A dolgok hátterében az Urat lássuk meg (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. május 1-jén

PDF: 2022-05-01-Radu_Gavrilut_A_dolgok_hattereben_az_Urat_lassuk_meg
https://www.ekklesiaoradea.ro/

Lukács 14,27-35: „Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni! Vagy ha az egyik király háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leül először, és tanácsot tart, hogy a maga tízezer emberével szembeszállhat-e azzal, aki ellene húszezerrel jön? Mert különben amikor még az távol van, követséget küld, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem trágyának nem alkalmas, kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg! ”

Azt mondja a 28-30. vers: „ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni!”

Ha követni akarjuk az Urat, akkor a dolgok gyökeresen megváltoznak. Hajlamosak vagyunk pedig azt gondolni, megy ez így is. Megkérdeztem egy fiatalt, akiről tudom, hogy megtért az Úrhoz, hogy mi a következő lépés, amelyet tesz valaki azután, hogy az Úrban hitre jutott. Mondhatom ugyanis, hogy hiszek, de gyakran ez a hit mégsem mutatkozik meg. Lehet, hogy a testvérek hallják valakiről, hogy hisz, de a hite nem nyilvánul meg semmiben. Milyen hit az, amely nem látszik? Az első bizonyítéka annak, hogy valaki hisz, hogy bemerítkezik. De látjuk, hogy az Úr megvizsgál embereket, és hitre jutnak. Valóban hiszik, hogy az Úr Jézus a Megváltó, de nem számolják ki a költségeket. De ha követni akarod az Urat, a dolgok gyökeresen megváltoznak. Már nem folytathatod ugyanúgy, ahogy eddig éltél. Egy kis flört, egy kis bűn, egy kis magaddal való foglalatosság, meg egy kis vallásosság, hit… Így nem megy. Vagy radikálisan megtérsz, vagy maradsz, amint vagy. Nem folytathatod a keresztény életet ugyanúgy, ahogyan elkezdted. Ennél az embernél is fennállt a veszély, hogy miután lerakta az alapokat – mert ez az alap a Jézus Krisztusban való hit – nem tudja bevégezni, és csúfolni kezdi őt mindenki, aki látja, ezt mondván: ez az ember elkezdte az építést, és nem bírta véghez vinni! Tehát száznyolcvan fokos fordulatra van szükség. Megfordulsz, és más irányba mész, ellenkező irányba, és akkor az életedben a dolgok lassan kezdenek megváltozni. Ez a kereszténység.

Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom. Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27.33). Testvérek, van tovább, a dolgok nem állnak meg itt. Persze, ha valakinek vannak rejtett dolgai, és nem szánta el magát az Úr követésére, tudjuk, hogy az ilyen út egyszer bizonyosan zsákutcába fut. Akkor ráébredsz a valóságra, hogy meglásd, a bűnnel játszani nem jó dolog. Játszol, míg egy nap ráébredsz, hogy túl messzire mentél, és nem tudsz visszatérni – és megtörténhet, hogy így telik el az egész életed. Láttam ilyen eseteket, olyan embereket, akik a saját kezükbe vették az életüket, és sok év telt el azóta – és nem az történt, mint ahogy mi gondoljuk a tékozló fiú esetéről, hogy elment egy távoli országba, és hirtelen megéhezett, és egyszeriből a disznóknál kötött ki, és nagyon hamar hazatért. Ne gondoljuk, hogy így van. Évek múlva tért haza. Évekig tartó szenvedés után. Mert nem egyszerű, hogy az ember visszatérjen, hogy lerázzon mindent magáról, és azt mondja: „visszatérek az én Atyámhoz”. Ez csak bevezető volt, amivel annyit szeretnék mondani, hogy ha az ember az Úrhoz tér, késznek kell lennie a teljes megtérésre.

János 12,20-30: „Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek a galileai Bétsaidából való Fülöphöz mentek, és kérték őt: Uram, látni akarjuk Jézust. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, majd András és Fülöp is elment, és szólt Jézusnak. Jézus pedig így felelt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem földbe nem hull, és el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok termést hoz. Aki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. Most az én lelkem háborog, és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! És hang hallatszott az égből: Megdicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság, amely ott állt, és hallotta, azt mondta, hogy mennydörgött. Mások azt mondták: Angyal szólt neki. Jézus pedig azt mondta: Nem értem lett ez a hang, hanem értetek.”

Ez a gabonamag, amely a földbe esett, ha el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Ebben a gabonamagban ott az élet már azelőtt, hogy a földbe esne – csakhogy ezt a benne lévő életet a maghéj akadályozza. És ha ez a héj meg nem reped, a zöld szár soha nem tör elő, soha nem fog meglátszani. Ez nagyon fontos, mert éppen ilyenek vagyunk mi: hitre jutottunk az Úrban, azóta az élet bennünk van, de ez a bennünk levő élet kifelé nem tud megmutatkozni.

Tudjuk, hogy az újszövetségi dolgok nagyon különböznek az ószövetségiektől. Az Ószövetségben például, mikor egy próféta szólt egy emberhez vagy a néphez, akkor azt mondta: „így szól az Úr”. És éppen úgy, mint ahogyan ma a telefonon küldhetünk hangüzenetet, és halljuk azt a hangot, a prófétának pontosan azt kellett továbbítania, amit az Úr mondott neki. „Így szól az Úr!” És elmondta az Úr üzenetét. A kapott üzenet nem ment át rajta, hanem egyszerűen továbbította. De az újszövetségi dolgok bonyolultabbak. Tudjátok, miért? Mert ha kaptál egy üzenetet az Úrtól – például azt hallottad az Úrtól: „ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal sok gyümölcsöt terem”. Ennyi! Kaptál egy üzenetet – és ha továbbítani akarod, nem tudod megtenni, ha az elméd nem tudja pontosan közvetíteni.

Akarod szeretni a testvéreket – de hogyan akarod szeretni a testvéreket? Kelletlen arckifejezéssel? Azt mondod, hogy szereted a testvéreket, de az arcod nem ezt mutatja. Nem tudjuk szeretni a testvéreket, ha az érzelmeink nem szabadultak meg, és egész nap helytelen az irányultságuk és embereket szeretünk – hiszen, „ha valaki jobban szereti atyját, anyját, testvéreit… mint engem, nem méltó hozzám”. És a szeretetünk meg lesz próbálva, és látni fogjuk, mit szeretünk jobban. És ha a szeretetünk egyes emberekre vagy dolgokra irányul, már nincs meg a kapacitásunk, hogy ez a szeretet mások felé kiáradjon. Megvan bennünk, mint a gabonamagban, ott van bennünk az élet, ott van bennünk minden, ami szükséges, de nem mutatkozik meg. Miért? „Mert a földbe esett gabonamagnak el kell halnia, és miután elhal, terem sok gyümölcsöt.”

Emiatt testvérek, mindenféle megpróbáltatáson megyünk keresztül, és az Úr irgalmas hozzánk, hogy megtanítson bizonyos dolgokat. De ahogy Jákóbról beszéltem, mikor az a sok minden érte őt, mindez azért volt, hogy az a külső héj megrepedjen, és kezdjen megmutatkozni az élet. Ez volt az egésznek a lényege.

Nagyon sok ismeretet felhalmozhatunk, tudhatunk nagyon sok mindent az Úrról, nagyon jól ismerhetjük a Bibliát, erőlködhetünk, hogy elmenjünk és valahogyan beszéljünk az Úrról, de testvérek, ha az élet megmutatkozik, nem kell erőlködnünk. Nem kell kínlódnunk és izzadnunk, hogy legalább egy igeverset tudjunk mondani. Nem! Mert tudjátok milyen az élet? Az Úr ismerete olyan, mint egy illat, amely terjed; és a körülötted levő emberek látják, hogy te ismered az Urat – abból, ahogyan egy nehéz helyzeten átmész. Mi megtértünk az Úrhoz, és tudjuk, milyen nehéz volt ez. Hiszen nem könnyű megfordulni és az Úrhoz térni. Könnyű azt mondani, hogy hiszek, de valóságosan az Úr felé fordulni, és hátat fordítani azoknak a dolgoknak, amiket eddig gyakoroltunk, és ellenkező irányba menni, ez nem könnyű.

Itt vannak ezek az aranyos kis gyermekeink, és azt szeretnénk, hogy ezek a gyermekek mentesüljenek a problémáktól. Inkább szenvednénk mi, csak ők ne szenvedjenek. Csak ne lássuk a mi gyermekeinket szenvedni. Beszéltem valakivel, és ez az igevers jutott eszembe az Énekek énekében, tudjátok, mikor a vőlegény kopogtat az ajtón, és a menyasszony már ágyban van. Nem ment, hogy kinyissa az ajtót, mindenféle kifogást hozott fel. Végül mégis odament, és mikor ment, a kezéről mirha csepegett. Tudjátok, mi a jelentése a mirhának? Szenvedés. Hogy megnyisd az ajtót az Úrnak, ez szenvedést jelent. Hogy mindent az Úr kezében hagyj, ez szenvedést jelent. Hogy higgy, ezzel minden rendben van. Hiszek! De az, hogy kövesd az Urat és kiszámold a költségeket..?

Sokan megijednek a következményektől, ha az Úrhoz jönnek. Egy fiatallal beszélgettem, és azt mondtam neki: ha az Úrhoz jössz, már nem élhetsz úgy mint eddig. Láttam, milyen nehéz egy fiatal számára felfogni azt, hogy neki nincs barátnője. Másoknak van barátnőjük, alig tíz éves, és már tetszik neki valaki. Hogy lehet az, hogy ne legyen barátnőd? Mondtam ennek a fiatalnak: ez most már nem megy így, ha az Úrhoz jössz. Láttuk, Ábrahám elküldte Eliézert, hogy hozzon feleséget a fiának, Izsáknak. Persze Eliézer is és Ábrahám is imádkozott ezért. És mondtam ennek a fiatalnak, hogy ez most már nem megy így. Azt felelte erre: „félek, hogyha az Úrra bízom magam, ki tudja, kit hoz elém?” Azt mondtam: „Te okosabb vagy, mint az Úr. Jobban tudod, hogy mi a jó a te számodra. Te mindent tudsz. Vajon tényleg így van?”

A földbe esett gabonamagnak el kell halnia; ekkor a helyzetek, a körülmények, amelyeken átmegyünk, mind ütést mérnek ránk. És ha ez a héj kezd szétrepedni; és kezd kicsírázni, előbújni és növekedni a búzaszál, akkor már minden nagyon megváltozik. Az az ember, aki látott és imádkozott, hogy láthassa az Úr kezét, amikor jönnek a helyzetek az életében, meg fogja látni, hogy ez az Úr. Hogy meglásd, hogy azokból a dolgokból is, amikor tévedtél – mert tévedünk sokszor – azokból a dolgokból is végül az Úr valami jót hoz elő, és munkálkodik a mi életünkben. És kezdjük megérteni, hogy ha Ő akar valamit az én életemmel, akkor én ne akarjak mást. Ő egyféleképpen akarja, én másként. Emlékszem, hogy egy fiatal imádkozott, miután nagyon nehéz helyzeteken ment keresztül: „Uram, nem tetszik, amit csinálsz. Nem örülök annak, amit tettél velem.” Azt mondtam: Tudod te, mit imádkozol? Imádkozhatsz, mert az Úr megért, például így: „Uram, nagyon nehéz, segíts, hogy át tudjak menni ezeken a helyzeteken!” De mikor azt mondod, hogy nem tetszik, amit Ő tesz, akkor meglehet, hogy semmit nem fogsz megtanulni abból, amiért az Úr ilyen helyzetekkel jött az életedbe. Ő tudja, miért jön így.

És valóban meg kell látnunk ezt – mert ahogy mondtam, a családjainkban ott vannak ezek helyzetek a szeretteinkkel, a szenvedéseik, és ez nem könnyű. De ha a szívünk nincs átadva az Úrnak, és tovább is rejtett utakon járunk, nem sok telik bele, és a dolgok napvilágra kerülnek. Egyszer itt nálunk a gyülekezetben történt, hogy volt egy testvérnő, aki más utakon járt. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy részt vehet-e a kenyértörésen. Azt feleltem, hogy ha nincs semmi, amit meg kell vallania, és a dolgai rendben vannak, és nem tette azokat a dolgokat, amivel gyanúsítják, akkor részt vehet. „Nem tettem”, válaszolta. Nem voltam biztos benne, hogy igazat mond, de azt mondtam: ha nekem hazudsz, az semmi, de ha Annak, Aki az Igazság, a dolgok ki fognak derülni. Testvérek, nem telt el három nap, és dolgok kiderültek. És amit nekem mondott, nem volt igaz, tehát hazugság volt.

Az Úr irgalmas. És bárhol legyünk, bármiben tévedjünk, ha elbukunk – amikor felemeljük a tekintetünket, és az Úrra nézünk, és Felé fordulunk, és elismerjük Őt és elfogadjuk a körülményeket, az ütéseket, az ezekből származó sebeket az Ő kezéből, akkor megtanulunk bizonyos dolgokat, amelyek hasznunkra lesznek. És többé nem fogunk másokat hibáztatni a problémáink miatt, hanem meglátjuk, hogy a probléma valójában nálunk van. És testvérek, ha a dolgok így, a maguk rendje szerint mennek, én meg vagyok győződve, hogy minden körülmény között ragyogni fogunk. Akkor nem számítanak a körülmények. Minden helyzetben, amelybe kerülsz, ragyogni fogsz, és az életed teljesen más lesz, ha látsz, és imádkozol – mert mi magunktól nem vagyunk képesek meglátni a dolgokat, amik történnek velünk. Mi olyanok vagyunk, mint Bálám, hogy a szamár látta az Úr angyalát, de Bálám nem látta. És végül meg kellett szólalnia a szamárnak, hogy megmondja Bálámnak: „Ember, ébredj fel! Mikor nem vittelek én oda ahova akartad?” Mi is olyanok vagyunk, mint Bálám, nem látjuk az Úr kezét. A tekintetünket a dolgokra függesztjük.

Ha a lelkünk nem szabadult meg, nem lehetünk az Ő igazi szolgái. Van bizonyosságunk, van üzenetünk az Úrtól, de az akaratunk mást akar, és az Úr is mást akar. Az érzelmeink bizonyos dolgokra szegeződnek, nem szabadok, hogy az Úr használni tudja őket. Egy testvér azt mondta, hogy a belső ember a külső ember nélkül, vagyis engedelmes lélek nélkül béna, mert nem tud megmutatkozni. Nem tudom átadni az üzenetet a testvéreknek, ha az elmém nem szabad attól a sok mindentől, amire minden nap gondolok. Minden nap bizonyos dolgokra összpontosítok. Hogy érthetném meg az Úr dolgait? Nem értem! Miért nem értem? Hogyan érthetném meg, ha az elmém nincs megújulva?

Ha sok dolgot szeretünk, az érzelmeink azokhoz kötődnek, nem lehetnek szabadok, hogy az Úr mondhassa: szeresd a testvéreidet. Nem tudom szeretni, mert nem vagyunk egy hullámhosszon, nem vagyok közel hozzá. Hadd menjek ahhoz a másikhoz! Menj ahhoz, csinálhatod azt, amit Dávid és Jonatán, akik végül mégis elváltak egymástól. „Az én akaratom!” Neki olyan akaratra van szüksége, amely az Ő oldalán van minden helyzetben. Ne akarjak én mást, mint amit Ő akar. Nem egyszerű. És emiatt a mi belső emberünk, az a hely, ahol Isten Szelleme lakozik, ahol az élet van, ahol Krisztus van, Neki szüksége van az én lelkemre, hogy megmutatkozhasson, úgy mintha szüksége lenne egy eszközre, hogy munkálkodhasson. És ezért testvérek, ha látjuk, hogyan munkálkodik az Úr, és alárendeljük magunkat és engedelmeskedünk Neki, akkor látni fogjuk, hogy áldás lesz a szolgálatunkon. Az emberek megértik az üzenetet, amit az Úrtól kaptunk; látni fogják a szeretetünket, ami az érzelmeink által nyilvánul meg, látni fogják Isten akaratát, amely a mi akaratunk által nyilvánul meg. Más szavakkal: az Úrnak szüksége van ránk. Szüksége van egy megszabadult lélekre, egy lélekre, amely által ki tud fejeződni minden körülményben. Tudom, ez összetettebb üzenet, de nagyon hasznos. De amit ma megtanulhatunk az, hogy fogadjuk el az Urat, és ne embereket lássunk, ne helyzeteket, hanem az Urat lássuk a dolgok hátterében, amik történnek, és áldásban lesz részünk. Ámen.

A meg nem botránkozók boldogsága (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-A_meg_nem_botrankozok_boldogsaga

Olvassuk a 2Királyok 2-ből a következő jól ismert szakaszt: „Amikor az ÚR föl akarta vinni Illést forgószélben a mennyekbe, elment Illés és Elizeus Gilgálból. Illés azt mondta Elizeusnak: Maradj itt, kérlek, mert engem Bételbe küldött az ÚR. Elizeus így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged! És mikor lementek Bétel felé, kijöttek Elizeushoz a prófétafiak Bételből, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Akkor ezt mondta neki Illés: Elizeus! Maradj itt, kérlek, mert az ÚR Jerikóba küldött engem. Ő azonban így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el. Ekkor elmentek Jerikóba, és a prófétafiak, akik Jerikóban voltak, Elizeushoz léptek, és azt mondták neki: Tudod-e, hogy az ÚR ma elragadja uradat mellőled? Ő így felelt: Én is tudom, hallgassatok. Azután ezt mondta neki Illés: Maradj itt, kérlek, mert az ÚR a Jordánhoz küldött engem. De ő így felelt: Él az ÚR és a te lelked, hogy nem hagylak el téged. Erre elmentek ketten együtt. Ötvenen pedig a prófétafiak közül utánuk mentek, velük szemben messze megálltak, amikor ők ketten megálltak a Jordánnál. Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és megütötte vele a vizet. Az kétfelé vált, így mind a ketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, azt mondta Illés Elizeusnak: Kérj tőlem valamit, mit cselekedjem veled, mielőtt elragadtatom tőled. Elizeus azt mondta: Legyen, kérlek, a benned való szellem kétszerese énbennem! Ő azt mondta: Nehezet kértél. Mégis, ha látsz engem, amikor majd elragadtatom tőled, akkor meglesz, amit kértél, ha pedig nem látsz meg, nem lesz meg. Amikor továbbmentek és beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, és fölment Illés a szélvészben az égbe. Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám, Atyám! Izráel harci szekerei és lovasai! És nem látta őt többé. Fogta a ruháit, és két részre szakította azokat. Fölemelte Illés palástját, amely leesett róla, visszatért, és megállt a Jordán partján. Fogta Illés leesett palástját, megütötte vele a vizet, és azt mondta: Hol van az ÚR, Illés Istene? És amikor ő is megütötte a vizet, az kétfelé vált; és átment Elizeus. Amikor látták őt a prófétafiak, akik szemben, Jerikónál voltak, azt mondták: Illés szelleme megnyugodott Elizeuson. És eléje mentek, és földig hajoltak előtte” (2Kir 2,1-15).

Lapozzunk a Máté 11. fejezet, 2. vershez: „Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus így válaszolt nekik: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem [angol: áldott, aki egyetlen alkalmat sem talál arra, hogy megbotránkozzon bennem]«” (Mt 11,2-6)

Héberekhez írt levél, 10. fejezet, 35. vers: „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.” (Héb 10,35-36, angolból).

A Máté 11,6 régebbi fordításával: „Boldog, aki nem botránkozik meg énrajtam”. A meg nem botránkozók boldogsága. Tudjátok, hogy ez a szó, a „botránkozik” gyakran szerepel különféle összefüggésekben az Újszövetségben, és egyszerűen „megütközés kövét”, „botlást okozó követ” jelent. Szó szerint: „Boldog, aki nem fog Engem botlást okozó kőnek tartani”, vagy „aki nem fog elbotlani Bennem”.

Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy Isten Igéje számol annak eshetőségével, hogy megbántódhatunk az Úrtól. Sehol nem állítja, hogy ez az eshetőség soha nem merülhet föl, és soha nem is fog fölmerülni. Az Úr sehol nem mondta, hogy soha nem lesz semmilyen alkalmunk megsértődni Rá. Jelezte, hogy bőven lesz alkalmunk ilyen módon megbotránkozni Benne, megbotlani Benne, letörni Miatta – sőt, ha tetszik, összeomolni Miatta. Bőven lesz alkalmunk vagy lehetőségünk erre. Soha nem mondta, hogy egyszer sem nem lesz ilyen. Jó, ha ezt fölismerjük.

A kísértés soha nem bűn. Mindannyian megkísértetünk ebben, mint amiképp sok más módon is. És amint tudjuk, a kísértés csak egy másik szó a próbatételre, ezért más helyeken „próbának” is fordítják. És nincs semmi rossz a próbákkal, azzal, hogy megpróbáltatunk, vagy ha tetszik, megkísértetünk. És mindig bőven fog adódni alkalom, hogy megkísértsen minket az, hogy megbotránkozzunk az Úrban.

Az Úr pedig egyetlen dorgáló szót sem üzent szegény Bemerítő Jánosnak a börtönbe, amikor az veszélyesen közel került ahhoz, hogy megsértődjön az Úrra a helyzete miatt. Az Úr azonban nem bánt keményen Jánossal a kérdése miatt. Ha másvalaki lett volna, talán azt mondta volna: „De János, nem éppen te mutattál Rám mint az Isten Bárányára? Nem hirdettél Engem mint Messiást? Nem prédikáltál Rólam a sokaságnak? Nem jelentetted-e ki és állítottad a leghatározottabban, hogy mit hiszel Rólam? Most meg ilyen alapvető kérdést teszel fel Velem kapcsolatban. János, mi ütött beléd?” De nem mondott semmi ilyesmit. Az Úr ismeri a felépítésünket, tudja, hogy porból vagyunk. És azt mondom, az Úr figyelembe veszi ezt a mindig fennálló eshetőséget a mi gyengeségünkben, hogy megbántódhatunk Tőle. De különleges áldást társít ehhez a dologhoz, ha nem zúzzuk össze magunkat az Ő velünk kapcsolatos útjainak botránykövén, és „boldog (áldott) az, aki nem botránkozik meg Énbennem”.

Van tehát ez az eshetőség, és ennek az eshetőségnek megvannak a maga okai. Egyetlen céllal olvastam föl Illés és Elizeus történetét: hogy egy olyan dolgot lássunk meg, amely oly általános a megtapasztalásainkban. Nem új gondolat, gyakran említettük itt, de figyeljük meg ismét. Különös történet, nem? Illés furcsa viselkedése. Úgy tűnik, mintha Illés le akar rázni, sőt, ha tetszik, el akar utasítani Elizeust. Újra és újra azt mondja: „Maradj itt, kérlek, az Úr engem ide vagy oda küldött. Te maradj itt.” Úgy tűnik, mintha Elizeust elutasították, félreállították volna mint nemkívánatost; mint aki egyszerűen nemkívánatos! És Elizeus, ha olyan lett volna, mint közülünk némelyek, azt mondta volna: „Hát jó, ha nem tartasz rám igényt, rendben! Itt maradok. Egy lépést sem teszek tovább. Világos, hogy már nem kellek neked, nincs rám szükséged, én már nem is számítok. Hát jó, sajnálom, de…” – Látjátok, ez a megbántódás, ez a sértődés. Nem így állnak gyakran a dolgok az Úrral? Az Úr velünk kapcsolatos útjait oly gyakran értelmezhetnénk így: úgy tűnik, nem kellünk az Úrnak, már nem érdekeljük, sőt, az elutasítottak helyére száműz minket. Úgy tűnik, hogy kész nélkülünk folytatni. Nemkívánatosak vagyunk – végeredményben ez a helyzet –, nemkívánatosak lettünk, nem kellünk az Úrnak, nem tart igényt ránk! Értelmeztük-e már valaha így az Ő útjait? Ez az Úrban való megbotránkozás, a Tőle való megsértődés egy formája, nem? Hogy egészen megrendít minket az a furcsa dolog, hogy az Úr mintha kész lenne nélkülünk folytatni, nélkülünk menni tovább, félreállítani minket.

Persze Illés és Elizeus – vagy Elizeus és Illés – története nem merül ki ennyiben, valószínűleg hamarosan visszatérünk hozzá; de egyetlen módon tudunk megsértődni az Úrra: az irántunk való látszólagos érdektelensége miatt, ha nem törődik már azzal, hogy megmaradjunk Neki. De ha ismernénk az igazságot Illéssel kapcsolatban, tudnánk, hogy sokkal jobban érdekelte, hogy Elizeus megmaradjon neki, mint hogy megszabaduljon tőle, de bizonyos feltételek mentén akarta őt megtartanimint olyan embert, aki bebizonyította, hogy semmi más nem számít neki az életben, mint az urával való közössége; és hogy ettől még maga az úr sem tudja eltántorítani. Ha le akarjuk fordítani ezt az Úrral való kapcsolatra, akkor ez a következőt jelentené: „Uram, lehet, hogy Te úgy érzed, elvagy nélkülem, de én nem tudok meglenni Nélküled, és nem is fogok. Te kezdted el ezt, és folytatnod is kell mindvégig, én nem fogom elengedni.” Nem lehet, hogy ez valami nagyon fontos dolog az Úr számára egy olyan szolgával kapcsolatban, aki hasznos lesz Neki? Bebizonyította, hogy valóban az Ura jelenti számára az életet; nem lehet lerázni sem. Gondoljátok csak meg.

Itt van Bemerítő János, és börtönben van. Milyen sokat tett János az Úrért! Mennyire kiöntötte magát Krisztusért! Milyen odaszánt: „Íme az Isten Báránya! Íme az Isten Báránya! Ő az, akiről megmondtam, utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Itt odaszánás van, odaszánás arra, hogy lemondjon önmagáról, most pedig börtönbe került. Börtönbe került, a szolgálata megszakadt, az elismertsége lecsökkent, ha ugyan meg nem szűnt teljesen a börtönben. Az Úr pedig mintha egyáltalán nem foglalkozna ezzel, mintha nem tenne semmit. Semmit? Azt hiszem, van valami abban, hogy amikor az Úr választ küld Jánosnak, és az Általa tett csodálatos dolgokról beszél a mindenfajta betegség meggyógyításától egészen a halottak föltámasztásáig, vajon számított-e arra, hogy ha itt megáll, János azt mondhat: „Igen, de miért nem tesz valamit énértem? Én vagyok az egyetlen, akit kihagyott, mindenkiért megteszi, csak értem nem! Egy csomóan részesülnek az áldásaiban és a jó dolgokban, engem meg kihagy!” Milyen könnyű megbántódni, amikor úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen, akit figyelmen kívül hagynak! És éppen ezen a ponton az Úr – talán mert előre látta, hogy János így reagálhatna, hozzátette: „És boldog, aki nem botránkozik meg Énbennem” – fedezte Magát, és ezzel átsegíthette Jánost az Ő nehezen értelmezhető bánásmódján: az Úr látszólagos közömbösségén, és az Úr látszólagos személyválogatásán, illetve látszólagos kivételezésén – hogy áldást oszt itt is és ott is, ennek és annak – de engem kihagy, rólam megfeledkezik.

Vagy amikor a Héberekhez írt levélhez érkezünk: „Ne dobjátok el hát [bátor] bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Vida). Időznék egy pillanatra ennél a „bizalom” szónál, amelyet, mint látjátok, a Revised Version „bátorságnak” fordít, mert ez ugyanaz a szó, amelyet Péterre és Jánosra használ az Ige a Cselekedetek 4-ben, amikor ott állnak a vezetők előtt, és azzal vádolják őket, hogy egész Jeruzsálemet megtöltik a tanításukkal, ők pedig tudták, nagyon jól tudták, hogy Jeruzsálem miféle hely, mit tettek az Úr Jézussal Jeruzsálemben – ennek szelleme ott volt, az ő elpusztításukra. De ott állnak ugyanazok előtt a vezetők előtt, és azt mondja az Ige a vezetőkről: „amikor látták Péter és János bátorságát” – ez a szó, „bátorságát”, ugyanaz, amit az Authorized Version „bizalomnak” és a Revised „bátorságnak” fordít. Mi volt ez? A nyíltságuk! A félelemnélküliségük! A bizonytalankodás nélküli eltökéltségük! Itt állnak, nem reszketnek, nem vigyáznak úgymond a nyelvükre, hogy nehogy történjen valami velük, ha nem fontolják meg alaposan, mit mondanak; körültekintőek, diplomatikusak, gondosan megválogatják a szavaikat, nehogy bárkit is megbántsanak, vagy nagyon óvatosak amiatt, mert nem annyira biztosak a dolgukban. Ez a szó, „bizalom” vagy „bátorság” azt jelenti, hogy nem volt bennük semmi sem ezek közül!

Mindketten szilárdan álltak. Határozott meggyőződéssel és bátor bizalommal szólnak, egyenesek, nem tartogatnak semmit. A Héberekhez írt levél szavai szerint: „Ne dobjátok el egyenes nyíltságotokat, a bizonyosságotokat, az eltökéltségeteket, bátor bizalmatokat; ne dobjátok el, mert ennek nagy jutalma van.” Tudjátok, a Héberekhez írt levél egészét ennek az egyetlen kifejezésnek, ennek az egy mondatnak a fényében kell olvasnunk. A levél egésze nagyrészt az ellen szól, ami ezeknek a keresztényeknek a bizalmát igyekezett aláásni. Amint nemrég rámutattunk, üldözés volt. A levélíró emlékezteti őket a kezdeti időkre, amikor az elején oly nagy ellenállást szenvedtek, sokat szenvedtek a kezdetekkor a hitükért. Majd eltökéltek, bátrak, bizonyosak lettek, de a szenvedés erősödött… üldöztetés, a judaizálók tevékenysége, hogy aláássák az Úr Jézusba vetett bizalmukat és hitüket, az Úr visszajövetelének elhúzódása, melyről azt tanulták, hogy bármelyik pillanatban várható… mind-mind a bizalmukat nyirbálta.

Ez néhány ok arra, hogy valaki megsértődjön, és tetszés szerint tehetünk még melléjük – valószínűleg találunk valamit Isten Igéjében, ami megfelel bárminek, amit csak hozzátennénk – bőven van alap és indok arra, hogy valaki megbotránkozzon, ha meg akar! Az isteni jutalmazás azonban: „És boldog az, akit nem lehet elgáncsolni, aki nem botlik meg, nem botránkozik meg Énbennem”. Hadd kérdezzem meg: Igazolást nyert-e végül Elizeus a ragaszkodásával? Bocsássatok meg, ha túl hétköznapian hangzik, de igazolást nyert-e abban, hogy mondjuk úgy, megátalkodottan ragaszkodott ehhez? De természetesen itt szó sincs megátalkodottságról.

Elizeus persze valahogyan sejtette, mi fog történni, „én is tudom – mondta –, tudom, tudom, hallgassatok!”, de a lényeg az, hogy Elizeus eltökélte, nem fogja hagyni, hogy ne kapjon ebből az egészből valamit Isten számára; hogy ne kapjon valamit ebből Isten számára! Ő az Úr szolgája volt, ő Illés szolgája volt, neki kellett továbbvinnie a bizonyságot – a felelősség komoly súlya készült ránehezedni – és emiatt, pontosan ebből az okból kifolyólag került ebbe a próbatételbe. Le lehet-e rázni? Lerázható-e? És Elizeus tanít nekünk valamit, ó, bárcsak mi is megtanulnánk ezt, és ugyanilyen szelleműek lennénk: hogy kitartsunk, „Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van!” Elizeus rájött, hogy ez igaz, és belépett ebbe.

Ez a Héberekhez írt levél valami hatalmasat, valami nagyszerűt emel a szemünk elé a próbatétel időszaka végén. „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk…” Megrendíthetetlen királyságot kapunk! És amire mindannyian talán a legjobban vágyunk ezekben a napokban, az valami olyasmi, ami szilárd, ami megingathatatlan, biztos és bizonyos – a Kőszikla. Mi megrázkódtatunk, hánykolódunk, minden ilyen – annyira, hogy gyakran azt sem tudjuk, hol vagyunk… „Azért megrendíthetetlen királyságot kapunk. Kitartással ragaszkodjunk, kitartással ragaszkodjunk a kezdeti bizalomhoz, szilárdan mindvégig. Ne dobjátok el hát bátor bizalmatokat.”

Természetesen soha nem beszélhetünk a Héberekhez írt levélben lévő dolgokról anélkül, hogy a teljes szövegösszefüggést látnánk, emlékeztessük magunkat erre: a szinte végtelen nehézségére annak, hogy emberként, amilyenek vagyunk, mennyei életet éljünk, és mennyei módon járjunk ezen a földön. Ez annyira szöges ellentétben áll a természetünkkel. Természetünknél fogva semmi sincs bennünk, ami segítene abban, hogy mennyei módon járjunk, hogy minden mennyei alapon legyen. Egyáltalán semmi, sőt minden ez ellen van: hogy jöjjünk le a földre, hogy az legyen, amit látunk, ami kézzelfogható, ami jelenvaló. A lelkünk egész élete most akarja, és a kezünkben akarja tartani; azt akarja, hogy úgy legyen, ahogyan látjuk! És ó, a Héberekhez írt levélnek ez a mennyei útja… a mennyei mód, társak a mennyei elhívásban… kimondhatatlanul nehéz a természet számára, ellentétes a természettel, és végig azt tapasztaljuk, szinte minden nap, hogy ez a nehézség valamilyen formában fölmerül. De mindezzel együtt, mélyen a szívünkben egyetértünk vele, hogy a mennyei a valóságos, és ez az egyetlen cél, amiért élni érdemes. Elég szellemi megtapasztalásunk volt ahhoz, hogy tudjuk, egyedül a mennyeiért érdemes élni. „Ne dobjátok el hát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert türelemre van szükségetek, hogy Isten akaratát megcselekedve elnyerhessétek az ígéretet.”

A laodiceai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 21. Videó (angol és román nyelven):  https://youtu.be/uI0G_Gp1zgg
Hang (angol és román): https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210821-KitMays4.mp3

PDF: Kit_Mays-A-laodiceai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_21082021

Szeretném, ha tudnátok, testvérek, hogy telve vagyok ma örömmel és boldogsággal, és mindkét érzést szeretem. Szeretek boldognak lenni, és néha boldog is vagyok! Sőt, legtöbbször boldog vagyok, de nem mindig. Néha szomorú vagyok. Akik ma bizonyságot tettek, és sokan mások is itt a teremben, lehet, hogy boldogok, lehet, hogy örömük van, és mindkettő jó. Csodálatos az öröm, és ez a mi elsőszülöttségi jogunk Krisztusban. Akár boldogok vagyunk, akár szomorkodunk, elsőszülöttségi jogunk, hogy meglegyen ez az örömünk Krisztusban.

Az Úr öröme a mi erősségünk. Az Úr Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek”. Neki nagy öröme van; és ezt nekünk adja. „Hogy az én örömöm bennetek legyen, és hogy a ti örömötök teljes legyen”. Hogy bennünk legyen és teljes legyen akkor is, amikor nincs semmilyen érzésünk, amikor reggel fölkelünk, és azt sem tudjuk, mi, hova, merre – tehát amikor reggel az álmunkból fölébredünk. Miénk ez az öröm, amikor végtelenül szomorúak és bánatosak vagyunk; amikor nagy veszteség ért; amikor vétkeztünk, és a bűnünk következménye utolért bennünket; amikor boldogtalanok vagyunk, mert valami, amire számítottunk, nem következett be; ha igazunk van, ha nincs igazunk, ez az öröm akkor is a mi osztályrészünk.

Nem azt mondom, hogy akkor is a miénk lehet és meg is tapasztalhatjuk az Úr örömét, amikor szándékosan vétkezünk, mert úgy nem lehet. Lehetünk jókedvűek, de az Ő öröme nem lehet a miénk, miközben rosszat teszünk. „Gyermekeim, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; és ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Lehet, hogy azért fordulunk oda az Úrhoz, mert boldogtalanok vagyunk, vagy mert meggyőződtünk a bűnösségünk felől, vagy számtalan más ok miatt. De igényelhetjük az Ő örömét, és meg is tapasztalhatjuk még úgy is, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen amikor elfordulunk a bűntől, és odafordulunk az Úrhoz, hogy az Ő örömében részesüljünk, az valószínűleg nem lesz túl vidám dolog. Továbbra is szomorúak leszünk, és talán bánkódunk is, de meglesz az az örömünk, amely megtart minket, ha igénybe vesszük. Lehet, hogy akkor nem is érezzük, mint amikor valami úgy talált el minket, mint egy rakás tégla, és valaki odajön hozzánk, és felemel – lehet, hogy akkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy valaki ott van, és tart minket. De akár érezzük, akár nem, ott van, és megtart.

Testvérek, akik átadtátok magatokat az Úrnak, akár most először, akár megújítottátok az önátadásotokat – hiszen sok idősebb testvér vagy testvérnő lehet, akik frissen odaszánták magukat az Úrnak ma délelőtt – rabszolgák, akik megérintitek azt a karikát a fületekben, bizton ígérhetem, hogy a boldogság érzése, ami most bennetek van, el fog múlni. A boldogság érzelem, és nem állandó, viszont az Úr öröme a mi erősségünk. És mondom nektek, testvérek, akik itt kint vallást tettetek, és akik a szívetekben tettétek meg ezt, és ti idősebbek, akik megújítottátok az Úrnak való odaszánásotokat, és az Iránta való szerelmeteket, megnöveltétek a mi Urunk örömét. Nagyobb öröm van a mennyben egy ember felett, aki bűnbánattal Hozzá fordul, mint sok már megigazult vagy megszabadult felett.

Van egy javaslatom nektek, akik tudjátok, hogy üdvösségetek van: Mi lenne, ha magatokba néznétek, és megtalálnátok, mi helytelen, és azt elvetnétek? És nagy örömöt szereznétek ezzel ma az Úrnak. Nagy hatalom ez, nem csekélység. Ő telve van örömmel; de még teljesebb lehet az öröme. Több örömről beszél, adjatok Neki sok örömöt ma! Énekeljetek Neki, örvendezzetek Benne ma, ne úgy menjetek ki innen, mint ahogy bejöttetek! Engem is emlékeztessetek, hogy ne úgy menjek ki, mint ahogy bejöttem! Örvendezzünk együtt a szabadulásunkban!

Ma boldog vagyok, és örülök, hogy boldog lehetek. De a boldogság mulandó, az az öröm viszont, amit ma az Úrnak adunk, és adunk Neki minden nap azáltal, hogy megéljük, amit mondtunk, az hozzátesz az Ő öröméhez, és ez hozzátesz az én erőmhöz, akár tudatában vagyok ennek, akár nem.

Elérkeztünk az utolsó naphoz, és szeretnék köszönetet mondani a magam nevében, és bátorkodom nőtestvérem, Hailey nevében is köszönetet mondani, aki eljött. Köszönjük nektek a vendégszeretetet és a közösséget. Köszönöm a látást, melyet erre az összejövetelre elhoztatok azzal, hogy úgy jöttetek ide, hogy vártátok, hogy az Úr szóljon, és ezáltal felszabadítottátok Isten Igéjét közöttünk. Köszönöm nektek a szeretetet, a vendéglátást és a tanúbizonyságot. Ámen? Ámen! Jó, hogy megvan ez a tanúbizonyság.

Ma egy olyan gyülekezetet fogunk megnézni, amelyre senki sem néz szívesen. Mindenki ujjal mutogat rá: a laodiceai gyülekezet az. Sokan gondolják, hogy a gyülekezeteknek szóló levelek annak a hét gyülekezetnek adattak, melyek valóban léteztek a Római Birodalom Ázsia nevű provinciájában, a mai Törökország területén. Azt hiszem, ebben mind egyet is értünk. Néhányan úgy vélik, hogy ezek azt a hét gyülekezeti korszakot jelöik, amelyet emberek hoztak létre. Nem szeretnék ebbe a vitába bocsátkozni – egyet tudok, hogy nekünk íratott! Annak, „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

De szeretném elmondani a következőt: sokan, akik a gyülekezeti korszakoknak ezt fejlődési nézetét vallják, úgy látják, hogy az utolsó korszakban két jellemző gyülekezet áll fenn. Én nem állítom, hogy ez tényleg így van, senkivel nem szeretnék tanbeli nézeteltérésbe kerülni, de eszerint Filadelfia és Laodicea ugyanabban az időszakban, egyidőben létezik. Mindenki Filadelfiának örül, ott szeretne élni. Én is! Senki sem akar Laodiceában élni. Én sem! Mondok valamit: Senkinek nem kell Laodiceában élnie, és nem is kell elköltöznie onnan! Mindjárt kifejtem világosabban. De a laodiceai levél is megíratott, hozzánk tartozik. Meg kell látnunk benne a nekünk szóló tanulságot, amit a Szellem mond ma a gyülekezetnek. Olvassunk el pár Igét. Jelenések 3,14:

A laodíceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete:”

Az Ámen, az utolsó szó. Testvérek, soha nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók. Soha nem a tanítványé az első vagy az utolsó szó. Mi soha nem vagyunk az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ámen. Az Ámen, akié az utolsó szó, Ő mondja nekünk az utolsó szót, amit itt olvasunk az utána következőkben.

Ő a hű és igaz Tanú”

Az, aki bennünk él, igaz és hű tanú. Mi is hű és igaz tanúk lehetünk, mert Ő bennünk van! Ő nem csak Tanú lesz a világ számára, hanem az igazságról is tanúskodni fog. Kérlek, hogy vegyétek ezeket az igéket, melyeket ma mondok nektek, és azokat amelyeket ezen a héten mondtam, és amelyeket más testvérek mondtak. Vigyétek ezeket a hű és igaz Tanúhoz, és lássátok meg, hogy van-e benne tanúbizonyság. Ő az Ámen, Övé az utolsó szó! Tudjátok, hogy ez a levél nektek íratott. A Jánosnak adott Ige az Úr rabszolgáinak szól. Senki se menjen ki innen úgy, hogy nem lett rabszolgává! Micsoda veszteség lenne neki! Micsoda veszteség lenne az Úrnak! Az Úr érzi az általunk való elutasítottságának sebeit, mert Ő igazán a lelkünk szerelmese és a Vőlegény, Aki várja, hogy a menyasszonya elkészítse magát.

Ő Isten teremtésének kezdete”

– és a Jelenések végén azt mondja: Új teremtést láttam a mennyből leszállni: az Új Jeruzsálemet, mely menyasszonyként készült el a férje számára. A régi teremtés elmúlt, és íme, új teremtés jött létre! Ő az Isten teremtésének kezdete, és ezt mondja a gyülekezeteknek. 15. vers:

Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!”

Mennyire gyűlöli az Úr a langyosságot! Sem forró, sem hideg. Bárcsak forró volnál vagy hideg! 16. vers:

mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Ez nagyon erős ige. „Mivel langyos vagy.” Nem langyos érzetű vagy, hanem a cselekedeteid langyosak. Csak úgy sodródsz. De miért lennénk langyosak, amikor Ő az ajtók előtt áll? Miért lennénk langyosak, amikor jön, ajándékokkal tele – a jutalommal, amelyet nekünk kíván adni. Gondoljuk csak meg! Nem kell langyosnak lennünk! Meghallja, ha Hozzá kiáltunk: „Uram, langyos vagyok! A szívem nem szeret úgy Téged, ahogyan Te szeretsz engem. Nem szeretem annyira a testvéreket, amennyire Te szereted őket! Nem szeretem úgy a feleségemet, ahogy Te szereted a gyülekezetet! Nem adom magamat érte úgy, ahogyan Te saját Magadat adtad a gyülekezetért.” Gondoljátok, hogy el fogja utasítani ezt az imádságot? Nem fogja! De ez veszélyes imádság! Minden kereszténynek, legyen fiatal vagy idős, hallania kell a következőt: Jól gondoljátok meg ezt az imát, hogy mit kértek! Mert el fog venni minden kisebb kedvtelést, élvezetes, kellemes dolgokat. Nem azért, mert kegyetlen, és azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem mert Ő Isten, és azt akarja, hogy teljessé, bevégzetté legyünk!

Amikor van valamink, és felajánljuk az Úrnak, azt fogja mondani: „Köszönöm, elfogadom; és mi egyebet adsz még Nekem?” Ne tévesszen meg minket a gondolat: „Ha én ezt Neki odaadom, vissza fogja adni nekem.” Néha így történik, és az csodálatos, néha pedig nem így történik, és az is csodálatos, mert azt a bennünk lévő vágyódást az iránt, ami nem a miénk, Ő fogja saját Magával betölteni. Nem feltétlenül tesz boldoggá, de ennél sokkal többet, Önmagát adja nekünk. És sem az elkövetkezőkben, sem az örökkévalóságban nem fogjuk ezt megbánni soha.

A következőt szeretném elmondani nektek: Nem arról van szó, hogy vissza akarná tartani tőlünk a földi jókat, Őt nem ez vezérli abban, amit tesz. Ő nem gonosz! Nem akarja, hogy mindenáron szenvedjünk, nem akarja, hogy beteljesületlenek legyünk a földön. De komolyan beszélt, amikor ezeket az igéket mondta: „Senki nem lehet a tanítványom, aki nem gyűlöli meg apját, anyját, férfi- és nőtestvérét, feleségét, gyermekeit.” Azt jelentené ez, hogy azt akarja, gyűlöljünk mindent, amit szeretünk? Nem. Azt akarja, hogy minden a maga helyén legyen.

Egy férfi nem mondhatja: „Uram, én szolgálni akarlak Téged, de a feleségem nem örülne neki.” Egy asszony nem mondhatja: „Szeretem a férjemet, ahogyan az Ige is mondja, hogy szeressem, és az Ige azt mondja: «vágyakozni fog utána», és Te azt mondtad, hogy vessem magamat alá neki, ezért nem tudok engedelmeskedni Neked.” Ez nem elfogadható! Isten nem akar anarchiát a családban; az Ő vágya nem az, hogy a férjek ne szeressék a feleségüket úgy, mint ahogy Krisztus szerette a gyülekezetet; nem az a vágya, hogy a férj ne szeresse a feleségét úgy, mint Krisztus szereti a gyülekezetet, hogy ne adja oda önmagát érte. Arról van szó, hogy minden a miénk Krisztusban. Semmilyen jó dolgot nem fog az Úr visszatartani szolgáitól.

Testvérek, értsétek nagyon világosan, nem azt mondja, hogy mindent meg fog adni nekünk, amit csak akarunk, hanem azt mondja, hogy „Én mindaz vagyok neked, amit csak akarsz, és amire szükséged van”. És nem fogja visszatartani tőlünk azt a jót, amit hatalmában áll megadni. Ezt az igét nagyon komolyan kell vennünk.

Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Senki ne menjen ki innen langyosan, egyetlen egy ember se! Bárhol is élj, ha Laodiceában laksz, ne menj ki ebből a teremből langyosan, az Úr iránt szenvedéllyel a szívedben menj ki, hiszen ezt kéred! És akkor a laodiceai gyülekezet nem lesz langyos. Értitek? 17. vers:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Kemény szavak! Mit mondtok, testvérek? Meg vagytok elégedve azzal, ahogy gyülekezetként vagy egyénekként éltek? Ha a gyülekezet élő, azért van, mert az Élet Ura életet adott neki. Mitek van, amit nem úgy kaptatok? Van ismeretetek az Úrról? Gazdagok vagytok szellemi javakban? Úgy érzitek, hogy mindenkit, aki szól hozzátok, meg kell ítélnetek? Nem igazságos ítéletre gondolok, hanem arra, hogy azáltal ítéltek, amit éreztek, amit hisztek. Teljesen más dolog, akár fiatalként, akár idősként valamit az Úr elé vinni, és megkérdezni Őt róla, mint ha meghallgatunk valakit, és amit mond, afölött a saját tapasztalataink, a saját értelmünk alapján ítélkezünk. Amikor úgy érzed, hogy semmire sincs szükséged, hogy minden azért kerül eléd, hogy ítélkezz fölötte, akkor az igazságos Bíró helyét foglalod el.

és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Lehet, hogy te nem érzed magad nyomorultul, csak mindenki más körülötted. Miután valaki szólt az összejövetelen, és hazamész ebédelni, és valaki megjegyzi: „Hát nem csodálatos volt ez az üzenet Isten szeretetéről?” Te meg így felelsz: „Igen, de hibásan idézte az Igét. Azt a dolgot meg nem kellett volna mondania, és miközben beszélt, a fülét babrálta, a gyerekek meg sírtak! És nem is hallottam jól, mert folyton a szája elé tette a kezét.” És ezzel az egész beszélgetést lezülleszted az ítélkezéseddel. A hústestre tekintesz, nem a Szellemre. A homokra tekintesz az aranymosó tálban, ahelyett hogy az aranyat, a csillogást, a ragyogást keresnéd. Mi nem csak azt akarjuk, hogy az üzenetek tiszta aranyból legyenek, hanem legyenek pénzérme formában, hogy kicsit könnyebben elkölthessük! Nem akarunk fáradni az Igével.

Testvérek, amikor az összejövetelen azzal vagyunk elfoglalva, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amelyeket kritikával illethetünk, nem gyakoroljuk a papságunkat. Az Úr vizsgálja a gyülekezeteket, Ő a nagy Főpap, Ő az, Aki a mécstartók között jár, de Ő azt keresi, hogy mit dicsérhet meg! Való igaz, tesz kiigazításokat, figyelmeztet; beszél dolgokról, amelyekre előretekint és megjövendöli, hogy el fogja mozdítani a mécstartókat, ha nem igazítják ki ezeket. Ebben a laodiceaiaknak szóló levélben, gondoljátok, hogy azt mondja: „Aki hallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok, tegyétek ezt meg, mert meg fogom ítélni a többieket!” Gondoljátok, hogy ezt akarta? Gondoljátok, hogy ítéletet akar hozni a gyülekezetének, és félretenni, elvenni a bizonyságtételét, a mécstartóját? Bármilyen szinten, bármikor, bármilyen értelemmel rendelkezünk is, miért gondolná bárki ezt? Az Ő hívása a megtérésre szólít! Tanácsot ad Laodiceának, 18. vers:

Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Az Úr tanácsa az egész gyülekezetnek, hogy „Jöjj hozzám, és vásárolj! Kössünk egyezséget! Gyere, és vásárolj tőlem!” Hogyan kell aranyat venni? Nem tudom! De azt tudom, hogy azt mondja, jöjj, és köss velem egyezséget. Mi az, ami értékesebb az aranynál, mi az, amit adhatunk Neki? Mi vagyunk értékesebbek az aranynál, a mi üdvösségünk értékesebb, mint az arany. A laodiceai gyülekezet tanúbizonysága értékesebb az aranynál. Éveken és évszázadokon át figyelmeztette ez a testvéreket, és mentett meg minket sok hűtlenségtől. És figyelmeztet minket ma is.

A fehér ruhák, az öltözet, melyet viselünk, a szentek igazságos cselekedeteit jelentik, amint azt később a Jelenésekben leírja. Ezek azok az igazságos cselekedetetek, melyeket elkészített számunkra a Föld megalapozása előtt, hogy ezekben járjunk. Tudjátok, azok alatt az igazságos cselekedetek alatt mezítelenség van, de az nincs felfedve, mert az Ő igazságossága takarja be.

Akartok látni? Gondot okoz a szellemi dolgok meglátása, megértése?

Gyertek hozzám, és vásároljatok szemgyógyító írt!”

Hogyan kell ezt? Hadd javasoljak valamit. Menj oda Hozzá, és mondd: „Uram, én megfogadom a tanácsodat. Hozzád jövök, hogy aranyat vegyek. Itt vagyok! Hogyan vásároljam meg? Itt vagyok, hogy fehér ruhákat vegyek: a szentek igazságos cselekedeteit, amelyeket elkészítettél a Föld megalapozásától kezdve. Hogyan járjak bennük, Uram? Szemgyógyító ír – Uram, nem látok túl tisztán. Azt mondtad, jöjjek Hozzád, és vegyek szemgyógyító írt. Itt vagyok, és bármim csak van, Neked adom. Azt mondtad, hogy vásároljak.”

Tudjátok, testvérek, az üdvösség ingyen van, de a szemgyógyító írt meg kell vásárolni. A fehér ruhák, amelyekben járnunk kell, azokban járnunk kell! A szentek igazságos cselekedetei, melyek az alapok levetésétől kezdve nekünk készíttettek, az Ő természetének aranya az életünkben munkálódik ki, de ezt meg kell vásárolnunk Tőle. Mi az, amit Ő kíván? Mi az ár, amibe nekünk kerül? Én nem tudom, menjetek, és kérdezzétek meg Tőle! Mondjátok meg Neki, hogy vásárolni akartok, és meg fogja mutatni.

A 19. vers megmutatja, hogyan viszonyul az Úr a laodiceai gyülekezethez:

Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Nem azért jön, mert dühös, nem azért jön, mert elhatározta, hogy félreállítja ezeket a lázadókat, ezeket a lustákat, akik önmagukat is becsapják, és akiket az ellenség is megtéveszt. Egyáltalán nem ez van a szívén. Az Ő szívén az van, hogy elfogadják a feddését, elfogadják a fenyítéket, a nevelést, és bűnbánattal megtérjenek. Gondoljátok, hogy nekünk nem adná meg a megtérésnek ezt az ajándékát?

Tudjátok, néha odajövünk az Úr elé, és azt mondjuk, „Uram, megtérek!” De az Úr nem adja semmi jelét annak, hogy meghallotta volna kiáltásunkat. Néha ezt nem is igazán akarjuk, néha meg nagyon is akarjuk. De egyezséget kell kötnünk Vele. A megtérés értékes ajándék, kérnünk kell!

A Szent Szellem, ahogy az Ige mondja, amikor eljön a világba, és Ő eljött a világba, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről. Ez a meggyőzés, ami jó dolog, de ez nem a megtérés. A bűnbánat nem jelent megtérést. Az elhatározás, hogy nem fogok többé így vétkezni, az sem megtérés. Megpróbálni nem vétkezni szintén nem megtérés. Rosszul érezni magunkat és levertnek, ugyancsak nem megtérés. Iskariótes Júdás halálosan megszomorodott, annyira, hogy megölte magát, inkább, mint hogy együtt éljen a bűnével vagy megtérjen belőle. A megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, de nem csak a bűntől való elfordulást, hanem a Krisztushoz való odafordulást is. Ámen? Ha Őhozzá jövünk.

Emlékeztek arra az asszonyra, akinek volt az a kisgyermeke, egy pogány asszony, aki azt mondta: „Rátennéd kezedet a gyermekemre? Meggyógyítanád a gyermekemet?” Az Úr így felelt: „Asszony, én a királyság fiaihoz küldettem, nem az ebekhez.” Micsoda kemény szavak! Az asszony pedig azt mondja: „Igen, de még az ebek is ehetnek a morzsákból, melyek gazdájuk asztaláról lehullnak.” Kössetek egyezséget Vele, mint ez az asszony, és megkapjátok, amit ő is megkapott, a választ az imádságára.

Sokunk számára, amikor megmenekültünk, nagyon egyszerű volt: az Úr meggyőzött bennünket, mi áment mondtunk, és megtértünk, és megmenekültünk. Néha, amikor az ember már jó ideje keresztény, és próbál megtérni, szinte úgy van, mint Ézsau, nem találja a megtérés helyét. Mintha Isten gyűlölné. Ő nem gyűlöl minket. „Megfeddem, akit szeretek, és megfenyítem”, azt mondja, „igyekezzetek, és térjetek meg!”. Nem azt mondja, „ó, jaj, milyen borzalmas vagyok, brühühü, mindig csak én!” Igyekezzetek, és térjetek meg, tegyétek, mint aki komolyan is gondolja! Kérjétek Tőle! Ez ajándék! El tudtok képzelni egy gyereket, aki igazán vissza akar jönni az apjához, amikor tévútra tért? Ahhoz az apához, aki szereti őt, és kint ül a sátra ajtajában, figyeli az utat, várva, mikor tér vissza – hát hogyan ne lenne hajlandó megadni neki, amit kér?

Valószínű, hogy néhányan közületek valamikor eljuttok arra a pontra, hogy meg akartok térni, próbáltok megtérni, és nem találjátok a megtérés helyét. Még arra a következtetésre is juthattok, hogy ti vagytok azok, akinek Isten azt mondta, mint ahogy Ézsauról is: „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Arra a következtetésre juthattok, hogy Isten gyűlöl titeket – de ez nem igaz. Igyekezzetek és térjetek meg, Ő meg fogja adni nektek ezt az ajándékot, és meglesz ez a bizonyosságotok. Ha egy perc kell hozzá, ha egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, akármennyi is kell, légy buzgó (igyekezz) tehát, és térj meg!

A következő vers:

Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”

Már beszéltünk erről korábban, hogy az Úr nincs a gyülekezetben, kívül van, zörget az ajtón, és nyomatékosan mondja: „Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót.” Nem elég meghallani, ki is kell nyitnunk az ajtót. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Közösség Vele, még Laodiceában is.

Testvérek, mondok nektek valamit, és félelemmel mondom: Az Úr nem csak arra vágyik, hogy bejöjjön, és eggyel, kettővel, hárommal vagy néggyel vacsoráljon. Az Ő vágya, hogy a laodiceai gyülekezetben mindenki megtérjen, és kitárják az ajtót. Amikor halljátok az Urat az ajtónál, amikor az Úr kenetét adja, hogy menjünk és nyissuk ki az ajtót, nyissuk ki gyorsan, és hívjuk a testvéreket is, és mondjuk: Jöjjetek be! Jöjjetek be! Ő itt van, az ajtónál zörget, ti eddig nem hallottátok, de én hallom most. Ébredjetek! Jöjjetek be! Ő itt van, közösségben lesz velünk, együtt fog enni velünk! Meg fogja törni velünk a kenyeret, valóságosan! Azt mondja, hogy: „Én vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Velünk fog vacsorálni, és mi Ővele! Jöjjetek be gyorsan, mert Ő itt van! Az Ige nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ha bárki hallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” De nem hiszem, hogy az Úr boldogtalan lenne attól, ha teljesítenénk ezt a feltételt, és elmennénk a testvérünkért – akinek szintén magának kell kinyitnia az ajtót, de sok ajtó van ahhoz a teremhez. Értitek, miről beszélek? Ne elégedjetek meg azzal, hogy győztesek legyetek Laodiceában! A magányos farkas, az egyetlen, aki hűséges, vagy talán az a két ember, aki hűséges. Fogjátok karon a testvéreiteket, és vigyétek be magatokkal! Ha langyos vizünk van, és beleteszünk egy elektromos merülőforralót, az addig langyos víz lassan forrni kezd, és veszélyes, ha csak egy kis bögréről van szó, főleg, ha műanyagból készült, mert megolvad. Tapasztalatból mondom.

Ha nem vagyunk langyosak, hanem forrók vagyunk, és behelyeznek minket a testvéreink közé, akkor a gyülekezet nem marad langyos. Értitek? Ha a gyülekezet langyos marad, az a mi hibánk, nincs mentségünk. Nem kell elköltöznünk Laodiceából Filadelfiába, de eltávolíthatjuk Laodiceát, és Filadelfiává válhatunk. Már maga az a tett, hogy megalázzuk magunkat, hogy behívjuk a testvéreinket, és azt mondjuk: „Gyertek, gyertek, itt van Ő”, és nem azt mondjuk: „Ó, mily gazdag közösségben voltam ma az Úrral! Sajnálom, hogy nektek nincs ilyen gazdag közösségetek Vele! Bőségesen megvacsoráztunk az Igében, olyan nagyon éreztem az Ő szeretetét, ott kellett volna lennetek! Nem „ott kellett volna lennetek”, hanem „ide kell jönnötök most, mert Ő itt van!” 21. vers:

Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Amikor ezt tesszük, győzedelmeskedünk a bűn és a halál fölött, és afölött a téveszme fölött, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”, de nem fog számítani, mert Ő ott lesz velünk. Ő adja a ruhákat a menyegzőre. Gyorsan fölvehetjük, mint azok a példázatban. Jöhetünk Krisztusba felöltözve, örvendezéssel, és amikor ezen a módon győzedelmeskedünk, megtanultuk azt a leckét, mely a trónhoz juttat bennünket. Hogy minden gazdagság Krisztusban van, hogy az igazságos cselekedetek ruhái mind Krisztustól vannak, és a látás is mind Krisztustól és Krisztusról van, hogy Ő szeret minket, és hogy egyáltalán azért lehetséges egy ilyennek, mint mi, megtérni, mert Ő szeret minket. A jutalom pedig a trón, de nem csak a trón, hanem a trón Krisztussal együtt, hogy ott legyünk Ővele, ahol Ő van.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen!

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

és állhatatos vagy

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

„Pusztítsd el teljesen Amáleket!” (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 30-án.

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető:

Részlet:

“Legutóbb arról beszéltem, hogy Izráelnek három ellensége volt: Egyiptom, a filiszteusok és Amálek. Ez a három ellenség előképe annak, ami ma is ellensége az Úr népének. Amikor Egyiptomról beszélünk, azt mondhatjuk, hogy „aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete”. Egyiptom az Atyával kapcsolatos. A filiszteusok jelképezik a sötétség erőit a mennyei helyeken. Ez Krisztushoz kötődik. A harmadik ellenség pedig Amálek. És ahogy a múlt alkalommal is említettem, ez nem olyan kegyetlen, mint a másik kettő, azonban nagyon világos feladata volt megakadályozni, hogy az Úr népe bemenjen az örökségébe. Az Ószövetségben több igeszakasz is van, amely Amálekről szól.

(…)

Amálek eljött, és harcolt Izráel ellen a pusztában, és meg akarta akadályozni Izráelt, hogy birtokba vehesse az országot, Kánaánt. Ez az ellenség, Amálek a mi hústestünket jelképezi. Amiképpen pedig akkor Saullal történt, hogy megkímélte Amálek szép állatait, éppen úgy történik ma is. Hogyan, milyen szavakkal tudnánk körülírni a hústestet? Mert nem olyan könnyű meghatározni, hogy mit jelképez a hústest. Tulajdonképpen mit képvisel? Ha én például nagyon éles elméjűnek születtem, iskolázott vagyok, vág az eszem, nagyon könnyen megértek, felfogok dolgokat, összefüggéseket, és megtérek az Úrhoz, ez az éles elme azután is megmarad. És az értelmemmel sokkal hamarabb megértek dolgokat, mint mások, de ez korántsem azt jelenti, hogy ha éles elméjű vagyok, akkor tényleg fel is fogom a valóságot, az igazságot Isten dolgaival kapcsolatban.

Voltam egy családnál, ahol az apa keresztény volt, aki ismerte az Urat, és volt egy fia, aki ateista volt. Az apa számára szokatlan volt, ahogyan én magyaráztam az igét, és emiatt fenntartásai voltak. Ez a fiú azonban, akinek nagyon gyors felfogása volt, rábólintott mindarra, amit én mondtam. Ateista volt; és helyeselte azt, amit mondtam. Nem tudom mennyit értett meg belőle, de nem mondta azt, hogy nem így van. És mégis, sok évig abban az állapotban maradt, azután végül megtért az Úrhoz.

Tudjátok, testvérek, hogyan határoznám meg a hústestet? Minden dolog, amivel születtünk, minden természetes adottságunk a hústestet képviseli. Ha valaki hallgatag, és megtér az Úrhoz, lehet, hogy a testvérek azt mondják: nézd, milyen csendes! És ha egy másik testvér meg nem ilyen, a testvérek azt értékelik, aki csendes, hallgatag. De mindkét esetben ugyanúgy a hústest van jelen! Ez a dolog nem szellemi! Csak amiben az újjászületés által részesülünk, az szellemi. A többi mind hústest. Szépen tudok énekelni? És ezzel a tehetséggel az Úrnak akarok szolgálni? De ez természeti, ha nem az Úrnak átadott szívből jön. Mert ami fontos, az a forrás. Honnan erednek a dolgok?

(…)

Jákób története tulajdonképpen annak története, ahogyan Isten felszínre akarja hozni az erős pontokat az életünkben; ezeket az erősségeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy birtokba tudjuk venni az országot. Láttuk, hogy Jákób milyen bölcs volt arra, hogy terveket készítsen. Mikor Jákóbról beszélünk, akkor nem a bűnről van szó, hanem az ő természeti erejéről és bölcsességéről. Ezek nem tűnnek negatív dolgoknak, de éppen olyan negatívak, mint a bűn, a paráznaság, mint azok a dolgok, melyek le vannak írva a Cselekedetek 5-ben. A szellem a hústest ellen harcol, és a hústest a szellem ellen. Állandóan fennáll ez a harc. És ez a harc úgy zajlik, hogy az Úr apránként, lépésről lépésre meg akarja érinteni a legerősebb pontjainkat, hogy valóban az Úrban bízzunk. A dolgainkból mennyi a saját bölcsességünk, és mennyi az, ami az Úrtól van? Mennyi a saját erőnk, és mi az, ami az Úrtól van? De ez nem automatikus, hanem egyszerűen a Szellem munkája bennünk. Erről szól Jákób Hatalmasa. Az Ő munkája az, hogy a mi természeti erőnk meggyengüljön, a mi természeti bölcsességünk ütést kapjon, hogy Krisztus növekedjen, és egyre nagyobb teret nyerjen bennünk. A dolgok felszínre kerülnek.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF):

Az Úr időzítése (J.R. Miller)

„Nem jött még el az én órám” (Jn 2,4)

Jézus ezt úgy értette, hogy annak ideje nem jött még el, hogy csodákat tegyen. A kezében ott szunnyadó isteni erő ellenére sem cselekedett semmit másmilyen indításra, csakis az Atyáéra. Még emberi anyja kérését sem vehette figyelembe ebben a tekintetben.

Az egyik ebben rejlő gondolat az Úr tökéletes önátadása az Atya akaratának; és ugyanezt látjuk az egész életében. Ő Önmagától semmit nem tett, minden pillanatban elvette munkáját Atyja kezéből. Mindig megvárta az „Ő óráját”. Nem voltak saját tervei, hanem minden cselekedetével az isteni elhatározást követte. Korai, názáreti évei alatt mindenható erejével a karjában sem tett csodát. Még most sem, még szeretett édesanyja kérésére sem tett semmit egy perccel sem azelőtt, hogy eljött volna az órája.

Az ebben rejlő gyakorlati lecke számunkra az Isten akarata iránti odaadás. Mindig várnunk kell Istenre! Hányan elkezdünk futni azelőtt, hogy küldtek volna minket! Isten ügye és a királyság iránti buzgóságunkban elmulasztjuk megvárni Isten útmutatását. Alkalmatlan időben mondunk ki szavakat, melyek hiába komolyak és őszinték, inkább ártanak, mint használnak. Éretlen gyümölcsökkel próbálunk táplálni másokat. Megszólítunk embereket azelőtt, hogy készek lennének meghallani, és gyakran olyan szavakat használva, melyekkel számunkra elérhetetlen távolságra riasztjuk el őket. Sietünk, hogy hirdessük az igét, amikor csendben kellene ülnünk a Mester lábánál mint tanulóknak.

A keresztények között a leggyakoribb hiba, hogy túl lassúak Krisztus munkáját végezni és hívásainak engedelmeskedni; de az is hiba, ha Istenhez képest túl gyorsak vagyunk, ha azelőtt indulunk, hogy küldene bennünket. Krisztus iránti forró szeretetünkkel együtt is meg kell tanulnunk várni Rá; kivárni azt, hogy eljöjjön a mi óránk. Mielőtt készek lennénk elvégezni a munkát, Istennek először bennünet kell felkészítenie annak elvégzésére, azután pedig a munkát (a cselekedetet) kell elkészítenie a kezünk számára. A keresztény munkában türelemre és önmérsékletre, valamint buzgóságra és őszinteségre van szükségünk.

Forrás: J.R. Miller – Come Ye Apart – March 02

“A világ erőtleneit választotta ki Magának” + Nem kell félnünk! (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. december 23-án.

Két igeszakaszt szeretnék felolvasni és röviden szólni ezzel kapcsolatban.

1Korinthus 1,26-29: „Mert tekintsétek a ti elhívásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan bölcsek test szerint; nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem ami a világon bolond, azt választotta ki magának az Isten, hogy a bölcseket megszégyenítse; és ami a világon erőtlen, azt választotta ki magának az Isten, hogy az erőseket megszégyenítse, és ami a világon nemtelen és ami lenézett, azt választotta ki magának az Isten, és azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, semmivé tegye, hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.”

2Mózes 4,10-18 – miután Isten azokat a jeleket tette Mózes előtt: „Mózes azt mondta az ÚRnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesszóló, azelőtt sem voltam az, és azóta sem vagyok, hogy beszéltél a szolgáddal. Nehézajkú és nehéznyelvű vagyok. De az ÚR azt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Vajon ki tesz némává vagy süketté vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az ÚR? Most hát eredj, és én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, amit mondanod kell. Ő pedig mondta: Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz. Erre fölgerjedt az ÚR haragja Mózes ellen, és azt mondta: Nemde testvéred a Lévi nemzetségből való Áron? Tudom, hogy ő jól tud beszélni, és íme, ő ki is jön eléd, s mihelyt meglát, örvendezni fog szívében. Beszélj azért vele, és add szájába a beszédeket, és én leszek a te száddal és az ő szájával, és megtanítalak titeket arra, amit tennetek kell. Ő beszél majd helyetted a néphez, és ő lesz a te szájad, te pedig Isten gyanánt leszel mellette. Ezt a botot pedig vedd a kezedbe, hogy véghezvidd vele azokat a jeleket.” És Mózes elment.

Gondoljátok, hogy Mózes meggyőzte Istent arról, hogy Áron jobban tud beszélni? Isten nagyon bölcs. Ha elolvassuk ezt a történetet, láthatjuk, hogy Áron pap lett, a sátorban szolgált, és Istenhez beszélt, Mózes pedig, aki próféta volt, az emberekhez beszélt.

Istennél a dolgok máshogyan mennek. Azt mondja az ige: „a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse. Hogy ne dicsekedjék Ő előtte egy test sem.” Isten teljesen másképp jár el a dolgokban. Senki nem fogja tudni azt mondani, hogy az én memóriám gyenge, én készületlen vagyok, nekem nincs tehetségem ahhoz, hogy beszélni tudjak. Istennél senki sem alkalmatlan, mert ahhoz, hogy valakit kiválasszon, az Ő munkájára van szükség – mert itt azt mondja az ige: „a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket”. Kik a világ erőtlenei? Az alapvetően gyenge emberek? Nem hiszem. Ha valaki hústestileg gyenge, az gyenge, ha valaki hústestileg erős, az ugyanúgy nem jó. Egyik sem jó. Mert Isten azt akarja, hogy erőtlenek legyünk. És a szó, ami itt szerepel, megtalálható ott is, ahol azt mondja az ige: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős”.

Az Úr népének három ellensége volt: az egyiptomiak, a filiszteusok, és az amálekiták. Az első kettő nagyon kegyetlen volt, de az amálekiták nem ilyenek voltak. Mert Amálek arról az ellenségről beszél, amelyik bennünk van: a világ bölcsessége. Egyesek nagyon bölcsek tudnak lenni. Voltam egy helyen, ahol egy ilyen bölcs testvér is volt, aki, valahányszor csend lett, elkezdett szónokolni. De Istennek egyáltalán nincs szüksége arra, amit Amálek képvisel. Amáleket meg kell semmisíteni; Amálek ugyanis a mi hústestünket jelképezi.

Nagyon érdekes, hogy mit jelent szellem szerint szolgálni. Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy a többség, aki az Úrnak szolgál, nem szellem szerint szolgál. Az elméjük által szolgálnak. Egyszer készültem menni valahová, és imádkoztam: Uram, adj Te valamit, hogy mit szóljak azon a helyen. És az Úr adott. De tudjátok, mi történt? Elfelejtettem feljegyezni. Azután imádkoztam: Uram, elfelejtettem. Gondoljátok, hogy az Úr újra elmondta, hogy mi az az ige? Nem mondta el. Miért? Mert az én számomra nem volt olyan fontos ez a dolog, hogy feljegyezzem. Ez lenne a legfontosabb dolog, ha megyek valahova. Csak azért imádkozom, mert eszembe jutottak bizonyos témák?

Látjátok ezt a könyvet? Nehémiás – üzenet az utolsó időkre, Austin-Sparkstól. Nagyon érdekes, nem vastag könyv. Sparks nehéz olvasmány; de a könyv üzenete nagyon aktuális. Mit gondoltok, miért írja a Bibliában: szellem szerint szolgáljatok? Miért írja a Bibliában: imádkozzatok a Szellem által? Mert hajlamosak vagyunk mindent az elménk által tenni. A forrás, az eredet maradt a régi. És mivel a forrás a régi – tehát az, amit akkor is használtunk, mikor nem voltunk megtérve az Úrhoz, azaz a mi saját bölcsességünk, a mi saját erőnk és mindezek a mi saját természeti életünkhöz kötődő dolgok – ezért nincs eredmény. Ez a könyv a keresztény élet ezen részéhez, azaz a szellemhez kötődő egyes aspektusokról szól.

Szeretnék ajánlani egy másik könyvet. Megtörténik, hogy elolvastunk egy könyvet, és egy idő után már semmire nem emlékszünk a tartalmából, csak ha újra fellapozzuk. Van egy nagyon jó könyvünk, nem sok kommentárt hallottam vele kapcsolatban. A címe: Szellemben szolgálni (Watchman Nee). Nagyon érdekes ez. Szeretnék is egy cikket közölni ezzel kapcsolatban, hogy mit jelent szellemben szolgálni. Mit jelent az, hogy a megnyilvánulásainknak abból kell kiindulniuk, amiről az Úr akarja, hogy beszéljünk, és ne abból, amiről mi akarunk beszélni. Eszembe jutott ez is meg az is… – nagyon jó, ha eszedbe jut ez is meg az is, de szellemben szolgálni, az egészen más.

Isten nem ijedt meg a Mózes érvelésétől, és megnyugtatta Mózest: jön Áron, és ő lesz veled. De Áront odahelyezte a papi szolgálatra, és Áron Istennel beszélt. És ha valaki Istennel beszél, akkor nem kell nagy szónoki tehetséggel rendelkeznie. Mózest pedig, aki nehéz ajkú volt, odahelyezte, hogy beszéljen a népnek.

Milyen bölcs Isten! Nagyon bölcs! Kiválasztotta a gyengéket. Mikor gyengékről beszélek, akkor azokra az emberekre gondolok, akik nem önmagukban bizakodnak. Uram, nem találok magamban semmi erőforrást, hogy magamban bízhatnék, Benned bízom, Terád támaszkodom. És ezek az emberek megszégyenítették az erőseket. Ilyen volt Jákób, ha beszélnénk az ő életéről, aki erőtlenné lett, és Isten felhasználta őt. És így fog Isten munkálkodni a mi életünkben is, testvérek, hogy egyszerűen az Úrban dicsekedjünk.

Sok elrejtett dolog van. A mi erős pontjaink álcázva vannak, és nem látjuk őket. A mellettünk lévők még látnak valamit a mi erősségeinkből, és lehet, hogy csóválják a fejüket: jaj, jaj. De Isten, aki irgalmas irántunk, gondot visel rólunk, ahogy Jákóbról is, és ott, az erős pontján mért rá ütést. Velünk nem így jár el Isten, testvérek. Felettünk felragyog a mennyei világosság és elég, hogy ez a világosság felragyogjon felettünk, és mi a földre esünk, és teljes szívünkből mondjuk: erőtlen vagyok, nincsenek erőforrásaim, nincs erőm, nincs bölcsességem, hogy tudnám, mit tegyek ezekben a dolgokban, ezentúl Rád hagyatkozom, Benned bízom. Tudjátok mi történik akkor? A mennyei vezérlőpulton kigyullad néhány égő; Isten azonnal érzékeli ezt. Ő kedvét leli abban, hogy válaszoljon az ilyen kihívásokra. Valahányszor lesz valaki, aki erőtlenné lesz, és nincs többé saját bölcsessége, Isten megjelenik és elkezd munkálkodni.

Csodálkoztam, amikor elolvastam, hogy Mózes esetében hogyan munkálkodott Isten, és hogyan dicsőítette meg magát. És ahogy telt az idő, ahogy a csapások és fekélyek elmúltak, Mózes megfeledkezett arról, hogy nem tud beszélni. Elmondott mindent, úgy, ahogy kellett. És a pusztai vándorlás idején is ott volt, és Isten szólt általa, és megdicsőítette Magát. Testvérek, azok közül, akik itt vagyunk, senki se higgye, hogy ő nem alkalmas. Nem ez a probléma. Senki se higgye, hogy ő nem okos. Egyszer egy testvér mesélte, hogy ketten megtértek az Úrhoz: egy iskolázott, tehetséges fiatal, nagyon jó kilátásokkal, és a másik egy egyszerű falusi ember. Mind a ketten radikális módon megtértek az Úrhoz. Mit gondoltok, kettejük közül ki volt alkalmasabb az Úr munkájára? Hát az a fiatal iskolázott…? Nem! Istennél nem így van. Isten a világ erőtleneit választotta, hogy megszégyenítse az erőseket. Isten a világ bolondjait választotta, hogy megszégyenítse a bölcseket, hogy Isten előtt senki se dicsekedjék. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjen, hogy ismer engem.”

2. Nem kell félnünk

Egy Zsoltár szavaival szeretnék elköszönni tőletek ma este. Ez a 91. Zsoltár 5-16: „Nem kell félned az éjszakai rettentéstől, sem a repülő nyíltól nappal, sem a dögvésztől, amely a homályban jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít. Ha ezren esnek is el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít. Bizony szemed csak nézi azt, és meglátod a gonoszok megbüntetését! Ha az ÚR a te oltalmad, és a Felségest választod hajlékodul, nem érhet téged veszedelem, és csapás sem közeleg sátradhoz. Mert azt parancsolta felőled angyalainak, hogy őrizzenek téged minden utadon. Tenyerükön hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Oroszlánon és viperán jársz, eltaposod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet. Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, fölmagasztalom, mert ismeri nevemet! Ha segítségül hív engem, meghallgatom őt. Vele vagyok nyomorúságában, megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg, és megmutatom neki szabadításomat.”

Testvérek, nekünk nem kell félnünk. Most nagyon sok testvér tanácstalan, hogy beoltassa-e magát, vagy sem. Megijednek minden hírtől, amit hallanak mindenhonnan a helyzet rosszabbodásával és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Én mondtam már néhányaknak, hogy ha feltételhez kötnék, hogy el tudjak utazni valahova, én beoltatnám magam, mert nem félek. Nem félek ettől az oltástól. Nem kell félnünk eljönni az alkalmakra, testvérek. Nem kell félnünk! Nem azt mondom, hogy legyünk hősök, és a farkasok közé rohanjunk, hanem azt, hogy nekünk az Úr kezébe kell átadnunk az életünket teljes mértékben, és az Ő útjain kell járnunk. Mert akkor az történik, ahogy más alkalommal is mondtam, ahogyan egy testvértől hallottam: a szőlővesszőnek nincs semmi más rendeltetése, mint hogy szőlőfürtöket hordozzon. A szőlővesszőből nem lehet épületfát készíteni. A szőlővessző tehát azért van, hogy hordozza a fürtöket. Mi arra vagyunk elhíva, hogy termést hozzunk. De ahhoz, hogy termést hozzunk, át kell adnunk magunkat az Úrnak! Át kell adjuk az életünket az Ő kezébe, és nem a félelem miatt, hanem az Úr iránt való szeretetből.

Mikor legutóbb Moldovában voltam, bementem egy házba, ahol mind a ketten meg voltak fázva. Meg vagyok győződve, hogy covidosok voltak. Mit tegyek? Mert ők nem mondtak semmit. El kellett volna szaladnom? Nem szaladtam el. Szégyelltem volna elmenni onnan. Mert meg vagyok győződve, hogy az Úr megőriz, de nekem az Ő útjain kell járnom. Az Úr akarata az, hogy én elmenjek ehhez a családhoz? Ha tudom valakiről, hogy beteg, nem megyek el hozzá; de ha odamegyek, ő pedig nem mond semmit, csak köhög, fáj egy kicsit a torka, de nem lázas – és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Nem kell félnünk testvérek, mert ami történik velünk, azt az Úr engedi meg. Még egyikőnk sem tapasztalta, hogy a jobb keze felől elesnének tízezren. Még azok, akik az intenzív osztályon dolgoznak, sem mondhatják, hogy az ő szolgálati idejük alatt ilyen sokan meghaltak volna.

De ha valaki fél? Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy szabadítson meg a félelemtől. De ne úgy éljük az életünket, mint ezelőtt! Mert ha úgy élünk, mint eddig, miért tartana itt az Úr bennünket? Miért tartana itt? Tudnunk kell, hogy az Ő akaratában vagyunk, az Ő útjain járunk, van időnk az Úr számára. Nem az egyéb dolgok viszonylatában, hogy ha még marad időnk, akkor van időnk az Úr számára is. Ne így járjunk el! A kísértés nagy, a harc nagy. Minden erő be van vetve, hogy eltérítsen bennünket erről az útról, és ne járjunk az Úrral. Tehát imádkozzunk! Olvassátok ezt a zsoltárt, és látni fogjátok: „mivel szeret engem, megvédem őt” (románból). Mert szeret engem.

Krisztus élő levelei (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“Az emberek ugyanis nagyon sokra tartják ezeket az egyéb dolgokat: a hivatalos támogatást Jeruzsálemből vagy bárhonnan; az emberek általi kijelölést, a kinevezési okmányt. Nagyon sokra tartják ezeket, van azonban valami, ami nélkül mindezek semmit sem érnek, és semmit sem jelentenek. Nem ezek tesznek bennünket hitelt érdemlővé, nem adnak megbecsülést, sem illetékességet, sem tekintélyt. Az egyetlen igaz bizonyítvány az, ha az emberek látnak minket, és Krisztust olvassák. Mi Krisztus levele vagyunk, ők pedig Krisztust olvassák – nem valakinek a tanítását, nem valakinek a nevét. Lehet, hogy óriási mennyiségű tanítás van a fejünkben, mindent megszereztünk a hosszú évek alatt meg a sok konferencián, de ha az emberek nem olvassák Krisztust, amikor minket látnak, akkor az egész semmit sem ér. Ezt tartsuk észben. Akikkel egy fedél alatt élünk, olvassák-e Krisztust? Fel tudják-e ismerni, észre tudják-e venni Krisztust az életünkben? Vagy a munkatársaink? Ugyanis ez a mi szolgálatunk.

A szolgálat nem a gyülekezeti teremben vagy az összejövetelen történik az Úr napján vagy más, különleges alkalmakkor, hanem a szolgálat az otthonunkban zajlik – itt vagyunk a legjobban olvashatók. Olvassanak bennünket; ez a lényeg, ahol éppen dolgunk van; ez a lényeg bárhol, ahol vagyunk. Akárhol is legyünk éppen, az a mi szolgálati helyünk gyülekezetként és annak tagjaként. A szolgálat pedig az, hogy olvassanak bennünket – és ne aggódjunk, olvasnak bennünket. Olvasnak, akikkel egy fedél alatt élünk, olvasnak, akikkel egy munkahelyen vagyunk, mind-mind olvasnak bennünket, felmérnek magukban, megfigyelnek, eldöntik, milyennek tartsanak. És vajon mire jutnak magukban? Olyanok vagyunk, akikkel nehéz együtt élni, együtt dolgozni; kellemetlennek, zsémbesnek tartanak? Értitek, ugye? Vagy pedig Krisztust olvassák? „Krisztus levelét” – mondja Pál.”