot kérj; és az eszeddel tudod, hogy tévedtél, és azt mondod: „Testvér, bocsáss meg!” – de ha ez csak észbeli meggyőződés a tévedésedről, és nem vagy összetörve, akkor nem sok mindent tettél. Az Úr össze kell törjön, hogy valóban bocsánatot tudjak kérni valakitől, és azt mondjam, „bocsáss meg!”.

Testvérek, nagyon fontos, hogy megértsük: az Úr mindegyikünknek adott egy ajándékot és ezzel az ajándékkal szolgálnunk kell a testet. A testen kívül semmilyen szolgálat nem létezik. Minden a testhez kötődik. És az Úr meg akar tanítani, hogy Tőle függjünk. Egyre jobban közeledjünk a Főhöz. Legyen szoros kapcsolatunk a Fővel, hogy azt tudjuk tenni, amit az Úr bízott ránk. Erre vagyunk elhíva. Ahogyan Pál mondta Timótheusnak: „az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat, amit az Úrtól kaptál, teljesen betöltsd”. Ezt kívánom én is, testvérek, hogy az Úr elkezdjen munkálkodni a szívünkben, hogy ezt megértsük.

És meg leszünk próbálva. Tudjátok, mi történt Mózessel, mikor szolgálni akart a testvéreinek? Azt gondolta, a testvérei meg fogják érteni, hogy az Úr általa akarja megszabadítani őket, de el kellett menekülnie Midjánba negyven évre. Az Úr pedig negyven éven át tanította és formálta őt a pusztában, hogy visszajöhessen. Ha a testvérek nem fogadják el a szolgálatodat, akkor negyven évre el kell menned a pusztába. Ez nagyon fontos. Ne kövesd el azt a hibát, hogy a testvéreidet hibáztatod, ha nem fogadják el a szolgálatodat! Miután negyven év múlva Mózes visszatért, és elmagyarázta Izráel véneinek, tudjátok, mit tettek ezek az emberek? Meghajtották magukat Mózes előtt, és hálát adtak, hogy Isten meglátogatja Izráel népét.

Testvérek, az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy azok legyünk, akik azt teszik, amit tenniük kell. Ez nagyon fontos, alapvető dolog. Mert eljön az idő, mikor az Úr számon fogja kérni: „Mit tettél az Én vagyonommal? Mit tettél az ajándékokkal, amiket Én adtam neked?” Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Mert ez az idő, amikor számon kér bennünket, ez AKKOR lesz, amikor eljön az ember Fia: az Ő jelenléte, a parúszia alkalmával. Az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy tudjuk azt tenni, amit az Úr ránk bízott. Ámen.

1proszergadzomai termel, hasznot hoz, gyarapodik

2poieó – terem; (termést) hoz;

3kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez

4kerdainó – nyer, megnyer, szerez, megszerez (a szerk. megj.)

A Föld legkorábbi korszakai – 3. Az intervallum – 2. rész (G.H. Pember)

3. fejezet: Az intervallum / 2. rész – A Sátán és alattvalói, az angyalok és démonok múltja, jelene és jövője

PDF: Sátán, angyalok, démonok eredete, jelene és jövője

Részlet: “Földi fejedelemségeink közül, úgy tűnik, egyet kivéve mind a Sátán uralma alatt van.

Megdöbbentő tény azonban, hogy a világ szellemi erői fölötti rendelkezés joga jelenleg teljesen a Sátán kezében van. Ez a 82. zsoltárból és az Ézsaiás 24,21-ből is kiderül, mivel az Ige mindkét helyen egyértelműen Isten elleni lázadókként írja le a szellemi uralkodókat.

Dániel tizedik fejezetében Perzsia sátáni fejedelméről és Görögország fejedelméről olvasunk; az Úr angyalának azonban, akit Perzsia fejedelme jövetelében akadályozott, nincs ilyen címe. Szavaiból kiderül, hogy az övé nem állandó poszt; őt egy adott feladat miatt küldték, és miután azt elvégezte, visszatér, hogy azután Görögország fejedelme jöjjön elő. És milyen komoly jelentősége van annak, hogy egy kivételével földünk minden égi fejedelme ellenséges vagy közömbös volt vele szemben (Dániel 10,21)! A hatalmas, lázadó birodalom teljes területéről Istennek mindössze egyetlen hűséges fejedelme jött, hogy az Úr angyalának segítségére legyen a sötétség erői elleni harcban. Ez a hűséges arkangyal Mihály volt; és nem is nehéz megmagyarázni jelenlétét a levegőég régióiban. Dánielnek azt mondja róla ugyanis az angyal, hogy ő a „ti fejedelmetek”, és utána pedig, hogy ő a „nagy fejedelem, aki néped fiaiért áll” (Dániel 12,1). Úgy tűnik tehát, hogy Mihály Izrael szellemi uralkodója; így amikor Isten kiválasztott Magának egy népet a földön, kivette őket a Sátán fennhatósága1 alól, és egyik saját fejedelmét jelölte ki, hogy vezesse és védelmezze őket. Ezért látjuk, hogy ádáz ellenségességgel száll szembe Mihállyal a sötétség fejedelme, és személyesen vezeti kétségbeesett támadását az átruházott hatalmi övezet ellen. Egyik győzelmét a Krónikák könyve jegyzi fel, ahol azt olvassuk: „És felállott Sátán Izráel ellen; és rávette Dávidot, hogy számlálja meg Izráelt (1Krón 21,1)”2.

Zakariás könyvének harmadik fejezetében az egész szembenállás jellegzetes ábrázolását láthatjuk, és a végeredménybe is bepillantást nyerhetünk. Az Úr angyala ugyanis, aki előtt Jósua, a főpap áll, nem lehet más, mint Mihály, Izrael védelmezője; és ott van maga a Sátán is, hogy vádolja Jósuát. Az Úr pedig mint Bíró jelenik meg, aki az Ellenséggel szemben Jósua és Jeruzsálem javára dönt. Ez az ítélet azonban még nem lépett hatályba, mert a Sátán, kitartó és erőteljes támadásaival ezek után a zsidó nép romlását és szétszórását idézte elő; látszólag meghiúsította Isten szándékát, és teljesen visszaszerezte elveszített befolyási területét. Mihály uralma ezért úgy tűnik, jelenleg mintegy fel lett függesztve; de ahogy a prófétai iratokból kiderül, hamarosan újra fölveszi a harcot, és döntő és végleges győzelmet arat3.

A sötétség fejedelme ezért óriási hatalmat gyakorol; és ezért olyan van olyan valóságos és súlyos küzdelme a keresztényeknek.

Mindezekből bizonyosan arra következtethetünk, hogy habár Sátán lázadó lett, egyelőre még nem fosztották meg sem hatalmától, sem pozíciójától. Még mindig ő a magasság seregének fejedelme, aki nemzetiségek szerint különböző tartományokra osztja föl a földet, mindegyik fölé kormányzóként egy-egy hatalmas angyalt rendelve, akiknek megszámlálhatatlan alárendelt segít a nemzetek, országok fölötti uralkodásban, az azokban zajló szellemi folyamatok irányításában; és abban, hogy a Sátán akaratához hajlítsák ezeket a folyamatokat. Így kapunk némi elképzelést annak rettenetes valóságáról, amit Pál mond, amikor kijelenti, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen van, hanem a küzdelmet a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a jelen világ sötétségének világbírói ellen, a gonoszság szellemei ellen kell vívni, melyek az égben vannak (lásd: Efezus 6,12).

De ki alkalmas erre? Hiszen bolygónk egész légköre sűrűn be van népesítve egy ellenséges faj olyan lényeivel, akik kimondhatatlanul magasabb rendűek nálunk tudásban és erőben; évek hosszú-hosszú sora óta rendelkeznek tapasztalatokkal az emberiség minden elképzelhető gyenge pontjával kapcsolatban; birtokában vannak annak a mérhetetlen előnynek, hogy számunkra láthatatlanok; és mint szellemi hírszerzők, valószínűleg képesek nem csak a szavaink és külső magatartásunk alapján megítélni bennünket, hanem legbelső gondolatainkat is olvasni tudják; a legtökéletesebb és kudarcot nem ismerő szervezettel működnek együtt; és végül, olyan vezetőjük van, akié a legtökéletesebb bölcsesség és tudás, és akit hatalmas fejedelmek segítenek, ezen kívül olyan sok alattvalója van, hogy ha Lukács emlékezetes leírásában van jelentősége annak a szónak, hogy „légió”, akkor könnyedén megteheti azt is, hogy belőlük hatezret küldjön egyetlen szerencsétlen fogoly őrizetére (lásd: Lukács 8,30).

De az Úr gondot visel az Övéire, és nem hagyja őket védtelenül.

Valóban, ilyen tényekkel szembesülve elájulhatnánk a félelemtől, ha nem tudnánk, hogy van egy nagyobb Hatalom a sötétség fejedelmének minden serege fölött, aki kimondhatatlan szeretettel van irántunk, aki nem csak képes, de vágyik is arra, hogy megvédjen bennünket a pusztítótól, és aki teljesen meg akar szabadítani bennünket a szorongástól, a félelemtől és a veszélytől, amit támadásai okoznak. Mert habár az Úr hivatalosan még nem fosztotta meg hatalmától a lázadót, és még nem hozott létre új kormányzást, nem bízza a világot teljesen a Sátán kénye-kedvére. Isten angyalai behatolnak a levegőég tartományaiba; körülveszik azokat, akik Istent félik, és megvédik őket a gonosz ellenséggel szemben, akinek különben könnyen áldozatul esnének (lásd: Zsolt 34,7). A számuk sem kevés: Elizeus szolgája látta, hogy a hegy tele van tüzes lovakkal és harci kocsikkal Elizeus körül (lásd: 2Kir 6,17). Isten angyalai lettek kijelölve arra, hogy gondját viseljék a gyülekezeteknek, amint azt a Jelenések első három fejezetében látjuk. Sőt, a kormánypálcát néha Sátán leghatalmasabb fejedelmeinek kezéből is kiragadják, és valamelyik földi királyságot egy ideig Istennek egy angyala veszi az uralma alá. Ahogyan épp az imént láttuk, ez volt a helyzet a perzsa birodalommal is, amikor az Úr a világi hatalmat fogságban lévő népe számára kedvező módon használta fel (lásd: Dániel 10,13).”

1Exuszia (Csel 26,18 és Kol 1,13) – hatalom, felhatalmazás, tekintély, jog, jogosultság

2A Dániel 10,13.20-ból kiderül, hogy ez valószínűleg úgy történhetett, hogy Mihály vereséget szenvedett, emiatt védelme nem tudott érvényesülni. A 2Királyok 6,16-ban leírtak rávilágítanak arra, hogy úgy tűnik, szellemi harc dúl minden földi eseménnyel kapcsolatban. Amikor ugyanis Elizeus megrémült szolgája közölte mesterével, hogy Dótánt teljesen körbevették a szírek, a próféta mintha azonnal megtekintette volna a szellemi erőket mindkét oldalon, és a látvánnyal megelégedve így felelt: „Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük!” Az ellenséges sereg megvakítását kétségtelenül az Elizeust védelmező tüzes seregek végezték Isten parancsára, és ez a csoda nyilván azt jelenti, hogy azok, akik a szírekkel voltak, addigra már vereséget szenvedtek.

3Dániel 12,1; Jelenések 12,7-9

Tovább a teljes szövegre: Sátán, angyalok, démonok eredete, jelene és jövője

A hegyi beszéd (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. rész, bevezetés. PDF: A hegyi beszéd

Máté evangéliumának 5-7. fejezetében találjuk a hegyi beszédnek nevezett tanítást. Ez a két fejezet alkotja Máté evangéliumának harmadik részét, melyet hat különböző szakaszra oszthatunk; előbb azonban bevezetésképpen néhány dolgot tisztáznunk kell.

Mt 5,1-2: „Amikor meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai. Ő pedig megszólalt, és így tanította őket.”

Urunk látta a sokaságot, azt a nagy tömeget, mely Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából, és a Jordánon túlról jött (Mt 4,25). Habár nagyon sokan voltak, Jézus most nem maradt velük, mint máskor, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat. Most valami más terve volt, ezért felment a hegyre (igazából egy magas dombra). Sokan nem tudták oda követni, de a tanítványok Vele mentek. A tanítványok mások voltak, mint a sokaság. „Ő pedig megnyitotta száját és tanította őket.” Az a szó, hogy „őket” a tanítványokra vonatkozik, nem a sokaságra. Vizsgáljunk meg először is néhány tévedést, melyek a Máté evangéliumában található, hegyi beszédnek nevezett résszel kapcsolatosak.

1) Az azóta eltelt kétezer év során a hegyi beszéd mindig is problémát jelentett a gyülekezetben. Sokan úgy vélik, az Úr szavai itt a világnak szólnak. Úgy látják, ez összességében a szembeszegülő magatartás elleni tanítás, és ebből kiindulva azt hirdetik a világnak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, és szeressék ellenségeiket. Ám ha tanulmányozzuk az Igét, azonnal felismerjük a tévedést ebben a vélekedésben. Az Úr ugyanis nem a síkságon mondta ezeket a szavakat, hanem fent, a hegyen. Nem a sokasághoz szólt, hanem a tanítványaihoz. A hegyi beszéd nem Krisztus üzenete a világnak, mely hamarosan elmúlik, hanem ez az üzenet az Ő saját tanítványainak szól. A világnak nincs szüksége ilyen magasztos életfilozófiára. A világban lévő embereknek világosságra van szükségük; világosságra, hogy megismerhessék az életet, mely képes megszabadítani őket a haláltól. Megmenekülésre [üdvösségre] van szükségük. Egyetlen bűnös sem menekülhet meg a hegyi beszéd tanításának megtartása által.

Ez a tanítás a keresztény életnek szól. A kereszténység nem Krisztus tanítását adja tovább a bűnösöknek; egyedül Krisztus életét tudja közvetíteni nekik. Bárki, aki a világnak próbálja átadni a hegyi beszéd tanítását, az súlyos tévedésben van. Minden ezirányú kísérlet csak az mutatja meg, hogy az illető maga sincs tisztában azzal, mit jelent valójában a kereszténység.

2) Sokan vannak olyanok is, különösen az utóbbi néhány évtizedben, akik azt feltételezik, hogy a hegyi beszéd a zsidóknak szól. Úgy tartják, hogy Máté evangéliuma a zsidóknak szóló evangélium, ezért tehát ezek az igék nekik szólnak. De korábban már felhívtam a figyelmet arra, hogy mi ennek az evangéliumnak a jellegzetessége1. Habár írója zsidó, mégis sokkal több pogány települést jegyez fel, mint bármelyik másik evangélium. A 4. fejezettől a 18-ig legfőképp arról beszél, mit cselekedett az Úr Galileában – a pogányok Galileájában. Kinek szólnak akkor hát ezek az igék az 5-7. részben? Nem szólhatnak egyedül a zsidókhoz, különben a másik három evangéliumnak is (Jánost is beleértve) csak a zsidókhoz kellene szólnia.

Kit nevez az Ige ebben a szakaszban tanítványoknak? Zsidókat vagy keresztényeket? Nem a zsidókat, bár az Úr első tanítványai kétségtelenül zsidók voltak. Az Igéjében Isten azt mondja, hogy a tanítványokhoz szól, nem a zsidókhoz. Mind a négy evangéliumban valahányszor az a szó szerepel, hogy „tanítványok”, ez mindig azokra vonatkozik, akik azért jogosultak az Úr Igéjét hallgatni, mert Jézus követői, és nem azért, mert zsidók. „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Más szóval, a tanítványok Isten gyermekeit jelentik. Később, feltámadása után az Úr minden nép és nemzet közül azokat nevezi tanítványainak, akik hisznek Benne (lásd Mt 28,18-19). A „tanítvány” szó ezért nem más, mint a „keresztény hívő” szinonimája. Nem korlátozódik pusztán a zsidó származású hívőkre, hanem mindazokat jelenti bármely nemzetből, akik hisznek az evangéliumban, és bemerítkeztek az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére.

Az a szó tehát, hogy „tanítványok”, nem csak a zsidó hívőket jelenti, hanem ez minden keresztény közös megnevezése. Ebből kifolyólag jogosan állíthatjuk, hogy ez a tanítás nem csak főleg a zsidóknak szól.

A Cselekedetek könyvében, miután Krisztus felvitetett, és eljött a Szent Szellem, mindazokat, akik az Úrban hisznek, az Úr tanítványainak nevezik (Csel 6,1.2.7; 9,10.19.26; 11,26). Tehát mindazok, akik hisznek az Úr Jézusban, tanítványok. A Csel 11,26-ban azt olvassuk, hogy a tanítványok keresztények. Először tanítványoknak nevezték őket, utána pedig keresztényeknek. Ezért ha valaki megpróbálja ennek a szónak a jelentését pusztán a zsidókra szűkíteni, az azt jelenti, hogy nem ismeri az Igét.

A hegyi beszéd tehát a tanítványoknak szól, azaz a keresztényeknek. Nem „a zsidóknak” szól. További bizonyítékért nézzük meg a Csel 11,20-at is, ahol a pogányok tanítványokká lettek; Csel 14,22.28, ahol ezek a tanítványok mind a nemzetekből valók; Csel 15,10, ahol az egész rész szintén pogányokról szól; Csel 16,1, ahol egy Timótheus nevű tanítványról olvasunk, aki félig zsidó, félig pogány; Csel 18,23.27, ahol minden szereplő nemzetekbeli tanítvány; Csel 19,9.30; 20,1; 21,4, ahol csupa nemzsidó tanítványról van szó, és így tovább.

3) A Máté 5-7-tel kapcsolatos harmadik tévedés, hogy sokak szerint a hegyi beszéd az eljövendő királyságban élőknek szól, és ezért a jelenben nem vonatkozik ránk. Ez is súlyos hiba, hiszen amikor a jövőben az ezeréves királyság megkezdődik, a földön igazságosság és béke lesz. A világ aranykorát fogja jelenteni az az időszak. Nem lesz sem erőszak, sem igazságtalanság. Találóan nevezik ezeréves nyugalomévnek is. Amikor azonban a hegyi beszédet olvassuk, azok a körülmények, melyekben azok élnek, akiknek meg kell tartaniuk ezt a tanítást, nagyban különböznek a királyság eljövendő korszakától:

a) „Boldogok a szellemben szegények” (vagy Lukácsnál: „Boldogok vagytok, szegények” – Lk 6,20). Itt még mindig van szegénység, a millennium alatt nem lesz szegénység.

b) „Boldogok, akik gyászolnak” – akik ma gyászolnak, áldottak lesznek a jövőben. De kell-e majd gyászolni a millennium alatt?

c) A világ ma tele van versengéssel, küzdelemmel, ezért nekünk szelídnek kell lennünk. Ma van itt az ideje, hogy éhezzük és szomjúhozzuk az igazságosságot, hogy irgalmasok, tisztaszívűek és békességet teremtők legyünk. Ma üldözhetnek bennünket. Az ezeréves királyságban ki üldözhetne? Ezek tehát a mostani kor körülményei, nem az elkövetkezőé.

Ha még jobban megnézzük ezt az egész kérdést, megláthatjuk, hogy azon a napon nem lesz semmilyen sötétség a földön, és ezért nem is lesz szükség arra, hogy mi, hívők só és világosság legyünk. Csak amikor távol van a Vőlegény, akkor kell böjtölni. A hegyi beszéd pedig azt tanítja, hogy böjtöljünk, ami világosan jelzi, hogy nincs itt a Vőlegény. Továbbá azt olvassuk: „Jöjjön el a Te országod [királyságod, királyi uralmad]” (Mt 6,10). Szükséges-e vajon ezt kérnünk az ezeréves királyság ideje alatt? Mindezeket tekintetbe véve tehát, csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a hegyi beszéd tanítása jelenlegi használatra van, hogy most tartsuk meg, és most járjunk eszerint.

4) Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység valójában az apostoli levelekben található, nem az evangéliumokban. Jobban hangsúlyozzák Pál apostol leveleit, mint az Úr szavait. Azzal érvelnek, hogy a kegyelem evangéliuma a levelekben található és nem az evangéliumokban. De halljuk meg, mit mond az Úr az Ő igéiről. Vajon az Ő igéi nem tartoznak a gyülekezet örökségébe?

Ebben az egész kérdésben az első és legfontosabb dolog eldönteni, hogy mikor ért véget a törvény korszaka. A Máté 11,13 szerint „a próféták mindnyájan és a törvény [Bemerítő] Jánosig prófétáltak”. Következésképpen az evangélium Krisztussal kezdődik. Ne gondoljuk, hogy az az idő, mikor az Úr Jézus a földön élt, még mindig a törvény korszakához tartozott! Az Úr Jézus, ahogyan azt a Lukács 16,16 följegyzi, világosan kijelenti, hogy „a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba” (Vida ford.). Ebből az következik, hogy Bemerítő János után azonnal az Isten országának [királyságának, királyi uralmának] evangéliumát hirdették. Ezért, amit az Úr itt a Máté 5-7-ben és máshol mond, azok az Isten királysága evangéliumának az igéi. Ezek nem a törvény korszakához tartozó igék! Ugyan az Úr halála még nem következett be, de az evangélium korszaka már elkezdődött.

A János 3-ban és 4-ben följegyzett események egyértelműen az Úr halála előtt történtek, mégis érvényes, hogy aki hisz, nem fog elveszni, hanem örök élete van. Az evangéliumi korszak elkezdődött. Az Úr igéi a kegyelem korszakának az igéi, nem a törvény korszakáé. Ahogyan a János 8,25-ben olvassuk, az Úr saját Maga hivatkozik úgy igéire, mint „amit kezdettől fogva szólok nektek”. Az Ő szavait nem érinti semmilyen korszakváltozás. A János 12,48-50-ben az Úr Jézus azt mondja, hogy az Ő igéjét nem lehet sem megváltoztatni, sem megmásítani. Mielőtt fölment volna a mennybe, kijelentette, hogy az Ő igéi az Atya igéi, és az Atya igéje megbízható (Jn 17,8.14.17). Ami Jézust illeti, azok az igék, melyeket a földön mondott, az Ő magasztos küldetésének részét képezik. Bárki, aki meg akarja másítani az Ő igéit, nem alkalmas arra, hogy Neki szolgáljon.

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,20). Ki meri azt állítani, hogy a hegyi beszéd tanítása nem a gyülekezetnek és nem a mostani időre adatott? Hogyan tekint Pál az Úr szavaira? Az efezusi véneknek azt mondta: „Arra tanítottalak titeket, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira [igéire]” (Csel 20,35 – EFO). Pál aláveti magát az Úr igéinek, mondván: „Krisztus beszéde [igéje] lakozzék bennetek gazdagon” (Kol 3,16). Mennyire súlyosak Pál szavai a Timótheusnak írott első levélben, 6. rész 3-4-ig: „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások” (Károli ford.).

Az Úr igéjét ezért teljes egészében meg kell tartanunk. Senki sem rövidítheti meg vagy veheti semmibe azt, amit Ő mond.

5) Vannak, akik egymás mellé tették az apostoli levelekben talált igéket és a hegyi beszéd igéit, és fölfedezték bennük a hasonlóságot. A hegyi beszédet úgy kell tekinteni, mint a mennyek királyi uralmáról szóló tanítást, mint annak az igazságát. Vannak, akik szerint ez a királyi uralom elmúlik az Úr feltámadása és felvitetése után. Ezért azt állítják, hogy amit a hegyi beszéd a mennyek országáról mond, az nem más, mint a törvény korszaka és a kegyelem korszaka közötti rövid időszakra szóló, átmeneti tanítás.

Olvassuk el azonban gondosan a Cselekedetek 1,3-at, ahol azt látjuk, hogy az Úr a feltámadása utáni negyven nap során az Isten királyi uralmával kapcsolatos dolgokról beszélt a tanítványainak. A Csel 8,12-ben azt olvassuk, hogy Fülöp „az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt (örömüzenetet) hirdette”. Ez a Szent Szellem eljövetele után történt. A Csel 14,22-ben Pál és Barnabás bátorította a tanítványokat, „(mivel)hogy sok háborúságon (nyomorúságon) át kell nekünk bemennünk az Isten királyságába”. A Csel 19,8-ból megtudjuk, hogy Pál három hónapon keresztül „bátran szólt, érvelt, és igyekezett meggyőzni őket az Isten királyságának dolgairól”. A Csel 20,25-ben azt látjuk, hogy Pál rendszeresen hirdette Isten királyi uralmát. És a Cselekedetek könyve legvége felé Pál még mindig Isten királyságát hirdeti (lásd Csel 28,23.31). Pál leveleitől a Jelenések könyvéig huszonnégy helyen említi az Ige Isten királyságát.

Következésképpen biztosra vehetjük, hogy Isten királyi uralma nem áll ellentétben a kegyelem korszakával. A törvény Bemerítő János eljövetelével véget ért, és azóta folyamatosan Isten királyi uralmát hirdetik. Isten királyi uralma a kegyelem korszakával esik egybe. És ezért azok fényében, amiket eddig elmondtunk ezekkel a különféle ellentmondásokkal kapcsolatban, bizton állíthatjuk, hogy a Máté 5-7-ben leírt hegyi beszéd a keresztényeknek szól, és nem a világnak; nem a zsidóknak”, és nem is az elkövetkező ezeréves korszak alatt élőknek.

Egyesek számára szükségtelennek tűnhetnek a fenti magyarázatok; de tekintve, hogy oly sok eretnekség kering, bölcs dolognak tűnt tisztázni az igazságot. Ne abban higgyünk, ami logikusnak látszik, hanem egyedül abban higgyünk, amit maga az Ige mond.

Mást is meg kell még vizsgálnunk azonban ebben a bevezetőben. Először is meg kell állapítanunk, mi is pontosan a mennyek országa [királysága, királyi uralma], ahogyan a hegyi beszéd azt bemutatja. Mit jelent ez az Ószövetségben? Mit jelent a Máté 5-7-ben és mit a Máté 13-ban? Az 5-7. fejezetben nagyon másnak látszik a menny királysága a 13. fejezetben leírthoz képest. Az előbbiben a mennyek királysága világos, mint a nap, az utóbbiban azonban rendkívül összetettnek tűnik. Ez sok igetanulmányozó számára jelent problémát.

Az Ószövetségben – a Dániel 2,44-ben és a 7,13-14-ben – egyértelműen kiderül, hogy a menny fog uralkodni. Más próféták, mint például Zakariás, Ézsaiás és Dávid szintén kijelentik, hogy Isten fel fog állítani egy királyságot. A királyság legjelentősebb személyei Izrael gyermekei lesznek; de ott lesznek még a királyságban a nemzetekhez tartozók is (a juh-nemzetek – lásd Mt 25,31). Végül mindenki ismerni fogja az Urat (JHVH-t), és imádni fogják Istent. Nem csak az emberiség lesz áldott, hanem a vadon élő és egyéb állatok is. Ezt a királyságot jövendöli meg az Ószövetség. Világos, hogy az a menny királysága, melyről az Ószövetség beszél, nem kapcsolódik a gyülekezet korszakához, és nem is azt a mennyet vagy az Új Jeruzsálemet jelenti, melyet a keresztények várnak. Tehát ez nem a ma keresztényeinek szól, és nem is a jövőbeli menny, hanem egy másik korszak.

Az újszövetségi időszakban János után Urunk hirdeti tovább, hogy „a mennyek királyi uralma elközelített”. Mit jelent a mennyek királyi uralma? A Máté 3 szerint Bemerítő János azt hirdette, hogy „elközelgett a mennyek királyi uralma”. A 4. fejezet feljegyzi, hogy az Úr ugyanezt a dolgot jelenti be. Az 5. fejezet idejére a mennyek királyi uralma eljött. Igen, az 5-7. fejezet idején már valóban eljött a királyi uralom. Az Ószövetség az ott megjövendölt királyságnak a földi rülményeiről beszél, hogy milyen lesz az a jövőben. Amikor az Úr beszél a királyságról a Máté 5-7-ben, azokra az emberekre utal a mennyek királyságában, akik abban uralkodni fognak. Ahogyan pedig a Máté 13-ban beszél a királyságról, az a királyság történetére vonatkozik. Mindhárom a királyságra mutat. Emberek egy meghatározott köre jön létre; nélkülük ez a királyság soha nem jöhetne el. Tehát a hegyi beszéd arról szól, hogy milyeneknek kell lenniük ezeknek az embereknek.

Az Úr tehát itt nem a körülményekre, hanem az emberekre fekteti a hangsúlyt. Ezért mondta utána Péternek, hogy „neked adom a mennyek királyságának kulcsait” (Mt 16,19) – azokat a kulcsokat, melyekkel meg lehet nyitni a mennyek királyságának ajtaját, de nem azért, hogy kiengedjék annak környezeti jellemzőt, hanem, hogy beengedjék az embereket. És később meglátjuk, hogy az ajtó valóban megnyílt pünkösd napján, amikor a zsidók bejöttek. Másodízben pedig Kornéliusz házánál lett megnyitva, és a pogányok is bejöhettek. Továbbá, az Úr azzal, hogy démont űzött ki, kinyilvánította: „elérkezett hozzátok az Isten királyi uralma” (Mt 12,28). Tehát ahol az Úr, ott az Isten királyi uralma. De a Máté 5-7 azt mondja, hogy ahol hívők vannak együtt, ott is ott az Isten királyi uralma. Bármikor és bárhol hívők olyan emberekké válnak, mint amilyenekről a hegyi beszédben olvasunk, ott eljön a mennyek királysága.

Ne fordítsunk túl sok figyelmet a körülmények kérdésére, hogy azt gondoljuk miatta, hogy a mennyek királysága nem fog eljönni addig, míg meg nem lesznek a megfelelő külső körülmények; hanem értsük meg, hogy az a királyság, melyet az emberek képviselnek, sokkal fontosabb, mint az, amelyiket akármilyen külső körülmény jellemez. Következésképp azt mondhatjuk tehát, hogy a Máté 5-7 azt tudatja velünk, hogy amikor hívőknek egy nagyon különleges és új társasága jön létre, akkor és ott a királyság jelen van.

A Máté 13 viszont a királyság egy másik vonatkozásáról beszél. Az ott szereplő hét példázat azt mutatja be, hogy külsőleg milyen ez a királyság. Azaz, amikor a mennyek királyi uralmát hirdetik a földön, ezek azt mutatják meg, hogy az milyen történelmi fordulatokat vesz. Itt is a királyságról van szó, csak éppen a külső megjelenéséről. Ez az a kereszténység, amit a világ lát; ez a kereszténység külső megjelenése ebben a korszakban.

Miért említi az Úr ezeket a komoly és magasztos kívánalmakat a Máté 5-7-ben? A hegyi beszéd elején a hangsúly azon van, amire föntebb már utaltunk; azaz emberek egy olyan társaságán, akiket az Úr Magának akar. Az első hét boldogmondásban az áll: „akik” (személyek); az utolsó kettőben többesszám második személyben áll: (ti) „vagytok”. A mennyek királyságának minden embere bizonyos jellegzetességekkel bír. Ez önmagában jelzi a kegyelem és a törvény közötti különbséget. (Személy szerint nem is szeretem, amikor a Mt 5-7-et úgy nevezik, hogy „a mennyek királyságának törvénye”). Mert mi a törvény? Nézzük meg a Róma 5,20-at és a 6,14-et: „a törvény pedig mellesleg jött be, hogy a bűn megszaporodjék, ahol pedig megsokasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem”; „mert a bűn rajtatok már nem fog uralkodni, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Vida ford.). A törvény olyan, mintha a vízben próbálnánk meg tüzet gyújtani, vagy aranyat keresnénk a homokban. Minél képtelenebbek vagyunk megtenni valamit, annál inkább követeli, hogy megtegyük. Ez a törvény, ahogyan az Ige elénk adja. Az a törvény, amiről a világ beszél, valójában parancs. Mégis, az Ige törvénye nem azért adatott, hogy megtartsuk, hanem azért, hogy megszegjük, hogy a természetes én tehetetlensége lelepleződjön, és a bűn még nagyobb legyen.

Mennyire más azonban a hegyi beszéd! Eljött az Isten Fia; meghalt, eltemették és föltámadt. A Szent Szellem leszállt rá, ahogyan a Máté 3-ban meg van írva; következésképpen minden cselekedetét a földön a feltámadás és a Szent Szellem eljövetelének alapján végezte. Habár a kereszthalál, a feltámadás és a Szent Szellem pünkösdi eljövetele még előtte volt, Ő mindazonáltal már ezen az alapon állt. (Azok, akik hisznek Jézusban, amint azt a János 3-ban olvassuk, azoknak örök életük van, mert Isten előtt Ő már be lett merítve a halálba, akkor is, ha fizikailag akkor még nem halt meg.) Isten nézőpontjából az Úr már a halál talaján állt, mivel valóban be kellett merítkeznie az én halálába ahhoz, hogy beléphessen az Istenért végzett munkába. Immár a Szent Szellem Benne és Rajta van. És most már nyugodtan adhat nekünk – a hegyi beszédben – ilyen szigorú parancsokat. Mert minél nehezebb a követelmény, annál erőteljesebben válaszol rá a bennünk lévő isteni élet.

Az élet, melyet Urunk nekünk adott, kimeríthetetlen. Nincs semmi meglepő abban, ha a saját tűrőképességünket meghaladva képesek vagyunk kitartani. Isten kívánalmainak soha nincs vége; sőt, egyre nagyobbak lesznek, de a bennünk levő élet mindig átvisz minket a nehézségeken. Ezért, aki azt mondja, hogy a hegyi beszéd törvényt fektet le, az nem tud semmit a törvényről, sem az életről. (Vegyük észre, hogy a hegyi beszéd tanítása alapján élt élet nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élt élet.) Ne vessük meg hát, ha megpróbál bennünket az Úr! Mert a próbatétel során válik láthatóvá a bennünk levő élet. Minél többet követel Isten ettől az isteni élettől, annál jobban megmutatkozik, ami ebben az életben el van rejtve. Isten adja a parancsot, de szintén Isten az, aki a bennünk levő isteni életével megtartja azt. Isten maga teljesíti, amit megkövetel. Ezért tehát a hegyi beszéd nem törvény. (Ami a Sínai-hegyen adatott, az valóban törvény, mert az olyasvalami, amit nem vagyunk képesek megtartani.) Amikor mi, hívők nekilátunk, hogy a hegyi beszéd tanítását kövessük, ahogyan az a Máté 5-7-ben meg van írva, minden tudatosság nélkül be fogjuk tölteni azt. Lehetővé válik a lehetetlen. És pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni, hogy naponként megnyilvánul az, ami az ember számára lehetetlen. Ezért mondja a Róma 6,17, hogy ez, ami itt a Máté 5-7-ben van, igazán kegyelem alatt van: mert Isten az, aki lehetővé teszi számomra, hogy megtegyem, amit Ő parancsol; mert nem vagyok többé sem a bűn, sem a törvény uralma alatt.

A hegyi beszéd tanítása olyan embereket hoz létre e világ számára, akikre nem méltó ez a világ. Nem elég, hogy az embereknek életük legyen; szükséges, hogy valamilyen követelmény is legyen ezzel az élettel szemben, különben az isteni élet nem fog megmutatkozni. Ez az élet képes arra, hogy a hegyi beszéd minden egyes követelményének eleget tegyen! Ha nincsenek ilyen követelmények, az Úr mérhetetlenül nagy ereje, mely bennünk van, nem fog tudni megnyilvánulni. Amikor azonban van követelmény, és ennek a követelménynek eleget tesz az isteni élet az emberekben, ott valódi kereszténység van. Egyfelől a próbatétel, másfelől Krisztus, aki kiállja azt a próbát. És amikor mindkettő jelen van, ott a kereszténység, ott a mennyek királyi uralma.

Az Úr célja, hogy emberek egy olyan társasága jöjjön létre az Ő számára, akik az eljövendő királyság körülményeit már most magukévá teszik, és már most élvezhetik. (A görög szót, melyet „nép”-nek fordítottak a Csel 15,14-ben, „emberek”-nek is lehet fordítani.) Most van az idő, amikor Isten kiválasztja az embereket. Milyeneknek kell lenniük? A Máté 5-7 szerintieknek. Ami ezeket az embereket illeti, ők jelentik most a királyságot; a jövőben pedig uralkodni fognak az eljövendő királyságban.

1„Máté úgy mutatja be az Urat mint királyt; Márk úgy mint szolgát vagy rabszolgát; Lukács úgy mint embert vagy papot Isten előtt; János pedig úgy mint Istent.” (Máté ev. utolsó magyarázata, bevezetés)

Hol van a te szíved? (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. április 14-én PDF: Hol van a te szíved?

Máté 6,19-21: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly nem emészti meg, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Máté 24,15-18: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen (aki olvassa, értse meg), akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre, a ház tetején lévő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen, és a mezőn lévő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye.”

Márk 13,14-16: „Mikor pedig látjátok a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta szólott, ott állani, ahol nem kellene (aki olvassa, értse meg), akkor akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre, a háztetőn lévő pedig le ne szálljon a házba, se be ne menjen, hogy házából valamit kivigyen. És a mezőn lévő haza ne térjen, hogy ruháját elvigye.”

Lukács 17,26-36: „És miként a Nóé napjaiban lett, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek mindama napig, amelyen Nóé a bárkába beméne, és eljöve az özönvíz, és mindeneket elveszte. Hasonlóképpen, mint a Lót napjaiban is lett, ettek, ittak, vettek adtak, ültettek, építettek, de amely napon kiment Lót Szodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett. Ezenképpen lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik. Az a nap, aki a háztetőn lesz, és az ő holmija a házban, ne szálljon le, hogy elvigye, és aki a mezőn, azonképpen ne forduljon hátra. Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony őröl együtt, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.”

Máté 6,22-24: „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned levő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség?! Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.”

Ismerjük azt a történetet, amikor Ábrahám Lóttal együtt Kánaánba ment. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek, kialakult egy helyzet, melynek kapcsán elváltak egymástól, és Lót a családjával szép lassan egyre közelebb került Szodomához. És ahogy tudjuk az Igéből, az ottani helyzet gyötörte az ő lelkét, de mivel Ábrahámmal járt, a vezetők közt lehetett, ott ült a város kapujában. Amikor azután Isten ítéletére került volna sor, addig nem lehetett végrehajtani, míg Lót Szodomában volt. Az angyalok szóltak nekik, hogy jöjjenek ki, míg végül, mikor már hajnalodott, kényszeríteni kellett őket erre. Azt parancsolták nekik: ne nézzetek hátra! Azt gondolom, hogy egy egész élet fáradságos munkájának a gazdagsága volt ott Lót házában felhalmozva. Otthagyni mindezt, elmenni, vissza sem nézni, a körülötted levő dolgokhoz nem ragaszkodni – ez nagy dolog. De tudjuk mi történt: Felesége visszatekintett, és abban a pillanatban sóbálvánnyá változott. És itt a figyelmeztetés a Lukács 17,32-ben: „emlékezzetek Lót feleségére!” Mert ahol a kincsünk van, ott van a mi szívünk is. Ez a dolog nem volt mindig nyilvánvaló. Ott laktak Szodomában, de jött egy pillanat, amikor a dolgoknak tisztázódni kellett: hol van a te szíved?

A probléma mindig a szívvel van. Lehet, hogy sokan így gondolkodnak (és ez igaz is): hit által vagyunk megváltva, az Úr Jézus Krisztus a teljes árat megfizette a megváltásomért; én nem tettem semmit, csak megnyíltak a szemeim, és láttam az Ő váltságművét; nincs semmi kárhoztatás azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak; nem kerülök ítéletre a nagy fehér trónus előtt, mert az Úr Jézus a keresztfán elhordozta a bűneimet. Mindez igaz. De az Úr nem elégszik meg ennyivel. Hol van a te szíved? És Dávid a 139. zsoltárban ezt mondja: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet!”

Aki a háztetőn van, ne jöjjön le a házba.” Aki a mezőn lesz, mikor látja a katasztrófát, ne térjen vissza a pénze, vagy a ruhája után; ne menjen vissza azért, hogy elvigye a házban levő értékeit.

Most van az ideje, hogy az Úrhoz jöjjünk, hogy megvizsgálja a szívünket. Hol van a te szíved? Mi az, amin naponta gondolkozol? Gondolkozol a mennyei örökségen? Arra a boldog pillanatra gondolsz, amikor Krisztussal találkozol? Vagy ezt mondod: még van idő. Fel kell nevelnem a gyerekeket. Hol van a te szíved? Ha a szíved Őhozzá kötődik, akkor tudod mit teszel? Bármikor, ha valakivel találkozol, arról beszélsz, ahol a szíved van. Ha lenne valahol elrejtve egy értékes kincsed, vagy egy birtokod valahol, akkor arról beszélnél, amikor valakivel találkozol.

Amikor Amerikában jártam, voltunk egy családnál, akiknek szép házuk volt egy hegyoldalban. Hívtak, hogy nézzük meg a házukat. Megnéztünk néhány szobát, láttunk ott sok mindent. Mivel a ház egy dombon volt, egy hosszú lépcsőn lehetett lemenni a ház alsó részébe. Azt mondtam, én nem akarom megnézni azt a részt is. Tizenöt évvel később találkoztam ezzel a testvérrel. Volt vele valaki, és így mutatott be annak embernek: „Gyere, mutatok valakit, aki nem volt kíváncsi a házamra.” Az ő háza egy élet fáradozásának az eredménye volt. Szép volt, és ő erről akart nekem beszélni.

Hol van a te kincsed? Nekünk lehet magunkról jó véleményünk, de az a nap megmutatja, hol van a kincsünk valójában. Egy példát szeretnék elmondani, amit Lance Lambert könyvében olvastam. Érdekes ez a könyv. Volt egy ember, aki eljutott Izraelbe, és végül ott fontos pozíciót töltött be, ő mesél az életéről. Egy nap az anyja odajött hozzá az iskolába, és ezt mondta: ne kérdezz semmit, gyere velünk, megyünk az állomásra. Csak valami kis kézicsomagjuk volt. És elmentek. Tudjátok, hogy a zsidók közül sokan, akik gazdagok voltak, nagyon értékes dolgokat hagytak ott. Felültek egy vonatra, és elmentek Berlinből Isztambulba, Isztambulból pedig eljutottak Palesztinába, ami akkor brit fennhatóság alatt volt. Megkapták a brit állampolgárságot, és ott laktak. Biztonságban voltak. A nagynénje azonban visszament azzal a gondolattal, hogy keres egy ügyvédet, hogy a vagyonát megmentse. Elment Berlinbe brit állampolgárként, és eszébe sem jutott, hogy valami történhet vele. Az auschwitzi gázkamrákban végezte. És azért ment vissza, mert nagyon nagy vagyona volt.

Nekünk lehet, hogy kicsi dolgaink vannak, amelyekhez a szívünk kötődik – ezekre gondolunk, ezekről elmélkedünk, és nem az van a szívünkben: Uram, kell, hogy jöjj! Érintsd meg a szívemet, munkálkodj a szívemben, hogy az én szívem tehozzád kötődjön! Vizsgáld meg a szívemet! Testvérek, ha ezt kérjük az Úrtól, Ő munkálkodni fog. És megmutatja azokat a dolgokat, amelyekhez mi nagyon ragaszkodunk. Lehet ez egyeseknek a karrier, másnak a pénz, megint másnak a dolgai. Ahol a mi kincsünk van, ott van a szívünk is. Testvér, nem elég, hogy az Úrhoz jöttél. Hol van a te szíved?

Az Úr nem elégszik meg ennyivel, hogy megtértünk Őhozzá! Hozzá jöttél, és magadnak élsz, és a szívedben más vágyak vannak, más irányítja az életedet. A Máté 6,33 helyesebben így lenne: „Keressétek először Isten királyi uralmát, és az Ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek.” Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy keressük először Krisztus uralmát az életünkben! Ő Úr akar lenni, és nem elégszik meg azzal, hogy megláttuk a megváltás művét. Ő akkor elégedett, amikor a mi szívünkben Krisztus meg van szentelve mint Úr. Az Úr munkálkodjon, és áldjon meg, testvérek.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A Föld legkorábbi korszakai – 3. Az intervallum – 1. rész (G.H. Pember)

3. fejezet, 1. rész: A sötétség világbírói

Teljes szöveg (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

Azt látjuk tehát, hogy Isten az eget és a földet a kezdet kezdetén tökéletesnek és gyönyörűnek teremtette, de valamikor – hogy mennyivel később, azt nem tudjuk –, a föld teljesen pusztává lett, és az élet minden formájától teljesen megüresedett. Nem csak termékeny területei lettek pusztasággá, városai pedig a földdel egyenlővé; hanem világossága is megszűnt; légkörének teljes nedvességtartalma kicsapódott a föld színén, így az irdatlan mélység, mely nem léphette volna át Teremtőjétől kijelölt határait, Isten kiáradó haragja miatt most áttörte a gátat; s a pusztító, fekete ár a lecsupaszított bolygó legmagasabb csúcsait is bekebelezte; az égitest pedig a feneketlen sötétség rettenetével keringett tovább élettelenül az űrben.

Mi okozhatta vajon ezt a szörnyű katasztrófát? Mi okból pusztíthatta el Isten saját kezének munkáját? Ha az emberi faj történelméből bármilyen következtetést levonhatunk, csakis a bűn lehetett e borzalmas pusztulás okozója: olyan bűn, melyet Isten talán türelemmel elviselt hosszú korokon át, de végül kiáltása a mennyig hatott, és teljes pusztulást vont maga után.

A fosszilis maradványok azt jelzik, hogy az Ádám előtti korokban is volt bűn, mert valószínűleg ezek nem a hat nap, hanem sokkal korábbi idők emlékét őrzik.

Ahogyan ugyanis a fosszíliák világosan mutatják, nem csak betegség és halál – a bűn elválaszthatatlan két velejárója – uralkodott a föld akkori élőlényei között, hanem vad kegyetlenség és öldöklés is. Azért lehetünk biztosak abban, hogy ezeknek a maradványoknak semmi közük sincs a mi világunkhoz, mert a Biblia minden dologról, ami csak a hat nap alatt létrejött, azt mondja, hogy igen jó volt; és hogy nem volt bennük gonoszság egészen addig, míg Ádám nem vétkezett. A föld ez által a bukás által lett átkozottá, és az egész teremtés alá lett vetve a gyümölcstelen fáradozás hiábavalóságának; annak, hogy soha nem lehet megpihenni, és hogy minden folyamatosan romlásnak, hanyatlásnak van kitéve; s hogy ebben a helyzetben a természettel együtt sóhajtozunk és vajúdunk fájdalommal mind a mai napig (Róma 8,22). Azzal, hogy tövisek és kórók nőttek a földből, és a talaj termékenysége is megfogyatkozott, az állatvilágra is kihatott az átok. Az állatokban olyan elfajult, sőt kegyetlen természet jelent meg, mely, ha nem is az Özönvíz előtt, de végül vérszomjas ragadozó életformában érte el tetőpontját, és egyes fajoknak teljesen átalakította a szervezetét. Hogy egy ilyen változás hogyan történhetett meg, azt nyilván nincs értelme találgatni, mert a Mindenható Isten keze végezte el. Hogy azonban ez megtörtént, és hogy a föld vadállatai nem mindig voltak ilyenek, a következők támasztják alá:

A hatodik napon Isten kijelentette, hogy minden, amit alkotott, igen jó, de ez az állítás nagyon következetlen lenne, ha az állat- és növényvilág mai állapotát vennénk alapul (1Móz 1,31). A zöld füveket adta eledelül „a föld minden vadjának, az ég minden madarának és a földön csúszó-mászó mindenféle állatnak” (1Móz 1,30). A bűntelen világban tehát nem léteztek húsevők.

A helyreállítás idejéről szóló egyik fő próféciában pedig a következőket olvassuk: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a kecskegidával hever, a borjú, az oroszlánkölyök és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisgyermek őrzi azokat. A tehén és a medve legelni fog, kölykeik együtt hevernek, az oroszlán pedig szénát eszik, mint az ökör. A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó lyuka felé nyújtogatja kezét. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségem hegyén, mert tele lesz a föld az ÚR ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézs 11,6-9). Azaz, amikor a második Ádám visszajövetelekor elvétetik a bűn, akkor az átok elveszíti erejét: a vadállatok ragadozó természete eltűnik belőlük, a húsevőkből növényevők lesznek, a mérges állatok mérge kivész belőlük; minden az eredeti állapotára lesz visszaállítva, és minden olyan lesz, mint amikor Isten legelőször megáldotta őket1.

1Kivéve a kígyót, mely el fogja veszíteni erejét arra, hogy bántson, de továbbra is mutatni fogja lealacsonyítottságának jelét. Lásd: Ézs 65,25.

Tovább a teljes szövegre (PDF): Az intervallum – 1: A sötétség világbírói

A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1