Mi volt Józsué és Káleb titka? (Radu Gavriluţ)

PDF: Mi volt Józsué és Káleb titka?

Elhangzott: 2019. dec. 29-én, Nagyváradon.

Mi a feltétele annak, hogy Isten valahol elkezdjen munkálkodni?
Hogyan kezdődött a falak építése a Nehémiás könyvében levő beszámoló szerint? Úgy, hogy volt egyetlen ember. A többiek nem tudták, mi történik, de volt egyvalaki, akit nagyon foglalkoztatott az a szomorú helyzet, hogy milyen állapotban van Jeruzsálem, hogy a falak és kapuk mind le vannak rombolva. Olyan nagy teherként jelent ez meg az ő szívében, hogy már nem tudott másra gondolni, csak erre. Szenvedett attól, amit látott és hallott.

Hogy az Úr elkezdjen valahol munkálkodni, az nem úgy történik, hogy mi eldöntjük: Hozzunk létre egy gyülekezetet! Így nem megy. Úgy sem, hogy bibliaórákat tartunk, és tanulmányozzuk a Bibliát. Így sem megy. Hanem csak úgy, ha a Szent Szellem valakinek a szívére helyezi ennek a terhét, és az a személy megáll ezen a területen – és akkor Isten elkezd munkálkodni.

Az Ószövetségi könyvek nem csupán olyan könyvek, amelyek bemutatnak bizonyos történeteket Izráel múltjából. Ezek prófétikus könyvek a mi számunkra. Mit mondanak nekünk vajon ezek a könyvek, mikor azt mondják, hogy hatszázezer emberből csak kettő ment be Kánaánba? Kettő. A többiek hitetlenség miatt nem mentek be, és azért nem, mert semmibe vették, nem értékelték azt az országot. A saját dolgaikat sokkal fontosabbnak tartották, és emiatt megrekedtek, és nem értek el a végcélba, ahova Isten szerette volna, hogy eljussanak.

Megszoktuk, és így vagyunk beállítva, hogy azt hisszük, ha az Úrhoz tértünk, akkor ez minden. Nemrég mondta el valaki, hogy amikor az Úrhoz tért, nagyon boldog volt, szinte lebegett. Azt mondtam: elhiszem, hogy ez így volt, de nem vagyok biztos, hogy még ma is lebegsz. Akkor úgy volt, de ma? Ma már nem lebegsz, megrekedtél.

Mi volt ennek a két embernek, Józsuénak és Kálebnek a titka, hogy ők bementek Kánaánba? Mikor arról szólok, hogy ők bementek Kánaánba, erre gondolok: elértek a célba, oda, ahova nekünk is el kell jutnunk. Mi volt az ő titkuk? Erről szeretnék röviden beszélni.

Mikor Amálek először támadta meg Izráelt a pusztában, akkor Mózes szólt Józsuénak. Hogyan talált rá Józsuéra? Sorsvetéssel? Nem hiszem. Valószínű, hogy Józsuéról kitűnt, hogy jó harcos. Mózessel együtt válogatta ki azokat férfiakat, akik elmentek, hogy Amálek ellen harcoljanak a pusztában. Amálek a mi hústestünket ábrázolja. Ki az a harcos miközülünk, akik itt jelen vagyunk, aki kész lemondani a saját igazáról, kész megítélni saját magát, és igazat adni Istennek? Ilyen egy harcos. Láttuk most is a sok problémát a büszkeséggel, az irigységgel, a féltékenységgel kapcsolatban. Nyilván, először, mint gyermekekben, nem jelennek meg ilyen problémák, de miután eltelik egy bizonyos idő, szeretnénk elöl lenni, szeretnénk valamilyen pozíciót kapni magunknak. De nem lehetséges, ha nem tanultuk meg azt, amit Józsué megtanult. Akármilyen szépen öltözöl, akármilyen szépen tudsz mosolyogni, ha ugyanaz az ember vagy: hústesti.

Egy másik dolog. Amikor Mózes felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjjel, Józsué is ment vele. Mózes Isten jelenlétében volt, Józsué pedig ott volt valahol egyedül. Ott ült negyven nap és negyven éjjel, azok közt a körülmények közt; ott maradt és várta Mózest, hogy lejöjjön. Negyven nap és negyven éjjel! És amikor a hegyről lejöttek, és Mózes a táboron kívülre helyezte a sátorát, Józsué nem jött ki a sátorból. Ott maradt végig a sátorban. Mózes kijött, és ment a néphez, de Józsué ott maradt a sátorban.

Nagyon sok ideig próbáltam megérteni azt, amit az ige mond kettejükről: más szellem volt velük. Azt mondtam: természetesen, ha más szellem volt velük, akkor ők mások voltak. De mi a helyzet a velünk?

Nézzétek, mit mond a Józsué 14,6-15: „Ekkor odamentek Józsuéhoz Júda fiai Gilgálba, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, mit mondott felőlem és felőled az ÚR Mózesnek, Isten emberének Kádés-Barneában. Negyvenesztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az ÚR szolgája Kádés-Barneából, hogy kémleljem ki a földet, és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Testvéreim azonban, akik velem együtt jöttek, elrémítették a nép szívét. De én mindenben híven követtem az URat, az én Istenemet.

És megesküdött Mózes azon a napon e szavakkal: Bizony, az a föld, amelyre lábad lépett, a tied és fiaidé lesz örökségül mindörökké, mert tökéletesen követted az URat, az én Istenemet. Most pedig, íme, az ÚR életben hagyott engem, ahogy ígérte. Most van negyvenöt esztendeje, amióta az ÚR szólt e dologról Mózesnek, amikor Izráel a pusztában bolyongott. És most, íme, nyolcvanöt esztendős vagyok. Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes. Amilyen akkor volt az erőm, most is olyan az erőm a harchoz és a járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyvidéket, amelyről szólt az ÚR azon a napon. Mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Hátha velem lesz az ÚR, és kiűzöm őket, ahogy megmondta az ÚR.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának örökségül. Így lett Hebrón a kenizzi Kálébé, Jefunne fiáé örökségül mind e mai napig, mivel tökéletesen követte az URat, Izráel Istenét. Hebrón neve pedig azelőtt Kirjat-Arba volt. Mert Arba volt a legnagyobb ember az anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.”

Testvérek, ha Isten Szelleme lakozik bennünk, ez a Szellem olyan, hogy mindig többre vágyik. Nem leszel megelégedve azzal, amit elértél.

Abban az időszakban, amikor mind elbátortalanodtak, mielőtt be kellett volna menniük az országba, Kádes-Barneánál, amikor a tíz kém befeketítette az országot Izráel gyermekei előtt: 4Mózes 13,31-33: „Jóllehet Káléb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta, bátran fölmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk vele, de a férfiak, akik fölmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk. És a kikémlelt földnek rossz hírét vitték Izráel fiaihoz. Azt mondták: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakóit. Az egész nép is, amelyet ott láttunk, szálas emberekből áll.”

4Móz 14,5-9: „Akkor arcra borult Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt. Józsué pedig, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik a föld kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruhájukat, és azt mondták Izráel fiai egész gyülekezetének: A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, igenigen jó föld. Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a megenni való kenyér. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de mivelünk velünk van az ÚR. Azért ne féljetek tőlük!”

Ez a két ember harmincnyolc évig vándorolt a többiekkel együtt a pusztában. Nekik nem kellett volna vándorolniuk a többiekkel, mert ők ott Kádes-Barneánál készek voltak bemenni már akkor, hiszen mindez a harmincnyolc éves vándorlás előtt történt. Ők készek voltak, hogy bemenjenek az országba. És mégis harmincnyolc évet vándoroltak a pusztában a többiekkel együtt! Tudjátok miért? Az Úr nem akarja, hogy csak egyvalaki menjen be. Isten az egész népre tekintett. Ha úgy gondolkozom, hogy én szeretnék bemenni, és én jól vagyok, mit érdekel engem más, akkor nem jól gondolkozom. Ők ketten együtt vándoroltak a néppel, és biztosan figyelő szemmel kísérték őket a többiek. Látták, hogy ők hogyan élnek. És tudjátok, mi lett ennek az eredménye? Az egész következő generáció fel lett készítve, hogy bemenjen az országba, és be is mentek.

Ha nem félünk, ha nem hátrálunk meg a problémáktól, és nem látunk valami áthághatatlan hegyeket magunk előtt, akkor bennünket is az a Szellem vezet. Mi, akik hittünk, mindnyájan rendelkezünk ezzel a Szellemmel. Ő itt van bennünk. Mielőtt megtérünk, azt mondjuk: Uram, Istenem. De mióta megtértünk, mit mondunk? Abba, Atyám! Teljesen megváltoztunk. Az a vágy kell, hogy legyen bennünk, hogy többet szeretnénk, hogy ne hátráljunk meg, és így szóljunk: én nem hátrálok meg, nem akarok meghátrálni! Ha egyedül vagyok, akkor sem akarok meghátrálni! Nem akarok félni, az Úr velem van, Ő megígérte. Az ilyen emberek megtapasztalják, mit jelent Kánaán. És a többiek? Ha megelégszel azzal, amire eljutottál, megelégszel bizonyos dolgokkal, akkor nem jutsz tovább. Józsué és Káleb nem ilyenek voltak. Ők mások voltak, és tudjátok mit kapott Káleb? Hebront. Tudjátok, mit jelentett Hebron Izráel számára? Hebron a Kánaán Kánaánja. Ez volt az országban a legszebb hely, és Káleb ezt kapta meg örökségül.

Az Úr helyezze a szívünkre ezt a vágyat – mert mit tudnánk mi tenni? Tudunk mi törekedni, eltökélni magunkat? El tudjuk határozni, hogy az idén mások leszünk? Ugyanolyanok leszünk. De ha az Úrhoz közeledünk, és kérjük: Uram, munkálkodj Te az életemben! Kijöttem Egyiptomból, sok dolgot tapasztaltam meg Veled, de vajon bementem-e a teljességbe?

Nézzétek, itt közöttünk, hány testvér hordoz felelősséget a gyülekezetben? Ez nem azt jelenti, hogy én mondom meg nektek, hogy ki mit tegyen. Ez nem felelősség. A felelősség az, ha az ember belül tudja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy egy nap X testvér megunja, és azt mondja: többet nem kérdezem meg, ki akar a héten takarítani. Mondja most már más. Ha így tenne, csalódott lennék.

Az Úr azt akarja, hogy valamit megértsünk. Szeretné, hogy megértsük, Ő szeretne valamilyen felelősséget a mi vállainkra is helyezni. Lehet, hogy valami nagyon kicsi dolgot. Az Úr munkálkodjon, testvérek, ebben az évben. Meglehet, hogy ez az utolsó év. Lehet, hogy nem élünk meg több évet. Az Úr eljön, és mi lesz velünk? Két személy ment be Kánaánba. Imádkozzunk, kérjük, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy többre vágyjunk. A Szent Szellem érintse meg a szívünket, hogy valóban így legyen. Ámen.

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.

Szűrők által homályosan: 2. rész – Énközpontúság

Forrás / Source: Milt Rodriguez: Impaired Vision Through Filters: Part 2 – Individualism

Ez a szűrő az egyik legpusztítóbb Isten céljaira és szándékaira nézve. Az Újszövetség teljesen világos abban, hogy Isten azt akarja, hogy Fia legyen minden dolog feje és középpontja.

„miután titkos akaratát velünk megismertette. Így felelt meg ez az ő jótetszésének, melyet őbenne az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Felkentben egy fő alatt egyesüljön. Egyesüljön abban, akiben sorsrészünket is megkaptuk, ahogyan erre a többi embertől eleve különválasztott minket az, aki a tőle akart terv szerint munkásságával a mindenséget áthatja” (Ef 1,9-11, Csia)

És abban is egyértelmű, hogy Isten a szándékait Krisztus Gyülekezetében és Gyülekezete által viszi véghez:

“Nékem, az összes szentek közül a legkisebbnek adták azt a kegyelmet, hogy a nemzeteknek örömüzenetül hirdethetem a Felkent kinyomozhatatlan gazdagságát, és megvilágíthatom, hogy miben áll annak a titoknak sáfársága, mely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért teremtette, hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Felkent Jézusban született meg” (Ef 3,8-11).

Egyediség és énközpontúság

Isten mindannyiunkat egyedülálló és páratlan személyeknek teremtette, hogy nyilvánvalóvá tegye a Maga hihetetlen változatosságát és alkotókészségét. Mindig elámulok, hogy minden egyes ember mennyire egyedi, pedig többmilliárdan vagyunk! Ez az egyediség; az pedig csodálatos áldás és megtiszteltetés mindannyiunk számára, hogy különbözőek lehetünk, és egyedi módokon tükrözhetjük vissza az Urat.

Különbség van azonban az egyediség és az énközpontúság [az angolban individuality és individualism – a ford.] között. Az énközpontúság az ember bukásának közvetlen következménye, amely a saját egocentrikus nézőpontunk miatt vakká tett bennünket Isten örökkévaló szándékainak meglátására. Hajlamosak vagyunk mindent a saját énközpontú látásmódunkból szemlélni, és nem úgy, ahogyan Isten nézi a dolgokat. Isten nem énközpontú. Sőt, tulajdonképpen nem is egy énje van, hiszen Ő három személy (Atya, Fiú és Szellem), aki egy. Különbözik, de nincs szétválasztva.  Valóban EGY! Az egység azonban olyan fogalom (és tapasztalat is!), amelyet nagyon nehezen tudunk megérteni. Miért? Mert a bűneset elszakított minket Istentől és egymástól. Emiatt a bukás miatt mindent az egyéni (elszakított) nézőpontunkból látunk. Még keresztényként is így látunk mindent. Hadd illusztráljam néhány példával, mire gondolok!

Ahogyan az Úr Jézust látjuk

Máshol már írtam erről, de hadd foglaljam itt össze. Hajlamosak vagyunk Krisztusra úgy gondolni, mintha magányos lenne. Ki ne hallotta volna az „Egy magányos élet” történetét? Az Ő élete azonban sosem volt magányos! Tökéletes egységben és közösségben élt az Atyával és a Szellemmel az örökkévalóságon át. Amikor pedig emberként a földre jött, továbbra is tökéletes egységben munkálkodott az Atyával és a Szellemmel. Sőt, azt mondta, hogy ők egyek, sőt egymásban laknak! (Lásd Jn 14-17 fejezetét.) És mi mégis úgy látjuk Őt, és úgy gondolunk Rá, mint különálló személyre. Nem igaz?

Ahogyan az Igét látjuk

Az Igét is az egyén nézőpontjából látjuk. Vagy nem így van? A Bibliát nekem írták személyesen. Ez az Úr szerelmeslevele hozzám! Jézusról szól és rólam! Isten szeret engem. Meghalt értem. Értem él. Megváltott engem. Meggyógyít engem. Tanít engem. S így tovább a végtelenségig. Persze, természetesen Isten valóban szeret minket és törődik velünk egyénenként. De azt akarja, hogy nőjünk fel végre, és más dolgok is érdekeljenek – tudniillik az Ő örökkévaló célja és szándékai! Az igazság pedig az, hogy a Bibliát nem egyéneknek, hanem együvé tartozó, együttes testeknek írták. Az Ószövetséget egy Izrael nevű együttes testnek, az Újszövetséget pedig egy Gyülekezet nevű együttes testnek. Az (apostoli) levelek mind helyi gyülekezeteknek szólnak, mint pl. a korintusi gyülekezet, a kolosséi gyülekezet, Galácia gyülekezetei stb. Mégis mindig ezeket a szentírási részeket egyedül saját magunkra, mint egyénekre alkalmazzuk.

Ahogyan a gyülekezetet látjuk

Még a gyülekezettel kapcsolatos látásunk is énközpontú. A legtöbb kereszténynek a gyülekezet egy hely, ahová el lehet menni heti egyszer, valamilyen egyéni szükséglet kielégítése céljából. Gyakran úgy tekintünk a gyülekezetre, mintha osztályterem lenne, ahol tanulni lehet, vagy egy étterem, ahol megtölthetjük a szellemi bendőnket. Isten számára a Gyülekezet azonban annyival, de annyival több! A Gyülekezet az Ő háza, menyasszonya, teste és családja. A Gyülekezet Isten drága Fiának megjelenési formája a földön. Ez a Gyülekezet az élő Krisztus valóságos Teste! És a Test egy. A Test pedig nem lehet más, mint a Fej együttes megjelenése és kifejeződése. Mégis úgy viszonyulunk a gyülekezethez, mintha az saját szellemi növekedésünk eszköze lenne. Megint csak Jézus és én vagyunk a lényeg.

Hogy olyan nehezen tudjuk megélni az Isten szerinti gyakorlati egységet és közösséget, annak oka a gondolkodásmódunk énközpontúságában rejlik. A kultúránk hihetetlenül énközpontú, és sajnos rendszerint sokkal nagyobb erővel hat ránk, mint az Úr Maga! A gyülekezet közösségi jellege nagyon megszenvedi, hogy annyira lefoglal bennünket az egyéni életünk. Ezért mondta Jézus, hogy veszítsük el a saját életünket, és kezdjük el élni a Krisztus-életet. Ez az élet pedig közösség, egy egyesített közös test.

Urunk, kérünk, szabadíts meg bennünket az énközpontúságtól, amely oly sokáig akadályozta örökkévaló szándékodat. Szabadíts meg minket az énközpontúság leplétől, hogy úgy lássunk Téged és a Te Gyülekezetedet, amilyen Te valójában vagy, hogy együtt lehessünk a Te látható megjelenési formád a földön. Ámen.

Teljességünk Krisztusban

„És [ti] Őbenne vagytok beteljesedve, a ki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Kol 2,10)

Manapság sok keresztény van nehéz helyzetben. Úgy tűnik, hogy képtelenek meghalni. Rosszak ma, és holnap még mindig rosszak lesznek; mindegy, mennyire próbálnak jók lenni, hiába minden próbálkozás. Hadd áruljam el, hogy téves evangélium az, amelyik azt mondja, hogy nekünk, saját erőből kellene bármit is csinálnunk. Krisztus mindent elvégzett számunkra. Ez az Ő munkája, és számolnunk kellene azzal, ami Őbenne lett elvégezve. Mert amit az Úr Jézus elvégzett, azért volt, hogy tökéletessé tegyen minket Őbenne; és a Szent Szellem megtestesít bennünk mindent, ami Krisztusban megvan. Ő nemcsak meghalt, hanem föl is támadt. Amikor pedig Krisztus meghalt, mi is meghaltunk; amikor feltámadt, mi is fel lettünk támasztva; és amikor fölvitetett, mi is fölvitettünk. Az örökségünk Őbenne messze-messze meghaladja a várakozásainkat.

Watchman Nee