Az áldozathozatal törvénye (T. Austin-Sparks)

Teljes szöveg PDF-ben itt: Austin-Sparks-Aldozathozatal

A János 12-ben megfigyelhetjük, hogy az Úr Jézus azt mondja Magáról, hogy Ő a búzaszem, amely a földbe hull és meghal. Utána viszont rögtön így folytatja: „Aki szereti életét, elveszti azt; és aki gyűlöli életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt. Ha nekem szolgál valaki, engem kövessen.” Ez pedig, a követés, különösen is a kereszttel függ össze. Látjuk, hogy ezután rögtön az következik: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre szó jött az égből: Meg is dicsőítettem, ismét meg is dicsőítem.” A kereszt – a dicsőség. Nincs más mód. Soha nem is volt, és soha nem is lesz más. Isten teljes akarata, szándéka és terve egyedül az áldozathozatal törvénye által valósulhat meg. És amikor az Úrnak való odaszentelésről beszélünk, soha ne feledjük, hogy az odaszentelés eszköze mindig is az oltár volt, amely örökké a keresztet jelképezi. Az odaszentelés eszköze az oltár, és rá fogunk jönni, hogy minden odaszentelésünket az oltár próbálja meg.

Nem szabad azonban félnünk ettől. Ez nem a veszteség, hanem a felmérhetetlen nyereség útja. Ez nem a végső széthullás, hanem a végső megvalósulás útja. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy Isten oltárán az ember nem egyes részeket ajánl föl, hanem Isten oltára olyan, hogy oda mindent le kell tennünk. Isten szövetsége ebből áll: „Mindenemet mindenedért”, és amikor e kettőt egymás mellé tesszük, és meglátjuk, hogy az Isten „mindene” milyen sok, milyen hatalmas, milyen teljes és milyen sokba került – ha a saját szemünkkel látnánk a kettőt egymás mellett, ó, mennyire, de mennyire elszégyellnénk magunkat, hogy egy pillanatig is haboztunk! Az Úr soha nem hagyja, hogy előre lássuk, de utána megengedi, hogy megízleljünk belőle valamit. És egy olyan esetet sem fogunk találni Isten Igéjében, amikor Isten azt kívánná, hogy valaki adja át neki azt, ami számára a „mindent” jelenti, anélkül, hogy utána ne következne valami végtelenül nagyobb viszonzás, és hogy az, akit ilyen nehézség és próbatétel ért, ne jutott volna el oda, hogy teljes szívvel és teljes örömmel kijelentse, semmit nem bánt meg abból, ami történt. Utólag már nem akarták volna megtartani, ami előtte volt, mert ami lett, az megérte a legnagyobb áldozatot is. Isten még soha nem maradt senkinek az adósa. Amikor a számla kiegyenlítése felmerül, a mérleg mindig Isten oldalára fog billenni. Bármit is követeljen meg tőlünk, mindig Ő lesz a hitelező, aki jóval többet adott.

Most pedig az Úr segítségével szeretném olyan röviden és egyszerűen elmondani, amennyire csak lehet, hogy mit jelent az, hogy az Úr teljes odaszentelést kíván meg tőlünk – annak fényében, hogy Ő teljes mértékben odaszentelte Magát értünk. Azt mondta: „És értük Én odaszentelem magam” (Jn 17,19). Odaszentelte Magát – és ne feledjük, az odaszentelés az oltár által történik, és Ő teljes égőáldozat volt –, ha pedig tudni szeretnénk, mi ment végbe azon az oltáron, olvassuk el ismét a Filippi 2-t: egyenlő volt Istennel, méghozzá joggal volt egyenlő, és ezt az egyenlőséget Ő az oltárra helyezte. Az Atya dicsőségének legfőbb helyét az oltárra tette. Azt a pozíciót, hogy angyalok imádták és engedelmeskedtek Neki, Ő odatette az oltárra. És cserébe milyen helyet foglalt el: olyat, ahol az emberek kigúnyolták, megverték, leköpdösték és keresztre feszítették. Azt a helyet, ahol minden hatalom az Övé volt, odatette az oltárra, cserébe azért a helyért, ahol gyengeségen át megfeszítették.

És így haladt egyre lejjebb és lejjebb a dicsőséges magasságból, és minden egyes lépés azt jelentette, hogy valamivel többet tett oda az oltárra, míg végül legutolsó jogáról is lemondott, és eljutott a legmélyebb megaláztatás helyére, ahol egyetlen szót sem szólt a saját védelmében, és nem próbálta meg Magát kiszabadítani. Aki jogosan mondhatta: „Vagy azt gondolod, hogy most nem kérhetném az én Atyámat, és nem állítana mellém többet tizenkét légió angyalnál?”, olyanná lett, „mint a bárány, mikor a mészárszékre viszik, és mint a juh az őt nyírók előtt megnémul; úgy nem nyitotta meg a száját.” Ilyen volt az Ő odaszentelése: „Őértük odaszentelem Magam”. Mindent az oltárra tett; mindent. És ennek fényében mondja azt nekünk (és Neki joga van ezt mondani): „Mindenedet tedd az oltárra.” „Tegyél az oltárra MINDENT, amid van.”

Ez pedig elsősorban a MINDENNEK a kérdése. Az Úrnak mindenünk kell. Tulajdonképpen ezt egész őszintén rögtön meg is mondhatjuk. Fölösleges halogatnunk. Az Úr mindenre igényt tart, és az Úr nem elégedhet meg kevesebbel, mint a mindennel.

A harmadik fejezetben beszéltünk Dávidról, és arról, hogy Isten Dávidot választotta ki, mert ő volt az, aki kész volt Isten minden akaratát megtenni. Dávid az Isten szíve szerinti férfi volt, akiről Isten tudta, hogy teljesíteni fogja minden akaratát. Dávid képviselte Isten kívánalmának végletes, abszolút voltát. Amikor Dávid atyja, Isai felsorakoztatta fiait Sámuel előtt, az Úr pedig mindegyikre azt mondta, „nem ez az”, és „ez sem az”, és minden jelenlévőt elutasított, Sámuel odafordult Isaihoz, és megkérdezte: „Minden fiad itt van?”, mire Isai azt felelte: „Még hátravan a legkisebb, éppen a juhokat legelteti.” És mintha tanácstalanságában még Sámuel se lett volna túl bizakodó, amikor azt mondta: „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért.” Isai gyengesége és Sámuel kétségei, valamint megingott meggyőződése ellenére is Isten teljes alapossággal munkálkodott, és ez a család legtávolabbi tagjáig elhatott. És egészen megdöbbentő, hogy éppen a legtávolabbi részben, ebben, amit mindenki számításon kívül hagyott, ebben találta meg Isten, amit keresett. És ez nagyon gyakran így van, hogy hozzuk mind a nagy dolgokat, a fontos dolgokat, mindazt, amit mi vennénk számításba; az olyan nyilvánvaló dolgokat, mint Isai nagy fiait! Odahozzuk ezeket, Isten célja pedig nem valósul meg, és Isten nem kapja meg, amit keres.

Isten egész szándéka pedig egy helyben vesztegel, mert valamit, talán valami távoli, megvetett dolgot, valamit, amit mi jelentéktelennek tartunk, valamit, amiről azt gondoljuk, nem fontos, kihagytunk – pedig ezen áll vagy bukik minden. A kérdés pedig ez: „Minden fiad itt van?” Azt kérdezi, hogy „Minden nagy és fontos dolog itt van?” Nem! „Minden fiad itt van?” Látjátok, Isten mindent a legutolsó apróságtól tesz függővé. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, amint korábban is említettem, hogy ez a helyes magyarázata annak, hogy Isai miért nem hozta elő Dávidot, és talán annak is, hogy Sámuel miért olyan lemondóan szólt, hogy „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért”, hogy nem igazán vették számításba, mert Dávid volt a legkisebb, nem volt katona, mint a jó kiállású bátyjai, hanem kint volt valahol a mezőn.

Az ember nagyon gyakran máshogy ítél, mint az Úr. Mi azt gondoljuk, hogy Isten ezt, vagy azt, vagy amazt akarja, miközben Isten szeme mindvégig valami olyanra tekint, amit mi nem veszünk komolyan számításba, Ő pedig azt mondja: „Az Én teljes szándékom amiatt az egy dolog miatt nem tud megvalósulni”, és ez pontosan az, amiről mi olyan könnyedén beszélünk. Az a valami, ami számunkra nem jelent nagy küzdelmet. Valami, amiről úgy véljük: „Hát, ebben tulajdonképpen semmi rossz nincsen”, pedig pontosan ez az, ami feltartóztatja Isten teljességét az életünkben. Isten azt mondja: „Az egészet terítsd ki, tökéletes, teljes áldozatként”, mi meg azt mondjuk: „Úgy van, Uram, a Tiéd lehet ez is meg az is”, és állítjuk, hogy teljesen átadtunk mindent, azt Úr pedig rákérdez: „Minden fiad itt van?” És ha a szívünkben őszinték vagyunk, tudjuk, hogy valami bizony még hátravan, és abban a dologban, abban az ügyben még van egy eldöntetlen kérdésünk az Úrral.

C. T. Studd életéről olvastam, és ebben leírják, hogy C. T. Studd, aki nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, D. L. Moody missziója által tért az Úrhoz. Hat másik cambridge-i társával együtt az Úrnak szentelte magát, kínai missziós szolgálatra, de mielőtt a cambridge-i hetek, amiként nevezték őket, elindultak volna Kínába, Angliában tettek körutat, hogy elsősorban is az egyetemeken nyerjenek meg embereket Krisztusnak. C. T. Studd egy másik testvérrel együtt a Melbourne Hallba érkezett, ahol Dr. F. B. Meyer szolgált az igével, és őnála is szálltak meg. Dr. Meyer később tanúsította, milyen csodálatos öröm jellemezte ezt a két fiatalembert, mennyire be voltak teljesedve Krisztussal, mennyire átragyogott rajtuk Krisztus, és hogy mennyire égett bennük a Krisztus iránti szeretet és buzgóság.

Elmondja, hogy hajnalban gyertyafényre lett figyelmes az ablakukban. A gyertyák már jó néhány órája éghettek, és a pislákoló világosságban két fiatalembert pillantott meg a Bibliájuk fölé hajolva. Egyszeriben ő maga is tudatában lett a saját szellemi szegénységének, és nagy vágyakozás ragadta meg az után, ami ennek a két fiatalembernek megvolt. C. T. Studdtól megkérdezte: „Mi a titka az önök Krisztusban való örömének?” C. T. Studd pedig visszakérdezett: „Ön odaszánta már magát az Úrnak?” Dr. Meyer azt felelte: „Igen, általánosságban véve, igen.” „Ó – felelte Studd – akkor most konkrétan is meg kell tennie.” És komoly szívbéli küzdelem után, Dr. Meyer így írja le az önmaga odaszentelését. Azt mondja: „Eljutottam arra a pontra, hogy átadtam Istennek egy kulcscsomót; a fémkarikája volt az akaratom, a kulcsok rajta pedig az életem kulcsai. És amikor átnyújtottam így az egészet, mintha az Úr megtorpant volna, és hallottam, hogy ezt kérdezi tőlem: »Minden kulcsod itt van?«”

És Dr. Meyer tudta, hogy az Úr átlát rajta. Így szólt: „Mind, kivéve egyet, Uram”, és az egész kérdés függőbe került. Hosszú harc következett. Dr. Meyer azt mondta: „Uram, Tiéd lehet az életem összes szobája, de ezt az egyet, ezt nem tudom átengedni.” Így pedig az, amire vágyott, nem lehetett az övé, de végső elkeseredésében így kiáltott az Úrhoz: „Uram, képtelen vagyok odaadni, de akarom, hogy késszé tegyél rá!”, az Úr pedig új módon közeledett hozzá, és nem sok telt bele, az Úr kezében volt az utolsó kulcs is, és az élete minden szobája megnyílt az Úr előtt.

Némelyek közülünk hallották, mi volt ez a legutolsó kulcs. Tudom, hogy szeretnétek tudni, és talán segítségetekre lesz, ha megtudjátok. Lehet, hogy az egészet elrontom ezzel, de szoros közösségben voltam Dr. Meyerrel, és tudom, mi volt ez nála: az igehirdetői népszerűsége. Ezt nem volt kész elengedni, de eljutott oda, hogy ezt a kulcsot is odatette az Úr kezébe. Veszített vajon F. B. Meyer, mint igehirdető? Ez volt csak a kezdete az ő történetének, és ezért is mondom el; hiszen mindnyájan tudjátok, a szellemi erőnek és gyümölcstermésnek micsoda gazdagsága származott az ő szolgálatából, ami, tudjuk jól, soha nem történt volna meg, ha nem adta volna át így magát az Úrnak. Ám amikor a fémkarikára felkerült a többi mellé a legutolsó kulcs is, és így adta át az egészet Úr kezébe, Isten szándékának teljessége is eljöhetett, de csakis ez után. „Az összes kulcs itt van?”

„Ott az oltáron mindenem” – ezt énekeltük? Minden kulcsom? Odaadtam-e Istennek mindegyiket, az életem minden egyes szobájához teljes hozzáférést adtam Neki? Teljes mértékben az Övé vagyok-e? Vagy van valami az életemben, amivel kapcsolatban húzódozom, ami miatt mentséget keresek, amiről azt mondtam az Úrnak, „Ne, csak azt ne?” Az Úré vagyok-e? Amennyire rajtam múlik, az otthonom az Úré, és az Úrért használjuk-e? Ami engem illet, a gyermekeimet az Úrnak adtam-e, átadtam-e Neki őket bármilyen célra, amit Ő jónak lát? A jövőmet az Úr kezébe tettem-e, hogy elmenjek bárhová a világban, ahová az Úr akar engem küldeni? Vagy, hogy ott maradjak bárhol, ahol az Úr akarja, hogy maradjak – ami néha nehezebb, mint elmenni? Bárhol? Az Úré vagyok-e az Ő akarata számára? Az Úr érdekei állnak-e a legelső helyen az életemben?

Ott vannak például azok a nyugalmas vasárnap délutánok a kandalló mellett, pedig ha az Úr érdekei megfelelő módon ott lennének a szívünkön, azt mondanánk: „Uram, örömest föladom a vasárnap délutáni nyugalmamat a Te ügyeidért.” De rengeteg mindent említhetnék, és csak pont a lényeget hagynám ki. Engednem kell a Szent Szellemnek, hogy Ő alkalmazza ezt a megfelelő helyzetre az életünkben. Csak arra kérlek titeket, hogy jöjjetek oda az Úr elé, és mondjátok ezt: „Uram, vizsgálj meg engem, próbálj meg engem, lásd meg, van-e bennem bálványozásnak útja?” Szeretteim, ha nem tudtok semmiről, ami zárva lenne az Úr előtt (és kétségtelen, hogy legtöbbünknek, ha tudnánk is, mi az, harcunk lenne valamivel kapcsolatban, ha az Úr rátenné az ujját), és ha nem tudjuk, akkor kérjük az Urat, mutassa meg, hogy van-e ilyen valami. De ha pontosan tisztában vagyunk vele, hogy az Úr elkért valamit tőlünk, de mi szeretjük azt a valamit, ragaszkodunk hozzá, érvelünk mellette, esetleg még meg is támogatjuk érvelésünket azzal, hogy másokra hivatkozunk, akik ugyanazt csinálták, Isten mégis felhasználta őket – a kérdés csak ez: „Mit mondott az Úr nekem személyesen?”

Egyáltalán fölfogtuk-e kellőképpen, hogy az Úr milyen mértékben szentelte oda Magát értünk? Tartsuk szem előtt, hogy bármi, amit visszatartunk az Úrtól, bármi, amit nem engedünk át és nem szentelünk oda a lehető legteljesebb és legszabadabb módon, az annak a jelképe az életünkben, hogy nem fogtuk fel Isten irántunk való szeretetét; az annak a jelképe, hogy nem tartjuk elég nagyra Krisztus értünk hozott áldozatát. Mert ha felismernénk, ha valóban annak helyes mértéke szerint látnánk ezt, akkor az elkerülhetetlenül maga után vonná, hogy azt mondjuk: „Uram, hogyan is tarthatnék vissza bármit is Tőled, amikor Te ezt tetted értem… Semmit sem tarthatok vissza.” „Minden fiad itt van?” „Minden kulcs itt van?” Azzal kezdted, amitől minden más is függ – az akarattal?

Elárulom nektek (de nem akarom, hogy emiatt tegyétek meg), hogy amikor az Úr választás elé állít titeket, ez legelőször iszonyú harc lehet, de ha egyszer határozottan szembenéztetek vele, és akartátok, hogy az Úr kimunkálja bennetek az akarást, már nem fogjátok olyan nehéznek találni. A legelső harc ilyen, hogy noha még nem tudjuk megtenni, de Isten kegyelme által mégis megvan bennünk a hajlandóság, és akkor rájövünk, hogy közel sem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltuk, hogy lesz. Meg fogjátok látni, hogy egyszer csak az egész dolog lehull, és túlvagyunk rajta, de ehhez előbb szükség van rá, hogy szembenézzünk vele, és Isten kegyelméből elfogadjuk: „Kész vagyok arra, hogy késszé tegyél.” És akkor megtörténik a csere. Mert az áldozathozatal törvénye a dicsőség törvénye.

Itt abbahagyom. Ti folytassátok. Alkalmazzátok. Kérjétek az Urat, hogy alkalmazza az életetekben. Én mindössze elmondtam, hogyan áll az Úr ezekhez, és egy mindnyájunk számára ismerős igével zárom:

„Vesd a porba a kincset, és a patakok kavicsába az ófiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te kincsed és a te ragyogó ezüstöd.” (Jób 22,24-25)

Ez pedig olyan csere, amit érdemes megtennünk; mert a mi kincsünk: a Vagyok.

A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

„Kétszeres békében őrzöd meg, kinek képzelete megáll Előtted”

részlet Harold St. John életrajzi könyvéből (írta: Patricia St. John)

“A szorongás és az aggódás sokak örömét megrabolja, de ő [Harold St. John] nem aggodalmaskodott. Nyugodt lelkiállapotához hőn szerető, gyakorlatias, ügyes és előrelátó felesége, valamint bizakodó természete is kétségkívül hozzájárult, de megtanulta azt is, mit jelent, hogy a képzeletünk egyszerűen megmarad Istennél. „Kétszeres békében – a »béke« szó itt duplán szerepel, ami a legmagasabb szintű békességet jelenti – őrzöd meg azt, akinek a képzelete megáll Előtted” – az Ézsaiás 26,3-nak ezt a fordítását szerette legjobban. „Vagyis – tette hozzá mindig –, amikor nagyon félünk és aggódunk valami miatt, általában azt szoktuk csinálni, hogy a félelemre és a lehetséges következményekre tekintünk; egész éjjel éberen jár az agyunk, hogy mi minden történhet; végigvesszük a különféle eshetőségek sötétebbnél sötétebb tárházát, hogy azután hasogató fejfájással merüljünk nyugtalan álomba, mint meg is érdemeljük. Ebben a versben viszont Ézsaiás a maga belső világába hozza Istent, és megtagadja, hogy Őrajta kívül bármi másra tekintsen. Mondhatjátok, hogy ez vakság, de ellenkezőleg, ez a hit. Ha valaki a nehézség közepette odamegy az Úr jelenlétébe, és ezt mondja: „Ezek a valós tények. Nem fogok mindenféle fantomképeket kiszínezni, hogy mi minden történhet; ideteszem eléd ezt a tényleges problémát, és itt megálljt parancsolok a képzeletemnek. Megtagadom, hogy egy lépéssel is előrébb menjek Tenálad.”

És mennyire szeretett a 91. Zsoltár 13 oroszlánjáról, viperájáról és sárkányáról beszélni! Az oroszlán az embert érő váratlan, fájdalmas tragédiákat jelentette, a vipera a szellemét támadó és mérgező, rejtett keserűséget. „De – emelte föl mindig győzedelmesen a hangját – soha az életben nem látott még senki sárkányt! Vannak dolgok, amelyek megtörténhetnek ugyan, de valójában sosem történnek meg; mégis sokkal több életet árnyékol be a sárkány bármelyik másik vadállatnál.”

George Cutting: Biztonság, bizonyosság, öröm – 3/3. rész

PDF-ben a teljes füzetke letölthető (1-3. rész): George_Cutting-Biztonsag_bizonyossag_orom

– Ha megmenekültem – mondhatod mégis –, miként lehet, hogy a tapasztalataim olyan változékonyak? Oly gyakran elveszítem minden örömömet és vigaszomat, és ugyanolyan nyomorult és levert leszek, mint a megtérésem előtt.¹

Ezzel pedig elérkeztünk harmadik témánkhoz, mely nem más, mint

AZ ÜDVÖSSÉG ÖRÖME.

A Szentírás tanításában azt találjuk, hogy míg Krisztus műve által nyerünk üdvösséget és Isten Igéje által nyerünk bizonyosságot, vigasztalásban és örömben a Szent Szellem tart meg minket, aki minden üdvösségre jutott ember testében lakozást vett.

Nem szabad azonban elfelednünk, hogy mindenkiben, aki megmenekült, még mindig ott van a „hústest”, tehát az a bűnös természet, amellyel természetes emberként megszülettünk, és amely valószínűleg már az anyánk ölében nyugvó csecsemőként is megmutatkozott bennünk. A hívőben élő Szent Szellem ellenáll a hústestnek, és annak minden tevékenységétől, legyen az indíték, szó vagy tett, megszomorodik. Amikor a hívő „az Úrhoz méltón” jár, a Szent Szellem megtermi benne áldott gyümölcseit – „szeretet, öröm, békesség…” (lásd Galata 5,22). Amikor viszont hústesti módon, világiasan jár, a Szellem megszomorodik, ezek a gyümölcsök pedig kisebb vagy nagyobb mértékben hiányozni fognak. Hadd fogalmazzam meg a következőképpen azok számára, akik hisznek Isten Fiában:

Krisztus munkája és az üdvösségünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

A járásunk és az örömünk elválaszthatatlanul összetartozik, ha az egyik áll, a másik is áll, ha az egyik bukik, a másik is bukik.

Ha Krisztus váltságműve összeomolhatna (és áldott legyen Isten, hogy nem fog soha összeomlani), akkor a mi üdvösségünk is vele pusztulna. Ha a járásunkban megbotlanánk (és vigyázzunk, mert ez megtörténhet), akkor azzal együtt az örömünk is odalesz.

Ezért olvassuk az első tanítványokról, hogy „az Úr félelmében és a Szent Szellem vigasztalásában jártak” (Cselekedetek 9,31 – KJV). Majd ismét: „A tanítványok pedig beteltek örömmel és Szent Szellemmel” (Csel 13,52). Szellemi örömöm a megmenekülésem utáni járásom szellemi jellegével lesz arányos.

Látod már, kedves Olvasóm, miben hibáztál? Összetévesztetted az örömödet a biztonságoddal, ami két teljesen eltérő dolog! Amikor a saját vágyaid kielégítése, dührohamaid, világiasságod stb. miatt megszomorítottad a Szent Szellemet, és elveszítetted az örömödet, azt gondoltad, a biztonságod rendült meg. Holott, ismétlem:

A biztonságunk azon múlik, amit Krisztus tett ÉRTÜNK.

A bizonyosságunk azon múlik, amit Isten Igéje mond NEKÜNK.

Az örömünk azon múlik, hogy nem szomorítjuk-e meg a Szent Szellemet BENNÜNK.

Amikor Isten gyermekeként bármi olyat teszünk, amivel megszomorítjuk Isten Szent Szellemét, az Atyával és a Fiúval való közösségünk átmenetileg megszakad; és csakis, amikor megítéljük magunkat, és bűneinket megvalljuk Neki, akkor áll helyre az Istennel való közösség öröme.

Tegyük föl, hogy gyermekünk valami rosszaságot csinált. Az arckifejezéséből világosan látszik, hogy valami nincs rendjén. Fél órával korábban még vidáman sétálgatott velünk a kertben, megcsodálta, amit mi is, minden tetszett neki, ami nekünk is. Más szóval, közösségben volt velünk, a mieinkhez hasonló érzései és gondolatai voltak. Most azonban mindez megváltozott, és engedetlen, rossz gyermekként áll egyik lábáról a másikra a sarokban.

Bűnbánattal bevallotta ugyan tettét, és mi biztosítottuk megbocsátásunk felől, büszkesége és az énje azonban továbbra is távoltartja tőlünk, és savanyú ábrázattal búslakodik egymagában.

Hová lett a fél órával korábbi öröm? Tökéletesen szertefoszlott. Miért? Mert az egymással való közösségünk megszakadt.

Mi történt vajon a kapcsolattal, mely fiunk és miköztünk félórával ezelőtt fennállt? Talán annak is vége lett? Az is megsérült vagy megszakadt volna? Semmiképpen sem. Hiszen a gyermek hozzánk fűződő kapcsolata a születésétől függ; ám a velünk való közösségét a viselkedése határozza meg.

Most viszont egyszer csak kijön a sarokból, és megtört szívvel, megtört akarattal az egész dolgot megvallja az elejétől a végéig, mi pedig láthatjuk rajta, hogy épp annyira gyűlöli az engedetlenséget és a rosszaságot, mint mi – ölbe vesszük hát, és csókokkal borítjuk el. Az öröme helyreállt, mert a velünk való közössége is helyreállt.

Amikor Dávid olyan szörnyűségesen vétkezett Uriás feleségének dolgában, nem azt kérte: „Add vissza nekem szabadításodat”, hanem azt: „Add vissza nekem szabadításod (üdvösségem) örömét!” (Zsoltár 51,12).

Folytassuk azonban kicsit tovább az előbbi példázatunkat! Tegyük föl, hogy amíg gyermekünk a sarokban tölti az idejét, erőteljes kiáltás rengetné meg a házat: „Tűz van!” Mi történne akkor a gyermekkel? Sorsára hagynánk a sarokban, az égő ház összeomló falai közt? Lehetetlen! Nagyon valószínű, hogy őt vinnénk ki elsőként a házból. Jól tudjuk hát, hogy a szeretetkapcsolat egy dolog, az egymással való közösség öröme pedig valami egészen más.

Amikor tehát a hívő vétkezik, megszakad az Istennel való közössége, örömét pedig elveszti. Ez nem is áll helyre, míg megtört szívvel az Atya elé nem járul, és bűnét meg nem vallja. Majd, Istent szaván fogva tudomásul veszi, hogy bocsánatot nyert, hiszen Isten Igéje egyértelműen kijelenti: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1János 1,9).

Vésd jól az eszedbe, drága hívő, hogy nincs semmi, ami oly erős lenne, mint az Istennel való kapcsolatunk köteléke, és nincs semmi, ami sérülékenyebb volna a Vele való közösségünk szálánál! Az előbbit semmiféle földi vagy ördögi tanács vagy hatalom egyesített ereje sem képes szétszakítani, míg az utóbbit egyetlen tisztátalan indíték vagy vigyázatlanul kimondott szó is megtörheti.

Ha fél órára felhő sötétíti el napodat, alázd meg magad Isten előtt, és vizsgáld meg útjaidat! Mikor pedig a tolvaj, ki megrabolta örömödet, lelepleződött, azonnal hozd világosságra a dolgot, valld meg bűnödet Istennek, az Atyának, és kíméletlenül ítéld meg magadat, hiszen vigyázatlan, gondatlan lelkiállapotodban hagytad a tolvajt akadálytalanul behatolni. De soha, soha, SOHA ne téveszd össze a biztonságodat az örömöddel!

Ne gondold ugyanakkor, hogy Isten szemernyit is elnézőbb lenne a hívők bűnével, mint a hitetlenekével szemben! Nincs kétféle mércéje a bűnre; a hívő bűnét ugyanúgy meg kell ítélnie, mint azét, aki az Ő szeretett Fiát elutasítja. Nagy különbség van azonban a két ember, a hívő és a hitetlen közt abban, hogy a hívő bűnei nem ismeretlenek Isten előtt, hiszen a Bárány mindet elhordozta, amikor a Golgota keresztjén függött, valamint hogy a bűn kérdése ott egyszer és mindenkorra jogilag rendeződött – mert az ítélet a hívő helyett az áldott Helyettesre sújtott, Aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Péter 2,24).

Aki Krisztust elutasítja, annak saját magának kell hordoznia bűneit a tűz tavában örökre. Amikor azonban a hívő vall kudarcot, a bűn mint büntetőjogi kérdés nem hozható fel ellene ismét [azaz nem válhat megint megváltatlanná], hiszen azt Maga a Bíró rendezte el egyszer és mindenkorra a kereszten; az Istennel való közösség kérdése azonban minden egyes alkalommal napirendre kerül a Szent Szellem által, valahányszor a Szellemet megszomorítja.²

Végezetül hadd hozzak egy utolsó példát. Csodálatos, holdfényes éjszaka van, a telihold a szokásosnál is fényesebben, ezüstösebben ragyog. Egy férfi a kút kávájára könyökölve bámul le a mélybe, s a hold vízen tükröződő másában gyönyörködve jegyzi meg a mellette állónak:

– Mily kerek és csodálatosan szép a hold ma este! Mily csendesen és fenségesen terül el!

Épp csak elhallgat, mikor a másik váratlanul kavicsot ejt a kútba, mire emez így kiált fel:

– Jaj, a hold szétszakadt, és foszlányai össze-vissza úszkálnak a vízen!

– Ezt nem mondhatja komolyan – hökken meg a másik, – nézzen föl, ember! A hold szemernyit sem változott. A kút vize, mely visszatükrözi a holdat, az változott csak meg!

Hívő, alkalmazd saját magadra ezt a képet! Szíved a kút. Ha a gonosznak nem engedsz teret, Isten áldott Szelleme Krisztus dicsőségéből és értékességéből merít és jelenti azt ki számodra, hogy vigaszod és örömöd legyen. Ám amint valamilyen helytelen indítékot kezdesz szívedben dédelgetni, vagy haszontalan szó szalad ki a szádon, melyet nem ítélsz meg azonnal, a Szent Szellem felzavarja a kút vizét, és boldog élményeid szertefoszlanak; bensőd nyugtalanná válik és felkavarodik, míg megtört szellemmel meg nem vallod Isten színe előtt bűnödet (ami a belső felkavarodást okozta), és ezáltal újra helyre nem áll az Istennel való közösséged nyugodt, édes öröme.

Amikor azonban szíved így tele van nyugtalansággal, meg kell-e kérdeznem:

Krisztus műve megváltozott-e? Nem, egyáltalán nem! Akkor pedig üdvösséged sem változott.

Hát Isten Igéje megváltozott-e? Bizonnyal nem. Üdvösséged bizonyossága tehát nem rendült meg.

Mi változott hát akkor? Nem más, mint a Szent Szellem tevékenysége benned, mert ahelyett, hogy Krisztus dicsőségéből merítve az Ő becses voltának érzésével töltené meg szívedet, megszomorodott, mert el kellett fordulnia gyönyörűséges feladatától azért, hogy bűnösséged és méltatlanságod érzésével töltsön el téged. Elveszi tőled addigi vigaszodat és örömödet, míg meg nem ítéled és ellen nem állsz annak a gonosz dolognak, amit Ő is megítél, és aminek ellene van. Amikor ezt megtetted, az Istennel való közösséged is helyreállt.

Tegyen az Úr minket egyre elővigyázatosabbá, nehogy megszomorítsuk „az Isten Szent Szellemét, aki által megpecsételtett[ünk] a megváltás napjára” (Efezus 4,30).

Bármilyen erőtlen legyen is a hited, kedves Olvasóm, nyugodj meg annak bizonyosságában, hogy az áldott Úr, aki megnyerte bizalmadat, soha nem fog megváltozni! „Jézus Krisztus tegnap és ma és MINDÖRÖKKÉ ugyanaz” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Az Ő elvégzett műve sem fog megváltozni soha. „Amit Isten cselekszik, az ÖRÖKKÉ megáll, ahhoz nincs mit hozzáadni, és abból nincs mit elvenni” (Prédikátor 3,14). Az Ő kimondott Igéje sem változik soha. „Megszárad a fű, és elhull a virága, de az Úr beszéde ÖRÖKKÉ megmarad” (1Péter 1,24-25). Bizalmam tárgya, biztonságom alapzata és bizonyosságom alapja így egyformán ÖRÖKKÉ VÁLTOZHATATLAN.

Szeretetem gyakran csekély,

örömöm hullámzón árad, apad,

de az Úr nem ismer változást,

békeségem Őbenne ugyanaz marad!

Én változom, de Ő soha,

nem hal meg Krisztus, Ki enyém,

Szerelmében van nyughelyem,

igazsága erős kötelék.

Hadd kérdezzem meg ismét: „MELYIK OSZTÁLYON UTAZOL?” Fordítsd szívedet Istenhez, és Neki válaszold meg ezt a kérdést.

„Inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róma 3,4). „Aki azonban elfogadta [Krisztus] bizonyságtételét, ezzel megpecsételte, hogy az Isten igaz” (János 3,33).

Legyen ennek a „nagy üdvösségnek” örömteli bizonyossága a tiéd, kedves Olvasó, most és „amíg eljön”!

„Ezeket írtam, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, örök életetek van” (1János 5,13).

1A hívő hullámzó tapasztalataival kapcsolatban lásd még Watchman Nee: A lélek üdvössége c. könyvének 3., Hit által élni c. fejezetét (megjelent Kiadónk gondozásában). (ford.)

2A hívő ítéletével kapcsolatos további részletekért lásd D.M. Panton: Krisztus ítélőszéke c. írását. (ford.)

A szellemi növekedés szakaszai (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2023. április 16-án, Ploiești-en. PDF: 2023-04-16-Radu_Gavrilut_A_szellemi_novekedes_szakaszai

A szellemi növekedés szakaszairól szeretnék beszélni. Természetesen mindegyik szakaszra rászánhatnánk egy-egy egész alkalmat is, most azonban egyes szakaszokkal bővebben szeretnék foglalkozni, másokkal kevésbé, aszerint, ahogyan én értem ezeket.

Olvassuk el ismét a Róma 6,3-14-ig terjedő részt: „Avagy nem tudjátok-é, hogy akik bemerítkeztünk Krisztus Jézusba, az ő halálába merítkeztünk be? Eltemettettünk azért ő vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal, a halál többé rajta nem uralkodik. Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer, hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban. Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek, hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.”

Egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni, ami most a kereszténységben elveszett. Sokak számára érthetetlen ez; nem értik, és nem is beszélnek erről. Ha az interneten hallgattok prédikációt, figyeljétek meg, beszélnek-e erről. Akad persze, ahol igen, de én román nyelven nem találtam ilyet.

Jézus azt mondta a zsidóknak, akik hittek benne: „ha énbennem maradtok (…), megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.”

Tehát, amikor elolvassuk a Róma 6,6-ot, az egész nagyon egyértelmű: „a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek (ne legyünk a bűn rabszolgái)”. Ez befejezett tény; az, hogy az óemberünk Krisztussal együtt megfeszíttetett, nem akkor történik, amikor hitre jutunk, hanem ez megtörtént, immár kétezer évvel ezelőtt. De míg a mennyei világosság nem ragyog rá erre az igeversre, addig ez nem válik valósággá; a tanítás pedig nem tesz szabaddá, csak az igazság tesz szabaddá. Emiatt mondja Pál: „mit használok néktek, ha nem szólok hozzátok kijelentésben?” Mi haszna lenne annak? Tarthatok én nagyon pontos és részletes bibliamagyarázatot, és kifejthetem alaposan a Római levelet, mondhatok bármit, de ha ehhez nem társul mennyei világosság, az életetek holnap is ugyanaz marad. Ez a probléma.

Tehát, a kijelentés, a világosság az Úrtól jön, és felragyog a bibliai igeversek felett – vagyis, más szavakkal, ahogy az Úr Jézus mondta: „a beszédek, amelyeket én szólok néktek, szellem és élet” (János 6,63). A görög szó, amelyet itt a beszédekre használ, nem logosz, hanem rhéma.

Ha megkérdezem itt az egyik testvért: Hiszed-e, hogy az Úr Jézus meghalt a te bűneidért? Hiszed, de nem szabadultál meg. Miért? Mert a mennyei világosság nem ragyogott fel erre az igazságra. Csak az eszeddel érted. Mert ha a világosság felragyog, a következő napon nagyon fog zavarni, ha bűnben élsz; zavarni fog a természeted, zavarni fog, hogy a dolgok nincsenek rendben az életedben, és te is kiáltani fogsz, mint Pál: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” És akkor választ fogsz kapni.

Tehát, az első fontos lépés, miután keresztények lettünk, az, amikor megszabadulunk a bűntől. A bűntől való szabadulás pedig nem mi magunkban van, hanem Krisztusban. Valahányszor kiesünk ebből a pozícióból – és tudjátok, hogyan eshetünk ki legkönnyebben ebből a Krisztusban való pozícióból? Mikor megpróbálunk másnak lenni. Mert mi a saját erőnkből akarunk megváltozni, és ilyenkor azonnal kiesünk. Megítéljük magunkat, a gonosz pedig jön: Látod, hova jutottál? Reménytelen eset vagy! És akkor még jobban elhatározod magad, hogy más leszel, és a következő lépés még nagyobb bukás lesz, és így tovább, mindig egyre nagyobb a bukás, egészen egy bizonyos napig. Tudjátok, akkor mi történik? A pap, mikor megvizsgálta a leprást a táboron kívül, ránézett, és mikor a lepra már az egész testét elborította, kijelentette: Tiszta! (3Móz 13,13)

Vannak, akik meglepődve fedeznek fel dolgokat az életükben. Valaki elmondta, meglepődött, hogy mire volt képes. Azt válaszoltam: Ennél még sokkal rosszabb dolgokra is képes vagy, mint amit tettél. Bármire képes vagy! Egy más valaki, aki bűnbe esett, azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire.” Te nem hiszed, de bármire képes vagy. Ha bizonyos körülmények között élsz, és nem érted meg, hogy el kell futnod bizonyos bűnök elől, akkor te is odajutsz, mint mások, mert te sem vagy más anyagból formálva.

Tehát, az első fontos szakasz, hogy megszabaduljunk a bűntől. Vannak itt olyanok, akik nem szabadultak meg a bűntől? Nem imádkozni kell azért, hogy az Úr tegyen valamit, mert Ő már megtette. Meg kell látnotok, amit Ő már megtett! És mikor meglátjátok, hogy Ő mit tett – Róma 6,6 – akkor megszabadultok a bűntől. Testvérek, ez rendkívül fontos! Nem tudunk előrébb jutni, ha ezen a vizsgán nem mentünk át. Enélkül nem tudunk továbbmenni. Hiába akarjuk elhagyni a bűnt, ha nem szabadultunk meg tőle, nem fog menni.

Róma 6,17-23: „De hála legyen az Istennek, hogy bár szolgái voltatok a bűnnek, szívből engedelmesekké lettetek a tanításnak az iránt a formája iránt, melyre adattatok; és miután szabadokká tétettetek a bűntől, szolgáivá lettetek az igazságnak. Emberi módon szólok a ti testetek erőtelensége miatt. Mert amint rendelkezésére bocsátottátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a törvénytelenségnek szolgák gyanánt a törvénytelenségre, úgy bocsássátok most rendelkezésére a ti tagjaitokat szolgák gyanánt az igazságnak a megszentelődésre. Mert mikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. Micsoda gyümölcsét vettétek tehát akkor azoknak, amiket most szégyenletek? Mert azoknak a vége halál. Ellenben most, hogy megszabadultatok a bűntől és szolgáivá lettetek az Istennek, megvan a gyümölcsötök megszentelődésre, a vég pedig az örök élet. Mert a bűnnek a zsoldja halál; az Istennek kegyelemajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Láttuk tehát ezekben az igeversekben, hogy megszabadultunk a bűntől. Ez nagyon jó hír, ugye? De a következő szakasz, ami nagyon fontos, miután megszabadultunk a bűntől, hogy a testi tagjaimat ne adjam ismét a bűnre. Miután megszabadultál a bűntől, miután megláttad a bűn rútságát, elkezdesz ártatlanul felfedezni, olvasni könyveket, nézni bizonyos dolgokat, tenni bizonyos dolgokat, és a tagjaidat, amelyeket Istennek kellene adnod, a bűnnek adod. Újra rabságba kerültél. Miután egyszer megszabadultál a bűntől, a tagjaidat ne add a bűnnek! Mit szeretnél megtapasztalni, ha a tagjaidat újra a bűnnek adod? A lábad a bűnre fut, oda mégy, ahova nem kellene, a kezeddel teszel dolgokat, a szemeddel nézel, a füleddel hallgatsz, és szeretnéd, hogy győzelmed legyen, és imádkozol. Nem tudsz imádkozni! A tagjainkat Istennek kell adnunk. A szemünknek nem kell olyan dolgokat néznie, amit nem kell, a fülünknek sem kell hallgatnia olyasmit. A szánknak nem kell ízlelnie azt, amit előbb szerettünk. Egy testvér elmondta, az apja iszákos volt, és mert az apja ivott, neki vigyáznia kell, hogy ő ne vegyen alkoholt a szájába. Az én apám nem volt iszákos, ha akarnék, ihatnék, de nem szeretem. De ha valaki szereti az italt, az már probléma.

Ha például futballrajongó voltál, és megszabadultál ettől, de vettél egy nagy képernyős tévét a nappaliba, nagy lesz a kísértés, hogy megint nézd a meccseket. Gondolod, hogy mindig utálattal fogod nézni a Messi góljait? Biztosan nem, hanem keresni fogod, hogy megnézd a Messi góljait. És megnézed egyszer, megnézed kétszer, aztán már a kolozsvári csapatot is megnézed.

De testvérek, nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma, és nem a magatokéi vagytok? Ezzel a testtel nekünk sáfárkodnunk kell. Nem mi vagyunk az ura. Amikor az életünkben felragyog a világosság, és először meglátjuk ezt – és nem csak az értelmünkkel, mert az értelmünkkel felfoghatjuk; olvassuk az igeverseket, és megértjük: igen, így van. Valóságosan meg kell látnunk, hogy a test nem a miénk, hanem az Úré, és felelősségre leszünk vonva azért, miként sáfárkodtunk vele. De itt is érvényes ugyanez, hogy ezt nem lehet csupán észbeli meggyőződésből megtenni, hanem imádkoznunk kell, amikor elolvastuk ezt az igeverset: „Nem tudjátok? Feledékenyek vagytok? Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?” Azt hiszed, azt tehetsz, amit akarsz. Azt hiszed, megengedheted magadnak, hogy úgy élj, ahogy akarsz. Élhetünk, ahogy akarunk, de ha megértettük, és a mennyei világosság felragyogott felettünk, akkor onnantól nagyon elővigyázatosak leszünk.

Ha megnézzük Izrael táborát azután, hogy kijöttek Egyiptomból, azt látjuk, hogy a családok mindenféle sátrakban laktak. Ott élték az életüket, viccelődtek, jól érezték magukat, de volt egy sátor, ahová nem lehetett csak úgy belépni. Isten azt mondta Mózesnek: „Helyezd el a sátort a táboron kívül és én oda megyek.” És mikor Mózes ment, hogy találkozzon Istennel, tudjátok mi történt? Az izraeliták mind kijöttek a sátraik elé, és nézték, mi történik ott. Tisztelettel voltak a sátor iránt. Meg kell lennie ennek a tiszteletnek – de ez csak akkor lesz bennünk, ha imádkozunk, és kérjük: „Uram, nyisd meg a szememet, hogy lássam, nem a magamé vagyok, hogy nem tehetem a testemmel azt, amit akarok!” És eljön az idő, mikor már nem fogjuk olyan könnyedén teljesíteni a lelkünk vágyait. Mert amikor azt mondja az Ige: „nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?”, itt nem csak a testre utal, hanem a lélekre és a szellemre is. A lelkem kíván valamit – hát hogy ne adnám meg neki? Meg kell adnom, amit kíván. Egyesek szeretnek nézni dolgokat, mások mindig fülhallgatóval járnak, nehogy valamiképpen meghallják a Szellem suttogását. Zenei alaphangon kell, hogy éljenek. Így nem lehet hallani.

Testvérek, ez a második nagyon fontos dolog, miután megszabadultatok a bűntől. Ne próbáljátok ezt megtenni azonban, ha még nem szabadultatok meg a bűntől. Hallottam ugyanis fiatalokat, akik sóhajtoznak, hogy nagyon nehéz. Mi olyan nehéz? Ha azt mondod, nagyon nehéz, ez azt jelenti, hogy a saját erődből élsz. Láttatok madarakat repülni? Ha megkérdeznénk egy madarat: „Hallottál te Newton törvényéről?” Nem hallott. „És mégis tudsz repülni? Legyőzöd a gravitáció törvényét, és gondtalanul repülsz?” Testvérek, mikor mi megtanuljuk ezeket a titkokat, akkor normálisan fogunk élni. A madaraknak nincs szükségük energiaitalra, hogy eljussanak a meleg országokba, egyszerűen repülnek. Persze szükség van a gyakorlatra. Ez a második nagyon fontos lépés: szánjátok oda a ti tagjaitokat Istennek. Különösen a fiatalok. Mikor próbálkozol, az nem jelent megoldást; a menekülés útja az, ha meglátod, hogy hiába próbálkozol, nem sikerül – és akkor Isten munkálkodik, és sikerülni fog. Tehát, ahogy haladunk előre, a dolgok is bonyolódnak.

A következő nagyon fontos dolog, hogy bennünk élet van. Ha olvassuk a Róma 6-ot, láthatjuk, hogy új életünk van, és mégis, ez az élet nem látszik meg. Mi a titka annak, hogy ez az élet megmutatkozzon? Két dolog nagyon lényeges ezzel kapcsolatban. Egy: a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. A belső ember nem erős. Az énünk erős, annyira, hogy a mi régi látásmódunk uralkodik továbbra is. Például, ha én megmondom egy makacs embernek, hogy makacs, elismerheti, hogy igen, valóban az. De meg tud-e változni? Nem tud, csak akkor, amikor kezd meglátni valamit, éspedig azt, hogy a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. Ez pedig egymódon tud megerősödni: ha használjuk.

Mi nagyon sok mindent csak az elménkkel tudunk, és nem váltak részünkké. Például azt mondja a Róma 8,13: „Ha a test cselekedeteit a szellemmel megölitek, éltek.” Vagy: „Imádkozzatok a szellem által.” Hogyan kell szellem szerint imádkozni? Tehát a belső emberünket nem használjuk, gyenge marad, az énünk viszont továbbra is erős. Ahogy Dávidnál is volt, mikor király lett, és a Séruja fiai nagyon erősek voltak. Dávid felkent király volt, mégis azt mondta, „Séruja fiai nagyon erősek”, tehát Séruja fiai azt tették, amit akartak. Éppen így van velünk is. Szeretnénk legyőzni a kísértést, szeretnénk másként cselekedni, de a belső emberünk gyenge. Nem halljuk, mit mond. Mikor szólt utoljára hozzátok az Úr?

Azt mondta valaki, hogy nem ért velem egyet. Furcsa lenne, ha egyetértenél velem, mondtam, de ha imádkozol, meglátod, úgy van-e. Ha nem, akkor jogod van nem egyetérteni velem. Tehát, sok módja van, hogy ez a belső ember megerősödjön. De ha mi továbbra is az értelmünket és a természetes képességeinket használjuk, a belső ember továbbra is gyenge marad. Szeretnénk megváltozni, de nem megy.

A másik út pedig az, hogy a külső emberünkön, a lelkünkön repedések keletkezzenek, hogy a bennünk levő élet előtörhessen. És van egy út, hogy ezek a repedések létrejöjjenek, amit nagyon sokan elhanyagolnak. Az utóbbi időben beszéltem erről. Ez az út pedig a következő: Vegyük fel a keresztet, tagadjuk meg magunkat, és így kövessük az Urat. Azt olvassuk az Úr Jézusról: „és emelvén az ő keresztjét, méne az úgynevezett Koponya helyére”. Tudjátok mit jelent, hogy visszük a keresztet a Golgotára? Azt, hogy semmilyen jogunk nincs! Sokan kérdezik: Meddig? Hogy-hogy meddig? Nincsenek jogaink. Ne védjük meg magunkat? Aki a kivégzés helyére megy, annak nincsenek jogai. Senki sem kérdezi meg, jogos-e az, amit tesznek velünk, vagy sem. Nincsenek jogaink. Vége! Jézus felvette a keresztjét, és ment a Golgotára.

Ez a kereszt, amelyről eldönthetjük, felvesszük-e vagy sem, és ez tőlünk függ. Hogy elfogadjuk mindazt az igazságtalanságot, amit velünk tesznek – ezt jelenti hordozni a keresztet. Tehát nincsenek jogaink. Különösen ha valaki szülő, ha nagyobb gyermekei vannak, akkor az elvárásai, mint jó apa, vagy jó anya… semmi joga nincs. A gyerekeknek megvannak a saját jogaik és kötelességeik. Tehát, ha nem tanuljuk meg hordozni a keresztet naponta, hústesti emberek maradunk. Minden nap számos lehetőségünk adódik a keresztet hordozni. És ha elfogadjuk, hogy ne védjük magunkat, ne igazoljuk magunkat, hanem elfogadjuk, úgy, ahogy az Úr Jézus is alárendelte magát az igaz Bírónak, nem fenyegetőzött, nem szidalmazott, és elfogadott mindent a Gazda kezéből. Ha így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy a szellemi befogadóképességünk nő. Ha nem így teszünk, olyan emberek leszünk, akik nem tudnak elfogadni semmilyen helyreigazítást.

Tehát testvérek, a külső embernek össze kell törnie – a külső emberen az ember lelkére gondolok, a lélekre, amelyet az énünk irányít. Az én az, ami a lelkemet vezérli, és hogy az élet felszínre tudjon törni, az énünket kezelésbe kell venni. Láttuk Jákób életét, hogyan bánt vele az Úr, és hogyan vette kezelésbe. Mit gondoltok, miért akarta elnyerni az áldást és az elsőszülöttségi jogot? Mert ez volt a hagyomány a családjukban. De Jákób nem tudta mit jelent ez, mert még nem találkozott Istennel. Mikor először találkozott Istennel, és Isten szólt hozzá bizonyos dolgok felől, Jákób nem értette meg. Végül azonban megkapta, amire vágyott, és elment otthonról. Akkor pedig találkozott vele Isten, mert a nyomában volt, és elkezdett munkálkodni, míg Jákób eljutott arra a pontra, mikor természeti ereje ütést kapott. Akkor, abban a pillanatban kezdett megmutatkozni Izráel, addig csak Jákób volt. A testvérek látják-e bennünk Izráelt? Vagy nem látják? A penieli események után, mikor Jákób ütést kapott és a földre esett, ettől a pillanattól történt valami, mert nagyon hamar Bétel felé fordult.

Testvérek, míg Jákób vagyunk… – mit gondoltok, miért vannak problémák a gyülekezetben? Jákób miatt. Jött közénk egy testvér, és megsértődött, mert valószínűleg a testvérek egyesek imájára inkább mondtak áment, mint másokéra, és ő azok közé tartozott, akikre kevésbé mondtak áment, ő pedig megharagudott ezért. Versengések, irigység, mindenféle dolgok, sértődések. Mindezek a dolgok azt mutatják, hogy mi nagyon nagy mértékben Jákób vagyunk. És míg Jákóbok vagyunk, ha együtt vagyunk is a többi testvérekkel, nem érezzük elemünkben magunkat. Tehát ez nagyon fontos lépés a keresztény életben, mikor kezdenek megjelenni az első repedések, és kezdünk meglátni valamit egy testvér életében, hogy valami kezd megmutatkozni. De ne felejtsük el a szakaszokat, és ne ugorjunk erre a szakaszra, míg nem szabadultunk meg a bűntől.

Ha olvassuk az 1Mózes 4-5. fejezeteiben a nemzetségtáblázatokat, ott megtaláljuk Kain és Ábel nemzetségét, Séthet és a többieket. Ha Kain nemzetségét olvassuk, sehol nem írja, hogy ki mikor született, és hány évet élt. Ha Séth nemzetségét és a következőket olvassuk, ott megtaláljuk, ki hány évet élt, kinek hány éves korában született. Vajon a másik nemzetségnél miért nem említi ezt meg? Mert mikor az Úr kiszabadította Izraelt Egyiptomból, és még nem volt a páska, Isten azt mondta nekik: ez az év első napja. Ez a hónap a tizedik hónap volt. Az év első hónapja. Attól a pillanattól, hogy újjászülettünk, onnan kezdve van számontartva, könyvelve az életünk. De ne gondoljuk, hogy azok az időszakok is el lesznek könyvelve, amikor úgy élünk, ahogy nem kellene. Ábrahám engedelmeskedett, és elment Háránig. Tudjátok, hány éves volt, mikor elindult Káldeából? Nem írja, mert nem engedelmeskedett – csak félig engedelmeskedett. Mert az elején azt mondta neki az Úr: „Jöjj ki a te családodból”. Mikor Háránból elindult Kánaán felé, hány éves volt? Írja ezt? Hetvenöt éves. Nagyon érdekes! Nyolcvanhat éves korában megszületett Izmáel. Ez az 1Mózes 16. rész utolsó verse, és azonnal a 17. rész 1: „mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős vala…” – tehát tizenhárom év csend, hallgatás. Semmit nem ír arról, hogy tizenhárom évig mit csinált. Tizenhárom év nem lett elkönyvelve. Értitek ezt?

Ha olvassuk a Máté 20-ban a szőlőmunkások példázatát, ott azt mondja, hogy a gazda kiment a piacra és megkérdezte: „Miért álltok itt tétlenül? Menj és munkálkodj az én szőlőmben.” Az egyetlen hely, ahol a mi munkánk könyvelve van, az Ő szőlője. Ha nem az Ő szőlőjében vagyunk, jön a gazda és megkérdezi: „Miért állsz egész nap tétlenül?” Van még egy érdekes dolog, az Apostolok cselekedetei 13-ban ír Izráel kijöveteléről Egyiptomból, ami után ötszázhetvenhárom év telt el Salamon negyedik évéig, mikor Salamon elkezdte a templom építését. De ha ugyanerről a dologról olvasunk az 1Királyok 6-ban, ott azt írja, hogy négyszáznyolcvan év telt el. Mi a különbség? És egyesek, akik értenek hozzá, utánaszámoltak, és kijött kilencvenhárom elvesztegetett év a Bírák könyvében, mikor a nép az ellenség kezébe került. Tudjuk, hogy Izráel nem járt engedelmességben, és az Úr hosszú évekre, egyhuzamban akár negyven évre is az ellenség kezébe adta őket. És ez az időszak, mikor Izráel az ellenség kezére került, nincs számontartva. Lehetsz ötven éve megtérve az Úrhoz, és az Úrnál egy hetet vagy számontartva, mert az éveid nincsenek elkönyvelve. Mert ha te magad körül forogsz, és magadnak élsz, akkor az Ő szőlőjében munkálkodsz-e valamit? Teszel-e valamit? Nem elég, hogy eljössz, és csak jelen vagy az alkalmakon.

Megdöbbentett, mikor megértettem, hogyan szolgálhatunk az Úrnak. Lehet, hogy valaki megkérdezi: Hogyan szolgálhatok én az Úrnak? Nagyon egyszerűen. Ha otthon vagy, ott nem a családodnak szolgálsz, te az Úrnak szolgálsz. Én az Úrnak szolgálok, az Úrért teszem, amit teszek. Nem azért teszem, hogy itt kapjak jutalmat érte. Az örökség jutalmát azok kapják, akik az Úrnak dolgoznak. Azon a helyen, ahol vagyok, az Úrnak kell, hogy szolgáljak. Nem tehetek úgy, hogy én elégedetlen vagyok ezzel, elégedetlen vagyok azzal, mindig elégedetlen vagyok. Te az Úrnak szolgálsz! Az Úrral kell kapcsolatban lenned, hogy megtudj valamit. Tehát, nagyon fontos, hogy megértsük ezt, hogy mi az Úrnak szolgálunk. Sok mindent tehetünk, és igyekezhetünk, de ha nem az Úrnak tesszük, nincs elkönyvelve.

Van, aki állandóan ugyanazt a dolgot teszi, és gondolhatja: mindig ugyanazt a munkát végzem, itt vagyok ezek között az emberek között, és mit tehetek én itt? Imádkozz: Uram, én a Te számodra akarok munkálkodni. És meglátod, mi fog történni. Teljesen más leszel, mint a többiek. Teljesen más leszel. De ha te is arra mész, mint a többiek, azt fogod látni, hogy te is olyan vagy, mint ők.

Ha valaki belépett abba a sátorba, ott nagyon figyelmes kellett, hogy legyen, tiszteletteljes, mert ott volt Isten. Nem lehet elmondani, milyen fontos ez, hogy felébredjünk a valóságra és meglássuk, milyen komoly a hitélet. És ez mindenki számára érvényes, senki sem alkalmatlan erre, ha olvassuk az Igét és imádkozunk. Ismertem egy testvért, akit sokan lenéztek, nem értékeltek, és tudjátok, mit mesélt ez a testvér? Azt mondta: „Én tudom, mikor az Úr megmutatta nekem, világosságot gyújtott és én megláttam, mit jelent, hogy az én óemberem Krisztussal megfeszíttetett.” Nincs iskolája, nincs semmije, mégis látott, mert az Úr megnyitotta a szemét, hogy lásson.

Galata 5,16: „Mondom pedig, szellem szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.” Miután eltelt bizonyos idő, és kezdünk megerősödni a belső emberben, történik valami. Szellem által járni nem csak annyit jelent, hogy most tudom merre menjek, és hallok egy hangot: ez az út. Nem csak ennyi, van ennél sokkal több – ez pedig az, hogy el tudunk indulni egy úton (ezt azoknak mondom, akik értik, mit mondok és nem a kezdőknek) és megvan az a tudatunk, hogy az Úr jön velünk.

Egyszer elmentem egy családhoz, hogy beszélgessek velük, mert sok minden összegyűlt a szívükben ellenem és más testvérek ellen is, és egy idő után elmentem hozzájuk. És mikor mentem hozzájuk, elhatároztam a következőket: ha valamiben vétkes vagyok, elismerem. Ha nem emlékszem, azt mondom: nem emlékszem, és nem fogom azt mondani, hogy lehet, hogy megtörtént. Ha pedig vádolnak valamivel, ami nem igaz, azt fogom mondani: nem igaz. De alázatos szellemben akartam menni hozzájuk. Egyáltalán nem örömmel indultam el otthonról, hanem mentem, tudva, hogy az Úr mondta, hogy „ha a te atyádfiának valami panasza van ellened, menj el hozzá”. És elmentem. Mikor odaértem, elsorolták minden elégedetlenségüket, és én éppen úgy jártam el, ahogy elhatároztam. Láttam, hogy az Úr ott van. A testvér nem tudta visszatartani a sírást.

Ha az Úr mondja, hogy tegyünk meg valamit, mennünk kell, és meg kell tennünk. Nem kell gondolkoznunk, hogy nincs egy határozott erős érzés bennünk, hogy mennünk kell. De ha engedelmeskedünk, Ő velünk lesz. Ő előttünk jár. Tudjuk, mikor az Úr meggyógyította a leprásokat, nem azt mondta, „meggyógyultatok”, hanem, hogy „menjetek és mutassátok meg magatokat a papnak”. És miközben mentek, meggyógyultak. Azt jelenti, bízzunk az Úrban, hogy Ő velünk lesz, mikor tennünk kell valamit. A Szent Szellem élet. Testvérek, valahányszor az Úr felé fordulunk, és valahányszor a bennünk levő kenet megmutatja, hogy tévedtünk, ha az Úrhoz fordulunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az élet megmutatkozik.

Testvérek, mikor az élet kezd megmutatkozni, tudjátok mi látszik még? A élet világossága. Olvassuk például az 1János 1,7-ben: „ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással.” Milyen világosságban? Az élet világosságában. De ha nincs életem, milyen világosságom lenne? Ha nem tanultam meg visszatérni az áldás talajára? Ez a Szellem, amely az élet Szelleme, újra életet hoz belénk, és azt tapasztaljuk, hogy van világosságunk, kijelentésünk, ítélőképességünk, ha visszatérünk az Úrhoz.

Érdekes dolgot mondott egy testvér. Ő sokszor hibázott a feleségével szemben, és azt mondta: „Tudod, mit tettem? Odamentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle; úgy kértem bocsánatot, hogy közel mentem és a szemébe néztem.” Miért tetted ezt? – kérdeztem. „Meg akartam alázkodni. Nem akartam csak úgy bocsánatot kérni, ahogy egy testvérről hallottuk, aki egy csokor virágot küldött a feleségének, mikor megsértette, és a felesége ebből megértette, hogy bocsánatot kér.” Ha valamit meg akarunk oldani, tudnunk kell, hogy az egyetlen mód a bűnbocsánatra, hogy megvalljuk a bűnünket. Nem úgy van, hogy az idő megoldja. Az idő nem old meg semmit. Mit gondoltok, miért van, hogy valaki a gyülekezetben hirtelen feláll, és nagyon kemény dolgokat mond valaki ellen? Mert ezek a dolgok már benne voltak. Ha én szeretek valakit, és akarok neki mondani valamit, mert nem tetszik, amit csinál, akkor vajon elmegyek hozzá a lakására, és elmondom, és kiadom magamból minden sérelmemet? Nem így teszek. Azt sem tudom, hogy mondjam el, mert fáj nekem az ő élete. Ha szeretek egy testvért, akkor nem fogok kemény szavakat használni. Nekünk saját magunkkal kell szigorúnak lennünk, de nem szabad keményen bánnunk másokkal.

Nagyon fontos ez a rész: „szellem szerint járjatok”. Megvan a gondolkodásmódunk, a régi, kialakult útjaink, és nehéz ezekből kilépni. És mindent aszerint teszünk, ahogy mi tudjuk. Sok időnek kell eltelnie, hogy a mi dolgainkból kilépjünk, és lassan-lassan másként kezdjünk gondolkozni. Nem könnyű és időt igényel. Ezek a szakaszok, amelyekről beszéltem, nagyon szükségesek.

Voltam valahol, és nagyon meglepett, hogy azok az emberek érett korúnak hitték magukat. Azt mondtam: én eddig egyetlen érett korú embert sem láttam, és beleértem magamat is. Azt gondoljuk, érett korúak vagyunk, mert sok mindent tudunk és ismerünk? Nem ez jelenti az érettséget. Mikor Izráel népe kijött Egyiptomból, hány érett ember volt ott? Kettő. A többiek olyanok voltak, hogy örültek, mikor a dolgok jól mentek, amikor meg nem, akkor elszomorodtak. Mert nem ismerték az Úr útjait. Ez a nagy valóság, hogy a szellem vezessen, hogy lássunk, hogy megértsünk dolgokat, ez az irány, amerre mennünk kell. Ehhez kell ragaszkodnunk minden erőnkkel. És ha így élek, az Úr valóban megáld, és látni fogom, hogy az életemnek kezd más értelme lenni. Ez a dolog is elveszett.

Felsoroltam néhányat ezekből a szakaszokból. Lehet, hogy sokak számára, akiknek nem ismerősek ezek, nehezebb megérteni, de meg vagyok győződve, hogy olvasva egyes könyveket sok mindent meg fogtok érteni. Ajánlom nem csak olvasásra, hanem hogy elmélkedjetek Watchman Nee Normális keresztény élet című könyvén. Nem hiszem, hogy van valaki, aki megérti ezt a könyvet. Mikor először olvastam, nagyon érdekesnek tűnt, és azt mondtam, hogy értem. Tudjátok, mit értettem meg? A vér értékét. De miután újra elolvastam, kezdtem valamit megérteni belőle.

De ma a kereszténység nagyon felületes. A legjobb esetben hallani ugyan a kezdeti üdvösségről, de az is olyan bonyolult, hogy nagyon kevesen mondják el világosan: senki másban nincs üdvösség, csak az Úr Jézus Krisztusban. Szeretném egy evangélizáción hallani, hogy valaki beszél a mi szabadításunk központi témájáról: a megfeszített Jézus Krisztusról. De a következő lépésről, hogy tudjuk, hogy megszabadultunk a bűntől, hogy megértsük ezt a dolgot; hogy megértsük, mit jelent az odaszánás, erről már nem beszélnek. És az emberek össze vannak zavarodva. Nem értenek semmit.

Miután megtértem az Úrhoz, huszonhét éves voltam, és megkértek, hogy prédikáljak egy falusi gyülekezetben, mert ha az embernek volt valamilyen iskolája, felkérték erre. De én nem tudtam prédikálni, csak azt mondtam, amit tanultam. És mégis, azok az emberek a fejüket csóválták: nem értjük, mit mond ez az ember. Mintha valami más nyelven beszélne. Testvérek, ez a valóság: Józsuét és Kálebet más szellem ösztönözte. És tudjátok mi volt ez a más szellem? Ők teljes szívvel követték az Urat. Ábrahám komoly ember volt? Igen. Sok mindent elhagyott? Igen. Nagy távolságra ment el. Igen, elment Háránba. Otthagyott mindent, és elment. És Isten megáldotta őt. De neki is meg kellett tanulnia bizonyos dolgokat, ahogy nekünk is meg kell.

Én imádkozom, hogy mi mindnyájan tudjuk megérteni, hogy nem kell problémát csináljunk abból, ha nem értettünk meg mindent, de egyvalamit meg kell értenünk: Létezik szabadulás a bűntől. És miután megszabadultunk a bűntől, tudnunk kell, mit tegyünk a szemünkkel, a fülünkkel, a kezünkkel, az életünkkel, a testünkkel. Ha ma ezek a dolgok világosak, akkor a továbbiakban is megértjük a következő lépéseket. De ne gondoljuk, hogy azt tehetünk a testünkkel, amit akarunk! Ha eddig azt tetted, amit akartál, és megadtad a lelkednek, amit kért, most nagyon komolyan az Úr elé kell állnod, és azt mondanod: „Uram, a Te világosságod, az élet világossága, lehet, hogy eddig nem mutatkozott meg bennem.” Miért nem mutatkozott meg az élet? Mert a kereszthordozás ilyen értelemben az a rész, ami a mi felelősségünk. És mert nem értettük meg ezt a felelősséget, ezért nem mutatkozik meg az élet. Ha pedig az élet nem mutatkozik meg bennünk, akkor nincs világosságunk sem. Honnan lenne világosságod, ha te magadnak élsz? Gondolod, hogy jön valaki, és egyszeriből világosságot ad neked? „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága.” Az én világosságom az élet világossága. Az Úr munkálkodjon, hogy megláthassuk ezt. Ámen.

Az Úr jelenléte erő! Az Úr jelenléte élet! Az Úr jelenléte szentség! (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_jelenlete
Olvassuk a Héberekhez írt levél 4. fejezet, 1-3. verseket: „Féljünk tehát, hogy bár hátra van az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, netán valaki azt higgye közületek, hogy ő kimaradt, mert mi is vettük az örömüzenetet, mint azok, de azoknak nem használt a hallott szó, mert nem vegyítették hittel azok, akik hallgatták. Mert mi bemegyünk a nyugodalomba, akik hívek lettünk, úgy, amint kijelentette: amint megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be a nyugalmamba, noha az ő munkái a világ (alapjainak) levetése óta megtörténtek”.

6. fejezet, 1-3: „Azért hagyjuk el a Krisztusról szóló kezdetleges beszédet, törekedjünk a végcélbajutásra, nehogy újra lerakjuk az alapját a holt tettekből való gondolatmód megváltozásnak és az Istenre épült hithűségnek, a bemerítettségeknek, a kézrátételeknek, a halottak feltámadásának és a korszakra szóló (aioni) ítéletnek tanítását. Ezt meg is tesszük, ha megengedi az Isten.” (Vida ford.)

Rendhagyó találkozóink első sorozatában az Úr arra vezetett minket, hogy megvizsgáljuk, mit jelent jelenléte az Ő népe között. Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy az Úr jelenléte a legfontosabb a számunkra. Amikor így összegyűlünk, az imádságunk minden bizonnyal legelsősorban azért szól, hogy az Úr legyen jelen köztünk. Valószínűleg továbbá, ti, akik a nap elején imádkoztatok, mindig imádkoztok azért, hogy az Úr jelen legyen. Fölismertük, hogy a saját életünkben és Isten népének az életében is az a legeslegfontosabb, hogy az Úr jelenléte itt legyen velünk. Mindnyájunknak félnünk kellene attól, hogy úgy lépjünk tovább, hogy nincs velünk az Úr. Nem is tudjuk elképzelni az életet az Úr jelenléte nélkül. Az Úr jelenléte számunkra a minden.

Emlékszünk, rámutattunk arra is, hogy Maga az Úr is erre vágyik leginkább. Azt mondta Mózesnek: „Építsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakozhassam.” Az Úr arra vágyik legjobban, hogy a népe között legyen. Vannak azonban bizonyos feltételek, amelyek mentén ez megvalósulhat. Az Úrnak megvannak a kikötései, melyeknek teljesülniük kell, hogy velünk lehessen. Látjuk, a Héberekhez írt levél, melyből olvastunk, mindig Izrael pusztai vándorlására utal vissza, arra az időszakra, melyben a Mózesnek szóló igék hangzottak: „Építsenek nekem szentélyt”. Ez a Vörös-tengertől az ország határáig, a Jordánig tartó időszak volt.

Ezalatt a negyven év alatt, bár sok nehézséggel szembesültek, és az Úrnak sok baja akadt a néppel, az Úr mégis velük volt. Amint említettem tehát, sok probléma merült föl a negyven év alatt. Sokszor kerültek igen nehéz helyzetbe. Olvasunk Amálekről, aki kijött, hogy harcoljon Izraellel. Emlékszünk Bálám történetére, a hamis prófétára, akit Bálák bérelt föl, hogy megátkozza Izraelt. Vándorlásuk válságos időszakai voltak ezek. Azután ott volt a kenyérrel és a vízzel kapcsolatos válság; az ellenségek jelentette konfliktusok. De mindez idő alatt az Úr végig ott volt népével, nem engedte, hogy Amálek háborút nyerjen Izrael ellen, Bálám átkát pedig áldásra fordította. Az Úr velük volt – ez pedig győzelmet jelentett, támogatást; azt, hogy minden szükségletükről gondoskodik; azt jelentette, hogy az Úr megsegíti őket a gyengeségeikben, hogy az Úr velük van.

Egyetlen oka volt azonban, hogy az Úr velük volt minden nehézségükben és megpróbáltatásukban. Az Úr egyetlen dolog miatt volt velük: Mert a nép előre haladt. Elindultak, hogy megérkezzenek egy kitűzött célhoz, és a sok akadály ellenére is folyamatosan mentek. A nehézségeik időnként megakasztották haladásukat egy időre, de utána újra elindultak. Az Úr pedig velük volt, mert mentek. Amikor az Úrral indultak, az Úr is velük indult. És ez az egyik alapvető kitétel, melynek alapján az Úr az Ő népével tart. Izrael népe egy látással indult el. Talán emlékszünk, amikor átkeltek a Vörös-tengeren, a fáraó serege pedig a vízbe fulladt, mit énekelt Mózes, Áron és a nép. Ebben az énekben emelkedett föl a látomás. Azt mondták: „Az Úr kihozott bennünket, azért, hogy bevihessen”. Az Úr kihozott minket, nem azért, hogy hagyjon elhullani a pusztában, mert nem ez az Úr gondolata a számunkra. Azért hozott ki minket Egyiptomból az Úr, hogy bevigyen minket az országba. Így fogalmazták meg: „vigyen el minket az Ő szent hegyére” (Zsolt 43,3). Ezzel a látással indultak el. És amíg ez a látás előttük lebegett, és folyamatosan haladtak, az Úr velük volt.

Az Úr nekik adta azt a hatalmas győzelmet az elején, hogy ezzel bátorítsa őket a továbbhaladásra. A vörös-tengeri győzelem a kereszt győzelmének felel meg – annak, hogy meghaltunk, eltemettettünk és feltámadtunk Krisztussal együtt. Ez volt a nagy megalapozódás. És így indultak el, hogy ez az alap volt a hátuk mögött és a talpuk alatt. Eljött azonban az idő, amikor megtorpantak. Emlékszünk, hogy a szent sátrat szállításra építették; nem az volt a rendeltetése, hogy lecövekeljék egy helyen, és örökre ottmaradjon. Az egész úgy volt megalkotva, hogy menni lehessen vele. A sátor volt pedig az a hely, ahol az Úr ott volt. Tehát az Úr gondolata a számukra az volt, hogy haladjanak.

Nem tudom, hogyan álltok Mózes 4. könyvéhez. Ez a Számok könyve, és nagyon csodálatos könyv. Ha valaki még nem tanulmányozta volna, tanácsolom, hogy tegye meg. Az Előrehaladások könyvének is nevezhetnénk, az Úrral való előrehaladás könyvének. Amikor eljutunk az egyik fejezethez, méghozzá a 33. fejezethez, azt találjuk, hogy van egy kifejezés, mely negyvenháromszor szerepel abban az egy fejezetben. Mármost, ha valamit negyvenháromszor ismételnek meg ugyanabban a fejezetben, annak jelentősége kell, hogy legyen. Izrael fiai „elindultak”. Negyvenháromszor mondja, hogy elindultak, útra keltek. És ez az a könyv, amelyikben az Úr olyan hatalmasan megnyilvánul népe között.

Tudjuk, amikor megérkeztek a pusztaság túloldalára, és Kádes-Barneába jutottak, az ígéret földjének határához, megtorpantak. Ott nem olvassuk, hogy „és elindultak”. Megálltak. És nem látjuk, hogy ott lenne velük az Úr. Két főt leszámítva az egész generáció elhullott a pusztában. Pedig nem ez az Úr gondolata népe számára; az Úr gondolata nem az, hogy a népe a pusztában haljon meg. Ebben nincs ott az Úr. Sőt, amint a Héberekhez írt levélben olvassuk, az Úr ez ellen van. Az a feltétele tehát annak, hogy az Úr a népével legyen, hogy azok folyamatosan haladjanak. A Héberekhez írt levél 4. fejezetében olvastuk az Úr súlyos figyelmeztetését amiatt, hogy nem mozdultak. Megmondta: „megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az Én nyugalmamba”. Mindent elveszítettek, mert nem haladtak tovább. Ezért olvassuk a 6. fejezetben, hogy „törekedjünk”, azaz „haladjunk tovább” (KJV). Ne cövekeljünk le a kezdeti dolgoknál, hanem haladjunk tovább előre!

De mit jelent továbbhaladni? Számunkra természetesen ez szellemi értelemben való előrehaladást jelent. Mi már új korszakban élünk, és ez a korszak szellemi. Valamit azonban mégis mutatnék nektek a haladásunk jelentésével kapcsolatban. Ami igaz Izraelre a pusztában, bár az ő esetükben ez földi dolog volt, ugyanaz igaz ránk nézve is szellemi értelemben. Ha ismét megnézzük a Héberekhez írt levelet, felfedezhetjük, hogy a szellemi értelemben való előrehaladás azon múlik, hogy gyakorlatba ültetjük-e, amit az Úr mondott. Észrevettétek-e már, hogy azzal még egy lépést sem teszünk előre, ha meghalljuk, mit mond nekünk az Úr? Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik. Az Úr személyesen szólhat hozzánk; lehet, hogy nálunk van az Ő Igéje, miénk az összes tanítás, amit csak megadhat az Úr, ismerhetjük Isten összes igazságát, lehet, hogy sok év óta mindez a miénk, mégis, bár mindent megkaptunk, de egyhelyben toporgunk. Ez nem azon múlik, hogy tudjuk-e, mit mondott az Úr. Hanem azon, hogy a gyakorlatba ültetjük-e. Ha azt csináljuk, amit az Úr mondott, az az egyetlen módja az előrehaladásnak.

Hogyan haladhatunk akkor előre? Üljünk le csendben, és tegyük föl a kérdést: „Mit is mondott nekem az Úr?” Lehet, hogy az elmúlt négy-öt hét során, vagy akár évekkel ezelőtt; szólhatott itt, ezen a helyen, vagy számos szolgájának igeszolgálata által. Az Isten Igéje olvasásán keresztül egész igazsághegyeket tehettünk magunkévá, de mégsem mozdultunk előre tapodtat sem, és lehet, hogy az Úr nincs velünk úgy, mint ahogyan szeretne velünk lenni. Az Úr jelenléte erő, az Úr jelenléte élet, az Úr jelenléte szentség. Ó, az Úr jelenléte nagyon sok mindent jelent, de ez mind nagyon gyakorlati dolog. Az Úr nem hisz az elméletekben. Nem hisz a tankönyvekben sem. Az Úr nagyon gyakorlatias Úr, az irántunk való hozzáállása pedig ez: „Idefigyelj, én ezt mondtam neked, te pedig hallottad. Lehet, hogy örvendeztél benne. Lehet, hogy hitted, igaz. Lehet, hogy hálát is adtál érte az Úrnak. De mit kezdtél vele?”

Megragadtunk-e minden egyes dolgot, amit az Úr mondott, és előhoztuk-e, mondván, „Valami tennivalóm van ezzel. Nekünk, mint gyülekezetnek, tennünk kell vele valamit. Életbe kell léptetnünk. Ha nem tesszük meg, nem fogunk előrehaladni. És Isten ereje nem fog megnyilvánulni közöttünk.” Így telhetnek az évek egymás után, és kitölthetjük ezeket az éveket tanítással, de mégis évekkel le leszünk maradva. Nem érkezünk el abba, amibe az Úr el akarna juttatni minket. Miért lenne különben ez a sok buzdítás az Újszövetségben, hogy haladjunk előre? Miért áll szinte az egész Újszövetség az Isten népéhez szóló buzdításból, bátorításból és figyelmeztetésből, hogy törekednünk kell előre? Vajon miért ennyire gyakorlati könyv az Újszövetség? Mert a valódi szellemi fejlődés és az Úr jelenléte azon múlik, hogy mindent a gyakorlatba ültetünk-e, amit éppen tudunk.

Kíváncsi vagyok, vajon ki tudná megmondani, hányszor fordul elő a következő mondat Újszövetségben. Izrael pusztai vándorlása korából származik az idézet. Így szól: „Ma, ha halljátok az Ő hangját, ne keményítsétek meg a szíveteket!”. Ezek az Igék egyre-másra sorakoznak az Újszövetségben. Ma! Ma! Ma! Látjátok tehát, ezt az egészet a MOST-ba kell áthozni. Minden további fejlődésünk azon múlik, hogy mihez kezdünk azzal, amit MOST tudunk. Az Úr tehát azt mondja nekünk, hogy „veled vagyok, ha haladsz előre. Az előrehaladás pedig azt jelenti, hogy gyakorlatba ülteted, megcsinálod mindazt, amit mondtam neked.” Hogy növekszik-e az Úrról való ismeretünk, az teljes mértékben azon múlik, engedelmeskedünk-e naponként a kapott világosságnak.

Természetesen azt szeretnénk, hogy az Úr velünk legyen, és azt akarjuk, hogy az Ő teljességében legyen Velünk. A szívünk tényleg erre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ezt mindannyiunk nevében mondhatom, akik itt vagyunk ma este. Ha egyenként mindenkivel beszélgetnék, és megkérdezném, „Szeretnéd-e, hogy az Úr veled legyen? Szeretnéd-e, hogy az Úr olyan teljességben legyen veled, amennyire az csak lehetséges?” Nem hiszem, hogy bárki az itt jelenlévők közül azt mondaná, hogy „Nem, én nem akarom az Urat.” Hanem így szólna: „Igen, ezért imádkozom, és erre vágyom, az Úr jelenlétére teljességben!” És ezt szeretnénk az Úr népeként együttesen is ezen a helyen.

Amikor tehát az Úr szól, ragadjuk meg azt, amit mondott, és jelentsük ki: Ezzel valami teendő van. Nem tehetem be pusztán a tudástáramba. Nem helyezhetem el csak úgy azok mellé, amiket tudok. Azt keresem, hogy meglássam, mit kíván ez meg tőlem a gyakorlatban! És amikor meglátom, hogy ez mit jelent, akkor odajövök az Úr elé, hogy ezt valóságossá és élővé tegye az életemben. Testvérek, azok az emberek, akik ezt teszik, azok fognak előrehaladni! Azok fognak belépni az ígéret földjére. Azok fognak belépni az Ő nyugalmába. Azok fognak belépni az Úr örömébe. Mert az Úr ezt akarja – hogy legyenek olyanok, akik mindent megragadnak, amit az Úr mond, és gyakorlattá formálják.

A Héberekhez írt levél szerzője tehát azt mondja: „Haladjunk előre!” Mi más módon tudnánk előrehaladni? Hiszen nem valamilyen szó szerinti utazáson veszünk részt ezen a földön. Az ígéret földje számunkra nem ezen a földön, nem ebben a világban van. Nekünk Krisztus az ígéret földje. A mi számunkra Krisztus az Isten szándékának teljessége. Mindent, amit tehát Krisztusról hallottunk, azt fognunk kell, és át kell ültetnünk a gyakorlatba. Ezt jelenti előre haladni. És ezt jelenti, hogy az Úr teljességgel velünk van!

Az Úr számára hasznos edények (T. Austin-Sparks)

Eredeti: https://www.austin-sparks.net/english/books/007980.html
PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_szamara_hasznos_edenyek

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. (…) Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2,1-3; 20-21).

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).

„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, (…) azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Héb 2,6-7.9).

Az Úr célja, hogy a mennyei minta, a mennyei látomás és kijelentés alapján megformált edényeket készítsen, amelyek a földön mindenfelé, de különösen is az Ő népe között nagyobb teljességben képviselik az Ő gondolatát, és amelyek révén lehetősége van népét abba a nagyobb teljességbe vezetni, amelybe ezeket az edényeket már elvezette. Ennek a pusztán hivatalos aspektusát azonnal el is vethetjük. Meg kell szabadulnunk attól a mentalitástól, mindazoktól az elgondolásoktól, amelyeket egész életünkben ismertünk, amelyekben esetleg mi magunk is nevelkedünk, és amiket tanultunk az Úr munkája természetével, vagyis annak szervezett, rendszerbe foglalt, hivatalos jellegével kapcsolatban, és el kell jutnunk egyszerűen ahhoz, amit az Újszövetség képvisel, ahol az Úr nagyon egyszerű és spontán módon vezette el az embereket az Ő ismeretébe; és amikortól ezek az Ő akarata szerintivé váltak, mások szükségleteit is be tudták tölteni. A gyülekezet pedig a szellemi szükség betöltésének és Krisztus ilyeténképpen való átadásának ezen a nagyon egyszerű, de igen hatékony módján növekedett. Mennyire más ez, mint amikor hivatalos kinevezés alapján küldenek valakit valahova, hogy az ott valamilyen keresztény munka szervezésébe fogjon, és egyszerű vagy egyéb eszközökkel valami keresztény jellegű dolgot építsen.

Az Úrnak voltak edényei, melyekbe a mennyei kincset letétbe helyezte, és az Úr – csendesen, talán lassan, de nagyon mélyen – ezzel is, azzal is találkozott ezek által az edények által, míg össze nem állt számára egy kis mag azokból, akik amiatt, hogy Őutána éheztek és vágyakoztak, és Őbenne találtak megelégedést, valami nagyon tiszta módon képviselték Őt. Ez az újszövetségi gyülekezet.

Pál ilyen választott edény volt. Egyik helyről a másikra ment Isten akaratában járva, kereste a szellemi éhség jeleit, látogatásai eredményeképpen pedig szellemileg kiéhezettek összegyülekezései jöttek létre. Majd ezekben a kis magokban a kapott világosság és kijelentés mértéke szerint felnövekedtek olyanok, akik, miután érzékeik a gyakorlat által kifejlődtek, az isteni hatás alatt képessé váltak mások vezetésére és szellemi felügyelet gyakorlására. Így növekedett a gyülekezet. Az alapvető dolog tehát, hogy legyenek mennyei letétet tartalmazó edények, és az Úr ebből kiindulva nagyon csodálatosan tudja végezni munkáját.

Akinek van szeme a látásra, annak a napnál is világosabb, hogy ma pontosan erre van szükség. Két dolog egészen nyilvánvaló. Az egyik, hogy a szellemi szükségletet semmilyen valóságos, élő vagy megfelelő módon nem tölti be napjaink vallásos berendezkedése vagy rendszere. A másik, hogy semmilyen új keresztény szervezetnek nincs létjogosultsága a nap alatt. Pontosan ugyanaz fog történni azzal is, mint az összes többivel, és nem fogja jobban képviselni Isten útját, mint a korábbiak vagy a mostaniak. Nagyon is van létjogosultsága azonban a szellemi táplálás szolgálatának. Másképpen fogalmazva, nagy éhség mutatkozik az Úr népe között az Úr után. Lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik a saját szükségletük természetét, de nagyon gyorsan fölismerik, mire van szükségük, amikor megkapják. Így reagálnak: „Ezt kerestem, pontosan erre vágytam! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, ezért nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig, de most látom, hogy betölt valamit bennem, aminek tudatában voltam ugyan, de nem tudtam megfogalmazni korábban.”

Lehet, hogy az Úr szuverenitásáról van itt szó, mert ahogy a judaizmus is egyértelműen előkészítette az utat a kereszténység számára (nem Isten abszolút [tökéletes], hanem relatív [megengedő] akaratából), úgy a jelenlegi rend, a történelmi kereszténység rendszere is előkészíti az utat a szellemi számára most, a mi időnkben. Azaz lehet, hogy ezt a mostani rendszert Isten szuverén módon arra használja föl, hogy a csalódottságnak ez az állapota kialakuljon, és vele együtt fölmerüljön a szükséglet is. Bárhogy is legyen, nehéz nem észrevenni, hogy ma mindenfelé megtalálhatók azok, akik tudatában vannak a bennük lévő betöltetlen szükségnek. Talán nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk, de akkor is itt-ott elszórtan megvannak azok, akiknek ha valami többet mutatnának az Úrból, mint ami elérhető a számukra ott, ahol vannak, azonnal kapnának rajta, és arra mennének tovább. Ennek az egyetemes és világszerte jelentkező szükségletnek a kielégítéséhez pedig edényekre van szükség. Ahhoz, hogy a tanúbizonyság edényei legyünk, nem kell valamilyen szervezethez csatlakoznunk, nem kell, hogy ezzel kapcsolatos, hivatalos státuszunk legyen, mert ehhez egyedül felülről való megbízásra van szükség. Ez a felhatalmazás pedig nem emberi választás, hanem az Istennel való járásunk alapján adatik. Akkor kapunk felhatalmazást, ha Istennel járunk; azaz ha a Szent Szellem pecsétje van a szolgálatunkon, és az ilyen szolgálatot semmi sem gátolhatja meg. Lehet, hogy az emberek minden ajtót bezárnak előttünk, lehet, hogy a hivatalos rendszerektől semmilyen lehetőséget nem kapunk, de Istennek olyan ajtói vannak, melyeket senki be nem zárhat, és Isten ajtói mindig fontosabbak, mint az emberekéi.

Tanulmányozzuk újra Ezsdrást, és figyeljük meg, milyen odaszánással volt ez az ember az Úr és az Úr érdekei iránt! Akkor megértjük Ezsdrás választásának titkát. Ez a titok pedig nem más, mint hogy hogyan viseltetett az Úr iránt. És ha Ezsdrás könyvében végig megfigyeljük a folyamatosan felbukkanó kifejezéseket, azokat például, hogy „a menny Istene”, vagy „Istenünk keze”, észre fogjuk venni az isteni szuverenitást ennek az edénynek az életében, úgy, hogy minden egyebet ennek az isteni szuverenitásnak vetett alá az Isten céljának megvalósításáért.

Ugyanez igaz Nehémiásra is. Figyeljük meg Nehémiás odaszánását az Úrnak! Olvassuk el azt a nagyszerű imádságot a könyve elején, majd figyeljük meg a könyv legjellemzőbb szavait és kifejezéseit: „Istenünk keze volt rajtunk”. Milyen gyakran bukkan fel ez az ige: „Istenünk rajtunk nyugvó jó keze szerint”. Ez az egész csodálatosan munkálódott ki, fölülemelkedett minden ellenkezésen; márpedig sok minden állt ellenük! De a munkát elvégezték, a szolgálatot betöltötték, és csakis ez számít.

Ilyen természetű edényekre van szükség, akik Isten számára különválasztottak, mennyei és szellemi természetűek, a megnyílt menny segítségével egyre növekednek a Krisztus megismerésében, és önként, készakarva, határozottan kiállnak Isten teljes és tiszta tanúbizonyságáért. Az ilyen ember „megtisztelő célra rendelt edény lesz, a gazdájának megszentelt, hasznos, minden jó munkára alkalmas”. Az Ige ezt a gyalázatra való edényekkel állítja szembe. Az Ószövetségben nagyon sok tanítás rejlik számunkra ebben az összefüggésben is. A gyalázatra való edényekkel kapcsolatban például Saul jut az eszünkbe. Saul, aki felelősségre jutott az Isten dolgaiban, és akinek minden lehetősége és minden isteni segítsége megvolt ahhoz, hogy tisztességre való edény legyen, és az Úr tanúbizonysága a kezében volt. A története mégis a gyalázatra való edény története. Miért? Jóval korábbra kell visszatekintünk Izrael történetében, hogy betekintést nyerjünk ebbe.

Az Úr két ezüstkürt készítését parancsolta meg korábban, hogy azok Áron fiaié, a papoké legyenek. Megvolt a pontos cél, hogy mire kellett ezeket használni: a közösség összehívására, tanácsolásra és vezetésre; a táborok elindítására, előremenetelre, indulásra; az Úr ünnepein való megfújásra; és riadóra, hadba vonulásra. De bármilyen célból fújták is meg, a kürtöknek a papok, Áron fiai kezében kellett lenniük. Tudjuk, hogy a papság a fiúsággal, a szellemi érettséggel függ össze, a papsággal és fiúsággal jelzett szellemi érettség pedig a természetes élet teljes kizárásáról beszél, tehát mindannak félretételéről, ami az emberből való természet szerint.

Amikor azonban Saulhoz érkezünk, ezt olvassuk: „Saul pedig megfújta a kürtöt” (1Sám 13,3, az angol fordítások szerint), és ha megnézzük az összefüggést, és számításba vesszük, Saul élete milyen irányban haladt, meglátjuk, hogy nem volt semmilyen papi jelleg a kürt megfúvása mögött. A kürt végig az Úr tanúbizonyságát, illetve az abból fakadó dolgokat jelenti. A kürt az Úr bizonyságának eszköze; az az eszköz, mely által az Úr ismerete eljut az Ő népéhez: az Úr akarata, az Úr útja, az Úr időzítése. Mindent, ami az Úrral kapcsolatos, a kürt adja a nép tudtára. A népnek olyan helyzetben kell lennie, hogy legyen fülük annak meghallására, amit a Szellem mond, de ha a kürt bizonytalan hangon szól, ha határozatlan, kétes hang jön ki belőle, mi lesz annak az eredménye? Nem más, csak zűrzavar, káosz, gyengeség, vereség és gyalázat. Ez pedig teljességgel a dicsőség és tisztesség ellentéte. Így volt ez Saulnál is; megfújta a kürtöt, és mit ért el azzal, hogy a kürtöt a kezébe vette? Izraelt zűrzavarba, gyalázatba, vereségbe, gyengeségbe vezette.

Mi vitte vajon Sault arra, hogy megfújja a kürtöt? Önfejűen, személyes ambíciótól vezérelve, a saját dicsőségéért fújta meg. Tudjuk, milyen szellemű volt Saul. Amikor az asszonyok így énekeltek: „Megverte Saul a maga ezrét, Dávid a maga tízezrét”, azt mondja, „Saul ezen igen megharagudott (…) azt gondolta: Dávidnak, lám, tízezret tulajdonítanak, nekem pedig csak ezret (…) Ezért Saul attól a naptól fogva mindig rossz szemmel nézett Dávidra”. Tudjuk, hogy rögtön ezután már Dávid életére tört, és kitartóan igyekezett megölni őt. Féltékenység, ambíció, személyes érdek játszott közre benne. Ilyen volt Saul szelleme, ez húzódott a kürt megfúvása mögött. Ez volt valójában amögött, hogy kezébe ragadta az Úr bizonyságát; ez volt amögött, hogy befolyásolni kívánta, merre menjen az Isten népe. Nem az Úr népének az egyedüli érdekéért volt ez, és nem Magának az Úrnak a dicsőségéért, úgy, hogy egyáltalán ne vette volna tekintetbe a saját érdekeit! Az Úr dolgaihoz valójában a saját, személyes érdekei fűzték. A pozíció, a befolyás és az elismertség számított neki. Gyalázatra való edény!

Nézzük meg a többieket: Gedeon és háromszáz embere is megfújta a kürtöt. Mennyire különbözik ez azonban Saultól! Gedeonnal kapcsolatban a legelső, amit látunk, hogy az alázat, az önmaga semmibe vétele jellemzi: „Én vagyok a legkisebb atyám házában”. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „Menj el ezzel a te erőddel”; „az Úr veled van, erős vitéz”. Gedeon egyáltalán nem gondolta úgy, hogy erős vitéz lenne, és erőnek sem volt tudatában egyáltalán. Az Úr Gedeonnal való további bánásmódjának pedig mind jelentősége van. Mély jelentősége van például a gyapjúnak. A nedvességtől átitatott gyapjú, miközben a körülötte lévő talaj szikkadt és száraz! Mit jelent ez a bizonyság edényével kapcsolatban? Hogy bár halál veszi körül mindenfelé, benne élet van, benne teljesség van. Pál arról az életről beszél, amely által Jézus legyőzte a halált, arról az életről beszél, mely láthatóvá lett halandó testünkben. A szellemi halál veszi körül, az élet mégis győzedelmeskedik a halál fölött az edényben. Ha a gyapjú száraz, a föld pedig nedvességtől átitatott? „A halál bennünk munkálkodott, az élet pedig bennetek. Míg mi tudatosan küzdünk a halállal saját magunkban, ugyanakkor ti életet nyertek – különös módon – tőlünk: ez az élet a tiétek, míg mi a saját szívünkben folytatunk halálos küzdelmet.” Ez a kettő található meg Pálban. Nem ellentmondás ez, hanem ugyanannak a megtapasztalásnak a két oldala. Gedeon ezekre a szellemi alapelvekre épül, így válhat edénnyé a bizonyság hordozására.

Hatalmas hadseregének megrostálása pedig nem mást jelent, mint a minden módon való megszabadulást attól, ami az emberből való természet szerint, míg el nem jutunk a háromszázból álló megrostált csapathoz, akiknek az Úr érdekein kívül nincs más a szívükben. Ha pedig újabb adalékot is szeretnénk látni, amely megmutatja, hogy a vezérelv, mely alapján Gedeon az Úr hasznára volt, a halál fölött diadalmaskodó élet, jusson eszünkbe Gedeon árpakenyere. Emlékszünk, hogy Gedeon éjszaka kúszott be a midianiták táborába, és meghallotta, hogy a tűz körül miket mesélnek; egyikük pedig elmondta az álmát, melyben egy árpakenyeret látott a táborra gurulni, és az összes sátrat összedöntötte az az egyetlen árpakenyér. Mire valaki, valami furcsa ráérzéssel, azt mondta: „Ez Gedeon!”. Gedeon pedig meghallotta. Az Úr volt ez, aki azon munkálkodott, hogy Gedeon számára megerősítse az elhívását. Mi volt azonban ez az árpakenyér? Az árpa mindig a feltámadás zsengéjét jelenti. Gedeon pedig így lett a bizonyság edénye, a teljes tekintély kürtjével az Úrért, mert az Úr Jézus feltámadása törvényének talaján állt, ami azt jelenti, hogy félretett mindent, ami a természetből való, és mindent az Úrért tett. Ez a tisztességre való edény!

Saul a saját erejében és dicsőségében lévő embert jelképezi; az eredmény pedig gyalázat, amikor ez az Úr dolgaihoz ér. Gedeon az Urat képviseli, és nem az ember szerepel benne – vagyis az ember önmagában – hanem az Ő feltámadásának ereje; a végeredmény pedig dicsőség és tisztesség!

Az egész Ószövetségben végigkövethetjük ezt. Most csak ezeket az ismerős, és semmiképp nem új illusztrációkat választottuk ki.

Az Úrnak ilyen edényekre van szüksége. Ezeket nem lehet hivatalosan előállítani, nem lehet tudományos alapon kijelölni. Ezek nem juthatnak el ide természetükből fakadóan. Válságnak, annak a mély válságnak kell kell bekövetkeznie, ahol a kereszt minden értelmében a hústestet félretétetik, semmissé lesz, és akkor az élet Szelleme Krisztusban arra a teljesen új síkra vezet, ahol Maga az Úr a minden. Az ilyen edények az Úr rendelkezésére állnak, és Ő csodálatos dolgokat tud művelni általuk. Legyen meg ez az edény, és nem telik bele sok idő, az Úr gondoskodni fog arról, hogy egy másik éhes lélek kerüljön kapcsolatba vele, és ez a kettő megy együtt tovább, majd egy harmadik és egy negyedik, és így növekszik az egész munkálat, míg az Úr össze nem gyűjti azok gyülekezetét, akik egyszerűen azt a megelégedettséget képviselik, amit Ő jelent azoknak, akik számára Ő a minden.

Az Úr akar tenni valamit; nem az van, hogy mi akarunk tenni valamit az Úrért. Nem az van, hogy keresztény munkába kezdünk, vagy keresztény szolgálatba lépünk; hanem hogy az Úr teljesen Magáénak akar minket, azt akarja, hogy teljes helye legyen bennünk, és el akar vezetni bennünket szellemileg oda, hogy mi is tudjunk szükségletet kielégíteni. Lehet, hogy egy etióp kincstárnok vág át a pusztaságon, és az Úr tudja, hogy az az ember csalódást élt át Jeruzsálemben, de azt is tudja, hogy van valaki mérföldekre tőle, aki be tudná tölteni a szükségletét, ezért gondoskodik róla, hogy az üres edény és a teli edény összetalálkozzon egymással. Ez a tevékenységet végzi a Szent Szellem.

Legyen az Úrnak lehetősége erre velünk is! Nagy a szükség. Sokan vannak, akik éhesek, akik többre vágynak, és nem kaphatják meg. Az a baj, hogy nincs vagy nagyon kevés a rendelkezésre álló edény. A meglévők pedig nagyon szűk mértékben képesek szükségletet kielégíteni, ezért a szükség megmarad, mert nem áll az Úr rendelkezésére az, amire szüksége lenne az edényekben. Imádkozzunk, hogy az Úr készítsen és biztosítson alkalmas edényeket, tegye őket késszé a Maga használatára, hogy be tudják tölteni azt a nagy szükséget, ami ma a világban van. Hogy lesz-e lehetőségük, az nem kérdés. Ha az Úrnak elegendő edénye lenne, tudná használni őket. A világ arra vár, amit az Úr tud megadni. Abban a mértékben hát, melyben az Úr kívánja, hogy ezt a szükségletét kiszolgáljuk, hadd juttasson el minket oda, hogy lehessenek eszközeink, hogy ismerhessük az Urat, és akkor az Ő belső ismeretéből szólhassunk, és így kielégíthessük a szükségletet. A szükség különböző mértékű lesz, de még ott is, ahol nagyon nagy mérték adatott, megmarad a szükség érzése. Az Úr tegyen minket a Gazda számára hasznos, minden jó cselekedetre felkészített edényekké!

Vigyázzatok, ne nézzetek hátra! (Radu Gavriluț)

PDF: 2022-07-24-Radu_Gavrilut_Vigyazzatok_ne_nezzetek_hatra
Elhangzott 2022. július 24-én.

Az Úr népe rabságban volt Babilonban, ahol Dániel így imádkozott, így tett bűnvallást: „Ó Uram, te nagy és félelmetes Isten, ki megtartod a szövetséget és a kegyelmet azokkal, akik téged szeretnek, és parancsolataidat megtartják; vétkeztünk és bűnt követtünk el és hitetlenek voltunk és engedetlenek voltunk; és eltértünk parancsolataidtól és ítéleteidtől! És nem hallgattunk a te szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez és atyáinkhoz; és az ország egész népéhez. Tiéd, Uram, az igazság, a miénk pedig arcunk szégyene, mint ma; Júda embereié és Jeruzsálem lakosaié és egész Izráelé, a közelieké és távoliaké mindazokban az országokban, ahova elszórtad őket hűségszegésükért, melyet elkövettek ellened. Uram, miénk az orcapirulás, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztünk ellened. A mi Urunké Istenünké az irgalom és bocsánat, hogy engedetlenek voltunk iránta” (Dániel 9,4-9).

A mai kereszténység gyors léptekkel halad a katasztrófa felé. Angliában egyes baptista gyülekezetekben már a homoszexuálisok házasodását készítik elő. A helyzet nagyon súlyos, és jó lenne, ha nem másokra mutogatnánk, mert az okot, amiért ide jutottunk, mindenki láthatja: az életünk által nem voltunk világos példák az Úr követésében; nem mutattunk példát abban, ahogyan az Úrral jártunk.

Az Egyiptomból való szabadulás is ott kezdődött, hogy mindenkinek vennie kellett egy bárányt, azt meg kellett ölnie, és a vérrel be kellett hintenie a háza ajtófélfáját. A házban menedékük volt, és ott a vér oltalmában biztonságban voltak. Miután a vérrel meghintették az ajtófélfát, meg kellett enniük a páskabárányt keserű füvekkel, méghozzá gyorsan. Útra készen kellett lenniük, és nagyon gyorsan ki kellett jönniük Egyiptomból. Ezt is tették.

Ha tehát valóban megtértünk az Úrhoz, tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé! Szükséges a teljes elkülönülés. El kell különülnünk a világtól! Mert beszélhetünk az Úrról úgy, hogy közben nem éljük azt, amiről beszélünk. Azokra pedig, akik mellettünk vannak, akik figyelnek bennünket, a szavaink nincsenek hatással. Az van hatással rájuk, ha látják, mi történik: Mi van ezekkel az emberekkel, hogy annyira sietnek kimenni Egyiptomból? Fogják az elkészített kovásztalan tésztát, és gyorsan kimennek Egyiptomból, mintha üldöznék őket. Miután tehát kijöttek Egyiptomból és átkeltek a Vörös-tengeren, nagyon világossá vált ez a határvonal: immár teljesen más világhoz tartoztak. Nem tartoztak többé Egyiptomhoz. Ez nagyon egyértelmű és világos volt tehát, és ennek a helyzetnek világosnak kell lennie minden ember életében, aki követi az Urat.

Nézzétek, mit mond a Lukács 14,25-35: „Nagy sokaság ment vele, és hozzájuk fordulva így szólt: Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom. Aki nem hordozza a maga keresztjét, és nem követ engem, nem lehet a tanítványom. Mert ki az közületek, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy lesz-e elég pénze arra, hogy befejezze? Nehogy miután lefektette az alapokat, már ne tudja befejezni, és csúfolni kezdje mindenki, aki látja, és azt mondja: Ez az ember elkezdte az építést, de nem tudta véghezvinni! Vagy ha az egyik király háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, nemde leül először, és tanácsot tart, hogy a maga tízezer emberével szembeszállhat-e azzal, aki ellene húszezerrel jön? Mert különben amikor még az távol van, követséget küld, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ennek megfelelően aki közületek búcsút nem mond minden vagyonának, nem lehet az én tanítványom. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem trágyának nem alkalmas, kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Más szavakkal, ezek az igeversek nagyon világosan mondják, hogy ha követni akarjuk az Urat, akkor vannak bizonyos feltételek, amelyeket már az elején meg kell értenünk. Nem lehet másképp. Ma más lett a kereszténység. Ma az embereket arról győzik meg, hogy döntsenek az Úr mellett. Ki akar az Úr mellett dönteni? És az emberek jelentkeznek, hogy az Úr mellett döntsenek. Utána pedig azt hiszik, hogy valami jót tettek az Úrral, mert döntöttek mellette. Vajon szüksége van az Úrnak olyan emberekre, akik mellette döntenek? Nincs szüksége. Neki a betegekre van szüksége, hogy azok orvoshoz jöjjenek, az elveszettekre van szüksége, hogy megmentse őket. Ilyenné vált tehát a kereszténység – és ez nem csak azért történt így, mert egyesek nem úgy mutatják be a kereszténységet, ahogy kellene, hanem mert mi sem úgy mutatjuk be az életünkkel a kereszténységet, ahogy kellene. A körülöttünk lévő emberek pedig azt mondják: ő is úgy él, mint mi, csak ő még beszél is az Úrról. Én hiszem, hogy az ilyen ember nagyon komolyan beszél az Úrról, de az élete nem azt mutatja, hogy úgy lenne, ahogyan mondja. Mert az emberek ezt nézik: „magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján” ( 1Péter 2,12).

Az emberek tehát látnak minket. Látványosság vagyunk minden ember számára. Minden ember tanulmányoz bennünket. A szomszédaink, a kollégáink figyelnek: lássuk, ha mondok egy viccet, mit tesz ez, aki azt mondja hogy ő más. És azt látják, hogy mi is együtt nevetünk a többiekkel. Ha beszélnek a tv-ben menő sorozatokról, mi is részt veszünk a beszélgetésben, mert mi is ismerjük ezeket. És közben az Úrról is beszélünk. Testvérek, ez így nem megy!

Nagyon kritikus időszak következett azután, hogy a nép átkelt a Vörös-tengeren, mert az Úr Jézus azt mondja: „jön e világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije”. Tudjátok mit jelent ez? Lót felesége vajon, mikor kijött Sodomából, elmondhatta volna: én bennem nincsen semmije? Ha azt mondta volna: énbennem nincsen semmije, akkor nem nézett volna hátra. De benne rejtve ott volt valami e világ után, és mikor eljött az az idő, mikor már nem tudta ezt elrejteni, akkor már nem tudott nem hátra nézni.

Ez a könyv (Paris Reidhead: El nem pazarolt élet), arról beszél, hogy sokan, akik az Úrhoz jönnek, és akiknek voltak komoly megtapasztalásaik az Úrral, és megtértek az Úrhoz, végül rájöttek, hogy nagyon erős ellenség van bennük, és ha ezzel az ellenséggel nem számolnak le, végül nagyon megbosszulja magát. Az, ami bennünk van, megbosszulja magát, mert van bennünk valami. Egy fiatal testvérnek mondtam a minap: nem az a probléma, hogy a gonosz nagyon erőszakos, a probléma az, hogy bennünk nagyon jó szövetségesre talál. A gonosz erőszakos, szerte jár mint ordító oroszlán, keresve kit nyeljen el, és ha így nem sikerült rabul ejtenie, nem hátrál meg, megpróbál másképp megfogni minket, más területen. És ha a szívünkben ott van ez a rejtett vágy, amiről nem is tudunk, a vágy, hogy olyan akarunk lenni, mint a világ, úgy akarunk élni, mint ők; úgy akarunk örülni, mint ők, akkor, mivel a gonosz ismeri ezt a vágyunkat, egyszer csak betoppan, és azt mondja: nézd, itt a lehetőség!

Az Úr ezért bánt olyan komolyan Saullal, mikor azt mondta: Saul, teljesen el kell pusztítanod Amáleket! Saul azonban megtartotta mindazt, ami jó volt Amálekben, Isten pedig nagyon haragudott ezért. Ha nem értjük az Újszövetség valóságát, nehezen tudjuk megmagyarázni ezeket a helyzeteket az Ószövetségből. De gondoljuk csak végig, hogy a nép a pusztába jutott, ott a pusztában pedig Isten úgy rendezte a körülményeket, hogy felszínre kerüljön, ami a szívükben van. Ugyanúgy, ahogy ma is. A körülmények, amelyekben élünk, felszínre hozzák azt, ami a szívünkben van. Az Úrnak pedig le kell számolnia azzal, ami a szívünkben van. Végül nagyon kevesen tudtak bemenni Kánaánba azok közül, akik kijöttek Egyiptomból. Csak egy nagyon kis százalék mehetett be. Sikeresen kijöttek, látták az Úr kezét, énekeltek, örültek, látták az Úr munkáit a pusztában, látták, hogyan adott Isten nekik húst, hogyan adott mannát az égből (nem túlságosan örültek a mannának), látták ezeket a csodákat. De nem értették az Úr útjait. Miért így bánik velük így az Úr? Mi az Ő terve mindezekkel a dolgokkal? Az Ő terve az volt, hogy kezelésbe vegye őket, hogy leszámoljon a hústestükkel. Mert csak miután az Úr kezelésbe vette őket, azután tudtak bemenni az áldásba. Addig nem lehetett. Míg telve vagyunk önmagunkkal, nem tudunk örülni Krisztusnak. Mert például ha én nagyon erős ember vagyok, akkor elhatározom, hogy én nem engedek, nem akarok engedni! Az akaratommal igyekszem, hogy türelmes legyek és elfogadjam a helyzeteket az életemben. Van-e ekkor helye Krisztusnak? Nincs hely Krisztusnak, mert annyira erős vagyok.

Az utóbbi időben az Úr megmutatott valamit: Krisztus vére az Úr Jézusról szól, aki meghalt helyettünk és a mi bűneinkért. Minden itt kezdődik. Krisztus keresztje a mi óemberünkről szól, aki meg lett feszítve Krisztussal együtt. Krisztus keresztje arról szól, hogy mi meg lettünk szabadítva a bűntől. De a kereszt, amit nekünk kell hordoznunk, arról szól, hogy Ő le akar számolni a mi természeti életünkkel. Ez nagyon nehéz. Le akar számolni mindazzal, akik mi természet szerint vagyunk: a mi türelmünkkel, jóságunkkal, hitünkkel, sőt, nyugodtabb embereknél a természetes szelídséggel is. Mert az Úr azért akar foglalkozni ezekkel, hogy Krisztus lehessen látható az életünkben. Ezek pedig olyan helyzetek, amelyek megoldják ezt. Fel kell vennem a keresztet – és ezzel, hogy hordozni kell a keresztet, arra utalok, hogy ne adjunk igazat magunknak, mikor ilyen helyzetekben vagyunk. Az Úrnak gondja van rá, hogy olyan helyzetekbe vigyen, ahol magyarázkodhatnánk, de mi nem akarunk magyarázkodni. Helyzetek, mikor megsértenek és mi elfogadjuk, mert látjuk, hogy ez az Úr akarata a mi számunkra. Tehát ezeknek a helyzeteknek az elfogadása tulajdonképpen a kereszt hordozását jelenti. Mit gondoltok, miért nem látszik bennünk Krisztus? A bűn miatt? A bűn miatt is, de legtöbbször nem a bűn miatt, hanem miattunk, a jó ember miatt. Én jó ember vagyok! Az emberek azt mondják: nézd, ez milyen jó ember! De látják Krisztust az életemben? Krisztus az, aki látható? Azt akarom mondani, testvérek, hogy nagyon sok mindent át kell programozni az életünkben.

Nem látunk egyetlen elkövetett bűnt sem Dániel életében. De ő azonosította magát azzal a néppel, amely eltávolodott Istentől. Meghívtak valahova, hogy vallásos emberek előtt beszéljek. Számomra ez a legnehezebb. Tudjátok miért? Mert én is egy gyülekezetben nőttem fel, és sok igeverset kívülről tudtam. Mikor valaki elkezdte olvasni, én már tudtam, melyik az. Nem értettem ugyan, de azt mondtam, hogy értem. Testvérek, a dolgoknak gyökeresen meg kell változniuk. Az Úrnak átadott életet kell élnünk, most mikor a dolgok ilyenek, ahogy már mondtam, hogy mi történik Angliában. Nagyon rövid idő múlva nálunk is ez fog történni. Meg vagyok győződve, hogy nem kell éveknek eltelni, mert a bűn nagyon elterjedt, és az emberek már máshogyan élnek. Látjuk, a zene nagyon fontos helyet foglal el, nagyon szépen énekelnek, de azoknak az élete, akik énekelnek, nem megváltozott élet. Meg kell alázkodnunk az Úr előtt, és ne másokat kritizáljunk, hogy miattuk történik ez, mert mi is vétkesek vagyunk abban, hogy a dolgok így állnak.

Volt egy barátom, aki éveken keresztül a gimnazista fiával együtt jött a gyülekezetbe. A fia elment az egyetemre, és egy év sem telt bele, már együtt élt valakivel. Egy év! Az apja meg volt döbbenve: „Hogy tehettél ilyet?” „Apám, a dolgok megváltoztak, te nem érted ezt!” Egy év alatt! Amit tizennyolc év alatt épített, egy év alatt mind összeomlott. És most mit tegyen? Ez a helyzet. Szomorú idő következett a fiú számára, és még mindig így van, mert az öröm az valami teljesen más. Bárhogyan is gondolnánk, hogy boldogok vagyunk, az ember úgy van megalkotva, hogy egyféleképpen lehet csak boldog: Közeledj Istenhez, keresd Istent, találd meg a beteljesülést Őbenne! Akkor van örömünk, ha az Ő akaratában járunk, és Ő elégedett velünk. Mert Ő egy Személy, aki örül; örül a mennyei Atya, ha úgy járunk, ahogy kell. Örül, ha kis lépéseket teszünk, és meghajolunk, megalázkodunk és elismerjük: „Uram, nem mások vétkesek, hanem én, mert lett volna lehetőségem, hogy még inkább átadott életet éljek, és nem azt tettem, és az életemmel nem Téged mutattalak be”.

Nézzétek mit mond itt: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5,16). A mi életünknek ragyognia kell az emberek előtt, hogy látva a mi jó cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Tehát nem a világgal összekeveredett életről van szó, hanem olyan életről, amely 2Korinthus 4,6-ban van: „mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett.” Filippi 2,14-16: „mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek. Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván elébök, hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába.”

Ki alkalmas erre? Isten kegyelme, amely bennünk van. De mi sáfárai vagyunk ennek a bennünk lévő kegyelemnek. Nekünk erre a kegyelemre kell alapoznunk. Lehet, hogy valaki hiába kapta a kegyelmet? Igen: „intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten kegyelmét”. Kegyelmet kaptál és elrejtetted a földbe, majd azt mondod: én olyan nagyra értékelem ezt a kegyelmet, és meg vagyok győződve az értékéről – de az életedben semmi nem mutatkozik meg belőle. Miért? Mert elrejtetted a földbe, hiábavalóvá tetted. Mi sáfárok vagyunk, és sáfárkodnunk kell ezzel a kegyelemmel. Ha hátrébblépünk és nem állunk útjába, munkálkodni fog bennünk. És azt tudja tenni velünk, ahogy Pál mondja: „többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan”. De segítségünkre van, hogy megértsük, mi az ő életének a titka, mert azt mondja: „de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme”. Istennek benned levő kegyelme bőséges, és mégis miért nem mutatkozik meg? Mert nem erre alapozol. Neked megvan a saját erőd, a saját igyekezeted, neked elképzelhetetlen belső erőid vannak, amelyeket nem vett kezelésbe az Úr, és emiatt a kegyelem nem tud megmutatkozni. De mi lenne, ha a kegyelem láthatóvá lenne az életedben? „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tengernek habjai.” Ha egy faluban van egy hívő ember, ezt az egész falunak tudnia kellene. Lehet, hogy azt mondják: van itt egy, de ez sem valami különleges, összekeveredett a világgal.

Testvérek, sokan vannak, akik megtértek az Úrhoz és kijöttek Egyiptomból, de közülük kevés az, akiből kijött Egyiptom. Van a szívedben valami, ami a világ felé vonz? Van valami, ami azon a napon, a Lót feleségéhez hasonlóan arra késztet, hogy visszanézz? Lót felesége nem tudta, mi fog történni; Lót pedig meg volt győződve, hogy mindnyájan ki fognak jönni Sodomából, annak ellenére, hogy nagyon nehezen mozdultak, és végül erőszakkal kellett őket kivinni. Az angyalok azt mondták nekik: „Vigyázzatok, ne nézzetek hátra!” Mi a baj azzal, ha hátranézünk? Azon a napon ez lesz a baj. Most még nem probléma, most hátra nézhetsz, vágyakozhatsz, mint a világiak. Élsz te is, mint a világiak, örülsz, mint ők, örülsz a munkahelyednek. Valaki azt mondta: olyan jó munkahelyem van, olyan áldásban van részünk. Nagyon sokat beszélt az áldásairól, én meg arra gondoltam: Csak ennyi? Csak ennyink van nekünk? Az ószövetségi időkben az elsők között lettetek volna, ha akkor éltek. De a mai időkben? Efézus 1,3: „áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyeiekben a Krisztusban.”

Testvérek, az Úr legyen irgalmas hozzánk, nyissa meg a szemünket, hogy láthassunk, és míg nem késő, éljünk más életet; és a mellettünk levők, ez az elfajult és gonosz nemzetség a mennyei világosságban, abban a világosságban, amely ragyog a sötétségben megláthassa, hogy minden korrupt, minden romlott. Tudjátok milyen ellenség a Sátán? El sem gondoljuk, milyen erővel rendelkezik. Tudjátok milyen nagy ereje van? Egy olyan bonyolult rendszert teremtett, tele olyan kellemes dolgokkal, mindazzal, amit megcsodálunk egy városban járva, látjuk a szép épületeket, elbűvöl az építészet, a tudomány. Tudjátok, ki van a háttérben? A Sátán. E korszak ura, ő van a háttérben. És ha mi is ennek örülünk? Voltam Svájcban, és kimentünk a városba nézelődni. A második nap azt mondtam az ottani testvéreknek: ne haragudjatok, én nem megyek veletek a városba. Én nem ezért jöttem. Én azért jöttem, hogy beszélgessek a testvérekkel, nem megyek veletek. És másnap meglátogattam vagy öt családot, és azt láttam, hogy nem nagyon van miről beszélniük ezeknek a családoknak. Nekünk van miről beszélnünk?

Mennyei Atyám! Kérlek, munkálkodj Te az életünkben. Ezeket az utolsó napokat éljük, mikor olyan nagy a zűrzavar. A mi világosságunk sokszor nem ragyogott, és emiatt pirul a mi arcunk. És a mellettünk levők nem lettek megítélve. Velük együtt melegedtünk mi is ugyanannál a tűznél. Uram, munkálkodj, hogy e korszak végén készíts egy népet, amely éber és vigyáz, egy nép, amely Téged mutat be. És a mi világosságunk ragyogjon a sötétségben. Ne világítson, hanem ragyogjon a mi világosságunk. És a munkahelyen, ahol vagyunk, az iskolában, a testvérek között, a Te világosságod ragyogjon a mi életünkben. Munkálkodj mennyei Atyánk, hogy akik a családjainkban vannak, valóságra ébredjenek. A lábainkkal egyenesen járjunk, hogy a sánta helyre álljon. Uram, nem akarunk hibáztatni senkit, hanem saját magunkat hibáztatjuk, és szeretnénk megalázkodni előtted. És kérjük a Te irgalmadat, hogy mikor Te eljössz, olyan emberek legyünk, akik Téged várunk. Köszönöm mennyei Atyám, hogy munkálkodsz és kérlek, hogy munkálkodj Te, hogy akik itt jelen vagyunk, ne menjünk úgy el, hogy ne legyen a szívünkben ez az erős elhatározás, hogy teljes szívvel Téged kövessünk. Uram, ne hagyd, hogy akik itt vagyunk ma, közömbös emberek legyünk. Olyan emberek, akik csak vonszolják magukat ebben a világban, akik szépen tudunk beszélni, de nem tudjuk azt az életet élni, amit Te adtál nekünk. Munkálkodj bennünk, mennyei Atyánk. Benned bízunk, hogy Te számon tartod a mi szavainkat és az elkövetkező napokban várjuk, hogy Te munkálkodj és a Te neved dicsőüljön meg bennünk. Ámen.

„A magányosokat családba telepíti” (T. Austin-Sparks)

„Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7)

Az efezusi levélben említett magasabb pozíció – az, hogy Krisztussal együtt megeleveníttettünk, feltámasztattunk és a mennyeiekbe ültettettünk –, a többi hívővel való kapcsolatunknak a kérdése, és a teljességünket a velük való kapcsolódásban fogjuk megtalálni. Soha nem fogunk szellemi növekedésre szert tenni elszigetelten, különállóként, csakis a más hívőkkel való kapcsolat által. „Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7, angolból), és semmi kétség efelől, mert akár megértjük ezt a tanítást, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, nagyon gyorsan igazolást nyerhet a tapasztalat által, hogy a szellemi növekedésünk a más hívőkkel való igazi szellemi és mennyei kapcsolódás által történik.

Az is bizonyítja ezt, hogy a keresztényeknek nem mindig könnyű hosszú időn keresztül együtt járniuk. Szörnyen hangzik, de sok egyéb tényezővel is számolnunk kell. Ha egyszerű, hétköznapi emberek lennénk ebben a világban, nagyon is jól kijöhetnénk egymással, de mivel keresztények vagyunk, a saját természetes életünk minden egyes fellelhető darabja a Sátán erői teljes arzenáljának célkeresztjébe kerül. Ezek révén támaszt tehát nehézségeket a keresztények között, amelyek nem jelentkeznének, ha nem lennénk mennyei helyzetben. Ilyen erőkkel szembesülünk a mennyeiekben. Ezek okozzák a súrlódásokat és feszültségeket és mindazokat a keresztáramlatokat, melyek megpróbálják megosztani a keresztényeket. Másokat nem igyekeznek elválasztani egymástól, de az Úr népe közötti valódi szellemi egység annyi mindent foglal magába – annyi minden van benne az Úr számára, és annyi minden a Sátán ellen. A Sátán, ha csak módja van rá, meg fogja bontani ezt a szellemi egységet. Tudja, mivel jár ez az ő számára, és az Úr is tudja, hogy mit jelent ez a Maga számára – és ezért jelentkeznek ezek a speciális és többletnehézségek, amikor keresztények közösségéről van szó, különösen, ha hosszú ideje járnak együtt.

Mit tehetünk hát? Amikor ezek a nehézségek felmerülnek, mondjuk ezt: „Nyilvánvalóan szükséges számomra, hogy új szellemi helyzetbe kerüljek, hogy fölébe kerekedjek ennek. Ha nem adom fel, és nem futamodom meg, akkor szellemileg valamilyen mértékben minden bizonnyal növekedni fogok; új módon kell megismernem az Urat, hogy gyarapodjon bennem a kegyelem, a szeretet és a türelem.” Ezt jelenti a szellemi növekedés, és ez az egymással való kapcsolat által történik. (Természetesen ez csak az egyik módja ennek; sok más is van, mely által szellemi növekedés történhet a kapcsolódásokon keresztül.) Ha együtt tudunk maradni az imádságban, akkor ott szellemi növekedés történik.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: A Way of Growth (A növekedés útja) – 2. fejezet

Ez az üzenet az Austin-Sparks.net Daily Open Windows levelezőlistájáról származik. A Daily Open Windows üzeneteket az Austin-Sparks.net válogatta és állította össze T. Austin-Sparks műveiből. Néhány esetben ezeket rövidített formában jelentetjük meg. A bevezető igeverset és a hozzá tartozó bibliafordítást a szerkesztő választotta ki, és nem mindig szerepelt az eredeti üzenetben.

Bátorítjuk az olvasót, hogy nyomtassa ki, ossza meg, illetve továbbítsa ezt az üzenetet másoknak. T. Austin-Sparks azon kívánságának megfelelően, hogy amit ingyen kapott, azt ingyen is adják tovább, ne árusítsák nyereségvágyból, valamint üzeneteit szóról szóra adják vissza, arra kérjük az olvasót, ha úgy dönt, hogy megosztja ezeket az üzeneteket másokkal, tartsa tiszteletben kívánságát, és ingyen terjessze – minden változtatás és költség nélkül (kivéve a szükséges terjesztési költségeket), ezzel a nyilatkozattal együtt.

„Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei” (T. Austin-Sparks)

„Isten (…) feltámasztotta őt a halottak közül és az ő jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon (…) és [minket] vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban” (Efezus 1,20-21; 2,6).

 

A Szent Szellem jelentse ki ezt a szívünkben, és lássuk meg felszabadító és megtartó erejét! Ez most az aktuális kijelentés a szívünknek. Az Úr már jó ideje ezt akarja egyre jobban és jobban a szívünkkel megláttatni. A lényeg, hogy kérnünk kell az Urat, hogy növelje meg a szellemi befogadóképességünket, hogy megláthassuk azt, amit meg akar nekünk mutatni. Így jutunk el ugyanennek a levélnek ahhoz a részletéhez, ahonnan az imént idéztünk: „hogy (…) adja nektek a bölcsességnek és kijelentésnek szellemét az ő ismeretében; hogy megvilágosodjanak a ti értelmetek (angol: szívetek) szemei”. Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei! Ez a másik oldala a látásnak.

 

Imádkozunk-e így magunkért? Imádkozunk-e így Isten egész népéért? Amikor az Úr népe új szellemi kijelentést kap a Szent Szellem által Krisztus szuverén uralmáról, és elkezd ragaszkodni a Főhöz, akkor elenged mindent, ami helyi, ami személyes, ami különbözik és megosztott a földön. Ez az, ahová az egység érdekében el kell jutnunk. Nem lehetnek ellenétek köztünk az Úr gyermekeiként, ha Krisztus az abszolút szuverén Fő az életünkben! Amikor az Úr Jézus mint Fő teljes uralmat kap az életünkben, akkor a cselekvés és az élet minden önállósága, és minden önakarat, önirányítás, önérvényesítés, öndicsőítés és önigazolás megszűnik. Ezek választanak el minket ugyanis egymástól.

 

Ézsaiást végigolvasva eszünkbe jut, hogy ennek a látásnak az eredményét látjuk ebben az emberben. Ez a látomás azonnal a porig alázza őt. Bizony, elveszítjük minden büszkeségünket, minden fontosságtudatunkat, ha egyszer megláttuk az Urat dicsőségben! „Jaj nekem…” – Ezt jelenti a megaláztatás! Majd az alázat után jön a megszentelés: „Íme, ez megérintette ajkadat: vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva.” Az alázat és a megszentelés után pedig elhívás hangzik: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk?” „Akkor azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!”

 

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, szeptember 3., részlet innen: Lord’s Testimony and the World Need, The – Chapter 3 – The Need – God-given Vision – T. Austin-Sparks.Net