“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

„Ne csapjátok be magatokat!” (Radu Gavriluț)

PDF: 2015-05-19-Radu_Gavrilut_Kik_nem_oroklik_Isten_orszagat

Olvastam egy kis füzetet angolból lefordítva. Érdekes a címe: A Szent Szellem jogai Isten házában. Nem könnyű olvasmány. Fel fogjuk tenni a honlapunkra, ha valaki szeretné elolvasni.

 Ez a füzet tulajdonképpen G.H. Langnek egy levele, melyet egy testvérnek írt. Nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy ezt valamikor kiadja; de érdekes, hogy mégis megjelent, mert olvasva ezt az írást, láttam, milyen nagy harcai voltak, és a testvérek hogyan támadták őt az álláspontja miatt. Azt mondja, hogy egyeseknek nagyon szélsőséges felfogásuk volt a menyasszonnyal kapcsolatosan, az Úr házával kapcsolatosan, és nagyon vakmerő nyilatkozatokba bocsátkoztak, amelyek nem az igén alapulnak – ezeket népszerű tanításoknak nevezi.

 Nagyon sokan kedvelték ezeket a tanításokat, melyek lényege, hogy aszerint élheted az életet, ahogy jónak látod; mindegy, hogyan jársz, be vagy biztosítva afelől, hogy végül minden jó lesz. Ezek az emberek sokat támadták Lang testvért; és voltak olyan részek a Bibliában, amelyekről ezek a testvérek egyáltalán hallani sem akartak. Egy bizonyos idő után, miután Lang testvérnek az Úr látást adott, ezek a testvérek nem akartak hallani ezekről a dolgokról, és neki is megtiltották, hogy beszéljen ezekről. Sok helyen nem szólhatott.

 Elolvasok néhányat ezekből, melyekről egyszerűen nem volt szabad prédikálnia. 1Kor 6. – tudjátok, hogyan kezdődik ez a fejezet, hogy a testvérek bírósághoz fordulnak, hogy ez a világi törvényszék hozzon ítéletet két testvér között. Az 5. vers ezt mondja: 5-10: „Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt? Sőt ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők (telhetetlenek), sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.”

 És érdekes, amit ezután mond. 11: „ilyenek voltatok pedig némelyek”. Ilyenek voltatok? „De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazítattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.” Ti, akik megmosattatok ezektől a dolgoktól. Nekünk van egy szavunk: megmosni, amit sok helyen használunk, de a görögben több kifejezés van. Az egyik jelentése ennek a szónak: megfürödni, tehát teljesen belemerítkezni a vízbe. Mert hogyan gondoljuk, hogy megmosdatható egy telhetetlen? Szükség van az ige közreműködésére ahhoz, hogy egy telhetetlen, kapzsi ember meg legyen mosva.

 De most a 9. verset akarom hangsúlyozni: „Nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem fogják örökölni Isten országát (királyságát)? Ne csapjátok be magatokat ebben a tekintetben.” És felsorol különböző embereket, különböző bűnöket és aztán azt mondja: se tolvajok, se telhetetlenek (nyerészkedők), se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát. Mi sok mindent megértünk, mert megértettük, hogy Krisztus vére megmosott minden bűntől, de nem értjük, hogy a megváltás sokkal mélyebbre megy ennél. Mire utal itt, mikor azt mondja: nem öröklik Isten országát? Kétszer is mondja, a 10. és a 11. versben.

 Tudjátok, testvérek, én mit gondolok ezzel kapcsolatban? Mi annyira megszoktuk, hogy minden jól fog menni, és minden gond nélkül, hogy mikor ilyen igeverseket hallunk, lezáródnak a zsaluk előttünk. Nem jön, hogy elhigyjük, hogy így lesz. Nem csak a paráznák, a házasságtörők, a bálványimádók! Mert ezzel egyetértenénk, hogy az ilyen személyek, akik bűnben élnek, nem öröklik a királyságot, mert ez így arra utal, hogy azok, akik bűnben élnek. De telhetetlen, tolvaj, részeges, rágalmazó? Tehát ez az igevers nem tetszett a testvéreknek. Nem volt népszerű.

 Efézus 5,1-8: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk “áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás. Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában. Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait. Ne vegyetek tehát részt ezekben. Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai, úgy járjatok.”

A Lukács 19-ből szólok még. Megtiltották Lang testvérnek, hogy beszéljen arról, hogy aki egy gírát kapott, az hívő keresztény volt. Nagyon népszerű volt azt mondani, hogy az, aki az egy gírát kapta, nem volt keresztény. Így minden jól ment. Haladt minden, és semmi nem háborította az emberek nyugalmát.

 A Máté 25,6-13: „Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!”.

 Azt szeretném mondani, hogy a legfontosabb dolog, ahogy én látom ezt a példázatot, hogy legyünk megüresedve saját magunktól. A lehetőségek pedig, hogy megüresedjünk saját magunktól, naponként a rendelkezésünkre állnak. Egyesek megüresednek, elfogadják azt a megalázó helyet, az összetöretést, mások viszont nem fogadják el azt a helyet, és ilyen módon nekik nincs használható edényük. Mert bárhol láthatjuk, hogy azt mondja az Úr: „az alázatosaknak kegyelmet ad”. És ha megalázod magad az Úr keze alatt, Ő kegyelmet ad. Ez a példázat nem volt népszerű, mert arra kényszerítette az embert, hogy elgondolkozzon. A mindennapi helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, hogyan reagálunk, ha a körülöttünk levők nem megfelelő módon szólnak hozzánk? És hasonlóképpen a tálentumok példázata is népszerűtlen.

 Ha elolvassuk a Héberekhez írt levelet, ott nagyon sok intést találunk. Nagyon komoly figyelmeztetések vannak ebben a levélben. És nagyon kevesen hiszik, hogy ezeket a figyelmeztetéseket komolyan kell vennünk. Mert mi azt hisszük, ha üdvbizonyosságunk van, akkor a dolgok el vannak rendezve, és nem látjuk, hogy egy folyamat részesei vagyunk mindaz által, amin naponta keresztülmegyünk. Számomra bátorítás volt ez az írás, mert láttam azt, hogy mindig is ellenállásba ütközött, ha volt egy olyan tanítás, amely szentségre, összetörettetésre, vigyázásra ösztönzött. És nem volt népszerű. Népszerűek azok a tanítások, amelyek azt mondják: jól van, nagyon jó, az Úr szeret, az Úr adja az akarást is a megvalósítást is, és így tovább.

 Nagy felelősség nehezedik a vállunkra. Feltesszük ezt az írást oda, ahol a kiadó füzetei vannak (románul: https://www.lampadaruldeaur.ro/author_taxonomy/lang-g-h/), aki akarja elolvashatja. [magyarul is olvasható: https://hitunkcelja.files.wordpress.com/2019/06/lang-a-szent-szellem-jogai-isten-hazaban.pdf]. Meg vagyok győződve, hogy nagyon kevesen fogják elolvasni, mert nehéz olvasmány. De, akik igyekeznek, megláthatják, milyen harcok voltak már akkor is, és milyen kevesen voltak, akik láttak, gondolkoztak, és elemezték a dolgokat. Mit jelent, hogy nem öröklöd Isten országát? Szomorú dolog lesz, kellemetlen esemény, mikor mellőzve leszel az Úrral való közösségből ezer esztendőre. Ezt jelenti.

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Teljes cikk: Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Házasság, mint eggyé válás az Igében – Stephen Kaung

Forrás: Marriage In The Word of God

1Móz 2,21-24 „Az Örökkévaló Isten tehát mély álmot bocsátott az emberre, és az elaludt. Akkor kivett egyet az oldalbordái közül, és hússal töltötte be a helyét. Az Örökkévaló Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá formálta, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez már csontomból való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert emberből vétetett. Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és egy testté lesznek.”

Ma délelőtt a házasságról fogok beszélni, de nem a világ szerinti házasságról, hanem az Isten Igéje szerinti házasságról. Ha végigolvassuk a Bibliát, látni fogjuk, hogy a Szentírás egy házassággal kezdődik, és ugyancsak egy házassággal végződik; ez tehát fontos téma az Igében. Természetesen nem az e világ szerinti házasságról, hanem Krisztus és a Gyülekezet eggyé válásáról van itt szó.

Az idők kezdete előtt egy tanácskozás zajlott az Istenségben, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem között. Az Atya annyira szerette a Fiát, hogy valami különlegeset akart neki adni: egy világegyetemet szeretett volna létrehozni a számára, és embereket, akiket az Ő szeretett Fiának szánt. Persze Isten, aki mindentudó, tisztában volt vele, mi fog történni; ezért hezitált – ha használhatjuk egyáltalán ezt az emberi szót –, hogy mit tegyen. A Fiú azonban előlépett, és azt mondta: „Atyám, ha ez a Te akaratod, tedd meg. Kész vagyok eljönni ebbe a világba, hogy megmentsem (üdvözítsem) az embereket, hogy egyek lehessenek velem.” Ezen az alapon kezdett bele tehát Isten a teremtésbe.

Az 1Móz 1 azt mondja: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet”. Ez volt a teremtés kezdete; ez azonban még nem az a világ volt, amelyet ma ismerünk. Mert amikor Isten kezdetben a földet megteremtette, még nem alkotott embert, teremtésének legnagyobbjai az angyalok voltak. Sajnos azonban egy arkangyal, Lucifer fellázadt Isten ellen. Egyenlő akart lenni Istennel – más szóval, Isten Fiának a helyét akarta elfoglalni. Bűne miatt azonban kivetették a mennyből. Valószínű, hogy akkor a föld az ő uralma alatt volt, és ezért került a föld ítélet alá, hogy teljesen víz borítsa el. (Nem tudjuk, milyen sokáig takarta a korábbi földet víz, de tudjuk, hogy az emberi történelemben volt egy jégkorszak. Ezalatt a jégkorszak alatt is a földünket nagyrészt víz borította – más szóval Isten ítélete alatt volt.)

Nem tudjuk, hogy ezután mennyi ideig, de Isten Szelleme lebegett a vizek felett; azaz Isten helyre akarta állítani a földet, hogy lakható legyen. Az 1Móz 1-ben tehát hat nap alatt Isten helyreállította a földet, így az újra lakhatóvá vált. Az utolsó napon pedig, a hatodikon, Isten embert alkotott. A Bibliából pedig tudjuk, hogy az embert három részből álló lénynek teremtette. Isten is három részből áll, ezért az embert is ilyennek teremtette: szellem, lélek és test.

Isten a földből testet alkotott. Testünk tehát a körülöttünk lévő földdel rokon, ettől vagyunk tudatában a körülöttünk lévő világnak. Ebbe a testbe pedig Isten az élet leheletét lehelte. Az életnek ez a lehelete az ember orrlyukain keresztül áradt be; az ember így szellemet kapott, mert Isten Szellem, és az embert is szellemmel alkotta meg. Amint pedig a szellem kapcsolatba lépett a testtel, létrejött a lélek. Az ember tehát három részből áll: szellem, lélek, test.

Isten Szellem, és az embernek is szellemet adott, hogy az ember kommunikálhasson Istennel. Az ember a szellemével tud kapcsolatba lépni Istennel, ettől képes az ember tudatában lenni Istennek. Amikor pedig a szellem belépett abba a testbe, nem csak a test kelt életre, hanem egy harmadik elem is létrejött, ez pedig az emberi lélek. A szellemünkkel tehát kapcsolatba léphetünk Istennel, a testünkkel kapcsolatba léphetünk a körülöttünk lévő világgal, a lélekkel pedig kapcsolatba léphetünk saját magunkkal. Ez tehát az ember felépítése.

Miután pedig Isten megalkotta az embert, a föld minden állatát és az ég minden madarát eléje hozta. Azt mondja az Ige, hogy az ember mindezeknek az állatoknak és madaraknak nevet adott, de nem találta meg a hozzáillő társát, aki olyan lenne, mint ő. Ezért Isten álmot bocsátott rá, és megoperálta, tulajdonképpen ez az első feljegyzett operáció a Bibliában. Ez azonban fájdalommentesen zajlott, Isten álmot bocsátott az emberre, majd kivett belőle valamit. Az Igében ma azt olvassuk, hogy egy oldalbordát vett ki belőle, de az eredetiben csak azt mondja, hogy valamit kivett az emberből. Ebből a valamiből Isten egy asszonyt formált, majd odavezette őt az emberhez, aki, amint meglátta az asszonyt, így kiáltott fel: „ez csontomból való csont, testemből való test” – azaz ez én vagyok. Én magam. Az ember tehát eggyé lett az asszonnyal.

Ez az első pár története. Most azonban nem az ember teremtését szeretnénk hangsúlyozni, hanem azt, hogy mit jelképez mindez. Az ember ugyanis Krisztus előképe, az asszony pedig a Gyülekezet előképe. Isten terveiben tehát a Gyülekezetnek eggyé kell válnia Krisztussal. Valami Krisztusból jön ki, és Őbelé tér vissza.

Van egy nagyon fontos alapelv az Igében: csakis ami Krisztusból való, csak az térhet vissza Krisztushoz, és lehet vele eggyé. Ha valami nem Krisztusból ered, bármennyire jó is legyen, nem térhet vissza Hozzá, és nem lehet eggyé Vele.

Tehát egy szellemi alapelvet látunk itt: Isten azt akarja, hogy Krisztussal legyünk eggyé. De csak az lehet eggyé Krisztussal, ami Belőle származik. Semmi, ami bennünk van, ami természeti, ami az énünkből ered, nem tud Krisztussal egyesülni. Isten Krisztust helyezte belénk, és csak ami Őbelőle fakad az életünkben, az térhet vissza Hozzá, az válhat eggyé Vele. Mindannyiunknak meg kell értenünk ezt a nagyon fontos alapelvet.

Ha az embereket nézzük, sok bűnt, sok rossz dolgot láthatunk, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó is az emberben. De hiába van jó, ha az nem Krisztusból ered, nem térhet vissza Hozzá, nem lehet Vele eggyé. Tartok tőle, hogy a kereszténységben ma nem látjuk ezt az alapvető elvet. Azt gondoljuk, hogy csak ami rossz, azt kell megtagadnunk, de bármi, ami jó az emberben, az visszatérhet és eggyé lehet Krisztussal – ez azonban nem így van. Mert a Biblia nagyon világos a kezdettől fogva, hogy csak az, ami Krisztusból ered, az mehet vissza és válhat eggyé Krisztussal. Csak amit Krisztustól kaptunk, tőle vettünk el, az térhet vissza és lehet vele eggyé.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy a bűneink nem egyesülhetnek Krisztussal, és ezért megvalljuk a bűneinket az Úr előtt, és elfogadjuk a megváltást, azt, hogy az Úr Jézus, amikor a keresztre ment, a testében hordozta a mi bűneinket, és megbocsátást szerzett a bűneinkre. Sajnos nem látjuk tisztán a másik alapvető elvet, hogy semmi, ami magunkból való, legyen bár jó a saját szemünkben, nem térhet vissza Istenhez. Mindennek, ami belőlünk van, mennie kell – és ez egy alapvető elv a Bibliában.

Tehát amikor először hittünk az Úr Jézusban, mit tettünk? Nem a jó dolgainkat vallottuk meg Istennek, hanem a bűneinket. Mert hittük, hogy azok a bűnök nem lehetnek eggyé Krisztussal. De ahogyan éltük tovább a keresztény életünket, elkezdtük meglátni, hogy nem csak a bűneinket kell megtagadnunk, hanem saját magunkat is. Amikor tehát Pál megtapasztalásához érkezünk, aki emberi szemmel nézve jó ember volt; a legjobbak egyike, mert szigorú judaizmusban nevelkedett, és mindent megtett, hogy betartsa a Törvényt; Gamáliel tanítványa, korának legnagyobb rabbija volt, farizeus. Ma nagyon rossz benyomást kelt ez a szó, mert az Úr Jézus azt mondta, „ti képmutatók”! A mi felfogásunk a farizeusról, hogy az egy képmutató valaki. Saul azonban nem ilyen volt, ő igazi farizeus volt. A Filippi levélben azt mondja, farizeusok farizeusa voltam – ő tényleg komolyan gondolta, minden erejével próbálta a Törvény minden betűjét megtartani, és rajongott a Törvényért. Mégis arra jött rá, hogy távol van Istentől.

Istennek hála, hogy Ő ismeri a szíveket. Amit Saul tett az szörnyű volt, mert üldözte a keresztényeket. Férfiakat, nőket, sőt gyermekeket hurcolt a zsinagógákba, börtönözte be és ítélte el őket. Amikor pedig Istvánt megölték, ott volt, és őrizte azok ruháját, akik Istvánt megkövezték – azaz egyetértett velük.

Istennek hála azonban, hogy úton Damaszkuszba, ahová üldözni ment a keresztényeket, az Úr megjelent neki. Pál az arab sivatagba ment, és ott három évet töltött magányosan, és újraolvasta a Bibliát az újonnan nyert világosságban. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a sivatagi évek alatt tapasztalta-e meg a Róma 6-7-8-ban írtakat. Pál hitt az Úr Jézusban, mint Megváltójában; megbocsáttattak a bűnei; és ott kezdett ráébredni a saját énjére. Ezért a Róma 6-7-8 Pál saját tapasztalata. Ismerte a Törvényt és követni akarta azt, de felfedezte, hogy van benne valami, ami Isten ellen lázad. A saját énje.

A Róma 7-ben azt látjuk tehát, hogy Pál azt mondja, ismerem a Törvényt, a Törvény jó, és én meg akartam tartani a Törvényt, amikor azonban meg akartam tartani, egy másik erőt találtam magamban, amely a másik út felé húzott. Ez pedig nem más tehát, mint az én.

Testvérek, a szellemi tapasztalatainkban át kell mennünk ezen. Ha figyelmesen olvassuk az Igét, láthatjuk, hogy a megváltásunk három részből áll. Amikor először megbántuk a bűneinket és hittünk az Úr Jézusban, a szellemünknek üdvössége lett. A szellemünk halott volt a bűnök és törvényszegések miatt, amikor azonban hittünk az Úr Jézusban, Ő megelevenítette a szellemünket az életre. Új szellemet kaptunk, és ebben a szellemben Isten Szelleme vett lakozást. Miért? Mert Ő van ott a mi új szellemünkben, és gondoskodik róla, hogy Krisztus élete a szellemünkben növekedjen. Ez a bennünk lakozó Szent Szellem munkája. A szellemünk üdvössége tehát múlt idejű; megtörtént, megtapasztaltuk.

Azonban a 2Korinthusban azt találjuk, hogy létezik a lélek üdvössége is. A lelkünknek is megmenekülésre van szüksége. A lélek üdvössége pedig a jelenben zajlik. Tehát miután hittünk az Úr Jézusban, egészen addig, amíg el nem ragadtatunk Isten jelenlétébe, ezalatt az időszakban, a jelen időben zajlik a lélek megmenekülése. Az üdvösség munkálása folyamatos az életünkben. Naponként megtapasztaljuk a lelkünk megmentését. Hogyan? Az Ő betakarásával. A szellemünkben Krisztus lakozik – de a lelkünkben az énünk lakozik. Tehát folyamatos az összeütközés, a konfliktus a szellemünk és a lelkünk között.

Ezért meg kell tanulnunk, hogyan tagadjuk meg önmagunkat. Az Úr Jézus azt mondta, meg kell tagadnotok önmagatokat ahhoz, hogy kövessetek engem. Ha szeretjük az énünket és megtartjuk, akkor el fogjuk veszíteni azt. Ha azonban Őérte készek vagyunk elveszíteni az énünket (az életünket), megnyerjük azt az örökkévalóságnak. Testvérek, ezért az üdvösség folytatódik. Nem elég, hogy üdvösségünk van, megmenekültünk, és kész.

Egyesek azt mondják, ha a két lábam ott van a mennyben, azzal én megelégszem. Lehet, hogy te igen, de vajon Krisztus is? Isten nem elégszik meg, ha nem tanuljuk meg megtagadni önmagunkat, és követni az Urat. Ez tehát a mostani üdvösség.

Testvérek, mindannyian végigmegyünk ezen a folyamaton ma. A saját életünk tapasztalataiban is megláthatjuk, hogy folyamatos konfliktus van az énünk és a bennünk lakozó Krisztus között. Hacsak nem tanuljuk meg megtagadni magunkat, nem vesszük föl a keresztet, és nem követjük az Urat, nem fogjuk tudni megmenteni a lelkünket.

Testvérek, amikor az Úr eljön, mindannyian meg fogunk jelenni az ítélőszéke előtt. Azok, akik készek voltak elveszíteni a saját lelküket, azokat megjutalmazza az ezeréves királysággal, ahol Krisztussal uralkodhatunk. De ha szeretjük a lelkünket ma, és a magunk útját járjuk, ahelyett, hogy a kereszt útján járnánk, elveszítjük a lelkünket, azaz kívül leszünk azon a királyságon. A Biblia azt mondja, ott lesz sírás és fogcsikorgatás – ez pedig a bűnbánat jele. Bűnbánatot fogunk tartani, mert nem hallgattunk az Úrra.

Hála Istennek azonban, hogy végül teljesen meg fogunk menekülni: szellem, lélek és test.

Testvérek, ma még a mi halandó testünkben vagyunk, gyengeségeink vannak, de egy napon ez a halandó test halhatatlanságot ölt. Nem lesz semmilyen több betegség, gyengeség; a testünk átváltozik szellemi testté, és ezzel a szellemi testtel fogjuk tudni élvezni az örökkévalóságot. A Biblia azonban azt mondja a Mt 24-ben, hogy az Úr eljövetelekor ketten őrölnek egy malomban – azaz reggel van; ketten dolgoznak a mezőn – azaz délidő van; és ketten lesznek egy ágyban – azaz éjjel van; mivel a föld gömbölyű. Az Úr eljövetelekor tehát lesz, aki alszik, lesz, aki dolgozik, más pedig őröl. Szoktam mondani a testvéreknek, ne féljetek aludni menni, mert az Úr tudja, kit kell felvinni, kit kell itthagyni. Ha nem mész aludni, az nem garantálja, hogy fel is visznek. Menjél, feküdj le, és aludj jól, az Úr tudja, ki áll készen az eljövetelére. Egyet felvisz, a másikat otthagyja. Az, akit felvisz, az lesz, akiben tetszését lelte, aki megelégítette az Ő szívét, aki várt Rá. Akik maradnak, azok, akik még mindig saját magunknak élnek.

Az Úr eljön, testvérek. Bármelyik pillanatban eljöhet. Nincs több előzetes figyelmeztetés! Amikor tanulmányozzuk a próféciákat, megpróbáljuk kitalálni, melyik próféciának kell először beteljesednie, melyet majd másik próféciák követnek, de az az igazság, hogy már az Úr eljövetele előtti összes prófécia beteljesedett. Vannak más beteljesülendő próféciák, de azok az Úr eljövetelekor és utána fognak beteljesedni, nem előtte. Bármikor eljöhet az Úr, testvérek. Készen vagyunk-e rá? Magához ragad, vagy itthagy bennünket?

Akik elragadtatnak, Krisztussal fognak uralkodni a Millennium alatt. Azok azonban, akik hátrahagyatnak, kívül lesznek a királyságon, sírnak és a fogukat csikorgatják a bűnbánat miatt. De Istennek hála, amit Ő elkezdett, azt mindig be is fejezi. Más szóval, végül az örökkévalóságban minden hívő tökéletességre jut, és uralkodunk vele az örökkévalóságban. De testvérek, ezer év nagyon hosszú idő! Néhány óra, nap, vagy év saját magunknak élés nem összehasonlítható ezer évvel!

Legyünk hát készen, testvérek, az Úr bármelyik pillanatban eljöhet, ne várjunk semmilyen prófécia beteljesülésére az eljövetele előtt! Bármelyik pillanatban eljöhet. Készek vagyunk rá? Ez a kérdés.

Könyörüljön az Úr mindannyiunkon. Konferenciákon szoktam mondani a testvéreknek, hogy ha most jönne az Úr, ebben a percben, remélem, ez a hely kiürülne teljesen, és senki nem maradna hátra. És ugyanez a reménységem most is mindannyiunk számára. Ha az Úr most jönne el, testvérek, remélem, hogy ez a hely kiürülne. Ez a mi áldott reménységünk. Segítsen bennünket az Úr, és ne hagyja, hogy elégedettek legyünk, igyekezzünk a cél felé, míg meglátjuk Őt szemtől szemben.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te eljössz, és hogy a Tieidért jössz. Drága Urunk, kegyelmed által, reméljünk, hogy mindannyian kész leszünk minden nap, minden órában, hogy amikor Te eljössz, Magadhoz ragadhass bennünket. Ne hagyd egyikünket sem, hogy annyira énközpontúak legyünk, és saját magunknak éljünk, hogy amikor eljössz, hátra kell, hogy hagyj bennünket. Könyörüljön az Úr mindannyiunkon, és könyörülj rajtunk. Tiéd legyen a dicsőség! A Te nevedben, ámen.

Az utolsó két menyegző az Igében – Stephen Kaung

Forrás: The Last Marriages In Scripture

Jel 19,6-9:  És hallottam valami nagy sokaság szavát, mely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és az erős mennydörgés hangja: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti. És azt mondta nekem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És így szólt: Ezek Isten igaz beszédei.

Jel 21,1-7: És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki a trónon ült, ezt mondta: Íme, mindent újjá teszek. Így szólt: Írd meg, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak. És azt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.

Jel 22,1-5: És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy összejöhettünk itt ma délelőtt. Köszönjük, hogy meghívtál az asztalodhoz bennünket. Köszönjük az üdvösséget, és mindazt a jót, amit adtál nekünk. Urunk, most hálás szívvel hozzád jövünk. Nekünk nincs érdemünk, egyedül Te vagy, aki méltó. Ahogy a jelenlétedben imádkozunk, hogy a Szellemed áradjon közöttünk, kérlek, nyisd meg a szívünket, a szemünket, és hozd el az Igéd valóságát, hogy megdicsőíthessük a neved. A Te kezedbe tesszük ezt az időt, és Szellemed végezze munkáját Isten dicsőségére. Ámen.

Néhány héttel ezelőtt már beszéltünk róla, hogy ha a Bibliát az elejétől a végéig olvassuk, azt fogjuk látni, hogy egy menyegzővel kezdődik, és egy menyegzővel is végződik. Persze nem a mostani világ szerinti menyegzőről beszélünk, hanem a szellemi menyegzőről, az Isten és ember egyesüléséről.  Mert ez Isten célja.

Az elején Ádám és Éva házasságában nyerünk bepillantást az Isten és ember egyesülésébe. Az alapelv nagyon egyszerű. Csakis az, ami Istenből való, térhet vissza Istenhez, és egyesülhet vele. Bármi, ami nem Istenből való, nem egyesülhet Istennel. Tehát csak ami Krisztusból van, az egyesülhet Krisztussal; csak az lehet Vele eggyé. Mennyire fontos tehát, hogy szellemi életünkben a Krisztus legyen a minden, ne mi magunk, mert végül csak az egyesülhet Istennel. Az életünkben ezért Isten nagyon sokat munkálkodik, mert nem csak a bűneinket kell a Bárány vérének eltakarnia, hanem az ént is bennünk, mert annak is pontot kell tenni a végére – azért tehát, hogy Krisztus legyen bennünk, és ne mi magunk. Csak ami Krisztusból van, az térhet vissza, és egyesülhet Krisztussal.

Ma délelőtt szeretnénk a Biblia utolsó lapjaihoz menni, ahol meglátjuk majd, hogy ott újra menyegzőkről van szó. Amikor a 19-22. részekig olvassuk, ezekben a Bárány két menyegzőjét látjuk meg. Egyről vagy kettőről van szó? Ha gondosan olvassuk, látni fogjuk, hogy két menyegző van. Miért? Mert a 19-ben leírt menyegzőkor a Millennium, az ezeréves királyság kezdődik. Amikor azonban a 21-22. részt olvassuk, azt látjuk, hogy azzal a menyegzővel az örökkévalóság kezdődik. Ez a két menyegző tehát ezer évre van egymástól. A 19-ben található menyegző az, amelyik a Millenniumkor kezdődik, a 21-22-ben lévő pedig a Millennium végén, az örökkévalóság kezdetén található.

Azt látjuk tehát, hogy még az örökkévalóság előtt el fog jönni a Millennium, az ezeréves uralom. Ennek a korszaknak a vége után, az elkövetkező kor az ezeréves királyság lesz, az alatt pedig lesz egy házasság.

De vajon ki a menyasszony? Ez nagyon fontos kérdés. Amikor a 19. rész, 7. verset olvassuk: „Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti” („a gyolcs ugyanis a szentek megigazulása” – Kecskeméthy ford., „a szentek igazsága” – Masznyik, „a szentek igazságos cselekedetei” – Károli).

Itt látjuk, hogy a menyasszony az, aki ragyogó, tiszta gyolcsba öltözött, mert a gyolcs a szentek igazságosságait jelenti. Itt nem arról beszél, hogy Krisztus a mi igazságosságunk, hanem itt a szentek igazságosságairól van szó. Ez nagy különbség! Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr lesz a mi igazságosságunk. Nincs saját igazságunk, mi bűnösök voltunk Isten szemében. Amikor azonban hiszünk az Úr Jézusban, ha elfogadjuk az Ő vérét, azt fogjuk találni, hogy Krisztus lesz a mi igazságosságunk Isten előtt. Más szóval, Őmiatta állhatunk meg Isten előtt. Mielőtt Jézusban hittünk volna, nem állhattunk meg Isten előtt, mert ha eléálltunk volna, halállal sújtott volna minket a bűneink miatt. De Istennek hála, ha hittünk az Úr Jézusban, a bűneink megbocsáttattak, és Krisztus lett a mi igazságosságunk Isten előtt. Megállhatunk Isten előtt, mert Krisztus betakar minket.

Tehát azt látjuk itt, hogy a fehér gyolcs, ami ragyogó és tiszta, az a szentek igazságosságait jelenti; nem Krisztus igazságosságát, hanem a szentek igazságosságait. Ez egy másik igazságosság. Mit jelent ez? Azt, hogy miután igazzá váltunk Isten előtt Krisztus Jézusban, egy másik ruhára is szükségünk van, és hogy az a másik ruha a mi menyegzői ruhánk. Ez a ruha pedig az első ruhán van, ami Krisztus, a mi igazságosságunk. Ez pedig a szentek igazságosságai.

A tékozló fiú, amikor visszatért, az atya első dolga volt, hogy szép ruhát adjon rá. Ez Krisztus igazságosságát jelenti. De miután hazaértünk, miután felöltöttük Krisztust, a mi igazságunkat, Isten kegyelméből, az Isten akarata, hogy kifejlesszük az igazságosságot az életünkben, amelynek neve a szentek igazságosságai.

A Zsolt 45-ben is egy menyegzőt látunk. A 14. vers: „Csupa ékesség a király leánya odabent, arannyal van bevonva ruhája.” Ez a szűz öltözete, ez Krisztus öltözete. Nem állhatunk meg Isten előtt saját magunkban. Egyedül úgy állhatunk meg Isten előtt, ha Krisztusba öltöztünk. Ő az arany ruha. Mert az arany az Igében mindig Istent jelenti. Tehát, amikor Istenhez jövünk, Krisztusba öltöztünk, és ez az első öltözetünk a 14. versben. Amikor azonban tovább olvassuk, a 15. verset: „Hímes öltözetben viszik a királyhoz, társai, a szüzek vonulnak utána; eléd vezetik őket.” Tehát, miután fel lett öltöztetve aranyba, utána fel kellett vennie egy másik öltözetet is, a menyasszonyi ruháját, amely egy hímes öltözet.

Testvérek, látjuk a különbséget? Az első ruhája arany, ami Krisztust jelképezi, aki a mi igazságunk, nélküle nem állhatunk meg Isten előtt. De ha Krisztushoz akarunk hozzámenni, menyasszonyi ruhára van szükségünk, és az hímes öltözet. Tudjuk-e milyen a hímzés? Amikor az asszony elkezd hímezni, azt látjuk, hogy ez egy nagyon unalmas, aprólékos munka, mert türelmesen öltöget, egyik öltést a másik után, míg végül ki nem hímezi a ruhát. Ezt tehát Szent Szellem türelmes munkáját jelenti. A Szent Szellem, miután hiszünk az Úr Jézusban, türelmesen hímezi az életünkbe a menyasszonyi ruhánkat.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Miután hittünk az Úr Jézusban, miután megállhatunk Isten előtt, a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, hímző munkát végez az életünkben, a naponkénti járásunkban. Öltésről öltésre, türelmesen, anélkül, hogy feladná, folyamatosan öltöget, míg nincsen kész a hímzett ruhánk. És ennek a ruhának a neve a szentek igazságosságai.

Nézzük meg az igazságosság szót, amely itt többesszámban van. Nem az első ruha, amely Krisztus igazsága, ami egyes számban áll. Ez az igazságosság viszont többesszámban van. Más szóval, ezek azok az igazságos cselekedetek, melyeket a Szent Szellem munkájával az életünkben, vele együttműködve megvalósítunk az életünkben. Olyan ez, mint a hímző munka, öltésről öltésre, a Szent Szellem naponként munkálkodik bennünk, hogy beleszője Krisztust az életünkbe. Így hát minden, amit élünk, többé nem mi vagyunk, hanem Krisztus, aki él bennünk.

Pál apostol azt mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. És hogyan él Ő bennünk? A Szent Szellem munkálkodása által. Miért lakozik bennünk a Szent Szellem? Mit végez Ő bennünk? Amikor olvassuk az Igét, azt fogjuk látni, hogy a bennünk lakozó Szent Szellem egyetlen dolgot munkál – és az Ő munkája nem más, mint az életünkbe ölteni, varrni Krisztust. Ez türelmet igénylő munka, mert gyakran lázadunk a Szent Szellem ellen. A mindennapi életünkben tehát a bennünk lakozó Szent Szellem türelmesen munkálja Krisztust bennünk. Bármi, ami nem Krisztusból van, azaz, a saját énünkből való én-élet, nem Krisztus-élet, azt Ő megmutatja nekünk, megérint bennünket, rámutat ezekre a dolgokra, és ha mi együttműködünk Vele, és készek vagyunk a belső Szellem hangjára hallgatni, akkor azt fogjuk találni, hogy hímzés kerül ránk. És testvérek, rájövünk, mennyire türelmet igénylő munka ez.

Miután hittünk az Úr Jézusban, mindaddig, amíg a földön élünk, nem vagyunk egyedül a mindennapjainkban. Azt keressük, hogyan lehetnénk Krisztushoz hasonlóvá, de mi magunk nem vagyunk képesek erre. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakozik, Ő munkálkodik bennünk. Ő mondja meg nekünk, mi van Krisztusból és mi nem. És ahogy munkálkodik bennünk, és emlékeztet bennünket erre, ha együttműködünk, ha hallgatunk a Szent Szellem belső hangjára, és készek vagyunk rá, hogy foglalkozzon velünk, akkor naponként, lépésről lépésre, ameddig csak élünk, azt fogjuk találni, hogy fokozatosan megszabadulunk a régi énünktől, és hímzett ruhába öltöztetünk, a menyasszonyi ruhánkba.

Testvérek, ezért nagyon fontos, hogy miután megmenekültünk és üdvösségünk lett, amíg csak élünk, minden nap meg kell tapasztalnunk ezt a hímző munkát. Néha, miután megmenekültünk, nem érdekel bennünket, hogyan élünk, mert azt gondoljuk, hogy biztosított az utunk a mennybe. De testvérek, ha így gondoljuk, akkor ezt nagyon félreértettük. Miért? Igaz, ha hiszünk az Úr Jézusban, Ő a mi Megváltónk, és meg is fog menteni végül. Igaz tehát, hogy egy napon ott lesz a helyünk a mennyben. De testvérek, ez nem ilyen egyszerű! Mert mi van a naponkénti járásunkkal a földön? Lehetünk-e keresztényekként gondatlanok a mindennapi életünkben, azt gondolva, hogy hiszen üdvösségünk van, hát nem elég ez?  Mint néhányan mondják, ha a két lábam bent van a mennyben, én azzal megelégszem.

Testvér, lehet, hogy te megelégszel, de Isten nem. Mert Isten gondolata az, hogy Krisztushoz válj hasonlóvá! Ő azt akarja, hogy Krisztus legyen az életünk. Tehát minden, ami bennünk van, ami nem Krisztus, azt a Szent Szellem meg fogja mutatni. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltuk ezt: mielőtt üdvösségre jutottunk, szívesen jártunk bizonyos helyekre, de miután üdvösségünk lett, azt találtunk, hogy amikor arra a bizonyos helyre akartunk menni, a szívünkben valaki azt mondta: most, hogy keresztény vagy, gondolod, hogy helyes egy hívőnek egy ilyen helyre mennie?

Vagy olyanok vagyunk, aki szeret dicsekedni, és amikor dicsekszünk, az jó érzéssel tölt el. De miután üdvösségre jutottunk, és ugyanezt csináljuk, hogy dicsekszünk, különbséget látunk. Miért? Mert a halk és szelíd hang bennünk azt mondja: „Tényleg igaz, amit mondasz, vagy nem?” De ha továbbra is folytatjuk a dicsekvést, hogyan érezzük magunkat utána? Korábban jó érzésünk volt a dicsekvés után, de most rosszul érezzük magunkat, mert érezzük, hogy valami helytelent tettünk. A Szent Szellem munkálkodik bennünk. Ő úgy munkálkodik, hogy Krisztus legyen a mindennapi életünk. Ahogyan Pál mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.

Hogyan lehetséges ez, hogy többé nem én élek? A titok a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, Ő vezet bennünket; vezérel és megmondja, mi nem Krisztusból való az életünkben, és segít nekünk, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus lehessen az életünk.

Testvérek, számunkra, akik hittünk az Úr Jézusban, ez még nem a történet vége. Ez csak a kezdete a keresztény életünknek. A naponkénti járásunkban a Szent Szellem munkálkodik. És Ő hűséges. Kis dolgokkal kezdi az életünkben, mert tudja, hogy ha nagy dolgokkal kezdené, nem lennénk képesek elhordozni. Kis dolgokkal kezdi, helyekkel, ahová járunk, dolgokkal, amiket rendszerint teszünk, a szavainkkal. Megtapasztaltuk ezt mindannyian. A gond azzal van, hogy hallgatunk-e rá vagy sem? Ha nem, és ezt sokszor elkövetjük, fokozatosan a szelíd és csendes hang egyre halkabb és halkabb lesz, míg végül nem is fogjuk többé meghallani. Ez nem azt jelenti, hogy nem szól, mert szól, mert ő hűséges, de mi nem halljuk meg. Ha így élünk, mi lesz az eredménye? Megmenekülünk, de nem készül el a menyasszonyi ruhánk.

Mit jelent ez? Azt, hogy amikor az Urunk visszatér, nem lesz miénk annak kiváltsága, hogy hozzámehetünk feleségül a Millennium idejére. Emlékszünk a tíz szűz példázatára. A Máté 25-ben tíz szűzről van szó. A szűz az Igében azt jelenti, hogy valaki Krisztusnak szentelte magát. A tíz szűznek pedig van mécsese. A mécses az életet jelenti, mert van olaj a mécstartóban, és a mécses ég. Mindannyian elmennek, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. De a Vőlegény késik, és ők mind elalszanak. Ez azt jelenti, hogy mind meghalnak. Ez a tíz szűz azokat a keresztényeket jelenti, akik Krisztus visszajövetele előtt haltak meg.

Ha a Mt 24-gyel együtt olvassuk, azt látjuk, hogy mint Noé napjaiban, olyan lesz Isten Fiának eljövetele, és amikor eljön, ketten őrölnek egy malomban, ketten lesznek egy mezőn, ketten alszanak egy ágyban – itt nem hat ember van, hanem kettő. Miért? Mert a föld gömbölyű, és valahol kora reggel lesz, máshol délidő, megint máshol pedig éjszaka. Tehát két emberről van itt szó, és a kettő azokat a keresztényeket jelenti, akik az Úr visszajövetelekor élnek a földön.

Az Úr pedig ismeri a szellemi állapotunkat, hogy felkészültünk-e Rá, vagy saját magunknak élünk. Amikor tehát eljön, úgy jön el, mint tolvaj. A tolvaj nem kürtöltet maga előtt, mikor jön. Pontosan tudja, mikor nem vagyunk készek, és hirtelen eljön. A tolvaj sose azért jön, hogy a szemetünket elvigye. Azt szoktam mondani, hogy ha a tolvaj azért jön, hogy elvigye a szemetet, akár minden este is jöhetne. Sajnos, ha a tolvaj jön, mindig a kincsünkért jön. Ő tudja, hogy hol van a kincsünk. És ha megszerezte a kincsünket, mire észrevesszük, már el is ment.

Az Úr Jézus úgy fog eljönni, mint a tolvaj. Ő ismer bennünket, tudja, ki él valójában Őneki és ki nem. És azok, akik neki élnek, azokat magához veszi, és akik nem, azokat hátrahagyja. Azoknak pedig, akik hátramaradtak, azoknak át kell menniük a nagy nyomorúságon. Ők is megváltottak, keresztények; a nagy nyomorúság pedig egy újabb lehetőség a számukra, hogy győztesek legyenek. Mert a nagy nyomorúságban is lesznek olyanok, akik fölébrednek, és rájönnek, mi történt, és elkezdik valóban, tiszta szívből keresni az Urat. Tehát itt még van esélyük néhányaknak, hogy győztesek legyenek. Azt mondom tehát, hogy ez Isten irgalma.

A tíz szűz tehát mindazokat a keresztényeket jelenti, akik már meghaltak. Mindannyian kimentek találkozni a Vőlegénnyel, mert késett. Majd egy hang hallatszott: a Vőlegény jön, erre mind fölébredtek – ez azt jelenti, hogy mindenki föltámad. 1Thessz 4: Mindannyian föl fognak támadni, de különbséget látunk: az okosaknak ráadásban is van olajuk a korsóban, ahonnan tudnak önteni a mécsesbe, az ég, és ezért mind oda tudnak menni, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. Az ostobák azonban, mivel nem volt a korsójukban ráadás olaj, mert az edényüket a ráadás Szent Szellem helyett más dolgokkal töltötték meg, olyanokkal, amiket fontosnak találtak, ki lesznek vetve a külső sötétségre az ezeréves királyság ideje alatt.

Testvérek, szükségünk van menyasszonyi ruhára! Emlékszünk egy másik példázatra, amikor a Király a fia menyegzőjét elkészíti, sok embert meghív, ám amikor azok visszautasítják, azt mondja, menj az utcákra, a sántákhoz, és kényszerítsd az embereket bejönni, míg meg nem telik a ház. Be is jönnek, és meglátja, hogy az egyiknek nincs menyegzői ruhája. Más szóval, a Király minden vendégnek készített menyegzői ruhát, de az egyik azt gondolta, hogy a saját ruhája elég jó, és nincs szüksége rá, hogy a Király csináljon neki másikat, és úgy jött el, a sajátjában, ahogy volt. Ezért pedig kidobták a külső sötétségre.

Testvérek, ne gondoljuk, hogy ha mert hittünk az Úr Jézusban, utána is úgy élhetünk, ahogyan szeretnénk! Ne feledjük el, hogy miután üdvösségünk lett, az utána való életünkben van lehetőségünk rá nekünk is, hogy elkészüljön a menyegzői ruhánk. Együtt kell működnünk a bennünk lakozó Szent Szellemmel, és megtanulni, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus töltsön meg bennünket.

Azt látjuk tehát itt, hogy szükségünk van a menyegzői ruhára, és ez a ruha a szentek igazságos cselekedetei. Miért? Mert a mi igazságosságaink összegyűlnek az életünk során. A helyes dolgot cselekedjük mindig Isten előtt! Engedjük a Szent Szellemet, hogy megérintsen bennünket, megszabadítson saját magunktól, és Krisztus Jézussal töltsön meg. Ez a menyegzői ruhánk, ez a hímzett ruha.

Drága testvéreim, nagyon fontos a keresztény életünk a földön. Naponként mindannyian készítjük a menyegzői ruhánkat. És hála Istennek, ha Ő ma jönne, és elkészült a ruhánk, egyesülhetünk Krisztussal a Millennium idejére. A Biblia azt mondja: uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig.

Lehet, hogy hosszú ideig élünk, mint én is, ha a száz évet is megérjük – de hasonlítsuk össze ezt az ezerrel! Szinte semmi ahhoz képest. Legyünk okosak, és ne ostobák, hogy csak arra gondoljunk, hogy jól érezzük magunkat pár évig, és lemaradjunk az ezer éves uralkodásról!

A 19. fejezetben tehát egy menyegzőt látunk, amellyel az Ezeréves Királyság kezdődik. Azok pedig, akik ott vannak, uralkodni fognak Krisztussal ezer évig. Utána a 21-22. fejezetben látunk egy másik menyegzőt, a Bárány másik menyegzőjét. Ha gondosan olvassuk, látjuk, hogy ez a menyegző az új égben és új földön van. A régi ég és régi föld el fog múlni, az ezer évnek vége. Ezután pedig az örökkévalóság jön el. Az eljövendő örökkévalóságban pedig az Új Jeruzsálemet látjuk, a város alapjain a 12 apostol neve áll, míg a 12 kapuján Izrael 12 törzsének neve. Mit jelent ez? Azt, hogy az örökkévalóságban Isten minden munkája, melyet a korszakokon át végzett, össze lesz gyűjtve, egybe lesz foglalva abban az Új Jeruzsálemben. Isten munkájából semmi sem fog elveszni. Nem csak az összes keresztény lesz itt – mindazok, akik valóban hittek az Úr Jézusban, ők mind ott lesznek az Új Jeruzsálemben –, hanem az izraeliták is mind ott lesznek. Azaz ott lesz Isten minden munkája, melyet az évezredeken át végzett. Hála Istennek, hogy mindenkinek ott lesz az Ő és az Atya neve a homlokán, és mind uralkodni fognak Krisztussal az örökkévalóságig.

Még tehát azok is, akik elveszítették az ezeréves királyságot, és a külső sötétségre vettettek, sírás és fogcsikorgatás között – ami bűnbánatot jelent, és valamilyen fegyelmezést a külső sötétségben. Nem tudjuk, mi történik ott, csak azt, hogy Isten mindig pozitív és sohasem negatív! De azt tudjuk, hogy a sötétség után megtérnek bűneikből, és Isten eljön hozzájuk, mert a Róma 8-ban azt látjuk, hogy akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti. Senki sem fog elveszni, az örökkévalóságban mindenki össze lesz gyűjtve Isten dicsőségére. Ezt találjuk tehát az Igében, és remélem, hogy ez bátorít mindannyiunkat.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a kegyelmedet és irgalmadat, mely örökkévaló. Köszönjük, hogy ha egyszer elhívtál, munkálkodni fogsz bennünk, míg elhatározásaid teljesen meg nem valósulnak. Urunk, ne hagyd, hogy elégedettek legyünk, add, hogy teljesen együttműködjünk a Te Szent Szellemeddel bennünk, hogy ne saját magunknak éljünk, hanem Neked, mindaddig, amíg itt vagyunk a földön. Imádkozunk, hogy amikor visszatérsz, senki se maradjon hátra, hanem mindenkit magaddal vihess. Urunk, ez a szívünk vágya. A Te nevedben kérünk. Ámen.

 

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 7. rész

ELŐRE TUDÁS ÉS ELŐRE ELRENDELÉS

Amint a mindörökre megváltott Izrael átkerült a Vörös-tenger feltámadás felőli oldalára, a nép a Kánaánba való belépését is előre megünnepelte. Énekükben a múlt idők sorozata (2Móz 15,13-15), és a jövővel kapcsolatos bizonyosságuk (16-18. v.) megragadó: „Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál; Összeterelted erőddel szentséged enyhelyére. (…) Beviszed, és elülteted őket” (Kecskeméthy ford.).

Nincs „ha”, nincsenek feltételek, nincs bukáslatolgatás: sem a nép, de még az egyének szintjén sem merül ez fel. Az akkor és ott éneklők a bemenetelről úgy zengenek, mintha már ott lennének az országban. A valóságban azonban a jelenlevő és énekelő hatszázezres tömeg elbukta a bemenetelt a hitetlenség és az engedetlenség miatt (Zsid 3,18; 4,6).

Alakilag és tartalmilag párhuzamos ez a szakasz a Róma 8,28-30-cal: „mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte (…) akiket pedig előre elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulná tett, azokat meg is dicsőítette” (Vida ford.). Itt is sorozatos múlt időket látunk, valamint, hogy az Ige az összes megigazított megdicsőítését bármilyen bukásra való utalás nélkül jelenti ki. Azonban a korábbiakban bemutatott feltételes szakaszok sokasága egyértelművé teszi a mennyei örökség elveszítésének lehetőségét, ahogyan az izraeliták közül is oly sokan elveszítették a földit – és valóban, ugyanebben a 8. részben, a 17. vers a Krisztus dicsőségében való részesülést már feltételesként állítja elénk: „(…) az Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örököstársai, ha tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőíttessünk” (Masznyik ford.).

Isten Igéjének az a jellegzetessége, amelyet itt látunk, rendkívüli jelentőségű. Amikor valamiről Isten szándékának és céljának szemszögéből beszél, akkor az állítás az adott cél minden alanyára vonatkozik, minden egyéb eshetőség megemlítése nélkül – mivel ezek nem képezik az isteni akarat részét, bár Isten előre látja a mindentudása révén. Nem Isten elhatározásából történt, hogy a hatszázezer nem érte el Kánaánt, habár előre látta. Az előre tudás nem szükségszerűen jelent előre elrendelést is. Az ember például tudhatja esetleg előre, hogy egy tolvaj be akar törni a házába, de ez nem azt jelenti, hogy előre el is rendelte, hogy így legyen.  Ezért mondja a Róma 8,28, hogy „akiket előre ismert, előre el is rendelte”, és nem azt, hogy „ezzel elrendelte”. Ha az egyik szükségszerűen magában foglalná a másikat, akkor Isten lenne a bűn előre elrendelője, hiszen előre tudta, mi lesz.

Amikor viszont egy kijelentésbe az isteni elhívásra való emberi választ is belefoglalja az Ige, ott mindig megtaláljuk az emberi gyengeség illetve állhatatosság elkerülhetetlen tényezőit is, ezért ilyenkor a lehetséges bukás is számba kerül – az adott dolog elnyerése pedig feltételessé válik.

Mindezek alapján az 1Kor 15,23 például az előző csoporthoz tartozik: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi”, kivételekre nincs utalás; a 49. vers azonban az utóbbi csoporthoz jön: „És amint (ahogyan) viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is”. A Júdás 24-ben tehát – „aki képes titeket botlás nélkül megőrizni, és ujjongás között feddhetetlenségben a maga dicsősége elé állítani” – azt látjuk, Isten mire képes, és hogy ennek az Ő részéről semmilyen akadálya nem lehet; a 2Pt 1,10-11 azonban megteremti az egyensúlyt és a különböző kimenetelek eshetőségét, mivel így buzdít: „Ezért, atyámfiai, annál inkább igyekezzetek a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, soha meg nem ütköztök. Mert így adatik nektek bőségesen a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak örök országába való bemenetel” (Kecskeméthy ford.).

Az igazság ellenségének sajnálatosan sikeres csapdája volt rávenni a keresztényeket, hogy ezeket a különböző csoportokhoz tartozó igeszakaszokat szembenálló táborokból egymásra hajigálják, ahelyett, hogy meglátnák, hogy ezek kiegészítik egymást, és teljes összhangban vannak az Istennel és az emberrel kapcsolatos dolgokkal egyaránt.

A SZÖVETSÉG, MÉG AZ ESKÜVEL KÖTÖTT IS, VISSZAVONHATÓ

Az Ige kijelenti, hogy „még az ember által érvényesített szövetségkötést sem hatálytalaníthatja senki, sem hozzá nem toldhat” (Gal 3,15 – Vida ford.). Különösen is így van, ha a szövetségkötést esküvel erősítették meg, mert „mindent megerősít az eskü” (Zsid 6,16). Ezek a szakaszok amentén érvelnek, hogy mivel az ilyesmi az emberek közötti szerződésekben is érvényes, mennyivel inkább érvényesnek kell lennie az isteni szövetségre is! Az Úr pedig esküvel megerősített szövetséget kötött Ábrahámmal, hogy leszármazottjainak adja Kánaán földjét – mégis annak a hatszázezernek, akik Kádes-Barneánál föllázadtak, azt mondta: „megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14,34; Károli), azaz „az ígéretem visszavonását” (angolból). Így Mózes, amikor újra emlékeztetett erre a történetre, ezeket a szavakat használta: „Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ilyen esküt tett: „Senki sem látja meg ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből azt a jó földet, amelyről megesküdtem atyáitoknak, hogy odaadom” (5Móz 1,34-35).

Amit tehát Isten legelőször esküvel megígért, azt később esküvel erősítette meg, hogy nem fogja megtenni, ennek tényét pedig a zsoltáros sem mulasztja el megemlíteni (Zsolt 106,26). A 89. Zsoltárból kiderül, hogy az ezráhi Étán sem érti teljesen Isten látszólagos elpártolását. Kiemeli az Örökkévalónak Dáviddal eskü alatt kötött szövetségét, és ellentétbe állítja Izrael akkori megtapasztalásainak szomorú valóságával. Figyeljük meg a 38. versben a „mégis”-t, és a már-már szemrehányó kérdést a 49. versben: „Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?”

Hasonló példát láthatunk az 1Sám 2,27-36-ban, amikor Éli családját Isten kimetszi a papi szolgálatból. Figyeljük meg az Örökkévaló szavait a 30. versben: „Bár határozottan megmondtam (lásd 4Móz 25,10-13), hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az Úr: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak”.

Mélyreható és súlyos gyakorlati jelentőségű jellegzetességeket látunk ezekben az esetekben:

  1. Istennek a népével kötött szövetségei sohasem hagyják figyelmen kívül a nép magaviseletét és tetteit, hanem mindig függenek azoktól. Ebből a szempontból ezek a szövetségek ellentétesek a megváltatlanoknak kínált örök élet feltétel nélküli ajándékával. Isten azonban sohasem vállalkozott rá, hogy a népét a viselkedésüktől függetlenül is megőrizze a szenteknek járó kiváltságok élvezetében – egyetlen ilyen elem sem található semelyik isteni szövetségben sem. Ha a nép tehát kirívóan megszegte kötelességét, azzal az isteni ígéretektől is elvágta magát; így mondhatja az Ige az egyik szövetségről, hogy „mivel azonban ők nem maradtak meg az én szövetségemben, én sem törődtem velük, így szól az Úr” (Zsid 8,9).

Még az emberi jogrendben is a különféle viszonyokkal és vállalkozásokkal kapcsolatos szerződések is annyira igazságosan és magától értetődően tartalmaznak különféle feltételeket, hogy ezek mindig a szerződés szerves részét képezik, és nem külön kötelezettségvállalásként kell őket feltüntetni. Isten szent természetéből szükségszerűen következik, hogy morálisan nem igazolhatja a gonosztetteket azzal, hogy úgy áldja meg a gonosztevőt, mintha az teljesen egyenesen járt volna. Isten szövetségeiben mindig van utalás erre a feltételre, és még esküvel sem kötelezheti magát a Szent Isten másra. Ellenkezne a közérdekkel, ahogyan azt mondani szokás.

Ezt láthatjuk az 1Móz 18,19-ben, ahol kétszer is szerepel az „[azért,] hogy”, ahogyan a feljebb idézett szakaszokban a hatszázezerrel, Éli házával és a Dáviddal kötött szövetséggel kapcsolatban is, és ez az alapvetése az olyan igeszakaszoknak, mint pl. az 1Kor 6,9-10; a Gal 5,19-21; az Ef 5,5; a Zsid 3-4 és 6,1-8; valamint a Róma 11,17-24 szívhez szóló érvelése az olajfa ágainak kitöréséről és újra beoltásáról, ha az „ágak” hittel és engedelmességgel visszatérnek.

  1. Ha most megkérdezzük: Lehetséges-e akkor, hogy Isten szándékai és céljai ne valósuljanak meg, és szövetségei ne teljesüljenek be? A válasz az, hogy nem, soha! Az Ábrahámmal, Izraellel mint néppel, Dáviddal, Fineással kötött szövetség mind be fog teljesülni. Ábrahám leszármazottjai öröklik a földjüket mindörökre, Dávid háza uralkodik majd fölöttük, Fineás leszármazottjai, Cádók fiai lesznek a papjaik (Ez 34,15), és hasonlóképpen a nép is be fogja tölteni Isten eredeti szándékát azzal, hogy papi nemzet lesznek, Isten áldásainak közvetítői a többi nép számára (1Móz 12,3; 2Móz 19,5-6; Ézs 61,5-6).

Mindezeknek az isteni beteljesítése azonban várat magára addig, míg Izrael meg nem változik erkölcsileg a bűnbánat révén valamint a szív és az élet megújulása által, az új szövetség feltételei szerint – mert ettől válik morálisan helyessé Izrael Szentjének, hogy megáldja őket (Jer 31,31-34). A Zsid 8 pedig ugyanezt a szövetséget a jelenkor hívőire alkalmazza, ami azt jelenti, hogy ugyanazok a feltételek és kikötések állnak fenn számunkra is.

  1. A látszólagos ellentmondás feloldása Isten imént említett útjaival kapcsolatban abban a magától értetődő dologban található, hogy ahol a szövetségek teljesen megvalósulnak, nem megfelelő viselkedés esetén egyénenként mégis visszavonhatók – tehát azok, akik cím szerint kedvezményezettek lettek volna, elveszíthetik azokat a kiváltságokat, amelyek pedig elérhetők lettek volna számukra. Így veszítette el a hatszázezer izraelita egyen-egyenként a Kánaánba való belépését, habár a nép beviteléről szóló szövetség beteljesült; így teljesül be a Fineással kötött szövetség, mely szerint a családjának papsága folyamatos lesz, bár néhányan, mint Éli házának tagjai, elvesztek, és elveszítik a papságot is; és így lehetett, hogy izraeliták több generációja sem lakott soha a saját földjén a gonoszságaik miatt. Ha pedig Isten nem kímélte szándékainak és ígéreteinek eme természetes olajfaágait, bennünket sem fog kímélni, ha hűtleneknek bizonyulunk.

Meg kell figyelnünk, hogy a vétkest érő időszakos – akár halálos, akár Krisztus ítélőszéke előtt kimondott (2Kor 5,10 stb.) – ítéletek nem jelentik azt, hogy az adott személy örökre elveszett. Ez egyértelműen kiderül a korinthusi vérfertőző atyafi esetéből, ahol is a bűne miatt a teste halálával kapcsolatos fenyegetés értelme az volt, hogy a szelleme megmeneküljön az Úr Jézus napján (1Kor 5,3-5). Az ember végső sorsa a nagy fehér trón előtt dől el, azokat leszámítva, akik már korábban föltámadtak az első feltámadáskor. Az ő helyzetük bizonyossága egyértelműen kiderül abból, hogy Isten föltámasztotta őket a Messiás királyságában való részvételre.

Szintén meg kell jegyeznünk, hogy a szövetségeknek nincs közük ahhoz az elsődleges dologhoz, a Jézus vérének kiontása alapján történő, Isten előtti megigazulásból fakadó helyzethez, amelyben minden korok megváltottjai osztoznak. Ez ugyanis a kegyelem ingyenes ajándéka azoknak, akiknek semmiféle szövetségi kapcsolatuk nincs Istennel. Szövetségre olyanokkal lehet lépni, akik már megváltattak, megigazíttattak, helyreállíttattak, ezért az adott szövetség nem érinti a korábbi megigazítást, és semmilyen kihatással sincs rá. Azt az érvelést alkalmazzuk itt, amelyet a Gal 3,17-ben találunk egy másik dologgal kapcsolatban, mely szerint a korábbi ígéretet és ajándékot nem érinti egy későbbi közös ügy. Innen jön az Ézs 27,9 Szeptuaginta fordításából származó, Róma 11,27-ben található kifejezés ereje: „És ez nékik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő bűneiket” (Károli). Először a bűnök eltávolítása a törvény régi szövetsége alatt, ezután pedig az új szövetség létrehozása azokkal, akik már bocsánatot nyertek.

Isten szövetségről szóló ígérete Noéhoz, mint igazhoz szólt, de már megmenekült az özönvíztől, amikor a szövetség megköttetett vele (1Móz 6,18; 9,8). Hasonlóképpen Ábrahám is igaznak számíttatott azelőtt, hogy Isten szövetséget kötött volna vele (1Móz 15,6; 18). Izraelt Isten már hónapokkal a Sínai hegyen kötött szövetség előtt megváltotta és megszabadította. Ezért a megigazulás nem függ a megszentelődéstől, mivel annak előzetes állapota; és nem is kerül veszélybe, ha egy adott szövetség kiváltságait valaki elmulasztja élvezni. Az üdvösség örökkévalóságát semelyik itt kínált magyarázat sem vonja kétségbe.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 6. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(2. A KIRÁLY TÁRSAI)

A Zsid 3,14 fordítása [a KJV Bibliában] így szól: „We are made partakers of Christ if we hold the beginning of our confidence steadfast unto the end”, azaz: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha a kezdeti bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk”. Ezt az Igét annak tanítására használják, hogy a Krisztusban való teljes megváltásunk attól függ, hogy kitartunk-e mindvégig, azaz, hogy a végső üdvösségünk felől sohasem lehet bizonyosságunk, amíg élünk. Ez a fordítás azonban vitatható, mert nem engedi meg, hogy „Krisztust” „Messiásnak” olvassuk, vagy hogy tegyünk elé egy névelőt: „a Messiásnak”; és emiatt a vers ellentmondásba kerül azokkal a szakaszokkal, amelyek a megigazítottak örök biztonságát jelentik ki. Az a szó, hogy „részesei” [metokhosz], ugyanaz, mint a Zsid 1,9-ben a „társaid”, akik fölé Isten „fölkent Téged (a Fiút) örömnek olajával”. Isten Fiának tehát vannak „társai”. Ezek Istennek azok a fiai, akiket dicsőségre vezet, nem pedig azok, akiket csak a pusztulástól mentett meg (Zsid 2,10). A 3,14-ben Delitzsch és Rotherham „partner”-t [jelentése: társ] használ, J.N. Darby a finomabb „companions”-t [társak, szintén. Magyarul Károli, ÚF, Kecskeméthy: „részeseivé”, Vida: „részestársai”, Masznyik: „részestársaivá”, EF: „társaivá”, Csia: „birtokostársaivá”]. A vers legjobb fordítása tehát ez lenne: „A Messiás (az eljövendő Király) társaivá válunk, ha a kezdetbeli bizodalmat mindvégig szilárdan megtartjuk (feltételezve tehát, hogy a végén ezt állapítják meg rólunk, ti., hogy a kezdeti bizodalmat szilárdan megtartottuk).

Olvasunk bizonyos ifjakról is, akik Roboámmal együtt nőttek fel, a király társai voltak, és az ő szolgálatára álltak (1Kir 12,8). Másokról pedig azt olvassuk, hogy úgy éltek ebben a szennyes világban, hogy sem magukat, sem a szívüket nem szennyezték be, és „követik a Bárányt, bárhova megy” (Jel 14,4), és Vele vannak mindenkor. Ezek „az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17,14), és részesülnek a győzelemben, melyet Ő a királyok Királyaként aratott. Ezekhez, akik „nem szennyezték be a ruhájukat” (Jel 3,4), miközben a mocsokban jártak, hanem „tisztán megőrizték magukat a világtól” (Jak 1,27), a Király így szól: „fehérben fognak velem járni; mert méltók” (Jel 3,4, Károli), és „aki győz, az fehér ruhákba öltözik”, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a Bárány menyasszonya legyen, „mert a gyolcsvászon a szentek igazságos tettei” (Jel 19,8 – Vida), amelyekkel a menyasszony felkészítette magát a menyegzőre (Jel 19,7). A „menyasszony” alakja pedig ugyanannak a kiváltságnak a képe, mint amit a „társ” jelent, hiszen a menyasszony (a feleség) a férj legközelebbi, állandó  társasága. Ők tehát „a Messiás társai”, a Királyként eljövendő Isten Fiáéi, övék a megtiszteltetés, hogy mindig az Ő közelében lehetnek. Perzsia hét vezető emberéhez (Eszter 1,14) hasonlóan „látni fogják az ő arcát” (Jel 22,4), azaz bármikor odamehetnek hozzá, ami a király alattvalói többségének nem jár, és „legelöl ülnek az országban” (Eszt 1,14 – Kecskeméthy; Jel 22,5: „uralkodnak” – ÚF). Osztoznak a megpróbáltatásaiban most, és osztoznak majd a dicsőségében akkor. A jó uralkodó minden hűséges alattvalója áldott az uralma alatt, de társakká csak néhányan lesznek. Krisztus elutasításának ebben a korszakában minden hívő számára nyitott ez a kiváltság és jutalom: Mert részestársaivá lettünk Krisztusnak Isten kegyelmének céljaiban; de meg is kell ragadnunk ezt a megtiszteltetést, hogy el is jussunk arra, amire az Úr elhívott minket, amennyiben „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk”.

Érdemes idéznünk Delitzschet a Zsid 3,6-tal kapcsolatban: „Ha az újszövetségi gyülekezet – függetlenül attól, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a jelen és a megígért jövő – a reménység kincsét állhatatosan megtartja, és megmarad mindazoknak a támadásoknak és buktatóknak csapdái között, amelyeket a kereszt ellenségeinek fenyegetései és csábításai vetettek számára, akkor, és csak akkor marad meg Isten házában.” A 14. versről pedig így ír: „A ha azt jelzi, hogy az első tétel csak akkor lesz igaz teljes mértékben, ha a második is hozzájön. Ami Krisztusé, az az övék is, és továbbra is az övék lesz – most még ugyan elrejtve, de nyilvánvalóvá lesz ezután –, de csakis, ha állhatatosak maradnak a hit bizodalmában, és így keresztény pályájuk vége összhangban lesz annak kezdetével.”

Ki Ábrahám áldására vágyik,

Ábrahám útján kell járnia;

Idegenként, zarándokként,

Mint ő, átutaznia.

Az ellenséggel összecsapni,

Elkerülni a veszélyt,

Mert nem lesz a végén korona

Csak a hűséges katona fején.

(Paul Gerhardt)

KEGYELEM ÉS HIT

Tudjuk tehát, hogy Isten – amint azt láttuk – egy bizonyos, meghatározott módon bánik a népével, és azt is tudjuk,  hogy nagyszámú, feltételhez kötött ígéret létezik – amelyek közül már néhányat szintén megvizsgáltunk –; mindezekből pedig egy olyan alapelv fakad, amely meghatározza a Teremtő és a teremtmény kölcsönös kapcsolatának alapjait. Ez az alapelvet az Úr szavai között találjuk meg: „Legyen néktek a ti hitetek szerint” (Mt 9,29, Károli).

Az isteni gondviselés alapelve a kegyelem; a kegyelem elérésének alapelve pedig a hit; és a „hitetek szerint” pedig az abszolút feltétel. Mármost a hit nem pusztán bizonyos eszmék gondolkodás révén való megértése vagy egy logikus érvelés elfogadása, bár minkettő beletartozik: a hit olyan cselekvési elv, amely magában foglalja az akaratot, az Isten iránti engedelmességet és az emberszeretetet. A kezdeti hit abban az elsődleges kérdésben engedelmeskedik Istennek, hogy Krisztusba helyezi a bizalmát a haragtól való megmenekülésért, és ez a hit biztosítja azt a kedvező kimenetelt, amelyben bízik. A fejlődő hit Isten szent akaratának számos egymást követő, különféle kérdéseiben engedelmeskedik; ez pedig a jellem és a magatartás szentségét eredményezi;  és ennek a gyakorlati kegyességben való, hitbeli fejlődésnek megfelelően adatik majd a dicsőség pontosan olyan mértékben, amilyet az egyén képes lesz elbírni. „A fájdalom útja nem is a kiérdemlés, hanem az alkalmassá tevő felkészülés” a dicsőségre (Moule a Róm 8,17-ről).

Nem kérdéses, hogy ez az elkerülhetetlen, éppen ezért változhatatlan szabály működik az ebben az életben elérhető jutalmak esetében, az Igéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ez a helyzet az evilági élet után elérhető kiváltságokat illetően is. E kiváltságok közül az egyik az első feltámadásban való részvétel, és ezáltal Isten királyságának öröklése. Nem találunk semmilyen alapot vagy indokot az Igében arra, hogy éppen ezek a kiváltságok ne tartoznának bele a kijelentett, változhatatlan szabályba. A szabály az ember alapvető természetében és Istennel való kapcsolatában rejlik, és sehogysem látszik lehetségesnek hatályon kívül helyezni vagy alóla kibújni, míg Isten az Isten és az ember ember. A hiten kívül lehetetlen Istennek tetszeni vagy Tőle bármiért elismerést kapni. Nem lehet Neki hitetlenséggel tetszeni, és nem is fogja megjutalmazni azt.

Az áldás mértéke a lehetőségek szintjén Krisztus megmérhetetlen, kimeríthetelen érdeme, amelyet Isten az Ő kegyelméből szabadon elérhetővé tett a bűnösöknek; a tulajdonképpeni, megszerzett áldásunknak a mértéke viszont a hitünk, az a hit, amelyet az előzőekben fogalmilag meghatároztunk és alátámasztottunk. Ezért a felvitetés (elragadtatás) és a jobb feltámadás az Istennek tetsző, hitből fakadó élet következménye, amint azt egyértelműen látjuk a Zsid 11,5-ben és 35-ben.

„Ily hitet adj, ó Istenünk,

Kegyelmesen halld meg, mit kérünk,

Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül,

Ki egészségünk forrása egyedül.”

(Petrus Herbertus)

AZ ESZMÉNYKÉP ÉS A VALÓSÁG

A Jak 1,13-17-ben azt látjuk, hogy (1) Isten gonoszsággal nem kísérthető; (2) Ő maga sem kísért senkit a gonoszra; (3) minden ajándéka jó; (4) Ő nem változik. Ez a szakasz nem csak az emberekről beszél, mert azt mondja: „Ő maga sem kísért senkit”, és ebbe minden lény beletartozik, amit vagy akit Ő csak teremtett.

Azt is látjuk a továbbiakban, hogy sem az erkölcsi rossz bejövetele a világba, sem annak tartós ittmaradása nem volt Isten eredeti szándéka. Nem tervezte azt, hogy megjelenjen a rossz, vagy hogy Ő engedjen annak a kísértésnek, hogy rosszat hozzon létre, mert az lehetetlen is. Isten senkit nem indít erkölcsi rosszra: az a teremtmény saját, belső vágyaiban ébred. És mivel Isten nem változhat, Őrá nézve mindezeknek mindig is igaznak kellett lenniük, és így is kell maradniuk mindörökre.

Ez pedig akkor is így van, ha Isten előre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok, és kegyelemből eltervezte a helyreállítás eszközeit is. Az eredeti terve nem tehette elkerülhetetlenné a rosszat, különben Ő lenne a felelős szerzője a rossznak.

Következésképpen az Alkotó vágya és szándéka nem lehetett más, mint hogy minidg mindenki megtartsa az eredeti tisztaságát és tökéletességét, és ebben Isten bizonyára kész is lett volna megtartani őket. A valóság azonban nem éri el ezt az eszményt: nem minden teremtmény tartotta meg az eredeti állapotát.

Amikor tehát Isten a megváltást eltervezte, a célja a teljes emberi nem megváltása volt (a Jn 3,16; 2Kor 5,19; 1Jn 2,2; 4,14 és 5,19-ben látjuk, hogy a „világ” a Sátán hatalma alatti teljes emberi nemet jelenti, nem csak a választottakat). A valóság azonban itt sem éri el az eszményt:  nem minden ember üdvözül.

Amikor Isten eltervezte Izrael Egyiptomból való megszabadítását, a szövetsége, a szándéka és az ígérete az volt, hogy a teljes nép örökölje Kánaánt; a valóság azonban jócskán elmaradt az eszménytől (1Kor 10; Zsid 3 és 4).

Továbbá, Isten első ajánlata az volt, hogy minden izraelita az Ő papja legyen, hogy ők képviseljék Előtte a népeket, és az Ő áldásának közvetítői legyenek a többi nép számára (2Móz 19,6). A gyakorlatban pedig mindössze egyetlen család tarthatta meg ezt a kiváltságot: a valóság jóval alatta maradt az eszménynek.

És megannyi más eset is van még. A működő alapelv szerint Isten mindig egy eszményi tervet formál, és határozottan kész lehetővé tenni a terv hatálya alá esők számára, hogy azt elérjék és beteljesítsék. Azonban a saját dolgaikban az angyaloknak is és az embereknek is biztosított döntési lehetőséget; ezért senkit sem kényszerít, sem nyíltan, sem rejtetten semmire – ez nem volt benne a tervében sosem –, következésképpen a teremtmény visszaélhet ezzel a csodálatos lehetősséggel a saját kárára: „Hányszor akarta[lak] összegyűjteni (…) de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Így az ember akarata győzedelmeskedhet Isten akarata fölött az ember saját személyes dolgaiban, és a valóság kevesebbnek bizonyul az eszménynél.

A helyreállítása (az újonnan születése) után tehát a hívőnek továbbra is megmarad a saját dolgait érintő döntési joga. „Vajon ti is el akartok menni [Tőlem]?” – kérdezte Krisztus az apostoloktól (Jn 6,67). Hatalmukban állt megtenni. Isten, kegyelméből, a fejlődésünkhöz és a célhoz érésünkhöz szükséges minden lehetséges mozdító erőt és gondoskodást megad, de nem kényszeríti gyermekeit, hiszen egyedül az értékes Számára, ami szeretetből fakad, a szeretetnek pedig szabadon kell megnyilvánulnia.

Itt lép be a képbe az Isten jóságából fakadóan megnyílt kiváltságok el nem nyerésének eshetősége, amelyet számos igehely alapján bemutattunk, és amely olyan biztosan és elkerülhetetlenül vonatkozik a jövőbeni dolgokra, mint a jelenlegiekre, a mennyei dolgokra, mint a földiekre. „Az ő isteni hatalma (…) mindennel megajándékozott bennünket (…), ez ígéretekre támaszkodva ti is teljes serénységet vessetek latba (…), azért annál inkább serénykedjetek testvéreim, hogy elhivatásotokat és kiválasztott voltotokat megszilárdítsátok (2Pt 1,3-11; Csia).