A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.d: Modern előtörés – 4. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

részletek:

A démoni tanítások közül a második, közvetlenül megjövendölt elem a házasság tiltása.

A démoni tanítások második, közvetlenül is megjövendölt eleme, a házasság tiltása néhány év óta szintén erősödni látszik, melyet kétféle módon propagálnak, és mindkettő, amint azt mindjárt látni fogjuk, ugyanazt a célt, az özönvíz előtti bűn megismétlődését szolgálja.

Az első mód a közvetlen tiltás. Az önmegtartóztatás gyakori spiritiszta tanítás; és egyes szektáik, mint pl. „Az Új Élet Testvérisége” és az „Ezredéves Egyház” esetében ez a tagság elengedhetetlen feltétele. Az „Új Bibliában” tehát a cölibátust határozottan magasabb rendű állapotként határozzák meg, a teozófusoknál pedig már egyértelműen kijelentik, hogy a tökéletességhez feltétlenül szükséges ez az állapot, ezért mindenkinek el kell jutnia erre akár a jelenlegi, akár valamelyik eljövendő földi élete során. Hiszen, magyarázza Dr. Wild, ha a nőt, mint külső formát imádjuk a szellemi, a lényegi való helyett, az az anyag imádásához vezet. „Így a nő iránti szerelem a belső gyönyörök helyett a külsőre irányul, ez pedig előhívja az »Isteni Sophia« féltékenységét, akivel pedig azok egyesülhetnek, akik mélységes tisztelettel Istent Szellemként imádják, és ezáltal kifejlesztik szellemi középpontjukat, és rátalálnak a Logoszra. Ezek tudják, hogy létezik az a szellemi házasság, amely összeegyeztethetetlen a testiséggel” (Theosophy and the Higher Life [Teozófia és a magasabb rendű élet], 8-9. old.).

Az utolsó mondat ad némi támpontot, miért lehet szükség az önmegtartóztatásra: ugyanis akik ezt gyakorolják, az égi látogatók számára őrzik meg magukat. „Nem hiszem – vélekedik T. L. Harris –, hogy az embert nemnélküliség jellemezné fejlődésének magasabb rendű és végső állapotában.” Erről a témáról természetesen a lehető legkevesebbet szeretnénk mondani és idézni, de legalább annyit szükséges összefoglalnunk, amennyivel feltétlenül tisztában kell lennünk.

A „kettő az egyben” tanítása.

Jacob Böhme tanításai nyomán – melyek látszólag legalább részben az ősi misztériumokból származnak –, számos spiritiszta két különböző eseménynek tekinti az ember teremtésénél az 1Mózes első fejezetében és a másodikban szereplő leírást. Az elsőben azt, hogy „Isten képére teremtette őt, férfiúvá és nővé teremtette őket”, úgy értelmezik, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt, „kettő az egyben, a nő a férfi oldalából, a férfi pedig a nő oldalából ered; és mindkettő tetszés szerint kifejezheti magát”.

Az ember bűnbeesése az elmélet szerint e két princípium kettéválását okozta, így szükségessé vált a házasság bevezetése, hogy a különválás fájdalmát átmenetileg enyhítse. De most elérkezett az idő, hogy helyreálljon az eredeti tökéletesség, és „a régi nemzési elvnek immár teljesen meg kell szűnnie, hogy az Isten királyságának rendje és mintája szerinti helyreállítás megtörténhessen. Össze kell gyűjtenünk az élet tengerének kiömlött cseppjeit, ahonnan az egész emberiség léte származik, és az életet magasabb rendű formációk számára kell fenntartanunk, ahogyan az tetszik Annak, akinek formáló hatalom van kezében, hogy olyan népet építsen magának, amely nem fog sem vétkezni, sem meghalni soha. Ez csak úgy valósulhat meg, hogy az emberi mivoltot magára öltő Úr által itt és most megtörténik a szellemi természet eredeti formára való visszaalakulása azon kiválasztott kevesek között, akik egész lényüket, testüket és lelküket Neki szentelve fogadják Őt, hogy kiformálhassa bennük a „hiányzó láncszemet”, amely nem más, mint a hozzájuk visszahozott másik felük, hogy az Ő képére újrateremtődhessenek, „kettő az egyben”, mint a kezdet kezdetén, és nem csak átmenetileg – mint ahogyan a mai médiumoknál látható, amikor transzállapotuk során sok szellem léphet ki testükből, illetve jelenhet meg rajtuk keresztül, mint kijárati ajtón, rövid időre, hanem amikor minden egyes újjáteremtett és helyreállított ember meg fogja kapni a maga másik felét, hogy vele és benne legyen, mint ahogyan az irányító szellem egy médiumban, mely időnként képes kézzelfoghatóvá tenni, vagy más szóval, materializálni magát, hogy mások is láthassák és beszélgethessenek vele.”

A kilencedik fejezetünket ismerő olvasó könnyen megérti e tanítás lényegét, amely „a föld és az ég dicsőséges házasságára” vonatkozik. Mert bár valószínűnek tűnik, hogy csak démonok, és nem a Sátán angyalai fogják végrehajtani a „kettő az egyben”-elvet a gyakorlatban, mégis az lesz a cél, hogy a világot a végső bűnre felkészítsék. Maguk a bukott angyalok valószínűleg nem fognak emberi testben lakozni, és – amennyire tudjuk – az emberekkel való testi viszonyuk sem fog az emberek leányain túlmutatni. De amikor – a még mindig megmaradt, bár csak rövid ideig tartó hatalmuk révén – mennyeinek látszó dicsőségben mutatkoznak majd meg, a korábbi tanítások és események arra fogják indítani az Istent elhagyókat, hogy úgy fogadják őket, mint a világosság angyalait, sőt – ahogy az imént idézett idézet is sugallni látszik – mint Magát az Urat.

(…)

A házasság közvetett tiltása.

Meg kell vizsgálnunk azonban még egy következő módját is annak, hogyan tiltják a házasságot – nem közvetlen módon, hanem valamiféle belső vonzalmat alapul vévő, lelki társak összekapcsolódásáról szóló furcsa tanok által, amelyek arra irányulnak, hogy a házasságot mint Isten által elrendelt intézményt teljesen elvessék.

Urunk határozott kijelentésével szemben az általunk jelenleg vizsgált irányzathoz tartozó spiritiszták azt tanítják, hogy a férfi és a nő házassága valójában a túlvilági élet nagy intézménye, és hogy minden embernek van egy lelki társa, aki mindörökre az ő párja lesz; bár e földi jelenben gyakorta elvétjük ezt, és következésképp, akik nem lelki társukkal kötik össze életüket, képtelenek kijönni egymással, és egységben élni. Állításuk szerint tehát ez húzódik minden házassági probléma hátterében.

Egyik könyvükben egy rossz házasság elszenvedőjét arra biztatják, viselje el a csapást, és vigasztalja magát azzal, hogy a túlvilágon biztosan megkapja majd élete társát, bár néha arra is utalnak, hogy akár már ebben az életben is bekövetkezhet enyhülés. De eltekintve attól, hogy mennyire ellentétes mindez a Szentírással, mennyire valószínűtlen, hogy egy ilyen elképzelés enyhíthetné a nem összeillő párok bosszúságát! Sok spiritiszta azonban ennél sokkal tovább megy, és kijelenti, hogy a házasság csak addig tarthat, amíg a szerződő felek hajlandók együtt élni: röviden, hogy Isten első rendelését – mint minden más korlátozást – szét kell szakítani, amint megterhelővé válik.

Mr. Herbert Noyes gondolatai a házassággal kapcsolatban.

Ítélje meg az Olvasó, milyen valószínű következményekkel fog járni, ha a most ismertetett vélemények elterjedtté válnak. Az idézeteket a Matrimonial Relations and Social Reforms [Házastársi kapcsolatok és társadalmi reformok] c. értekezésből vettük, melyet Mr. Herbert Noyes adott elő a Londoni Dialektikus Társaság előtt.

Miután kifejtette véleményét, hogy „a válásnak gyorsnak és szabadnak kell lennie, amikor csak kölcsönösen kívánják a felek”, és akkor is elérhetőnek kell lennie bizonyos feltételek és biztosítékok mentén, ha csak a pár egyik tagja szeretné, Mr. Noyes megjegyzi, hogy ezen állapotok elérésének legfőbb akadályát bizonyos „tarthatatlan egyházi téveszmék” képezik.

Ezután a következő intelmeknek ad hangot:

„A Mindenhatónak tulajdonított és az Ő igéjeként közzétett káromló találmányok közül kétlem, hogy van-e rosszindulatúbb és tévesebb annál, mint az a szöveg, amely azt állítja, hogy a mennyben nincs házasság. Azt állítom, hogy az egyházaknak teljes mértékben igazuk van, amikor azt mondják, az igazi házasság felbonthatatlan; de teljes mértékben tévednek, amikor azt állítják, hogy saját szertartásaik elegendőek az igazi házasság megteremtéséhez. Szilárd meggyőződésem, hogy a vonzalom és az érzelmi összhang nélkülözhetetlen a felbonthatatlan házassághoz, és hogy az átmenetileg felgerjedt állatias szenvedélyek nem megbízható jelei annak, hogy valóban meglennének az igazi házassági kapcsolat nélkülözhetetlen elemei. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy igazi házasságban a férj és a feleség nem annyira egy test, mint inkább gyakorlatilag egy szellem és egy lélek – egyek az időben és egyek az örökkévalóságban; és hiszem, hogy amikor a mesmerizmus művészetét tudományos rangra emeljük – a lélek tudományára –, akkor olyan rejtélyeket kezdünk megérteni, amelyeknek csak halvány szikrája villan fel most az értelmünk előtt. A házasságnak az egyházi szertartásokból származó esetleges szentségét óhatatlanul elvetik majd a következő nemzedékek. A házassági kapcsolatok igazi szentségét azonban, amely az emberi természet isteni törvényein alapul, el kell majd ismerni a maga helyén, amikor a jövő nemzedéke teljesen beavatott lesz az Akarat misztériumaiba.”

Ezen eszmék közvetlen szembenállása az Igével. Létrejön a kapcsolatot a spiritiszták és a szekularisták között.

Több mint haszontalan volna az idézeteket szaporítani e fájdalmas témában, hiszen az eddigiek is megfelelően bemutatják a már egy ideje terjedő és fejlődő vélekedéseket. Csak annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai spiritiszták még angol testvéreiknél is előrébb járnak.

Nem szükséges rámutatnunk, hogy az efféle nézetek milyen rendkívüli módon ellentétesek a Biblia tanításával. Isten törvénye ugyanis kimondja, hogy a férfi és a nő, amikor egybekelnek, egy testté lesznek, nem pedig egy szellemmé (1Móz 2,24), és hogy egyetlen okot, a hűtlenséget kivéve egyik sem hagyhatja el a másikat (Mt 5,32), míg a halál fel nem oldja a köteléket, amikor is az életben maradt fél szabaddá lesz. Az egész írás azonban, amelyből idéztünk, különösen is „az Akarat misztériumaival” kapcsolatos rész komoly előjele a törvénytelenség közelgő hullámának, amely egy időre gyakorlatilag elsöpörheti a Teremtő elsődleges intézményét a föld színéről.

A házasságról és az emberi akarat isteni jogáról alkotott elképzeléseikben a spiritisztákat pedig nagy számban támogatják a szekularisták, akiknek soraiból folyamatosan csatlakoznak hozzájuk. [Kiemelkedő példa volt erre Sir A. Conan Doyle és Mrs. Besant – G. H. Lang. megj.] Furcsa, hogy azok, akik Isten csodáin gúnyolódnak, a Sátán csodáira odafigyelnek! Mennyire találóak ismét Urunk szavai: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok be engem; ha más jön a saját nevében, azt befogadjátok” (Jn 5,43).”

Tovább a 13. fejezet utolsó, 4. részére: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.b: Modern előtörés – 2. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13b (Technikai infó: Hossza miatt a 13. fejezetet több részletben teszem föl. A végén megosztom az egybeszerkesztett verziót is. KZs.)

Részletek:

A spiritiszta tanítás vizsgálata. A halottaktól tudakozódást szigorúan tiltja az Ige.

Következzék tárgyunk második része, melyben megvizsgáljuk azokat a tanításokat, melyeket az Ige következetesen „démoni tanítások”-nak nevez.

Először is észrevehetjük, hogy az új hit alapjai az Isten törvényének való közvetlen ellenszegülésre épülnek. Az Ige ugyanis nyomatékosan megtiltja a halottaktól való mindenfajta tudakozódást és a velük való bármilyen kapcsolatot. „Ha tehát – mondja Ézsaiás – azt mondják nektek: Tudakozzatok a holtak szellemeinél és a jósmestereknél, akik csipognak és mormognak: hát nem Istenénél tudakozik egy nép? Az élőkért a halottaknál [kell tudakozódni]?!” (Ézs 8,19). Ha pedig egy izraelita megkérdezte volna, mi kára származhatna abból, ha ez utóbbit tenné, a próféta a törvény rettenetes igéivel felelt volna: „És amely lélek holtak szellemeihez és a jósmesterekhez fordul, hogy őutánuk bálványimádást kövessen el [paráználkodjon]; hát ellene fordítom orcámat annak a léleknek, és kiirtom őt népe közül” (3Móz 20,6). A spiritizmus – legyen az ősi vagy modern – nagy utálatossága az, hogy az Örökkévaló Istent bálványimádó módon a holtak szellemeire cserélik föl.

Ezért utasítja el a Biblia az egész rendszert a leghatározottabban. Az Ószövetség, mint már láttuk, megparancsolja, hogy a varázslók, boszorkányok, szellemidézők, halottidézők és bűbájosok minden fajtáját kérlelhetetlenül el kell pusztítani. Az Újszövetség sem szán nekik enyhébb sorsot, mert a „gyáváknak és hitetleneknek és utálatosoknak és gyilkosoknak és paráznáknak és méregkeverőknek és bálványimádóknak és minden hazugnak a része a tűzzel és kénnel égő tóban lesz, ami a második halál” (Jel 22,8).

(…)

A Szentírás sok gonosz hatást említ, de minden jó szellemi befolyást egyedül Isten Szellemének tulajdonít.

Lehetetlen tehát a halottaktól való tudakozódásra bármilyen engedélyt találni az Igében. Akik pedig még mindig meggyőzhetőnek érzik magukat ennek ellenkezőjéről, fontolják meg alaposan a következőket. Hallunk az emberek démonokkal való törvénytelen kapcsolatáról az Ószövetségben, látjuk a tisztátalan szellemektől megszállott nyomorultakat és a püthóni szellemtől ihletett szolgálóleányt az Újszövetségben; az Ige beszél az engedetlenség fiaiban most működő szellemről, a tévelyítő szellemekről és démonokról, melyek képmutató módon hazugságokat tanítanak; valamint a három, békákhoz hasonló tisztátalan szellemről, és a démonok szellemeiről, melyek majd elmennek, hogy egybegyűjtsék Isten gyűlölőit az utolsó nagy ütközetre. De sehol az egész Bibliában nincs egyetlen példa sem arra, hogy bármilyen szellem jóra befolyásolná az embereket, csakis egyedül Isten Szelleme. Ezt a lényeges dolgot gondosan szem előtt kell tartanunk, mert a spiritiszták össze szokták zavarni az óvatlanok gondolatait azzal, hogy ezt figyelmen kívül hagyják, és azzal érvelnek, hogy a Szentírás azzal hagyja jóvá a démoni manifesztációkat, hogy a Szent Szellem tevékenységéről és angyali hírvivőkről beszél. A kérdés azonban arra vonatkozik, hogy a holtak szellemeivel való kommunikáció megengedett-e vagy sem, ezt pedig az Isten Szellemével és az angyalok küldetéseivel kapcsolatos kijelentések nem válaszolják meg, és semmilyen módon nem is érintik.

(…)

Az angyalokat valóban gyakran említi a Szentírás, ők azonban nem a holtak szellemei.

Az angyalok szolgálatáról sokat beszél az Ige, ezek azonban, mint azt korábban láttuk, nem testetlen szellemek, és nem is megdicsőült alakjai azoknak az embereknek, akik mostani korunkban testben éltek. Maga az Úr ugyanis külön teremtésként hivatkozik az angyalokra, és világosan megmondja, nem is lehetünk olyanok, mint ők, egészen az első feltámadásig, mely az Úrnak a világunkba való visszajövetelekor fog bekövetkezni (Lk 20,35-36).

Üzeneteik sem hasonlítanak semmiben a démonközlésekre.

Továbbá, az angyalok Isten üzeneteinek, tévedhetetlen igéknek hozói, melyeket fenntartás nélkül, abszolút igazságként kell elfogadnunk. Mennyire különbözik ez a démonok bevallottan bizonytalan közléseitől a szeánszokon; hiszen a spiritiszták elismerik, kísérőszellemeik általában csak véleményt tudnak közölni. Egyik alaptételük szerint: „A szellemvilágból származó közlések, érkezzenek akár mentális benyomás, inspiráció vagy bármilyen más közvetítési mód útján, nem feltétlenül tévedhetetlen igazságok, hanem éppen ellenkezőleg, elkerülhetetlenül osztoznak azon elmék és azon csatornák tökéletlenségeiben, amelyekből származnak és amelyeken keresztül érkeznek, sőt mi több, könnyen félremagyarázhatják őket azok, akikhez szólnak”¹.

Mivel pedig a spiritiszták szerint a Biblia írói nagyjából ugyanolyanok voltak, mint a modern médiumok, könnyen belátható, hogy a bizonytalanságról szóló tanításuk nem csak a saját jóslataik értéktelenségét bizonyítja, hanem az Ige tekintélyét is aláássa. Ezáltal pedig híveit a racionalistákkal és a hitetlen filozófusokkal hozza egységbe, mivel mindent az emberi értelem belátására akar bízni.

1Ennek a bizonytalanságnak újabb alátámasztását olvashatjuk az ismert spiritiszta író, T. L. Harris tollából: „Nem szabad a szellemek puszta szóbeli kijelentései alapján készpénznek vennünk, hogy mit hisznek valójában. Az egyik típusuk ugyanis szándékosan megtévesztő; egyszerűen csak beleáradnak az ember általános gondolkodásába, és igazolják annak legőszintébb meggyőződését, azzal a céllal, hogy teljes és romboló uralmat szerezzenek elméje és teste fölött. Egy másik típus meg egyszerűen parazita, ezek olyan negatívok, akik a médium személyes szférájába húzódnak, és annak fényében és melegében igyekeznek fürdőzni azáltal, hogy magukba szívják az életerőket, amelyekből táplálkoznak, és amelyek segítségével egy időre felélesztik megfakult értelmüket és apatikus érzékeiket. A mohamedánok számára a Koránt támasztják alá; a panteisták számára a természetet istenítik; az istenemberségben hívők számára az Igét dicsőítik. Mivel minden felemelkedni, növekedni vágyó ember azért küzd, hogy megszabaduljon önnön magától, az éntől, annak holt akadályaival, tétova korlátaival együtt, a legveszélyesebb, ha szekták, a feje tetejére állított emberi társadalom, vagy a szellemvilág klánjainak, hordáinak, törzseinek és kóborló gonosztevőinek halálos énjével fonódik össze” (The Spiritualist, 1875. június 25.).

(…)

A Krisztussal kapcsolatos másik eretnekség pedig, hogy úgy beszélnek Róla, mint Atyáról, és nem veszik figyelembe a Szentháromság többi Személyét, amint pedig azt a Szentírás kijelenti.

„Jézus az Isten-Messiás / Közvetítő, Atya, nem más” –

közli az „A Lyric of the Martyr Age” [kb. A mártírkorszak költészete] c. ihletett vers. A későbbiekben pedig a szerző felfedi, mit is tart ő a Szentháromságról szóló igaz tanításnak: hogy Jézus az Atya, a férfi és a nő pedig a házasság örökkétartó állapotában a Fiú és a Szellem. Az említett vers sok szép kifejezést és költői képet tartalmaz, de nézeteinek káromló volta rendkívül visszataszító. Az elején bevezetésképpen a következők állnak:

„Sem idejét sem helyét nem mutatja jelölés / a Szellem-táj mely részéről jön e verselés / kívülálló olvasó sosem tudhatja meg / titkos forrása ennek mi lehet.”

Ugyanakkor, ha az olvasó hisz neki és rábízza magát, a későbbiekben találkozhat a minden álruhát levetett szerzővel, és nagyobb rémülettel hőkölhet vissza, mint a Horászáni elfátyolozott próféta áldozata, amikor végre megpillanthatta az arcot, melyet oly régen vágyott látni. [Utalás Thomas Moore Lalla Rookh c. keleti mesegyűjteményének a The Veiled Prophet of Khorassan [A horászáni elfátyolozott próféta] c. balladájára, melyben a címszereplő ezüstfátyla – mely állítása szerint a Mózes arcánál is világosabban ragyogó isteni fényt hivatott eltakarni –, valójában iszonyatos ábrázatot rejtett. (ford.)]

A Krisztusnak tulajdonított kettős természet. A hackneybeli szeánsz. „Íme, a belső szobákban van.”

Ezen a helyen még egy Krisztussal kapcsolatos elgondolást említhetünk meg, mégpedig azt a vakmerő tanítást, mely kettős természetet tulajdonít Neki, és amely így kapcsolódási pontot hoz létre a spiritizmus és a teozófia között. Különösen is T. L. Harris csoportja helyez erre hangsúlyt, akiknek központja ugyan San Franciscóban van, de követőik között tekintélyes angol nevek is felbukkannak. Amikor az említett médium látomásaiban „Krisztus” megjelenik, hogy kijelentéseit közölje, egy Yessa nevű női alak fejlődik ki belőle, mely mellette áll! Az angol spiritiszták között is elterjedőben van egy bizonyos női Messiás megjelenése, aki „a második Éva, minden élő anyja”. Ez a kettős Messiás – bár még csak keveseknek jelent meg –, az állítás szerint már visszatért a földre, amint az a következő, különös leírásból is látható.

Nemrégiben a „Keresztény spiritiszta misszió”-hoz kapcsolódva megalakult a helyi „Az isteni jelenlét tikának belső köre” Hackneyben. Első szeánszukon, 1882. október 13-án, valaki, aki „a Hírvivő”-nek nevezte magát, és aki azt a megbízatást kapta, hogy bejelentse Krisztus visszajövetelét a földre, felolvasta a „The New Revelation” [Az új kinyilatkoztatás] első részét, melynek lényege, hogy elmagyarázza, Isten titka nem más, mint hogy az istenségnek van egy női összetevője. „Elragadtatott figyelemmel hallgatták a kör tagjai, amint a titok lelepleződött, és hogy miként vetítették azt előre az ószövetségi papok, emberek, pátrárkák és királyok rítusai, szertartásai és látomásai” (Herald of Progress [A Haladás Hírnöke], 1882. október 20.).

„A kinyilatkoztatás átadásának végeztével az Úr megjelent a kijelentést közlő háta mögött, mindkét oldalán égi nőalakokkal, hogy dicsőséges megjelenésükkel támogassák az üzenethozót és megerősítsék a kinyilatkoztatást. A távolban megszámlálhatatlan angyal és fénylő szellem, a jelenés résztvevőinek és megfigyelőinek hosszú sorai látszottak, és ebben újra beteljesedett a második eljövetelre vonatkozó Írás. Fénylő betűkkel ragyogtak elő a szavak: »Ne féljetek, mert én veletek vagyok!«, és a jelenlét hatása mindenkire kiáradt” (Herald of Progress [A Haladás Hírnöke], 1882. október 27.).

A következő fejezetben leleplezzük az arra irányuló kísérletek istentelen merészségét, hogy a Szentírás világos kijelentéseivel szöges ellentétben női elemet vezessenek be az istenségbe. Az „Úr” néhány kiválasztottnak zárt ajtók mögött történő megjelenéseiről szóló jelentések – mert nem egyedi esetről beszélünk –, szintén az idők súlyos jelei közé tartoznak, hiszen támpontot adnak ahhoz, mire gondolhatott az Úr, amikor a következőkre figyelmeztetett: „Íme, a belső szobákban van – ne higgyétek el!” (Mt 24,26).

A Szent Szellemmel kapcsolatos tanítások.

A sokféle mód közül például tehát a fentiekhez hasonlókkal próbálják a démontanítók az Atya egyszülött Fiának dicsőséges alakját eltörölni, vagy legalább eltorzítani; de a Szent Szellemmel kapcsolatos tanításaik sem kevésbé veszélyesek.

Talán az egyik legelterjedtebb tévelygés az a káromlás, mely szerint a Szent Szellem a Szentháromság női eleme lenne; bár ez inkább a teozófia, semmint a spiritizmus körébe tartozik.

Az utóbbi hitvallás leggyakoribb tanítása az, melyet Owen a Debatable Land [Vitatott terület] c. könyvében fejt ki, amikor azt mondja, hogy a „Szent Szellem” valójában „Szent Leheletet” jelent, és állítja, Urunk nem gondolt ennél többre, amikor az „Igazság Szelleméről” beszélt (a János 16,13-ban).

Ha ez valóban így lenne, miért folytatja az Úr nyomatékosan a Mr. Owen által idézett szakaszban úgy, hogy „Ő – hímnemben, ἐκεῖνος (ekeinosz) – elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16,13), holott a Szellemre használt szó – τό πνεῦμα (to pneuma) – semlegesnemű?

(…)

„Ez az antikrisztus – mondja János –, aki tagadja az Atyát és a Fiút.” A spiritizmus pedig láthatóan ennek a szörnyűséges lénynek a tanításaira igyekszik az embereket nevelni.

Tovább a teljes 13.b fejezetre: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13b

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.a: Modern előtörés (G.H. Pember)

PDF-ben a 13. fejezet első fele: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13a
Részlet:
“Igei utalások. Pál próféciájának bemutatása a Timóteushoz írt első levélben.

A Szentírás számos prófétikus utalást tartalmaz arra, hogy az utolsó napokban a démoni befolyás erőteljesen megnövekszik, annyira, hogy végül a sátáni hatalom nyílt megjelenésében fog tetőzni. Most ezek közül az előrejelzések közül vizsgáljuk meg a valószínűleg leginkább figyelemreméltót mind közül a Timótheushoz írt első levélben. Protestáns igemagyarázók rendszerint a pápai eretnekségre alkalmazzák, amelyről, akármilyen rossz legyen is, egyelőre nem mondható, hogy e prófécia kívánalmainak megfelelne. Először szó szerinti fordításban közöljük a szakaszt a görög szöveg legegyszerűbb és legtermészetesebb szerkezetét követve, majd a pontos jelentés kiderítésére vállalkozunk.

„És bevallottan nagy az istenfélelem titka: Aki megjelent (láthatóvá lett) hústestben, igazolást nyert szellemben, látták az angyalok, hirdették a nemzetek között, hittek benne a világban, felvétetett dicsőségben. A Szellem pedig kifejezetten mondja, hogy a későbbi időszakokban egyesek elszakadnak a hittől, eltévelyítő szellemekre és démonok tanításaira hallgatnak, akik képmutatásukban hazugságokat beszélnek, bár meg lettek bélyegezve saját lelkiismeretükben, tiltják a házasodást, és megparancsolják a húsoktól való tartózkodást, amelyeket az Isten azoknak teremtett, akik hisznek és teljes ismeretük van az igazságról, hogy hálaadással fogyasszák; mert Isten minden teremtménye jó és semmi sem elutasítandó, ha hálaadással veszik; mert megszenteli azt az Isten Igéje és a közbenjárás” (1Tim 3,16-4,5).

Figyeljük meg az „elszakadnak”-nak fordított igét, mert ebből származik „az elszakadás”-t kifejező főnév – határozott névelővel az eredetiben – a Thesszalonikaiakhoz írt második levél második fejezetében. Mindkét szakasz nyilvánvalóan ugyanarra az eseményre vonatkozik, és ez utóbbiból tudjuk meg, hogy ebből az aposztáziából kerül majd ki a bűn embere, a törvénytipró. Ennek első tünete az istenfélelem nagy Titkában való hit hanyatlása lesz; vagyis abba a Titokba vetett hitnek a hanyatlása, melynek megértése minden valódi istenfélelem forrása és támasza. Ez pedig úgy értelmezhető, hogy ez [a Titok] az Úr Jézus, aki megjelent hústestben, igazolást nyert szellemben, látták az angyalok, hirdették a nemzetek között, hittek benne a világban és felvétetett dicsőségben.

Az aposztáziának ezért tehát a Krisztusba vetett hit hanyatlásával kell kezdődnie, ami nem feltétlenül jut el Krisztus teljes megtagadásáig, de az első eljövetele csodás körülményeit vitató kétkedéssel indul, és így fokozatosan homályosítja el minden istenfélő törekvés egyedüli forrását és középpontját.

Az „eltévelyítő”-nek fordított szót gyakrabban használják „bolyongás” vagy „csapongás” jelentésében, ami nagyon is illik ehhez a szakaszhoz. Összevethetjük a Sátán beszámolójával, mely szerint körülkerülte és át meg átjárta a földet (Jób 1,7; 2,2); valamint azzal, hogy a Belzebub név adatott neki mint a démonok fejedelme (Mt 12,24), mely valószínűleg a „Nyughatatlanság urát” jelenti; továbbá azzal, hogy Krisztus úgy írja le a kiűzött szellemet, hogy az víztelen helyeken bolyong, és hasztalan keres nyugalmat (Mt 12,43).

A következő mondatok valószínűleg a démonokra vonatkoznak, nem pedig azokra, akiket eltévelyítenek; mivel minden bizonnyal ez az eredeti szerkezet legegyszerűbb értelme.

Mi tehát a prófécia egyértelmű jelentése? Hogy az utolsó napokban nagy hittől való elszakadásnak kell bekövetkeznie a Krisztus megtestesülésével kapcsolatos alapvető igazságokban. Hogy az elszakadás tisztátalan szellemek vagy démonok közvetlen tanítása folytán fog megtörténni, akik, bár beégetett bélyeget viselnek a saját lelkiismeretükön – azaz, a belső természetüket olyan kitörölhetetlen módon eltorzította a bűn, amiképp egy bűnözőt elcsúfít, ha tüzes bélyeget nyomnak rá – mégis jóságot és szentséget fognak színlelni, hogy hitelt szerezzenek az általuk terjeszteni kívánt hazugságoknak. Végül pedig, hogy tanításuk két jellegzetes vonása a házasság tiltása és a bizonyosfajta ételektől való tartózkodás parancsa lesz.

Ez a prófécia még nem teljesedett be a pápista hitehagyásban.

Ez utóbbi jellegzetességekből kiindulva sokan megkísérelték már, hogy ezt a próféciát a római egyházra vonatkoztassák, amennyiben az tiltja papjainak a házasodást, és böjtnapokat ír elő. Pál szavaiból azonban az derül ki, hogy akikről beszél, azoknak nyíltan és bevallottan bolygó szellemektől kell kapniuk tanaikat, ami a pápizmus esetében nincs így. Valamint a római papok kényszercölibátusa sem felel meg semmiképpen annak a kitételnek, hogy „tiltják a házasodást”, mert ez nyilvánvalóan valami sokkal általánosabbra utal, valójában nem kevesebbre, mint Isten legelső rendelésének teljes megtagadására. Ugyanígy a húsra vonatkozó parancs sem csak bizonyos napokra vonatkozónak tűnik, hanem a bizonyosfajta ételektől való teljes tartózkodásra.

Ennek feltételei azonban kezdenek megjelenni a spiritizmusban. E hitehagyás modern formájának eredete.

Van azonban egy megtévesztés, mely rohamosan terjed közöttünk, és készül a prófécia minden feltételét beteljesíteni, és kétségkívül annak történelmi megfelelőjévé válni. Ez a megtévesztés pedig a spiritizmus, melynek különös kezdete annak modern kori szakaszában csak a [tizenkilencedik] század negyvennyolcadik évére tehető. Ekkor, miközben a demokrácia vihara hevesen ostromolta Európa trónjait, és az anarchia démonai törték le láncaikat, egy látszólag jelentéktelen esemény hatalmas forradalmat indított el Amerikában.

[1848.] március harmincegyedike éjszakáján mintegy hetven-nyolcvan ember gyűlt össze egy New York állambeli, Hydesville-i farmer, Fox házában. Összejövetelük célja az volt, hogy utána járjanak azoknak a megmagyarázhatatlan kopogásoknak és furcsa jelenségeknek, melyek állítólag a tizenkét és kilenc éves kislányok, Margaret és Kate Fox hálószobájában történtek. A gyermekek meglelték a módját, hogy a zajok okozójával értelmes kommunikációt alakítsanak ki, aki számszerű kérdéseikre megfelelő számú koppanással válaszolt; más jellegű kérdések esetében pedig egy koppanás az igenlő, a csend pedig a nemleges választ jelentette. A kisebbik Fox lány arra is rájött, hogy néma jelekre is kap választ, tehát a szellem nem csak hall, hanem lát is.”
Folytatás ide kattintva: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13a

 

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1.b (G.H. Pember)

A 11. fejezet második fele PDF-ben: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

Részletek:

“A varázslókra használt ószövetségi kifejezések vizsgálata.

A következőkben pedig a természetfeletti tevékenységek gyakorlóira használt bibliai kifejezéseket fogjuk megvizsgálni, minden alkalommal megadva a héber szót és lehetséges magyarázatát.

Hartummim. A „jövendőmondó írástudók” az 1Mózes 41,8-ban. Ezen a néven szerepelnek az egyiptomi varázslók („Egyiptom írástudói”) József és Mózes idejében (2Móz 7,11), és Dániel idejében a babilóniaiak is. A szó valószínűleg a héber heret, véső, íróvessző szóból ered, és a papi osztály azon tagjait jelöli, akik bár a varázslás egyéb nemeit is űzték, elsődleges foglalatosságuk az írás volt. Ezek napjaink írómédiumainak felelhettek meg, akiket a Glimpses of a Brighter Land (Pillantások egy ragyogóbb országba) c. könyv szerzője szerint ötféleképpen lehet csoportosítani: akiknek a kezét közvetlenül a démon mozgatja, anélkül, hogy a saját akaratuk részt venne benne; akiknek az elméjében egyesével jelennek meg a szavak, egy időben azzal, amikor azokat automatikusan papírra vetik; akik szellemhangok diktálása alapján írnak; akik a levegőben vagy valamilyen alkalmas tárgyon megjelenő szavakat és mondatokat másolják le; és végül, akik jelenlétében olykor látható, olykor láthatatlan szellemkéz veszi föl a tollat és írja le vele közléseit.”

“Nem sokkal később félreérthetetlen utalást láthatunk a mesmerizmus szíriai elterjedésére. Amikor ugyanis Naámán meghallotta Elizeus üzenetét, felháborodott a próféta távolmaradásán, és dühösen felkiáltott: „Íme, azt gondoltam, biztosan kijön hozzám, és megáll, és segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és meglengeti a kezét a hely fölött, és meggyógyítja a leprást” (2Kir 5,11). Meg kell jegyeznünk, hogy mi a [King James Biblia] lapszél szerinti fordítását vettük át, amely egyedül fejezi ki a núf helyes jelentését a Hifílben. Ez az ige ugyanis azt jelenti, hogy fel-le lóbálni, lengetni, és ez a szó a tenúfá, a lengetési áldozat szótöve is.

Naámán tehát jól ismerte a Rimmón papjai és országának hamis prófétái által gyakorolt mesmerikus gyógyítás módszerét, ezért arra számított, hogy Elizeus is ugyanígy fogja majd lengetni fölötte a kezét. Így már megérthetjük a próféta bánásmódját. Ha ugyanis személyesen jött volna el hozzá, és kezét a leprás helyek fölé tette volna, Naámán kétségkívül Elizeus mesmerikus hatásának tulajdonította volna a gyógyulást, aki emiatt nem találkozott vele, hanem elküldte, hogy fürödjön meg a Jordánban.

„Mit béke? Amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok boszorkánysága még egyre folyik!” – volt Jéhu dühös válasza Jórámnak (2Kir 9,22). És egyes modern spiritualisták tanításai alighanem emlékeztetnek is bennünket a két bűn szoros kapcsolatára.”

Tovább a teljes PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11-b

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 1. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Részlet:

A gonosz szellemek világunkba való nyílt betörésére logikusan számítani lehetett.

A természetfeletti puszta említését is gyakran lenéző, hitetlenkedő mosollyal fogadják az emberek. Nem kevés hitvalló keresztény is van, akik nagy igyekezettel próbálják a régmúlt csodák számát és mértékét kisebbíteni, és bár odáig nem mernek elmenni, hogy teljesen tagadják Isten hatalmát arra, hogy saját törvényeit felfüggessze vagy megváltoztassa, nem tartják valószínűnek, hogy ilyesmi a jelenben is megtörténhetne. Azt már viszont, hogy a Sátán képes lenne csodákat tenni, sosem ismernék el, sőt, sok esetben az ördög létét is tagadják.

Az ilyen gondolkodásmód azonban bizonyosan tudatlanságból vagy hitetlenségből ered. Hiszen nem úgy beszél-e Pál a Sátán munkálkodásáról, mint ami tele van hatóerővel, jelekkel és csodákkal, azért, hogy higgyenek a hazugságnak (2Thessz 2,9-11)? És az Ige azon egyszerű állítása, mely szerint a földünket körülvevő levegő lázadó szellemektől nyüzsög, legalábbis fel kellene, hogy készítsen minket arra, hogy ezek esetenként meg is jelenhetnek és nyíltan beavatkozhatnak. Isten kétségtelenül megtiltotta nekik, hogy közvetlenül kommunikáljanak az emberrel, vagy gonoszságra bírják rá. Mégis, mivel engedetlenek, és jelenleg nincsenek erővel visszatartva, észszerű azt gondolni, hogy a korábbi parancsot időnként ugyanúgy megszegik, ahogyan az utóbbival is folyamatosan szembeszegülnek. És ezt a feltételezést az Ige is megerősíti: hiszen az Ószövetségben számtalan utalást találunk az emberek és démonok közötti érintkezésre, az Újszövetség pedig a varázslást a hústest nyilvánvaló cselekedetei között említi (Gal 5,20).

A varázslással szembeni mózesi törvények nem puszta szélhámosságra vonatkoznak, hanem a bukott szellemekkel való tényleges kapcsolatra.

„Varázsló asszonyt ne hagyj életben” (2Móz 22,18) – így rendelkezett az Úr Mózesnek. Azt pedig, hogy ez a törvény nem a puszta babonára vagy csalásra vonatkozik, hanem a gonosz erőivel való szándékos szövetkezésre, a büntetés súlyosságából tudhatjuk. Mégis, sokan szeretnének meggyőzni bennünket, hogy a tiltott mesterkedések gyakorlóira vonatkozó számtalan bibliai kifejezés pusztán a szélhámosság vagy csalás különböző formáit akarja jelenteni. Egyetlen példa azonban megfelelően bizonyítja az ilyen vélekedés meggondolatlanságát.

Mózes harmadik könyvének huszadik fejezetében ugyanis a következő törvénycikket találjuk: „Az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló szellem van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk!” (3Móz 20,27). Hogyan dönthetett vajon egy izraelita bíró valakinek az esetében, akivel szemben ezt a vádat hozták föl? Nem attól a bizonyítéktól függene vajon az egész ügy, hogy a megvádoltnak valóban van-e kísérőszelleme? És maga az a tény, hogy erről törvény van, nem nyilvánítja-e ki egyértelműen, hogy ilyen kapcsolatok nem pusztán lehetségesek, hanem konkrétan meg is történnek?

Tovább a teljes szövegre (8 oldal), PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-11

Rees Howells: Közbenjárás – az angliai csata

PDF: Rees_Howells_Intercessor-Battle_of_England-HU

(Részlet Norman Grubb: Rees Howells, Intercessor c., 1952-ben megjelent életrajzi könyvéből)

A következő közbenjáró harcra a légitámadások és az angliai csata krízise miatt került sor, amikor Göring megkísérelte megszerezni a levegő feletti uralmat, hogy ezzel előkészítse Anglia megszállását. [Rees Howells és imatársai] egyik létfontosságú kérdésben sem bíztak semmit a véletlenre, és nem hagyatkoztak pusztán olyan imádságokra, melyeket leginkább vaktában lövöldözésnek nevezhetünk. Mindent megvizsgáltak Isten jelenlétében, és az indítékokat addig rostálták, míg a Szent Szellem végül világosan megmutathatta szolgáinak, hogy milyen imát vár, amelyet majd meg fog válaszolni. Akkor a hit ráállt erre a kijelentett imádságra, és megragadta a győzelmet; és nem nyughattak addig, amíg Isten nem adott nekik bizonyosságot arról, hogy a hit diadalmaskodott, és biztos a győzelem. Nem csak annyiról volt szó tehát, hogy imádkoztak, és utána reménykedtek abban, hogy Isten meg fogja őket hallgatni. Az akkori összejöveteleken készített feljegyzésekből idézünk.

1940. szeptember 2-án Howells azt mondta: „Szeretném látni, hogy jogosan lehetünk-e szabadok az aggódástól, amikor itt vannak ezek a repülőgépek felettünk. Sietve beálltunk a résbe, hogy megmentsük a zsidó gyermekeket Hitlertől, amikor kitoloncolta őket [a háború kitörése előtt nem sokkal Hitler több ezer zsidó gyermeket toloncolt át a lengyel határon. Howells szívét a közbenjáráson túl arra indította az Úr, hogy vásárolja meg számukra Penllergaert, ezt a hatalmas és gyönyörű birtokot számos lakóépülettel, melyhez – imáikra válaszul – a szükséges összeget is rendelkezésükre bocsátotta az Úr. Itt helyezték el az üldözött zsidó gyermekeket, azokat, akiket a háború kitörése miatt még sikerült elhozni. Végül a Bibliaszeminárium is ezekbe az épületekbe költözött át.] Tarthatunk-e most igényt oltalomra az összes misszionáriusgyermek számára is? Ha a hitem nem felel meg ennek a mostani helyzetnek, a védelmük érdekében mindegyik gyermeket fel kellene vinnem az óvóhelyre ma este, és ottmaradnom velük. De nekünk is félnünk kell-e azért, mert mások félnek? Ha bíztam Istenben azért, hogy lehetővé teszi számunkra ezeket az épületeket, akkor most bízom Istenben azért is, hogy megőrzi őket. Szeretném, ha megalapozódnátok ebben a bizalomban. A hitünknek valódi alapra van szüksége, ha ezek a légitámadások hónapokig eltartanának. Tudunk-e bízni Benne, hogy megcselekszi a lehetetlent, ugyanúgy, mint ahogy a finanszírozás kérdésében teszi?”

„Egyedül attól félek, hogy esetleg nem ismerem föl Isten akaratát. Sokan félnek a következményektől. Ebben a kérdésben nagyon világosan kell fogalmaznom, mert Isten azt mondja: »Ha a következményektől félsz, ne gyere hozzám védelemért«. Nagy különbség van a következményektől való önös félelem és aközött, hogy azért szeretnénk Isten oltalmát, mert elvégzendő feladatunk van az Ő számára. Tényleg győzedelmeskedtünk-e?”

A Howells által említett óvóhely, ahová azt mondja, elvihetné a gyermekeket, arra a kötelezettségére utalt, hogy menedéket biztosít az akkoriban mintegy háromszáz nappali tagozatos diák számára. De a többi diákkal és a misszionáriusok gyermekeivel kapcsolatban, akik összesen mintegy hatvanan voltak (akik a szeminárium családjához tartoztak), az Úr azt mondta, hogy se óvóhelyre, se gázálarcra nincs szükségük (de mindenki teljesen szabadon élhetett bármelyikkel, ha akarta). Isten pedig teljes mértékben igazolta Howells helytállását a háború alatt azzal, hogy nem engedte, hogy egyetlen bomba is érinthesse a szeminárium területét, habár a város, stratégiai fontosságú kikötőjével együtt, igen súlyos légicsapásoknak volt kitéve. De nézzük tovább a napló feljegyzéseit:

Szeptember 3. Egy súlyos éjszakai légitámadás után: „Biztos vagyok benne, hogy az Úr azért vitt ma be a városba, hogy megláthassam, milyen az, amikor körülbelül kétmillió font értékben válnak épületek a földdel egyenlővé. Arra gondoltam: »Megérte vajon megvenni Penllergaert, ha azzal is ez történik? Megéri vajon terheket hordozni és vállalni a szenvedést a Királyságért?« Megláthattam, mivé lehetnek ezek az épületek, ha Isten nem oltalmazza meg őket. Azon kaptam magam, hogy ugyanúgy imádkozom a városért, mint előző este a szemináriumért”.

Szeptember 4. „Nagyon súlyossá válhat a helyzet az országban a légicsapások miatt. Soha korábban nem éltünk még ilyet. Az a fontos, hogy megtudjuk, hol van ebben Isten. Amikor minden éjjel veszély fenyeget, sokáig eltart megbizonyosodni afelől, hogy Isten oltalma alatt állunk. Elmondhatjuk-e, hogy biztonságban vagyunk a légitámadások alatt? Mondta ezt Isten nekünk? Mert lehet, hogy úgy próbáljuk Isten Igéjét használni, hogy az Ő ereje nincs ott mögötte. Ha Isten meg akar szabadítani minket ettől a pokoltól, akkor némi erőnek kell felszabadulnia. Hacsak nem vagyunk biztosak a saját győzelmünkben, soha nem leszünk képesek az ország megszabadulásáért imádkozni. Újra és újra megkötöttük az ördögöt, és remélem, hogy ismét meg fogjuk tenni, amikor eljön Isten ideje ebben a háborúban.”

Szeptember 7. „Hány ember szívét markolta meg a légitámadások miatti félelem? Ha el tudjátok hinni, hogy megszabadultatok a pokoltól, miért nem tudjátok elhinni, hogy megszabadultatok a légitámadásoktól? Mindig találok valamit, ami egész napra örömöt ad nekem, és a mai örömöm az, hogy Isten oltalma alatt állunk. De ha nem bízunk Benne igazán, hogyan tudjuk dicsérni Őt? Ez a békesség, amelyet a Szabadító ad, nem művi dolog. Ez olyan mély, hogy még az ördög sem zavarhatja meg. Amíg bármi zaklatottság vagy félelem van bennünk, nem tudjuk meghallani a Szellem dolgait. Szemernyi félelmet sem vihetünk be Isten jelenlétébe.”

Szeptember 8., 9:00: Nemzeti imanap. „Hazánkban csak külső vallásosság van, népünk se nem hideg, se nem forró, mint a laodiceai gyülekezet. Térítse Isten vissza a nemzetet! Egyetlen okunk a magasztalásra az, hogy az ellenség nem tudta megszállni az országunkat.”

A déli istentiszteleti alkalmon, amikor Howells éppen beszélni kezdett, német repülőgépek húztak el fölöttük. Lent a mezőn eldördültek a légvédelmi ágyúk, és felharsant a sziréna, ő azonban folytatta a beszédet, és „a gyülekezetet teljesen rabul ejtette”. Ez volt az a pont, amikor a védelemért való imádság terhe és az elmúlt néhány nap kérdőjelei magasztalásba és bizonyosságba váltottak át. Megkapták a győzelem teljes bizonyosságát, és ez Rees Howells szavaiból is kicseng: „Micsoda győzelem! Akik a Szellemben vannak, látják, hogy ez győzelem, mert Ő hitet talált bennünk. Micsoda öröm! Micsoda magasztalás! Isten valószínűleg nem adna hitet a háborús győzelemre, míg előbb a személyes győzelmet meg nem szereztük.” Az istentisztelet éppen véget ért, amikor a veszély elmúltát jelző sziréna megszólalt. „A halál legyőztetett, mondjátok el örömmel, ti hívek” – énekelték záróénekként.

Ugyanazon a napon a délutáni alkalmon Howells kifejtette: „Most már nyomtatásba is adhatnám, hogy az ördög itt nem teheti rá a kezét senkire sem. Nem szükséges tovább imádkoznunk. Amikor hiszel, abbahagyod az imádkozást. Soha korábban nem éltünk meg ilyen győzelmet, hogy pontosan úgy folytattunk mindent, mintha nem lenne háború. Hogyan is szerezhettünk volna győzelmet a világnak, ha nem hittünk volna először mi magunk? Nem bízhatunk semmiben, csak a hívő imádságban. Ó, ahogy a Szent Szellem leszállt ránk ma délelőtt az úrvacsorai istentiszteleten, és kijelentette nekünk az Ő győzelmét!”

Szeptember 9. „A Szent Szellem olyan hitet talált, mely megegyezik azzal, amit Ő tenni szándékozik. Vigyázzatok, hogy higgyetek! A hit a legkényesebb dolog, amire csak gondolni lehet. Olyan, mint a pára; könnyen elszalaszthatjuk. A győzelem tegnap délelőtt megtörtént, és ha nem láttátok, lehet, hogy sosem fogjátok meglátni. Innentől fogva az Úr vezetheti ezt a harcot, de korábban a hit nélkül nem tehette volna ezt meg.”

Szeptember 10. „Mi van, ha az imanapon imádságok milliói szálltak föl, és közben senki sem hitt? A vasárnapi győzelem után nagy szabadságunk van imádkozni, hogy Isten valóban leszámoljon a nácikban rejlő ördöggel, és vessen véget ennek a gonosz rendszernek. Az imádságunk Londonért az, hogy Isten most fordítsa meg a helyzetet, és mentse az életeket. Kétségtelen, hogy az ellenség gúnyt űz a múlt vasárnapi nemzeti imanapból.”

Szeptember 11., amikor az angliai csata London és Dél-Anglia fölött a leghevesebb volt: „Nagyon sok helyet bombáztak Londonban, még a Buckingham Palota is kapott találatot. Rámnehezedett, hogy imádkozzunk a királyért és a királynéért, és hiszem, hogy imádságunk meghallgatásra talál. Most csak figyelem, Isten hogyan ragadja meg az ellenséget.”

Szeptember 12. „Tegnap este azért imádkoztunk, hogy az Úr védje meg Londont, és hogy az ellenségnek ne sikerüljön áttörnie, és Isten meghallgatta az imát. Hacsak Isten nem tudja megfékezni és megkötözni ezt az ördögöt, egyetlen ember sincs biztonságban. Ha védelmet kaptunk az épületeink számára, miért ne kaphatnánk védelmet az országnak? Milyen csodálatos napok ezek!”

Szeptember 14. „Mivel hittünk, Isten tudtunkra adta, mi fog következni. Minden teremtménynek hallania kell az evangéliumot; a zsidóknak vissza kell szerezniük Palesztinát; és a Szabadítónak vissza kell jönnie.”

Churchill háborús emlékirataiban szeptember 15-ét nevezi meg a légi háború „döntő dátumának”. Elmondja, hogyan kereste föl a RAF (a Királyi Légierő) műveleti szobáját azon a napon, és nézte végig az ellenséges repülőosztagok beözönlését, valamint, hogy a mieink hogyan szálltak föl, hogy szembeszálljanak velük. Eljött a pillanat, amikor végül megkérdezte a légimarsallt: „Milyen egyéb tartalékunk van még?” „Nincs semmilyen”, felelte a légimarsall, és elmondta később, hogy Churchill tekintete mennyire elkomorult. „Nos, volt is rá okom”, teszi hozzá a miniszterelnök az emlékirataiban. Eltelt még öt perc, és egyszer csak „úgy tűnt, hogy az ellenség visszafordul. Az asztalon lévő korongok elmozdulása a német bombázók és vadászgépek folyamatos észak felé tartó haladását mutatta. Újabb támadásnak nem volt jele. Még tíz perc múlva pedig a művelet véget ért.”

Semmilyen látható oka nem volt annak, hogy miért fordult vissza a Luftwaffe éppen akkor, amikor a győzelem már a markukban volt. De mi tudjuk, miért.

A háború után Lord Dowding légi főmarsall, a vadászrepülő-parancsnokság feje az angliai csatában, ezt a sokatmondó megjegyzést tette: „Még a csata közben is napról napra szembetűnő volt, mennyi külső segítség érkezik; a végén pedig az volt az érzésünk, hogy valamilyen különleges isteni beavatkozás történt, mely megváltoztatta az események láncolatát, amik egyébként bekövetkeztek volna.”

A betakarás jelentősége – 1. (Lance Lambert)

Teljes PDF: Lance_Lambert_Covering1

Részlet: “Ma este a betakarás témakörét fogjuk megvizsgálni. Ez talán az egyik leginkább életbevágó téma, amit együtt tanulmányozhatunk. Kétségkívül vannak, akikben most felmerül: „Soha nem hallottam a betakarásról. Hol van szó betakarásról a Bibliában?” Pedig a betakarás, befedezés, illetve elrejtettség az egyik olyan témakör, amelyet a Biblia a legelejétől a legvégéig kifejezetten hangsúlyoz. Ebben a csodálatos 91. Zsoltárban látjuk ezt jól összefoglalva, mely valójában, mint azt sokan tudjátok, a 90-nek a folytatása. Ugyanaz a zsoltár, csak kettéosztották. Megfigyelhetjük, hogy a Zsolt 90,1-ben így kezdi: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. A Zsolt 91,1-ben pedig így szól: „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik”. Lehet, hogy soha nem gondoltunk erre úgy, mint betakarásra, de pontosan ezt jelenti. „Aki a Felséges rejtekében (az elrejtett, titkos, elfedezett, betakart helyen) lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik (marad, ott fog maradni)”. A Mindenható lesz az ő védelme, a Mindenható lesz számára a biztonság, a Mindenható lesz az ő oltalma, a Mindenható odaáll közé és minden ellenséges dolog közé. „Aki az Urat tette hajlékává; aki a Magasságos rejtekében lakozik”.

Védelem az ellenséges dolgoktól

A zsoltár mindenféle szörnyűségről beszél. Beszél az éjszakai rettenetről, az éjszaka szörnyűségeiről. Beszél ragályról, ami nem csak fizikai betegség, hanem szellemi kórság is lehet. Nagyon sok keresztény szenved szellemi kórságtól – azaz olyan betegségtől, olyan fertőzéstől, ami nem múlik el, ami folyton leveri őket. Úgy gondolhatják néha, hogy ez azért van, mert nekik ezen az úton kell járniuk, de ez nem így van – hanem azért, mert felfedték, kitakarták magukat. Isten Igéje világosan azt mondja itt, hogy nem fog jönni a dögvész vagy a csapás. „Nem kell félned sem a dögvésztől, amely a homályban (éjszaka) jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít” (6. vers).

Ha valaki kicsit is ismeri a Keletet, tudja, hogy létezik egy bizonyos fajta járvány, egyfajta betegség, valamiféle fertőzés, mely órák alatt képes végigsöpörni egy-egy közösségen, és meg is tizedeli azt. Erről beszél itt a zsoltáros, ez az a „döghalál, amely délben pusztít”, amely hirtelen, minden magyarázat nélkül mindent elpusztít. A sátorodhoz közelítő csapásról beszél – „csapás sem közeleg sátradhoz”. Háborúról beszél – „ezren esnek el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít”. Az egész zsoltár mindenféle ellenséges dologról beszél, olyanokról, amelyek Isten gyermekeit akarják támadni; amelyek Isten gyülekezetét akarják célba venni, hogy elpusztítsák. De nem ezt akarja ez a zsoltár hangsúlyozni. Nem az benne a lényeg, hogy a keresztényeket ellenséges erők veszik körül, hogy a keresztényeknek halálra kell rémülniük mindattól, ami körülöttük van. Az egész zsoltár lényege a betakarás. Hogy Isten gyermeke magasra tartott fejjel járhat; hogy Isten gyermeke bátran jöhet a legszentebb helyre Jézus vére által, azáltal az új és élő módon, ami Krisztus Maga. Ez ennek a zsoltárnak a lényege: a betakarás.

Ha kijövünk a betakarásból, az ellenséges erők azonnal ránk tehetik kezüket. Ha befedezve maradunk, biztonságban vagyunk. Nincs ennél fontosabb kérdés fiatal és idős hívőnek egyaránt, mint ez. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szerintem mi az egyik leglényegesebb dolog, amit egy fiatal hívőnek tudnia kell, habozás nélkül megmondom: Hogyan legyél betakarva, és hogyan maradj betakarva mint Isten gyermeke. Ha idősebb hívő kérdezi meg, szerintem mi a legfontosabb dolog, amit tudnia kell, neki is egyenesen megmondom: Hogyan legyél betakarva. Számos alkalommal láttam emberek életét kisiklani. Mind azzal kezdődött, hogy felfedték magukat. Sokunkban megtalálható valamiféle ostobaság, arrogancia és elbizakodottság; bizonyosfajta érzéketlenség Isten dolgai és Isten útjai iránt. Megesik, hogy látjuk Isten tetteit, és nem értjük az Ő útjait; de emiatt végül elesünk. „Romlás előtt jár a gőg”; de gőgösek lehetünk úgy is, hogy nem feltétlenül vagyunk fennhéjázók más emberekkel szemben. Gőgösek lehetünk Istennel szemben is, mintha Istennek mindent fel kellene tárnia előttünk; vagy mintha jogunk lenne arrogáns és elbizakodott módon megmondani Istennek, mit tegyen. Ez az a felfuvalkodottság, mely a bukás előtt jár, és ez az a dolog, amiről beszélünk. Ismerek az Úr nagy szolgálói közül néhányat, akik az utolsó napjaikban kitakarták magukat.

Az ellenség célja

Az ellenségnek megvan a maga határozott célja Isten minden egyes gyermekével és Isten gyülekezetével szemben: az, hogy elérje, hogy felfedjük magunkat, hogy kijöjjünk a betakarásból, a fedezékből. Semmit sem tehet akkor, amikor Isten gyülekezete be van fedezve. Semmi sincs, amit a Sátán a gyülekezettel tehetne, hacsak Isten nem hagyja jóvá és nem engedélyezi. Ezért az ellenség egész terve, célja és stratégiája ebben a háborúban az, hogy kitaszítsa a gyülekezetet a betakarásból, hogy az védtelenül felfedje, kitakarja magát; távol kerüljön a biztonságtól. Akkor az ellenség jöhet és lerombolhatja. Pontosan ez a stratégiája Isten gyermekeivel szemben is. Minden mesterkedése arra irányul, hogy Isten gyermekét észrevétlenül olyan helyzetbe taszítsa, hogy kijöjjön a fedezékből, a betakarásból; hogy megpróbáljon ő maga szembeszállni az ellenséggel – az pedig pontosan tudja, hol találjon fogást a legjobbjainkon is.

A későbbiekben megvizsgálunk néhány nagyon jó példát az Ószövetségből és majd az Újból is; de most hirtelen Dávid jut az eszembe. Akkor jött ki a betakarásból, amikor nem ment el a háborúba az embereivel. Nem volt ott mint fej, amikor ott kellett volna lennie. Otthon maradt, és ezzel kijött a fedezékből. Miközben ebben a helyzetben volt, lehet, hogy azt gondolta magában: „Olvasni fogom az Igét. Csodálatos csendességet fogok tartani az Úrral.” Fel is ment a háztetőre, hogy ott áhítatot tartson és elmélkedjen, de nem volt betakarva. (Tehát beszélhetünk szellemi dolgokról úgy is, hogy közben mégis fedetlenül vagyunk, ha Isten akaratán kívül vagyunk.) Ott pedig meglátta Betsabét, és az aljas gondolat, hogy őt megszerezze, férjét pedig meggyilkolja, gyökeret vert a szívében. Honnan származhatott egy ilyen alávaló és ocsmány gondolat, ha nem a Sátánból eredt? Az volt a célja, hogy tönkretegye Dávidot és Isten minden munkáját Isten népében. Csodálatos az, hogy Isten pontosan értette, ki van az egész mögött, és az is csodálatos, hogy Dávid végül visszakerült a betakarásba, és azt mondta: „Boldog, kinek bűne meg van bocsátva, vétke elfedezve” (Zsolt 32,1).

Létfontosságú a betakarás. Ezért van, hogy az efezusi gyülekezethez írt levelében – amely, azt hiszem, valamennyiünk szerint a kinyilatkoztatás csúcspontja az Újszövetségben – Pál apostol az utolsó szavaiban visszatér a befedezésnek erre az egész kérdésére az után a hatalmas kinyilatkoztatás után. Talán nem gondolunk erre úgy, mint befedezésre, de ez pontosan az: „Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét”. Egyetlen rés se maradjon ki, tetőtől talpig legyetek betakarásban! Van valami Krisztusból lényünk minden része számára. Nagyon érdekes, hogy valójában nem csak egyénekhez szól itt, hanem az egész gyülekezehez beszél. Azt mondja mindnyájunknak: „Vegyétek föl az Isten teljes fegyverzetét együtt! Meglássátok, hogy Krisztus a sisak, hogy Ő a mellvért (a páncél), Ő a deréköv, hogy Ő a saru a lábatokon, hogy Ő a hit pajzsa, hogy Ő a kard a kezetekben.” Ezt jelenti a betakarás.”

Tovább a teljes PDF-re: Lance_Lambert_Covering1

Hogyan akadályozza az ellenség az imádkozást (T. Austin-Sparks)

„És kora hajnalban, amikor még sötét volt, Jézus felkelt, elindult és elment egy elhagyatott, puszta helyre, és ott imádkozott” (Márk 1,35 – Vida).

Biztos vagyok benne, hogy az Úr népéből legtöbben egyetértenének velem abban, hogy az egyik legnehezebb – ha nem a legnehezebb – dolog, hogy imádkozni tudjunk, hogy átadjuk magunkat az imádságnak. Amikor az imádkozást forgatjuk a szívünkben, egyszerre csak seregnyi váratlan és előre nem látott nehézséggel találkozunk, melyek rajtaütésszerűen törnek ránk. Bármi, csak megakadályozhassa az imádságot! Nem olyasmiről beszélek most, amiről ne tudnátok, hanem azért mondom, hogy világosan, határozottan és tudatosan fölismerjétek, és rájöjjetek, hogy ez nem csak hétköznapi körülmények [véletlenszerű összejátszása], hanem ez az ellenség jól megtervezett, kiagyalt terve arra, hogy megakadályozza az imádkozást.

Az ellenség a direkt ellenkezés helyett az Úrért végzett ezeregyféle elfoglaltságra fog buzdítani, ha ezáltal kiszoríthatja az imádságot. Nem érdekli, milyen buzgók vagyunk az Úr munkájában, vagy hogy milyen gyakran hirdetjük az igét, tartunk összejöveteleket és végzünk sokoldalú munkát az Úrért, ahogyan ezt nevezzük. Jól tudja, hogy az Úrért végzett minden munka, mely nem győzedelmes szellemi imádságon alapszik, hosszútávon keveset vagy semmit sem ér, és össze fog omlani. Azt mondom, hogy az ellenség nem bánja, ha mi munkálkodunk. Munkálkodj az Úrért olyan keményen, ahogy csak tudsz, de ha kihagyod belőle az imádságot, nem sok mindent fogsz elérni vele! Az ellenség egyik ravasz taktikája, hogy annyira elfoglalttá, annyira buzgóvá tegyen, hogy annyira lefoglaljon a rohanás, a tevékenység – úgymond – az Úr dolgaiért és az Úr munkájáért, hogy az imádságunk leszűküljön, sarokba szoruljon és korlátozást szenvedjen (ha ugyan ki nem szorul teljesen); az Úr pedig soha nem fogja elfogadni azt a kifogást, hogy „Uram, engem túlságosan lefoglalnak a Te dolgaid ahhoz, hogy imádkozzak”. Az Úrnak soha nem kedves az efféle hozzáállás.

Amint gazdagabb imaéletet kezdünk fontolgatni, vagy célul kitűzni, az ellenség rögtön új tervet eszel ki, hogy minket még elfoglaltabbá és még buzgóbbá tegyen; hogy úgy feltornyosuljon a munkánk, és úgy elhalmozzanak minket a különböző tennivalókkal, elvárásokkal, hogy ne lehessen időnk vagy lehetőségünk az imádságra (…). De fel kell ismernünk a következőt: az ellenség a lehető legjobb érveit fogja elővenni a felelősséggel, a kötelességgel és a lelkiismerettel kapcsolatban, hogy megakadályozzon minket az imádkozásban. Ha tehát látjuk, hogy van olyan hely, ahonnan az imádság teljesen kiszorult, vagy annyira le lett korlátozva, hogy teljesen alkalmatlan a szellemi felülemelkedés és győzelem életéhez, akkor így kell szólnunk: „Uram, Rád bízom a felelősséget, hogy amíg én imádkozom, Te ne engedd, hogy az erre az időre való elszakadásomnak hátrányos következményei legyenek, és hogy védd meg ezt az imaidőt – amelyet a Te dicsőségedre keresek – az ellenség támadásaitól.”

Idézet innen: Open Windows, december 19: In Touch with the Throne – Chapter 2

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

„A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

„Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

„kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

„Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

„Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

„De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

„Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

„Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

„és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.