A győzelem az uralkodás feltétele (Csia Lajos)

Az alábbi idézet forrása: Csia Lajos, Az ezeréves uralkodás c. írása. Az alábbi szöveg csak részlet, a teljes cikk az eredeti megosztás oldalán (Jézus Krisztusban – a táboron kívül) érhető el, ide kattintva: Az ezeréves uralkodás – 01. rész

“Jézus követésében a győzelemnek valami egészen különös jelentősége van, amely ezt a győzelmet a világnak a győzelemről alkotott mindenfajta felfogásától megkülönbözteti. A világ szerint, amikor valaki győz, az ellenfél leterítve fekszik a földön, a birkózásnál két vállon, a véres háborúban elesetten, holtan. Jézus útján a győzelem azt jelenti, hogy a győztes fekszik leterítve, véresen, holtan. Jézus győzött, amikor a kereszten kilehelte szellemét. Győz az, aki a szenvedések között végig kitart, állhatatos marad (Jel. 2,8-10). Azt magasztalják föl, aki magát megalázza. Az fog uralkodni, aki megtanult szolgálni.

A keresztyénségnek ez az egyedülálló felfogása a győzelemről képezi a keresztyénségben a lényeget, a velőt, a szentek szentjét. Csak aki erre a győzelemre eljut, csak az értette meg Jézust. Amikor valaki arról tesz tanúságot, hogy neki a keresztfán függő Jézus, és nem a diadal tetőpontján álló, népeket taposó hadvezér vagy a gazdagság nyújtotta élvezetekben elmerült nagyúr vagy az Isten teremtésének néhány ellesett titkával dicsekedő tudós győzelme számít; akkor ezzel a bizonyságtételével, amely a legmagasabbra a szeretetet helyezi e világon, legyőzi a hazugság fejedelmét, aki a szeretetet állítja a legkisebbnek, s az önzést, öndicséretet, kíméletlen erőszakot a legnagyobbnak.

Az új világnak, amelyet Isten a mostani helyébe akar teremteni, vezető elve Isten akarata szerint a szeretet kell, hogy legyen, a magát megtagadó szolgálat, amely állandó áldozatra kész a másikért. Aki ma, amikor nem a lemondó szeretet a divatos, hanem az önmagára gondoló erőszak, nyomorúságok között, üldözések alatt kitart a szeretet szolgálata mellett; aki tud alul a legkisebb maradni és testvéreinek lábát mosni, az alkalmas arra, hogy a következő világban, amelyben a szeretet szolgálata a divat, a többieket vezesse, nekik utat mutasson, vagyis uralkodjék.

Ma győzni – krisztusi értelmében – annyit jelent, mint megtagadni e világ szellemét, és a jövendő világ szellemében élni. Isten ma, mivel ma is ő a világ igazi kormányzója, éppen azokat viszi be az üldözésbe, a nyomorúságba, akiket a jövendő világban használni akar: „akiket szeret, azokat fenyíti meg”, hogy kipróbálja: áldozatok közt, lemondással, kitartóan készek-e az eljövendő világ szellemében szolgálni, s az üldözés nem riasztja-e el őket ettől a szellemtől.

Aki végig megáll – azaz állhatatos marad – ezzel az állhatatossággal teszi le a vizsgát, hogy az eljövendő világ kormányzására, az eljövendő világban útmutatásra és példaadásra alkalmas. Ezeket a győzelmeseket keresi Isten. Ebben az irányban tette próbára Jézus a gazdag ifjút is. Az örök élet útját kereste az ifjú – az uralkodás útját mutatta meg neki Jézus. Az ifjú egyelőre nem vált be, szomorúan elment, és Jézus szomorúan nézett utána. Nem az életet vesztette el az ifjú, hanem az uralkodást, amely a mindenről lemondó szeretet szolgálata lesz.”

Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A helyes sorrend

Most pedig nézzük meg Mártát! „Márta pedig a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva, míg egyszer elő nem állt, és azt mondta…” A görög szöveg nagyon keményen fogalmaz, úgy mondja, hogy Márta fogta magát, odament az Úrhoz, és bevonta ebbe a dologba. Azt sugallja, hogy Őt tartotta felelősnek a kialakult helyzetért, és ha a valódi gondolatait fogalmazta volna meg, körülbelül ezt mondhatta volna: „Te vagy ezért a felelős, Te tehetsz róla, és Neked is kell elintézned!” Ezt jelentik az eredeti szavak; tehát, hogy az Úr miatt alakult ez így, és ha akarná, akkor intézkedhetne ezügyben, és intézkednie is kellene. Márta kifakadt tehát; már egy ideje fortyogott magában, és végül, mikor már nem tudta tovább magában tartani, odament az Úrhoz, és előtört belőle: „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd tehát neki, hogy segítsen nekem”!

Szeretném, ha megértenénk ennek a helyzetnek a kényszerítő erejét, és Mártát is jobban fogjuk akkor érteni. Meg kell értenünk a helyzetét és a lelkiállapotát. Az, hogy „a felszolgálás körüli teendőkkel volt elfoglalva” nem sokat mond nekünk a valós helyzetről. A fordítás alapján véleményem szerint nem kapunk teljes képet a szituációról. A görög szó, amelyet itt használ az Ige (periszpaó), azt jelenti, „elvon valamitől”, „ide-oda húz”. Zaklatottsága talán az arcára is kiült. És mi miatt volt ilyen zaklatott? A háztartás gondjai miatt, a sok edény; a mindenféle elfoglaltság miatt. Az Úr pedig azt mondta Mártának: „Márta, sok mindenért aggódsz, másodlagos dolgok miatt; többet vettél magadra, mint amit el tudnál hordozni. Pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”

Most már ugye kezdjük jobban megérteni a helyzetet? Arról van szó, hogy Mártának szükséges volt a dolgokat máshogyan rangsorolnia, hogy a legfontosabb kerülhessen az őt megillető helyre. Nem arról van itt szó, hogy az Úr ne érzett volna együtt Mártával abban, hogy ebédet készít nekik, hanem hogy meglátta, ebbe az ebéd körüli foglalatosságba annyira aránytalanul belebonyolódik, hogy a legszükségesebb dolgokat a kevésbé szükségesek után sorolja.

Igen, jó dolog egy ebéd, de mindennel a helyes arányban kell foglalkoznunk! Ügyelnünk kell arra, hogy a múlandó dolgok ne gyűrjék maguk alá a szellemieket. Ne váljunk annyira zaklatottá és aggódóvá a múlandó dolgok miatt, hogy azzal elhomályosítsuk a szellemieket. Mert az egyetlen dolog, mely minden mást megtart a maga megfelelő helyén – mert minden helyes és jó a maga helyén – az az, ami az Úr szájából származik.

Értjük tehát, hogy itt az arányokról van szó? Azt kell eldönteni, hová helyezzük a legnagyobb hangsúlyt. Hagyjuk-e, hogy a földi élet dolgai annyira magukba szívjanak, lefoglaljanak és ide-oda rángassanak bennünket, hogy a nagyobb, fontosabb dolgokat esélyünk se legyen meglátni az ezeken való aggódás miatt? Ugye nem vitatkozunk tovább a Mesterrel, ha megláttuk ezt Mária esetével kapcsolatban? A dolgokat tehát a helyes sorrendbe kellett igazítani; hogy, míg ezeknek is megvolt a maguk helye, fontos helye, de valóban ott is legyenek, és a maguk helyes mértéke szerint legyenek ott; míg a legszükségesebbek pedig elsőként érvényesüljenek, és ne merülhessenek a kevésbé szükségesek alá, hiszen azok nem is maradandók.

Ez tehát a teljes szituáció. Isten házában a legfontosabb dolog, ami többet számít, mint az összes fáradozásunk, mint az összes lázas tevékenységünk, hogy ezer meg egy féle keresztény munkát végezzünk – az egyetlen dolog, ami számít, hogy egyre jobban megismerjük az Urat, és megadjuk Neki a lehetőséget, hogy megismertesse Magát velünk. A gyülekezetekben vagy a templomoknak nevezett helyeken végzett lázas tevékenységeink oly gyakran figyelmen kívül hagyják az Úr hangját, kizárják Őt; csak az van, amit mi teszünk, és oly kevés az, amiben Őrá figyelünk. Az a hely elégíti meg Őt, ahol a legszükségesebbhez igazítanak mindent.

Ez tehát Márta.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Szellemi módon meglátni az Urat – T. Austin-Sparks

Forrás: T. Austin-Sparks: The Meaning of the Fire

Istennek ez a nagyszerű terve – hogy megismertesse Magát velünk, hogy megértsük, meglássuk, megérezzük Őt – a jelenlegi üdvkorszakban a megpróbáltatás és a szenvedés tüzét tette szükségessé szentjei között. Lehet, hogy nem újdonság nektek, amit mondani akarok, de nekünk és az Úr egész népének elengedhetetlenül fontos tudatában lennünk annak, hogy velünk kapcsolatban az Úr semmi egyébre nem törekszik, mint hogy Önmagát egyre nagyobb mértékben kinyilatkoztassa, hogy egyre inkább megmutatkozzon az idő és az örökkévalóság számára egyaránt.

Isten legfőbb munkája, amit végez, hogy kijelenti Magát, ez azonban egyedül csakis szellemi módon és szellemi eszközökkel lehetséges. Isten nem jelenik meg senkinek, és nem is lehet megismerni máshogyan, csakis szellemi úton. Nincs senki olyan köztünk, aki ismeri az Úr Jézust, de ezt az ismeretet valami más úton szerezte. Jézust nem ismerhetjük kézzelfogható, természetes módon, test szerint. Szellemi módon ismertük meg Őt, és az Ő ismeretének minden további mértéke is szellemi, alapvető lényegét tekintve szellemi, és nem lehet Istent semmilyen más módon megismerni. Az Urat nem lehet semmilyen más módon láthatóvá tenni.

Létezik az a titokzatos, különös, megmagyarázhatatlan valami, az a bizonyos plusz, ami az Úr. Úgy értem, ami nem tanítás. Lehet nagyon sok tanítás, tökéletesen tiszta és igaz tanítás, az igazság nagyszerű teljessége, és mégis hiányzik belőle az a valami, az a bizonyos plusz, az a titokzatos összetevő, amely nélkül a tanítás puszta igazság marad, egy óriási igazság-csokor, de nem jutunk vele semmire. Teljesen befogadtuk, mégsem épültünk belőle semmit; semmit nem mozdított meg bennünk. Tehát ez a valami egyáltalán nem egy objektív dolog, olyan értelemben, hogy hogyan közlik az igazságot, adják át a tanítást vagy magyaráznak tantételeket. Nem az Úrért, az Úr nevében végzett munkáról van itt szó, azokról a dolgokról, amelyeket teszünk – ideértve még azt is, hogy másokat az Úrhoz vezetünk, vagy legyen ez bármilyen odaszánás, tevékenység vagy munka. Nem az, hogy valamit megalapozunk vagy felépítünk az Úrért, ahhoz hasonlóan, ahogy valamilyen más intézményt építenénk fel a világban, és elneveznénk valahogyan; nem erről van szó. Ezek lehetnek ugyan eszközök, de ha nincs ott az a bizonyos plusz, az a titokzatos valami, ha ez csak valami objektív, pusztán önmagában álló dolog, akkor az örökkévaló érték tekintetében sikertelen. Az a valami, az a bizonyos plusz ugyanis az Úr.

Az Úr nekünk adatott, és minden tanítás és igazság, amelyben nincs benne az Úr, amely nem közli, adja át Magát az Urat – tehát minden ismeret, igazság és tanítás vagy tan, bármennyire helyes is legyen a maga helyén, ha nem hordozza magában és nem adja át az Urat, és azokat, akik élők, akik fogékonyak, akik nyitottak, akik készek, nem indítja arra, hogy azt mondják: Igen, a hirdetett Ige jó volt, és Maga az Úr jött elém az Igében – ha ez a bizonyos plusz nincs benne, akkor az nem ért el semmit. Ha a munka bármilyen csekély részét, a tevékenységeket, az ügyeket bármennyire is a legtisztább indítékokkal, a legnagyobb hévvel és odaadással, teljes szívvel végezzük is, ha nem az a vége, hogy felismerjük, meglátjuk benne az Urat, hogy „igen, ez az Úr, ez Ő!” – ha nincs ott Ő az Igében, ha nem érintettük meg az Urat benne, akkor az semmit nem ért.

 

A Királyság természete – Lance Lambert

Új műfaj, remélem, így azok is hasznos épüléshez jutnak, akik szívesebben néznek meg egy videót feliratozva, mint hogy pusztán szövegként olvassák el az elhangzottakat.

“Azért elkészítem nektek a királyságot” – Radu Gavriluț

Elhangzott 2016. február 21-én, Szigetmonostoron.

Azzal kapcsolatban, amit a Lukács 22-ből olvastunk, szeretném elmondani, hogy miután a tanítványok között versengés támadt, az Úr helyreigazította őket – de nem dorgálta meg, nem intette meg őket keményen. Utána pedig azt mondta nekik: Ti megmaradtatok velem mindvégig az én kísértéseimben, azért elkészítem nektek a királyságot.

Miután mindaz megtörtént az Úr Jézussal, ami történt, és mindenütt elterjedt a híre annak, hogy Jézust megfeszítették, azzal együtt elterjedtek hazugságok is, például, hogy a tanítványok ellopták a holttestét – végül azonban elterjedt a híre az igazságnak is, hogy Ő feltámadott. Ezután pedig, gondolhatnánk, valamikor a tanítványok elkezdték leírni a megtörtént dolgokat – ez azonban nem így történt; hanem időben legelőször a levelek születtek meg. Nem furcsa ez? Mert most, ha történik valami rendkívüli, akkor a sajtó pezseg, mindenki arról ír. Akik viszont az Újszövetség leveleit írták, Pál és a többiek, szellemi emberek voltak, nem a történetírással törődtek, a megtörtént eseményekkel. Miután már a levelek megvoltak, azután kezdték az evangélium szerzői leírni részletesen, hogy mi is történt akkor, meg hogyan is történt tulajdonképpen. Ez szokatlannak tűnik a számunkra; csak a Szent Szellem tudta így elrendezni a dolgokat.

Az evangéliumokban megírattak olyan dolgok is, amelyek a zsidóknak szólnak, a legnagyobb része viszont a mi számunkra lett lejegyezve. Ezen kívül, az evangéliumokban olyan részletek is szerepelnek, amelyek magyarázzák a leveleket, és valamilyen módon a levelekben kapott kijelentések folytatását képezik.

Általában azt szokták javasolni egy frissen megtért hívőnek, hogy olvassa az evangéliumokat. Kezdő barátunk olvashatja, mintha híreket olvasna arról, hogy mik történtek akkoriban, de az evangéliumok nagyon összetett írások. Azok a csodák vannak csak ott följegyezve, amelyeknek valami üzenete van a számunkra. János azt mondja, hogy a világ minden könyve be nem tudná fogadni, ha mindazok le lennének jegyezve, amelyeket az Úr Jézus tett.

Nem emlékszem, ki is mesélte ezt el nekem, hogy voltak valamilyen gyümölcsfa-csemetéi, és elment azzal a szándékkal, hogy megmetssze. De olyan kicsik voltak ezek a csemeték, hogy nem volt mit metszeni rajtuk, ezért csak kicsit megigazította a formájukat. Pál apostol egy évig és hat hónapig volt Korinthusban, és nem rendelkezett semmiről, hogy milyen legyen ott az összegyülekezések rendje, ki imádkozzon, azt se mondta, hogy az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben. Miért nem? Azért, mert arra van szükség először, hogy az élet munkálkodjon, hogy az élet kiáradjon. És miután az élet munkálkodik valahol, azután kezdődhet csak a rend. Miután pedig eltelt az a másfél év, akkor látta, hogy most már elmondhat bizonyos dolgokat, és akkor, azután írta azt, hogy az asszonyok ne tanítsanak a gyülekezetben. Akiknek volt füle a hallásra, megértették, de nem kezdettől.

Miután a gyülekezet elkezd megerősödni, utána lehet ilyesmivel foglalkozni; először van az élet, utána jön a tanítás. Ha jön a tanítás az élet előtt, akkor az életet kioltja. Voltam egy gyülekezetben, és egy nőtestvér szeretett volna egy éneket javasolni, hogy elénekelje a gyülekezet. De az ottani testvérek leintették, hogy hagyjad, hallgass, mert testvérek nem javasolhatnak éneket. Milyen szomorú. A tanítás megelőzte az életet.

Ezután a bevezető után rátérek a Máté evangéliumában három nagyon fontos dologra. Az első ezek közül az 5-6-7. fejezetben található. Nincs meg a többi evangéliumban ez, amit itt találunk ezekben a fejezetekben, Máténál. Az a szó vagy kifejezés pedig, amelyet a Szent Szellem bevezet itt ebben az evangéliumban (amelyet azután a Szent Szellem az Újszövetség elejére helyezett), a következő: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa”, de pontosabban ez a kifejezés a mennyek királyi uralmát jelenti. „Térjetek meg, mert a mennyek királyi uralma közel.” Ezt hirdette Bemerítő János is, és ezt kezdte az Úr Jézus is hirdetni. „Térjetek meg, mert a mennyek királyi uralma elérkezett.”

Egy evangélium van, de ennek az evangéliumnak több különböző oldala. Mi nagyon kedveljük a kegyelem evangéliumát, mert úgy gondoljuk, hogy az Úr Jézus csak azért jött ebbe a világba, hogy megkeresse és üdvözítse (megtartsa), ami elveszett. Ezt szeretjük nagyon.

A Máté 24-ben viszont azt olvassuk, hogy a Királyságnak ezt az evangéliumát kell, hogy hirdessék az egész lakott földön, és akkor jön el a vég, akkor jön el ennek a világkorszaknak a vége.

Miről szól főképpen a mennyek királyi uralmának evangéliuma?

Nem csak arról beszél, hogy az Úr Jézus Krisztus a Megmentő (Üdvözítő). Hanem arról, hogy Jézus Krisztus Úr. Tudja meg Izraelnek egész háza, hogy Isten ezt a Jézust Úrrá és Krisztussá tette. Ez a sorrend: Úr és Krisztus. Miután az Úrhoz jöttük, és megértettük, megismertük az Ő kegyelmét, onnantól kiindulva meg kell értenünk azt, hogy Ő Úr, és hogy Neki kell uralkodnia az életünkben. Nem tehetjük azt többé, amit akarnánk, hanem azt kell tennünk, amit Ő akar.

A Máté 5-6-7-ben, különösen az 5. fejezetben pedig a királyi uralom megvalósulásának az eredményéről beszél. Nem írja az ötödik részben, hogy így tegyetek, vagy úgy tegyetek. Nézzük meg, hogy írja: Máté 5,3: „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királyi uralma. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

  1. vers: “Ti vagytok a föld sója.” A sóból nem kell sok. Mert a só, ha igazából só, kevés is hatásos.

5,14: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.”

A 6. részben pedig beszél arról a folyamatról, ami idáig vezet. 1-4-ig: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom nektek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.”

Az életünket nem az emberek előtt kell élnünk, hogy az emberek lássanak bennünket. A mi életünket elrejtve, Isten előtt éljük.

Az Úr Jézus, amikor megszületett Betlehemben, és utána a szüleivel menekülnie kellett Egyiptomba, majd amikor utána visszatért Egyiptomból, és végül elment Názáretbe, ott körülbelül 28 évet élt. Semmit nem tudunk róla, hogy mit csinált ott. Názáret egy megvetett kisváros volt. Annyit tudunk csak, hogy Jézus 12 éves korában járt Jeruzsálemben, pedig biztos, hogy minden évben felmentek – de csak ennyit ír a Biblia. 28 évig ott elrejtett életet élt, nem tudunk semmit róla.

A szolgálatunk attól függ, hogy milyen elrejtett életet élünk. Ha nincs ilyen elrejtett életünk, nincs semmilyen szolgálatunk sem. Mert az elrejtett élet a gyökerekről beszél. Lehet, hogy csodálkozva kérdezzük, hogyan lehet, hogy egy-egy fa kibír bármilyen vihart. Az a titka, hogy van a földben elrejtett gyökere. Nem kell nyomulnunk előre, hogy szolgálatunk legyen az Úrnak, hanem az elrejtett életünkkel foglalkozzunk, és akkor ez a megfelelő időben felszínre kerül.

Dávid is élt elrejtett életet – csak annyit tudunk meg erről később, hogy valamikor megküzdött a medvével meg az oroszlánnal, és egy napon az apja hívta, és elküldte a testvéreihez élelemmel, akik harcban voltak a filiszteusok ellen. Ismeritek a történetet, akkor küzdött meg Góliáttal, és ekkor vált ismertté egész Izrael előtt. Ha valaki az Úrral jár, eljön az a nap, amikor Dántól fogva mind Beérsebáig – északtól – délig – mindenki tudomást szerez róla, és az emberek elfogadják a bizonyságtételét. Elismerik, hogy ez valóban egy próféta.

Testvérek, nem elég, hogy ha csak azt tesszük, amiről délelőtt szó volt, hogy félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, fussuk meg kitartással a pályát a célig, hanem nagyon fontos, hogy megtudjuk eközben, hogy milyen szolgálatot, milyen ajándékot bízott ránk az Úr a gyülekezet számára. Nincs szolgálat a gyülekezeten kívül – úgy, mint a régi időkben, amikor nem volt szolgálat a Templomon kívül. A mi szolgálatunk kapcsolódik a testvérekhez.

De vajon mi történt? Míg az első időkben, jó ideig világos volt, hogy Isten királyi uralmának az evangéliumát kell hirdetni, egy idő után történt valami.

A Máté 13 a mennyek királyságának titkairól beszél. Hamarosan olyan nagy lett a zűrzavar, hogy az emberek már nem tudtak a mennyek királyi uralmáról. A mustárnak soha nem kell olyan nagy fává nőnie, amelynek ágai között elrejtőzhetnek az ég madarai. Azok a madarak, amelyek elrejtőztek a naggyá nőtt mustár ágai között, azok a tisztátalan szellemek. Ez a fa nagyon naggyá nőtt. A kereszténység kicsi volt. Az Úr azt mondta: ne félj, kicsiny nyáj. Nem volt nagy nyáj. Kicsiny nyáj.

Az a kovász, amit a három mérce lisztbe kevertek, ugyanott, az is egy természetellenes növekedésről szól. A román római katolikus fordításban külön lábjegyzetet szenteltek annak, büszkén, hogy milyen nagy lett a kereszténység. De a kereszténységnek nem nagynak kell lennie, hanem minőséginek.

Nem akarok minden részletbe belemenni ma, ezért csak annyit mondok, hogy a magvető tehát kiment vetni a magot, egy része a magnak pedig az útfélre esett. Jöttek az égnek madarai és elkapkodták. Ez azokat az embereket jelképezi, akik süketek meghallani azt a hírt, hogy az Úr azért jött, hogy hintse az Igét – ez az Ige pedig a királyság evangéliuma. Mondtam, hogy mi is szívesen hallgatjuk az Igét, de azt hallgatjuk a legszívesebben, hogy az Úr eljött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.  Szomorú lenne, ha csak megmentett, üdvösségre jutott emberek maradnánk. Az ő akarata az, hogy gyermekekből fiakká növekedjünk. Felnőtt korú, érett fiakká. A keresztyén világ tele van gyerekekkel. Tudjátok, milyen egy gyerek? Akkora zajt tud csapni, addig zajong, amíg nem figyelsz rá. Mindig neki kell lennie a figyelem középpontjában. Mindig azonnal kell neki, amit akar. Ha még nagyon kicsi, akkor tisztába is kell tenni, mert különben itt a világvége. Minden körülötte kell, hogy forogjon, mindent el kell készíteni neki. Ilyen ma a keresztyénség. Ez a keresztyén világ tele van gyerekekkel.

Ahol a sziklás, köves talajba hullt mag, ott hamar szárba szökött, de jött a nap heve és elszáradt – mert nem volt gyökere. Ha egész életünkben a hozzánk közel valók tudnak mindent, amit teszünk, tudják, hányszor imádkozunk, mikor segítünk valakin, az azt jelenti, hogy nincs gyökerünk. Mert a gyökér mindig valami elrejtett dolog. 14 év elteltével osztott meg Pál pár dolgot a 14 évvel korábban történtekről. A paradicsomig, a harmadik égig elragadtatott. (Két helyen volt: a harmadik égben és a földben, holtak hazájában. Tudjátok, hogy az lent, a földben van? Amikor Kóré és társai meghaltak, megnyitotta a Föld a száját, és elevenen szálltak alá a holtak hazájába, a Hádészbe; ott van a várakozási hely.) Tehát akinek nem volt gyökere, nem hozott termést, annak ellenére, hogy a mag jó volt.

A harmadik kategória, ahol a mag a tövisek közé esett. A növény felnőtt, de megnőttek a tövisek is; elfojtották a növényt, és nem termett gyümölcsöt. Mit jelentenek a tüskék? Az élet gondjai, a gazdagság csalárdsága, és az élet kérkedése. Ezek elfojtják a jó magot. Ha nagyon aggodalmaskodó vagy, a jó mag nem hoz termést. Ha a szíved kötődik a gazdagsághoz, a jó mag nem hoz termést.

A szívek közül csak egy kategória hozott gyümölcsöt. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben, 6. rész, 7. vers: „És az Isten igéje növekedett, és nagyon megsokasodott a tanítványok száma Jeruzsálemben, és a papoknak nagy sokasága engedett a hitnek.” Hogyan magyarázzátok ezt, hogy az Isten Igéje növekedett? A román fordítás jól belemagyarázott, azt írja, hogy az „Isten Igéje pedig terjedt”. Végül is ez érthetőbbnek tűnik. De növekedett! Ez valami rendkívüli dolognak tűnik számomra. Ez, hogy Isten Igéje növekedett, jelenti azt az Igét, azt a magot, amely a jó földbe, a jó szívbe esett. Mi az az Ige, amelyik a szívedbe hullott és növekedett? Van ilyen Igéd? Nem az az Ige, amelyikről úgy gondolod, hogy az Úr szólt. Hanem valami olyan Ige, amelyik belehullott a szívedbe, ott gyökeret eresztett és növekedik. Ezt jelenti az, hogy az Isten Igéje növekedett. Több helyen is ugyanez a kifejezés szerepel a Cselekedetekről írott könyvben.

Máté 13,24-30: „Más példázatot is adott eléjük, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának neki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nekik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának neki: Akarod-e tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.”

Máté 13,36-43: „Ekkor elbocsátván a sokaságot, beméne Jézus a házba. És az ő tanítványai hozzámenének, mondván: Magyarázd meg nekünk a szántóföld konkolyáról való példázatot. Ő pedig felelvén monda nekik: Aki a jó magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok. Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén. Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekesznek, És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuknak országában. Akinek van füle a hallásra, hallja.”

A magvető példázatában a mag a királyság Igéje. A talaj az emberek szíve. A konkoly példázatában a talaj a világ, és a mag pedig a királyság fiai. Mi vagyunk a mag, és elültettek bennünket ebbe a világba, és itt van velünk együtt a konkoly is, egészen a végig. Mi a jó mag vagyunk, amely gyümölcsöt kell teremjen, ott, ahova az Úr helyezett bennünket. Nem vagyunk kitéve csak úgy a sorscsapásoknak, hanem el vagyunk vetve ott, ahol vagyunk. És azon a helyen, ahova Ő helyezett bennünket, gyümölcsöt kell teremnünk.

Van egy testvér nálunk a gyülekezetben, aki albérletben lakott. A háztulajdonos is ugyanabban a házban élt, ő nem volt hívő ember. Valami ellentét támadt közöttük, s a testvér azt mondta, hogy nem maradok ebben az albérletben tovább, elmegyek. Azt mondtam neki: te egy mag vagy. Ahova helyezett bennünket az Úr, ott nekünk mindig Krisztust kell bemutatnunk. Nekünk nincsenek jogaink. Amikor az Úr Jézus a földre jött, nagyon is tudatos volt afelől, hogy Ő rabszolgaként jön. Amikor arcul verték, nem rejtette el az Ő orcáját. Amikor a hátára vertek, a hátát odaadta a verőknek, így ír róla Ézsaiás. Így jött el a földre. Mi olyan magok vagyunk, amelyek bele lettek a mezőbe vetve. Nem arról van csak szó, hogy örvendezzünk saját magunkban. Mi egy olyan mag vagyunk, amely az Úrra mutat.

Még két igeverset olvasok fel, 44-46-ig: „Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt.”

Kicsoda a szántóföldben elrejtett kincs? Az ember, aki a kincset megtalálta, Jézus Krisztus. Elrejti, egyelőre el van rejtve. A világ nem ismer bennünket, nem tudják, kik vagyunk. Egyelőre el van rejtve a kincs. De az efelett való örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi ezt a szántóföldet. Ez az Úr által elvégzett megváltói munka.

„Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres.” A drágagyöngy, amelyért elmegy és eladja mindenét és megveszi azt, a Szent Szellem átalakító munkájáról beszél. Erre utal a drágagyöngy. Megtalálta, elment, mindenét eladta és megvette azt. Ez egy hatalmas nagy valóság: az Úr elkezdett bennünk egy munkát, és be is fogja fejezni:

Filippi 1, 6: „Ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégezi a Krisztus Jézus napjáig.”

De nem idézhetjük ezt a verset így egyedül, kiragadva a szövegkörnyezetből. Olvassuk el a 3-8-ig: „Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig: Amint hogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nekem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után a Krisztus Jézus szerelmében.”

„Mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörgök, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében” – Milyen részük volt nekik az evangélium ügyében? Mert az evangélium nem csak annyi, hogy Ő azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Hanem az evangélium az is, hogy mi arra hívattunk el, hogy az Ő dicsőségében részesüljünk. És ide nem lehet eljutni anélkül, hogy ki ne vennénk a részünket az evangélium ügyéből. Nem úgy van, hogy én ülök nyugodtan, hátradőlve, és várom, hogy majd az Úr végezze be egy nap, amit elkezdett. Ez nem így működik. Hanem az, hogy fölvállalom azt, ami az én kicsi részem, az a picike rész ebből a csodálatos, hatalmas nagy tervből.

Annyit mondok még, hogy őrizzük meg ezt a szívünkben: az Úr többet akar. A hívő élet több annál, mint amit ismerünk. Akik tétlenek, akik nemtörődömök, közömbösek, restek, nem jutnak oda, hogy részük legyen Isten dicsőségében. Az Úr mutassa meg mindegyikőnknek egyen-egyenként, hogy mi a mi felelősségünk, és engedjük, hogy az Úr végezze az Ő munkáját a mi életünkben, az Ő dicsőségére. Ámen.