Az Úr rabszolgája (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 17.

PDF: Kit_Mays-Az_Ur_rabszolgaja-Valea Draganului_17082021

Jelenések 1,1: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása (lelepleződése), amelyet adott neki az Isten, hogy megmutassa rabszolgáinak, amiknek meg kell lenni gyorsan, és megjelentette és elküldte az Ő angyala által, rabszolgájának, Jánosnak” (Vida-ford.).

Ez a kijelentés tehát az Úr rabszolgájának, Jánosnak adatott, és az Ő rabszolgáinak szól a legfőbb rabszolgától, a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Az Ige azt mondja, az Úr emberekhez lett hasonló, rabszolgai formát vett fel (Fil 2,7). Ezt a levelet pedig az Ő rabszolgáinak írja, az Ő szeretetből való rabszolgáinak, akik átadták önmagukat az Úrnak.

Te az Ő rabszolgája vagy? Tudjátok, különbség van rabszolga és hívő között. Minden rabszolga hívő, és Isten arra vágyik, hogy minden hívő rabszolga legyen, de a kettő nem ugyanaz. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.” Az Ige azt mondja a Róma 10,9-ben: „Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz (megtartatol)”. Isten azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Ha még nem vagy hívő, ha nem vagy keresztény, és elég idős vagy ahhoz, hogy megértsd, amit mondok, figyelj rám: Nem kell úgy kimenned innen, ebből a teremből, hogy nincs üdvösséged. Hidd el, nem lenne jó neked, ha úgy mennél ki innen, hogy nincs üdvösséged. Ma van az üdvösség napja a számodra, ha elfogadod. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.

Hanem rabszolgának lenni több, mint pusztán hívőnek lenni. Nem is jól fejeztem ki, hiszen nem kicsinylem le azt, ha hívő valaki. De arról beszélek, hogy ez valami több, mint hívőnek lenni. Mert hívőként több ajtó is nyitva áll előttünk, mint pusztán az üdvösség ajtaja.

Különbség van a rabszolga és a tanítvány között is. Jó tanítványnak lenni. Emlékeztek, hogy két tanítványról van említés a János 1-ben. Egyiküket Andrásnak mondja, a másik, úgy hiszem, János volt – János ugyanis nem nevezi meg őt. Evangéliumában János soha nem nevezi meg saját magát. De minden esemény alkalmával ketten vannak, Bemerítő János két tanítványa, akik Krisztus tanítványai lesznek, Jézus tanítványai.

Arra lettünk elhívva, hogy tanítványok legyünk, és tanítványság nagyon sok mindent megkövetel. A Lukács 14,26-ban azt mondja az Ige: „Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom.” Azt is mondja, hogy senki nem lehet a tanítványom, aki nem mondott le mindenéről, amije van. Ez nagyon szigorú. A tanítvány olyasvalakit jelent, aki az Úrtól tanul. De az Úr valami mást mond: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.”

Testvérek, jó tanítványnak lenni. Az Úr mindnyájunkat arra hív, hogy tanítványok legyük. De egy tanítvány valaki másnak a tanítványa is lehet. Rabszolgának lenni többet jelent. A tanítványságra való elhívás egyetemes: „Ha valaki…” Isten az embereket üdvösségre hívja, Isten az embereket tanítványságra hívja. De testvérek, Ő sosem hív embereket arra, hogy a rabszolgái legyenek. Ez ugyanis szívbéli dolog.

Ma nincs időnk hosszabban belemenni abba, hogy mit jelent rabszolgának lenni, de az apostolok, Jakab és Pál, Péter és Titusz mind rabszolgának mondták magukat, illetve annak nevezi őket az Ige. Ez több, mint pusztán szolgának lenni, aki bérért dolgozik. Több, mint köteles szolgának lenni, aki eladta magát egy időre azokért a javakért, amelyekre abból az árból szert tehet. Testvérek, ez annál is több, mint hű szolgának lenni! Több, mint szolgának lenni, több, mint hűséges szolgának lenni. Epafrászt az Ige a Kolossé 1,7-ben szeretett rabszolgatársnak és Krisztus hű szolgálattevőjének nevezi. Pál Tükhikoszra a Kol 4,7-ben így utal: „a szeretett testvér és hithű szolgálattevő (diakónus) és rabszolgatárs az Úrban”. De a rabszolgaság nem korlátozódik csupán az apostolokra. Mindenki előtt nyitva áll, akinek szíve vágya az, hogy önmagát fenntartás nélkül, teljesen az Úr Jézusnak adja.

Van nálunk egy kifejezés, melyet még gyerekkoromban tanultam. Amikor valaki egy tanyát vagy bármilyen ingatlant mindenestül, tokkal-vonóval megvett, úgy mondták, hogy „zárral, készletekkel és hordóval”. Nálatok létezik ez a kifejezés? A zár jelenti a kulcsot az ajtóhoz és mindenhez, ami a házban van, a bent lévő dolgok összességéhez. A készletek a magtárakat, az éléskamrákat, a jószágokat, a háziállatokat jelenti. A hordó pedig, még az esővíztároló hordó is ugyanúgy benne van az összes többi dologgal együtt. Az Úr rabszolgája akarsz lenni? Add Neki a zárat, a készleteket és a hordót, azaz adj át Neki maradéktalanul mindent!

A 2Mózes 21,1-6-ban és az 5Móz 12,1-6-ban olvashatunk a rabszolgák törvényéről. Amikor az evangéliumokat vagy az apostoli leveleket olvassuk, figyeljük meg, a levelek elején mennyien mondják magukról, hogy rabszolgák. Figyeljük meg azt is, hogy amikor egy rabszolga egy másik rabszolgáról beszél, azt mondja, „rabszolgatársunk”. Amikor mindent átadunk Krisztusnak, egy társközösségbe lépünk be. Ez nem zártkörű; nem zártkörűbb annál, mint amikor valaki másokkal együtt önként jelentkezik, hogy kitakarítsa a termet, ahol összegyűlünk. Közösségünk van azokkal, akik ezt csinálják, de ez inkább funkciót (tevékenységet) jelent, semmint pozíciót (helyzetet).

Arról van szó, hogy olyasmit érthetünk meg, ha rabszolgák vagyunk, amit nem érthetünk meg akkor, ha nem vagyunk azok. Sokunk számára a Jelenések könyve lezárt könyv, ijesztő, zavarba ejtő. De nem az Ő rabszolgáinak! Legyenek bár nagyon értelmesek vagy nem annyira értelmesek, az Úr rabszolgái meg tudják érteni, mert ez nekik íratott. Ha az Ő rabszolgája vagy, és nem érted, hadd javasoljak valamit. Olyasmi ez, amit – mint alighanem a legtöbb mindent –, Stephen Kaung testvérünktől tanultam. A Jelenésekben azt mondja az Ige, hogy a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme. Rabszolgaként ne próbálkozzunk a Jelenéseket ábrázolni, tanítványként ábrázolhatjuk. Nem becsülöm le azt, ha valaki megpróbálja megérteni mindazokat a titkokat, melyek a Jelenésekben ki lettek jelentve az időkről és az időszakokról. De azt mondom, hogy ez a könyv nem az Úr tanítványainak íratott, hanem az Ő rabszolgáinak. És ha megértjük a Szellemet, melyben ez íratott, megkapjuk a magunk részét belőle.

Ugorjunk most előre, bár ez a rész is nagyon fontos. Vissza fogok térni ehhez, mert akarok beszélni az Úr Jézus neveiről és címeiről a Jelenések könyvében, de majd egy másik alkalommal. 38 különböző nevet és címet számoltam össze (néhány újra tegnap este bukkantam), és ezek közül 24 cím a Jelenések első három fejezetében található. Egy kicsit azért foglalkozom velük. Testvérek, nagy haszna van ezekről a nevekről és címekről gondolkozni, mert annyira sokatmondóak. Ha az Úr rabszolgái vagyunk, ezek táplálnak minket.

Az elmúlt éjjel, valamikor hajnaltájt nem tudtam aludni, és ez nyugtalanított – mert az volt bennem, hogy másnap így fáradt leszek, és elalszom a bizonyságtételek alatt. A bizonyságtételek pedig ugyanolyan fontosak, mint az összejövetel egyéb részei. Épp annyira táplálók és egészségesek, mint ennek az összejövetelnek akármelyik része. Nehogy vissza merészeljük tartani a bizonyságtételünket, elmulasztván azt, hogy tápláljuk rabszolgatársainkat! Hiszem, hogy bölcs dolog imádkozni a Szent Szellem teljes kiáradásáért és a Szent Szellem teljes visszafogásáért, amikor megosztjuk egymással ezeket. Azok a bizonyságtételek, melyek leginkább táplálnak, gyakran nem a leghosszabbak vagy a legdrámaibbak.

Most csak felolvasom a listámat, de ki-ki készítsen sajátot magának!

  • Jézus Krisztus az első a Jel 1,1-ben

  • Ő a hű tanú – Jel 1,5

  • elsőszülött a halottak közül – Jel 1,5

  • az első és az utolsó – Jel 1,8.11.13

  • a Mindenható – Jel 1,8

  • Az Úr Isten, „aki van, aki volt és aki eljövendő” – Jel 1,8

  • A föld királyainak Fejedelme – Jel 1,5 (Amikor a kormány miatt aggódunk, amikor körülöttünk lévő vezetők miatt aggódunk, jó emlékezetünkbe idézni, jó a szívünkben tudni, hogy Ő a föld királyainak Fejedelme.)

  • Az Alfa és az Omega – Jel 1,8.13

  • Az Emberfia – Jel 1,13

  • Aki halott volt, de él – Jel 1,13-18 (Amikor úgy érzed, meghaltál, amikor az életedre tekintesz és azt mondod: Már jó ideje halott vagyok, nincs élet bennem… – A te Urad az, aki él, pedig halott volt, Ő életet ad neked!)

  • Aki a hét csillagot a kezében tartja – Jel 2,1

  • Aki a mécstartók között jár – Jel 2,1

Álljunk meg itt, és olvassuk tovább a Jelenések 2,1-től. De testvérek, gondolkozzatok el ezeken a neveken, mert ezek számotokra vannak. Igen, kijelentés rejlik a névben, ma nem fogunk erről beszélni, de oly sok kijelentés van itt, amelyik ránk, a helyzetünkre illik! Olyanok, amelyek megítélnek, de nagyon helyes módon. Olyanok, amelyek próbára tesznek, és amelyek megerősítenek. Csináljatok saját listát, nincs szükségetek az enyémre! Kutassátok ki ezt a témát, mint a béreaiak! A rabszolga nemeslelkűségét jelenti, hogy utánajárjon ezeknek a dolgoknak.

Jelenések 2,1: „Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, aki a jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany mécstartó között jár”.

A hét csillagot megmagyarázza az Ige: ezek a hírvivők, a küldöttek; ők a hét gyülekezet angyalai. Ők azok, akikkel az Úr üzenetet küld a gyülekezetekhez. Gyakorlatilag ezek lehet, hogy a gyülekezetekben élnek, és szerintem így is van. Lehetnek esetleg mások is, akik eljönnek a gyülekezethez, de bizonyosan vannak közöttetek olyanok, akiknek van üzenetük Istentől, és rendszeresen elhozzák a számotokra. Hát nem jó dolog, hogy az Úr Jézus ezeket a kezében tartja? Ő az, aki irányít; és az Övé az üzenet. Tűnhet ez tökéletlennek, tűnhet úgy, hogy nem nemes és nem csodálatos, de az Úr az, aki ezeket a hírvivőket a kezében tartja. Ezek Istentől való angyalok, ami egyszerűen azt jelenti, küldöttek – ami pedig annyit tesz, hírvivők. Ő pedig az, aki a hét mécstartó között jár. Ez nem nehéz, hiszen azt mondja, hogy a hét mécstartó a hét gyülekezet. Hát nem jó tudni, hogy a mi Urunk, Jézus most, éppen most is a mennyben a mécstartók között jár?

Tudjátok, testvérek, hiszem, hogy mindannyian, akik megmenekültünk, tudjuk, hogy az Úr Jézus meghalt értünk, hogy szeret minket, hogy Önmagát adta értünk, hogy közbenjár értünk, hogy Ő a mi nagy Főpapunk. Gondoltok, testvérek, a gyülekezetre is? Gondoltok arra, hogy Ő szereti a gyülekezetet és Önmagát adta érte? Gondoltatok-e valaha arra, hogy Ő most a mennyben van, és áldását árasztja ki a gyülekezetre, vezérli és óvja őt? Persze, hagyott itt férfi- és nőtestvéreket, hogy gondját viseljék a gyülekezetnek, mert azt akarja, hogy felnövekedjünk az Ő teljességébe, Aki a teljessége mindennek mindenekben. De soha nem mond le arról a felelősségéről, hogy gondját viselje a gyülekezeteknek.

Oly sok félelmünk van a gyülekezetekkel kapcsolatban, nekem is oly sok félelmem van. De az Úr az, Aki a gyülekezetek között jár és megítéli őket, nem azért, hogy kárhoztassa, hanem hogy megkaphassák azokat a folt nélkül való ruhákat, amelyek a szentek (többesszámban!) igazságos cselekedetei, azért, hogy tökéletes és szeplőtelen legyen, ránc és minden efféle nélkül. Amikor körbenézünk a testvérek között, akikkel összegyűlünk, azt látjuk, hogy a gyülekezet tiszta és folt nélküli, ránc vagy efféle nélkül való? Ha igen, javaslom, használjuk a szemünket is, ne csak a képzeletünket. Ez nem így működik a Földön.

Meghasad a szívünk, amikor nem rendjén mennek a dolgok? Nagyon helyes, az ilyesmitől fájnia is kell a szívünknek. Tehetetlennek érezzük magunkat ahhoz, hogy helyrehozzuk a dolgokat, pedig azt akarnánk, hogy rendben menjenek? De nem vagyunk tehetetlenek! Imádkozhatunk, kérhetünk, tekinthetünk a mennyre, jöhetünk gyengeségben. Voltunk néhányan olyan gyülekezetekben, melyek nincsenek többé, melyek Istenből születtek, de végül látszólag elpusztította őket az ellenség. Így van? Gondoljátok, hogy az tényleg elveszett? Dehogyis! Az a testvér, aki ki nem állhat téged, akivel most nehézséged van, akivel az Úr igazi munkát végzett benned, hogy építse az Ő házát – ezek nem teszik semmissé azt a munkát, ami el lett végezve! Minden, ami Krisztusból való, megmarad! Az Úr azt mondta: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. Ami Őbelőle való volt, azt az Úr fogja, és elhelyezi abban a Városban. Azt jelenti ez vajon, hogy félvállról vehetjük az építést, és elbagatellizálhatjuk, hogy hát ha ez nem működik, akkor csináljunk valami mást? Szerintem itt ebben a teremben senki sem balga ennyire. Egyetlen rabszolga sem érezne így. Az ellenség a kétségbeesébe kergetne minket ezzel. Az Úr a gyülekezet áldott reménysége, és Ő a mécstartók között jár nagy Főpapként.

Itt megállok, testvérek, nem azért, mert befejeztem, hanem mert elég volt belőlem ennyi mára. Valamint elegendő most ezzel az adaggal megbirkóznunk, amelyet én hoztam ma, de holnap lesz még belőle több is.

Ó, testvérek, vegyétek el, ami adatott nektek; vegyétek el, ami adatni fog nektek! Ha ki van lyukasztva a fületek, ahogyan a rabszolgának mindig kilyukasztották a fülét Mestere ajtajánál egy árral, az is elegendő lenne. De mindannyian fogadjuk be mindazt, amit Ő ma ad nekünk! Ne mindenféle szorongással, hanem nagy gyönyörűséggel vegyük magunkhoz, és osszuk meg egymással. És amint jobban megismerjük egymást, és megosztjuk egymással emberi mivoltunkat, Krisztus gazdagságát is osszuk meg egymással ma. Ámen.



Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)