A Föld legkorábbi korszakai – 1. A Biblia értelmezése, próféciák (G.H. Pember)

Eredeti: Earth’s Earliest Ages
Előszó és az első fejezet PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Részletek:

“Jelen kiadás szerzője 1876-ban már kiadott egy kisebb terjedelmű tanulmányt a következő címmel: „A föld legkorábbi korszakai, és a tanulság, melyet ezekből levonhatunk”, s ezzel kettős célja volt. Egyik, hogy megkíséreljen feloldani néhányat azokból a földtani és egyéb nehézségekből, melyek a Teremtés első könyvének első fejezeteivel kapcsolatban szoktak fölmerülni; ezután pedig arra vállalkozott, hogy rámutasson azokra az állapotokra, melyek Noé napjaiban voltak jellemzőek, és amelyek ma újra megjelentek a kereszténységben – és hogy ebből kifolyólag tudhatjuk, hogy az Emberfia napjai sem lehetnek túlságosan messze tőlünk.”

“Az eredeti munkát nem csak kiegészítettük, hanem az utóbbi fejlődési fázisokkal foglalkozó új fejezetek is kerültek bele, melyekre, annak ellenére, hogy híveik nagyon eltérően vélekednek róluk, nekünk mégis egyetlen, de háromrétű mozgalomként kell tekintenünk. Hogy ezek valóságos egységben vannak, azt a tanításaik fő céljából lehet legjobban megállapítani, mely nem más, mint hogy az Úr Jézus megváltását félretegyék, és a helyére az a tanítás kerüljön, hogy a bűnt fokozatosan kell ledolgoznunk jó cselekedetekkel és szenvedéssel – vagy a szellemvilágban, vagy a földön való sorozatos újjászületések során.
Ez a gondolati rendszer, a szellemi evolúció, mely előfutára és tulajdonképpeni elindítója volt a biológiai evolúcióról szóló elméleteknek, változatos álruhákban és különféle módokon vezette be magát olyan helyekre, ahol direktben bizonyosan elutasították volna. Legalább a keresztényeknek fel kellene ismerniük azonban, hogy ez az elmélet közvetlenül felforgatja a világ eredetének és a megváltás tervének bibliai leírását; és hogy ez, természetéből fakadóan oda vezet, hogy lassan, de biztosan kitörölje Magát az Alkotót teremtményei gondolatából.
Ha olvasóink közül bárki hajlana arra, hogy elfogadjon egy ilyen elméletet, arra kérjük, hogy vizsgálja meg a teozófiáról szóló fejezetben, amit ennek az eredetéről írtunk; figyelje meg, hogy bevallottan a „leszállt angyaloktól” ered, akik nem lehetnek mások, mint azok a nefilim(ek), akikről a Biblia azt írja, hogy már kétszer megjelentek a földön. És azt se feledjük, hogy ennek az elméletnek a letéteményesei és őrzői nem az Úr Jézus apostolai és gyülekezete, hanem a misztériumok beavatottjai, a brahman papok és Buddha követői.
Még egy gondolat. Úgy tűnik, hogy ezáltal az elmélet által a Sátán sikeresen kitörölhette a kezdeti kijelentést az értelmes emberek gondolataiból, és az egyedül igaz Istenben való hitüket panteizmusra változtatta, mely minden pogány filozófia alapja.
Sok jel mutatja azonban, hogy a sötétség hatalmának órája ismét közel, amikor, ahogyan előre megíratott, a hit megfogyatkozik, és ez előzi meg az Emberfia eljövetelét. „Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni”.”

“Mielőtt hozzálátnánk megvizsgálni, és megkísérelnénk megmagyarázni, mit jelent az a fontos dolog, hogy kijelentés, hasznosnak látjuk, hogy néhány általános megjegyzést tegyünk a Biblia értelmezésével kapcsolatban. Napjainkban ugyanis a kereszténységet érő heves támadásokat sokszor arra alapozzák, hogy a hívők egymástól mennyire eltérő módon vélekednek. Maró gúnnyal mutatnak rá a kereszténység számos csoportosulására, válfajára, a különböző felekezetekre, és az ezek közötti komoly nézetkülönbségekre, melyek nem csupán a gyülekezeti vezetéssel és fegyelemmel kapcsolatosak, hanem akár teljesen alapvető tanításokat is érintenek. Abból kiindulva vonják kétségbe az írások isteni eredetét, hogy az az értelmezések ilyen széles skáláját engedi meg, és ilyen sok különböző, sőt egymással ellentétes vélekedésnek adhat alapot.”

“Az emberek ugyanis nem tisztán és érintetlenül hozták szívük írótábláit, hogy arra Teremtőjük kijelentett akaratát és szándékait lehessen elsőként rávésni, hogy ez hagyjon bennük maradandó, mély nyomot, hanem mindenféle mítoszokkal, filozófiákkal és előítéletekkel telve érkeztek, melyeket nem tudtak teljes mértékben elvetni, hanem legalábbis részben megtartottak, és összevegyítették – talán teljesen öntudatlanul – Isten igazságával. Ahogy telt az idő, ezeknek a hozzáadott emberi összetevőknek az oda nem illő volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált; az emberek mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert úgy érezték, ezek lágyítják a kijelentés javító-nevelő szigorúságát, és úgy alakítják át, hogy valamiféleképpen megértő legyen a bukott emberi természet kívánságait illetően.
Így azután hamarosan ki kellett találniuk valamit, ami eltompítja a Szellem kardját, nehogy annak metsző éle elválaszthassa a hamisat az igaztól. Az Igének azon részeit, melyek a leghatározottabban ellentmondtak az emberi vágyaknak és érzéseknek, allegóriává (elvont szóképpé) alacsonyították, vagy téves elnevezéssel „elszellemiesítették”, kiragadva az Igéket a maguk szó szerinti és helyes értelmezéséből; megfosztva őket így attól az erőtől, melyet Isten beléjük helyezett; s többé nem voltak képesek áttörhetetlen gátat szabni a hamis tanítások beáramlásának. És még mindig csak azokról a bajokról beszélünk, melyeket a feltehetően teljesen jóhiszemű keresztények okoztak, akik – rövidlátásuk és bölcstelenségük miatt, de legfőképpen azért, mert minden halandóra jellemző módon képtelenek voltak megtisztítani gondolataikat a berögzült elképzeléseiktől – megrontották az Isten Igéjét.”

“Ha valaki olvassa és hiszi a próféciát, még ha teljesen nem is érti az egészet, óhatatlanul erőteljes meggyőződés alakul ki benne arról, hogy a dolgok jelenlegi rendje csak időleges, átmeneti; és ezért óriási segítségül van számára, hogy ezeken a láthatókon túlra tudjon tekinteni. Természettől fogva mindannyian hajlunk a pozitivizmusra, és legnagyobbrészt, ha nem elméleti megfontolásból, akkor a gyakorlat szintjén úgy viselkedünk, mint akik azt feltételezik, hogy a dolgok mindig is ugyanúgy álltak mint most, és ez mindig is így lesz; hogy soha nem lesz változás, kivéve csak olyan, melyek hétköznapi módon következnek be a már működő tevékenységek által.

A próféciák azonban azonnal eloszlatják ezt a hamis biztonságérzetet, és ez a titkos oka annak, hogy amikor Isten elhúzza a jövő elől a függönyt, az emberek vagy megborzonganak és azonnal hátat fordítanak, vagy megmagyarázzák, hogy amit látnak, az nem is szó szerinti leírása annak, ami hamarosan be fog következni, hanem csak képletes előrevetítése valaminek, amit gondosan úgy mutatnak be, hogy ne adjon okot riadalomra, mint ami csak természetes következménye a már most meglévő tendenciáknak. Nehéz számukra felfogni ugyanis, hogy olyan heves és gyors változások következhetnek be, amilyeneket maguk még soha nem tapasztaltak. Készségesen beszélnek a fejlődésről: nagyon szeretnek arról az időről beszélni, amikor az igehirdetők még sikeresebbek lesznek, és valahogyan kieszelik a módját, hogyan lehet az egész emberi nemzetséget erőszakmentesen meggyőzni arról, hogy hagyják el a büszkeséget, az önzést és az általában vett istentelenséget: élvezettel növelik a saját vallási csoportjuk befolyását – bár eközben gyakran összetévesztik a politikai hatalmat a Szellem hatalmával, és könnyen megfeledkeznek róla, hogy ki jelenleg ennek a világnak az ura, és rövid ideig tartó dicsőségének jelenlegi osztogatója.”

“Végül pedig, a próféciák tanulmányozása kinyilatkoztatja számunkra Isten akaratát és gondolatait. Valami jelentéktelen dolognak tűnik ez? Tényleg megvetjük Mindenható Teremtőnk bizalmas közléseit? Féljünk attól, hogy nehogy így megsértsük Őt, hogy nehogy olyanok legyünk, mint a disznók, akik összetapossák a nekik felkínált gyöngyöket! És ennek fényében szemlélve, mily nagy a prófétai írások gyakorlati haszna! Mert ha már Krisztus által meg lettünk igazítva, akkor is szükségünk van a megszentelődésben való naponkénti előrehaladásra; mindig egyre jobban és jobban át kell formálódnunk Isten képére. És ezért a célért kaphatnánk-e nagyobb segítséget annál, mint hogy Isten kinyilatkoztatja nekünk gondolatait és szándékát saját magunkkal, embertársainkkal és azzal a Földdel kapcsolatban, melyen élünk; hogy megtudjuk, milyen értéket tulajdonít Ő a mulandó dolgoknak, annak a látható környezetnek, mellyel folyamatos kölcsönhatásban vagyunk; s hogy megismerjük kijelentését ezek gyors ítéletével és pusztulásával kapcsolatban?
Nem kötelességünk-e aprólékosan megismerni mindezeket a kijelentéseket; szüntelen elmélkedni rajtuk, hogy ezáltal formálódhassanak a vágyaink, reményeink és törekvéseink; hogy az egész gondolkodásunkat velük hozzuk összhangba; hogy minden igyekezettel terjesszük ezek ismeretét az emberek között; és így felkészíthessük magunkat és másokat is a dolgoknak eme új rendjére, melybe vagy egyenként kell belépnünk a halál ismeretlen órájában, vagy melybe egyszerre léphetünk be bármelyik pillanatban, a mi Urunk és Üdvözítőnk régóta várt megjelenésekor?”

Tovább a teljes 1. fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-1

Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért (Radu Gavriluţ)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Részlet:

“Mikor Izrael népe kijött Egyiptomból, kifosztották az egyiptomiakat, és nagyon sok értéket hoztak el magukkal. Azt gondolták, hogy az mind az övék. Nagyon meglepődtek, mikor megtudták, hogy az Úrnak kell adniuk. Ő ad nekünk, hogy mi adhassunk Neki. Természetesen örülünk annak, amit az Úrtól kapunk. De Ő azért adja nekünk az ajándékait, hogy mi visszaadjuk azokat Neki. Ameddig hústestiek vagyunk, mindent magunknak veszünk el. Minden a miénk. Ha van egy autónk, az a miénk. Ha van egy házunk, az a miénk. Ha pénzünk van, az a miénk. Minden a miénk. De jön az Úr és azt mondja: nem így van!
A nép tehát megtudta, hogy amit Egyiptomból elhoztak, azt az Úrnak kell adniuk. De mielőtt tényleg az Úrnak adták volna ezeket a dolgokat, Áron, akit a nép kényszerített, azt mondta: „Adjátok ide az aranyat, hogy egy borjút készítsek belőle!” Nagyon sok aranyat és ezüstöt adtak, és végül készítettek egy aranyborjút, amelyet Mózes összetört, majd a vízbe szórta, és megitatta velük, mint a bűneik következményét. Ez a legnagyobb baj, hogy ha nem adjuk oda az Úrnak azt, ami az Övé, eljön a gonosz, elveszi, és az mindörökre elvész. Az arany, melyet odaadtak, és amelyből az aranyborjú készült, mindörökre elveszett. Azt már nem tudták használni az Úr számára.”

“Voltak olyan helyzetek, amikor Isten el akarta pusztítani a népet, egyszer a Sínai-hegynél és egyszer Kádes-Barneánál. Vajon tényleg el akarta pusztítani őket? Mert ha tényleg ez lett volna a célja, akkor nem helyezte volna oda Mózest. Mózes közbenjárása által tudott a nép tovább menni. De úgy hiszem, hogy Istent annyira megelégítette ez, pedig Ő mindent tud, Őt nem érik meglepetésszerűen a mi bukásaink. Őt semmi sem lepi meg. Mégis, úgy hiszem, nagyon örült Mózes hozzáállásának. Az első alkalommal, amikor Isten azt mondta: „hagyd, hogy elpusztítsam őket, és téged nagy néppé teszlek”, Mózes könyörgött. Ismerjük azokat a szavakat. De az 5Mózes 9. részében azt írja az ige, hogy Mózes negyven nap és negyven éjjel állt az Úr előtt, ennyire azonosította magát a néppel, és a szívén viselte a sorsukat. Mikor Isten látta, mi történik, mit tesz Mózes, Ő sem tehetett mást. Mert Isten mindig így szól: keresek egy embert. Tudja, hogy nem sok embert talál.
A dolgok össze vannak bonyolódva, sok probléma van a kereszténység körében, és nagyon könnyen eltérünk a helyes iránytól. A jó kezdet után hamarosan azt látjuk, hogy már messze eltértek az igazságtól. Ezért mondja Martin Shake: Mózes könyörgött az Úrhoz; és egyes fordítások azt mondják: meggyőzte, rábeszélte az Urat. De nem mondhatjuk azt, hogy ez történt, mert egyszerűen csak közbenjárt, és az ő közbenjárása mutatta meg valójában az Úr szívét a nép iránt. Isten nem akarta őket elpusztítani.”

Tovább a teljes szolgálatra: Követendő példák – Mózes és Pál, akik közbenjártak a népért

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése

A szeretet erejének stratégiai jelentősége (T. Austin-Sparks)

A gyülekezet mennyei elhívása, vezetése és hadviselése c. könyv 6. fejezete.

PDF: Austin-Sparks_A_szeretet_erejenek_strategiai_jelentosege

Ebben a sorozatban Isten népének mennyei elhívásáról, magatartásáról és hadviseléséről gondolkodunk az Efezusi levélben kijelentett dolgok alapján. Utolsó két elmélkedésünkben legfőképpen azzal foglalkoztunk, hogyan viszonyul a Szent Szellem ehhez a három dologhoz a levélben – a Szent Szellem és az elhívás, a Szent Szellem és a magatartás, a Szent Szellem és a hadviselés. Úgy vélem, egyértelmű, hogy nem fogunk tudni minden egyes, Szent Szellemről szóló szakasszal foglalkozni a levélben, hanem inkább azt a benne lévő általános üzenetet nézzük meg, hogy a Szent Szellem milyen szorosan kapcsolódik mindenhez; és kicsit még ott folytatjuk, ahol az előző elmélkedésünket befejeztük.

Az egyéni tanulmányozás szempontjából azonban hasznos lehet, ha jelölöm az egyes irányokhoz kapcsolódó szakaszokat. Az elsőben – a Szent Szellem és az elhívás – egy alapvető szellemi állapot szükséges a szellemi áldásokhoz: Efezus 1,5.

Majd, mint pecsétet, elküldi az ígéret Szellemét, mely az örökség záloga a céllal, az elhívással, illetve az örökséggel kapcsolatban: Efezus 1,13-14.

A 15-23. versekben az Ige, mint a bölcsesség és a kijelentés Szelleméről beszél.

Az Efezus 2,18-ben azt látjuk, hogy egy Szellemben mehetünk az Atyához; azaz a Szellemet itt úgy mutatja be, mint az Isten jelenlétébe vezető utat, ami azt jelenti, hogy csakis a Szellem által jöhetünk Isten jelenlétébe, „őáltala van menetelünk mindkettőnknek az Atyához”.

Majd az Efezus 2,21-22-ben a Szellem lakhelyének épülő gyülekezetről beszél – ami azt jelenti, hogy a felmagasztalt Krisztus most nem más, mint Krisztus a gyülekezetben, és ez sokkal többet jelent annál, mint amit most meg tudunk vizsgálni. Többek között például azt jelenti: Isten céljának a Szent Szellemre bízott végrehajtása nem valahogyan a távolból történik, hanem ez belsőleg zajlik. Az Úr Jézus most nem a mennyből csinál valamit, hanem (Szelleme által) a gyülekezeteken belül, Isten lakóhelyén, a Szellemen keresztül.

Ebben a részben az utolsó szakasz, mellyel most foglalkozni fogunk, mert annyira szerteágazó, az Efezus 3,16-19-ben van: „Hogy adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, hogy Krisztus lakjon hit által a szívetekben a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt, hogy mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjétek Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig” (Károli 2011).

Ez óriási jelentőségű szakasz, és ahogy látni fogjuk, összefoglalást is ad; azaz visszanyúlik a levélben előzőleg említett témákra, fölveszi azokat és magába foglalja, de nem áll meg itt, hiszen Pál nem fejezetekben és igeversekben írta a levelét. Egyenesen haladt tovább, és ez az összefoglaló rész azonnal továbbmegy abba, ami a következő részben folytatódik, ahogyan arra rámutattunk – a gyülekezet magatartására, mennyei járására, és utána a harmadik, utolsó szakaszra: az Úr népének menyei hadviselésére. A levél minden része bele lett foglalva ebbe a kis részbe az Efezus 3 végén. Nagyon fontos, hogy ezt felismerjük.

Világosabban meg fogjuk látni ezt, ahogyan tovább haladunk, de most szeretnénk ezt azonnal megragadni, mert annyira lényeges és átfogó dolgot mond itt az apostol, és amikor azt mondjuk, „az apostol”, a Szent Szellemet értjük; úgy értjük, hogy a Szent Szellem sokkal-sokkal többet ért itt, mint amit akár Pál, akár mi magunk egyáltalán valaha is láttunk. Ahogy a Szent Szellem tanítása és megvilágosító munkája alá jövünk, képesek vagyunk meglátni az igazságot ezeknek a dolgoknak a mentén, melyeket a Szent Szellem leíratott; és a hozzáállásunknak mindenhez, amit csak a Szent Szellem adott, mindig ilyennek kell lennie: van valami több, ami ismeretes a Szent Szellem számára, mint amit mi fölismertünk; és ott van még elég, amit felismeretlenként ki kell jelentenie, hogy elvihessen bennünket a legutolsó lépéshez Isten tervének útján, mert amit a Szent Szellem mond, abban benne van Isten teljes szándéka; és meg kell látnunk, hogy amit Ő mond, az valójában hogyan érint bennünket, hiszen mi vagyunk azok, akiket végzése (előzetes terve) szerint elhívott. Ez tehát az a terület, melyet most egy darabon körüljárunk.

A szeretet stratégiai értéke és ereje

Tekintsünk vissza [az Efezusi levélre]! Olvassuk el újra azokat a csodálatos dolgokat a mennyei elhívásról, vegyük végig az első három fejezetet apránként! Gyakorlatilag szavanként végigvehetjük, mert a szavak súlyosak, hatalmas jelentőségű szavak. Látjuk a képet kibontakozni, Isten hatalmas célját az örökkévalóságtól fogva; a gyülekezet kihívását az örökkévaló tanácsvégzés szerint, s az egész egy olyan napra mutat, amikor a gyülekezet egy dicsőséges gyülekezet lesz minden folt, ránc vagy efféle nélkül, teljes egyesültségben az Ő Fiával, aki a gyülekezet Feje – a valóságos eszköz, mely által Isten kormányozni fogja ezt a világegyetemet a mennyben és a földön; erre szól az elhívás.

Majd azt látjuk, hogy ez ellen a cél ellen, az elhívás, az Istennek ezen szándékával szemben; Istennek a gyülekezettel kapcsolatos, kimondhatatlanul nagyszerű gondolatával szemben a gonosznak egy egész hatalmas rendszere áll, hogy szinte kimeríthetetlen erőforrásaival meghiúsítsa, elbuktassa, lehetetlenné tegye a megvalósulását; egy óriási, hadviselő hierarchia, fejedelemségek és hatalmak, a sötétség világának urai, gonosz szellemek seregei a mennyeiekben, tüzes nyilakkal és számtalan csalárdsággal felfegyverkezve. Célpontjuk pedig Istennek a gyülekezettel, Krisztussal és az Ő tagjaival kapcsolatos szándéka. Ez a kettő áll egymással szemben – a cél, és a cél ellenségei.

Az Úr pedig jön, és azt mondja: „Ebbe lettetek elhívva, és ezek a ti ellenségeitek; és azt akarom, tudjátok, hogyan fogtok nyerni, és a cél hogyan fog megvalósulni bennetek és általatok; hogyan fogjátok elérni a dicsőséges végcélt, mert ez nem rajtatok kívül fog megtörténni; ez bennetek lesz elvégezve.”

És látván, hogy a cél háborút kreált, szörnyű háborút, tudnunk kell, hogyan menjünk a harcba, és hogyan mehetünk a harcba a győzelem bizonyosságával. A legelső pedig, amit mondani akarok erről a háborúról, hogy a fő stratégiánk a szeretet. A legstratégiaibb dolog az örökkévaló cél megvalósításában és a gonosz erőivel szembeni hadviselésben a szeretet. Ez erő kérdése, ugye? „hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberbe(n)”. Ezt imádkozzuk, megragadjuk ezeket a szavakat, és mindvégig az erőre gondolunk; a hatóerőre, a hatalomra gondolunk, és észrevesszük, hogy ezeknek a szavaknak a kontextusa – erő, hatalom, megerősödés – mindig a szeretet.

Ennek a megerősítésnek a célja – tehát a Szent Szellem célja ebben a vonatkozásban – az, hogy meggyökerezzünk és megalapozódjunk a szeretetben, azért, hogy erősek lehessünk. Erősek, hogy megértsünk mit? Isteni gondolatokat? Igazságokat? Nagyszerű eszméket Istenről? Nem, erősek, hogy képesek legyünk megérteni, mi a szélesség, hosszúság, magasság és mélység, és megismerjük Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjünk az Isten egész teljességéig. Az egész a szeretettel van összekapcsolva, és a Szent Szellem világosan azt mondja itt, ha van szemünk meglátni: ahogy a gyülekezet meggyökerezik és megalapozódik a szeretetben, úgy lesz képes az ellenséggel győzedelmesen szembeszállni.

Nem akarok nagyon alacsonyra ereszkedni, de hiszen nem látjuk ezt a világban is? A háborúskodó nemzetek mire törekszenek? Mi a győzelmi stratégiájuk fő tényezője? A nemzet egysége; a nemzetnek egynek, szilárd egésznek kell lennie. Mi egyik ország stratégiája a másik ellen? A másik belső bomlasztása, a gyanakvás és a kétkedés magjainak elhintése közöttük, hogy belsőleg megosztottak legyenek a saját magukat és az egymást, a vezetőiket és a vezérlőelveiket illető kérdések mentén. Mindent megtesznek tehát, hogy a propaganda eszközeivel elérjék a belső bomlasztást a másik oldalon, ami hatékony győzelmi stratégia. Nem akarom hosszan fejtegetni, hiszen értitek, mire gondolok.

Nem pontosan ezt a munkát végzi az ördög, hogy megrabolja a gyülekezetet az erejétől a harcra? Nem pontosan ezt csinálják a gonosz szellemek, hogy legyőzzék a gyülekezetet és meghiúsítsák Isten szándékát? Nem igaz az, hogy a gyanakvás, kétkedés, előítélet és az összes hasonló dolog fojtogató felhője jobban eléri az ellenségnek azt a célját, hogy a gyülekezetet gyengeségbe, belső megosztottságba, szétszóródásba és bénultságba vigye, mint bármi más? Ami pedig igaz általánosságban véve az egészre nézve, igaz a legkisebb létszámú keresztény közösségekre is. Az ellenség erre fog törekedni, mert mindig is sikerrel járt ebben. Sokkal hatékonyabb számára, mint akármilyen más módszer.

Lépjünk kicsit vissza arra a nyomorúságos területre, melyet az imént érintettünk, és gondoljuk végig, hogy mennyivel megfelelőbb és hatékonyabb lenne bármelyik hadakozó országnak, ha az ellenséget annyira fel tudná őrölni belülről, hogy az teljesen összeomlana, mint hogy frontális támadást intézne ellene, és a saját vérét is ontaná a küzdelemben. Ha mód van arra, hogy valaki egyetlen csapás nélkül, mindössze belső propaganda által nyerjen, akkor a haderőt érintetlenül sikerült megőrizni, és az összes erőforrást más, további célokra lehet fordítani. Látjuk, hogy a Sátán hogyan reprodukálja magát még ebben a világban is a közönséges emberi szinten, ott, ahol ő kormányoz.

Nézzünk mögé, és lássuk meg, hogy ugyanezt csinálja szellemi értelemben a gyülekezet ellen is. Hiszen, ha a Sátán sikeresen győztes csapást tud mérni a gyülekezetre azáltal, hogy megosztja az Úr népét a gyanakvás révén, miért jönne elő a nyílt konfrontáció sokkal nyilvánvalóbb, veszélyesebb és költségesebb módszereivel? Hiszen mindent elér egyetlen ökölcsapás nélkül is – és ez annyira szánalmas és tragikus, hogy ha fölismernénk, a szívünkben nagyon föllázadnánk ellene, jobban, mint bármi ellen.

A Sátán könnyedén megnyomorított bennünket azáltal, hogy beleavatkozott az egymással való közösségünkbe. Kivont bennünket a harcból azáltal, hogy közénk állt, és elérte, hogy egymásra kétkedéssel, gyanakodva nézzünk, hogy bogarat ültessen a fülünkbe valakivel kapcsolatban. Pedig az ilyesmi legtöbbször nem más, mint hazugság, egyszerű hazugságpropaganda. Nem igaz a dolog, de bele tud vegyíteni éppen elég igazságot ahhoz, hogy valószerűnek tűnjön, de legalábbis foglalkozzunk a gondolattal. Ó, mekkora szüksége van az Úr népének szellemi ítélőképességre és éberségre, hogy ne higgyünk el mindent azonnal, még akkor sem, ha teljesen igaznak látszik! Azt kellene mondanunk, „várj egy kicsit, előbb bizonyosodjunk meg afelől, hogy ez a teljes igazság, és csakis az igazság!”. Óriási stratégiai értéke van a szeretetnek a szentek között, és biztosak lehetünk benne, hogy amikor a Szent Szellem ilyesmit mond, akkor nagy dolgokat akar elvégezni; és Ő a legnagyobb dolgot – Isten szándékát bennünk – tartja a kezében.

Ő úgy jön, mint a hatalom, az erő Szelleme, de ne feledjük, hogy ezt a gyülekezetben a szeretet mentén kell értelmezni. A mi erőnk az egymás iránti szeretetünkben rejlik. Ezt soha ne feledjük! A Szent Szellem erejét a gyülekezetben a szeretetben kifejezve kell érteni. Tudjuk, hogy különbség van aközött, mit jelent Úrnak, illetve Fejnek lenni. Pusztán egy újabb oldala ugyanannak a dolognak. Krisztus Fejként adatott a gyülekezetnek minden dolog fölött, és később azt olvassuk, hogy a férj feje a feleségnek, úgy, ahogyan Krisztus Feje a gyülekezetnek.

Ha visszamegyünk a Korinthusi levélhez, ott nem olvasunk egyértelmű kifejezésekkel és fogalmakkal arról, hogy Krisztus a Fej, bár egy helyen van ugyan erre némi utalás, de nem erről szól, hanem arról, hogy Krisztus Úr. Miért? Mert a korinthusi állapotok olyanok voltak, hogy arra volt szükség, hogy Krisztus Úr legyen, amikor azonban Efezushoz érkezünk, a korinthusi talajról a mennyeiekbe emelkedünk, és Krisztus itt Fej.

A férj nem ura a feleségének, hanem a feje a feleségének. Bizonyos értelemben igaz, hogy az Úr Jézus Ura a gyülekezetnek, de nem hívják így. Fejnek hívják. Mit jelent valaki Fejének lenni? Azt, hogy itt a szeretet az elsődleges. Úrnak lenni azt jelenti, hogy valaki uralkodik a másik fölött. Ha uralomról van szó, akkor ott alá kell vetnünk magunkat. Férj és feleség között azonban nem ez a viszony áll fenn, ott a szeretet áll az első helyen, ahogyan az Efezus 5 elég világosan megmondja: „Ahogyan Krisztus is szerette a gyülekezetet”. Ő a Fej. Nincs semmilyen zsarnoki uralom Krisztus részéről, ha a gyülekezetről van szó. Látjátok itt a különbséget? Ha „korinthusi” módra élünk, akkor meg kell ismerünk Őt, mint Urat, alá kell Neki vetnünk magunkat, össze kell töretnünk. Ha „efezusi” módra élünk (nem biztos, hogy szeretem ezeket a kifejezéseket), tehát mennyei módon, akkor nem kell megtörnünk Krisztus uralma alatt, hanem meg kell hajolunk előtte, mint Fej előtt. A szeretet az elsődleges, és ez jelenti az erőt. Így kell lennie, ha győzni akarunk az ellenség fölött.

Soha nem fogunk tudni szembenézni ezzel az ellenséggel, ha még előbb meg kell törnünk Jézus Krisztus uralma alatt, de szembeszállhatunk vele, ha meghajoltunk Előtte, mint Fej előtt, az Ő mindent felülmúló szeretetében. „Hatalmasan megerősödjetek az ő Szelleme által a belső emberben, (…) a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt (…) Krisztus minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy így beteljesedjetek az Isten egész teljességéig”.

Hogyan tudjuk, ezt nagyon röviden összefoglalni? Ez az üzenet, szeretteim. Egy új helyzetről beszélünk, amellyel új erő jár, a szellemi hatalom felemelkedett helyzetéről, ahol az ellenség legyőzöttnek bizonyul, ahol valóban felette vagyunk Krisztusban. És ez nagyon is gyakorlati dolog lesz! „Viseljétek el egymást szeretetben”! „Bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” „Járjatok szeretetben” – mondja az apostol ebben a részben – magatartás! – járjatok szeretetben. „Igyekezzetek megtartani a Szellem egységét”. Ez az ellenséggel szembeni helyes stratégia! Ez a pozíció szükséges a mennyei hadviseléshez. Elvesztettünk már nem egy nagy szellemi harcot, és az ellenségnek van bőven oka kárörvendeni, amikor valamilyen mondvacsinált ügy, valamilyen apró hazugság miatt két hívő közé tud állni, és belepiszkál az egymással való közösségükbe, vagy amikor sikeresen elhinti a gyanakvást, a kétkedést az emberek gondolataiba valami olyasmiről, amit az Úr pedig éppen használ.

Az ellenség jól ismeri az egységnek, a Szellem egységének, a Szellem szeretetének értékes voltát. Tudja, mennyit számít, és biztosra vehetjük, hogy mindannyiunknál ez lesz az elsődleges célpontja. Fogadjuk ezt meg, legyünk mindig nagyon éberek ebben a dologban! Amikor a hadszíntérre lépünk, azt mondja az Ige, hogy nem csak imádkozzunk minden időben, hanem hogy ugyanezen dologban vigyázzunk éberen minden állhatatossággal! Az ellenség nem válogat a módszerekben, bármire képes. De hadd ismételjem, hogy legtöbbször nem is valós dologról, hanem csak valami érzetről van szó.

Eszembe jut egy eset, ami jól illusztrálja ezt. Sosem felejtem el, mert életreszóló lecke volt számomra, és azóta is mindig nagy segítségemre van. Régen, még az elején, amikor az Úr a kezelésébe vett, és egy nagyon komoly válsághelyzeten vitt át az életemben, ami a legnagyobb dolog volt, és ennek a szolgálatnak a kezdete; és épp azt tanultuk, hogy mit jelent a Krisztusban való hatalom a gonosz erői fölött, nagyon kis egyszerű, de nagyon is pontosan kiszámított első leckét kaptam.

Az egyik Úr napjának reggelén Paterson testvér bejött a szobámba közvetlenül az összejövetel előtt, és ahogy bejött, mintha egy óriási jégfal került volna oda kettőnk közé. Úgy jött be, mint egy jéghegy, és én is teljesen lefagytam. Az egésznek volt valami baljós és gonosz érzete. Amint ezt így magamban azonosítottam, ránéztem, és megkérdeztem:

  • Mi van veled?
  • Semmi.

Egyenesen a szemébe néztem: – Komolyan azt mondod, hogy nincs semmi?

  • Nem, tényleg nincs semmi, amiről tudnék.

Azt feleltem, hogy ezt nem hiszem, és megkérdeztem: – Mondott neked valaki valamit rólam?

  • Nem.
  • Akkor mégis mi a baj? Valami csak van benned?

Azt mondja: – Ó, igen, most, hogy így mondod, úgy érzem, van valami…

  • De abban biztos vagy, hogy semmi konkrét dolog nincsen, nincs valami kérdésed, nincsenek-e kétségeid valami felől, nincs-e valami, amit tisztáznunk kellene?
  • Nem, semmi ilyen.
  • Akkor – mondtam –, letérdelünk az Úr előtt, és leromboljuk ezt a dolgot.

Letérdeltünk együtt, és az Úr nevében ellenálltunk az ördög munkájának. Azonnal el is tűnt. Ami utána következett, meg is magyarázta az egészet. Az Úr napja volt, és az ellenség látta, hogy valami készülőben volt azon a napon, amit meg akart akadályozni, ezért bejött ezzel a puszta érzettel – ami nagyon is valóságos volt nekem, teljesen lebéníthatott volna, ha nem bántunk volna el vele. De ott azonnal elbántunk vele, tisztáztuk, eltávolítottuk, és a nap többi részében történtekből ki is derült, hogy mit akart az ellenség megakadályozni. Egyértelművé vált, hogy a Sátánnak nagyon fontos volt az a nap, mert az Úrnak is nagyon fontos volt az a nap.

Nagyon sokszor történik, hogy a Sátán a gonosz szellemeivel jön, és valamit kifundál. Ha hitelt adunk neki, az pusztító kihatással lesz a másikkal való kapcsolatunkra. Ha a dolog valós, akkor rendezzük az Úr előtt. Ha nem valós, akkor romboljuk le. Nagyon vigyázzunk, hogy mit fogadunk el azokból a dolgokból, melyek az egymással való közösségünket megszakítják! Biztosra vehetjük, hogy az ellenségnek fűződik hozzá érdeke. A Szent Szellem szeretetének hatalmas stratégiai jelentősége van! Az Úr tanítsa meg nekünk, mit jelent.

A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban (T. Austin-Sparks)

PDF: A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban

A gyülekezet mennyei elhívása, hatalomgyakorlása és hadviselése (The Heavenly Calling, Conduct and Conflict of the Church) c. könyv 3. fejezete

Eredeti: The History of the Church Illustrated in the Old Testament

Olvasmány: Efezus 1

Előző elmélkedésünkben arra a kérdésre kerestük meg a választ, ami az Efezusi levél fő témája is, és így szól: Igazolja-e vajon az Írás azt a nézetet, hogy nekünk, az Úr népének meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk a Krisztussal való jelenlegi egységet a szellemi ellenségeink fölötti hatalom gyakorlásában?

Erre a kérdésre a legelső válaszunkat Krisztus jelentőségében találtuk meg. Miért van szükség Krisztusra? Miért lett testté? Miért halt meg, miért támadt fel, miért ment föl a mennybe, és miért lett fölmagasztalva? Ezek közül a krisztusi szakaszok közül mindegyik összefügg velünk, az Úr népével; olyan értelemben, hogy most a saját tapasztalataink szintjén kell megismernünk mindazt, ami Őbenne, aki az Isten jobbjára ült a mennyekben, igaz lett. Továbbra is ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Nem távolodhatunk el Krisztustól, mindig Őrá kell néznünk, de ezt különböző nézőpontokból tehetjük.

Egy pillanatra mégis megállok, hogy hangsúlyozzak valamit. Az Úr számára az Ő népeként a mi legfőbb értékünk abban rejlik, hogy milyen mértékben számít a jelentőségünk a szellemi világban – nem pedig az, hogy mennyire hiszünk az igazságban, hogyan vélekedünk egy tanításról, vagy mennyi kézzelfogható dolgot teszünk Érte itt a földön. Ez mind fontos lehet ugyan, meg is van a helyük, de a gyülekezet – mely az összes hívőt jelenti – valódi értéke az, ami belőle a láthatatlan világban megnyilvánul: annak mértéke, mellyel Krisztusnak az Ő felmagasztalásában kinyilvánított uralmát, irányítását, vezetését, abszolút győzelmét a gyülekezet alkalmazni képes a vele szemben álló szellemi hatalmasságok láthatatlan régiójában. A megfelelő helyre kell tennünk tehát a hangsúlyt.

Elérkeztünk tehát az Efezusi levél legfontosabb kijelentéseihez. Ez a levél valóban a legalapvetőbb, legfontosabb dolgokhoz vezet bennünket, itt igazán a leglényegesebbekhez érkezünk; nem az üdvösségünk kezdeteiről beszél, nem is a keresztény élet különféle, földi vonatkozásairól, hanem a gyülekezet életének, megtapasztalásainak és elhívásának a teljes, bevégzett képét tárja elénk. A legfőbb, leglényegesebb dolgokhoz érkezünk el ebben a levélben, ahol mindenre az Isten eredeti és tökéletes szándékával való összefüggésben derül fény. Ez a szándék fogant Isten gondolataiban a világ megalapozása előtt, és ezt tervezte el az örök tanácsvégzés szerint.

Ahogyan korábban rámutattunk, itt nem a részleteket találjuk, az egyes szakaszokat, hanem magát a beteljesülést. Isten gondolataiban egy test volt, egy gyülekezet, egy olyan társaság, mely végül megérkezik az Ő Fiával való egységbe, úgy, ahogyan a test csatlakozik a Fejhez, és szellemi uralmat gyakorol a mennyben és a földön. Ez Isten elgondolásának célja. Sok olyan dolog van, ami ehhez vezet, de ezek végtére is csak a célhoz vezető eszközök. A kegyelemről szóló tanítások, melyek oly csodálatosak és áldottak, mind ezért a célért vannak, ahogyan ez a levél ezt annyira egyértelművé teszi. Szépen egybefoglalja: megváltás, bűnbocsánat, a vér – minden ilyesmi itt van, de mind az Isten által kigondolt célra mutat: a gyülekezetre, erre a testre, melyben a menny igazgatása a mennyen és a földön keresztül ezekkel együtt megvalósul.

Ezeknek a legfőbb és leglényegesebb dolgoknak az esetében pedig egyedül az számít, hogy mekkora a jelentőségünk, mennyire tudunk hatékonyak lenni a szellemi régiókkal való kapcsolatunkban. Nem gondolom, hogy ez a jövőt illető prófétikus megállapítás lenne, mivel úgy vélem, ennek már most vannak tapasztalható jelei: ahogy a gyülekezet egyre közeledik a korszak végéhez, egyre kevésbé fogja tudni végezni földi munkáját az Úrért – azokat a dolgokat, melyeket hosszú időn át végzett szerte a világon; és egyre inkább felismeri az elhívást, hogy létezését a szellemi régiókban igazolja, sokkal inkább, mint az ideig valóban.

Ennek fele sem tréfa, mert mindennek nagyon komoly jelentősége van a gyülekezet számára a végén. Ha ebben nem sikerül elérni áttörést, és nem tudunk az ellenséges hatalmasságok, fejedelemségek és szellemi seregek világában uralomra jutni, akkor végünk. Néhányan talán nem tudjátok ezt elfogadni. Ha nem tudjátok megragadni, ne aggódjatok. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik pontosan értik, miről beszélek, és egyértelmű számunkra, hogy ez a helyzet egyre eszkalálódik, és jó lenne, ha a hívők felismernék ezt.

Természetesen ezt is jól kell érteni! Mindez ugyanis nem jelentheti azt, hogy nem törekszünk többé a szokásos, alapvető munkát végezni az Úrért. Nem szabad felhagynunk az elveszettek keresésével és az üdvösség hirdetésével, vagy bármivel, amivel meg lettünk bízva, csak azért, mert ennél magasabb régiókban van dolgunk. Nem, nem szabad ezeket abbahagynunk. De mégis, fel fogjuk fedezni, hogy ehhez a magasabb dologhoz a keresztény élet szokásos eszköztáránál valami többre van szükség; hogy az erőforrásainknak egy másik világban kell lenniük; és képeseknek kell lennünk a látható helyzetek mögé látni, ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, az nem jelent számunkra fényes kilátásokat itt, az emberek között. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ha jól ítélem meg az idők jeleit, akkor számíthatunk rá, hogy rendkívüli mértékben meg fog erősödni a szellemi ellenállás az Úr érdekeivel szemben. Nagyon is érthető, hogy ez így van. Ha a korszak végéhez közeledünk – a feltételes módot akár ki is hagyhatjuk, és akkor kijelentő módba kerül – de most az érvelés kedvéért így mondom: HA közeledünk a korszak végéhez, akkor mi is ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége? A Sátán rangszervezetének (hierarchiájának) megdöntése, és helyére Krisztus és a gyülekezet trónra emelése. Természetes, hogy növekszik az ellenállás ez ellen. Teljesen logikus; és ezért fontos, hogy minden lehetséges nézőpontból felismerjük a dolgok valódi természetét, és ezért, ha az Úr kijelenti számunkra ezt az üzenetet az Efezusi levélben a gyülekezet mennyei elhívásáról, hatalomgyakorlásáról és hadviseléséről, az nagyon alkalmas és időszerű lesz az Úrtól a számunkra.

A lényeg tehát, hogy Isten gyermekének és Isten gyülekezetének valódi és legfőbb értéke a láthatatlan világban kifejtett hatékonyságában rejlik. Ha nem ismerjük ezt a titkot abban a régióban, akkor veszteséget fogunk szenvedni, szétforgácsolódunk, az ellenség hatalmas zűrzavart fog csinálni belőlünk és a dolgainkból, a játékszere leszünk, és ahol csak tud, akadályozni fog. Ezért olyan fontos, hogy eljussunk abba a helyzetbe, melyről ez a levél ír.

Most pedig nézzük a következőt, miszerint az Ige arról biztosít, hogy elhihetjük, az Úr azt akarja, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a jelenben is az egységet Krisztussal a szellemi erők fölötti hatalomban. Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy ezzel kapcsolatban mennyire fontos megérteni Krisztust megtapasztalásainak minden területén.

Ez nem valamilyen mély dolog, hanem könnyen fölismerhető, hogy az Úr Jézus nem emeltetett föl, míg teljesen át nem élt mindent a földön. Az Úr Jézus földi megtapasztalásai értünk voltak, nem Önmagáért. Minket leszámítva Istennek nem kellett volna testet öltenie, csecsemőként Betlehemben megszületnie, és gyermekből felnőtté válnia. Neki, a Maga részéről nem volt szüksége arra, hogy itt élje az életét, elszenvedje a halált, és utána újra visszakerüljön a dicsőségbe, s elfoglalja a trónt. Ez olyan megtapasztalási ciklus volt, ami értünk történt, és úgy, mintha közülünk történt volna eggyel. De ez az Egy mennyire más volt! Senki más nem állhatott volna a helyére, senki nem tudta volna elfoglalni ezt a tisztséget, mégis minden úgy történt, mintha miközülünk történt volna eggyel.

Lehet, hogy nehéz számunkra fölfogni, hogyan lehetett Krisztus a megtestesülésben olyan, mint mi, de ha pontosan és világosan tudnánk, mit jelent az Istennel való egység, az isteni egyesülés, akkor megértenénk a testté lételt; Isten egybeolvasztja Magát az emberrel, és az embert Önmagával.

Az Úr természetesen soha nem szűnt meg Istennek lenni, de olyan formát öltött, mely az embert és Istent szellemi egységbe és szellemi közösségbe hozta. Ez olyan fogalom, melynek helyes és teljeskörű megértése meghaladja a felfogóképességünket, emiatt tele van veszéllyel a tanítás területén. Mégis, a mélyén a legcsodálatosabb dolog rejlik, amit csak el tudunk képzelni: hogy Ő testté lett értünk, és nem csak miértünk, hanem bizonyos értelemben úgy is, mint mi. Azaz, amikor az Úr Jézus Krisztusra nézünk, és meglátjuk, hogy Ő Isten és ember egy személyben, rájövünk, Isten mit tett azért, hogy ezt az egységet Őközte és az ember közt elhozza.

Ez annak a része, ahogyan a magunk számára meg tudjuk tapasztalni az Úr Jézust. A testté létel értünk van, akár megértjük, akár nem. Bizony értünk van, és méghozzá annyira szoros köze van hozzánk, hogy Jézust úgy szánta Isten emberré lenni mint mi, hogy bennünket is megtestesítsen Önmagában. „Az Ő testének tagjai vagyunk”. Az utána következő mondat lehet, hogy későbbi hozzáadás, de szerintem, nagyon jó: „mert az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és az ő csontjaiból valók” (Ef 5,30). Egyek!

Az Úr Jézus összes többi megtapasztalása is nem csak értünk történt, hanem úgy történt, mintha velünk történt volna; és még mielőtt eljutnánk a haláláig, láthatjuk az életét. Különben nincs értelme az Úr Jézus életének azon a harminchárom éven keresztül, csak úgy, ha a mi helyünkben csinálta végig. Volt egy olyan Ember Isten számára, aki a megpróbáltatások és a nehézségek közepette is megelégítette Őt. Isten be akart vinni egy Embert a dicsőségbe, aki szenvedés által vált tökéletessé, és erre nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk. Hálát adok Istennek, hogy van egy Valaki a dicsőségben, egy Ember, aki tökéletesen eleget tett Istennek emberi formában, minden emberi próbatételen és kísértésen keresztül, és kimondhatom azt, Isten engedélyével, hogy az az Ember nem csak képvisel engem, hanem Isten szemében olyan, mintha én lennék ott Isten jelenlétében. Azaz Isten Őbenne rám néz, és Őrá néz értem. Isten számára ez az Ember a győzelmes, tökéletességre jutott földi életet testesíti meg.

Az Ő halála nem csak értem, értetek, a bűneinkért történt. Ez a mi halálunk is, úgy halt meg, mint mi, mintha mi haltunk volna meg; és feltámadásában, a mennyei helyekre való felmenetelében és felmagasztaltatásában bevégezte az ember életének teljes ciklusát – értünk és úgy is, mint mi (bennünket magába foglalva); és ezután, amikor ezt elvégezte, Ő adatott nekünk Fejként számunkra, és nem csak számunkra, hanem úgy is, mint mi. Nézzük meg újra ezt a nagyszerű kijelentést: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,22-23, ÚF). Tudjuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten itt adja nekünk először Krisztust, de van egy második esemény is. „És Őt adta főül mindenek felett a gyülekezetnek” (Vida ford.), az pedig, hogy Őt adta mindenek felett Főül a gyülekezetnek, egyszerűen azt jelenti, hogy Benne minden úgy van egybefogva, hogy az a gyülekezetért, a gyülekezet számára legyen. Azaz, minden, ami Benne van, a gyülekezet számára van, és az Ő teljes és bevégzett életciklusa a megszületéstől a dicsőségig a gyülekezeté; a testté lételtől a megdicsőülésig minden a gyülekezetnek van. A mi születésünk, és onnantól minden életeseményünk egészen a megdicsőülésünkig azért van, mert Ő már értünk befejezte ezt a ciklust; és Főül adatott számunkra. Minthogyha Isten, miután mindent elvégzett Benne, így szólt volna: „Ez a tiéd; neked adom. Az egész érted van – a gyülekezet”. Mennyire szükséges hát Krisztust Isten teljes gondolatának megfelelően megragadnunk; hogy meglássuk, mi Krisztus jelentősége mindabban, amit Isten eltervezett.

Mármost, ezt nem csak abban látjuk teljes mértében kijelentve, ahogyan az Úr elhagyja a dicsőséget és visszatér a dicsőségbe, hanem pontosan ezt vetíti előre az Ige onnantól kezdve, hogy az egész szükségessé vált. Kíváncsi vagyok, hogy megragadtátok-e valóságosan, jelent-e számotokra valamit személyesen az, hogy az „egy új ember”, melyről az Efezusi levél beszél, nem a világtörténelem egy későbbi pontján jött el, nem valami után következik, hanem minden mást megelőz?

Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy először voltak a pogány népek, azután következtek a zsidók, tehát akkor zsidók és pogányok éltek egy időben, és utána később lett a gyülekezet – egy későbbi valami. Ez azonban távolról sincs így! Mielőtt egyáltalán olyasmi, hogy pogány vagy zsidó lett volna, már volt a gyülekezet. Minden egyebet megelőz. Ez volt Isten első gondolata, az Ő elsődleges gondolata. Pogányok és zsidók – lehet, hogy Isten kegyelméből és Isten szuverenitásából mindkettőnek nagyszerű története van, de akárhogy is, a földhöz tartoznak, és ezen belül is adott időszakokhoz. A gyülekezet nem tartozik a földhöz, és nincs időhöz kötve. A gyülekezet az örökkévalóságtól az örökkévalóságig van jelen Isten gondolataiban. Nem valami után következik; ezért minden más dolog a világtörténelemben örökkévaló elveken és örökkévaló gondolatok alapján épült föl, és örökkévaló törvények kormányozzák; amikor tehát visszatérünk az Ószövetséghez, azt találjuk, hogy a történet egész folyását Krisztus irányítja, méghozzá Krisztus ebben az örökkévaló értelemben, amikor a gyülekezetről van szó.

Hadd magyarázzam el világosabban! Történelmileg az Ószövetség két fő részre oszlik. Az egyik rész Ádámtól, vagy ha tetszik, Ábeltől fut Mózesig, utána pedig Mózestől Krisztusig. Ez nem kifejezetten Ószövetség, de értitek, mire gondolok – hogy egyenesen Krisztushoz vezet bennünket. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy az első részt – Ábeltől vagy Ádámtól Mózesig – teljes mértékben azok az elvek irányítják, melyekről beszéltünk. Hogyan? Először is, Isten elsődleges gondolata az, hogy az ember a szellemi uralom helyét foglalja el. Majd ezzel kapcsolatban jött: a halál – a bűn miatt és a bűnnek; a feltámadás – élővé válni Istennek és Isten céljai számára; a mennybe való felmenetel – lényegét tekintve nem földi, hanem mennyei nép, vagy ember; a felmagasztaltatás. Ez tehát az első rész Ádámtól vagy Ábeltől Mózesig.

Láthatjuk pontosan ezeket a törvényeket egyiket a másik után a pátriárkák történetében megjelenni. Vegyük Ádámot! Mire alkotta őt Isten? „Uralkodóvá tetted őt” (Zsolt 8,6). Ábel – ő miről tesz bizonyságot? A bűn miatti halálról, és hogy Isten hogyan távolítja el a bűnt. Noé – feltámadás; Énók – felmenetel; és József – trónra emelés. Jelentős hézagokat hagyok ki persze, de látjátok az elveket. Pusztán azt szeretném megmutatni, hogy azt az első, hosszú ideig tartó részt (mely valóban hosszú: több évszázadon, sőt, gyakorlatilag két évezreden át tartott), Krisztus ezen elvei szerint irányította Isten; ugyanazon elvek szerint, melyeket az Újszövetségben és a gyülekezetre, Krisztus testére, Istennek korszakokon átívelő adminisztratív (hatalomgyakorló) eszközére fókuszáló Efezusi levélben találunk.

Izrael Egyiptomban

 

Majd következik a második rész: Mózestől Krisztusig. Ez annyira elemi dolog, ezért vegyük csak Izrael életének három szakaszát anélkül, hogy kitérnénk a részletekre. Egyiptom – mi Izrael életében az egyiptomi szakasz tetőpontja? Mi az, ami elsődlegesen kiemelkedik ebben a szakaszban? De inkább tisztázzuk előbb, hogy mit jelképez ez a szakasz! Egy kiválasztott népet jelképez, akit ennek a világnak a rabszolgaságában tart fogva annak zsarnoka, és emiatt a helyzete miatt ítélet vár rá. Mi a tetőpont? A halál, mint a bárány halála, mely az Isten szerinti szabadítás módja a sötétség fennhatóságából, a Sátán hatalmából, a világ rabságából, az emberi nemzetségre váró ítélet alól. A halál jellemzi az egyiptomi szakasz tetőpontját; a meghalást a világnak, mindennel együtt, amit ez jelent: állapotának, urának, rabságának és végzetének való meghalást.

Az Úr Jézus halála ezt az egész rendszert tökéletesen érvénytelenítette, hogy tökéletes szabadítást vihessen véghez, ezt pedig itt tárja elénk az Ige. Ugyanezt látjuk az Efezusi levélben is, amikor ennek a szabadításnak már a gyülekezet általi, végső és kiteljesedett alkalmazását mutatja be. Izrael nem vezet a gyülekezethez; Izrael mindössze illusztrálja a gyülekezettel történő eseményeket.

Minden földi intézmény mennyei dolgok bemutatására szolgál, ahogyan az Efezusi levél nagyon világosan elénk tárja a mostani családi és egyéb kapcsolatok – férjek, feleségek, szülők, gyermekek és a többi – esetében. Ebben a levélben megláthatjuk, hogy ezek a földi intézmények mind mennyei dolgoknak a visszatükröződései, és a mennyeieknek a fényében kell szemlélnünk őket. „Ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet.” Ebben a szférában mozgolódunk. Itt láthatjuk tehát Krisztust az Ő halálában, melyet azért mutatott be, hogy hogy Izraelt megszabadítsa a rabságból és az ítélettől, mely a világ miatt várna rá.

Izrael a pusztában

Most pedig Izrael történetének második szakaszához érkezünk. Mit jelképez Izrael életének pusztai szakasza? Nem érthetjük meg ennek tetőpontját, míg ezt meg nem értjük, pedig nagyon elemi ezekről a dolgokról beszélni. Izrael életének pusztai időszaka Isten népének mostani életét jelképezi, aki meg lett váltva, és ki lett szabadítva a világból és mindabból, amit a világ jelent, de nem szabadultak még meg saját maguktól, vagy, ha egyes számban fogalmazzuk, nem szabadultak meg az énjük életétől. Sajnos, ez igaz a szellemi történetre az Újszövetségben ugyanúgy, mint az Ószövetségben és a saját tapasztalatunkban is. Mi a második szakasz – a pusztai élet – tetőpontja? Természetesen megint a halál, de olyan halál, mely egy másféle kapcsolatba visz tovább – az ebből a halálból való feltámadás révén a mennyeiekbe való felemelkedés pozíciója következik. Most figyeljük meg, hogy az Efezusi levélben ez a két dolog nincs különválasztva. A feltámadással és a mennyeiekbe való felemelkedéssel nem két külön dologként foglalkozunk az Efezusi levélben.

„És milyen az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága rajtunk hívőkön, megtartó erősségének bennünk munkálkodása szerint, amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette” (Ef 1,19-20, Vida).

Nincs szünet a kettő közt. Nem azt mondja, hogy amikor feltámasztotta a halottak közül, és sok nap után felment a mennybe. Nem: feltámasztotta és jobbjára ültette. Ez feltámadás a mennyei helyekre való felemelkedést is jelenti egyben. A Vörös-tenger után bizonyos értelemben olyan feltámadás van, ami a halottak közül történik, de amikor az efezusi helyzetbe érkezünk, a feltámadás valami több ennél. Egy új hit új gyakorlása: „irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, melyet Krisztusban munkált”. De ez nem a megmenekülésre vezető hit! Ez valami több, ez mennyei helyzetre szól, ez olyan feltámadás, mely révén felemelkedünk, és ez mennyei helyzetet eredményez.

Ez a mennyei helyzet korántsem valósult meg Izrael esetében a pusztában, habár Isten a Maga szemszögéből mindig mennyei népként tekintett rájuk. Isten nézőpontjából a pusztai életben minden ezt a mennyei otthont hangsúlyozza, minden erre mutat. A főpap kék köntöse azt jelenti, hogy ez egy mennyei rendből való mennyei nép. A mennyből küldött manna Isten szempontjából azt jelenti, hogy erről a népről a mennyből gondoskodnak; mennyei nép, aki mennyei erőforrásokból él. Önmagukban viszont minden voltak csak ez nem; a szívük nagyon gyakran visszatért Egyiptomba. Ismerjük ezt a szomorú történetet. Ezt feltámadást azonban tovább kellett vinni, hogy már ne csak természeti síkra történő feltámadás legyen – hogy helyzetünket tekintve hit által ugyan Krisztusban legyünk, miközben a saját természeti életünket éljük és megelégítsük Istent. Ez nem Isten gondolata. Az hívás mindig előrefele ösztönöz, és még inkább fölfelé. A pusztai élet tetőpontja tehát a kereszt új jelentéséből fakad, annak a halál felőli oldalán.

Eljutunk tehát a Római levél hívőkhöz szóló szakaszához. A Róma 6 már nem az elveszetteknek szól, hanem a megmentetteknek, a keresztényeknek az Úr Jézus keresztjéről, ahogyan az a halált munkálja az életünkben, de rögtön átvezet a Róma 8-ra, közte mintegy zárójelben a Róma 7-tel. A Jordán jelenti a mennyeiekbe való felmenetellel járó feltámadást. A tetőpont pedig az énünknek és a földiekhez kötődő életünknek a halála. Az Efezusi levél második része pontosan kifejti, hogy ez micsoda.

Ez a helyzet nem pusztán valamilyen elvont dolog, valamilyen ködös, teológiai fogalom. Mit jelent? Próbáljuk megragadni a gyakorlatban! Mindez a csodálatos mennyei élet, ez a csodálatos mennyei hadviselés, ez a csodálatos mennyei elhívás – mit jelent ez?

„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,1-2, Károli 2011).

„Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket… Az asszonyok engedelmeskedjenek saját férjüknek… Gyermekek, engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket haragra… Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak. Urak, legyetek rendesek a szolgáitokkal.”

Hiszen ez a mennyeiekből árad ki lefelé! Hiszen ez ereszkedő fokozás! Nézzünk csak meg az Efezus 4,6-9 elejétől mindent, ami csak ebbe a vezérlőelvbe tartozik, hogy „járjatok az elhívásotokhoz méltón”! Írjuk le, egymás alá, egyesével! Járjatok méltón – mit jelent ez? Szelídségben, alázatosságban, béketűréssel, türelemmel. Aki férj, írja le! Aki feleség, írja le! Aki családtag, írja le! Van-e olyan férj, aki nem ilyen szellemben viszonyult a feleségéhez: „Krisztus szerette a gyülekezetet és saját Magát adta érte”? Írja le! Nézze meg mindenki magának! Van-e olyan feleség, akit nem szólít föl ugyanígy, nem arra, hogy szeresse a férjét, hanem hogy rendelje alá magát a férjének; és azt mondja, hogy ezt jelenti méltón járni ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhívattunk? Ez Isten Igéje. Nézzétek végig részletesen, és legyen előttetek ez a rész.

Ezt jelenti méltón járni. Erről szól az első három fejezet, és vitán felülinek tartom, hogy semmit nem tudhatunk meg az utolsó részről – a mennyeiekben lévő ellenség feletti győzelemről -, míg ez az alapunk nincs meg. Ez nagyon is gyakorlati dolog. Ha megnézzük, kiderül, hogy nem sok minden maradt ki, de akkor is hiszem, hogy ami itt áll, az még nem minden, amit Isten szerint a méltón járás jelent. Sok más is lehet, amit a Szent Szellem meg akar érinteni bennünk, amit nem említ itt konkrétan az Ige, de ahhoz elég van ott, hogy az elevenünkre tapintson.

„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Itt mindannyian vereséget szenvedünk. Meg kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hogyan lehet igazán haragudni, és közben nem vétkezni. Mit jelent egyáltalán, hogy haragudni, de nem vétkezni? Az Úr Jézus haragudott. Korbácsot ragadott, és tényleg dühös volt, de hogyan haragudhatott úgy, hogy közben nem vétkezett? Az Ő haragjába sohasem vegyült személyes elem. Ez tükröt tart elénk – mi rendszerint azért haragszunk, mert valami mélyen érint bennünket. Nem tudjuk, hogyan lehet saját magunktól elvonatkoztatva haragudni. Ez a puszta felőli oldal, és ez az, ahol a mennyeiekbe való felemelkedésre történő feltámadás bejön. Azt mondjuk, ez már nekünk túl magas, elérhetetlen. Nos, szeretteim, Ő „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint.” Az Úr tehát teljes mértékben gondoskodott mindarról, amit Ő megkíván, és ez itt van leírva.

Ez tehát még a pusztai szakasznak a tetőpontja: a halál új jelentést kap, ahogyan a feltámadás is új és teljesebb helyzetet jelent, ami pedig nem más, mint a mennyei helyzetbe való felmenetelre történő feltámadás.

Izrael az ígéret földjén

 

Végül pedig eljutunk Izrael történetének utolsó szakaszához – amikor bemennek az ígéret földjére. Ez a felemeltetést, a felmagasztalást jelenti. Rájönnek, hogy hatalmuk van a szellemi seregek fölött, melyeket az országban élő ellenségek jelképeznek. Ez a Krisztussal való egyesülés az Ő felmagasztaltatásában.

Az itteni hadviselés nagyban különbözik az Egyiptomban megismert és a pusztában folytatott hadviseléstől. Most nem állok meg, hogy részletesen szóljak róla, de ez a harc más, mint amit az ember saját magában, vagy mint amit a világban vív, mert ez a harc a mennyeiekben zajlik, és ahogyan az elején is mondtam, itt, ebben a helyzetben derül ki végül, hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak az Úr számára.

Nem tudhatjuk meg, amit az Úr meg akar velünk ismertetni, amíg ki nem jöttünk az énünk, a hústest és a saját érdekeink kormányozta élet szférájából. Olyanok leszünk, mint Izrael a pusztában, azaz általában legyőzetve; Isten fő célja elérését tekintve pedig nagyon gyenge helyzetben és bizonyosan nem nyílegyenesen afelé haladva, ha bármelyik szakaszban nem értettük meg gyakorlati módon Krisztust – először Egyiptomért, másodszor a pusztáért és harmadszor a mennyeiekért. Nem választhatjuk szét ezeket a dolgokat, mondván, „Krisztus a miénk az Egypitomból való kiszabadulásra, de még mindig a hústest szerint élünk, Krisztus nem lesz a miénk az éntől való megszabadulásra”. Azt se mondjuk, hogy Krisztus a miénk lesz az Egyiptomból és az éntől való megszabadulásra, de nem lesz a miénk a mennyeiekben zajló hadviselésre. Nem, nem fogjuk elérni Isten célját, ha bármi kevesebbet fogadunk el annál, mint ami az Ő teljes gondolata a számunkra.

Ez éppen elég gondolkodnivaló mostanra.