A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1.b (G.H. Pember)

A 11. fejezet második fele PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Részletek:

“A varázslókra használt ószövetségi kifejezések vizsgálata.

A következőkben pedig a természetfeletti tevékenységek gyakorlóira használt bibliai kifejezéseket fogjuk megvizsgálni, minden alkalommal megadva a héber szót és lehetséges magyarázatát.

Hartummim. A „jövendőmondó írástudók” az 1Mózes 41,8-ban. Ezen a néven szerepelnek az egyiptomi varázslók („Egyiptom írástudói”) József és Mózes idejében (2Móz 7,11), és Dániel idejében a babilóniaiak is. A szó valószínűleg a héber heret, véső, íróvessző szóból ered, és a papi osztály azon tagjait jelöli, akik bár a varázslás egyéb nemeit is űzték, elsődleges foglalatosságuk az írás volt. Ezek napjaink írómédiumainak felelhettek meg, akiket a Glimpses of a Brighter Land (Pillantások egy ragyogóbb országba) c. könyv szerzője szerint ötféleképpen lehet csoportosítani: akiknek a kezét közvetlenül a démon mozgatja, anélkül, hogy a saját akaratuk részt venne benne; akiknek az elméjében egyesével jelennek meg a szavak, egy időben azzal, amikor azokat automatikusan papírra vetik; akik szellemhangok diktálása alapján írnak; akik a levegőben vagy valamilyen alkalmas tárgyon megjelenő szavakat és mondatokat másolják le; és végül, akik jelenlétében olykor látható, olykor láthatatlan szellemkéz veszi föl a tollat és írja le vele közléseit.”

Nem sokkal később félreérthetetlen utalást láthatunk a mesmerizmus szíriai elterjedésére. Amikor ugyanis Naámán meghallotta Elizeus üzenetét, felháborodott a próféta távolmaradásán, és dühösen felkiáltott: „Íme, azt gondoltam, biztosan kijön hozzám, és megáll, és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és meglengeti a kezét a hely fölött, és meggyógyítja a leprást” (2Kir 5,11). Meg kell jegyeznünk, hogy mi a [King James Biblia] lapszél szerinti fordítását vettük át, amely egyedül fejezi ki a núf helyes jelentését a Hifílben. Ez az ige ugyanis azt jelenti, hogy fel-le lóbálni, lengetni, és ez a szó a tenúfá, a lengetési áldozat szótöve is.

Naámán tehát jól ismerte a Rimmón papjai és országának hamis prófétái által gyakorolt mesmerikus gyógyítás módszerét, ezért arra számított, hogy Elizeus is ugyanígy fogja majd lengetni fölötte a kezét. Így már megérthetjük a próféta bánásmódját. Ha ugyanis személyesen jött volna el hozzá, és kezét a leprás helyek fölé tette volna, Naámán kétségkívül Elizeus mesmerikus hatásának tulajdonította volna a gyógyulást, aki emiatt nem találkozott vele, hanem elküldte, hogy fürödjön meg a Jordánban.

„Mit béke? Amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok boszorkánysága még egyre folyik!” – volt Jéhu dühös válasza Jórámnak (2Kir 9,22). És egyes modern spiritualisták tanításai alighanem emlékeztetnek is bennünket a két bűn szoros kapcsolatára.”

Tovább a teljes PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Részlet:

A gonosz szellemek világunkba való nyílt betörésére logikusan számítani lehetett.

A természetfeletti puszta említését is gyakran lenéző, hitetlenkedő mosollyal fogadják az emberek. Nem kevés hitvalló keresztény is van, akik nagy igyekezettel próbálják a régmúlt csodák számát és mértékét kisebbíteni, és bár odáig nem mernek elmenni, hogy teljesen tagadják Isten hatalmát arra, hogy saját törvényeit felfüggessze vagy megváltoztassa, nem tartják valószínűnek, hogy ilyesmi a jelenben is megtörténhetne. Azt már viszont, hogy a Sátán képes lenne csodákat tenni, sosem ismernék el, sőt, sok esetben az ördög létét is tagadják.

Az ilyen gondolkodásmód azonban bizonyosan tudatlanságból vagy hitetlenségből ered. Hiszen nem úgy beszél-e Pál a Sátán munkálkodásáról, mint ami tele van hatóerővel, jelekkel és csodákkal, azért, hogy higgyenek a hazugságnak (2Thessz 2,9-11)? És az Ige azon egyszerű állítása, mely szerint a földünket körülvevő levegő lázadó szellemektől nyüzsög, legalábbis fel kellene, hogy készítsen minket arra, hogy ezek esetenként meg is jelenhetnek és nyíltan beavatkozhatnak. Isten kétségtelenül megtiltotta nekik, hogy közvetlenül kommunikáljanak az emberrel, vagy gonoszságra bírják rá. Mégis, mivel engedetlenek, és jelenleg nincsenek erővel visszatartva, észszerű azt gondolni, hogy a korábbi parancsot időnként ugyanúgy megszegik, ahogyan az utóbbival is folyamatosan szembeszegülnek. És ezt a feltételezést az Ige is megerősíti: hiszen az Ószövetségben számtalan utalást találunk az emberek és démonok közötti érintkezésre, az Újszövetség pedig a varázslást a hústest nyilvánvaló cselekedetei között említi (Gal 5,20).

A varázslással szembeni mózesi törvények nem puszta szélhámosságra vonatkoznak, hanem a bukott szellemekkel való tényleges kapcsolatra.

„Varázsló asszonyt ne hagyj életben” (2Móz 22,18) – így rendelkezett az Úr Mózesnek. Azt pedig, hogy ez a törvény nem a puszta babonára vagy csalásra vonatkozik, hanem a gonosz erőivel való szándékos szövetkezésre, a büntetés súlyosságából tudhatjuk. Mégis, sokan szeretnének meggyőzni bennünket, hogy a tiltott mesterkedések gyakorlóira vonatkozó számtalan bibliai kifejezés pusztán a szélhámosság vagy csalás különböző formáit akarja jelenteni. Egyetlen példa azonban megfelelően bizonyítja az ilyen vélekedés meggondolatlanságát.

Mózes harmadik könyvének huszadik fejezetében ugyanis a következő törvénycikket találjuk: „Az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló szellem van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk!” (3Móz 20,27). Hogyan dönthetett vajon egy izraelita bíró valakinek az esetében, akivel szemben ezt a vádat hozták föl? Nem attól a bizonyítéktól függene vajon az egész ügy, hogy a megvádoltnak valóban van-e kísérőszelleme? És maga az a tény, hogy erről törvény van, nem nyilvánítja-e ki egyértelműen, hogy ilyen kapcsolatok nem pusztán lehetségesek, hanem konkrétan meg is történnek?

Tovább a teljes szövegre (8 oldal), PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta:Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háborúdöntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult.Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”

A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

A Föld legkorábbi korszakai – 9. Noé napjai (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 9. fejezet:

Nagy gyakorlati jelentősége van számunkra mindannak, ami Noé idejében történt.

Mózes első könyvének 6. fejezete Noé napjainak leírását tartalmazza, mely igen nagy jelentőséggel bír számunkra; Urunk ugyanis azt mondta, hogy a világiasság hasonló időszaka fogja végül kimeríteni Isten hosszútűrését a föld mostani lakói iránt, és el fog jönni tűzzel és forgószélhez hasonlóan gyors harci kocsijaival, hogy rájuk zúdítsa lángoló haragjának fenyítő tüzét, mert tűzzel és kardjával ítél meg az Úr minden testet (Ézs 66,15-16).

Nyilvánvaló kötelességünk tehát, hogy megvizsgáljuk, aszerint, amit Isten velünk erről közölt, hogyan növekedett egyre jobban és jobban a gonoszság és a romlottság az özönvíz előtti emberek körében; hogy megismerjük nem csak azt, hogyan vetették el, hanem azt is, hogyan öntözték, hogyan növekedett és hogyan ért be az a förtelmes termés, mely ellen a Mindenható sarlója végül lecsapott a mennyből; hogy meglássuk, hányféleképpen csábították az emberiséget a gonoszra, és hogyan következtek ezek egymás után, valamint hogy megfigyeljük, hogyan fejtették ki befolyásukat a társadalom gyorsan romlásnak indult tömegeire. Mert ha így teszünk, azzal felfegyverkezünk a körülöttünk napról napra szaporodó tévelygések és kísértések ellen, és képesek leszünk felismerni a saját korunk fenyegető jeleit.

Az akkori idők jellegzetességei. A népességnövekedés.

A gonoszság akkori vészterhes időszakának legelső jellemzője a népesség gyors növekedése volt (1Móz 6,1); ami önmagában is mindig nem csak afelé hatott, hogy terjessze, hanem hogy ugyanakkor fokozza is a bűnt. Mert a gonoszság minden formája, amely a gyéren lakott helyeken megtalálható, ugyanúgy jelen van a sűrű népességű helyeken is, csakhogy ezeken felül még számos olyan bűntípus megjelenik, mely kifejezetten a zsúfolt lakónegyedekre jellemző. Amikor pedig tömegesen vannak együtt, az emberek támogatják egymást a lázadásban, és hajlamosak sokkal merészebbeknek lenni, és Istennel szembeszegülni. A racionalizmus és az ateizmus erősségei mostani korunkban is mindig a nagyvárosokban találhatók.

A civilizáció, a művészetek és a tudomány gyors fejlődése.

A földi családok nem csak létszámban sokasodtak, hanem hatalmas fejlődést értek el a civilizációt és a tudást illetően is. Káin megtanította őket közösen letelepedni és városokat építeni (1Móz 4,17); és Lámek fiai – kiket kétségkívül sokan mások is gyorsan követtek – meghonosították a fémmegmunkálás technológiáját és a képzőművészetet, és törvénytelen eszközöket fejlesztettek ki arra, hogy kihúzzák magukat az átok által rájuk kirótt munka alól (1Móz 4,20-22). És abban a korban, amikor nem hetven-nyolcvan évig, hanem közel ezer évig éltek az emberek, az általuk összegyűjtött óriási mértékű tudás, tapasztalat és szakértelem a mi számunkra szinte felfoghatatlan gyorsasággal lendítette előre a tudományt, művészetet, s a fényűző civilizáció minden kellékének feltalálását és megalkotását.

Az özönvíz előtti ipar egyetlen feljegyzett példáját, a bárkát egy sétita építette; mérete mégis megegyezett a Great Eastern-nel, azzal a hajóval, mely néhány évvel ezelőtt olyan általános csodálatot váltott ki, és amelyet azóta sem tudtak túlszárnyalni.

Kétségtelen, hogy a Noé legkorábbi leszármazottjai által emelt hatalmas építmények közül sokat a hajdani pompára való emlékezés ihletett, valamint azok az elbeszélések, melyeket atyáiktól hallottak, kik életük egy részét az ember dicsőségének és elfajulásának abban a korábbi korszakában élték le. Ilyen lehetett a szó szerint a felhőket karcoló torony megépítésének merész gondolata; Babilon és Ninive hatalmas és gazdagon díszített épületei, valamint az első piramis rendkívüli szerkezete, mely olyan csillagászati tények pontos ismeretét tartalmazta, melyek legalábbis felérnek a modern tudomány büszke vívmányaival. Mert ne feledjük, hogy ezek a hatalmas vállalkozások mind abban az időben zajlottak, amikor Sém és testvérei még életben lehettek.

És nem szabad megfeledkeznünk az akkádok, „az ősi Babilónia satnya és ferde szemű népe” ősi civilizációjának felfedezéséről sem, akiknek puszta léte is ismeretlen volt számunkra még ötven évvel ezelőtt.

Nyelvük kihalt, de a középkori latinhoz hasonló szerepet tölthetett be a Krisztus előtti tizenhetedik században. Intellektuális hatásuk akkora volt, hogy Agade híres könyvtára, melyet Sarrukín (I. Szargon) alapított, tele volt könyvekkel, „melyeket vagy az akkád eredetiből fordítottak, vagy akkád szövegeken alapultak, és csupa, a régi nyelvhez tartozó szakkifejezést tartalmaztak”. A csillagászati részleg fennmaradt katalógusában útmutató található az olvasó számára, hogyan írja föl a kívánt tábla vagy könyv számát, és kérje aszerint a könyvtárostól. „A Sarrukín könyvtárosai által alkalmazott módszer a korábbi generációk tapasztalatai alapján alakulhatott ki.” Találhatnánk-e ennél erőteljesebb bizonyítékot „az irodalom és az oktatás fejlettségére, és olvasó emberek jelentős számára ebben a távoli korban”?

Bérósszosz szerint létezett egy özönvíz előtti „könyvváros” Babilóniában, és Ziuszudra, a káld Noé, „elásta könyveit Szipparban az özönvíz előtt, hogy majd újra elővehesse őket, miután kijött a bárkából”. De a hagyományt leszámítva, bizonyíték is van rá, hogy a nagyon korai időkben jól ismert könyvtárak működtek Urukban, Urban, Kútában és Larszában, melyekhez csillagászati obszervatóriumok és egyetemek csatlakoztak1.

Ha figyelembe vesszük ezen érvek jogos súlyát, beláthatjuk, hogy a civilizáció és a magas kultúra olyan tökéletességére jutottak el az özönvíz előtti emberek, mely után azóta is csak kullogunk, akármennyire büszkék is vagyunk a saját korunkra.

Káin és Sét családjának egyesülése.

Mivel az Ige többé nem említi a káinitákat különálló törzsként, és mivel a nyilván szintén megsokasodott sétiták közül egyedül egyvalaki vitetett föl Istenhez az eljövendő rossz elől, és csak nyolcan menekültek meg annak a rossznak az idején, világos, hogy a két család végül vegyülni kezdett, és tagjaik összeházasodtak egymással.

A sétitákat talán kezdték lenyűgözni a gonoszok intellektuális törekvései, élvezetközpontú társadalma és könnyű élete, jól érezték magukat a társaságukban, tetszett nekik az őket körbevevő luxus és a sok ügyes és ötletes találmány; végül teljesen elcsábultak, hogy felemás igába kössék magukat hitetlenekkel, és így a bűn örvényébe húzva, megszűntek különálló népnek lenni.

Szomorú és tanulságos következménye lett ennek a keveredésnek: mert amikor a szétválasztás ideje eljött, Jahvénak egyetlen igaz imádója sem volt található Noé családján kívül. Az emberek annyira a maguk bölcsességét helyezték előtérbe, és olyan kevésre tartották Istent, hogy a vallásosságuk a hősök, a saját híres vezetőik imádatának szintjére süllyedt (1Móz 6,4), akik mint Prométheusz, elhozták számukra találmányaikkal az élet szükséges és kellemes dolgait, és így elérték, hogy a Legfelsőbb Hatalom akarata ne tudjon megvalósulni abban az időszakban.

Bukott angyalok hatolnak be az emberek világába.

Majd új és megdöbbenő esemény szakadt a világra, és félelmetesen meggyorsította a gonoszság már addig is rohamos terjedését. „Látták az Isten fiai az emberek leányait, hogy szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket megkedveltek” (1Móz 6,2). Ezt az igét gyakran magyarázzák úgy, hogy mindössze Káin és Sét leszármazottjainak vegyes házasságát jelenti; a szakasz gondos vizsgálata azonban ennél sokkal mélyebb jelentést fed föl.

Azt írja, hogy amikor az emberek sokasodni kezdtek a föld színén, és leányaik születtek, Isten fiai látták az emberek leányait (1Móz 6,1-2). „Emberek” alatt mindkét esetben nyilvánvalóan az egész emberi fajt érti, Káin és Sét leszármazottjait egyaránt. Ezért az „Isten fiai”-t világosan megkülönbözteti az Ige Ádám nemzetségétől.

Isten fiai” angyali lények.

Továbbá, az a kifejezés, hogy „Isten (Elóhím) fiai” mindössze négyszer fordul elő az Ószövetség más helyein, és minden esetben vitathatatlanul angyali lényekre vonatkozik.

1Lásd Sayce Babylonian Literature (Babilóniai irodalom) c. művét.
(https://archive.org/details/b24857464/page/n1/mode/2up)

A Föld legkorábbi korszakai – 6. Az ember bűnbeesése (G.H. Pember)

PDF-ben a teljes 6. fejezet: Az ember bűnbeesése

Részlet:

Okok, hogy a Sátán vajon miért Évát vette elsőként célba.

De nem próbálkozott egyszerre a férfival és az asszonnyal, mert együtt azok megtartották volna egymást az Isten iránti engedelmességben és szeretetben. És jól tudja a Sátán, hogy ha egyszer tervét leleplezték és meghiúsították, a második próbálkozást sokkal komolyabb nehézségek árán tudja kivitelezni; sőt, talán azáltal, hogy Ádám kérésével Istenhez fordul, akár teljesen kivihetetlenné is válik.

Két oka látszik annak, hogy az ördög nem Ádámot kísértette meg egyedül. Mert ha a férfi legyőzésével kezdte volna, és utána általa munkálta volna ki az asszony elesését, az ő romlása nem lenne teljes, mert volna mentsége Isten előtt, hiszen annak parancsára vagy befolyására cselekedett, akit Isten föléje rendelt.

A másik, hogy az ember, ahogyan korábban láttuk, három részből, szellemből, lélekből és testből áll; és ezek közül a lélek van túlsúlyban a test fölötti hatalmának következtében. Pontosan ebben rejlik az ember gyengesége, abban a tényben, hogy a teste lelki és nem szellemi. De Ádám közvetlenül Isten képére lett teremtve, míg Éva csak közvetetten. Ha tehát már a férfi is tökéletlen kép volt a lelke túlsúlya miatt, ez a tökéletlenség nyilván csakis nagyobb lehetett az asszonyban, aki ezért még fogékonyabb a külső formára és szépségre és minden érzelemre, melyek az érzékekkel és az öntudattal kapcsolatosak; míg szellemének befolyása arányosan csökkent. Valószínűleg e második pont alapján választotta a Sátán is első támadásának legmegfelelőbb alanyává.

Évát odacsalja a tiltott fa közelébe.

Az ilyenhez hasonló megfontolások befolyása alatt a gonoszság szellemei vagy kifigyelték, míg Ádám távol van, vagy talán azáltal a rejtélyes erő által, melyet gyakran érzünk, de megmagyarázni nem tudjuk, elterelték őt a feleségétől; és Évát, mikor magára maradt, elcsalogatták a kerten keresztül a középen álló fa felé. Lehet, hogy sugallatukra eltűnődött azon, hogy milyen különös Isten tilalma. Miért ültette a fát a kertjükbe, ha nem élvezhették gyümölcsét? Mekkora különbség lehet e között és a többi fa között, melyekről kedvük szerint ehetnek? És ekkor talán esztelen kíváncsiság indította őt, hogy megvizsgálja a tiltott tárgyat, hogy meglássa, fel tudja-e fedezni, miben rejlik különlegessége.

De akárhogy is történt, Éva hagyta magát a végzetes helyre csalogatni, és ezáltal lehetőséget adott az ördögnek. Mert a tiltott dolgoktól olyan távol kell tartanunk magunkat, amennyire csak lehet, és Istent sem szabad soha kísértenünk azzal, hogy szükségtelenül közel kerülünk hozzájuk, akár kíváncsiság vagy akármilyen más csábító ok miatt. Ha Éva elkerülte volna a fa környékét, soha nem vetette volna rá azt a pillantást, mely romba döntötte őt magát és a világot. És milyen sok leszármazottja szerzett magának ugyanígy keserű bánatot azáltal, hogy a gonosz dolog mezsgyéjén időztek; hogy túl nagy kíváncsisággal vizsgálták, és túlságosan meg akarták érteni azt, amiről tudták, hogy gonosz!

(…)

Éva aligha gyanította, hogy hatalmas ellenség ólálkodik a szép és látszólag ártatlan külső alatt; és épp ennyire nem tudták a tanítványok sem elképzelni, hogy a maguk és Mesterük esküdt ellensége üljön velük a vacsoránál az Iskariótes Júdás testében. És mi sem lehetünk soha bizonyosak abban, hogy nem kerülünk hasonló csapdák közelébe. De van egy teszt, egy próba, amelyre mindig van lehetőség, mely lelepleződésre kényszeríti a Sátánt, és ez Évát is megmenthette volna. Amint meghallunk akár egyetlen olyan javaslatot is, mely Isten akaratával és törvényeivel ellenkezik, azonnal a legrosszabbat kell feltételeznünk, és annak megfelelően cselekednünk; és annál inkább vigyáznunk kell, minél valószerűtlenebb forrásból származik, és ravaszul igazsággal van vegyítve.

Sátán első szavai Évához.

Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” – szólalt meg a kígyó. Éva vágyakozó pillantásokat vetett a fára, de nem merte megérinteni – talán ez adta az ötletet az ördög ravasz kérdéséhez. Amilyen egyszerűnek tűnik elsőre, annyira alattomos; pontosan illik ahhoz a célhoz, hogy megzavarja Éva erkölcsi lényét, és ezzel elkészítse az utat annak teljes megrontásához. A kísértő úgy tesz, mintha azt gondolná, hogy Éva azért nem nyúl a gyümölcshöz, mert Isten azt tiltotta meg neki is és férjének is, hogy bármelyik fa gyümölcsét megérintsék. Így azután rövid, de ügyes kérdésével sikeresen a tévelygés ködébe vonja Évát, legalább öt dolgot sugalmazva neki. Először is, tettetett tudatlansága által vigyázatlanná teszi. Másodszor, fölkavarja a hiúságot Éva öntudatának mélyéről azzal, hogy lehetőséget ad neki, hogy kijavítsa és felvilágosítsa őt. Harmadik, hogy a szövetségben szereplő Jahve helyett az Elóhím nevet használja, azért, hogy ezzel a Teremtőt távolinak állítsa be, aki nem sokat törődik teremtményeivel. Negyedik, hogy kétségbe vonja, Isten egyáltalán adott-e ki ilyen tiltó parancsot, és arra céloz, hogy esetleg tévedés történt. Végül pedig, azt az istenkáromló gondolatot sugallja, hogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy Isten kíméletlen és szeszélyes legyen, sőt, bizony erre néha számítani is kell.

Éva válasza azt mutatja, hogy kételkedni kezd, és belelépett a csapdába.

Tovább a teljes 6. fejezethez: Az ember bűnbeesése

“Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (W. Nee)

Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1Jn 3,8)

Amint fölismerjük valamiben az ördög munkáját, a következőképpen imádkozhatunk: „Istenünk, a Te Fiad azért jelent meg, hogy az ördög munkáit lerontsa. Hálát adunk azért, hogy lerombolta az ördög munkáját a kereszten! De az ördög most megint munkálkodik. Kérünk, hogy rombold le a munkáját bennünk; rombold le minden mesterkedését, amivel a munkánknak akar ártani; rombold le minden eszközét a környezetünkben; rombold le minden munkáját!” Amikor imádkozunk, annak az aktuális helyzetnek megfelelően imádkozzunk, amiben éppen vagyunk! Ha észrevesszük, hogy a Sátán bennünk, a családunkban, a munkahelyünkön, az iskolánkban vagy a nemzetünkben munkálkodik, kérhetjük Istent, hogy rombolja le a munkáját azon az adott területen.

(Watchman Nee: The Lord My Portion, 05. 22. – Christian Fellowship Publishers)

https://www.grnewsletters.com/archive/devotional/May-22nd-Daily-Devotional-by-Watchman-Nee-559051201.html?e=&s=2c0TJd

Az igaz imádatról (John Saunders)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: John Saunders: Az igaz imádatról

Részlet:

Van valami, amit tudnunk kell magunkról. Ha részt akarunk venni a harcban, amely éppen most dúl ebben a világban, akkor tudnunk kell valamit a saját gyengeségeinkről. Amikor Ádám elbukott, ugyanaz a büszkeség ejtette rabul, mint ami a Sátánban volt. Amikor a kígyó odajött Évához, tudjuk, mit mondott neki. Lényegében azt mondta: „Isten hazudik”. Éva azt válaszolta neki, hogyha „eszünk a jó és rossz tudás fájának a gyümölcséből, bizonnyal meghalunk”. És a Sátán azt válaszolta: „Bizonnyal nem haltok meg, mert Isten tudja, hogy azon a napon, amikor esztek arról a fáról, olyanok lesztek, mint Isten.” „Hasonló leszek a Magasságoshoz.” Milyen jobb kísértéssel lehetett volna megkísérteni az embert, mint azzal, amiben ő maga is elbukott? Tehát evett Éva és a férje is. És a bűnnek ez az alaptörvénye beköltözött a testükbe, mi pedig örököltük azt. Ezért van bennünk valami, ami azt akarja, hogy imádják. Ha elmennénk egy rock-koncertre (bár nem tanácsolom), akkor azt látnánk, hogy ott imádat folyik. Nagyon sok üzleti vállalkozásban, vagy munkahelyen azt láthatjuk, hogy a főnök szinte imádatot követel a beosztottjaitól. Ez van bennünk.

Ezekben a mostani időkben, ha valamit a hústestünkből cselekszünk, akkor bizonyos értelemben a Sátán nyer abból imádatot. Mert ő az uralkodója e világ királyságának. Amikor valamit a hústestből teszünk, a Sátán az, aki tiszteletet kap. És emlékezzünk csak, ez a harc, amelyben vagyunk, azért folyik, hogy KIT FOGNAK IMÁDNI.

(…)

Emlékeztek, hogy hűvös alkonyatkor odajött az Úr, hogy közösségben legyen Ádámmal. Az Úr odajön hozzád is, hogy közösségben legyen veled. És ez örömmel tölti el Őt. De Ő sokkal többet akar annál, mint pusztán közösséget. Azt akarja, hogy rabszolgája légy, és azt akarta, hogy Ádám is rabszolgája legyen, de Ádám valószínűleg már a bukás előtt sem akarta megtenni ezt az átadást. Bennünk is megvan ez az ellenállás. Ilyenek vagyunk természetünknél fogva. Más szóval, amikor hívőkké leszünk, és továbbra is a természet szerinti hajlamainkat követjük, akkor nem leszünk élő áldozattá. Nem leszünk az Úr rabszolgája szeretetből. Mert csak a saját életünket akarjuk élni, és a magunk ura akarunk maradni.

A Sátán megtéveszti az egész világot, ezt olvashatjuk a Jelenések 12. részében. És az 1János 5,19-ben ez áll: „Az egész világ gonoszságban vesztegel”, és az ember hústestében benne van ez az állapot: kívánsággal van tele, és azt akarjuk, hogy bennünket imádjanak. És a lelkünkben nem akarunk rabszolgákká lenni. De itt szellemi istentiszteletről, imádatról van szó.

(…)

Tudjátok, én nagyon sokat tanultam az imádatról a bethániai Máriától. Háromszor találkozunk vele a Bibliában. Csak háromszor. De minden alkalommal ott látjuk Őt Jézus lábainál. Először az Úr Jézus az ő házánál ebédelt, és a testvére, Márta szolgált fel (Lukács 10,38-42). A Szentírás azt mondja, hogy Márta figyelmét a szolgálata kötötte le. Milyen drága dolog, ha valaki az Úr házában szolgál, de nem a saját szolgálata köti le a figyelmét! Végül odajött az Úr Jézushoz Márta, és azt kérte tőle: „Mondd meg a testvéremnek, hogy segítsen nekem, mert olyan sok a tennivalóm!” Az Úr azt válaszolta neki: „Márta, Márta, te olyan sok mindenért aggódsz”; Mária pedig a lábainál ült, tekintete az Úrra szegeződött, és hallgatta a tanítását, hallgatta, amit mondott. És az Úr így folytatta: „pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre, és Mária a jó részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha” – azt a részt, ami az Úr lábához viszi őt, azt a részt, ami a tekintetét az Úrra irányítja, és az Úr azt mondta: „Ezt nem fogják elvenni tőle.”

A következő alkalommal, amikor Máriával találkozunk, az élete össze van törve: szeretett testvére, Lázár meghalt (János 11,1-45). És az volt a legmegrázóbb az egészben, hogy ők közeli barátai voltak a Messiásnak, aki könnyen meg tudta volna gyógyítani a testvérüket. Annyira szomorúak voltak. Nem tudták, hogy az Úr szándékosan késleltette a jövetelét. Ahogy az Úr közeledett ahhoz a helyhez, és meghallották, hogy Jézus már nagyon közel van, Márta felugrott, és odarohant, amerről Jézus jött. Mária otthon maradt. Én meg azt gondoltam Máriáról: „Mi baj van vele? Hát nem hallotta, hogy jön a Messiás? Hát nem látta, hogy buzgó testvére, Márta felugrik, hogy odafusson találkozni a Messiással? Ő pedig csak otthon ül.” Márta, amikor megtalálta az Urat, azt mondta neki: „Ó Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És ekkor az Úr teológiai eszmecserét folytat vele, és én örülök, hogy ez a beszélgetés megtörtént, mert sokat tanultam abból, amit az Úr mondott neki.

De ezután Márta visszament Máriához, és azt mondta neki: „A Mester hív téged”, és ekkor felugrott Mária, és rohant oda, Jézushoz. Ő az Úr parancsára várt. Az Úrnak ajándékozta magát, és amikor az Úr azt mondta: „gyere”, akkor szinte mint az őrült, rohant oda Hozzá. És amikor odaért Hozzá, a lábaihoz esett. Ugyanazt mondta, amit Márta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” És Máriával, aki az Úr lábaihoz jött, és imádta az Urat az életével az Úr lábainál, az Úr együtt sírt. Márta az Úrral szemtől szemben állva egy teológiai beszélgetés részese lett. Mária viszont az Úr lábainál olyan érintést kapott az Úrtól, amiért bármelyikünk bármit odaadna, hogy azt megkaphassa.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): John Saunders: Az igaz imádatról

John Saunders magyar nyelven megjelent könyvei: Szív a célegyeneshez – A tigris halott és A maradék Isten házáért – Dávid sátora.