Imaóra és az együttes imádság – 4/4. rész (C.H. Mackintosh)

PDF-ben a teljes szöveg, 1-4.: Mackintosh-PrayerHU

Minél mélyebben foglalkozunk az előttünk álló kérdéssel, és minél jobban átlátjuk Isten egész gyülekezetének állapotát, annál inkább meggyőződünk arról, hogy az imádság kérdésében mindenütt azonnali megújulásra van szükség. Nem hunyhatunk szemet afölött – és nem is akarunk –, hogy imaóráink szinte mindenhol élettelenek, hidegek és gyümölcstelenek. Kétségkívül üde kivételekre bukkanhatunk itt-ott, de általánosságban véve alighanem egyetlen józan, szellemi ember sem vonná kétségbe az igazságát annak, hogy imaalkalmaink hangvétele félelmetesen csapott, és hogy ezért elengedhetetlenül szükséges az okokat felderítenünk.

Az előző oldalakon igyekeztünk olvasóinknak néhány javaslattal és tanáccsal szolgálni. Röviden szóba került a bízó hit hiánya; a szívbéli egyetértés kudarca; a pontosan meghatározott, konkrét imatémák, valamint a sürgető eltökéltség  hiánya. Világos szavakkal utaltunk – és világosan is kell beszélnünk, ha egyáltalán meg akarunk szólalni –, sok mindenre, amit nemcsak kimerítőnek és fájdalmasnak éreznek a valóban szellemiek, hanem azt is látják, hogy ezek a dolgok meggátolják, hogy imaösszejöveteleinknek valódi ereje és áldása legyen. Említettük a hosszú, fárasztó, ötletszerűen csapongó, valamint a prédikáló imádságokat, melyek időnként már annyira elviselhetetlenné válnak, hogy az Úr drága népét akár teljesen el is riasztják az imaórák látogatásától. Azt érzik ugyanis, hogy csak megterhelődnek, megszomorodnak, ingerültté válnak, ahelyett, hogy felüdülnének, vigasztalást nyernének, megerősödnének; ezért inkább távol maradnak. Úgy vélik, ha van egy ráérő órájuk, akkor hasznosabb, ha azt szobájuk rejtekében töltik, és buzgó imádságban és könyörgésben ott öntik ki szívüket Istennek, mint hogy elmenjenek az ún. imaórára, ahol teljes mértékben kimeríti őket a sok lagymatag éneklés és a sok hosszú, prédikáló imádság.

E gyakorlat jogosságát azonban nemcsak megkérdőjelezzük, hanem komolyan kételkedünk is abban, hogy ilyen módon orvosolni lehetne az általunk kifogásolt bajokat. Sőt, meg vagyunk róla győződve, hogy így nem lehet. Ha helyes összegyűlni imádkozásra és könyörgésre – és ki kérdőjelezné meg ennek helyességét –, akkor bizonyosan nem helyes, hogy bárki távol maradjon egyes résztvevők erőtlensége, gyarlósága vagy akár oktalansága miatt. Ha minden valóban szellemi ember távol maradna emiatt, mi maradna az imaórából? Nagyon szegényes az elképzelésünk arról, hogy mi mindenből tevődik össze egy imaalkalom. Akkor is, ha nem is veszünk részt hallható módon a történésekben, de a helyes szellemben vagyunk ott – azért, hogy Istenre várjunk –, csodálatos módon hozzájárulunk az összejövetel hangvételéhez.

Továbbá nem szabad elfelejtenünk, hogy egy összejövetelen más dolgunk is van, mint hogy a saját kényelmünkre, hasznunkra és áldásunkra gondoljunk. Nekünk az Úr dicsőségét kell szem előtt tartanunk; arra kell törekednünk, hogy az Ő áldott akaratát teljesítsük, és minden lehetséges módon a mások javát kell igyekeznünk előmozdítani. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy e célok egyikét sem érhetjük el úgy, hogy szándékosan távol maradunk a közös imádkozástól.

Hangsúlyozzuk: „szándékosan távol maradunk” – tehát mondjuk amiatt, hogy nem épülünk abból, ami ott történik. Sok minden akadályozhatja a megjelenésünket – betegség, otthoni teendők, munkahelyi kötelezettség – ezeket mind számításba kell venni; de leszögezhetjük mint alapelvet, hogy aki tudatosan távol marad az imaórától, az nincs jó szellemi állapotban. Az egészséges, örömteli és buzgó lélek bizonyosan ott lesz az imaórán.

Mindez pedig természetesen és egyszerűen elvezet minket a következő belső alapfeltételhez. Lapozzunk egy pillanatra a Lukács 18 elejéhez! „Mondott egy példázatot is nekik arról, hogy mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni. (Ezt) mondta: volt egy bíró az egyik városban, Istentől nem félt, és embert nem tisztelt. Volt pedig egy özvegyasszony is abban a városban, elment hozzá és ezt mondta: tégy nekem igazságot ellenfelemmel szemben! Az egy ideig nem akarta, de azután így szólt magában: ha Istent nem is félem, embert pedig nem tisztelek, mindazonáltal, mivel nekem terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne jöjjön ide és ne zaklasson engem. Így szólt pedig az Úr: halljátok, mit mond az igazságtalan bíró? Az Isten pedig nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik hozzá kiáltanak segítségért éjjel és nappal, és megváratja-e őket? Mondom nektek, hogy végrehajtja a jogos büntetést rajtuk gyorsan, de különben az Emberfia amikor eljön, talál-e majd hitet a földön?” (Lk 18,1-8, Vida).

Figyelmünket itt az állhatatos kitartás belső állapota ragadja meg. „Mindenkor imádkozni kell, és nem szabad elcsüggedni.” Ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit már említettünk, azaz, hogy legyünk konkrétak és sürgetők. Szükségünk van valamire, amit egyszerűen muszáj megkapnunk. Eltökélten, együttesen, hittel és kitartóan várjuk Istenünket, míg kegyelmesen választ nem ad – amit bizonyosan meg fog tenni, ha a belső alapfeltételek megfelelők.

De állhatatosaknak kell lennünk. Nem szabad elcsüggednünk vagy feladnunk, ha a válasz nem érkezik meg olyan gyorsan, mint vártuk. Tetszhet Istennek, hogy lelkünket az Őreá való – napokig, hónapokig vagy akár évekig tartó – várakozással eddze. Az ilyen gyakorlás jó. Egészséges a lelkünknek, valóságot munkál bennünk, elvezet egészen a dolgok gyökeréig. Nézzük meg például Dánielt. „Három teljes hétig” várt Istenre, a lélek mélységes gyakorlása közben. „Azokban a napokban én, Dániel, gyászoltam három teljes hétig. Kívánatos ételt nem ettem, húst és bort sem vettem a számba, és olajjal sem kentem meg magamat, míg el nem telt az a három hét” (Dán 10,2-3, ÚRK).

Mindez jót tett Dánielnek. Hatalmas áldás rejlett a szellemi megtapasztalásban, melyen Istennek e szeretett és megbecsült szolgájának át kellett mennie a három hét alatt. Különösen is érdemes megjegyeznünk, hogy Dániel kiáltására a válasz rögtön a könyörgésének kezdetekor kiindult Isten trónjától, amint azt a 12. versben olvassuk: „Azt mondta nekem: Ne félj, Dániel, mert az első naptól fogva, hogy szívedet a dolgok megértésre adtad, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta szavaidat; és én a te beszédeid miatt jöttem. De – milyen bámulatos és titokzatos ez – Perzsia fejedelme ellenállt nekem huszonegy napig, és íme, Mihály, egyike a legelőkelőbb fejedelmeknek, segítségemre jött, és ott hagytam őt a perzsa királyoknál. Azért jöttem tehát, hogy tudtodra adjam, ami az utolsó időkben a te népedre elkövetkezik, mert a látomás azokra a napokra szól.”

Nagyon sok érdekesség van itt. Látjuk Isten szeretett szolgáját, amint gyászol, fegyelmezi magát és vár Istenre. Az angyali küldött útnak indul a válasszal. Az ellenség engedélyt kapott az akadályozására, de Dániel tovább várt: imádkozott és nem csüggedt el; és a kellő időben megérkezett a válasz.

Nem tanulságos-e ez a mi számunkra? Bizonyos, hogy az. Lehet, hogy nekünk is sokáig kell várnunk az elváró reménység szent hozzáállásával és az imádság szellemével, de meg fogjuk látni, hogy a várakozás ideje milyen hasznosnak bizonyult a számunkra. Istenünk – irántunk való bölcsességében és hűségében – nagyon gyakran megfelelőnek látja, hogy késlekedjen a válasszal, pusztán azért, hogy kiderüljön, mennyi valóság van az imádságunkban. A lényeg tehát az, hogy a szívünkön a Szent Szellem által odahelyezett téma legyen – olyan téma, amellyel kapcsolatban a hit ujját rátehetjük az Ige egy bizonyos, konkrét ígéretére, majd állhatatosak maradjunk az imádkozásban, míg meg nem kapjuk, amit kértünk. „Minden imádságban és könyörgésben imádkozzatok minden időszakban Szellemben és evégett virrasszatok [legyetek éberek] minden kitartással és könyörgéssel az összes szentekért” (Ef 6,18, Vida).

Komolyan fontolóra kell vennünk mindezeket. Épp oly szánalmasan hiányzik belőlünk a kitartás, mint a konkrét célok és a sürgetés. Ezért olyan fásultak az imádságaink, és ezért olyan hidegek az imaóráink. Nem valamilyen pontosan megfogalmazott céllal jövünk össze, ezért Istent nem sürgetjük eltökélten, és nem is vagyunk állhatatosak. Imaalkalmaink ezért gyakran nem többek unalmas megszokásnál – kihűlt, automatikus szolgálattevésnél, amin túl kell esnünk: éneklés, imádkozás, éneklés, imádkozás fárasztó váltogatása, úgyhogy a szellem nyögve szenved a haszontalan testgyakorlás nehéz terhe alatt.

Világosan és határozottan szólunk, úgy beszélünk, ahogy érzünk. Szükséges, hogy szabadon szólhassunk ezekről. Isten teljes gyülekezetéhez fordulunk, közel és távol, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést teljes nyíltsággal – keressük Istent ezzel kapcsolatban –, és ki-ki ítélje meg magát! Nem érezzük-e vajon, hogy hiányzik az erő a nyilvános összejöveteleinkből? Miért azok a meddő percek az Úr asztalánál? Miért uralkodik fásultság és renyheség a drága ünnepen, melynek megújított lényünk legmélyét kellene megmozgatnia? Miért hiányzik a kenet, az erő és az épülés a nyilvános összejöveteleinkből – miért az esztelen spekulációk és az együgyű kérdések, melyeket negyven éve folyamatosan passzírozunk? Miért az a sokféle rossz, amelyeket itt tárgyaltunk, és amelyek miatt szinte mindenhol szenvednek a valóban szellemi emberek? Miért meddő az evangelizálásunk? Miért nem találja szíven az Ige az embereket? Miért oly csekély az összegyűjtő erő?

Testvérek, szeretteim az Úrban, ébredjünk föl, és vizsgáljuk meg gondosan e súlyos kérdéseket! Ne elégedjünk meg azzal, hogy minden úgy menjen tovább, mint eddig. Felhívjuk mindazokat, akik elismerik igazságát annak, amiről e kiadvány oldalain beszéltünk, hogy egyesüljenek szívbéli, buzgó, hívő imádságban és könyörgésben. Igyekezzünk Isten szerinti módon összejönni, egy emberként, és boruljunk le a kegyelem királyiszéke előtt; állhatatosan várjuk Istenünket az Ő munkájának újjáéledéséért, evangéliumának terjedéséért, szeretett népének összegyűjtéséért és felépítéséért. Imaalkalmaink valóban az imádkozásról szóljanak, és ne a kedvenc énekeink előadásáról, vagy divatos dicséretek énekelgetéséről. Az imaalkalom a szükséglet kifejezésének és a feleletül várt áldásnak, a gyengeség kifejezésének és a feleletül várt erőnek a helye legyen – az a hely, ahol Isten népe egy akarattal gyűlik egybe, hogy megragadja Isten trónusát, hogy bejusson a menny kincstárába, és megkapja onnan mindazt, amire magunkért, a családunkért, az Isten egész gyülekezetéért és Krisztus szőlőskertjéért vágyunk.

Erről szól a valódi imaalkalom, ha az Ige tanít minket. Valósuljon meg ez még teljesebben az Úr népe közt minden helyen. A Szent Szellem ébresszen föl mindnyájunkat, és helyezze szívünkre az egyöntetűség, a bízó hit, a konkrét célok, az eltökéltség és az állhatatos kitartás értékét, jelentőségét és szükségességét minden imádságunkban és imaösszejövetelünkön.

…

Utószó: Szeretnénk emlékeztetni az olvasót, hogy noha a megelőző oldalak fő témája az együttes imádság, soha ne tévesszük szem elől az egyéni imádság óriási jelentőségét és értékét. Szavakkal ki sem fejezhető, micsoda szükség van erre a szent tevékenységre, és mekkora áldás rejlik benne. Abszolút lehetetlen az isteni életben előrehaladni, a minket körülvevő ellenséges behatásoknak ellenállni, határozott bizonyságtevőnek és odaszánt szolgának lenni, ha az egyéni imádkozás áldott szokását kitartóan nem gyakoroljuk.