Az ország birtokba vétele (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: Radu Gavriluț, 2019. 08. 23.: Az ország birtokba vétele  (Eredeti megjelenés: https://filippi314.com/2019/09/24/az-orszag-birtokba-vetele/ )

Részlet:

Ef 3, 16-18: „Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt. Hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben. Hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben. A szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, hogy mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának.”

Itt nem arról van szó, hogy minden szentekkel egybe megérteni, hanem minden szentekkel együtt birtokba venni mindazt, ami Krisztus. Ez valami teljesen más. Az Úr Jézus Krisztus eljött, és mikor Ő eljött, ott a keresztfánál ezt mondta: Bevégeztetett! És aztán ezt mondta: “Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló” (Jn 16,7). Miért kellett, hogy eljöjjön a Vigasztaló? Azért, hogy elmondja nekünk: ne itt menj, hanem amott? Csak ennyiért? Ennél sokkal többért. A mai időben a Szent Szellem munkája félre van magyarázva, hogy ne láthassuk, miért is jött a Szent Szellem.

Ismertem egy testvért, aki miután megtért, a mi falunkba lett áthelyezve mint tanár. Abban az időben a Körös-völgyben sok baptista gyülekezet jött létre. Ha Telekdtől Borodig autóval utaztok, láthatjátok, hogy minden faluban van baptista gyülekezet. Ezek a baptista gyülekezetek mindjárt 1900 után alakultak. Egyszer csak ezekben a gyülekezetekben megjelentek a pünkösdiek, akik mindenhol szakadást idéztek elő, ahol jártak. A gyülekezetek ketté váltak. Mikor ideértek hozzánk, a baptista gyülekezetből a felelős testvér azt mondta ennek a testvérnek: „testvér, kérlek jöjj el te is, és nézd meg, mi fog itt történni”. A testvér imádkozott, és azt mondta, „jó, eljövök, de van egy feltételem: én akarok utoljára szólni”. Ez a testvér mesélte el nekem, hogy amikor az alkalom már a vége felé tartott, neki még mindig nem volt mit mondania. Amikor elérkezett a pillanat, hogy ő is szóljon, az Úr szólt hozzá: amikor az emberek Krisztus keresztjével találkoznak, kétféle hozzáállásuk van: meglátják a keresztet – és most nemcsak a történelmi keresztről beszélek, hanem arról a keresztről is, amelyen naponta meg kell halnod –, akkor visszalépnek, visszahőkölnek. Ezek a baptisták. És van egy másik csoport, akik amikor meglátják a keresztet, kikerülik és elmennek mellette. Ezek a pünkösdiek.

A kereszt ki van kerülve. Mert nagyon nehéz, hogy naponta meghalj az elgondolásaid, a vélekedéseid, a makacsságod és minden egyéb dolgod számára. Ha nem értjük meg ezt, hogy Krisztusban minden beteljesedett, megvalósult, de hogy bennünk is megvalósuljon, Isten az, aki munkálja bennetek – mit munkál Ő bennetek? Hogy ezt tedd, és azt ne tedd? Mit munkál Ő bennünk? Mi az Ő terve? A Vigasztaló azért jött, hogy megvalósítsa bennünk mindazt, ami valóság Krisztusban.

Beszélhetünk mindarról és felfedezhetjük mindazt, ami Krisztusban megvalósult. De a kérdés az, hogy mi valósult meg benned? Amikor az emberek rád néznek, látják ők Krisztust az életedben? Akkor növekszünk, amikor ez a különbség egyre csökken. Isten eszköze pedig, amely által Ő munkálkodik, a Krisztus keresztje. És ebből láthatod meg, hogy hol munkálkodik Isten: ahol hirdetik a keresztet. Természetesen elsősorban a történelmi keresztet, azután azt a keresztet, amely naponta munkálkodik az életedben.

Volt egy helyzet az életemben. Ebben a helyzetben azt mondtam magamban: „ez így nem lehet”. És jött egy testvér, és azt mondta: „Radu, engedned kell”. Természetesen ez nem volt könnyű, de azt mondtam, kész vagyok visszalépni, engedni. És az Úr elkezdett munkálkodni.

Nem könnyű birtokba venni azt, amit Ő adott neked. Ha elolvassuk a Mózes negyedik és különösen az ötödik könyvét, láthatjuk, hogy milyen csodálatos ez az ország. De ha Józsué könyvét olvassuk, már nem azt fedezzük fel, hogy milyen az az ország, hanem hogy birtokba kell venni az országot. És amikor birtokba akarod venni, akkor felfedezed, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert az országban már ott voltak a kananeusok.

Miért olyan bonyolult, hogy az emberek Krisztus nevében gyűljenek össze, és ott az egyetlen Fej Krisztus legyen? Miért fogadunk el mi más vezetőt Krisztuson kívül? Miért? Tudjátok miért? Tudjátok, ki vette be Jeruzsálemet? Nem Józsué és nem is az őt követő nemzedék. Mert a jebuzeusok, akik ott voltak, azt mondták: „szó sem lehet róla, ide nem jöttök be!” Dávid vette be, mert ő teljes szívvel követte az Urat.

Miért megy olyan nehezen, hogy családi körben gyűljünk össze, és Krisztus legyen felmagasztalva? Miért fogadjuk mi el, hogy egy ember uralkodjon felettünk? Mert ez nem egyszerű. Mert a gondolataink hátterében ott van a gonosz. Mikor ők Hebronhoz értek, ami közösséget jelent, ott óriások voltak. Ki tudta bevenni Hebront? Csak az, aki teljes szívvel követte az Úr útját. Más nem volt képes rá.

Tudjátok, hogyan gondolkodtam én, amikor fiatal voltam? Úgy gondolkodtam, ahogy mondja az Ige egyesekről, hogy megmenekülnek úgy, mint tűz által, de a munkájuk megég; egy hatalmas tűz támad, és minden hamuvá válik. Azt mondtam magamban: mit érdekel engem, a lényeg, hogy én legyek megváltva, nem érdekel, ha tűz által is! Ez volt az akkori gondolkozásom. Ha a szívünkbe nem épül be ez a gondolat, hogy minden áron, teljes szívemből akarom követni az Urat, akkor testvérek, hiába hittetek. “Félek, hogy hiába fáradoztam értetek.” Tehát birtokba kell venni azt, ami Krisztus, hogy meg tudd tapasztalni Őt az életedben.

Mi mindig arra gondolunk, hogy mit nyerünk mi, és nem gondolunk arra, hogy mit nyer Ő. „Az Ő öröksége a szentekben.” Az Ő öröksége bennünk. Hogyan tudja Ő megkapni, és a végén azt mondani: „nézzétek, itt az én örökségem”? A nép kiszabadult Egyiptomból, és abban az időszakban, amikor a pusztában vándoroltak, megláthatták, hogy kik ők valójában. Elkezdték felfedezni, milyenek is ők. Mindezek a dolgok előkészületek voltak arra az időre, amikor majd bemennek Kánaánba. Amikor átkeltek a Jordánon, a frigyláda is átkelt a Jordánon előttük, ami azt jelenti, hogy meghaltak Krisztussal együtt, és végül bejutottak az országba. Az ország az övék volt, Isten már nekik adta. A tietek. Krisztus a tietek. Csak oda kell lépned egy adott területre, és ahogy a talpad érinti, az már a tied lesz.

Tovább a teljes igeszolgálatra: Radu Gavriluț, 2019. 08. 23.: Az ország birtokba vétele

A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban (T. Austin-Sparks)

PDF: A gyülekezet története az ószövetségi ábrázolásban

A gyülekezet mennyei elhívása, hatalomgyakorlása és hadviselése (The Heavenly Calling, Conduct and Conflict of the Church) c. könyv 3. fejezete

Eredeti: The History of the Church Illustrated in the Old Testament

Olvasmány: Efezus 1

Előző elmélkedésünkben arra a kérdésre kerestük meg a választ, ami az Efezusi levél fő témája is, és így szól: Igazolja-e vajon az Írás azt a nézetet, hogy nekünk, az Úr népének meg kell ismernünk és meg kell tapasztalnunk a Krisztussal való jelenlegi egységet a szellemi ellenségeink fölötti hatalom gyakorlásában?

Erre a kérdésre a legelső válaszunkat Krisztus jelentőségében találtuk meg. Miért van szükség Krisztusra? Miért lett testté? Miért halt meg, miért támadt fel, miért ment föl a mennybe, és miért lett fölmagasztalva? Ezek közül a krisztusi szakaszok közül mindegyik összefügg velünk, az Úr népével; olyan értelemben, hogy most a saját tapasztalataink szintjén kell megismernünk mindazt, ami Őbenne, aki az Isten jobbjára ült a mennyekben, igaz lett. Továbbra is ezt a kérdést tartjuk szem előtt. Nem távolodhatunk el Krisztustól, mindig Őrá kell néznünk, de ezt különböző nézőpontokból tehetjük.

Egy pillanatra mégis megállok, hogy hangsúlyozzak valamit. Az Úr számára az Ő népeként a mi legfőbb értékünk abban rejlik, hogy milyen mértékben számít a jelentőségünk a szellemi világban – nem pedig az, hogy mennyire hiszünk az igazságban, hogyan vélekedünk egy tanításról, vagy mennyi kézzelfogható dolgot teszünk Érte itt a földön. Ez mind fontos lehet ugyan, meg is van a helyük, de a gyülekezet – mely az összes hívőt jelenti – valódi értéke az, ami belőle a láthatatlan világban megnyilvánul: annak mértéke, mellyel Krisztusnak az Ő felmagasztalásában kinyilvánított uralmát, irányítását, vezetését, abszolút győzelmét a gyülekezet alkalmazni képes a vele szemben álló szellemi hatalmasságok láthatatlan régiójában. A megfelelő helyre kell tennünk tehát a hangsúlyt.

Elérkeztünk tehát az Efezusi levél legfontosabb kijelentéseihez. Ez a levél valóban a legalapvetőbb, legfontosabb dolgokhoz vezet bennünket, itt igazán a leglényegesebbekhez érkezünk; nem az üdvösségünk kezdeteiről beszél, nem is a keresztény élet különféle, földi vonatkozásairól, hanem a gyülekezet életének, megtapasztalásainak és elhívásának a teljes, bevégzett képét tárja elénk. A legfőbb, leglényegesebb dolgokhoz érkezünk el ebben a levélben, ahol mindenre az Isten eredeti és tökéletes szándékával való összefüggésben derül fény. Ez a szándék fogant Isten gondolataiban a világ megalapozása előtt, és ezt tervezte el az örök tanácsvégzés szerint.

Ahogyan korábban rámutattunk, itt nem a részleteket találjuk, az egyes szakaszokat, hanem magát a beteljesülést. Isten gondolataiban egy test volt, egy gyülekezet, egy olyan társaság, mely végül megérkezik az Ő Fiával való egységbe, úgy, ahogyan a test csatlakozik a Fejhez, és szellemi uralmat gyakorol a mennyben és a földön. Ez Isten elgondolásának célja. Sok olyan dolog van, ami ehhez vezet, de ezek végtére is csak a célhoz vezető eszközök. A kegyelemről szóló tanítások, melyek oly csodálatosak és áldottak, mind ezért a célért vannak, ahogyan ez a levél ezt annyira egyértelművé teszi. Szépen egybefoglalja: megváltás, bűnbocsánat, a vér – minden ilyesmi itt van, de mind az Isten által kigondolt célra mutat: a gyülekezetre, erre a testre, melyben a menny igazgatása a mennyen és a földön keresztül ezekkel együtt megvalósul.

Ezeknek a legfőbb és leglényegesebb dolgoknak az esetében pedig egyedül az számít, hogy mekkora a jelentőségünk, mennyire tudunk hatékonyak lenni a szellemi régiókkal való kapcsolatunkban. Nem gondolom, hogy ez a jövőt illető prófétikus megállapítás lenne, mivel úgy vélem, ennek már most vannak tapasztalható jelei: ahogy a gyülekezet egyre közeledik a korszak végéhez, egyre kevésbé fogja tudni végezni földi munkáját az Úrért – azokat a dolgokat, melyeket hosszú időn át végzett szerte a világon; és egyre inkább felismeri az elhívást, hogy létezését a szellemi régiókban igazolja, sokkal inkább, mint az ideig valóban.

Ennek fele sem tréfa, mert mindennek nagyon komoly jelentősége van a gyülekezet számára a végén. Ha ebben nem sikerül elérni áttörést, és nem tudunk az ellenséges hatalmasságok, fejedelemségek és szellemi seregek világában uralomra jutni, akkor végünk. Néhányan talán nem tudjátok ezt elfogadni. Ha nem tudjátok megragadni, ne aggódjatok. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik pontosan értik, miről beszélek, és egyértelmű számunkra, hogy ez a helyzet egyre eszkalálódik, és jó lenne, ha a hívők felismernék ezt.

Természetesen ezt is jól kell érteni! Mindez ugyanis nem jelentheti azt, hogy nem törekszünk többé a szokásos, alapvető munkát végezni az Úrért. Nem szabad felhagynunk az elveszettek keresésével és az üdvösség hirdetésével, vagy bármivel, amivel meg lettünk bízva, csak azért, mert ennél magasabb régiókban van dolgunk. Nem, nem szabad ezeket abbahagynunk. De mégis, fel fogjuk fedezni, hogy ehhez a magasabb dologhoz a keresztény élet szokásos eszköztáránál valami többre van szükség; hogy az erőforrásainknak egy másik világban kell lenniük; és képeseknek kell lennünk a látható helyzetek mögé látni, ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, az nem jelent számunkra fényes kilátásokat itt, az emberek között. Ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ha jól ítélem meg az idők jeleit, akkor számíthatunk rá, hogy rendkívüli mértékben meg fog erősödni a szellemi ellenállás az Úr érdekeivel szemben. Nagyon is érthető, hogy ez így van. Ha a korszak végéhez közeledünk – a feltételes módot akár ki is hagyhatjuk, és akkor kijelentő módba kerül – de most az érvelés kedvéért így mondom: HA közeledünk a korszak végéhez, akkor mi is ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége? A Sátán rangszervezetének (hierarchiájának) megdöntése, és helyére Krisztus és a gyülekezet trónra emelése. Természetes, hogy növekszik az ellenállás ez ellen. Teljesen logikus; és ezért fontos, hogy minden lehetséges nézőpontból felismerjük a dolgok valódi természetét, és ezért, ha az Úr kijelenti számunkra ezt az üzenetet az Efezusi levélben a gyülekezet mennyei elhívásáról, hatalomgyakorlásáról és hadviseléséről, az nagyon alkalmas és időszerű lesz az Úrtól a számunkra.

A lényeg tehát, hogy Isten gyermekének és Isten gyülekezetének valódi és legfőbb értéke a láthatatlan világban kifejtett hatékonyságában rejlik. Ha nem ismerjük ezt a titkot abban a régióban, akkor veszteséget fogunk szenvedni, szétforgácsolódunk, az ellenség hatalmas zűrzavart fog csinálni belőlünk és a dolgainkból, a játékszere leszünk, és ahol csak tud, akadályozni fog. Ezért olyan fontos, hogy eljussunk abba a helyzetbe, melyről ez a levél ír.

Most pedig nézzük a következőt, miszerint az Ige arról biztosít, hogy elhihetjük, az Úr azt akarja, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a jelenben is az egységet Krisztussal a szellemi erők fölötti hatalomban. Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy ezzel kapcsolatban mennyire fontos megérteni Krisztust megtapasztalásainak minden területén.

Ez nem valamilyen mély dolog, hanem könnyen fölismerhető, hogy az Úr Jézus nem emeltetett föl, míg teljesen át nem élt mindent a földön. Az Úr Jézus földi megtapasztalásai értünk voltak, nem Önmagáért. Minket leszámítva Istennek nem kellett volna testet öltenie, csecsemőként Betlehemben megszületnie, és gyermekből felnőtté válnia. Neki, a Maga részéről nem volt szüksége arra, hogy itt élje az életét, elszenvedje a halált, és utána újra visszakerüljön a dicsőségbe, s elfoglalja a trónt. Ez olyan megtapasztalási ciklus volt, ami értünk történt, és úgy, mintha közülünk történt volna eggyel. De ez az Egy mennyire más volt! Senki más nem állhatott volna a helyére, senki nem tudta volna elfoglalni ezt a tisztséget, mégis minden úgy történt, mintha miközülünk történt volna eggyel.

Lehet, hogy nehéz számunkra fölfogni, hogyan lehetett Krisztus a megtestesülésben olyan, mint mi, de ha pontosan és világosan tudnánk, mit jelent az Istennel való egység, az isteni egyesülés, akkor megértenénk a testté lételt; Isten egybeolvasztja Magát az emberrel, és az embert Önmagával.

Az Úr természetesen soha nem szűnt meg Istennek lenni, de olyan formát öltött, mely az embert és Istent szellemi egységbe és szellemi közösségbe hozta. Ez olyan fogalom, melynek helyes és teljeskörű megértése meghaladja a felfogóképességünket, emiatt tele van veszéllyel a tanítás területén. Mégis, a mélyén a legcsodálatosabb dolog rejlik, amit csak el tudunk képzelni: hogy Ő testté lett értünk, és nem csak miértünk, hanem bizonyos értelemben úgy is, mint mi. Azaz, amikor az Úr Jézus Krisztusra nézünk, és meglátjuk, hogy Ő Isten és ember egy személyben, rájövünk, Isten mit tett azért, hogy ezt az egységet Őközte és az ember közt elhozza.

Ez annak a része, ahogyan a magunk számára meg tudjuk tapasztalni az Úr Jézust. A testté létel értünk van, akár megértjük, akár nem. Bizony értünk van, és méghozzá annyira szoros köze van hozzánk, hogy Jézust úgy szánta Isten emberré lenni mint mi, hogy bennünket is megtestesítsen Önmagában. „Az Ő testének tagjai vagyunk”. Az utána következő mondat lehet, hogy későbbi hozzáadás, de szerintem, nagyon jó: „mert az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és az ő csontjaiból valók” (Ef 5,30). Egyek!

Az Úr Jézus összes többi megtapasztalása is nem csak értünk történt, hanem úgy történt, mintha velünk történt volna; és még mielőtt eljutnánk a haláláig, láthatjuk az életét. Különben nincs értelme az Úr Jézus életének azon a harminchárom éven keresztül, csak úgy, ha a mi helyünkben csinálta végig. Volt egy olyan Ember Isten számára, aki a megpróbáltatások és a nehézségek közepette is megelégítette Őt. Isten be akart vinni egy Embert a dicsőségbe, aki szenvedés által vált tökéletessé, és erre nem Istennek volt szüksége, hanem nekünk. Hálát adok Istennek, hogy van egy Valaki a dicsőségben, egy Ember, aki tökéletesen eleget tett Istennek emberi formában, minden emberi próbatételen és kísértésen keresztül, és kimondhatom azt, Isten engedélyével, hogy az az Ember nem csak képvisel engem, hanem Isten szemében olyan, mintha én lennék ott Isten jelenlétében. Azaz Isten Őbenne rám néz, és Őrá néz értem. Isten számára ez az Ember a győzelmes, tökéletességre jutott földi életet testesíti meg.

Az Ő halála nem csak értem, értetek, a bűneinkért történt. Ez a mi halálunk is, úgy halt meg, mint mi, mintha mi haltunk volna meg; és feltámadásában, a mennyei helyekre való felmenetelében és felmagasztaltatásában bevégezte az ember életének teljes ciklusát – értünk és úgy is, mint mi (bennünket magába foglalva); és ezután, amikor ezt elvégezte, Ő adatott nekünk Fejként számunkra, és nem csak számunkra, hanem úgy is, mint mi. Nézzük meg újra ezt a nagyszerű kijelentést: „Őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben” (Ef 1,22-23, ÚF). Tudjuk, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Isten itt adja nekünk először Krisztust, de van egy második esemény is. „És Őt adta főül mindenek felett a gyülekezetnek” (Vida ford.), az pedig, hogy Őt adta mindenek felett Főül a gyülekezetnek, egyszerűen azt jelenti, hogy Benne minden úgy van egybefogva, hogy az a gyülekezetért, a gyülekezet számára legyen. Azaz, minden, ami Benne van, a gyülekezet számára van, és az Ő teljes és bevégzett életciklusa a megszületéstől a dicsőségig a gyülekezeté; a testté lételtől a megdicsőülésig minden a gyülekezetnek van. A mi születésünk, és onnantól minden életeseményünk egészen a megdicsőülésünkig azért van, mert Ő már értünk befejezte ezt a ciklust; és Főül adatott számunkra. Minthogyha Isten, miután mindent elvégzett Benne, így szólt volna: „Ez a tiéd; neked adom. Az egész érted van – a gyülekezet”. Mennyire szükséges hát Krisztust Isten teljes gondolatának megfelelően megragadnunk; hogy meglássuk, mi Krisztus jelentősége mindabban, amit Isten eltervezett.

Mármost, ezt nem csak abban látjuk teljes mértében kijelentve, ahogyan az Úr elhagyja a dicsőséget és visszatér a dicsőségbe, hanem pontosan ezt vetíti előre az Ige onnantól kezdve, hogy az egész szükségessé vált. Kíváncsi vagyok, hogy megragadtátok-e valóságosan, jelent-e számotokra valamit személyesen az, hogy az „egy új ember”, melyről az Efezusi levél beszél, nem a világtörténelem egy későbbi pontján jött el, nem valami után következik, hanem minden mást megelőz?

Biztos vannak, akik úgy gondolják, hogy először voltak a pogány népek, azután következtek a zsidók, tehát akkor zsidók és pogányok éltek egy időben, és utána később lett a gyülekezet – egy későbbi valami. Ez azonban távolról sincs így! Mielőtt egyáltalán olyasmi, hogy pogány vagy zsidó lett volna, már volt a gyülekezet. Minden egyebet megelőz. Ez volt Isten első gondolata, az Ő elsődleges gondolata. Pogányok és zsidók – lehet, hogy Isten kegyelméből és Isten szuverenitásából mindkettőnek nagyszerű története van, de akárhogy is, a földhöz tartoznak, és ezen belül is adott időszakokhoz. A gyülekezet nem tartozik a földhöz, és nincs időhöz kötve. A gyülekezet az örökkévalóságtól az örökkévalóságig van jelen Isten gondolataiban. Nem valami után következik; ezért minden más dolog a világtörténelemben örökkévaló elveken és örökkévaló gondolatok alapján épült föl, és örökkévaló törvények kormányozzák; amikor tehát visszatérünk az Ószövetséghez, azt találjuk, hogy a történet egész folyását Krisztus irányítja, méghozzá Krisztus ebben az örökkévaló értelemben, amikor a gyülekezetről van szó.

Hadd magyarázzam el világosabban! Történelmileg az Ószövetség két fő részre oszlik. Az egyik rész Ádámtól, vagy ha tetszik, Ábeltől fut Mózesig, utána pedig Mózestől Krisztusig. Ez nem kifejezetten Ószövetség, de értitek, mire gondolok – hogy egyenesen Krisztushoz vezet bennünket. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy az első részt – Ábeltől vagy Ádámtól Mózesig – teljes mértékben azok az elvek irányítják, melyekről beszéltünk. Hogyan? Először is, Isten elsődleges gondolata az, hogy az ember a szellemi uralom helyét foglalja el. Majd ezzel kapcsolatban jött: a halál – a bűn miatt és a bűnnek; a feltámadás – élővé válni Istennek és Isten céljai számára; a mennybe való felmenetel – lényegét tekintve nem földi, hanem mennyei nép, vagy ember; a felmagasztaltatás. Ez tehát az első rész Ádámtól vagy Ábeltől Mózesig.

Láthatjuk pontosan ezeket a törvényeket egyiket a másik után a pátriárkák történetében megjelenni. Vegyük Ádámot! Mire alkotta őt Isten? „Uralkodóvá tetted őt” (Zsolt 8,6). Ábel – ő miről tesz bizonyságot? A bűn miatti halálról, és hogy Isten hogyan távolítja el a bűnt. Noé – feltámadás; Énók – felmenetel; és József – trónra emelés. Jelentős hézagokat hagyok ki persze, de látjátok az elveket. Pusztán azt szeretném megmutatni, hogy azt az első, hosszú ideig tartó részt (mely valóban hosszú: több évszázadon, sőt, gyakorlatilag két évezreden át tartott), Krisztus ezen elvei szerint irányította Isten; ugyanazon elvek szerint, melyeket az Újszövetségben és a gyülekezetre, Krisztus testére, Istennek korszakokon átívelő adminisztratív (hatalomgyakorló) eszközére fókuszáló Efezusi levélben találunk.

Izrael Egyiptomban

 

Majd következik a második rész: Mózestől Krisztusig. Ez annyira elemi dolog, ezért vegyük csak Izrael életének három szakaszát anélkül, hogy kitérnénk a részletekre. Egyiptom – mi Izrael életében az egyiptomi szakasz tetőpontja? Mi az, ami elsődlegesen kiemelkedik ebben a szakaszban? De inkább tisztázzuk előbb, hogy mit jelképez ez a szakasz! Egy kiválasztott népet jelképez, akit ennek a világnak a rabszolgaságában tart fogva annak zsarnoka, és emiatt a helyzete miatt ítélet vár rá. Mi a tetőpont? A halál, mint a bárány halála, mely az Isten szerinti szabadítás módja a sötétség fennhatóságából, a Sátán hatalmából, a világ rabságából, az emberi nemzetségre váró ítélet alól. A halál jellemzi az egyiptomi szakasz tetőpontját; a meghalást a világnak, mindennel együtt, amit ez jelent: állapotának, urának, rabságának és végzetének való meghalást.

Az Úr Jézus halála ezt az egész rendszert tökéletesen érvénytelenítette, hogy tökéletes szabadítást vihessen véghez, ezt pedig itt tárja elénk az Ige. Ugyanezt látjuk az Efezusi levélben is, amikor ennek a szabadításnak már a gyülekezet általi, végső és kiteljesedett alkalmazását mutatja be. Izrael nem vezet a gyülekezethez; Izrael mindössze illusztrálja a gyülekezettel történő eseményeket.

Minden földi intézmény mennyei dolgok bemutatására szolgál, ahogyan az Efezusi levél nagyon világosan elénk tárja a mostani családi és egyéb kapcsolatok – férjek, feleségek, szülők, gyermekek és a többi – esetében. Ebben a levélben megláthatjuk, hogy ezek a földi intézmények mind mennyei dolgoknak a visszatükröződései, és a mennyeieknek a fényében kell szemlélnünk őket. „Ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet.” Ebben a szférában mozgolódunk. Itt láthatjuk tehát Krisztust az Ő halálában, melyet azért mutatott be, hogy hogy Izraelt megszabadítsa a rabságból és az ítélettől, mely a világ miatt várna rá.

Izrael a pusztában

Most pedig Izrael történetének második szakaszához érkezünk. Mit jelképez Izrael életének pusztai szakasza? Nem érthetjük meg ennek tetőpontját, míg ezt meg nem értjük, pedig nagyon elemi ezekről a dolgokról beszélni. Izrael életének pusztai időszaka Isten népének mostani életét jelképezi, aki meg lett váltva, és ki lett szabadítva a világból és mindabból, amit a világ jelent, de nem szabadultak még meg saját maguktól, vagy, ha egyes számban fogalmazzuk, nem szabadultak meg az énjük életétől. Sajnos, ez igaz a szellemi történetre az Újszövetségben ugyanúgy, mint az Ószövetségben és a saját tapasztalatunkban is. Mi a második szakasz – a pusztai élet – tetőpontja? Természetesen megint a halál, de olyan halál, mely egy másféle kapcsolatba visz tovább – az ebből a halálból való feltámadás révén a mennyeiekbe való felemelkedés pozíciója következik. Most figyeljük meg, hogy az Efezusi levélben ez a két dolog nincs különválasztva. A feltámadással és a mennyeiekbe való felemelkedéssel nem két külön dologként foglalkozunk az Efezusi levélben.

„És milyen az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága rajtunk hívőkön, megtartó erősségének bennünk munkálkodása szerint, amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette” (Ef 1,19-20, Vida).

Nincs szünet a kettő közt. Nem azt mondja, hogy amikor feltámasztotta a halottak közül, és sok nap után felment a mennybe. Nem: feltámasztotta és jobbjára ültette. Ez feltámadás a mennyei helyekre való felemelkedést is jelenti egyben. A Vörös-tenger után bizonyos értelemben olyan feltámadás van, ami a halottak közül történik, de amikor az efezusi helyzetbe érkezünk, a feltámadás valami több ennél. Egy új hit új gyakorlása: „irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, melyet Krisztusban munkált”. De ez nem a megmenekülésre vezető hit! Ez valami több, ez mennyei helyzetre szól, ez olyan feltámadás, mely révén felemelkedünk, és ez mennyei helyzetet eredményez.

Ez a mennyei helyzet korántsem valósult meg Izrael esetében a pusztában, habár Isten a Maga szemszögéből mindig mennyei népként tekintett rájuk. Isten nézőpontjából a pusztai életben minden ezt a mennyei otthont hangsúlyozza, minden erre mutat. A főpap kék köntöse azt jelenti, hogy ez egy mennyei rendből való mennyei nép. A mennyből küldött manna Isten szempontjából azt jelenti, hogy erről a népről a mennyből gondoskodnak; mennyei nép, aki mennyei erőforrásokból él. Önmagukban viszont minden voltak csak ez nem; a szívük nagyon gyakran visszatért Egyiptomba. Ismerjük ezt a szomorú történetet. Ezt feltámadást azonban tovább kellett vinni, hogy már ne csak természeti síkra történő feltámadás legyen – hogy helyzetünket tekintve hit által ugyan Krisztusban legyünk, miközben a saját természeti életünket éljük és megelégítsük Istent. Ez nem Isten gondolata. Az hívás mindig előrefele ösztönöz, és még inkább fölfelé. A pusztai élet tetőpontja tehát a kereszt új jelentéséből fakad, annak a halál felőli oldalán.

Eljutunk tehát a Római levél hívőkhöz szóló szakaszához. A Róma 6 már nem az elveszetteknek szól, hanem a megmentetteknek, a keresztényeknek az Úr Jézus keresztjéről, ahogyan az a halált munkálja az életünkben, de rögtön átvezet a Róma 8-ra, közte mintegy zárójelben a Róma 7-tel. A Jordán jelenti a mennyeiekbe való felmenetellel járó feltámadást. A tetőpont pedig az énünknek és a földiekhez kötődő életünknek a halála. Az Efezusi levél második része pontosan kifejti, hogy ez micsoda.

Ez a helyzet nem pusztán valamilyen elvont dolog, valamilyen ködös, teológiai fogalom. Mit jelent? Próbáljuk megragadni a gyakorlatban! Mindez a csodálatos mennyei élet, ez a csodálatos mennyei hadviselés, ez a csodálatos mennyei elhívás – mit jelent ez?

„Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,1-2, Károli 2011).

„Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket… Az asszonyok engedelmeskedjenek saját férjüknek… Gyermekek, engedelmeskedjetek a szüleiteknek. Atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket haragra… Szolgák, engedelmeskedjetek uraitoknak. Urak, legyetek rendesek a szolgáitokkal.”

Hiszen ez a mennyeiekből árad ki lefelé! Hiszen ez ereszkedő fokozás! Nézzünk csak meg az Efezus 4,6-9 elejétől mindent, ami csak ebbe a vezérlőelvbe tartozik, hogy „járjatok az elhívásotokhoz méltón”! Írjuk le, egymás alá, egyesével! Járjatok méltón – mit jelent ez? Szelídségben, alázatosságban, béketűréssel, türelemmel. Aki férj, írja le! Aki feleség, írja le! Aki családtag, írja le! Van-e olyan férj, aki nem ilyen szellemben viszonyult a feleségéhez: „Krisztus szerette a gyülekezetet és saját Magát adta érte”? Írja le! Nézze meg mindenki magának! Van-e olyan feleség, akit nem szólít föl ugyanígy, nem arra, hogy szeresse a férjét, hanem hogy rendelje alá magát a férjének; és azt mondja, hogy ezt jelenti méltón járni ahhoz az elhíváshoz, mellyel elhívattunk? Ez Isten Igéje. Nézzétek végig részletesen, és legyen előttetek ez a rész.

Ezt jelenti méltón járni. Erről szól az első három fejezet, és vitán felülinek tartom, hogy semmit nem tudhatunk meg az utolsó részről – a mennyeiekben lévő ellenség feletti győzelemről -, míg ez az alapunk nincs meg. Ez nagyon is gyakorlati dolog. Ha megnézzük, kiderül, hogy nem sok minden maradt ki, de akkor is hiszem, hogy ami itt áll, az még nem minden, amit Isten szerint a méltón járás jelent. Sok más is lehet, amit a Szent Szellem meg akar érinteni bennünk, amit nem említ itt konkrétan az Ige, de ahhoz elég van ott, hogy az elevenünkre tapintson.

„Haragudjatok, de ne vétkezzetek!” Itt mindannyian vereséget szenvedünk. Meg kell vallanunk, hogy nem tudjuk, hogyan lehet igazán haragudni, és közben nem vétkezni. Mit jelent egyáltalán, hogy haragudni, de nem vétkezni? Az Úr Jézus haragudott. Korbácsot ragadott, és tényleg dühös volt, de hogyan haragudhatott úgy, hogy közben nem vétkezett? Az Ő haragjába sohasem vegyült személyes elem. Ez tükröt tart elénk – mi rendszerint azért haragszunk, mert valami mélyen érint bennünket. Nem tudjuk, hogyan lehet saját magunktól elvonatkoztatva haragudni. Ez a puszta felőli oldal, és ez az, ahol a mennyeiekbe való felemelkedésre történő feltámadás bejön. Azt mondjuk, ez már nekünk túl magas, elérhetetlen. Nos, szeretteim, Ő „kéréseink és gondolataink mértékén felül is képes mindent bőségesen megtenni az ő bennünk munkálkodó ereje szerint.” Az Úr tehát teljes mértékben gondoskodott mindarról, amit Ő megkíván, és ez itt van leírva.

Ez tehát még a pusztai szakasznak a tetőpontja: a halál új jelentést kap, ahogyan a feltámadás is új és teljesebb helyzetet jelent, ami pedig nem más, mint a mennyei helyzetbe való felmenetelre történő feltámadás.

Izrael az ígéret földjén

 

Végül pedig eljutunk Izrael történetének utolsó szakaszához – amikor bemennek az ígéret földjére. Ez a felemeltetést, a felmagasztalást jelenti. Rájönnek, hogy hatalmuk van a szellemi seregek fölött, melyeket az országban élő ellenségek jelképeznek. Ez a Krisztussal való egyesülés az Ő felmagasztaltatásában.

Az itteni hadviselés nagyban különbözik az Egyiptomban megismert és a pusztában folytatott hadviseléstől. Most nem állok meg, hogy részletesen szóljak róla, de ez a harc más, mint amit az ember saját magában, vagy mint amit a világban vív, mert ez a harc a mennyeiekben zajlik, és ahogyan az elején is mondtam, itt, ebben a helyzetben derül ki végül, hogy milyen mértékben vagyunk hasznosak az Úr számára.

Nem tudhatjuk meg, amit az Úr meg akar velünk ismertetni, amíg ki nem jöttünk az énünk, a hústest és a saját érdekeink kormányozta élet szférájából. Olyanok leszünk, mint Izrael a pusztában, azaz általában legyőzetve; Isten fő célja elérését tekintve pedig nagyon gyenge helyzetben és bizonyosan nem nyílegyenesen afelé haladva, ha bármelyik szakaszban nem értettük meg gyakorlati módon Krisztust – először Egyiptomért, másodszor a pusztáért és harmadszor a mennyeiekért. Nem választhatjuk szét ezeket a dolgokat, mondván, „Krisztus a miénk az Egypitomból való kiszabadulásra, de még mindig a hústest szerint élünk, Krisztus nem lesz a miénk az éntől való megszabadulásra”. Azt se mondjuk, hogy Krisztus a miénk lesz az Egyiptomból és az éntől való megszabadulásra, de nem lesz a miénk a mennyeiekben zajló hadviselésre. Nem, nem fogjuk elérni Isten célját, ha bármi kevesebbet fogadunk el annál, mint ami az Ő teljes gondolata a számunkra.

Ez éppen elég gondolkodnivaló mostanra.

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 2. rész (Radu Gavriluț)

Elhangzott 2018. május 12-én, Budapesten. A teljes szöveg (1-2. rész együtt) letölthető pdf-ben: Radu Gavrilut-2018-05-12-Bp

József megmagyarázta a két szomorú ember álmát, és megkérte a pohárnokot – akiről az álom alapján tudta, hogy életben marad, és visszakerül a magas beosztásba –, hogy szóljon egy jó szót az érdekében a fáraónak, hiszen ok nélkül van a börtönben. A pohárnok megígérte, de megfeledkezett róla, két éven keresztül. Isten is elfelejtkezett vajon Józsefről? Ottfelejtette a tömlöcben? Nem, Isten nem felejtett el semmit.

Valaminek azonban el kellett végződnie Józsefben. Egy pontosabb, szó szerinti fordítása a 105. Zsoltár 18. versének, hogy „a vas a lelkébe hatolt”. Idő kellett ahhoz, hogy a vas belemarjon a lelkébe – valahogy hasonlóképpen ahhoz, mint a prófécia mondja Máriának, hogy „éles tőr átjárja a te szívedet is”. Nem valami könnyű dolog volt ez.

Két év múlva a fáraó is álmot látott, amelyet senki nem tudott megmagyarázni – ekkor eszébe jutott a pohárnoknak József. Kihozták a tömlöcből, és tudjátok, mi történt? József álma valósággá vált. Erről van itt szó. Először arra van szükség, hogy láss. A második pedig az, hogyan jutsz oda, hogy birtokba vedd azt, amit megláttál. Ez két külön fejezet; teljesen más lapra tartozik.

Pál például, ezt a kérdést teszi föl: „mi haszna lenne, ha az én szavaim nem hoznának számotokra kijelentést? Mi hasznotok lenne az egészből?” Lehetne bibliatanulmányozással foglalkozni, lehetne görögöt, hébert helyesen összerakni, összeilleszteni a dolgokat – de mi haszna lenne, ha nincs jelen az isteni kijelentés? Semmi haszna nem lenne.

Így jutott oda József végül, hogy a legfőbb ember lett (mint ma a miniszterelnök) a birodalomban. De az az út, amit körülbelül 17 éves korától, amikor látást kapott, megtett harmincvalahány éves koráig, amíg a fáraó utáni első ember lett, az az út szenvedésekkel volt teli. Nincs olyan szakasza az életutunknak, amikor azt mondhatnánk, hogy igen, most már tudom, hogy mit kell tennem, merre kell mennem, most már tudom az utat. Nem tudjuk. Az Úr mindig olyan helyzetekbe hoz, hogy nem tudjuk. Ezen az úton, itt, még nem jártál. „Ez az ige el ne távozzék tőled, tedd meg, amit mond, ne térj el se jobbra, se balra, és AKKOR szerencsés leszel a te utadon és boldogulsz”.

Ha tovább olvassuk a Józsué könyvét, több helyen is így mondja, hogy „és akkor bementek és birtokba vették azt a területet.” Tovább folytatom most ószövetségi gondolatokkal, de ugyanakkor behozom az Újszövetséget is, mert jó, ha ismerjük ezeket az árnyékokat, és tudjuk azt, hogy mindegyiknek van egy megfelelője a valóságban.

Nem olyan egyszerű bemenni és birtokba venni azt, amit Isten nekünk rendelt. Mert negyven éven keresztül volt a pusztában egy ellenség. Mi volt Izrael népének az ellensége a pusztában? A hústestük. Amikor viszont odaérkeztek Kánaánhoz, ott ki volt az ellenségük? Hét néptörzs volt Kánaánban, és ez a hét nép a sötétségnek a hatalmait ábrázolja ki. És van három dolog, amely azt mutatja be, hogy mi áll ellen az Isten gondolatának. Az első: Jerikó, a második: Aj, a harmadik: Gibeon. Mit jelent ez a három?

Mit ábrázol ki Jerikó? Nagyon hosszú időn át, biztosan már a hitre jutásunk előtt elkezdte az ellenség, hogy az elménkben, a gondolkodásunkban erősségeket építsen ki, nagyon szilárdan rögzített dolgokat. Azok olyan jól vannak megtervezve és megépítve, hogy az ellenségnek hozzáférése van, bejárása azokba, amikor csak akar. Úgy gondolom, hogy én jól vagyok, úgy gondolom, hogy nekem most igazam van. De jön az Úr, és egy adott pillanatban rámutat valamire, hogy ez nem pontosan így van. De nem értjük, és nem tudjuk elfogadni, mert ott van valami nagyon erősen berögzült dolog a gondolkodásunkban. Egyszer beszélgettünk valamiről, és egy nagyon fiatal testvér azt mondta: „Ez így van, és ebben senki nem fog engem megingatni.” Ó, jaj. Ha valaki közülünk azt gondolja, hogy az ő gondolkodásában nincsenek ilyen erősségei a gonosznak, annak biztos van egy: maga ez a gondolat, hogy nekem nincs ilyen. Ez pedig nagyon nagy Jerikó!

Amíg ezek az erősségek nincsenek lerombolva, ez pontosan olyan, mint Izrael népénél, amikor átmentek a Jordánon, és ott volt Jerikó, ami teljességgel megakadályozta, hogy birtokba vegyék Kánaánt. És amikor meglátta a nép az – ahogy mondták – égig érő falakat, akkor eluralkodott a pánik rajtuk. Ha saját magadra nézel, nem fordul elő, hogy azt a következtetést vonod le, hogy ez az egész ez nem nekem való, én nem vagyok erre alkalmas, és soha nem fogok tudni majd olyan lenni? Lehet, hogy ez igaz, meg lehetséges más számára, de nem nekem. Mint Péter, aki a Lukács 5-ben leírt történet szerint, amikor egész éjszaka kínlódtak a halászattal, semmit nem fogtak, és végül az Úr szavára bevetette a hálót, és óriási mennyiségű halat fogtak, és akkor azt mondta: „menj el tőlem, Uram, távozz innen, én nagyon bűnös ember vagyok. Én nem vagyok alkalmas arra, amire próbálsz engem elhívni.” És attól az éjszakától kezdve követte Péter folyamatosan az Urat. Addig csak úgy el-elment vele egyszer-egyszer.

Amikor belátod azt nagyon világosan, hogy te nem vagy jó az Úr számára, te alkalmatlan vagy – az a pillanat az, amikor alkalmassá válsz. Akkor van az a pillanat, amikor Isten el tudja kezdeni benned valósággal a munkát. Ezért Jerikó nagyon fontos állomás, amit le kell rombolni.

Végül megtörtént, amire nem számítottak, leomlottak Jerikó falai, és mindenki megostromolta, mindenki behatolt a városba épp ott, ahol volt, az ellenség azonban nem aludt. Amikor az egész nép örömünnepet ült a hatalmas győzelem fölött, akkor az ellenség, a gonosz behatolt Ákán szívébe.

Van az Igében egy ilyen fogalom-páros, de különbséget tesz az Ige a kísértés és a próba között. Amikor kísértésről beszél az Ige, a kísértés azt jelenti, hogy a gonosz azon igyekezik, azt teszi, hogy az a kívánság, ami a szívünkben van, az láthatóvá váljon, kiderüljön. És a gonosz nem türelmetlen, nem akarja, hogy na gyerünk, lássunk hozzá, és már ma el is essél. Hanem akár éveken át készíti elő a terepet, hogy majd végül elessél. Lehet, hogy most azt mondod, ez nem lehetséges – de vigyázzunk! Amikor leginkább örülünk az Úr győzelmének, ott van a gonosz.

A harmadik pedig, amit Gibeon ábrázol ki, az a megtévesztés. Láttatok már a gonosztól megtévesztett embert? Egy bibliai példát mondok: Saul király egy ilyen ember volt. Az a féltékenység, ami az ő szívében volt, nem természetes érzés volt, hanem démoni eredetű dolog. Amikor egy alkalommal Dávid és az emberei megkímélték Saul életét, pedig megölhették volna, akkor utána sírva fakadt, és azt mondta, hogy „Dávid, te jobb vagy, mint én. Te fogsz uralkodni”. Ha csak eddig olvashattuk volna a Bibliát, akkor örülhettünk volna, hogy Saul lemondott a trónról, és hagyta, hogy Dávid uralkodjon. De nem ez történt, nem mondott le. Nem mondott le a trónról, nem mondhatott le, mert ott volt benne ez a démoni eredetű irigység. Tudjátok, honnan indult ki az egész?

„Pusztítsd el Amáleket!” Amálek a hústestünket ábrázolja ki. Saul részben hajtotta végre ezt a parancsot, mert megkímélte Agágot és a hadizsákmány szebb, jobb részét; azt mondta, ez jó lesz áldozatnak, ezek az állatok milyen szépek – és ez nagyon sokba került Saulnak. Utána pedig jött egy gonosz szellem, amely gyötörte, és nem hagyta el egész addig, hogy még a halottidézőhöz is odakényszerítette. És hova jutott ennek az embernek az élete?

Az egész onnan indult ki, hogy elnéző volt önmagával szemben. Lehet, hogy mással szemben szigorú vagy – de nem vagy elnéző önmagaddal szemben?

Izrael népének pusztai vándorlása azt a nagyon fontos célt is szolgálta, hogy alkalmakat teremtsen arra, hogy nyilvánvalóvá váljon mindaz, ami a szívükben volt elrejtve. Nem Isten számára – hiszen Isten kezdettől fogva tudja, hogy mi van bennünk. Hanem ez a mi számunkra fontos, hogy megtudjuk, mi van a szívünkben. Mi van a te szívedben?

Mi volt Mózesnek a szívében? Egy adott pillanatban úgy érezte, hogy ő már nem bírja hordozni az egész nép terhét, mert mindenki panaszkodott, húst követeltek, mindenki sírt a saját sátra előtt. Elégedetlenek voltak. Mindenki zúgolódott, mindenki panaszkodott a sátra előtt. Hogyan fejeződött be ez az időszak Mózes életében? „Uram, nem bírom egyedül hordozni az egész nép terhét, mit csináljak?” És akkor Isten azt mondta, hívj ide hetven vént, és elveszek a szellemből, ami rajtad van – mert tulajdonképpen nem neked kell hordoznod ezt a népet, hanem a szellemnek, ami rajtad van – tehát elveszem a hetven részt, és odaadom a hetven vénnek. Mózes az önmaga végére jutott ezzel.

Utána azonban Mózes ezt mondta: „honnan tudnál táplálékot adni 600 000 férfinak egy hónapon át, hogy csak húst egyenek? Kihalászunk minden halat a tengerből?” És ennek mi lett a kimenetele? „Vajon megrövidült-e az Úr karja?” Mózes megint a maga végére jutott. Az Úr foglalkozott Mózes hústestével.

Most csak így felsorolásszerűen felelevenítek néhány epizódot. Tudjátok, mi volt a legnagyobb probléma a pusztában? A legkeményebb, legdurvább dolog, ami megtörtént? Amikor elküldték a tizenkét kémet, és azok visszajöttek, és hozták a híreket, akkor az egész nép nagyon megijedt. Kádes-Barneánál voltak, egy lépésre a határtól. Ki jött azzal az ötlettel, hogy küldjék el a tizenkét kémet? Jó ötlet volt ez? Kinek az ötlete volt? Jó gondolat volt ez? Valahogy úgy mondanánk, hogy ha Istentől jött, akkor jó gondolat volt, ha Mózestől akkor nem. Ki javasolta tehát a kémek elküldését? Isten volt az. Nem Mózes. Isten jött ezzel az ötlettel. Miért?

Akkor vált vajon gonosszá az emberek szíve, amikor meghallották a kémek beszámolóját? Nem. Mert Józsué és Káleb, aki a tizenkét kém között volt, ők látták Istent közben is. Mit látsz a problémákban, amelyeken át kell menned, a problémákat látod, vagy a problémákon keresztül Istent? „Jaj, most mi lesz velem? Most már végem van. Mi lesz velem, mi lesz a gyerekekkel?”

Ismeritek a történetet: a hatszázezerből kettő ment be. Az a kettő látta Istent. „Ne lázadjatok fel Isten ellen!” Az egész nép füle hallatára mondták, amit mondtak. „Isten velünk van, ne féljetek! Meg fogjuk verni őket, kenyérré lesznek a számunkra.” Elhitték nekik? Nem hitték el. Ezért – tízszer volt ilyen kritikus helyzet, amikor lázadoztak –, és amikor tizedjére történt, az Úr azt mondta, „elég volt, forduljatok vissza a puszta felé”.

Nem az üdvösségükről (megmenekülésükről) volt szó, hanem arról, hogy az életükkel fizettek az engedetlenségükért. A kérdés az, hogy birtokba vesszük-e, ami nekünk lett ígérve? Nem másról van itt szó, hanem ez a nagyon érzékeny kérdés. A pusztában nagyon sok minden megtörténik. A pusztában nagyon sok rejtett dolog nyilvánosságra kerül.

Elmondok még egy ilyen pusztai eseményt. Egy adott pillanatban Áron és Mirjám kritizálni kezdte Mózest a kúsita asszony miatt, és azt mondták: „Vajon csak Mózesen keresztül szól az Úr? Akkor, ott nyilvánosságra került, mi volt a szívükben, pedig ők testvérek voltak. Isten meghallotta, és azt mondta, „gyertek csak ide ti, hárman, a Sátor bejáratához!” És tudjátok, mi történt, Isten megvédte Mózest, és Mózes két testvérének azt mondta, hogy „nem féltetek Mózes ellen szólni?” És az Ige úgy folytatja, Isten elment onnan, elmondta, amit akart, és visszavonult. És amikor elment, akkor Mirjám bélpoklos volt. Tele volt leprával. Áron azt mondta Mózesnek, „könyörögj érte, hogy megtisztuljon!”.

Isten foglalkozott ezzel a problémával, ami Áronnak és Mirjámnak a szívében volt. Se Áron, se Mirjám nem tett többet ilyet, nem lázadoztak Mózes ellen. De a nép, amikor hallotta az Úr szavát Kádes-Barneánál a két kémen keresztül, hogy „ne féljetek tőlük, mert legyőzzük őket” – a nép nem tudta ezt elfogadni.

Mit teszel, amikor az Úr napvilágra hoz a szívedből dolgokat? Mit teszel akkor? Mit lehet akkor tenni? „Uram, foglalkozz te ezzel a dologgal, ami nyilvánvalóvá lett most!”

Van például két fiatal testvér, akik váll váll mellett haladnak, növekednek a gyülekezetben, és egyszer csak az asszonyok körtánc közben ezt mondják: megölte Saul az ő ezerét, és Dávid az ő tízezerét. Egész addig nem volt semmi gond, de ekkor hirtelen megjelenik a probléma. Mit teszel akkor? Igazolod magad? Védekezel? Nem. Be kell ismerned. Ismerd el, valld be, hogy igen, ez van a szívemben. Az Úr hozta ki ezt a körülmények által. És Ő azért tette ezt, mert le akar számolni ezzel, meg akarja oldani ezt a problémát.

Egyiptomból átmenni a pusztába azt jelenti, hogy Egyiptommal befejezted. Bemenni a pusztaságból Kánaánba mit jelent? Azt jelenti, hogy befejeztem a hústesttel. Elveszítettem az önmagamban való bizalmamat. Mert nagyon sokáig ott van a hívő emberben, miután az Úré lesz, hogy azért mégis bizalma van önmagában.

Ábrahám hetvenöt éves volt, amikor ígéretet kapott Istentől, hogy lesz örököse. Elhitte – és Isten igazságul tulajdonította ezt Ábrahámnak. De össze voltak keveredve a dolgok benne. Isten még várt huszonöt évet, és akkor jött megint: egy év múlva meglesz az örökös. Ki nevetett először? Ábrahám. Nézzétek meg a Bibliában! A sátor ajtajánál pedig hallgatózott Sára, nem volt ideges, de nevetett. Mit gondolhatott, amikor nevetett? „Miről beszélnek ezek, ezeknek fogalmuk sincs a dolgokról.” Nevettek.

Kisebb lett, csökkent Ábrahám hite hetvenöt éves korától kilencvenkilenc éves koráig? Mit gondoltok, kisebb lett a hite? Nem, hanem megtisztult a keveredéstől, az önmagába vetett bizalomtól. Az Úr mond neked valamit, hogy tedd meg, és ha látsz magadban képességet, erőt arra, akkor csinálod.

Most befejezem ezzel – de van a Bibliában néhány szó, a 2Pt 1,5-ben, amire ki szeretnék térni:

„Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Azon gondolkoztam, hogy mit is jelenthet az, hogy „teljes igyekezetet is fordítván”? Nagyon nehezen kezdtem megérteni, egyszerűen nem tudtam elfogadni azt, hogy a Bibliában több helyen is írja, hogy „teljes igyekezetet fordítván”. Hát mit tehetek én? Arra gondolsz, hogy azt mondod: „Uram, én mától fogva nagyon komolyan törekszem arra, hogy a hitem mellé jócselekedeteket ragasszak.” Megtette valaki ezt közületek? Én megtettem. De mégsem lett semmi belőle. És azért, mert az a szó, amelyik így van nálunk visszaadva, a valóságban nem egy tevékenyéget jelent, hanem a jellemet fejezi ki. Nem arról van itt szó, hogy tegyél valamit, hanem hogy LEGYÉL valaki. Ez teljesen más, tehát nem tenni, hanem lenni!

Krisztus élete bennünk van, de az Úr szándéka, vágya az, hogy ez az élet bennünk jellemé alakuljon, a jellemünkben nyilvánuljon meg. Hogyan történik ez?

Kibújik a kisveréb a tojásból, biztos látta már mindenki, milyen kis formátlan, milyen torz arányai vannak: a nagy csőre meg a kopasz nyaka. Mi a madárnak a természete? Az, hogy nagyon gyorsan tudjon a földön szaladgálni? Nem, hanem az, hogy szárnyaljon! De hogy létezik az, hogy az a repülésre teljesen alkalmatlan kis élet ott a fészekből valamikor szárnyaljon? Hogyan lehetséges ez?

2Korinthus 5,17: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak – a román fordítás azt mondja, „minden régi elmúlt” –, íme, újjá lett minden.” De tudjátok, hogy van olyan eredeti kéziratcsalád, amely szerint ez a vers úgy szól, hogy „valami új vette kezdetét”. Nem „újjá lett minden”, hanem „valami új kezdődött el”. Tehát, ha valaki Krisztusban van, egy új kezdet van ott jelen. Egy új, amiben benne van az a képesség, az a potenciál, lehetőség, hogy hatalmassá váljon. De ez a kicsi kezdet hogyan fejlődik, hogyan teljesedik ki? Úgy, hogy követi az életet, és engedelmeskedik az Úr hangjának. Engedelmeskedsz az Úr hangjának? Mert, ha nem engedelmeskedsz az Úrnak, akkor megmaradsz kiskorúnak. De ha teljes szívből engedelmeskedve követed az Urat, akkor ennek az életnek a természete jellemmé formálódik benned.

Pál apostolt annyira foglalkoztatta a galatabelieknek a sorsa, helyzete, hogy ezt írja nekik, „Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”. Ezek mind hívő emberek voltak, az Úréi voltak. De a kérdés az volt, hogy Krisztus kiábrázolódjon bennünk, más szóval, hogy Krisztus jelleme formálódjon ki bennük. Tehát nem csak az a fontos, hogy megkapjuk a Krisztus életét, hanem hogy ez az élet fejlődjön. Kinek a felelőssége az, hogy ez az élet kifejlődjön? Ki foglakozik azzal, hogy ez az élet növekedjen? A Szent Szellem. A Szent Szellem azt mondja például: „Radu, ez nem jól van. Fejezd be ezt. Ez nem jó. Ez a kapcsolat ezzel a személlyel nem helyénvaló, fejezd be.” Ő foglalkozik ezzel.

És befejezésül, így mondja az 1János 2,27-28-ban: „És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és [így] nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz [is] az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok őbenne. És most, fiacskáim, maradjatok őbenne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” „Maradjatok őbenne, amiként megtanított titeket” – és a kenet megtanít. Maradjatok őbenne! Mert, ha nem maradunk őbenne, ha nem hallgatunk rá, akkor, amikor ő eljön, megszégyenülhetünk előtte.

Az Úr végezze az Ő munkáját a mi szívünkben! Ámen.