“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

Buzgóság a reménység teljes bizonyossága iránt (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 2-án, Nagyváradon

PDF:  2020-09-02-Radu_Gavrilut_Buzgosag-a-remenyseg-teljes-bizonyossaga-irant

 A Héberekhez írt levél 6. részéből szeretnék olvasni néhány igeverset, mert többször találkoztam olyan testvérekkel, akiknek kérdéseik voltak ezzel az igeszakasszal kapcsolatban. Olvassuk el: Héberek 5,7-6,20.

Andrew Murray egyik könyvének címe: A kettéhasadt kárpit. Amikor ezt a könyvet olvastam a hitéletem elején, nagyon összezavarodtam, mert nem értettem, ahogyan néhány testvér ma sem érti, hogy a Biblia tele van tanításokkal, buzdításokkal, de van nagyon sok, komoly figyelmeztetés is. Nem tudjuk ezeket a figyelmeztetéseket kellőképpen hangsúlyozni, ha nincs rend az életünkben. Nem is feltétlenül rendezettségre gondolok, hanem nagyon tiszta látásról a Bibliával kapcsolatban. Ezért mindnyájan bizonyságot tehetünk arról, amit az Úr munkált az életünkben, de abban, hogy az Írásból bizonyos dolgokat értelmezzünk, visszafogottaknak kellene lennünk. Mert az Úr azt mondja: „ne legyetek sokan tanítók, mert szigorúbb ítélet alá estek”. Másokat tanítani ugyanis nagyon komoly dolog. Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Amikor néhány testvér megkérdezett a Héberekhez írt levél 6. részével kapcsolatban, csak úgy futólag mondtam nekik pár dolgot, mert nem akartam belemélyedni; ma este azonban, ha nem is az egész fejezetet, de néhány részét szeretném megemlíteni.

Az egyik a 6. rész, 4-6. vers: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Szellemnek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”

Ezt sokan félreértik. Mert ha az alap le van rakva, akkor nem tehetjük le még egyszer az alapot. Az alap egyszer és mindenkorra le van téve. Az alap Krisztus. Azután pedig erre az alapra épül minden. És akik mégis elestek…amikor erre gondolunk, hogy elestek, sokszor azt gondoljuk, hogy valaki bűnbe esett, és ezt jelenti az elesés. De testvérek, ez a szó sokkal súlyosabb, mint bűnbe esni. Ez a szó, hogy „elestek”, arra utal, hogy célt tévesztettek. Meg vagyunk váltva az Úr által, és újjászülettünk az igazság Igéje által, de Istennek határozott terve van minden megváltott élet számára. Minden lélek számára van egy terve, és ezt végbe akarja vinni az életünkben. Megtörténhet, hogy valaki semmi bűnbe nem esik, és mégis eltér ettől a tervtől.

Sokan azok közül, akik az Úrhoz tértek, azt hiszik, hogy azért vannak megváltva, hogy örüljenek az üdvösségnek. Nézzétek, mit mond az 1Péter 1-ben, 3-5: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.”

Itt üdvösségről van szó – de ez nem az az üdvösség, amit akkor kaptunk, amikor hittünk az Úr Jézus Krisztusban. Arról a tökéletes üdvösségről van itt szó, amely az utolsó időben lesz nyilvánvalóvá. Más szavakkal, mi nem csak azért lettünk megváltva, hogy örüljünk az üdvösségnek, hanem céllal lettünk megváltva. Isten pedig úgy munkálkodik az életünkben, hogy ez a cél megvalósuljon bennünk. Ha mégis elestünk, az Úr felé fordulhatunk, de nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve. Ez jelenti ismét megújulni a megtérésre. Nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve, és ez Jézus Krisztus.

De a figyelmeztetés nagyon világos és komoly. Mert szeretnélek emlékeztetni titeket erre a népre, aki kijött Egyiptomból, és akit az Úr megáldott; és látták az Úr kezét, aki erős kézzel hozta ki őket Egyiptomból. És látták a Vörös-tenger partján a halott egyiptomiakat, és győzelmi éneket énekeltek, mégis tízszer megkísértették az Urat a pusztában. Végül az Úr visszaküldte őket, és nem engedte, hogy bemenjenek Kánaánba. Pedig Isten célja a nép számára az volt, hogy Kánaánba jussanak. Tudjátok, mi Isten célja a mi életünkre nézve? Hogy eljussunk az érett korra. „Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú.” Mi az igazságnak beszéde? A kisgyermek a legönzőbb teremtmény a világon; csak egy dolgot tud: mindennek őkörülötte kell forognia. Csak annyit ért, hogy kapjon, kapjon és kapjon. Akkor is, amikor már nő egy kicsit, már nem csecsemő, hanem kedves kisgyermek, még mindig nagyon önző, csak magának él, és tejjel kell táplálni. Nem nagyon bírja a kemény eledelt, tejre van szüksége – a tej pedig olyan ételt jelent, amit valaki már megemésztett.

A legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki felnőtté kezd válni, hogy látszik az életében valami: felelősséget kezd vállalni. Ez valami rendkívüli dolog. Nem kell senkinek felszólítania erre. Ahol itt összegyűlünk, rendszeresen takarítani kell, és nagyon nehéz erre embert találni; mert a fiatalok nem tolakodnak, ha takarításról van szó. Nincsenek hozzászokva, éppen úgy, ahogyan itt mondja az ige. Egy olyan valaki, aki gyermek, nem érti például, hogy valóságos kapcsolata kell, hogy legyen a testvérekkel. Csak magára gondol.

Emlékszem, amikor fiatal voltam, nem is gondoltam arra, hogy valakit megbotránkoztathatok. Csak magamra gondoltam, csak a saját személyemre; és nem tudtam másokra gondolni, hogy mégis vannak bizonyos figyelmeztetések, hogy hogyan éljünk, mit tegyünk. Engem ez nem érdekelt, mert én a saját életemre gondoltam. Vágytam arra, hogy istenfélő életet éljek, de mint egy gyermek – és láttuk a gyermekeket. Éppen most mesélte a testvérem, hogy a gyerekek a folyónál játszottak, és az egyik nem vette észre, hogy egy helyen már nagyon mély a víz, elsodorja az áramlat; és ki kellett menteni a vízből. Tehát a gyermek nem veszi észre a veszélyeket. Nem fogja fel például, hogy jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Hiába mondod neki. „És miért? Hogy? – kérdi. – Nem értem miről beszélsz. Miért kell ezt és azt tenni?” Mert így formálódik a jellem.

Izráel népe tehát célt tévesztett. És abból a nemzedékből csak ketten mentek be Kánaánba (és még valószínűleg a léviták). Ezek a figyelmeztetések pedig a mi számunkra lettek megírva.

Azt mondja itt a 7-8 vers: „Mert a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos termést hoz a földművesnek, áldást nyer Istentől, amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés.” Ebben a földben, amely esőt kap felülről, ott van a mag, és ha az a mag termést hoz, áldást nyer Istentől. De ha valaki lusta és közömbös, és a hústeste szerint él, akkor – amit vet az ember, azt aratja –, ha hústestben vetsz, a hústestből aratsz. Ezek a tövisek és bojtorjánok nem egyebek, mint a hústest termései, a hústest cselekedetei. És azt mondja itt, a 8. vers: „amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés”. A talaj nem ég el, ahogy mi is Krisztus ítélőszéke előtt megmenekülünk, úgy, mint tűz által. De ha arra az alapra valami olyasmit építettünk, ami belőlünk van; ami emberi természet, emberi bölcsesség; ami a magunk dicsősége, ezek mind megégnek, de mi megmenekülünk, mintegy tűz által. A talaj nem semmisül meg. Az alap nem semmisülhet meg, mert az alap Krisztus. De hogy mit építettünk , az nagyon lényeges.

Az Úr nem akarja, hogy gyermekek maradjunk. Azt akarja, hogy felnőtté váljunk, hogy növekedjünk az Úr megismerésében. Nem azért leszünk nagykorúak, mert elteltek az évek felettünk, és azt hisszük, hogy értünk valamit, pedig semmit nem tudunk. Nem ezért vagyunk felnőtt korúak. Akkor vagyunk felnőttek, ha kezdjük megismerni az Urat azokban a gyakorlati helyzetekben, amelyeken átmegyünk. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem.” Ez az ismeret, amelyről itt szó van, tapasztalati ismeret, nem elméleti, észbeli ismeret. Megismertük az Urat tapasztalati, gyakorlati módon.

És láttuk, hogy itt mindenhol ilyen szavakat olvashatunk; és itt is azt mondja a 20. versben: „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap Melkisédek rendje szerint”. Sok mindent értünk. Akik az Úrhoz jöttek, mindjárt megértik, mit jelent az Ő váltságműve; értjük, hogy az Úr Jézus Krisztus erre a földre határozott küldetéssel jött; és eltökélten Jeruzsálem felé fordult azzal a gondolattal, hogy Isten akaratát teljesítse; és meghalt a kereszten, hordozva a mi bűneinket. Amikor pedig küldetését teljesítette, azt mondta: „Bevégeztem”; mi pedig üdvösséget nyertünk. Ez a megváltás teljes. Amikor azonban Melkisédekről szól az ige, a főpapról, a mi bizonyságunk főpapjáról, akkor a hangsúly az ilyen nagy üdvösségre helyeződik. Valóságos az, amit az Úr tett, de ugyanúgy valóságos az is, amit az Úr most tesz, mint Főpap, aki a mennyben folyamatosan közbenjár értünk. Ez az üdvösség pedig hatalmas, és az életünk sok aspektusát magába foglalja. Egy életen át tart; és elsősorban a lelkünk üdvösségét célozza meg, ami nem olyan egyszerű.

Néha megnézem a Facebookot, és elém jön, hogy az ismerőseim hogyan viszonyulnak bizonyos eseményekhez; és megdöbbent, amit látok. Mondanék valamit, de hallgatok. És látok ott még sokakat, akik ezzel egyetértenek. Olvastam most, ahogy ez a nagy adventista prédikátor áldozatnak tartja magát. Írtam néhány igeverset. Máté 5,11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” Ha az én jutalmam bőséges a mennyekben, miért kell mindenhol hirdetnem magamról, hogy a testvérek nem fogadnak el? Az Urat elfogadták? És látom, hogy vannak, akik jóváhagyják, amit ez a prédikátor mond és tesz. Nagyon szomorú dolog ilyesmit látni. Testvérek, nekünk az árral szemben kell mennünk. És az Úr munkájára van szükség, hogy megnyissa az elménket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy látni kell. Olykor testvérek küldenek nekem énekeket, de ha nem ismerem azt, aki énekel, nem hallgatom meg, mert Isten előtt utálatos dolog, ha tisztátalan szájból szép szavak jönnek ki. Én nem akarom az ilyet meghallgatni. Csak azokat hallgatom meg, akiket ismerek.

Igen nagy tehát ez az üdvösség. Azért pedig, hogy ez most megvalósuljon, a Főpap a mennyben közbenjár értünk, Aki azt mondja: „de tifelőletek szeretteim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is”. Ezt mondja ennek a levélnek a szerzője, de tulajdonképpen a Szent Szellem mondja ezt: „jobb dolgokat várunk tőletek, amelyek az üdvösség velejárói.” Ilyen dolgokról van itt szó. A talaj nem éghet el. A tövisek és bojtorjánok biztosan elégnek. Ha lusták és közömbösek vagyunk egy ilyen nagy üdvösséggel szemben, a tövisek és bojtorjánok megégnek. Ez fájdalmas dolog lesz. Természetes azonban, hogy a Szent Szellem nem fejezi be negatív módon, és ezt mondja: „így szólunk is szeretteim, és ilyen szigorúan figyelmeztetünk is, jobb dolgokat várunk tőletek.”

Beszéltem egy testvérrel egy gyülekezetből, ahol abban hittek – bár ezt nem mondták így ki, de ezt gondolták – hogy attól függetlenül, hogy ők milyenek, az Úr munkálkodik bennük, elvégez mindent, véghez viszi bennük a munkáját. Mikor ez a testvér kezdett többet meglátni, azt mondta nekem: „Képzeld, nálunk a gyülekezetben a sziklára és a homokra épített házról prédikáltak. Szó volt a két útról is.” Megkérdeztem: Testvér, te hiszed, hogy veled is megtörténhet, hogy a széles úton járj? „Nem, nem hiszem! Nem, velem ez nem történhet meg, mert az Úr nem engedi, hogy megtörténjen.” Jaj-jaj! Egyesek számára olyanok ezek az igeversek, mint valamikor falun a madárijesztők. Gondolom, hogy az embereknek volt ebben valami tapasztalatuk, és odatették a kukoricaföldre, miután elvetették a magot, hogy a madarakat elijesszék, hogy ki ne egyék a magot a földből. Vajon mi is így gondolkozunk, ha lusták és közömbösek leszünk…?

11. vers: „Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig”. Ez fog megőrizni az úton. 12. vers: „Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.” Testvérek, ez az út: hit és békességes tűrés által. Szól Ábrahámról is, aki hit által és békességes tűrés által örökölte az ígéretet, hogy Isten adott neki egy fiút.

Kívánjuk, hogy közületek mindenki, testvérek, szorgalommal megőrizze mindvégig a teljes reménységet, úgy hogy ne lustálkodjatok, hanem legyetek követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Az ígéret az, hogy eljutunk az út végére; és odaérve, hasonlókká leszünk az Ő Fia ábrázatához. Hála az Úrnak a figyelmeztetésekért. Mikor ezeket a figyelmeztetéseket olvasom, imádkozom: Uram, kérlek, hogy ne olyan legyek, mint azok az emberek, akik azokat a madárijesztőket kirakják, amelyek a madarakkal semmit nem csinálnak! De a madarak tudatlanok. Nem szeretnék olyan lenni, hogy látom ezeket a figyelmeztetéseket, és azt gondolom, hogy engem ezek nem érintenek. Szeretnék szorgalmasan azoknak a nyomába lépni, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Testvérek, ezt akarja az Úr a mi életünkkel. Az Úr nem téved, ahogy nem tévedett az Ábrahám életében sem. És megpróbálta, és megpróbálta és újra megpróbálta őt. Nem volt könnyű élete, de végül örökölte az ígéretet. Isten megdicsérte őt. Bizonyság volt a menny és az emberek előtt. Az emberek látták ezt, és azt mondták: Fejedelem vagy miköztünk! Testvérek, így legyünk mi is Isten és az emberek előtt. Ámen.

A szoros kapu a hívő ember életében (Szabó Zoltán)

Igeszolgálat a Lukács 13,22-28 alapján.

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

„Ne csapjátok be magatokat!” (Radu Gavriluț)

PDF: 2015-05-19-Radu_Gavrilut_Kik_nem_oroklik_Isten_orszagat

Olvastam egy kis füzetet angolból lefordítva. Érdekes a címe: A Szent Szellem jogai Isten házában. Nem könnyű olvasmány. Fel fogjuk tenni a honlapunkra, ha valaki szeretné elolvasni.

 Ez a füzet tulajdonképpen G.H. Langnek egy levele, melyet egy testvérnek írt. Nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy ezt valamikor kiadja; de érdekes, hogy mégis megjelent, mert olvasva ezt az írást, láttam, milyen nagy harcai voltak, és a testvérek hogyan támadták őt az álláspontja miatt. Azt mondja, hogy egyeseknek nagyon szélsőséges felfogásuk volt a menyasszonnyal kapcsolatosan, az Úr házával kapcsolatosan, és nagyon vakmerő nyilatkozatokba bocsátkoztak, amelyek nem az igén alapulnak – ezeket népszerű tanításoknak nevezi.

 Nagyon sokan kedvelték ezeket a tanításokat, melyek lényege, hogy aszerint élheted az életet, ahogy jónak látod; mindegy, hogyan jársz, be vagy biztosítva afelől, hogy végül minden jó lesz. Ezek az emberek sokat támadták Lang testvért; és voltak olyan részek a Bibliában, amelyekről ezek a testvérek egyáltalán hallani sem akartak. Egy bizonyos idő után, miután Lang testvérnek az Úr látást adott, ezek a testvérek nem akartak hallani ezekről a dolgokról, és neki is megtiltották, hogy beszéljen ezekről. Sok helyen nem szólhatott.

 Elolvasok néhányat ezekből, melyekről egyszerűen nem volt szabad prédikálnia. 1Kor 6. – tudjátok, hogyan kezdődik ez a fejezet, hogy a testvérek bírósághoz fordulnak, hogy ez a világi törvényszék hozzon ítéletet két testvér között. Az 5. vers ezt mondja: 5-10: „Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők (telhetetlenek), sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.”

 És érdekes, amit ezután mond. 11: „ilyenek voltatok pedig némelyek”. Ilyenek voltatok? „De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazítattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.” Ti, akik megmosattatok ezektől a dolgoktól. Nekünk van egy szavunk: megmosni, amit sok helyen használunk, de a görögben több kifejezés van. Az egyik jelentése ennek a szónak: megfürödni, tehát teljesen belemerítkezni a vízbe. Mert hogyan gondoljuk, hogy megmosdatható egy telhetetlen? Szükség van az ige közreműködésére ahhoz, hogy egy telhetetlen, kapzsi ember meg legyen mosva.

 De most a 9. verset akarom hangsúlyozni: „Nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem fogják örökölni Isten országát (királyságát)? Ne csapjátok be magatokat ebben a tekintetben.” És felsorol különböző embereket, különböző bűnöket és aztán azt mondja: se tolvajok, se telhetetlenek (nyerészkedők), se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. Mi sok mindent megértünk, mert megértettük, hogy Krisztus vére megmosott minden bűntől, de nem értjük, hogy a megváltás sokkal mélyebbre megy ennél. Mire utal itt, mikor azt mondja: nem öröklik Isten országát? Kétszer is mondja, a 10. és a 11. versben.

 Tudjátok, testvérek, én mit gondolok ezzel kapcsolatban? Mi annyira megszoktuk, hogy minden jól fog menni, és minden gond nélkül, hogy mikor ilyen igeverseket hallunk, lezáródnak a zsaluk előttünk. Nem jön, hogy elhigyjük, hogy így lesz. Nem csak a paráznák, a házasságtörők, a bálványimádók! Mert ezzel egyetértenénk, hogy az ilyen személyek, akik bűnben élnek, nem öröklik a királyságot, mert ez így arra utal, hogy azok, akik bűnben élnek. De telhetetlen, tolvaj, részeges, rágalmazó? Tehát ez az igevers nem tetszett a testvéreknek. Nem volt népszerű.

 Efézus 5,1-8: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk “áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. Ne vegyetek tehát részt ezekben. Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok.”

A Lukács 19-ből szólok még. Megtiltották Lang testvérnek, hogy beszéljen arról, hogy aki egy gírát kapott, az hívő keresztény volt. Nagyon népszerű volt azt mondani, hogy az, aki az egy gírát kapta, nem volt keresztény. Így minden jól ment. Haladt minden, és semmi nem háborította az emberek nyugalmát.

 A Máté 25,6-13: „Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!”.

 Azt szeretném mondani, hogy a legfontosabb dolog, ahogy én látom ezt a példázatot, hogy legyünk megüresedve saját magunktól. A lehetőségek pedig, hogy megüresedjünk saját magunktól, naponként a rendelkezésünkre állnak. Egyesek megüresednek, elfogadják azt a megalázó helyet, az összetöretést, mások viszont nem fogadják el azt a helyet, és ilyen módon nekik nincs használható edényük. Mert bárhol láthatjuk, hogy azt mondja az Úr: „az alázatosaknak kegyelmet ad”. És ha megalázod magad az Úr keze alatt, Ő kegyelmet ad. Ez a példázat nem volt népszerű, mert arra kényszerítette az embert, hogy elgondolkozzon. A mindennapi helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, hogyan reagálunk, ha a körülöttünk levők nem megfelelő módon szólnak hozzánk? És hasonlóképpen a tálentumok példázata is népszerűtlen.

 Ha elolvassuk a Héberekhez írt levelet, ott nagyon sok intést találunk. Nagyon komoly figyelmeztetések vannak ebben a levélben. És nagyon kevesen hiszik, hogy ezeket a figyelmeztetéseket komolyan kell vennünk. Mert mi azt hisszük, ha üdvbizonyosságunk van, akkor a dolgok el vannak rendezve, és nem látjuk, hogy egy folyamat részesei vagyunk mindaz által, amin naponta keresztülmegyünk. Számomra bátorítás volt ez az írás, mert láttam azt, hogy mindig is ellenállásba ütközött, ha volt egy olyan tanítás, amely szentségre, összetörettetésre, vigyázásra ösztönzött. És nem volt népszerű. Népszerűek azok a tanítások, amelyek azt mondják: jól van, nagyon jó, az Úr szeret, az Úr adja az akarást is a megvalósítást is, és így tovább.

 Nagy felelősség nehezedik a vállunkra. Feltesszük ezt az írást oda, ahol a kiadó füzetei vannak (románul: https://www.lampadaruldeaur.ro/author_taxonomy/lang-g-h/), aki akarja elolvashatja. [magyarul is olvasható: https://hitunkcelja.files.wordpress.com/2019/06/lang-a-szent-szellem-jogai-isten-hazaban.pdf]. Meg vagyok győződve, hogy nagyon kevesen fogják elolvasni, mert nehéz olvasmány. De, akik igyekeznek, megláthatják, milyen harcok voltak már akkor is, és milyen kevesen voltak, akik láttak, gondolkoztak, és elemezték a dolgokat. Mit jelent, hogy nem öröklöd Isten országát? Szomorú dolog lesz, kellemetlen esemény, mikor mellőzve leszel az Úrral való közösségből ezer esztendőre. Ezt jelenti.

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Teljes cikk: Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Házasság, mint eggyé válás az Igében – Stephen Kaung

Forrás: Marriage In The Word of God

1Móz 2,21-24 „Az Örökkévaló Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Az Örökkévaló Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert emberből vétetett. Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.”

Ma délelőtt a házasságról fogok beszélni, de nem a világ szerinti házasságról, hanem az Isten Igéje szerinti házasságról. Ha végigolvassuk a Bibliát, látni fogjuk, hogy a Szentírás egy házassággal kezdődik, és ugyancsak egy házassággal végződik; ez tehát fontos téma az Igében. Természetesen nem az e világ szerinti házasságról, hanem Krisztus és a Gyülekezet eggyé válásáról van itt szó.

Az idők kezdete előtt egy tanácskozás zajlott az Istenségben, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között. Az Atya annyira szerette a Fiát, hogy valami különlegeset akart neki adni: egy világegyetemet szeretett volna létrehozni a számára, és embereket, akiket az Ő szeretett Fiának szánt. Persze Isten, aki mindentudó, tisztában volt vele, mi fog történni; ezért hezitált – ha használhatjuk egyáltalán ezt az emberi szót –, hogy mit tegyen. A Fiú azonban előlépett, és azt mondta: „Atyám, ha ez a Te akaratod, tedd meg. Kész vagyok eljönni ebbe a világba, hogy megmentsem (üdvözítsem) az embereket, hogy egyek lehessenek velem.” Ezen az alapon kezdett bele tehát Isten a teremtésbe.

Az 1Móz 1 azt mondja: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. Ez volt a teremtés kezdete; ez azonban még nem az a világ volt, amelyet ma ismerünk. Mert amikor Isten kezdetben a földet megteremtette, még nem alkotott embert, teremtésének legnagyobbjai az angyalok voltak. Sajnos azonban egy arkangyal, Lucifer fellázadt Isten ellen. Egyenlő akart lenni Istennel – más szóval, Isten Fiának a helyét akarta elfoglalni. Bűne miatt azonban kivetették a mennyből. Valószínű, hogy akkor a föld az ő uralma alatt volt, és ezért került a föld ítélet alá, hogy teljesen víz borítsa el. (Nem tudjuk, milyen sokáig takarta a korábbi földet víz, de tudjuk, hogy az emberi történelemben volt egy jégkorszak. Ezalatt a jégkorszak alatt is a földünket nagyrészt víz borította – más szóval Isten ítélete alatt volt.)

Nem tudjuk, hogy ezután mennyi ideig, de Isten Szelleme lebegett a vizek felett; azaz Isten helyre akarta állítani a földet, hogy lakható legyen. Az 1Móz 1-ben tehát hat nap alatt Isten helyreállította a földet, így az újra lakhatóvá vált. Az utolsó napon pedig, a hatodikon, Isten embert alkotott. A Bibliából pedig tudjuk, hogy az embert három részből álló lénynek teremtette. Isten is három részből áll, ezért az embert is ilyennek teremtette: szellem, lélek és test.

Isten a földből testet alkotott. Testünk tehát a körülöttünk lévő földdel rokon, ettől vagyunk tudatában a körülöttünk lévő világnak. Ebbe a testbe pedig Isten az élet leheletét lehelte. Az életnek ez a lehelete az ember orrlyukain keresztül áradt be; az ember így szellemet kapott, mert Isten Szellem, és az embert is szellemmel alkotta meg. Amint pedig a szellem kapcsolatba lépett a testtel, létrejött a lélek. Az ember tehát három részből áll: szellem, lélek, test.

Isten Szellem, és az embernek is szellemet adott, hogy az ember kommunikálhasson Istennel. Az ember a szellemével tud kapcsolatba lépni Istennel, ettől képes az ember tudatában lenni Istennek. Amikor pedig a szellem belépett abba a testbe, nem csak a test kelt életre, hanem egy harmadik elem is létrejött, ez pedig az emberi lélek. A szellemünkkel tehát kapcsolatba léphetünk Istennel, a testünkkel kapcsolatba léphetünk a körülöttünk lévő világgal, a lélekkel pedig kapcsolatba léphetünk saját magunkkal. Ez tehát az ember felépítése.

Miután pedig Isten megalkotta az embert, a föld minden állatát és az ég minden madarát eléje hozta. Azt mondja az Ige, hogy az ember mindezeknek az állatoknak és madaraknak nevet adott, de nem találta meg a hozzáillő társát, aki olyan lenne, mint ő. Ezért Isten álmot bocsátott rá, és megoperálta, tulajdonképpen ez az első feljegyzett operáció a Bibliában. Ez azonban fájdalommentesen zajlott, Isten álmot bocsátott az emberre, majd kivett belőle valamit. Az Igében ma azt olvassuk, hogy egy oldalbordát vett ki belőle, de az eredetiben csak azt mondja, hogy valamit kivett az emberből. Ebből a valamiből Isten egy asszonyt formált, majd odavezette őt az emberhez, aki, amint meglátta az asszonyt, így kiáltott fel: „ez csontomból való csont, testemből való test” – azaz ez én vagyok. Én magam. Az ember tehát eggyé lett az asszonnyal.

Ez az első pár története. Most azonban nem az ember teremtését szeretnénk hangsúlyozni, hanem azt, hogy mit jelképez mindez. Az ember ugyanis Krisztus előképe, az asszony pedig a Gyülekezet előképe. Isten terveiben tehát a Gyülekezetnek eggyé kell válnia Krisztussal. Valami Krisztusból jön ki, és Őbelé tér vissza.

Van egy nagyon fontos alapelv az Igében: csakis ami Krisztusból való, csak az térhet vissza Krisztushoz, és lehet vele eggyé. Ha valami nem Krisztusból ered, bármennyire jó is legyen, nem térhet vissza Hozzá, és nem lehet eggyé Vele.

Tehát egy szellemi alapelvet látunk itt: Isten azt akarja, hogy Krisztussal legyünk eggyé. De csak az lehet eggyé Krisztussal, ami Belőle származik. Semmi, ami bennünk van, ami természeti, ami az énünkből ered, nem tud Krisztussal egyesülni. Isten Krisztust helyezte belénk, és csak ami Őbelőle fakad az életünkben, az térhet vissza Hozzá, az válhat eggyé Vele. Mindannyiunknak meg kell értenünk ezt a nagyon fontos alapelvet.

Ha az embereket nézzük, sok bűnt, sok rossz dolgot láthatunk, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó is az emberben. De hiába van jó, ha az nem Krisztusból ered, nem térhet vissza Hozzá, nem lehet Vele eggyé. Tartok tőle, hogy a kereszténységben ma nem látjuk ezt az alapvető elvet. Azt gondoljuk, hogy csak ami rossz, azt kell megtagadnunk, de bármi, ami jó az emberben, az visszatérhet és eggyé lehet Krisztussal – ez azonban nem így van. Mert a Biblia nagyon világos a kezdettől fogva, hogy csak az, ami Krisztusból ered, az mehet vissza és válhat eggyé Krisztussal. Csak amit Krisztustól kaptunk, tőle vettünk el, az térhet vissza és lehet vele eggyé.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a bűneink nem egyesülhetnek Krisztussal, és ezért megvalljuk a bűneinket az Úr előtt, és elfogadjuk a megváltást, azt, hogy az Úr Jézus, amikor a keresztre ment, a testében hordozta a mi bűneinket, és megbocsátást szerzett a bűneinkre. Sajnos nem látjuk tisztán a másik alapvető elvet, hogy semmi, ami magunkból való, legyen bár jó a saját szemünkben, nem térhet vissza Istenhez. Mindennek, ami belőlünk van, mennie kell – és ez egy alapvető elv a Bibliában.

Tehát amikor először hittünk az Úr Jézusban, mit tettünk? Nem a jó dolgainkat vallottuk meg Istennek, hanem a bűneinket. Mert hittük, hogy azok a bűnök nem lehetnek eggyé Krisztussal. De ahogyan éltük tovább a keresztény életünket, elkezdtük meglátni, hogy nem csak a bűneinket kell megtagadnunk, hanem saját magunkat is. Amikor tehát Pál megtapasztalásához érkezünk, aki emberi szemmel nézve jó ember volt; a legjobbak egyike, mert szigorú judaizmusban nevelkedett, és mindent megtett, hogy betartsa a Törvényt; Gamáliel tanítványa, korának legnagyobb rabbija volt, farizeus. Ma nagyon rossz benyomást kelt ez a szó, mert az Úr Jézus azt mondta, „ti képmutatók”! A mi felfogásunk a farizeusról, hogy az egy képmutató valaki. Saul azonban nem ilyen volt, ő igazi farizeus volt. A Filippi levélben azt mondja, farizeusok farizeusa voltam – ő tényleg komolyan gondolta, minden erejével próbálta a Törvény minden betűjét megtartani, és rajongott a Törvényért. Mégis arra jött rá, hogy távol van Istentől.

Istennek hála, hogy Ő ismeri a szíveket. Amit Saul tett az szörnyű volt, mert üldözte a keresztényeket. Férfiakat, nőket, sőt gyermekeket hurcolt a zsinagógákba, börtönözte be és ítélte el őket. Amikor pedig Istvánt megölték, ott volt, és őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték – azaz egyetértett velük.

Istennek hála azonban, hogy úton Damaszkuszba, ahová üldözni ment a keresztényeket, az Úr megjelent neki. Pál az arab sivatagba ment, és ott három évet töltött magányosan, és újraolvasta a Bibliát az újonnan nyert világosságban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a sivatagi évek alatt tapasztalta-e meg a Róma 6-7-8-ban írtakat. Pál hitt az Úr Jézusban, mint Megváltójában; megbocsáttattak a bűnei; és ott kezdett ráébredni a saját énjére. Ezért a Róma 6-7-8 Pál saját tapasztalata. Ismerte a Törvényt és követni akarta azt, de felfedezte, hogy van benne valami, ami Isten ellen lázad. A saját énje.

A Róma 7-ben azt látjuk tehát, hogy Pál azt mondja, ismerem a Törvényt, a Törvény jó, és én meg akartam tartani a Törvényt, amikor azonban meg akartam tartani, egy másik erőt találtam magamban, amely a másik út felé húzott. Ez pedig nem más tehát, mint az én.

Testvérek, a szellemi tapasztalatainkban át kell mennünk ezen. Ha figyelmesen olvassuk az Igét, láthatjuk, hogy a megváltásunk három részből áll. Amikor először megbántuk a bűneinket és hittünk az Úr Jézusban, a szellemünknek üdvössége lett. A szellemünk halott volt a bűnök és törvényszegések miatt, amikor azonban hittünk az Úr Jézusban, Ő megelevenítette a szellemünket az életre. Új szellemet kaptunk, és ebben a szellemben Isten Szelleme vett lakozást. Miért? Mert Ő van ott a mi új szellemünkben, és gondoskodik róla, hogy Krisztus élete a szellemünkben növekedjen. Ez a bennünk lakozó Szent Szellem munkája. A szellemünk üdvössége tehát múlt idejű; megtörtént, megtapasztaltuk.

Azonban a 2Korinthusban azt találjuk, hogy létezik a lélek üdvössége is. A lelkünknek is megmenekülésre van szüksége. A lélek üdvössége pedig a jelenben zajlik. Tehát miután hittünk az Úr Jézusban, egészen addig, amíg el nem ragadtatunk Isten jelenlétébe, ezalatt az időszakban, a jelen időben zajlik a lélek megmenekülése. Az üdvösség munkálása folyamatos az életünkben. Naponként megtapasztaljuk a lelkünk megmentését. Hogyan? Az Ő betakarásával. A szellemünkben Krisztus lakozik – de a lelkünkben az énünk lakozik. Tehát folyamatos az összeütközés, a konfliktus a szellemünk és a lelkünk között.

Ezért meg kell tanulnunk, hogyan tagadjuk meg önmagunkat. Az Úr Jézus azt mondta, meg kell tagadnotok önmagatokat ahhoz, hogy kövessetek engem. Ha szeretjük az énünket és megtartjuk, akkor el fogjuk veszíteni azt. Ha azonban Őérte készek vagyunk elveszíteni az énünket (az életünket), megnyerjük azt az örökkévalóságnak. Testvérek, ezért az üdvösség folytatódik. Nem elég, hogy üdvösségünk van, megmenekültünk, és kész.

Egyesek azt mondják, ha a két lábam ott van a mennyben, azzal én megelégszem. Lehet, hogy te igen, de vajon Krisztus is? Isten nem elégszik meg, ha nem tanuljuk meg megtagadni önmagunkat, és követni az Urat. Ez tehát a mostani üdvösség.

Testvérek, mindannyian végigmegyünk ezen a folyamaton ma. A saját életünk tapasztalataiban is megláthatjuk, hogy folyamatos konfliktus van az énünk és a bennünk lakozó Krisztus között. Hacsak nem tanuljuk meg megtagadni magunkat, nem vesszük föl a keresztet, és nem követjük az Urat, nem fogjuk tudni megmenteni a lelkünket.

Testvérek, amikor az Úr eljön, mindannyian meg fogunk jelenni az ítélőszéke előtt. Azok, akik készek voltak elveszíteni a saját lelküket, azokat megjutalmazza az ezeréves királysággal, ahol Krisztussal uralkodhatunk. De ha szeretjük a lelkünket ma, és a magunk útját járjuk, ahelyett, hogy a kereszt útján járnánk, elveszítjük a lelkünket, azaz kívül leszünk azon a királyságon. A Biblia azt mondja, ott lesz sírás és fogcsikorgatás – ez pedig a bűnbánat jele. Bűnbánatot fogunk tartani, mert nem hallgattunk az Úrra.

Hála Istennek azonban, hogy végül teljesen meg fogunk menekülni: szellem, lélek és test.

Testvérek, ma még a mi halandó testünkben vagyunk, gyengeségeink vannak, de egy napon ez a halandó test halhatatlanságot ölt. Nem lesz semmilyen több betegség, gyengeség; a testünk átváltozik szellemi testté, és ezzel a szellemi testtel fogjuk tudni élvezni az örökkévalóságot. A Biblia azonban azt mondja a Mt 24-ben, hogy az Úr eljövetelekor ketten őrölnek egy malomban – azaz reggel van; ketten dolgoznak a mezőn – azaz délidő van; és ketten lesznek egy ágyban – azaz éjjel van; mivel a föld gömbölyű. Az Úr eljövetelekor tehát lesz, aki alszik, lesz, aki dolgozik, más pedig őröl. Szoktam mondani a testvéreknek, ne féljetek aludni menni, mert az Úr tudja, kit kell felvinni, kit kell itthagyni. Ha nem mész aludni, az nem garantálja, hogy fel is visznek. Menjél, feküdj le, és aludj jól, az Úr tudja, ki áll készen az eljövetelére. Egyet felvisz, a másikat otthagyja. Az, akit felvisz, az lesz, akiben tetszését lelte, aki megelégítette az Ő szívét, aki várt Rá. Akik maradnak, azok, akik még mindig saját magunknak élnek.

Az Úr eljön, testvérek. Bármelyik pillanatban eljöhet. Nincs több előzetes figyelmeztetés! Amikor tanulmányozzuk a próféciákat, megpróbáljuk kitalálni, melyik próféciának kell először beteljesednie, melyet majd másik próféciák követnek, de az az igazság, hogy már az Úr eljövetele előtti összes prófécia beteljesedett. Vannak más beteljesülendő próféciák, de azok az Úr eljövetelekor és utána fognak beteljesedni, nem előtte. Bármikor eljöhet az Úr, testvérek. Készen vagyunk-e rá? Magához ragad, vagy itthagy bennünket?

Akik elragadtatnak, Krisztussal fognak uralkodni a Millennium alatt. Azok azonban, akik hátrahagyatnak, kívül lesznek a királyságon, sírnak és a fogukat csikorgatják a bűnbánat miatt. De Istennek hála, amit Ő elkezdett, azt mindig be is fejezi. Más szóval, végül az örökkévalóságban minden hívő tökéletességre jut, és uralkodunk vele az örökkévalóságban. De testvérek, ezer év nagyon hosszú idő! Néhány óra, nap, vagy év saját magunknak élés nem összehasonlítható ezer évvel!

Legyünk hát készen, testvérek, az Úr bármelyik pillanatban eljöhet, ne várjunk semmilyen prófécia beteljesülésére az eljövetele előtt! Bármelyik pillanatban eljöhet. Készek vagyunk rá? Ez a kérdés.

Könyörüljön az Úr mindannyiunkon. Konferenciákon szoktam mondani a testvéreknek, hogy ha most jönne az Úr, ebben a percben, remélem, ez a hely kiürülne teljesen, és senki nem maradna hátra. És ugyanez a reménységem most is mindannyiunk számára. Ha az Úr most jönne el, testvérek, remélem, hogy ez a hely kiürülne. Ez a mi áldott reménységünk. Segítsen bennünket az Úr, és ne hagyja, hogy elégedettek legyünk, igyekezzünk a cél felé, míg meglátjuk Őt szemtől szemben.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te eljössz, és hogy a Tieidért jössz. Drága Urunk, kegyelmed által, reméljünk, hogy mindannyian kész leszünk minden nap, minden órában, hogy amikor Te eljössz, Magadhoz ragadhass bennünket. Ne hagyd egyikünket sem, hogy annyira énközpontúak legyünk, és saját magunknak éljünk, hogy amikor eljössz, hátra kell, hogy hagyj bennünket. Könyörüljön az Úr mindannyiunkon, és könyörülj rajtunk. Tiéd legyen a dicsőség! A Te nevedben, ámen.