Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/4. rész

Hálaadások

Az imádság negyedik fajtáját hálaadásoknak fordítják. A hálaadás azt jelenti, hogy nemcsak a megválaszolt imádságért, hanem Magáért az Úrért is hálát adunk. A hálaadást legtöbben úgy értik, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy meghallgatta, amit az elmúlt héten kértünk Tőle. Hiszen azt mondja az Ige: „hálaadással ismertessétek a ti kéréseiteket az Isten előtt” (Filippi 4,6 – Kecskeméthy ford.). A legtöbb hívő pedig mindig úgy érti ezt, hogy kérünk valamit, és amikor megkapjuk a feleletet, megköszönjük az Úrnak. Más hívők meg úgy értelmezik, hogy elmondjuk a kérést, és rögtön hálát is adunk Istennek az imameghallgatásért, még mielőtt az beteljesedne. Úgy vélem, ugyancsak leszűkítjük így a hálaadás szó jelentését. Pedig amikor kérünk valamit, azt valóban hálaadással kell tennünk. De nemcsak arról van szó, hogy megköszönjük Istennek, hogy megválaszolja az imádságainkat; hiszen ez magától értetődő! Hanem legelsősorban az Ő kilétéért kell hálát adnunk az Úrnak, azért, hogy ki és mi Ő; hálát kell adnunk ezért a nagy üdvösségért és az Úr Jézus elvégzett munkájáért, mert Ő ennek alapján ad nekünk mindent. Hálát adunk a kegyelméért, a szeretetéért, az irgalmáért, az igazságáért, a trónusáért, a királyságáért. Más szóval, ez a hálaadás az imádáshoz kötődik, amely az együttes imádság fontos és stratégiailag elengedhetetlen része.

Sokan annyira énközpontúak vagyunk, hogy az ellenség könnyedén az ujja köré csavar minket. Megkörnyékez, és azt mondja: „Most nincs értelme imádnod az Urat, hiszen egész nap rossz hangulatban voltál, a gyerekek borzalmasan viselkedtek, rémes volt az irodában, mert a főnök elhalmozott munkával, iszonyú utad volt a munkahelyről hazafelé, most meg pocsék kedved van. Nincs értelme hálát adnod az Úrnak, hiszen semmi sincs, amit megköszönhetnél Neki.” Mi meg erre gyakran így válaszolunk: „Bizony, nem akarok mást mutatni, mint ami valójában az igazság; nem akarok képmutató lenni. Nem akarom megnyitni a számat a dicséretre és a hálaadásra, amikor az egész csak képmutatás.” És az ellenség máris sikeresen olyan helyzetbe juttatott minket, hogy csak akkor tudjuk imádni az Urat, amikor jól érezzük magunkat.

Az ördög egész gépezete pedig mostantól arra fog ráállni, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat, mert le akar rombolni minden hálaadást és imádatot az Úr iránt. Tudja, hogy az imádat, a hálaadás és a dicséret hatalmas fegyverek a harcban, amelybe csöppentünk. Olyan gyakran bedőlünk az ellenség efféle taktikájának! Vannak, akik éveken keresztül nem nyitják meg a szájukat, és nem dicsérik az Urat. Még arra sem tudják rávenni magukat, hogy elmondják Neki, milyen nagyszerű, csodálatos Ő, és mennyire méltó a dicséretre.

Fel kell ismernünk, hogy lehetünk őszinték Istennel. Elmondhatjuk Neki: „Uram, borzasztóan érzem magam. Szörnyű napom volt ma, de imádlak, és hálát adok Neked, Uram, hogy a Te trónusod nem inog meg soha.” Az, hogy rémes napom volt, nem jelenti azt, hogy az Úr Jézus már nem uralkodik. Mintha az, hogy bal lábbal keltünk föl, azt jelentené, hogy trónfosztás történt a mennyben. Ha előző este valami olyasmit ettünk, amitől másnap reggelre felkavarodik a gyomrunk, az Úr már nincs is a trónon. De hiszen ez abszurdum! Dicsérhetjük az Urat, amikor letörtek vagyunk, és akkor is dicsérhetjük, amikor a fellegekben járunk. Amikor hullámvölgyben vagyunk, azt mondhatjuk: „Uram, szörnyen érzem magam, de hálát akarok Neked adni azért, Aki vagy. Te csodálatos vagy, minden munkád csodálatos, és a Te igazságod örökké megáll.”

Mit mondhat akkor erre az ördög? „Ez az ember most igazságot szól, mit tehetnék? Semmit sem tehetek, ami megállíthatná ezt a hívőt abban, hogy Istent imádja!” Ezért azt mondja seregeinek: „Hagyjátok XY-t egy időre; nagyobb érték támad belőle, amikor rossz bőrben van, mint amikor jól érzi magát.” Sokan azzal, hogy nem tanulták meg ezt a leckét, segítenek az ellenségnek abban, hogy folyamatosan rossz passzban tartson minket.

„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét” (Zsolt 103,1). És ugyancsak: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt 34,2). Áldhatjuk az Urat, akár a magasságokban, akár a mélységekben vagyunk. Az Úr dicsérete – az Ő nagyságának, fenségének, szépségének, hatalmának, a sötétség erői felett aratott teljes győzelmének dicsérete folyton az ajkunkon lehet.

Amennyire elengedhetetlen része minden imádságnak a könyörgés, úgy a hálaadás is. Szívünkkel imádjuk Őt azért, aki és ami Ő, imádjuk Őt azért az üdvösségért, amelyet szerzett, és imádjuk Őt azért, ahogyan ebbe az üdvösségbe elvezetett minket. Emberként imádatra lettünk teremtve, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg a belső beteljesedést, amikor megtanuljuk, hogyan kell Istent imádni. Az imádat nem az imameghallgatáshoz kötődik, hanem Isten lényéhez. Amikor imádjuk az Urat, betöltjük az egyik funkciót, amelyre teremttettünk; továbbá beteljesedik bennünk az ígéret: „Istenmagasztalás a torkukban, kétélű kard a kezükben” (Zsolt 149,6). Boldogok, akik ezt megtapasztalták.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/3. rész

Imádságok

A második formát „imádságok”-nak fordítják, és eredetileg valaminek a kiöntését jelenti. Az Újszövetség ezt a szót használja leggyakrabban az imádságra. Az ember kiönti Istennek az összes baját, minden fájdalmát, az érzéseit. Egyszerűen esdve kér Istentől. Az Úr Jézus azt mondta: „Nincs nektek, mert nem kértek”. Ez tehát a legalapvetőbb, átfogó jelentésű szó, és mindenféle imádságot magában foglal – onnan kezdve, hogy az ember kiönti szíve terhét, addig, hogy kéri Istent, adja meg neki, amire szüksége van. Továbbá olyan kívánságot is jelenthet, amikor az ember az Isten szándékával és akaratával kapcsolatban kér igen nagy dolgokat. C. T. Studd mondta: „Miért csak egy tojást kérjünk az Úrtól, amikor kérhetünk elefántot is?” Más szóval, kérjünk nagy dolgokat a hitünk mértéke szerint! Hiszen az Úr bármikor mondhat nemet is. Az imádság tehát alapvetően „próba szerencse” alapú művelet. Lehet, hogy nem tudjuk, mi az Úr akarata vagy szándéka, de mi kiöntjük Neki a szívünket. Amy Carmichael írta, hogy az Úr „mondhat igent, mondhat nemet, és azt is mondhatja, »Várj!«”. Amy hívő családban nőtt föl, és kislánykorában nagyon szomorú volt amiatt, hogy barna a szeme. Szüleitől azt hallotta, hogy az Úr Jézusnak semmi sem lehetetlen, Ő mindenre képes – ezért sokszor kérte, hogy adjon neki kék szemet a barna helyett. De az Úr nem tett ilyet. Sok évvel később, amikor Amy [Indiában] bálványtemplomokat látogatott azért, hogy kislányokat mentsen meg a templomi prostitúciótól, rájött, hogy az Úr miért nem hallgatta meg a kék szempárért való imáját. Száriban, barna szemmel könnyedén beleolvadhatott az indiai tömegbe.

Ez a szó tehát a legáltalánosabb hívő imádságot jelenti. Az embernek nem kell hozzá tudnia az Úr akaratát, hanem egyszerűen csak kiöntjük a szívünket, és kérünk Tőle. De az Úr nem veti meg az ilyen imádságot. Amikor Annának nem volt gyermeke, meddősége minden fájdalmát, minden érzését feltárta; kiöntötte a szívét az Úr előtt. Sőt, az érzelmek annyira erőt vettek rajta, hogy Éli azt gondolta, részeg. Az Úr azonban meghallgatta őt, és megérintette méhét. Anna pedig megszülte Izrael egyik legnagyobb prófétáját, Sámuelt, aki az isteni történelem egyik legjelentősebb fordulópontján élt. És Anna Sámuelnek, „Istentől kért”-nek nevezte őt.

Egyeseknek úgy tűnhet, túl keményen beszéltem a keresztény körökben manapság fellelhető imaösszejövetelekről és az általános imádságfelfogásról. Nem arról van szó, hogy az Úr jelentéktelennek tartaná ezt a fajta általunk megszokott, együttes imádságot; hanem pusztán arról, hogy az gyakran óvodás szintű. Ő látja a szíveket, és kegyelméből ennek megfelelően válaszol. Másfelől viszont az egész sokszor csak vallásos rituálé és gyakorlat, ahonnan teljesen hiányzik a Szent Szellem.

Közbenjárások

A harmadik formát az angol „közbenjárások”-nak fordítja. [A magyar fordítások „esedezések”-nek, „Istennel való társalgások”-nak (Csia), illetve „közbenjáró összejövetelek”-nek (SZPA) hozzák.] Az itt használt szó azt jelenti, hogy valaki valamilyen felsőbb hatalom – király, elöljáró, fejedelem – előtt esedezik. A fogalom eredetileg valamilyen feletteshez benyújtott kérelmet takar. A New American Standard Bible valószínűleg ezért használja itt az „esedezések” („petitions”) szót a „közbenjárások” („intercessions”) helyett. Tehát valamilyen kérést jelent valaki olyantól, akinek hatalmában áll véghezvitetni dolgokat. Azaz Isten jelenlétét keressük más emberek vagy mindannyiunkat érintő helyzetek ügyében. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az „esedezések” vagy „fohászok” használata a „közbenjárások” helyett beszűkíti a szó eredeti értelmét.

A közbenjárás az imádság legmélyebb és legritkábban megélt formája. Kevés olyan társaság van Isten népében, akik jól ismernék az együttes közbenjárás gyakorlatát. Miért? Azért, mert a közbenjárás nem pusztán annyiból áll, hogy megfogalmazunk néhány szót egy adott helyzettel kapcsolatban, még ha nagy átéléssel és érzelmi felbuzdulással tesszük is. A közbenjárás az egész lényünket – szellemünket, lelkünket, testünket – igényli. Maga a közbenjáró is élő áldozat kell, hogy legyen.

Ha közbenjáró akarsz lenni, Isten mindenre igényt fog tartani, ami csak a tiéd – az egész lényedre, az idődre, az energiádra, az egészségedre és a javaidra is. Isten mindent elkér tőled. Soha ne értékeljük alul, mit jelent a közbenjárás! Itt nem arról van szó, hogy az ember odaad heti vagy akár napi fél vagy egy órát, mintha az Úr mindössze ezt kívánná. A közbenjáráshoz az Úrnak ránk van szüksége, és mindenre, amink csak van.

Az Ószövetségben ezt Dániel példázza leginkább. Naponként imádkozott, és legfelsőbb szintű kormányzati elfoglaltságai közepette is rászánta az időt a közbenjárásra. A valódi titka ennek azonban mégis abban rejlett, hogy Dániel élő áldozat volt, és teljes mértékben az Úrnak szánta magát.

A közbenjárás csak akkor kezdődhet el, amikor bármilyen adott helyzetben megismertük Isten gondolatát és akaratát. Amikor az Úr kijelentette Mózesnek, hogy el akarja pusztítani Izrael népét, ez közbenjárásra indította Mózest a népért. Amikor az Úr eldöntötte, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorrát, és elmondta Ábrahámnak, ez közbenjárásra indította Ábrahámot Lótért és a családjáért. Ha ezt megértettük, azt is kezdjük meglátni, milyen elengedhetetlen a könyörgés vagy az Úr keresése a közbenjáráshoz. Hiszen csakis akkor tudunk közbenjárni, ha ismerjük az Úr akaratát bármilyen adott helyzettel kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ezt leírva sokan feladják a reményt, hogy valaha is közbenjárók legyenek, vagy hogy együttes közbenjárásban vehessenek részt. Ne tántorodjunk el, és ne mondjunk le róla! Az Úrnak el kell kezdenie valahol, és olyasvalakivel kezdi el, aki kész magát önként és teljesen odaszánni. Egy kínai közmondás szerint „az ezermérföldes út egyetlen lépéssel kezdődik”. Meg kell tennünk hitben az első lépést. Ha egy hívő kész arra, hogy közbenjáró legyen, és teljes lényét odaszánja az Úrnak, Ő lépésről lépésre vezetni fogja majd.

Erős és biztos kézzel fog vezetni, mindig pontosan a képességeink szerint. Először az imádság óvodájából átvezet a közbenjárás óvodájába, majd az általános iskolába, aztán a gimnáziumba, és végül a közbenjárás egyetemére. A közbenjáráshoz bizonyos mértékű szellemi érettségre van szükség. Ez a fajta szellemi érettség pedig egyedül szellemi növekedés és megfelelő szellemi tapasztalatok által jön létre, és csak abban az emberben alakul ki, aki letette az önmaga életét.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/2. rész

Gyakorlati példa a könyörgésre

Emlékszem, sok évvel ezelőtt történt, amikor a vének minden hétfő este összegyűltek imádságra a Halford House-ban, hogy az Urat keressük. Az alkalom nyitott volt minden testvér előtt, hogy elhozzák a bajaikat, a szükségleteiket vagy a kifogásaikat. Egyik hétfőn egy nagyon drága testvérnő telefonált: „Tudom, hogy ez az alkalom elsősorban azoké, akik velünk együtt gyűlnek össze, de egy közeli ismerősöm nagyon nagy bajban van. Eljöhetne, hogy elmondja nektek?” Azt válaszoltuk, hogy igen, jöjjön.

Ez a nőtestvér szorosan az Úrral járt, és áldás volt mások számára. Azért, hogy a nagy szükségben élők közelében legyen, és megszólíthassa őket, úgy döntött, hogy a városa egyik nagyon lepusztult részére költözik. Elmondta, hogy bibliaiskolát végzett, és nagyon erősen azt érezte, hogy az Úr arra a feladatra hívja őt, hogy a város rászorulóinak segítésére szánja oda magát, az Úr pedig megáldotta őt ebben a munkában.

Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Isten nem szól hozzá a Biblián keresztül. Mi több, úgy érezte, az Úr már egyáltalán nem szól hozzá; és amikor testvérek közé ment, jó helyre, akkor is azt érezte, hogy amit hall, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Egyre zaklatottabbá vált, és úgy érezte, elkövette a „megbocsáthatatlan bűnt” a Szent Szellem ellen.

Olyan rossz állapotba került, hogy az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Ekkor történt, hogy néhány napra közeli barátnőjéhez, a testvérnőnkhöz látogatott. Meghallgattuk az egész történetet, és azon tanakodtunk, miféle démoni tevékenység játszhat itt közre. Miért történik vele mindez? A testvérnőnk nem tudott semmi konkrétumot megnevezni, hogy mit csinált rosszul, vagy milyen bűnt követett el.

Mi megszoktuk, hogy legelőször mindig az Úrtól kérjünk bölcsességet, így most is Őelé jöttünk, komolyan keresve Őt a testvérnőnk bajával kapcsolatban. Éreztük, hogy az állapota válságos, hiszen öngyilkosságra hajlott. Úgy érezte, hogy elkövette ezt a megbocsáthatatlan bűnt, Isten pedig emiatt nem szól hozzá.

Majd azt éreztük, hogy el kell vágnunk őt mindenfajta sátáni befolyástól és a körülményeibe való beavatkozástól. Amikor fölálltunk, hogy imádkozzunk fölötte, egyik nagyon drága testvérünk így szólt: „Az Úr mond nekem valamit, de nem értem. A víz, a víz, a víz; a víz az.” Én azt gondoltam, talán nem működnek a szellemi érzékei, hiszen a testvérnő körülményeiben semmit nem láttam, aminek köze lett volna a vízhez.

Ennek a szónak a hatására azonban megkérdeztem tőle, hogy miért hord sötétített szemüveget. Azt felelte, azért, mert az erős fénytől megfájdul a feje. De ha azt mondjuk neki, hogy dobja el, akkor megteszi. Erre azt válaszoltam, hogy egyelőre tartsa meg. Majd Jézus nevében elvágtuk őt a démoni behatásoktól, és imádkoztunk a szabadulásáért és a gyógyulásáért. Egyértelmű volt, hogy megérintette az Úr, és néhány nappal később megkönnyebbülten és örömteli szívvel tért haza. Úgy tűnt, hogy az Úr megszabadította őt.

Azonban alig egy-két hete volt még csak otthon, de a régi bajok ismét felütötték a fejüket, és újra öngyilkossági késztetés kerítette hatalmába. Kezdte úgy érezni, utolsó mentsvára, ha visszajön hozzánk a Halford House-ba, ezen kívül nincs számára remény. Majd egyszer csak beugrott neki, amit a testvérünk mondott: „A víz, a víz, a víz; a víz az.” Úgy döntött, megtölt egy palackot a csapvizével, és elviszi egy laboratóriumba bevizsgáltatni. Alig pár órán belül már hívták is.

Kiderült, hogy elképesztően magas a víz ólomtartalma. Akut ólommérgezése volt, ami teljesen megzavarta az elméjét és az általános közérzetét. Mihelyt a szociális hatóság kiemelte őt onnan, és másik lakásba helyezte, máris javulni kezdett az állapota.

Ez az eset erőteljesen illusztrálja, milyen szükség van a könyörgésre, vagyis arra, hogy egy adott helyzettel kapcsolatban az Urat keressük. Ha nem jöttünk volna az Úr elé, soha nem kaptuk volna meg a választ a vízről. És akkor, amikor megint mélypontra jutott volna a testvérnő egészsége, akár el is követhette volna az öngyilkosságot. Ehelyett azonban az Úr közbeavatkozott és megszabadította őt.

(folyt. köv.)

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/1.rész

„Buzdítalak tehát, mindenekelőtt tétessenek könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért” (1Tim 2,1 – Vida ford.)

Az 1Timóteus 2,1-ben Pál apostol négyféle imádságot sorol föl, amely az imádkozás összes aspektusát magában foglalja. Érdekes, hogy mind a négyet többesszámban használja: könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások.

A Szent Szellem pedig annyira ráterhelte Pál szívére e téma súlyát, hogy az apostol kérleli és buzdítja Isten népét, hogy imádkozzanak. Szerinte ugyanis az ilyenfajta imádság és közbenjárás elsőrendű fontosságú a gyülekezet egészségére és az Isten munkája előrehaladására nézve.

Könyörgések

Az imádság első aspektusát leggyakrabban könyörgésnek fordítják. Alapvetően valamilyen „szükség”-et jelent. Az Authorized Version, a Revised Version, az American Standard Version, és a Revised Standard Version ugyanazt a szót (supplications) használja, a New American Standard Bible pedig egy hasonló jelentésű másikat (entreaties). [A fellelt magyar fordítások közül egyedül Kecskeméthy ír itt „kérések”-et, a többinél „könyörgés” szerepel.]

Ennek oka, hogy a görög szó elsődlegesen valamilyen szükséget jelent, majd az ezzel a konkrét szükséggel kapcsolatos kérlelést, folyamodványt vagy igénylést. Tehát ez nem csak azt jelenti, hogy kérünk valamit Istentől, hanem többet ennél. Komolyan az Úrhoz fordulunk, és azt várjuk Tőle, hogy megérthessük a gondolatát és az akaratát. Talán így ragadhatjuk meg leginkább a „könyörgés” szó jelentését. Valamilyen igényünkkel az Úr elé jövünk, és komolyan keressük Őt, hogy jelentse ki számunkra az Ő gondolatát azzal a bizonyos igénnyel kapcsolatban.

Miért hatástalan olyan sok imádság? Miért van az, hogy oly gyakran, amikor elmentünk az imaalkalomra és eljöttünk onnan, eltűnődünk, vajon Isten meghallgatja-e egyáltalán, amit imádkoztunk? Ez azért van, mert a szellemünkben ott a bizonyság, hogy az elhangzott imádságok nagy része nem jutott túl a mennyezeten. A baj az, hogy soha, még egy pillanatra sem álltunk meg, hogy megkérdezzük az Urat.

Ehelyett belevetettük magunkat az imádkozásba anélkül, hogy bármilyen iránymutatásunk lett volna Isten Szellemétől. A könyörgés ezért a imádság legelső vonatkozása, hiszen nyilvánvalóan ez a legfontosabb. Hacsak nem állunk komolyan az Úr elé a felmerülő szükséghelyzetekkel kapcsolatban, soha nem tudjuk meg, mit gondol Ő róluk. Ezért pedig, mivel az Ő gondolatát nem ismerjük, az imádságunk csak bő lére eresztett szócséplés lesz, és semmit nem érünk el vele.

Az összes imádsághoz elengedhetetlen, hogy keressük az Urat. Nem imádkozhatunk és nem használhatjuk helyesen a rendelkezésünkre álló fegyvereket a harcban, ha nem tudjuk, mi az Úr gondolata az adott ügyben. Akkor Isten Szelleme odavezet minket ahhoz az igéhez, amelyet használnunk kell. Ha az Úr elé jöttünk, kerestük Őt, és Ő megadta a Szellem kardját, amely az Isten Igéje, akkor viszont nem kell bohóckodnunk.

Nem kell fél órát eltöltenünk azzal, hogy hangokat adunk ki, meg mindenféle jól csengő igei frázisokat pufogtatunk, amelyeknek semmi közük nincs az előttünk álló szükséghelyzethez. Néha az Úr ezt az igét csak egyvalakinek adja, nekünk pedig az a dolgunk, hogy felfigyeljünk rá, és megragadjuk, amint elhangzott. A Szent Szellem akkor mindnyájunk előtt meg fogja nyitni ennek az igének a helyzetre vonatkozó értelmét. És ezzel az Istentől kapott igével át fogjuk tudni imádkozni az egész adott helyzetet. Mert ez a Szellem kardja, amely azért adatott nekünk, hogy azzal vágjuk át azt a bizonyos problémát.

Az a helyzet, hogy nem foghatunk csak úgy egy igeverset, hogy majd addig sulykoljuk, míg be nem teljesedik. Az Úr elé kell járulnunk; és amikor ilyen kereső szívvel állunk előtte, és világosan meghalljuk a szellemünkben (és nem a lelkünkben) Isten „igen”-jét, akkor élő hit születik bennünk a Szellem által. Csakis ekkor tudunk továbblépni. Lehet, hogy a gondolatainkat az ellenség által odaültetett kétségek támadják, de a szívünkben nem kételkedünk. Hallottunk az Úr „igen”-jét. Ezért oda kell állnunk az Úr elé, és meg kell tudnunk Tőle az Ő gondolatát és akaratát mindenféle kérdésben.

Ezért kulcskérdés a könyörgés. Nem hiszem, hogy tudnék bármi többet mondani, amivel még jobban hangsúlyozhatnám, milyen létfontosságú, mennyire elengedhetetlen a könyörgés. Együttes imaszolgálatunknak sajnos sokszor ez a hiányzó láncszeme. Az Úr nem fog minket vég nélkül váratni. Csak azt akarja, hogy kereső szívvel Őelé jöjjünk, és akkor szólni fog: „Íme, a válasz.” Lehet, hogy ez az adott helyzet világosabb megértése lesz, valamint Isten Igéje, amelyet ezzel kapcsolatban az Úr szerint használnunk kell.

Olyasféle elképzelés él bennünk, hogy az Úr olyan mint mi, és először valamilyen módon, hízelgéssel el kell érnünk Nála, hogy jó kedvre derüljön. Ha pedig már jó hangulatban van, akkor aztán bármit megkaphatunk Tőle, amit csak szeretnénk. Az Úr azonban nem ilyen; Őt jobban érdeklik bizonyos helyzetek, mint minket. Egyedül arra vár, hogy Őt kereső szellem ébredjen bennünk, és akkor, néha szinte azonnal világosan megmutatja az irányt.

Nem szabad az imádsággal úgy bánnunk, mint az elefánt a porcelánboltban, vagy mint a tank, amely mindent letarol. El kell csendesednünk, és várnunk Őt; várnunk kell Őrá. Egyszerűen csak meg kell kérdeznünk, hogy mi az Ő gondolata arról a kérdésről. Hogyan imádkozzunk? Milyen igét ad Isten nekünk? Melyik fegyvert használjuk?

(folyt. köv.)

Imaóra és az együttes imádság – 4/4. rész (C.H. Mackintosh)

PDF-ben a teljes szöveg, 1-4.: Mackintosh-PrayerHU

Minél mélyebben foglalkozunk az előttünk álló kérdéssel, és minél jobban átlátjuk Isten egész gyülekezetének állapotát, annál inkább meggyőződünk arról, hogy az imádság kérdésében mindenütt azonnali megújulásra van szükség. Nem hunyhatunk szemet afölött – és nem is akarunk –, hogy imaóráink szinte mindenhol élettelenek, hidegek és gyümölcstelenek. Kétségkívül üde kivételekre bukkanhatunk itt-ott, de általánosságban véve alighanem egyetlen józan, szellemi ember sem vonná kétségbe az igazságát annak, hogy imaalkalmaink hangvétele félelmetesen csapott, és hogy ezért elengedhetetlenül szükséges az okokat felderítenünk.

Az előző oldalakon igyekeztünk olvasóinknak néhány javaslattal és tanáccsal szolgálni. Röviden szóba került a bízó hit hiánya; a szívbéli egyetértés kudarca; a pontosan meghatározott, konkrét imatémák, valamint a sürgető eltökéltség  hiánya. Világos szavakkal utaltunk – és világosan is kell beszélnünk, ha egyáltalán meg akarunk szólalni –, sok mindenre, amit nemcsak kimerítőnek és fájdalmasnak éreznek a valóban szellemiek, hanem azt is látják, hogy ezek a dolgok meggátolják, hogy imaösszejöveteleinknek valódi ereje és áldása legyen. Említettük a hosszú, fárasztó, ötletszerűen csapongó, valamint a prédikáló imádságokat, melyek időnként már annyira elviselhetetlenné válnak, hogy az Úr drága népét akár teljesen el is riasztják az imaórák látogatásától. Azt érzik ugyanis, hogy csak megterhelődnek, megszomorodnak, ingerültté válnak, ahelyett, hogy felüdülnének, vigasztalást nyernének, megerősödnének; ezért inkább távol maradnak. Úgy vélik, ha van egy ráérő órájuk, akkor hasznosabb, ha azt szobájuk rejtekében töltik, és buzgó imádságban és könyörgésben ott öntik ki szívüket Istennek, mint hogy elmenjenek az ún. imaórára, ahol teljes mértékben kimeríti őket a sok lagymatag éneklés és a sok hosszú, prédikáló imádság.

E gyakorlat jogosságát azonban nemcsak megkérdőjelezzük, hanem komolyan kételkedünk is abban, hogy ilyen módon orvosolni lehetne az általunk kifogásolt bajokat. Sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy így nem lehet. Ha helyes összegyűlni imádkozásra és könyörgésre – és ki kérdőjelezné meg ennek helyességét –, akkor bizonyosan nem helyes, hogy bárki távol maradjon egyes résztvevők erőtlensége, gyarlósága vagy akár oktalansága miatt. Ha minden valóban szellemi ember távol maradna emiatt, mi maradna az imaórából? Nagyon szegényes az elképzelésünk arról, hogy mi mindenből tevődik össze egy imaalkalom. Akkor is, ha nem is veszünk részt hallható módon a történésekben, de a helyes szellemben vagyunk ott – azért, hogy Istenre várjunk –, csodálatos módon hozzájárulunk az összejövetel hangvételéhez.

Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy egy összejövetelen más dolgunk is van, mint hogy a saját kényelmünkre, hasznunkra és áldásunkra gondoljunk. Nekünk az Úr dicsőségét kell szem előtt tartanunk; arra kell törekednünk, hogy az Ő áldott akaratát teljesítsük, és minden lehetséges módon a mások javát kell igyekeznünk előmozdítani. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy e célok egyikét sem érhetjük el úgy, hogy szándékosan távol maradunk a közös imádkozástól.

Hangsúlyozzuk: „szándékosan távol maradunk” – tehát mondjuk amiatt, hogy nem épülünk abból, ami ott történik. Sok minden akadályozhatja a megjelenésünket – betegség, otthoni teendők, munkahelyi kötelezettség – ezeket mind számításba kell venni; de leszögezhetjük mint alapelvet, hogy aki tudatosan távol marad az imaórától, az nincs jó szellemi állapotban. Az egészséges, örömteli és buzgó lélek bizonyosan ott lesz az imaórán.

Mindez pedig természetesen és egyszerűen elvezet minket a következő belső alapfeltételhez. Lapozzunk egy pillanatra a Lukács 18 elejéhez! „Mondott egy példázatot is nekik arról, hogy mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni. (Ezt) mondta: volt egy bíró az egyik városban, Istentől nem félt, és embert nem tisztelt. Volt pedig egy özvegyasszony is abban a városban, elment hozzá és ezt mondta: tégy nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem akarta, de azután így szólt magában: ha Istent nem is félem, embert pedig nem tisztelek, mindazonáltal, mivel nekem terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne jöjjön ide és ne zaklasson engem. Így szólt pedig az Úr: halljátok, mit mond az igazságtalan bíró? Az Isten pedig nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik hozzá kiáltanak segítségért éjjel és nappal, és megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy végrehajtja a jogos büntetést rajtuk gyorsan, de különben az Emberfia amikor eljön, talál-e majd hitet a földön?” (Lk 18,1-8, Vida).

Figyelmünket itt az állhatatos kitartás belső állapota ragadja meg. „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni.” Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit már említettünk, azaz, hogy legyünk konkrétak és sürgetők. Szükségünk van valamire, amit egyszerűen muszáj megkapnunk. Eltökélten, együttesen, hittel és kitartóan várjuk Istenünket, míg kegyelmesen választ nem ad – amit bizonyosan meg fog tenni, ha a belső alapfeltételek megfelelők.

De állhatatosaknak kell lennünk. Nem szabad elcsüggednünk vagy feladnunk, ha a válasz nem érkezik meg olyan gyorsan, mint vártuk. Tetszhet Istennek, hogy lelkünket az Őreá való – napokig, hónapokig vagy akár évekig tartó – várakozással eddze. Az ilyen gyakorlás jó. Egészséges a lelkünknek, valóságot munkál bennünk, elvezet egészen a dolgok gyökeréig. Nézzük meg például Dánielt. „Három teljes hétig” várt Istenre, a lélek mélységes gyakorlása közben. „Azokban a napokban én, Dániel, gyászoltam három teljes hétig. Kívánatos ételt nem ettem, húst és bort sem vettem a számba, és olajjal sem kentem meg magamat, míg el nem telt az a három hét” (Dán 10,2-3, ÚRK).

Mindez jót tett Dánielnek. Hatalmas áldás rejlett a szellemi megtapasztalásban, melyen Istennek e szeretett és megbecsült szolgájának át kellett mennie a három hét alatt. Különösen is érdemes megjegyeznünk, hogy Dániel kiáltására a válasz rögtön a könyörgésének kezdetekor kiindult Isten trónjától, amint azt a 12. versben olvassuk: „Azt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy szívedet a dolgok megértésre adtad, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta szavaidat; és én a te beszédeid miatt jöttem. De – milyen bámulatos és titokzatos ez – Perzsia fejedelme ellenállt nekem huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike a legelőkelőbb fejedelmeknek, segítségemre jött, és ott hagytam őt a perzsa királyoknál. Azért jöttem tehát, hogy tudtodra adjam, ami az utolsó időkben a te népedre elkövetkezik, mert a látomás azokra a napokra szól.”

Nagyon sok érdekesség van itt. Látjuk Isten szeretett szolgáját, amint gyászol, fegyelmezi magát és vár Istenre. Az angyali küldött útnak indul a válasszal. Az ellenség engedélyt kapott az akadályozására, de Dániel tovább várt: imádkozott és nem csüggedt el; és a kellő időben megérkezett a válasz.

Nem tanulságos-e ez a mi számunkra? Bizonyos, hogy az. Lehet, hogy nekünk is sokáig kell várnunk az elváró reménység szent hozzáállásával és az imádság szellemével, de meg fogjuk látni, hogy a várakozás ideje milyen hasznosnak bizonyult a számunkra. Istenünk – irántunk való bölcsességében és hűségében – nagyon gyakran megfelelőnek látja, hogy késlekedjen a válasszal, pusztán azért, hogy kiderüljön, mennyi valóság van az imádságunkban. A lényeg tehát az, hogy a szívünkön a Szent Szellem által odahelyezett téma legyen – olyan téma, amellyel kapcsolatban a hit ujját rátehetjük az Ige egy bizonyos, konkrét ígéretére, majd állhatatosak maradjunk az imádkozásban, míg meg nem kapjuk, amit kértünk. „Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok [legyetek éberek] minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért” (Ef 6,18, Vida).

Komolyan fontolóra kell vennünk mindezeket. Épp oly szánalmasan hiányzik belőlünk a kitartás, mint a konkrét célok és a sürgetés. Ezért olyan fásultak az imádságaink, és ezért olyan hidegek az imaóráink. Nem valamilyen pontosan megfogalmazott céllal jövünk össze, ezért Istent nem sürgetjük eltökélten, és nem is vagyunk állhatatosak. Imaalkalmaink ezért gyakran nem többek unalmas megszokásnál – kihűlt, automatikus szolgálattevésnél, amin túl kell esnünk: éneklés, imádkozás, éneklés, imádkozás fárasztó váltogatása, úgyhogy a szellem nyögve szenved a haszontalan testgyakorlás nehéz terhe alatt.

Világosan és határozottan szólunk, úgy beszélünk, ahogy érzünk. Szükséges, hogy szabadon szólhassunk ezekről. Isten teljes gyülekezetéhez fordulunk, közel és távol, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést teljes nyíltsággal – keressük Istent ezzel kapcsolatban –, és ki-ki ítélje meg magát! Nem érezzük-e vajon, hogy hiányzik az erő a nyilvános összejöveteleinkből? Miért azok a meddő percek az Úr asztalánál? Miért uralkodik fásultság és renyheség a drága ünnepen, melynek megújított lényünk legmélyét kellene megmozgatnia? Miért hiányzik a kenet, az erő és az épülés a nyilvános összejöveteleinkből – miért az esztelen spekulációk és az együgyű kérdések, melyeket negyven éve folyamatosan passzírozunk? Miért az a sokféle rossz, amelyeket itt tárgyaltunk, és amelyek miatt szinte mindenhol szenvednek a valóban szellemi emberek? Miért meddő az evangelizálásunk? Miért nem találja szíven az Ige az embereket? Miért oly csekély az összegyűjtő erő?

Testvérek, szeretteim az Úrban, ébredjünk föl, és vizsgáljuk meg gondosan e súlyos kérdéseket! Ne elégedjünk meg azzal, hogy minden úgy menjen tovább, mint eddig. Felhívjuk mindazokat, akik elismerik igazságát annak, amiről e kiadvány oldalain beszéltünk, hogy egyesüljenek szívbéli, buzgó, hívő imádságban és könyörgésben. Igyekezzünk Isten szerinti módon összejönni, egy emberként, és boruljunk le a kegyelem királyiszéke előtt; állhatatosan várjuk Istenünket az Ő munkájának újjáéledéséért, evangéliumának terjedéséért, szeretett népének összegyűjtéséért és felépítéséért. Imaalkalmaink valóban az imádkozásról szóljanak, és ne a kedvenc énekeink előadásáról, vagy divatos dicséretek énekelgetéséről. Az imaalkalom a szükséglet kifejezésének és a feleletül várt áldásnak, a gyengeség kifejezésének és a feleletül várt erőnek a helye legyen – az a hely, ahol Isten népe egy akarattal gyűlik egybe, hogy megragadja Isten trónusát, hogy bejusson a menny kincstárába, és megkapja onnan mindazt, amire magunkért, a családunkért, az Isten egész gyülekezetéért és Krisztus szőlőskertjéért vágyunk.

Erről szól a valódi imaalkalom, ha az Ige tanít minket. Valósuljon meg ez még teljesebben az Úr népe közt minden helyen. A Szent Szellem ébresszen föl mindnyájunkat, és helyezze szívünkre az egyöntetűség, a bízó hit, a konkrét célok, az eltökéltség és az állhatatos kitartás értékét, jelentőségét és szükségességét minden imádságunkban és imaösszejövetelünkön.

…

Utószó: Szeretnénk emlékeztetni az olvasót, hogy noha a megelőző oldalak fő témája az együttes imádság, soha ne tévesszük szem elől az egyéni imádság óriási jelentőségét és értékét. Szavakkal ki sem fejezhető, micsoda szükség van erre a szent tevékenységre, és mekkora áldás rejlik benne. Abszolút lehetetlen az isteni életben előrehaladni, a minket körülvevő ellenséges behatásoknak ellenállni, határozott bizonyságtevőnek és odaszánt szolgának lenni, ha az egyéni imádkozás áldott szokását kitartóan nem gyakoroljuk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/3. rész (C.H. Mackintosh)

A hatékony imádság újabb fontos feltételét találjuk meg a Máté 21,22-ben. „És mindazt, amit kértek az imádságban, ha hisztek, meg is kap(já)tok” (Vida). Valóban csodálatos kijelentés ez – szélesre tárja a hit előtt a menny kincsesházát. Itt egyáltalán nincsenek határok. A mi drága Urunk biztosít minket afelől, hogy bármit is kérjünk egyszerű hittel, azt meg fogjuk kapni.

Jakab apostol a Szent Szellem ihletése alatt hasonló biztosítékot nyújt nekünk a bölcsességért való könyörgéssel kapcsolatban. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki. De – és itt jön a belső alapfeltétel – kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól” (Jak 1,5-7, Károli).

Mindkét szakaszból kiderül, ha választ akarunk kapni imádságainkra, akkor hittel kell imádkoznunk. Egyvalamit jelent imádság formájában szavakat kimondani, és teljesen mást egyszerű hittel imádkozni, azzal a teljes, tiszta és szilárd bizonyossággal, hogy megkapjuk, amit kérünk. Félő, hogy sok úgynevezett imádságunk soha nem jut feljebb a plafonnál. Ahhoz ugyanis, hogy imáink Isten trónjához eljussanak, a hit szárnyainak kell hordozniuk őket. Olyan szívekből és elmékből kell származniuk, melyek szent céllal egyesültek, hogy várják Istenüket azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre valóban szükségünk van.

Felmerül a kérdés, hogy az imádságainkban és az imaalkalmainkon nem látszik-e szomorú hiányosság ezen a ponton? Nem nyilvánvaló-e a hiányosság abból, hogy imádságaink oly kevés eredménnyel járnak? Nem kell-e vajon megvizsgálni magunkat, milyen mértékben fogjuk fel egyáltalán az imádságnak ezeket a feltételeit, nevezetesen az egy akaratot és a hitbizalmat? Hiszen, ha igaz – márpedig igaz, mert Krisztus megmondta –, hogy ha ketten megegyeztek, hogy hittel kérjenek valamit, akkor megkaphatják, bármit kérjenek is, miért nem látunk több feleletet imádságainkra? Nem lehet, hogy bennünk van a hiba? Nem hiányzik-e belőlünk az egyetértés és hitbizalom?

A Máté 18,19-ben Urunk a közösséghez minimálisan szükséges számot, a kettőt említi, de természetesen az ígéret tizeknek, huszaknak, százaknak is szól. A lényeg az, hogy tökéletesen egyetértsenek és teljes mértékben meg legyenek róla győződve, hogy megkapják, amit kérnek. Ez alapjaiban változtatná meg imaösszejöveteleink hangvételét és jellegét. Sokkal valóságosabbá tenné a szokásos imaóránál, mely sajnos gyakran szegényes, kihűlt, élettelen, céltalan és felületes, és minden látszik benne, csak nem a szívbéli egyetértés és a rendíthetetlen hit.

Milyen óriási különbséget jelentene, ha annak alapján jönnénk össze imádkozni, hogy két vagy több hívő szívvel-lélekkel megegyezett, hogy együtt várjanak Istenre valamivel kapcsolatban, és kitartsanak imádságban, míg választ nem nyernek! Milyen kevés ilyet látunk! Hétről hétre részt veszünk az imaórákon – és nagyon helyes, tegyük is –, de nem kellene megvizsgálnunk Isten előtt, mennyire is értünk egyet abban az egy vagy több tárgyban, amit a trónus elé kívánunk terjeszteni? Az erre a kérdésre adott válasz az imádság belső feltételei közül pedig egy újabbhoz kapcsolódik.

Olvassuk el a Lukács 11,5-10-et: „És monda nekik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja neki: Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; az pedig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok neked? Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni neki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ad neki, amennyi kell. Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Károli).

A lehető legnagyobb a jelentőségük ezeknek az igéknek, hiszen részét képezik annak, amit Urunk a tanítványok kérésére válaszolt: „Urunk, taníts minket imádkozni!”. Senki ne gondolja egy pillanatra se, hogy magunkra mernénk venni annak felelősségét, hogy másokat imádkozni tanítsunk. Isten ments! Mi sem áll távolabb szándékunktól. Pusztán arra törekszünk, hogy olvasóinkat közvetlen összeköttetésbe hozzuk Isten Igéjével – és a mi áldott Urunk és Mesterünk valóságos mondataival –, hogy ezeknek a mondatoknak a fényében saját maguk ítélhessék meg, hogy imádságaink és imaalkalmaink mennyire felelnek meg az isteni mércének.

Mit tudhatunk meg tehát a Lukács 11-ből? Milyen elvi feltételeket állít elénk? Először is arra tanít minket, hogy fogalmazzunk konkrétan imádságainkban: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”. Valamilyen határozott szükséglet merült föl, és ezt juttatja kifejezésre; erre az egyre gondol, ez van a szívén is, és erre az egyre szorítkozik. Nem beszél hosszan mindenféle egyébről, elkalandozva, ötletszerűen belekapva ebbe-abba, hanem határozottan, világosan és egyértelműen közli: „Három kenyeret kérek. Ha nem lesz meg, én nem tudom, mit csinálok! Senki máshoz nem fordulhatok, a dolog sürgős, éjszaka van!” A kérés a körülményekből fakadóan határozott és egyértelmű. Nem tér el attól az egytől, ami a lényeg: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret”.

Az időpont kétségkívül alkalmatlan – „éjfélkor”. A jelek nem túl biztatók. Az illető barát már nyugovóra tért, az ajtót bezárta, gyermekei ott vannak vele az ágyban, nem tud kikászálódni onnan. Ez mind nagyon elkeserítő, a barát mégis nyomatékosan közli, mire van szüksége: meg kell kapnia a három kenyeret.

Vegyük észre, milyen nagyszerű gyakorlati útmutatás rejlik itt. Óriási haszna lehet ennek imádságainkra és imaalkalmainkra nézve. Tagadhatjuk-e, hogy imaösszejöveteleinken fájdalmasan sok a hosszú, csapongó, felületes imádság? Nem sorolunk-e el gyakran egy csomó olyasmit, amivel kapcsolatban nem is érzünk szükséget, és egyáltalán nem is számítunk rá, hogy választ kaphatunk? Nem rökönyödnénk-e meg nagyon, ha az Úr egyszer csak megjelenne az imaóra végén, és megkérdezné: „Konkrétan mit szeretnétek, hogy csináljak, vagy adjak meg nektek?”

Meggyőződésünk, hogy komolyan meg kell fontolnunk mindazt, amiről itt beszélünk. Hisszük, hogy imaösszejöveteleinknek őszinte komolyságot, üdeséget, izzást, mélységet, valóságot és erőt kölcsönözne ha a szívünkben valamilyen határozott kívánsággal érkeznénk, amelybe testvéreinket is be szeretnénk vonni. Néhányan szükségesnek érezzük, hogy hosszú imádságokat mondjunk, amelyben mindenfélét felsorolunk – gyakorta helyes és jó dolgokat, ez kétségtelen – de az ember gondolatait teljesen összezavarja a témák sokasága. Mennyivel jobb, ha egyszerre csak egyvalamit hozunk a trón elé, komolyan könyörgünk érte, majd szünetet tartunk, hátha a Szent Szellem másokat is indít, hogy hasonlóképpen imádkozzanak ugyanezért, vagy valamilyen más, ugyanilyen konkrétan megfogalmazott dologért.

A hosszú imádságok gyakran fárasztók, sőt egyenesen gyötrelmesek. Mondhatják egyesek erre, hogy nem kellene a Szent Szellemet időkorlátok közé szorítanunk. Ez így igaz – távol álljon tőlünk az ilyesmi! Ki merné magát efféle káromlásra ragadtatni? Mi pusztán összehasonlítjuk azt, amit az Igében találunk (ahol az imádságok jellegzetesen rövidek és lényegretörők, pl. a Mt 6, Jn 17, Csel 4,24-30, Ef 1. és 3. fejezetben stb.) azzal, amit oly gyakran – de hála az Úrnak, nem mindig – az imaóráinkon tapasztalunk.

Tartsuk tehát mindig szem előtt, hogy az Igében nem a hosszadalmas imádságok a jellemzők. Sőt, a Márk 12,40, ahogy több más igehely is inkább elítélőleg említi őket. A rövid, buzgó, lényegre törő imádságok jelentős frissességet és intenzitást váltanak ki az imaórán; másfelől azonban a hosszú és változatos témák közt csapongó imák általában nyomasztóan hatnak mindenkire.

A Lukács 11-ben azután egy újabb, nagyon fontos elvi alapfeltételt is találunk, ez pedig az alkalmatlankodás, vagyis a „tolakodás”. Urunk azt mondja, hogy ez az ember pusztán az eltökélt tolakodásával eléri a célját. Nem lehet lerázni, neki kell az a három kenyér. A tolakodás ott is sikerrel jár, ahol a barátságra való hivatkozás nem elég. Az ember konokul ragaszkodik céljához, nem lévén ugyanis más lehetősége. Nagy szükségben van, és semmivel sem tudja kielégíteni. „Semmit sem tudok adni úton lévő barátomnak.” Azaz nem tágíthat onnan, míg meg nem kapja, amit kér.

A kérdés immár az, milyen mértékben tesszük magunkévá ezt a nagyszerű tanítást? Áldott legyen Isten, hogy Ő nem „onnét belülről” felel nekünk. Soha nem mondja, hogy „hagyjál békén, nem kelhetek föl, hogy adjak neked”. Ő mindig a mi igaz és hű „Barátunk”, Ő mindig örömmel, készségesen és szemrehányás nélkül ad. Dicsérjük ezért az Ő szent nevét! Mégis bátorít az alkalmatlankodásra. És el kell gondolkoznunk tanításán, hiszen annyira szomorú hiányát tapasztaljuk imaalkalmainkon. Ha megnézzük, azt fogjuk találni, hogy a tolakodás hiánya arányban áll a konkretizálás hiányával. A kettő összefügg egymással. Ahol megvan pontosan, hogy mit kérünk („három kenyeret”), általában a vele kapcsolatos alkalmatlankodó, sürgető kérés is meglesz, csakúgy, mint a megszerzésére irányuló, határozott szándék.

Arról van szó sajnos, hogy túl tétovák, túl általánosak és homályosak vagyunk az imádságainkban és az imaalkalmakon. Nem azt a benyomást keltjük, hogy itt valakik azt kérik, amit szeretnének, és azt várják, hogy megkapják, amit kértek. Ez teszi tönkre az imaórát, ez teszi súlytalanná, céltalanná, erőtlenné; ettől lesz belőle csak csupa tanítás vagy beszéd, ahelyett hogy mély, komoly és buzgó imaösszejövetel lenne. Meggyőződésünk, hogy Isten egész gyülekezetét fel kell rázni ezzel a fontos témával kapcsolatban, és ez a meggyőződés indít minket, hogy e tanácsokkal és javaslatokkal szolgáljunk, amivel még nem végeztünk.

Imaóra és az együttes imádság – 4/2. rész (C.H. Mackintosh)

A következőkben az imádkozás elvi alapfeltételeit, illetve jellemzőit vizsgáljuk meg a Szentírás fényében. Bármiről legyen is szó, semmi sem mérhető Isten Igéjének tekintélyéhez a gyakorlati keresztény életünkben. Az egyedüli és kizárólagos viszonyítási pont az Ige kell, hogy legyen minden kérdésben. Ezt sose feledjük.

Mit mond tehát a Szentírás az imádkozáshoz szükséges belső állapotról? Olvassuk el a Máté 18,19-et: „Ismét mondom nektek, hogy ha ketten közületek egyetértenek a földön bármiben, amit csak kérjenek, megadja nekik az én mennyei Atyám” (angolból).

Megtudjuk innen, hogy imádságaink egyik szükséges feltétele, hogy egy akaraton legyünk – kölcsönös megegyezésben, egyazon gondolattal a szívünkben. Sokkal erősebben jön át ebben a fordításban: „ha ketten közületek összhangban lesznek” (Vida) – ha valamit egyhangúlag, egy közös hangon mondotok. Nem lehet semmilyen disszonancia, semmilyen hamis hang.

Ha például azért jövünk össze, hogy az evangélium terjedéséért és az emberek megtéréséért imádkozzunk, egyformán kell gondolkodnunk a kérdésben – ugyanazt a közös hangot kell megszólaltatnunk Isten előtt. Az nem lesz jó, ha mindenkinek egyedi elképzelése van arról, hogy mit akar csinálni. Az elme és a szellem szent harmóniájában kell a kegyelem trónusához járulnunk, különben – a Máté 18,19 szerint – nem számíthatunk feleletre.

Óriási erkölcsi súlyú kérdés ez. Nem lehet túlbecsülni, milyen hatalmas jelentősége van az imaóráink hangvételére és jellegére nézve. Igen kérdéses, hogy bármelyikünk is elegendő figyelmet fordított-e erre. Nem kell-e szánakoznunk imaalkalmaink céltalan jellege miatt? Nem úgy kellene inkább összejönnünk, hogy valamilyen konkrét téma van a szívünkben, amellyel kapcsolatban együtt akarunk Isten válaszára várni? A Cselekedetek könyve első fejezetében azt olvassuk az első tanítványokról, hogy „mind kitartottak egy akarattal (hasonló érzéssel) az imádkozásban az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”¹ (Csel 1,14, Vida). A második fejezetben pedig ismét azt olvassuk, hogy „Mikor pünkösdnek (az ötvenediknek) napja betelt, s mindannyian ugyanazon a helyen egy indulattal együtt voltak” (Csel 2,1, Csia).

Az Úr parancsa szerint vártak arra, amit megígért az Atya – a Szent Szellem ajándékára. Biztos ígéretet kaptak. A Vigasztaló kétségkívül eljövendő volt, de ez távolról sem jelentette azt, hogy akkor nem is kell érte imádkozni, hanem éppen ez volt az alapja áldott megjelenésének. Imádkoztak; egy helyen imádkoztak; egy akarattal imádkoztak. Teljes mértékben egyetértettek. Kivétel nélkül mindannyiuknak egyetlen határozott szándék volt a szívében: Várták a megígért Szent Szellemet. Kitartottak a várakozásban, és egy szívvel-lélekkel vártak, míg el nem jött. Férfiak és nők, akiket egyetlen cél fűtött, szent összhangban várakoztak, boldog harmóniában – vártak, nap nap után, őszinte, buzgó szívvel, egységbe forrva, míg meg nem kapták odafentről a megígért erőt.

Nem hasonlóan kellene nekünk is eljárnunk? Nem látjuk-e szomorú hiányát ennek az „egy indulat, egy hely”-alapelvnek közöttünk? Áldott legyen Isten, hogy nekünk nem kell a Szent Szellem eljöveteléért imádkoznunk – Ő már eljött; nem kell a Szellem kiáradását kérnünk – Ő már kitöltetett; hanem azért kell könyörögnünk, hogy az Ő áldott ereje megnyilatkozzék közöttünk. Tegyük föl, hogy sorsrészünk olyan helyre esett, ahol szellemi halál és sötétség uralkodik. Az életnek még csak enyhe fuvallata sem látszik, levél sem rezdül. Fejünk felett az ég olyan mint a réz, és a föld alattunk, mint a vas. Megtérésről nem is hallott senki. Nyomasztó külsőségesség telepszik rá az egész helyre. Erőtlen vallástétel, holt szokások, fullasztó, rituális vallásosság – erről szól az egész. Mi a teendő? Hagynunk kellene, hogy mi is e beteg légkör halálos befolyása alá kerüljünk? Engednünk kellene a helyre ülepedő atmoszféra bénító erejének? Bizonyosan nem.

De ha nem, akkor mit tegyünk? Ha legalább csak ketten is vagyunk, akik valóban átérezzük a dolgok állapotát, jöjjünk össze egy akarattal, és öntsük ki a szívünket Istennek! Várjunk Rá szent egyetértésben, egyazon határozott céllal, míg nem küld kiadós áldásesőt a kiszáradt talajra. Ne vonjunk vállat, és legyintsünk lemondón, hogy „még nincs itt az ideje”! Ne engedjünk a joggal fatalizmusnak nevezett, féloldalas teológia veszedelmes hajtásának, mondván, „Isten mindenható, és akarata független. Ki kell várnunk az Ő időzítését. Az emberi igyekezet hiábavaló, mi nem tudunk ébredést szítani. Óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől!”

Mindez nagyon hihetően hangzik; annál is inkább, mert van benne igazság; sőt, ami azt illeti, teljesen igaz is – azonban csak az egyik oldala az igazságnak. Ez az igazság, a színtiszta igazság; de nem a teljes igazság! Ezért gonosz a hatása. Semmitől ne tartsunk jobban a féloldalas igazságnál! Ez sokkal veszélyesebb ugyanis a nyilvánvaló tévedésnél. Sok komoly és őszinte lélek botlott meg és fordult le teljesen az útról féloldalas, vagy helytelenül alkalmazott igazságok miatt. Sok igaz szívű és hasznos munkást tántorított el az aratás mezejéről, hogy oktalan módon olyan tanokat erőltettek rájuk, amelyek tartalmaztak ugyan igazságot, de nem a teljes igazságot.

Semmi sem érintheti vagy gyengítheti azonban a Máté 18,19 erejét. A maga teljességében, szabadságában és értékességében áll a hit szeme előtt, feltételei világosak és félre nem érthetők. „Ismét mondom nektek, hogyha közületek ketten a földön bármi dolog felől is megegyeznek és azt kérik, mennybéli Atyám meg fogja nekik adni” (Csia). Íme a felhatalmazásunk arra, hogy összejöjjünk imádkozni bármivel kapcsolatban, ami csak a szívünkre nehezedik! El vagyunk keseredve a hideg, sivár és élettelen közeg miatt, mely körülvesz minket? Elcsüggedünk, mert az evangélium hirdetésének alig látszik gyümölcse – mert nincs erő az igehirdetésben, gyakorlati eredménye pedig semmi? Szomorú a lelkünk, mert valahányszor, akár az Úr asztalánál, akár a kegyelem királyi széke előtt, akár a Szentírás forrása körül összejövünk, meddő, tompa közöny uralkodik?

Mit csináljunk? Vonjunk vállat, mint akinek már minden mindegy? Elkeseredésünkben adjuk föl a reményt? Vagy adjunk utat a fölháborodásnak, panaszkodjunk, dohogjunk és bosszankodjunk? Isten ments! Akkor mit? Jöjjünk össze „egyazon akarattal, egyazon helyen”; boruljunk arcra Istenünk előtt, és öntsük ki a szívünket mint egyetlen, közös szívet Előtte, a Máté 18,19-re hivatkozva.

Biztosak lehetünk benne, hogy ez jelenti a dicsőséges orvosságot – a kimeríthetetlen erőforrást. Tökéletesen igaz, hogy „Isten mindenható, és akarata független”, és pontosan emiatt kell várnunk Rá; tökéletesen igaz, hogy „az emberi igyekezet hiábavaló”, és éppen ezért kell Isten erejére számítanunk; tökéletesen igaz, hogy „mi nem tudunk ébredést szítani”, pontosan emiatt kell azon igyekeznünk, hogy lejöjjön ránk; tökéletesen igaz, hogy „óvakodnunk kell a puszta lelkesedéstől”, de ugyanennyire igaz, hogy óvakodnunk kell a kihűlt, kiüresedett, holt szokásoktól és az önzésből fakadó közömbösségtől.

Egyszerűen nincs semmilyen mentség – amíg Krisztus az Isten jobbján van, amíg a Szent Szellem mint Isten közöttünk és bennünk lakozik, amíg Isten Igéjét a kezünkben tartjuk, amíg a Máté 18,19 a szemünk előtt ragyog –, tehát, ismét mondjuk, egyáltalán semmilyen mentség nincs a terméketlenségre, a holt sivárságra, a kihűlt ridegségre és a közönyre, nincs mentség az elnehezült és haszon nélküli összejövetelekre, nincs mentség, ha a találkozásainkból hiányzik az üdeség, vagy a szolgálatainkból a gyümölcstermés. Várjuk Istent, szent egyetértésben, és az áldás bizonyosan nem marad el.

1Milyen érdekes, hogy az Ige itt „Máriát, Jézus anyját” egyedüliként nevezi meg az asszonyok közül. Ki ne látná meg itt a Szent Szellem előrelátó bölcsességét? Mária érezte, hogy szüksége van az imádságra és az imaösszejövetelre. Mit szólt volna vajon, ha valaki megmondja neki, hogy keresztények milliói fognak mégis őhozzá imádkozni?

Imaóra és az együttes imádság – 4/1. rész (C.H. Mackintosh)

„Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért.” (Ef 6,18, Vida)

A szerző előszava:

Jelen írás Amerikában már sokakhoz eljutott; most Isten egész gyülekezete – a Krisztus teste – elé tárjuk. Imádságunk, hogy a Szent Szellem mindenfelé felhasználhassa az Úr szeretett népének buzdításában arra, hogy magát teljes szívvel az imádságnak, könyörgésnek és közbenjárásnak szentelje, mind egyénileg, mind a családban, mind a gyülekezetben. Rámnehezedett a teher, hogy nagy szükség van most erre, és ebben a mély meggyőződésben ajánlom ezeket az oldalakat Krisztus szeretett nyájának. Arra bátorítom e könyv minden olvasóját, hogy adja át magát a közbenjárás értékes szolgálatának, és másokat is erre ösztönözzön. A mi Istenünk meghallgat minket és válaszol. Kiáltsunk hát Hozzá éjjel és nappal az egész gyülekezetért, a családjainkért, az Úr munkájáért és munkásaiért az egész földön! Amilyen gyakran csak lehet, gyűljünk össze ezzel a céllal, és bizonyosan áldást nyerünk a magunk, a testvéreink és szolgatársaink számára minden helyen.

Amikor az imádkozás rendkívül fontos témájával foglalkozunk, két dolgot kell megvizsgálnunk: először is, hogy mi az imádság helyes belső alapja, másodszor, hogy melyek a helyes belső feltételei.

1. Az imádság alapja például a következő igeversekből derül ki: „Ha énbennem maradtok és az én beszédeim tibennetek maradnak, amit csak akartok, kérjetek és meglesz nektek” (Jn 15,7, Vida). Majd ismét, „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte” (1Jn 3,21-22, Károli). Amikor pedig az apostol a szentek imádságaiért folyamodik, kérésének helyes belső alapját a következőképpen fogalmazza meg: „Imádkozzatok értünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni” (Héb 13,18, Károli).

Ezekből és sok más hasonló igeszakaszból kiderül, hogy a hatékony imádsághoz az embernek engedelmes szívre, tisztességes gondolkodásra és jó lelkiismeretre van szüksége. Ha nincs meg az Istennel való közösségünk, ha nem maradunk Krisztusban, ha nem Isten szent parancsolatai szerint élünk, ha a szemünk nem tiszta, miképp várhatnánk feleletet imáinkra? Ilyenkor, ahogy Jakab apostol mondja, amit kérünk, „rosszul kérjük, azért, hogy élvezeteinkre tékozoljuk”. Hogyan teljesíthetne Isten mint szent Atya, ilyen kéréseket? Lehetetlenség.

Milyen fontos ezért, hogy őszintén törekedjük a helyes erkölcsi alapra, melyen imádságainkat előterjeszthetjük! Hogyan kérhette volna az apostol a testvérektől, hogy imádkozzanak érte, ha nem lett volna meg a jó lelkiismerete, tiszta (egy irányba tekintő) szeme, becsületes szándéka – az a belső meggyőződés, hogy valóban minden dologban őszintén kíván élni? Biztosra vehetjük, hogy különben nem tehetett volna ilyet.

Mégis, vajon nem vesszük-e észre néha magunkon, hogy oly könnyedén és felületesen kérünk meg másokat, hogy imádkozzanak értünk? Gyakori formula köreinkben, hogy „gondolj rám imádságban”, és bizonyos, hogy semmi sem lehet áldottabb vagy értékesebb, mint hogy Isten drága népe a szívén hordozzon minket, amikor a kegyelem trónusa elé járulnak; de vajon kellőképpen gondoskodunk-e arról, hogy meglegyen ehhez a helyes erkölcsi alapunk? Amikor azt kérjük: „Testvérek, imádkozzatok értünk”, hozzá tudjuk-e tenni, mintegy a szívek vizsgálójának jelenlétében állva, hogy „Mert meg vagyunk győződve arról, hogy jó lelkiismeretünk van, és igyekszünk mindenben tisztességesen eljárni”? Amikor pedig mi magunk borulunk le a kegyelem trónusa előtt, vajon olyan szívvel tesszük-e, mely nem ítél el minket, gondolataink vajon becsületesek-e, szemünk tiszta-e, és valóban megmaradtunk-e Krisztusban, megtartva az Ő parancsolatait?

Kedves Olvasóm, ezek a kérdések megvizsgálnak minket. Egyenesen a szívünk közepébe, a lényünk gyökeréhez és erkölcsi forrásához hatolnak. De jót tesz, ha mindennel, különösen is az imádsággal kapcsolatban alapos átvizsgálás alá esünk. A valóság – és a helyes belső alap – súlyos hiánya mutatkozik ugyanis az imádságinkban, melyek nagy részét „rosszul kérjük”.

Ezért nincs imádságainkban sem erő, sem hatékonyság, ezért van a külsőségesség, az üres formaságok, a tulajdonképpeni képmutatás. A zsoltáros így szól: „Ha hamisságot láttam volna szívemben; nem hallgatott volna meg az Úr” (Zsolt 66,18, Kecskeméthy). Milyen komoly dolog is ez! Istenünk a valóságot akarja, Ő arra vágyik, ami igaz a bensőnkben. Ő, áldott legyen az Ő neve, valóságosan fordul hozzánk, és azt akarja, hogy amikor mi Őhozzá fordulunk, az is valódi legyen. Azt akarja, hogy úgy járuljunk színe elé, amint vagyunk, és azzal, amit valóban szeretnénk.

De jaj, milyen gyakran másként van ez, akár egyedül, akár nyilvánosan! Imádságaink milyen gyakran szónoklatok inkább, semmint könyörgések – inkább tantételek hangoztatása, semmint szükségleteink feltárása! Úgy tűnik néha, mintha bizonyos alapelveket akarnánk elmagyarázni Istennek, és nagy mennyiségű információval kellene elárasztanunk Őt.

Ez az, ami hervasztóan hat imaóráinkra, elrabolja tőlük a frissességet, az egésznek a lényegét és az értékét. Akik valóban tudják, mit jelent az imádság, akik ismerik értékét, és tudatában vannak, mennyire szükséges imádkozniuk, azért mennek az imaórára, hogy imádkozzanak, nem pedig azért, hogy a térdeplőktől szónoklatokat, tanításokat és igemagyarázatokat halljanak. Ha tanításra kíváncsiak, akkor elmehetnek a megfelelő helyre, ahol ilyenek elhangoznak; amikor azonban az imaórára mennek, akkor imádkozni akarnak. Az imaóra számukra az a hely, ahol feltárhatják szükségletüket, és áldásra számíthatnak – ahol feltárhatják gyöngeségüket, és erőre számíthatnak. Ez a felfogásuk arról, „ahol az imádkozás szokott lenni” (Csel 16,13), és ezért, amikor összegyűlnek, nem szeretnének hosszúra nyúlt, prédikáló imádságokat hallgatni, olyanokat, melyek még a szószékről hangozva is alig volnának tűrhetőek, imádság formájában azonban teljességgel kibírhatatlanok.

Nem kertelünk, mert nagy szükségét érezzük az egyenes beszédnek. Mélységesen érezzük, mekkora szükségünk van a valóságra, az őszinteségre és az igazságra az imádságainkban és az imaösszejöveteleinken. Gyakorta megesik, hogy amit imának nevezünk, nem is ima valójában, hanem bizonyos ismert és elfogadott igazságok, alapvető tanok folyékony felmondása, melyeket az ember már oly gyakran hallott, hogy ezek ismételgetésére hihetetlenül fárasztó odafigyelni. Mi lehet fájdalmasabb annál, mint egy térdeplő embertől alapigazságok magyarázatát és tanítások kifejtését hallgatni? Önkéntelenül is fölmerül a kérdés, hogy „most kinek beszél, Istennek vagy nekünk?”. Ha Istennek, bizonyosan nincs semmi tiszteletlenebb vagy otrombább dolog annál, mint hogy megpróbáljunk elmagyarázni Neki dolgokat; ha pedig nekünk, akkor az egyáltalán nem is imádság, és minél előbb felkelünk az imádkozóhelyzetből, annál jobb, mivel állva egyszerűbb beszélni, nekünk meg ülve egyszerűbb hallgatni.

Ha pedig már fölmerült a testhelyzet kérdése, szeretettel fölhívnánk a figyelmet valamire, ami véleményünk szerint komolyan megfontolandó. Arra a szokásra gondolunk, amikor ülve végzik az imádság szent és komoly gyakorlatát. Pontosan tisztában vagyunk vele természetesen, hogy az imádsággal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy a szívünk hozzáállása helyes legyen. Továbbá pedig tudjuk, és mindenkor szem előtt tartjuk, hogy az imaóra látogatói közül sokan vannak idősek, betegek, erőtlenek, akik talán nem tudnak hosszan térdepelni, sőt, talán semennyit se. Továbbá az is gyakran előfordul, hogy bár nincs testi gyengeség, és az emberek valóban vágynának letérdelni, mert érzik, hogy ez volna a helyénvaló testtartás, viszont helyhiány miatt képtelenség kivitelezni.

Mindezeket számításba kell venni, és annyira ki kell bővíteni az engedmények körét, amennyire csak lehet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy nyilvános imaösszejöveteleinket sok esetben a tisztelettudás szánalomra méltó hiánya jellemzi. Gyakran látunk fiatalembereket, akik sem testi gyengeségre, sem helyhiányra nem panaszkodhatnak, mégis az egész imaórát végigülik. Meg kell vallanunk, hogy ez sértő, és úgy hisszük, megszomorítja az Úr Szellemét. Le kellene térdelnünk, amikor tudunk; ez fejezi ki a tiszteletteljes hódolatot és alázatot. A mi áldott Urunk is „térdre esvén imádkozott” (Lk 22,41). Apostola pedig ugyanezt tette, amint azt a Csel 20,36-ban olvassuk: „és amikor ezeket mondta, térdre esve mindnyájukkal együtt imádkozott”.

És nem ez volna a természetes és a helyes? De, bizonyosan. És van-e méltatlanabb dolog annál, mint a hanyatt dőlve nyújtózkodó és ásítozó emberek látványa, miközben imádság száll fel? Szerintünk ez megütközést keltő dolog, és a legkomolyabban kérjük az Úr minden gyermekét, hogy őszintén fontolja meg ezt a kérdést, és próbálja meg minden lehetséges módon mind elméletben, mind gyakorlatban az imaórákon való letérdelés szent szokását előmozdítani.

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.d: Modern előtörés – 4. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

részletek:

A démoni tanítások közül a második, közvetlenül megjövendölt elem a házasság tiltása.

A démoni tanítások második, közvetlenül is megjövendölt eleme, a házasság tiltása néhány év óta szintén erősödni látszik, melyet kétféle módon propagálnak, és mindkettő, amint azt mindjárt látni fogjuk, ugyanazt a célt, az özönvíz előtti bűn megismétlődését szolgálja.

Az első mód a közvetlen tiltás. Az önmegtartóztatás gyakori spiritiszta tanítás; és egyes szektáik, mint pl. „Az Új Élet Testvérisége” és az „Ezredéves Egyház” esetében ez a tagság elengedhetetlen feltétele. Az „Új Bibliában” tehát a cölibátust határozottan magasabb rendű állapotként határozzák meg, a teozófusoknál pedig már egyértelműen kijelentik, hogy a tökéletességhez feltétlenül szükséges ez az állapot, ezért mindenkinek el kell jutnia erre akár a jelenlegi, akár valamelyik eljövendő földi élete során. Hiszen, magyarázza Dr. Wild, ha a nőt, mint külső formát imádjuk a szellemi, a lényegi való helyett, az az anyag imádásához vezet. „Így a nő iránti szerelem a belső gyönyörök helyett a külsőre irányul, ez pedig előhívja az »Isteni Sophia« féltékenységét, akivel pedig azok egyesülhetnek, akik mélységes tisztelettel Istent Szellemként imádják, és ezáltal kifejlesztik szellemi középpontjukat, és rátalálnak a Logoszra. Ezek tudják, hogy létezik az a szellemi házasság, amely összeegyeztethetetlen a testiséggel” (Theosophy and the Higher Life [Teozófia és a magasabb rendű élet], 8-9. old.).

Az utolsó mondat ad némi támpontot, miért lehet szükség az önmegtartóztatásra: ugyanis akik ezt gyakorolják, az égi látogatók számára őrzik meg magukat. „Nem hiszem – vélekedik T. L. Harris –, hogy az embert nemnélküliség jellemezné fejlődésének magasabb rendű és végső állapotában.” Erről a témáról természetesen a lehető legkevesebbet szeretnénk mondani és idézni, de legalább annyit szükséges összefoglalnunk, amennyivel feltétlenül tisztában kell lennünk.

A „kettő az egyben” tanítása.

Jacob Böhme tanításai nyomán – melyek látszólag legalább részben az ősi misztériumokból származnak –, számos spiritiszta két különböző eseménynek tekinti az ember teremtésénél az 1Mózes első fejezetében és a másodikban szereplő leírást. Az elsőben azt, hogy „Isten képére teremtette őt, férfiúvá és nővé teremtette őket”, úgy értelmezik, hogy az ember eredetileg hermafrodita volt, „kettő az egyben, a nő a férfi oldalából, a férfi pedig a nő oldalából ered; és mindkettő tetszés szerint kifejezheti magát”.

Az ember bűnbeesése az elmélet szerint e két princípium kettéválását okozta, így szükségessé vált a házasság bevezetése, hogy a különválás fájdalmát átmenetileg enyhítse. De most elérkezett az idő, hogy helyreálljon az eredeti tökéletesség, és „a régi nemzési elvnek immár teljesen meg kell szűnnie, hogy az Isten királyságának rendje és mintája szerinti helyreállítás megtörténhessen. Össze kell gyűjtenünk az élet tengerének kiömlött cseppjeit, ahonnan az egész emberiség léte származik, és az életet magasabb rendű formációk számára kell fenntartanunk, ahogyan az tetszik Annak, akinek formáló hatalom van kezében, hogy olyan népet építsen magának, amely nem fog sem vétkezni, sem meghalni soha. Ez csak úgy valósulhat meg, hogy az emberi mivoltot magára öltő Úr által itt és most megtörténik a szellemi természet eredeti formára való visszaalakulása azon kiválasztott kevesek között, akik egész lényüket, testüket és lelküket Neki szentelve fogadják Őt, hogy kiformálhassa bennük a „hiányzó láncszemet”, amely nem más, mint a hozzájuk visszahozott másik felük, hogy az Ő képére újrateremtődhessenek, „kettő az egyben”, mint a kezdet kezdetén, és nem csak átmenetileg – mint ahogyan a mai médiumoknál látható, amikor transzállapotuk során sok szellem léphet ki testükből, illetve jelenhet meg rajtuk keresztül, mint kijárati ajtón, rövid időre, hanem amikor minden egyes újjáteremtett és helyreállított ember meg fogja kapni a maga másik felét, hogy vele és benne legyen, mint ahogyan az irányító szellem egy médiumban, mely időnként képes kézzelfoghatóvá tenni, vagy más szóval, materializálni magát, hogy mások is láthassák és beszélgethessenek vele.”

A kilencedik fejezetünket ismerő olvasó könnyen megérti e tanítás lényegét, amely „a föld és az ég dicsőséges házasságára” vonatkozik. Mert bár valószínűnek tűnik, hogy csak démonok, és nem a Sátán angyalai fogják végrehajtani a „kettő az egyben”-elvet a gyakorlatban, mégis az lesz a cél, hogy a világot a végső bűnre felkészítsék. Maguk a bukott angyalok valószínűleg nem fognak emberi testben lakozni, és – amennyire tudjuk – az emberekkel való testi viszonyuk sem fog az emberek leányain túlmutatni. De amikor – a még mindig megmaradt, bár csak rövid ideig tartó hatalmuk révén – mennyeinek látszó dicsőségben mutatkoznak majd meg, a korábbi tanítások és események arra fogják indítani az Istent elhagyókat, hogy úgy fogadják őket, mint a világosság angyalait, sőt – ahogy az imént idézett idézet is sugallni látszik – mint Magát az Urat.

(…)

A házasság közvetett tiltása.

Meg kell vizsgálnunk azonban még egy következő módját is annak, hogyan tiltják a házasságot – nem közvetlen módon, hanem valamiféle belső vonzalmat alapul vévő, lelki társak összekapcsolódásáról szóló furcsa tanok által, amelyek arra irányulnak, hogy a házasságot mint Isten által elrendelt intézményt teljesen elvessék.

Urunk határozott kijelentésével szemben az általunk jelenleg vizsgált irányzathoz tartozó spiritiszták azt tanítják, hogy a férfi és a nő házassága valójában a túlvilági élet nagy intézménye, és hogy minden embernek van egy lelki társa, aki mindörökre az ő párja lesz; bár e földi jelenben gyakorta elvétjük ezt, és következésképp, akik nem lelki társukkal kötik össze életüket, képtelenek kijönni egymással, és egységben élni. Állításuk szerint tehát ez húzódik minden házassági probléma hátterében.

Egyik könyvükben egy rossz házasság elszenvedőjét arra biztatják, viselje el a csapást, és vigasztalja magát azzal, hogy a túlvilágon biztosan megkapja majd élete társát, bár néha arra is utalnak, hogy akár már ebben az életben is bekövetkezhet enyhülés. De eltekintve attól, hogy mennyire ellentétes mindez a Szentírással, mennyire valószínűtlen, hogy egy ilyen elképzelés enyhíthetné a nem összeillő párok bosszúságát! Sok spiritiszta azonban ennél sokkal tovább megy, és kijelenti, hogy a házasság csak addig tarthat, amíg a szerződő felek hajlandók együtt élni: röviden, hogy Isten első rendelését – mint minden más korlátozást – szét kell szakítani, amint megterhelővé válik.

Mr. Herbert Noyes gondolatai a házassággal kapcsolatban.

Ítélje meg az Olvasó, milyen valószínű következményekkel fog járni, ha a most ismertetett vélemények elterjedtté válnak. Az idézeteket a Matrimonial Relations and Social Reforms [Házastársi kapcsolatok és társadalmi reformok] c. értekezésből vettük, melyet Mr. Herbert Noyes adott elő a Londoni Dialektikus Társaság előtt.

Miután kifejtette véleményét, hogy „a válásnak gyorsnak és szabadnak kell lennie, amikor csak kölcsönösen kívánják a felek”, és akkor is elérhetőnek kell lennie bizonyos feltételek és biztosítékok mentén, ha csak a pár egyik tagja szeretné, Mr. Noyes megjegyzi, hogy ezen állapotok elérésének legfőbb akadályát bizonyos „tarthatatlan egyházi téveszmék” képezik.

Ezután a következő intelmeknek ad hangot:

„A Mindenhatónak tulajdonított és az Ő igéjeként közzétett káromló találmányok közül kétlem, hogy van-e rosszindulatúbb és tévesebb annál, mint az a szöveg, amely azt állítja, hogy a mennyben nincs házasság. Azt állítom, hogy az egyházaknak teljes mértékben igazuk van, amikor azt mondják, az igazi házasság felbonthatatlan; de teljes mértékben tévednek, amikor azt állítják, hogy saját szertartásaik elegendőek az igazi házasság megteremtéséhez. Szilárd meggyőződésem, hogy a vonzalom és az érzelmi összhang nélkülözhetetlen a felbonthatatlan házassághoz, és hogy az átmenetileg felgerjedt állatias szenvedélyek nem megbízható jelei annak, hogy valóban meglennének az igazi házassági kapcsolat nélkülözhetetlen elemei. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy igazi házasságban a férj és a feleség nem annyira egy test, mint inkább gyakorlatilag egy szellem és egy lélek – egyek az időben és egyek az örökkévalóságban; és hiszem, hogy amikor a mesmerizmus művészetét tudományos rangra emeljük – a lélek tudományára –, akkor olyan rejtélyeket kezdünk megérteni, amelyeknek csak halvány szikrája villan fel most az értelmünk előtt. A házasságnak az egyházi szertartásokból származó esetleges szentségét óhatatlanul elvetik majd a következő nemzedékek. A házassági kapcsolatok igazi szentségét azonban, amely az emberi természet isteni törvényein alapul, el kell majd ismerni a maga helyén, amikor a jövő nemzedéke teljesen beavatott lesz az Akarat misztériumaiba.”

Ezen eszmék közvetlen szembenállása az Igével. Létrejön a kapcsolatot a spiritiszták és a szekularisták között.

Több mint haszontalan volna az idézeteket szaporítani e fájdalmas témában, hiszen az eddigiek is megfelelően bemutatják a már egy ideje terjedő és fejlődő vélekedéseket. Csak annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai spiritiszták még angol testvéreiknél is előrébb járnak.

Nem szükséges rámutatnunk, hogy az efféle nézetek milyen rendkívüli módon ellentétesek a Biblia tanításával. Isten törvénye ugyanis kimondja, hogy a férfi és a nő, amikor egybekelnek, egy testté lesznek, nem pedig egy szellemmé (1Móz 2,24), és hogy egyetlen okot, a hűtlenséget kivéve egyik sem hagyhatja el a másikat (Mt 5,32), míg a halál fel nem oldja a köteléket, amikor is az életben maradt fél szabaddá lesz. Az egész írás azonban, amelyből idéztünk, különösen is „az Akarat misztériumaival” kapcsolatos rész komoly előjele a törvénytelenség közelgő hullámának, amely egy időre gyakorlatilag elsöpörheti a Teremtő elsődleges intézményét a föld színéről.

A házasságról és az emberi akarat isteni jogáról alkotott elképzeléseikben a spiritisztákat pedig nagy számban támogatják a szekularisták, akiknek soraiból folyamatosan csatlakoznak hozzájuk. [Kiemelkedő példa volt erre Sir A. Conan Doyle és Mrs. Besant – G. H. Lang. megj.] Furcsa, hogy azok, akik Isten csodáin gúnyolódnak, a Sátán csodáira odafigyelnek! Mennyire találóak ismét Urunk szavai: „Én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtok be engem; ha más jön a saját nevében, azt befogadjátok” (Jn 5,43).”

Tovább a 13. fejezet utolsó, 4. részére: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13d

A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c