Sikemből jussunk tovább Bételbe! (Radu Gavriluţ)

PDF: 2022-12-07-Radu_Gavrilut_Sikembol_jussunk_tovabb_Betelbe

Elhangzott Nagyváradon, 2022. december 7-én

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20221207-RaduGavrilut5.mp3

1Mózes 35,1-15: „Isten ezt mondta Jákóbnak: Kelj fel, eredj föl Bételbe, és ott telepedj le! Csinálj ott oltárt Istennek, aki megjelent neked, amikor bátyád, Ézsau elől futottál. Ekkor azt mondta Jákób a háza népének és mindazoknak, akik vele voltak: Vessétek el az idegen isteneket, akik nálatok vannak, tisztítsátok meg magatokat, és váltsatok másik ruhát. Azután keljünk fel, és menjünk föl Bételbe, hogy oltárt készítsek ott Istennek, aki meghallgatott engem nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam. Átadták azért Jákóbnak a náluk levő idegen isteneket mind és füleikből a függőket. Jákób pedig elásta azokat a Sikemnél álló tölgyfa alatt. És elindultak, de Isten rettentése volt a körülöttük való városokon, ezért nem üldözték Jákób fiait. Eljutott azért Jákób és a vele levő egész sokaság Lúzba, azaz Bételbe, amely Kánaán földjén van. Ott oltárt épített, és Él-Bételnek nevezte a helyet, mert ott jelent meg neki Isten, amikor a bátyja elől futott. És meghalt Debóra, Rebeka dajkája, és eltemették Bétel mellett, egy tölgyfa alatt, amelyet a „sírás cserfájának” neveztek el. Isten pedig ismét megjelent Jákóbnak, miután Paddan-Arámból visszajött, és megáldotta őt. Ezt mondta neki: A te neved Jákób, de ne nevezzenek többé Jákóbnak, hanem Izráel legyen a neved. És Izráelnek nevezte. És ezt mondta neki Isten: Én vagyok a mindenható Isten, növekedjél és sokasodjál! Nép és népek sokasága legyen tőled, és királyok származzanak ágyékodból. És a földet, amelyet Ábrahámnak és Izsáknak adtam, neked adom, utánad pedig a te magodnak. És fölment tőle Isten azon a helyen, ahol szólt vele. Jákób pedig emlékoszlopot, egy kőoszlopot állított azon a helyen, ahol szólt vele, és italáldozattal áldozott azon, és olajat öntött rá. Jákób tehát Bételnek nevezte azt a helyet, ahol Isten szólt vele.”

Ma olvastam, nem ezzel a témával, hanem általánosságban véve azzal a munkával kapcsolatban, amelyet az Úr ma végez, hogy helyreállítsa a kezdeti dolgokat. János a leveleiben nagyon sokszor megemlíti ezt: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. És látom, hogy azok, akik megtérnek az Úrhoz, és valóban megtapasztalják az Urat az életükben, kijelentésük is van az Úrról, és örülnek az Úrral való közösségnek, valóban áldottak. Ezt a helyet pedig, ahol valakinek közössége van az Úrral, Sikemnek nevezhetjük. Sok áldása van ennek a helynek. Amint azonban ebből a szövegből is láttuk, hogy miután Jákób megtapasztalta ezt a helyzetet a 32. fejezetben, az első, amit az Úr mondott neki, az volt, hogy menjen fel Bételbe. Bétel jelentése: Isten háza.

Áldás az, ha megtapasztalhatjuk az Urat, és láthatjuk Őt, és örülhetünk az Úrnak és a Vele való közösségnek, van azonban még egy lépés előbbre: hogy örüljünk az Úrnak a testvérekkel való közösségben. Az Efézus 4-ben ezt olvassuk, 1-3: „Kérlek azért titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok elhívatásotokhoz méltón, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal és szelídséggel, türelemmel, viseljétek el egymást szeretetben, és igyekezzetek megtartani a Szellem egységét a békesség kötelékében.”

2Péter 1,3-8: „Az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való az ő megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott, amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, kikerülve azt a romlottságot, amely a kívánság miatt van a világban. Éppen ezért minden igyekezettel azon legyetek, hogy a ti hitetekhez bőségesen adjatok még erényt, az erényhez ismeretet, az ismerethez pedig önuralmat, az önuralomhoz türelmet, a türelemhez kegyességet, a kegyességhez testvériességet, a testvériességhez szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek sem tétlenek, sem gyümölcstelenek a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.”

Tehát, ahogy láthatjuk: a hitben jócselekedet (erény), a jócselekedetben ismeret, az ismeretben mértékletesség, a mértékletességben (önuralomban) türelem, a türelemben kegyesség, a kegyességben pedig testvérszeretet, filadelfia, és a testvérszeretetben agapé. Láttuk a Jelenések 2-3-ban felsorolt gyülekezeteket, és az Ige csak egyet nevez közülük Filadelfiának, ami testvérszeretetet jelent.

A testvérszeretet nem egyszerű dolog. Nem úgy van, hogy találkozom szimpatikus testvérekkel és szeretjük egymást, és én azt hiszem, már tudom, mit jelent a testvérszeretet. A testvérszeretet az érzelmekhez kötődik. De ezek az érzések, amelyekről itt szó van, olyan érzések, amelyek a Szellem vezetése alatt állnak. Nem pusztán annyiról van szó, hogy kedvelek valakit. Ez sokkal több.

Én hiszem, testvérek, hogy a többsége azoknak, akik megtérnek az Úrhoz, nem léptek túl a sikemi fázison. Akik eljutottak Sikembe, olyan emberek, akik megtapasztalták az Urat. Nem világi emberekről beszélek, hanem olyanokról, akik valóban meglátták, kicsoda az Úr. Meglátták, hogy az Úr miként emelte föl, bátorította, fegyelmezte, szerette őket. Bétel azonban más. Láthatjuk az életet egy tagban, de hogy meglássuk a életet a testben, ez sokkal több ennél. Hogy elfogadjam, én is csak egy tag vagyok a testben, és nem több. Ahhoz pedig, hogy működni tudjak, szükségem van a többi taggal való közösségre. Ha az Úr megnyitja a szemeinket, és meg tudjuk látni ezt, akkor áldásban lesz részünk.

1János 2,9-11: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van. Aki szereti a testvérét, az a világosságban marad, és nincs benne megbotránkoztató, aki pedig gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, a sötétségben jár, és nem tudja, hova megy, mert a sötétség megvakította a szemét.”

3,10-12: „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, az nincs Istentől, és az sem, aki nem szereti a testvérét. Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást. Nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mivel az ő cselekedetei gonoszok voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.”

3,14-19: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos, és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete őbenne. Arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk: ezért mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a testvéreinkért. Akinek megvan a megélhetése a világban, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, hogyan maradhat meg abban Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal. Erről ismerjük meg, hogy az igazságból valók vagyunk, és ebben nyugszik meg szívünk előtte.”

4,7-13: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el Isten a világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk. Arról ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Szelleméből adott nekünk.”

4,16-21: „És mi megismertük és elhittük Isten irántunk való szeretetét. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint ő van, úgy vagyunk mi is e világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. Mi azért szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, és gyűlöli a maga testvérét, hazug az, mert aki nem szereti a maga testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát? Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga testvérét is.”

Filadelfia testvérszeretetet jelent. E testvérszeretetnek pedig meg kell mutatkoznia, és láthatónak kell lennie az emberek előtt. Akkor fogják ezt a testvérszeretetet látni, mikor jön egy krízis, egy helyzet, amikor a dolgok már nem úgy mennek, mint addig, és akkor derül ki, valóban tudjuk-e, mi a testvérszeretet. Mert a testvérszeretetet előtt az Ige nyolc dolgot sorol föl Péter második levelében, és a testvérszeretetet ez a szó előzi meg: mértékletesség, illetve önuralom. De ez az önuralom nem azt jelenti, hogy ezt mi tesszük. Ez az önuralom, amiről itt olvasunk, a Szellem gyümölcse. A Szellem az, aki munkálkodik. És így történik, hogy túl tudunk lépni saját magunkon, lemondunk önmagunkról, és szeretjük egymást.

Ebben az életben, amit az Úrtól kaptunk, nem csak annyi van, hogy tudjuk: amikor újonnan születtünk, bennünk lett ez az élet. Mikor ez az élet bennünk lett, akkor történt valami: többé már nem tudunk ugyanabba az irányba menni, amerre addig mentünk. Mielőtt megtértem az Úrhoz, nagyon sok barátom volt. Mikor iskola volt, akkor nem foglalkoztam más dolgokkal, de mikor vakáció volt, akkor reggeltől estig a barátok, a sport. Nagyon szerettem sportolni, és sportolni nem lehet egyedül, mert nem az atlétika volt a kedvencem. Sport másokkal együtt. És mikor az Úr kezdett megvizsgálni, nem gondolkodtam azon, mi lesz, mi fog történni, vajon mit fogok csinálni. De azon a napon, mikor a mennyei világosság felragyogott, egyszerűen megláttam, hogy más irányba kell mennem. Nem hadakoztam a barátaimmal, egyszerűen nem akartam már velük menni. Nem azt jelenti, hogy onnantól nem szerettem a sportot, de egyszerűen már nem kerestem azt a társaságot. Egyszerűen az, ami volt, elmúlt, vége lett.

Tehát ez az élet ilyen, hogy egyszerűen odavonz bennünket egymáshoz. Azt szeretném kérdezni: Vajon minden körülmények között vonz? Mit gondoltok? Egy testvér azt mondta: ha van egy iránytűd, és leteszed az asztalra, az az iránytű északra mutat. De ha az a mágneses tű kölcsönhatásba kerül egy másik mágneses térrel, az iránytű már nem észak felé fog mutatni, hanem valami más irányba! Normális esetben, ha az életünk világos, és az Úrral járunk, akkor ez az élet egyszerűen afelé vonz, hogy együtt legyünk. Ha azonban az életünkben valamilyen zavar van, akkor eltérünk más irányba. Például lehet, hogy szeretünk egyedül lenni, nem léptük túl még azt a fázist, amit Sikemnek nevezünk.

Nekem szükségem van a többi testvérre. Szükségem van arra, hogy ők korlátozzanak. Szükségem van arra, hogy megtanuljam, miként kaphatok bátorítást általuk. Egyszer, mikor Telkibe mentem, a cigány testvérekhez, már nem emlékszem miért, de eléggé megterhelt voltam ahhoz, hogy szólhattam volna ott bármit. De mennem kellett, mert gyülekezeti alkalom volt. És az úton imádkoztam: Uram, én ma semmit nem tudok mondani ott a testvéreknek, de kérlek Téged, hogy adj nekem felüdülést ott közöttük! És mikor megérkeztem, a testvérek elkezdtek beszélni az Úrral való tapasztalataikról. Miközben pedig beszéltek, és elmondták hogyan tapasztalták meg az Urat, azt vettem észre, hogy felüdülök, és eltűnik az a köd, ami felettem lebegett. És megláttam azt, hogy az Úr felüdíthet ezek által a testvérek által. Mi azt gondoljuk, hogy ha jön X vagy Y, csak ők tudnak felüdíteni. De a valóság más. Az Úr fel tud üdíteni bárki által.

Függnünk kell a testvérektől; a testben korlátozva vagyunk. Lehet, hogy azt szeretnénk, értékeljenek minket, hogy mi legyünk a test, de mi nem vagyunk a test, mi csak tagok vagyunk.

Tehát, testvérek, van egy újabb szakasz előre: hogy kijöjjünk Sikemből, és továbbmenjünk Bételbe. Isten házában más szabályok vannak. Sikemben megtapasztalhatjuk az Urat, de nem tudjuk megtapasztalni Bételnek, Isten házának Istenét! És emiatt egy plusz lépést jelent ez, mert itt, ahogy közeledünk az Úrhoz, megláthatjuk az Ő jelenlétét a test tagjaiban. Haszonélvezői lehetünk az ő szolgálatuknak olyan mértékben, amilyenben ezek a testvérek alárendelik magukat az Úrnak. Nagyon nehéz, mert mi egyes testvéreket értékelünk, másokat nem, mert ezekkel a földi szemekkel nézzük, és nem tudjuk úgy látni őket, amiképp az Úr látja. Az Úr értékeli őket. Nekünk is értékelnünk kell őket.

Ha valóban szeretnénk megtapasztalni mit jelent a test, mit jelent a Szellem egysége, akkor meg kell tanulnunk, mit jelent a teljes alázat, szelídség, hosszútűrés, az egymás szeretetben való elhordozása. Akkor egyszerűen szeretünk, és ez a normális, mert Ő előbb szeretett minket. Szeretni a testvéreket, nem azért, akik most, hanem azért, amivé lesznek. Ez valami több Sikemhez képest. És tudjuk, milyen ígéretet adott az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, ahol a testvérek szerették egymást. Vissza kell térnünk ide! Nem csak azokat kell szeretnünk, akik úgy gondolkoznak mint mi, akik velünk együtt gyűlnek össze. Akikkel összeszoktunk, azoknak a hibáit el tudjuk viselni, de mikor más testvérekről van szó, ott sokkal szigorúbbak vagyunk. Testvérek, ez nem helyes. A testvéri szeretet teljesen más. Meg kell tanulnunk ezt.

Tehát Sikem nagyon jó, és át kell mennünk rajta, ahogy Jákób is tette. De miután megtapasztalta azt az ütést és a lelke megszabadult, azután minden körülményben, ami csak volt, ő az Úrra kellett hallgatnia, hogy hova menjen azután. Addig oda ment, és azt csinált, amit akart, de azután Isten azt mondta neki: „menj fel Bételbe és telepedjél le ott, és csinálj ott oltárt amaz Istennek, aki megjelent néked, mikor a te bátyád Ézsau előtt futsz vala.”

Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy nincs tökéletes gyülekezet, és mi sem vagyunk tökéletesek. És nem könnyű megtanulni bizonyos dolgokat másokkal együtt. De nem ez a probléma. A probléma az, hogy mindannyiunknak a saját helyünkön kell tanulnunk. Én egyet tudok: Szeretnem kell a testvéreket. Senki sem tud megakadályozni abban, hogy ezt tegyem. Meg akarom tanulni szeretni a testvéreket úgy, ahogy vannak. Ahogy az Úr sem személyválogató, úgy tudjak én is közeledni mindenkihez, tudjak szeretni mindenkit. És ha találkozom egy testvérrel, aki lehet, hogy teljesen másképp gondolkozik, mint én, tudjam őt szeretni, tisztelni. Ez Filadelfia: testvérszeretet. Ahogy mondtam, akikkel együtt vagyunk, azokat elviseljük, elfogadjuk, de akik nem velünk gyűlnek össze? Kiváltság az, ha olyanokkal találkozhatunk, akik nem úgy gondolkoznak, mint mi, mert alkalmunk van tanulni valamit. Testvérek, mikor találkoztok egy testvérrel, aki másként gondolkozik, tartsátok ezt kiváltságos alkalomnak. És ne kezdjetek el olyan dolgokról beszélni, amelyek szétválasztanak bennünket, hanem inkább olyan dolgokról, amelyek egyesítenek. És tudjuk megtapasztalni, mit jelent szeretni a testvéreket. „Menj fel Bételbe és telepedjél le ott!” Lakozzunk ott, és áldásként leszünk mások számára. Ámen.

Az Úr számára hasznos edények (T. Austin-Sparks)

Eredeti: https://www.austin-sparks.net/english/books/007980.html
PDF: Austin-Sparks_Az_Ur_szamara_hasznos_edenyek

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. (…) Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (2Tim 2,1-3; 20-21).

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).

„Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, (…) azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált” (Héb 2,6-7.9).

Az Úr célja, hogy a mennyei minta, a mennyei látomás és kijelentés alapján megformált edényeket készítsen, amelyek a földön mindenfelé, de különösen is az Ő népe között nagyobb teljességben képviselik az Ő gondolatát, és amelyek révén lehetősége van népét abba a nagyobb teljességbe vezetni, amelybe ezeket az edényeket már elvezette. Ennek a pusztán hivatalos aspektusát azonnal el is vethetjük. Meg kell szabadulnunk attól a mentalitástól, mindazoktól az elgondolásoktól, amelyeket egész életünkben ismertünk, amelyekben esetleg mi magunk is nevelkedünk, és amiket tanultunk az Úr munkája természetével, vagyis annak szervezett, rendszerbe foglalt, hivatalos jellegével kapcsolatban, és el kell jutnunk egyszerűen ahhoz, amit az Újszövetség képvisel, ahol az Úr nagyon egyszerű és spontán módon vezette el az embereket az Ő ismeretébe; és amikortól ezek az Ő akarata szerintivé váltak, mások szükségleteit is be tudták tölteni. A gyülekezet pedig a szellemi szükség betöltésének és Krisztus ilyeténképpen való átadásának ezen a nagyon egyszerű, de igen hatékony módján növekedett. Mennyire más ez, mint amikor hivatalos kinevezés alapján küldenek valakit valahova, hogy az ott valamilyen keresztény munka szervezésébe fogjon, és egyszerű vagy egyéb eszközökkel valami keresztény jellegű dolgot építsen.

Az Úrnak voltak edényei, melyekbe a mennyei kincset letétbe helyezte, és az Úr – csendesen, talán lassan, de nagyon mélyen – ezzel is, azzal is találkozott ezek által az edények által, míg össze nem állt számára egy kis mag azokból, akik amiatt, hogy Őutána éheztek és vágyakoztak, és Őbenne találtak megelégedést, valami nagyon tiszta módon képviselték Őt. Ez az újszövetségi gyülekezet.

Pál ilyen választott edény volt. Egyik helyről a másikra ment Isten akaratában járva, kereste a szellemi éhség jeleit, látogatásai eredményeképpen pedig szellemileg kiéhezettek összegyülekezései jöttek létre. Majd ezekben a kis magokban a kapott világosság és kijelentés mértéke szerint felnövekedtek olyanok, akik, miután érzékeik a gyakorlat által kifejlődtek, az isteni hatás alatt képessé váltak mások vezetésére és szellemi felügyelet gyakorlására. Így növekedett a gyülekezet. Az alapvető dolog tehát, hogy legyenek mennyei letétet tartalmazó edények, és az Úr ebből kiindulva nagyon csodálatosan tudja végezni munkáját.

Akinek van szeme a látásra, annak a napnál is világosabb, hogy ma pontosan erre van szükség. Két dolog egészen nyilvánvaló. Az egyik, hogy a szellemi szükségletet semmilyen valóságos, élő vagy megfelelő módon nem tölti be napjaink vallásos berendezkedése vagy rendszere. A másik, hogy semmilyen új keresztény szervezetnek nincs létjogosultsága a nap alatt. Pontosan ugyanaz fog történni azzal is, mint az összes többivel, és nem fogja jobban képviselni Isten útját, mint a korábbiak vagy a mostaniak. Nagyon is van létjogosultsága azonban a szellemi táplálás szolgálatának. Másképpen fogalmazva, nagy éhség mutatkozik az Úr népe között az Úr után. Lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik a saját szükségletük természetét, de nagyon gyorsan fölismerik, mire van szükségük, amikor megkapják. Így reagálnak: „Ezt kerestem, pontosan erre vágytam! Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, ezért nem tudtam, hogy mi hiányzott eddig, de most látom, hogy betölt valamit bennem, aminek tudatában voltam ugyan, de nem tudtam megfogalmazni korábban.”

Lehet, hogy az Úr szuverenitásáról van itt szó, mert ahogy a judaizmus is egyértelműen előkészítette az utat a kereszténység számára (nem Isten abszolút [tökéletes], hanem relatív [megengedő] akaratából), úgy a jelenlegi rend, a történelmi kereszténység rendszere is előkészíti az utat a szellemi számára most, a mi időnkben. Azaz lehet, hogy ezt a mostani rendszert Isten szuverén módon arra használja föl, hogy a csalódottságnak ez az állapota kialakuljon, és vele együtt fölmerüljön a szükséglet is. Bárhogy is legyen, nehéz nem észrevenni, hogy ma mindenfelé megtalálhatók azok, akik tudatában vannak a bennük lévő betöltetlen szükségnek. Talán nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk, de akkor is itt-ott elszórtan megvannak azok, akiknek ha valami többet mutatnának az Úrból, mint ami elérhető a számukra ott, ahol vannak, azonnal kapnának rajta, és arra mennének tovább. Ennek az egyetemes és világszerte jelentkező szükségletnek a kielégítéséhez pedig edényekre van szükség. Ahhoz, hogy a tanúbizonyság edényei legyünk, nem kell valamilyen szervezethez csatlakoznunk, nem kell, hogy ezzel kapcsolatos, hivatalos státuszunk legyen, mert ehhez egyedül felülről való megbízásra van szükség. Ez a felhatalmazás pedig nem emberi választás, hanem az Istennel való járásunk alapján adatik. Akkor kapunk felhatalmazást, ha Istennel járunk; azaz ha a Szent Szellem pecsétje van a szolgálatunkon, és az ilyen szolgálatot semmi sem gátolhatja meg. Lehet, hogy az emberek minden ajtót bezárnak előttünk, lehet, hogy a hivatalos rendszerektől semmilyen lehetőséget nem kapunk, de Istennek olyan ajtói vannak, melyeket senki be nem zárhat, és Isten ajtói mindig fontosabbak, mint az emberekéi.

Tanulmányozzuk újra Ezsdrást, és figyeljük meg, milyen odaszánással volt ez az ember az Úr és az Úr érdekei iránt! Akkor megértjük Ezsdrás választásának titkát. Ez a titok pedig nem más, mint hogy hogyan viseltetett az Úr iránt. És ha Ezsdrás könyvében végig megfigyeljük a folyamatosan felbukkanó kifejezéseket, azokat például, hogy „a menny Istene”, vagy „Istenünk keze”, észre fogjuk venni az isteni szuverenitást ennek az edénynek az életében, úgy, hogy minden egyebet ennek az isteni szuverenitásnak vetett alá az Isten céljának megvalósításáért.

Ugyanez igaz Nehémiásra is. Figyeljük meg Nehémiás odaszánását az Úrnak! Olvassuk el azt a nagyszerű imádságot a könyve elején, majd figyeljük meg a könyv legjellemzőbb szavait és kifejezéseit: „Istenünk keze volt rajtunk”. Milyen gyakran bukkan fel ez az ige: „Istenünk rajtunk nyugvó jó keze szerint”. Ez az egész csodálatosan munkálódott ki, fölülemelkedett minden ellenkezésen; márpedig sok minden állt ellenük! De a munkát elvégezték, a szolgálatot betöltötték, és csakis ez számít.

Ilyen természetű edényekre van szükség, akik Isten számára különválasztottak, mennyei és szellemi természetűek, a megnyílt menny segítségével egyre növekednek a Krisztus megismerésében, és önként, készakarva, határozottan kiállnak Isten teljes és tiszta tanúbizonyságáért. Az ilyen ember „megtisztelő célra rendelt edény lesz, a gazdájának megszentelt, hasznos, minden jó munkára alkalmas”. Az Ige ezt a gyalázatra való edényekkel állítja szembe. Az Ószövetségben nagyon sok tanítás rejlik számunkra ebben az összefüggésben is. A gyalázatra való edényekkel kapcsolatban például Saul jut az eszünkbe. Saul, aki felelősségre jutott az Isten dolgaiban, és akinek minden lehetősége és minden isteni segítsége megvolt ahhoz, hogy tisztességre való edény legyen, és az Úr tanúbizonysága a kezében volt. A története mégis a gyalázatra való edény története. Miért? Jóval korábbra kell visszatekintünk Izrael történetében, hogy betekintést nyerjünk ebbe.

Az Úr két ezüstkürt készítését parancsolta meg korábban, hogy azok Áron fiaié, a papoké legyenek. Megvolt a pontos cél, hogy mire kellett ezeket használni: a közösség összehívására, tanácsolásra és vezetésre; a táborok elindítására, előremenetelre, indulásra; az Úr ünnepein való megfújásra; és riadóra, hadba vonulásra. De bármilyen célból fújták is meg, a kürtöknek a papok, Áron fiai kezében kellett lenniük. Tudjuk, hogy a papság a fiúsággal, a szellemi érettséggel függ össze, a papsággal és fiúsággal jelzett szellemi érettség pedig a természetes élet teljes kizárásáról beszél, tehát mindannak félretételéről, ami az emberből való természet szerint.

Amikor azonban Saulhoz érkezünk, ezt olvassuk: „Saul pedig megfújta a kürtöt” (1Sám 13,3, az angol fordítások szerint), és ha megnézzük az összefüggést, és számításba vesszük, Saul élete milyen irányban haladt, meglátjuk, hogy nem volt semmilyen papi jelleg a kürt megfúvása mögött. A kürt végig az Úr tanúbizonyságát, illetve az abból fakadó dolgokat jelenti. A kürt az Úr bizonyságának eszköze; az az eszköz, mely által az Úr ismerete eljut az Ő népéhez: az Úr akarata, az Úr útja, az Úr időzítése. Mindent, ami az Úrral kapcsolatos, a kürt adja a nép tudtára. A népnek olyan helyzetben kell lennie, hogy legyen fülük annak meghallására, amit a Szellem mond, de ha a kürt bizonytalan hangon szól, ha határozatlan, kétes hang jön ki belőle, mi lesz annak az eredménye? Nem más, csak zűrzavar, káosz, gyengeség, vereség és gyalázat. Ez pedig teljességgel a dicsőség és tisztesség ellentéte. Így volt ez Saulnál is; megfújta a kürtöt, és mit ért el azzal, hogy a kürtöt a kezébe vette? Izraelt zűrzavarba, gyalázatba, vereségbe, gyengeségbe vezette.

Mi vitte vajon Sault arra, hogy megfújja a kürtöt? Önfejűen, személyes ambíciótól vezérelve, a saját dicsőségéért fújta meg. Tudjuk, milyen szellemű volt Saul. Amikor az asszonyok így énekeltek: „Megverte Saul a maga ezrét, Dávid a maga tízezrét”, azt mondja, „Saul ezen igen megharagudott (…) azt gondolta: Dávidnak, lám, tízezret tulajdonítanak, nekem pedig csak ezret (…) Ezért Saul attól a naptól fogva mindig rossz szemmel nézett Dávidra”. Tudjuk, hogy rögtön ezután már Dávid életére tört, és kitartóan igyekezett megölni őt. Féltékenység, ambíció, személyes érdek játszott közre benne. Ilyen volt Saul szelleme, ez húzódott a kürt megfúvása mögött. Ez volt valójában amögött, hogy kezébe ragadta az Úr bizonyságát; ez volt amögött, hogy befolyásolni kívánta, merre menjen az Isten népe. Nem az Úr népének az egyedüli érdekéért volt ez, és nem Magának az Úrnak a dicsőségéért, úgy, hogy egyáltalán ne vette volna tekintetbe a saját érdekeit! Az Úr dolgaihoz valójában a saját, személyes érdekei fűzték. A pozíció, a befolyás és az elismertség számított neki. Gyalázatra való edény!

Nézzük meg a többieket: Gedeon és háromszáz embere is megfújta a kürtöt. Mennyire különbözik ez azonban Saultól! Gedeonnal kapcsolatban a legelső, amit látunk, hogy az alázat, az önmaga semmibe vétele jellemzi: „Én vagyok a legkisebb atyám házában”. Az Úr azt mondta Gedeonnak: „Menj el ezzel a te erőddel”; „az Úr veled van, erős vitéz”. Gedeon egyáltalán nem gondolta úgy, hogy erős vitéz lenne, és erőnek sem volt tudatában egyáltalán. Az Úr Gedeonnal való további bánásmódjának pedig mind jelentősége van. Mély jelentősége van például a gyapjúnak. A nedvességtől átitatott gyapjú, miközben a körülötte lévő talaj szikkadt és száraz! Mit jelent ez a bizonyság edényével kapcsolatban? Hogy bár halál veszi körül mindenfelé, benne élet van, benne teljesség van. Pál arról az életről beszél, amely által Jézus legyőzte a halált, arról az életről beszél, mely láthatóvá lett halandó testünkben. A szellemi halál veszi körül, az élet mégis győzedelmeskedik a halál fölött az edényben. Ha a gyapjú száraz, a föld pedig nedvességtől átitatott? „A halál bennünk munkálkodott, az élet pedig bennetek. Míg mi tudatosan küzdünk a halállal saját magunkban, ugyanakkor ti életet nyertek – különös módon – tőlünk: ez az élet a tiétek, míg mi a saját szívünkben folytatunk halálos küzdelmet.” Ez a kettő található meg Pálban. Nem ellentmondás ez, hanem ugyanannak a megtapasztalásnak a két oldala. Gedeon ezekre a szellemi alapelvekre épül, így válhat edénnyé a bizonyság hordozására.

Hatalmas hadseregének megrostálása pedig nem mást jelent, mint a minden módon való megszabadulást attól, ami az emberből való természet szerint, míg el nem jutunk a háromszázból álló megrostált csapathoz, akiknek az Úr érdekein kívül nincs más a szívükben. Ha pedig újabb adalékot is szeretnénk látni, amely megmutatja, hogy a vezérelv, mely alapján Gedeon az Úr hasznára volt, a halál fölött diadalmaskodó élet, jusson eszünkbe Gedeon árpakenyere. Emlékszünk, hogy Gedeon éjszaka kúszott be a midianiták táborába, és meghallotta, hogy a tűz körül miket mesélnek; egyikük pedig elmondta az álmát, melyben egy árpakenyeret látott a táborra gurulni, és az összes sátrat összedöntötte az az egyetlen árpakenyér. Mire valaki, valami furcsa ráérzéssel, azt mondta: „Ez Gedeon!”. Gedeon pedig meghallotta. Az Úr volt ez, aki azon munkálkodott, hogy Gedeon számára megerősítse az elhívását. Mi volt azonban ez az árpakenyér? Az árpa mindig a feltámadás zsengéjét jelenti. Gedeon pedig így lett a bizonyság edénye, a teljes tekintély kürtjével az Úrért, mert az Úr Jézus feltámadása törvényének talaján állt, ami azt jelenti, hogy félretett mindent, ami a természetből való, és mindent az Úrért tett. Ez a tisztességre való edény!

Saul a saját erejében és dicsőségében lévő embert jelképezi; az eredmény pedig gyalázat, amikor ez az Úr dolgaihoz ér. Gedeon az Urat képviseli, és nem az ember szerepel benne – vagyis az ember önmagában – hanem az Ő feltámadásának ereje; a végeredmény pedig dicsőség és tisztesség!

Az egész Ószövetségben végigkövethetjük ezt. Most csak ezeket az ismerős, és semmiképp nem új illusztrációkat választottuk ki.

Az Úrnak ilyen edényekre van szüksége. Ezeket nem lehet hivatalosan előállítani, nem lehet tudományos alapon kijelölni. Ezek nem juthatnak el ide természetükből fakadóan. Válságnak, annak a mély válságnak kell kell bekövetkeznie, ahol a kereszt minden értelmében a hústestet félretétetik, semmissé lesz, és akkor az élet Szelleme Krisztusban arra a teljesen új síkra vezet, ahol Maga az Úr a minden. Az ilyen edények az Úr rendelkezésére állnak, és Ő csodálatos dolgokat tud művelni általuk. Legyen meg ez az edény, és nem telik bele sok idő, az Úr gondoskodni fog arról, hogy egy másik éhes lélek kerüljön kapcsolatba vele, és ez a kettő megy együtt tovább, majd egy harmadik és egy negyedik, és így növekszik az egész munkálat, míg az Úr össze nem gyűjti azok gyülekezetét, akik egyszerűen azt a megelégedettséget képviselik, amit Ő jelent azoknak, akik számára Ő a minden.

Az Úr akar tenni valamit; nem az van, hogy mi akarunk tenni valamit az Úrért. Nem az van, hogy keresztény munkába kezdünk, vagy keresztény szolgálatba lépünk; hanem hogy az Úr teljesen Magáénak akar minket, azt akarja, hogy teljes helye legyen bennünk, és el akar vezetni bennünket szellemileg oda, hogy mi is tudjunk szükségletet kielégíteni. Lehet, hogy egy etióp kincstárnok vág át a pusztaságon, és az Úr tudja, hogy az az ember csalódást élt át Jeruzsálemben, de azt is tudja, hogy van valaki mérföldekre tőle, aki be tudná tölteni a szükségletét, ezért gondoskodik róla, hogy az üres edény és a teli edény összetalálkozzon egymással. Ez a tevékenységet végzi a Szent Szellem.

Legyen az Úrnak lehetősége erre velünk is! Nagy a szükség. Sokan vannak, akik éhesek, akik többre vágynak, és nem kaphatják meg. Az a baj, hogy nincs vagy nagyon kevés a rendelkezésre álló edény. A meglévők pedig nagyon szűk mértékben képesek szükségletet kielégíteni, ezért a szükség megmarad, mert nem áll az Úr rendelkezésére az, amire szüksége lenne az edényekben. Imádkozzunk, hogy az Úr készítsen és biztosítson alkalmas edényeket, tegye őket késszé a Maga használatára, hogy be tudják tölteni azt a nagy szükséget, ami ma a világban van. Hogy lesz-e lehetőségük, az nem kérdés. Ha az Úrnak elegendő edénye lenne, tudná használni őket. A világ arra vár, amit az Úr tud megadni. Abban a mértékben hát, melyben az Úr kívánja, hogy ezt a szükségletét kiszolgáljuk, hadd juttasson el minket oda, hogy lehessenek eszközeink, hogy ismerhessük az Urat, és akkor az Ő belső ismeretéből szólhassunk, és így kielégíthessük a szükségletet. A szükség különböző mértékű lesz, de még ott is, ahol nagyon nagy mérték adatott, megmarad a szükség érzése. Az Úr tegyen minket a Gazda számára hasznos, minden jó cselekedetre felkészített edényekké!

A léviták helye és szolgálata (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks_A_levitak_helye_es_szolgalata

„És csináltatott magának házakat Dávid városában; és helyet készített az Isten ládájának és egy sátort vont fel a számára. Akkor azt mondta Dávid: Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre” (1Krón 15,1-2 – Kecskeméthy ford.).

„Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” (2Tim 2,1-3 – ÚF).

Nem tudom, azonnal észrevettétek-e az összefüggést a két szakasz között, merthogy minden bizonnyal van összefüggés. „Csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr, hogy az Isten ládáját hordozzák és körülötte szolgálatot teljesítsenek örökre.” A Timóteushoz írt második levél 2. fejezetében pedig az 1. és a 3. vers két részlete, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van (…) Vállald a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája” vezet el bennünket a Krónikákból olvasott ige szellemi jelentéséhez, azaz a léviták szolgálatának a helyéhez.

A léviták, mint tudjuk, nagyon érdekes csoport volt, és történelmük sok értékeset tartogat az Úr mindenkori népe számára. Ezek között azonban van egyvalami, ami most különösen is a szívemen van, amiről úgy érzem, az Úr azt akarja, hogy beszéljünk, ez pedig az a felelősség, amelyet a léviták helyzete jelképez. Emlékezzünk, hogy Dávid egy tragédiával teli időszak végén mondta ezeket a fenti szavakat. Az ellenség által az Úr bizonysága ellen felállított számos csapda egyike sikeresnek bizonyult Dávid életében azzal a szekérrel, melyet vigyázatlanul, óvatlanul és felelőtlenül a frigyláda szállítására készített. Megsértette ezzel az Úr ide vonatkozó törvényét, és következményképpen legalább egy ember tragikus halált halt, az egész bizonyságtételt pedig sok évre, hosszú időre visszavetette. Majd végül a nevelés és a fenyítés után, melynek révén Dávidnak eszébe jutott az Úr igéjére arról, hogyan kell a bizonyság ládáját szállítani, új szellemi előremozdulás történt, és a dolgokat a helyes mederbe terelték. Az Úr Igéjének megfelelően hozták ki a ládát, és bízták a lévitákra; Dávid pedig, aki erre az Igére szintén visszaemlékezett, azt mondja: nem szekér, hanem „csak a léviták valók az Isten ládájának hordozására; mert őket választotta az Úr”. Különleges felelősségük volt az Úr népe között, és nekik kellett ezt a feladatot ellátniuk, nem lehetett semmilyen más módon elvégezni. A felelősség az övék volt, ha pedig nem látták el a feladatukat, a tanúbizonyságot veszteség érte, tragédia következett be az Úr népe között, és minden rosszra fordult. Pontosan ez is történt. Amikor a léviták nem látták el a feladatukat, akkor gyengeség, kudarc, összeomlás, megtorpanás következett be, és gyalázatot hoztak az Úrra. Amikor pedig most végül a léviták a helyükre álltak, és fölvették a felelősségét annak, hogy működjenek a dolgok, a tanúbizonyság ládája olyan helyzetbe került, hogy előrehaladás történhetett.

Ez az ige, ez a gondolat van tehát most a szívemen, hogy mit jelent felelősséget hordozni a tanúbizonyságért – hogy mit jelent a mi lévita helyünk. Ez a hely a szellemi erőnek a helye, szemben a szellemi éretlenség és erőtlenség helyével. Tudjuk, hogy a léviták egészen harmincéves korukig nem léphettek szolgálatba, és ötvenévesen abba is kellett hagyniuk. Míg a hadbavonulás alsó korhatára húsz év volt, a teljeskörű lévitai szolgálatba nem lehetett belépni harmincéves kor alatt, ötvenévesen pedig vissza is kellett vonulni. (Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk is vissza kellene vonulnunk az Úr szolgálatából, ha betöltjük az ötvenet!) Arra a szellemi dologra mutat rá ez, és nem másról beszél, mint hogy ahhoz, hogy az Úr tanúbizonyságát szellemi felelősséggel hordozzuk, az erőnk teljére van szükség. A legjobb évek, a legerőteljesebb évek időszakából származó élet odaadásáról volt szó, ez az erő pedig kifejezetten a lévita szolgálattal volt kapcsolatos. Mármost ezt nem hozhatjuk át szó szerint az Úr mai munkájára, azaz nem úgy értendő, hogy csak egy bizonyos életkor elértével érkezünk meg a teljes felelősséggel járó feladatvégzés helyére, amelyet viszont abba kell hagynunk, ha egy másik életkort betöltöttünk. Hanem azt jelenti, hogy a felelősség vállalásához szellemi erő szükséges, az Úr pedig arra hív, hogy vállaljuk ezt a felelősséget az Ő tanúbizonyságáért, az Ő dicsőségéért, emiatt pedig arra hív minket, hogy erősek legyünk.

Látjuk már, hogy pontosan ez jelenik meg a Timóteus-levélnek ebben a szakaszában: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”; ebben van a te szellemi erőd. Mire való vajon ez? Ami Timóteust illette, arra, hogy a nehézségek elviselésében osztozhasson, másokat illetően meg arra, hogy az őrá bízott kincseket hűséges emberekre kellett bíznia. Látjuk, ugye, hogy ennek az egész háttere a lévitaságról szól. Timóteus és a többiek, hűséges férfiak, akik eljutottak oda, hogy felelősséget tudnak hordozni; és hogy ehhez szellemi erőre van szükség. Ezért mondja, hogy „erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van”.

Nagyon egyszerűen arról beszél ez, hogy óriási szükség van olyan emberekre, akik felelősséget tudnak hordozni az Úr bizonyságáért, hogy ne mindig másokra nézzenek, akik egymaguk hordozzák a felelősséget; hogy ne maradjanak csecsemők, akiket hurcolni és etetni kell, és az érzéseiket figyelembe venni, mert mindig olyan érzékenyek és gyerekesen sértődékenyek, akik a szellemi dolgok terhét másokra hagyják. Az ilyenek soha nem tudnak felelősséget hordozni, az ilyenek soha nem veszik ki részüket a szenvedésből, ezek soha nem lesznek Jézus Krisztus jó katonái; az ilyeneknél soha nem lesz biztos helye a bizonyságnak. Korunk egyik legnagyobb szellemi tragédiája talán éppen ez, hogy olyan kevesen vannak kellőképpen erős szellemi állapotban ahhoz, hogy saját maguk is képesek legyenek vállaikon hordozni az Úr bizonyságának felelősségét. A követők nagy táborához tartoznak. Igen, készek arra menni, amerre mások viszik a bizonyságot, de ők maguk csak követők; felelősséget nem vállalnak.

Meggyőződésem, hogy Izrael azért vallott kudarcot sorozatosan a pusztában, mert szellemileg nem ismerték föl a léviták jelentőségét közöttük. A lévitákat Isten arra választotta ki, hogy minden egyes család elsőszülöttjének papi helyét képviseljék. Mindegyik családban az elsőszülött volt természetes módon a pap, és övé volt a családban a papi feladatok ellátásának felelőssége. Isten a léviták törzsét választotta ki, hogy helyettesítse az elsőszülötteket, és az elsőszülöttek törzse legyen. Ha az egész Izrael fölismerte volna ezt, és ragaszkodtak volna ehhez a szellemi igazsághoz, hogy ezekben a lévitákban van az ő felelősségük, hogy amit a léviták tesznek, azt pusztán az ő képviseletükben teszik, és hogy az pedig az ő felelősségük, hogy ez a felelősség a lévitákon nyugodjon, és hogy ők is elválaszthatatlanul össze vannak kötve a léviták által hordozott bizonysággal, akkor nem következett volna be az a leválás, az a függetlenedés, mely oly sok erőtlenség forrása lett, és ami miatt az egész társaság folyamatosan visszafele húzott, bizonytalankodott, nyugtalankodott, addig, míg olyan nép nem lettek, akik valójában soha nem vállaltak komolyan felelősséget az Úr bizonyságáért. A gondolataikban elszakadtak; a léviták, mint valami különálló dolog, hordozták a ládát, nekik meg csak követniük kellett. Követték hát, nagyon gyakran úgy, hogy közben zúgolódtak és panaszkodtak, és nem hordozták ők is a felelősséget, amely az őket képviselőkre helyeződött.

Azt hiszem, ma is valami nagyon hasonló történik. Azok közül, akik az Úréi, nagyon sokan csak a táborban vannak, az Úr népének csapatában, a fő felelősséget meg másokra hagyják. Nem tekintik ezt elsődleges szempontjuknak. Készek követni, de nem készek felelősséget hordozni. Szeretik látni, hogy mi minden történik, de ami őket illeti, nem foglalkoznak azzal, hogy felelősségük legyen abban, ami történik. Az Úr azonban azt mondja: „Vedd ki a részed, részesülj te is jó katonaként a szenvedésekből, erősödj meg! Ne légy olyan, mint a korinthusiak, akiket örök csecsemőkként ide-oda hány-vet minden szél; se olyan, mint a héberek, akiket, miközben már tanítóknak kellene lenniük, még mindig a legalapvetőbb dolgokra kell tanítani. Vállaljatok szellemi felelősséget, legyen az Úr Jézus bizonysága személyes ügyetek! Legyen az a hozzáállásotok – helyesen értve –, hogy ha ti kudarcot vallotok, kudarcra van ítélve az egész!” Szerintem helyesen járunk el, ha ezt a hozzáállást tesszük magunkévá, hogy végtére is ez az egész nagyon nagymértékben múlik rajtunk egyénenként; hogy ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk; hogy mi nem csak egy vagyunk a tömegben, hanem felelősségteljes tagok.

A léviták nem mindenki mástól elkülönült csoport; ők azok, akik szellemileg felelősséget hordoznak. Ez az egyetlen különbség a léviták és mindenki más között. Az Úr felelősségteljes népére talált bennük. Erősödjünk meg arra, hogy kivehessük részünket a nehézségekből, ragadjuk meg az Urat, jussunk el a szellemi erőnek abba az állapotába azért, hogy felelősséget hordozhassunk! Hiszem, ha felismernénk, hogy felelősséghordozásra lettünk elhívva, és ugyanakkor mélyen tudatában lennénk a saját gyengeségünknek, akkor ha az Úrért, az Ő bizonyságáért kiáltanánk és Őbelé kapaszkodnánk, Ő több erőt adna nekünk. Milyen gyakran nem törekszünk az Úr dicsőségéért és az Ő teljes bizonyságának megtartásáért! Megerősödni viszont úgy lehet, ha többet emelgetünk, mint amit elbírunk.

Lehet, hogy valaki épp ellenkezőleg gondolja. Így szól: „Akkor fogok tudni felelősséget vállalni, ha erősebb leszek; majd ha az Úr több erőt ad nekem, akkor jobban fogom tudni szolgálni Őt.” Most megkérdezném, hogy az Úr megtette ezt valaha is veled? Mi a tapasztalatod? Eljött-e már hozzád az Úr úgy, hogy legelőször is jó sok erőt és képességet adott, hogy felvehesd a felelősséget, vagy az történt, hogy eljött hozzád, és arra hívott, hogy vedd föl valaminek a felelősségét? Nagyon eltérő a tapasztalatod az enyémtől, ha nem a második történt. Egész életemben azt láttam, hogy az Úr először igényt támaszt, majd arra hív, hogy hitet gyakoroljak, végül betölti ezt az igényt. Nem szabad arra várnunk, hogy olyan csodálatos emberekké legyünk, amikor már elkezdhetünk tenni valamit az Úrért, és elkezdhetünk felelősséget vállalni. Fel kell ismernünk, hogy az Úr azt mondja: „Vedd ki a részed, és amikor felismerted, hogy mi a te felelősséged, megkaphatod az erőt is.” Az erő nem pusztán abból származik, hogy tudatosan igényeljük, hanem abból, ha fölismerjük, hogy az az erő mire szükséges. Az, amire az erő irányul, fogja meghozni az erőt. Kell, hogy meglegyen az indítékunk. Mondjuk ezt: „Uram, itt van ez a dolog, ami a Te érdekedet szolgálja. Én nem vagyok ezzel egy súlycsoportban, de mivel ez a Te szempontodból fontos, meg kell erősödnöm, hogy fölérjek vele. Hozzád jövök, hogy adj erőt a Te ügyedért, nem azért, mert én akarok erősebb lenni.” Ez az a talaj, amelyen az Úr cselekszik.

A lévitáknak hordozniuk kell a ládát. Ez az ő felelősségük, és rajtuk kívül senki sem végezheti. Azoknak a feladata ez, akik eljutottak oda, hogy felismerték, milyen rendkívüli mértékben összefonódnak az életükkel az Úr érdekei. Ezt jelenti a papi szolgálat. Tudjátok, a szent sátor a megkoronázott Király helye. Az örökkévaló Király ott van a sátorban láthatatlanul, a középen. Mindaz, ami az Ő dicsőségével, az Ő tisztességével, az Ő fenségével kapcsolatos, amint láthatatlanul a népe között lakozik, a léviták kezébe adatott. Mintha itt a földön ők lennének a láthatatlan Király testőrei. Meg kell őrizniük a dolgokat az Ő számára, szem előtt kell tartaniuk az érdekeit, fenn kell tartaniuk a bizonyságát erővel, vigyázniuk kell, hogy ne juthasson a közelébe semmi beszennyező dolog.

És éppen itt vagyunk. Az Úr közöttünk van, az Úr az Ő népével van, de a dolgokat az Úr jelenlétével összhangban kell tartani, és valakiknek felelősséget kell vállalniuk ezért. Ez nemcsak valamilyen magától értetődő dolog, ami passzívan is működik, a dolgokat egy olyan Valakinek a jelenlétével összhangban kell megtartani, mint az Úr. Ő szent, és a szentség munkája a lévitákra bízatott. Ha az Úr hatalomban és fenségben van, akkor az Úr hatalma és fensége a léviták felelőssége. Felelősség azzal kapcsolatban, ami a jelen lévő Úrral, az Úr bizonyságával függ össze, és ez a mi feladatunk. Hűségeseknek kell lennünk: „azokat add át megbízható (hűséges) embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. Olyan helyzetről, normáról, olyan életről beszél, amely nem csak a Bibliát, nem csak az igetanulmányozást jelenti. Bizonyos értelemben persze mindig ilyeneknek kell lennünk, de „alkalmasak mások tanítására is”, vállalva a felelősséget a bizonyságért.

Mint tudjuk, a léviták három csoportra oszlottak. Háromféle felelősségük, feladatkörük volt. Az egyik csoporthoz, az elsőszülöttekhez tartoztak a szentély edényei, a szent edények mind; másik csoporthoz tartoztak a kárpitok és a szőttesek; a harmadikhoz pedig a rudak, a súlyosabb feladatok, vagyis a dolgok nehezebbik fele. Mi is végezhetjük a munka különböző aspektusait. Vannak azok a léviták, akiknek a szolgálata, mondjuk így, lényegét tekintve inkább szellemibb; ami a szentély edényeihez tartozik. Vannak mások, akiknek a feladatköre másirányú. Az enyém lehet főként az, hogy Úr Igéjével szolgáljak, amit sokan „szellemi szolgálatnak” neveznek (én ugyan visszautasítom azt a feltételezést, hogy csak azok végeznek szellemi szolgálatot, akik Igét hirdetnek – nem ez az egyetlen szellemi szolgálat). Lehetnek mások, akik más területeken szolgálnak, mint például a munkahelyen vagy otthon a háztartásban. A léviták a különféle feladatok mentén oszlottak csoportokra. Egyeseknek keményebb munkájuk volt, a sátor súlyos rúdjai és deszkái, ami fizikailag megerőltetőbb volt, mint a serpenyők, tálak, az aranyedények és -eszközök hordozása; de ez mind lévitai munka volt, mindannyian egy nép voltak, ugyanaz a törzs. Egyformán helyeződött rájuk a felelősség, mert mindezek a dolgok egyetlen szolgálatnak képezték a részeit. Ugyanígy tehát, lehet, hogy a szolgálatunk köre és a konkrét feladatunk különbözik, de ez akkor is egyetlen szolgálat, egyetlen elhívás, egyetlen felelősség, egyetlen tanúbizonyság. A hangsúly azon van, hogy vegyük föl, tegyük magunkévá, úgy, hogy magunkat az Úr bizonyságában felelős embereknek tekintjük.

Biztos vagyok benne, hogy az Úr szíve erre vágyik. Biztos vagyok abban is, az Úrnak rám nézve gyakran kellett azt mondania: „Ó, bárcsak többet bízhatnék rá! Bárcsak megbízhatóbb, felelősségteljesebb lenne!” És tudom, ahogy az Úr népéből elnéztem sokakat, arra gondoltam, bárcsak ne igényelnének annyi törődést, bárcsak végre a saját lábukra állnának, és felelősséget vállalnának, hogy már ne kelljen aggódni miattuk, mert tudjuk, hogy megbízhatóak! De arra van szükségük, hogy valaki mindig noszogassa, bátorítsa őket; és folyton érdeklődjön felőlük, és elsimítsa a hullámokat, mert megsértődtek és így tovább. Bárcsak vállalnák a felelősséget, és egyenesen belevetnék magukat ezekbe a dolgokba, és ne kellene pátyolgatni őket! Mennyit növekedhetne a bizonyság!

Adja az Úr nekünk a kegyelmet, hogy kivehessük a részünket a szenvedésekből mint Jézus Krisztus jó katonái, hogy megerősödhessünk azzal a kegyelemmel, mely Krisztus Jézusban van, hogy hordozhassuk az Úr bizonyságát.

„A magányosokat családba telepíti” (T. Austin-Sparks)

„Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7)

Az efezusi levélben említett magasabb pozíció – az, hogy Krisztussal együtt megeleveníttettünk, feltámasztattunk és a mennyeiekbe ültettettünk –, a többi hívővel való kapcsolatunknak a kérdése, és a teljességünket a velük való kapcsolódásban fogjuk megtalálni. Soha nem fogunk szellemi növekedésre szert tenni elszigetelten, különállóként, csakis a más hívőkkel való kapcsolat által. „Isten a magányosokat családba telepíti” (Zsolt 68,7, angolból), és semmi kétség efelől, mert akár megértjük ezt a tanítást, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem, nagyon gyorsan igazolást nyerhet a tapasztalat által, hogy a szellemi növekedésünk a más hívőkkel való igazi szellemi és mennyei kapcsolódás által történik.

Az is bizonyítja ezt, hogy a keresztényeknek nem mindig könnyű hosszú időn keresztül együtt járniuk. Szörnyen hangzik, de sok egyéb tényezővel is számolnunk kell. Ha egyszerű, hétköznapi emberek lennénk ebben a világban, nagyon is jól kijöhetnénk egymással, de mivel keresztények vagyunk, a saját természetes életünk minden egyes fellelhető darabja a Sátán erői teljes arzenáljának célkeresztjébe kerül. Ezek révén támaszt tehát nehézségeket a keresztények között, amelyek nem jelentkeznének, ha nem lennénk mennyei helyzetben. Ilyen erőkkel szembesülünk a mennyeiekben. Ezek okozzák a súrlódásokat és feszültségeket és mindazokat a keresztáramlatokat, melyek megpróbálják megosztani a keresztényeket. Másokat nem igyekeznek elválasztani egymástól, de az Úr népe közötti valódi szellemi egység annyi mindent foglal magába – annyi minden van benne az Úr számára, és annyi minden a Sátán ellen. A Sátán, ha csak módja van rá, meg fogja bontani ezt a szellemi egységet. Tudja, mivel jár ez az ő számára, és az Úr is tudja, hogy mit jelent ez a Maga számára – és ezért jelentkeznek ezek a speciális és többletnehézségek, amikor keresztények közösségéről van szó, különösen, ha hosszú ideje járnak együtt.

Mit tehetünk hát? Amikor ezek a nehézségek felmerülnek, mondjuk ezt: „Nyilvánvalóan szükséges számomra, hogy új szellemi helyzetbe kerüljek, hogy fölébe kerekedjek ennek. Ha nem adom fel, és nem futamodom meg, akkor szellemileg valamilyen mértékben minden bizonnyal növekedni fogok; új módon kell megismernem az Urat, hogy gyarapodjon bennem a kegyelem, a szeretet és a türelem.” Ezt jelenti a szellemi növekedés, és ez az egymással való kapcsolat által történik. (Természetesen ez csak az egyik módja ennek; sok más is van, mely által szellemi növekedés történhet a kapcsolódásokon keresztül.) Ha együtt tudunk maradni az imádságban, akkor ott szellemi növekedés történik.

Részlet innen: T. Austin-Sparks: A Way of Growth (A növekedés útja) – 2. fejezet

Ez az üzenet az Austin-Sparks.net Daily Open Windows levelezőlistájáról származik. A Daily Open Windows üzeneteket az Austin-Sparks.net válogatta és állította össze T. Austin-Sparks műveiből. Néhány esetben ezeket rövidített formában jelentetjük meg. A bevezető igeverset és a hozzá tartozó bibliafordítást a szerkesztő választotta ki, és nem mindig szerepelt az eredeti üzenetben.

Bátorítjuk az olvasót, hogy nyomtassa ki, ossza meg, illetve továbbítsa ezt az üzenetet másoknak. T. Austin-Sparks azon kívánságának megfelelően, hogy amit ingyen kapott, azt ingyen is adják tovább, ne árusítsák nyereségvágyból, valamint üzeneteit szóról szóra adják vissza, arra kérjük az olvasót, ha úgy dönt, hogy megosztja ezeket az üzeneteket másokkal, tartsa tiszteletben kívánságát, és ingyen terjessze – minden változtatás és költség nélkül (kivéve a szükséges terjesztési költségeket), ezzel a nyilatkozattal együtt.

Az Úr rabszolgája (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 17.

PDF: Kit_Mays-Az_Ur_rabszolgaja-Valea Draganului_17082021

Jelenések 1,1: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása (lelepleződése), amelyet adott neki az Isten, hogy megmutassa rabszolgáinak, amiknek meg kell lenni gyorsan, és megjelentette és elküldte az Ő angyala által, rabszolgájának, Jánosnak” (Vida-ford.).

Ez a kijelentés tehát az Úr rabszolgájának, Jánosnak adatott, és az Ő rabszolgáinak szól a legfőbb rabszolgától, a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Az Ige azt mondja, az Úr emberekhez lett hasonlóvá, rabszolgai formát vett fel (Fil 2,7). Ezt a levelet pedig az Ő rabszolgáinak írja, az Ő szeretetből való rabszolgáinak, akik átadták önmagukat az Úrnak.

Te az Ő rabszolgája vagy? Tudjátok, különbség van rabszolga és hívő között. Minden rabszolga hívő, és Isten arra vágyik, hogy minden hívő rabszolga legyen, de a kettő nem ugyanaz. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.” Az Ige azt mondja a Róma 10,9-ben: „Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz (megtartatol)”. Isten azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Ha még nem vagy hívő, ha nem vagy keresztény, és elég idős vagy ahhoz, hogy megértsd, amit mondok, figyelj rám: Nem kell úgy kimenned innen, ebből a teremből, hogy nincs üdvösséged. Hidd el, nem lenne jó neked, ha úgy mennél ki innen, hogy nincs üdvösséged. Ma van az üdvösség napja a számodra, ha elfogadod. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.

Hanem rabszolgának lenni több, mint pusztán hívőnek lenni. Nem is jól fejeztem ki, hiszen nem kicsinylem le azt, ha hívő valaki. De arról beszélek, hogy ez valami több, mint hívőnek lenni. Mert hívőként több ajtó is nyitva áll előttünk, mint pusztán az üdvösség ajtaja.

Különbség van a rabszolga és a tanítvány között is. Jó tanítványnak lenni. Emlékeztek, hogy két tanítványról van említés a János 1-ben. Egyiküket Andrásnak mondja, a másik, úgy hiszem, János volt – János ugyanis nem nevezi meg őt. Evangéliumában János soha nem nevezi meg saját magát. De minden esemény alkalmával ketten vannak, Bemerítő János két tanítványa, akik Krisztus tanítványai lesznek, Jézus tanítványai.

Arra lettünk elhívva, hogy tanítványok legyünk, és tanítványság nagyon sok mindent megkövetel. A Lukács 14,26-ban azt mondja az Ige: „Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom.” Azt is mondja, hogy senki nem lehet a tanítványom, aki nem mondott le mindenéről, amije van. Ez nagyon szigorú. A tanítvány olyasvalakit jelent, aki az Úrtól tanul. De az Úr valami mást mond: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.”

Testvérek, jó tanítványnak lenni. Az Úr mindnyájunkat arra hív, hogy tanítványok legyük. De egy tanítvány valaki másnak a tanítványa is lehet. Rabszolgának lenni többet jelent. A tanítványságra való elhívás egyetemes: „Ha valaki…” Isten az embereket üdvösségre hívja, Isten az embereket tanítványságra hívja. De testvérek, Ő sosem hív embereket arra, hogy a rabszolgái legyenek. Ez ugyanis szívbéli dolog.

Ma nincs időnk hosszabban belemenni abba, hogy mit jelent rabszolgának lenni, de az apostolok, Jakab és Pál, Péter és Titusz mind rabszolgának mondták magukat, illetve annak nevezi őket az Ige. Ez több, mint pusztán szolgának lenni, aki bérért dolgozik. Több, mint köteles szolgának lenni, aki eladta magát egy időre azokért a javakért, amelyekre abból az árból szert tehet. Testvérek, ez annál is több, mint hű szolgának lenni! Több, mint szolgának lenni, több, mint hűséges szolgának lenni. Epafrászt az Ige a Kolossé 1,7-ben szeretett rabszolgatársnak és Krisztus hű szolgálattevőjének nevezi. Pál Tükhikoszra a Kol 4,7-ben így utal: „a szeretett testvér és hithű szolgálattevő (diakónus) és rabszolgatárs az Úrban”. De a rabszolgaság nem korlátozódik csupán az apostolokra. Mindenki előtt nyitva áll, akinek szíve vágya az, hogy önmagát fenntartás nélkül, teljesen az Úr Jézusnak adja.

Van nálunk egy kifejezés, melyet még gyerekkoromban tanultam. Amikor valaki egy tanyát vagy bármilyen ingatlant mindenestül, tokkal-vonóval megvett, úgy mondták, hogy „zárral, készletekkel és hordóval”. Nálatok létezik ez a kifejezés? A zár jelenti a kulcsot az ajtóhoz és mindenhez, ami a házban van, a bent lévő dolgok összességéhez. A készletek a magtárakat, az éléskamrákat, a jószágokat, a háziállatokat jelenti. A hordó pedig, még az esővíztároló hordó is ugyanúgy benne van az összes többi dologgal együtt. Az Úr rabszolgája akarsz lenni? Add Neki a zárat, a készleteket és a hordót, azaz adj át Neki maradéktalanul mindent!

A 2Mózes 21,1-6-ban és az 5Móz 12,1-6-ban olvashatunk a rabszolgák törvényéről. Amikor az evangéliumokat vagy az apostoli leveleket olvassuk, figyeljük meg, a levelek elején mennyien mondják magukról, hogy rabszolgák. Figyeljük meg azt is, hogy amikor egy rabszolga egy másik rabszolgáról beszél, azt mondja, „rabszolgatársunk”. Amikor mindent átadunk Krisztusnak, egy társközösségbe lépünk be. Ez nem zártkörű; nem zártkörűbb annál, mint amikor valaki másokkal együtt önként jelentkezik, hogy kitakarítsa a termet, ahol összegyűlünk. Közösségünk van azokkal, akik ezt csinálják, de ez inkább funkciót (tevékenységet) jelent, semmint pozíciót (helyzetet).

Arról van szó, hogy olyasmit érthetünk meg, ha rabszolgák vagyunk, amit nem érthetünk meg akkor, ha nem vagyunk azok. Sokunk számára a Jelenések könyve lezárt könyv, ijesztő, zavarba ejtő. De nem az Ő rabszolgáinak! Legyenek bár nagyon értelmesek vagy nem annyira értelmesek, az Úr rabszolgái meg tudják érteni, mert ez nekik íratott. Ha az Ő rabszolgája vagy, és nem érted, hadd javasoljak valamit. Olyasmi ez, amit – mint alighanem a legtöbb mindent –, Stephen Kaung testvérünktől tanultam. A Jelenésekben azt mondja az Ige, hogy a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme. Rabszolgaként ne próbálkozzunk a Jelenéseket ábrázolni, tanítványként ábrázolhatjuk. Nem becsülöm le azt, ha valaki megpróbálja megérteni mindazokat a titkokat, melyek a Jelenésekben ki lettek jelentve az időkről és az időszakokról. De azt mondom, hogy ez a könyv nem az Úr tanítványainak íratott, hanem az Ő rabszolgáinak. És ha megértjük a Szellemet, melyben ez íratott, megkapjuk a magunk részét belőle.

Ugorjunk most előre, bár ez a rész is nagyon fontos. Vissza fogok térni ehhez, mert akarok beszélni az Úr Jézus neveiről és címeiről a Jelenések könyvében, de majd egy másik alkalommal. 38 különböző nevet és címet számoltam össze (néhány újra tegnap este bukkantam), és ezek közül 24 cím a Jelenések első három fejezetében található. Egy kicsit azért foglalkozom velük. Testvérek, nagy haszna van ezekről a nevekről és címekről gondolkozni, mert annyira sokatmondóak. Ha az Úr rabszolgái vagyunk, ezek táplálnak minket.

Az elmúlt éjjel, valamikor hajnaltájt nem tudtam aludni, és ez nyugtalanított – mert az volt bennem, hogy másnap így fáradt leszek, és elalszom a bizonyságtételek alatt. A bizonyságtételek pedig ugyanolyan fontosak, mint az összejövetel egyéb részei. Épp annyira táplálók és egészségesek, mint ennek az összejövetelnek akármelyik része. Nehogy vissza merészeljük tartani a bizonyságtételünket, elmulasztván azt, hogy tápláljuk rabszolgatársainkat! Hiszem, hogy bölcs dolog imádkozni a Szent Szellem teljes kiáradásáért és a Szent Szellem teljes visszafogásáért, amikor megosztjuk egymással ezeket. Azok a bizonyságtételek, melyek leginkább táplálnak, gyakran nem a leghosszabbak vagy a legdrámaibbak.

Most csak felolvasom a listámat, de ki-ki készítsen sajátot magának!

• Jézus Krisztus az első a Jel 1,1-ben

• Ő a hű tanú – Jel 1,5

• elsőszülött a halottak közül – Jel 1,5

• az első és az utolsó – Jel 1,8.11.13

• a Mindenható – Jel 1,8

• Az Úr Isten, „aki van, aki volt és aki eljövendő” – Jel 1,8

• A föld királyainak Fejedelme – Jel 1,5 (Amikor a kormány miatt aggódunk, amikor körülöttünk lévő vezetők miatt aggódunk, jó emlékezetünkbe idézni, jó a szívünkben tudni, hogy Ő a föld királyainak Fejedelme.)

• Az Alfa és az Omega – Jel 1,8.13

• Az Emberfia – Jel 1,13

• Aki halott volt, de él – Jel 1,13-18 (Amikor úgy érzed, meghaltál, amikor az életedre tekintesz és azt mondod: Már jó ideje halott vagyok, nincs élet bennem… – A te Urad az, aki él, pedig halott volt, Ő életet ad neked!)

• Aki a hét csillagot a kezében tartja – Jel 2,1

• Aki a mécstartók között jár – Jel 2,1

Álljunk meg itt, és olvassuk tovább a Jelenések 2,1-től. De testvérek, gondolkozzatok el ezeken a neveken, mert ezek számotokra vannak. Igen, kijelentés rejlik a névben, ma nem fogunk erről beszélni, de oly sok kijelentés van itt, amelyik ránk, a helyzetünkre illik! Olyanok, amelyek megítélnek, de nagyon helyes módon. Olyanok, amelyek próbára tesznek, és amelyek megerősítenek. Csináljatok saját listát, nincs szükségetek az enyémre! Kutassátok ki ezt a témát, mint a béreaiak! A rabszolga nemeslelkűségét jelenti, hogy utánajárjon ezeknek a dolgoknak.

Jelenések 2,1: „Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, aki a jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany mécstartó között jár”.

A hét csillagot megmagyarázza az Ige: ezek a hírvivők, a küldöttek; ők a hét gyülekezet angyalai. Ők azok, akikkel az Úr üzenetet küld a gyülekezetekhez. Gyakorlatilag ezek lehet, hogy a gyülekezetekben élnek, és szerintem így is van. Lehetnek esetleg mások is, akik eljönnek a gyülekezethez, de bizonyosan vannak közöttetek olyanok, akiknek van üzenetük Istentől, és rendszeresen elhozzák a számotokra. Hát nem jó dolog, hogy az Úr Jézus ezeket a kezében tartja? Ő az, aki irányít; és az Övé az üzenet. Tűnhet ez tökéletlennek, tűnhet úgy, hogy nem nemes és nem csodálatos, de az Úr az, aki ezeket a hírvivőket a kezében tartja. Ezek Istentől való angyalok, ami egyszerűen azt jelenti, küldöttek – ami pedig annyit tesz, hírvivők. Ő pedig az, aki a hét mécstartó között jár. Ez nem nehéz, hiszen azt mondja, hogy a hét mécstartó a hét gyülekezet. Hát nem jó tudni, hogy a mi Urunk, Jézus most, éppen most is a mennyben a mécstartók között jár?

Tudjátok, testvérek, hiszem, hogy mindannyian, akik megmenekültünk, tudjuk, hogy az Úr Jézus meghalt értünk, hogy szeret minket, hogy Önmagát adta értünk, hogy közbenjár értünk, hogy Ő a mi nagy Főpapunk. Gondoltok, testvérek, a gyülekezetre is? Gondoltok arra, hogy Ő szereti a gyülekezetet és Önmagát adta érte? Gondoltatok-e valaha arra, hogy Ő most a mennyben van, és áldását árasztja ki a gyülekezetre, vezérli és óvja őt? Persze, hagyott itt férfi- és nőtestvéreket, hogy gondját viseljék a gyülekezetnek, mert azt akarja, hogy felnövekedjünk az Ő teljességébe, Aki a teljessége mindennek mindenekben. De soha nem mond le arról a felelősségéről, hogy gondját viselje a gyülekezeteknek.

Oly sok félelmünk van a gyülekezetekkel kapcsolatban, nekem is oly sok félelmem van. De az Úr az, Aki a gyülekezetek között jár és megítéli őket, nem azért, hogy kárhoztassa, hanem hogy megkaphassák azokat a folt nélkül való ruhákat, amelyek a szentek (többesszámban!) igazságos cselekedetei, azért, hogy tökéletes és szeplőtelen legyen, ránc és minden efféle nélkül. Amikor körbenézünk a testvérek között, akikkel összegyűlünk, azt látjuk, hogy a gyülekezet tiszta és folt nélküli, ránc vagy efféle nélkül való? Ha igen, javaslom, használjuk a szemünket is, ne csak a képzeletünket. Ez nem így működik a Földön.

Meghasad a szívünk, amikor nem rendjén mennek a dolgok? Nagyon helyes, az ilyesmitől fájnia is kell a szívünknek. Tehetetlennek érezzük magunkat ahhoz, hogy helyrehozzuk a dolgokat, pedig azt akarnánk, hogy rendben menjenek? De nem vagyunk tehetetlenek! Imádkozhatunk, kérhetünk, tekinthetünk a mennyre, jöhetünk gyengeségben. Voltunk néhányan olyan gyülekezetekben, melyek nincsenek többé, melyek Istenből születtek, de végül látszólag elpusztította őket az ellenség. Így van? Gondoljátok, hogy az tényleg elveszett? Dehogyis! Az a testvér, aki ki nem állhat téged, akivel most nehézséged van, akivel az Úr igazi munkát végzett benned, hogy építse az Ő házát – ezek nem teszik semmissé azt a munkát, ami el lett végezve! Minden, ami Krisztusból való, megmarad! Az Úr azt mondta: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. Ami Őbelőle való volt, azt az Úr fogja, és elhelyezi abban a Városban. Azt jelenti ez vajon, hogy félvállról vehetjük az építést, és elbagatellizálhatjuk, hogy hát ha ez nem működik, akkor csináljunk valami mást? Szerintem itt ebben a teremben senki sem balga ennyire. Egyetlen rabszolga sem érezne így. Az ellenség a kétségbeesébe kergetne minket ezzel. Az Úr a gyülekezet áldott reménysége, és Ő a mécstartók között jár nagy Főpapként.

Itt megállok, testvérek, nem azért, mert befejeztem, hanem mert elég volt belőlem ennyi mára. Valamint elegendő most ezzel az adaggal megbirkóznunk, amelyet én hoztam ma, de holnap lesz még belőle több is.

Ó, testvérek, vegyétek el, ami adatott nektek; vegyétek el, ami adatni fog nektek! Ha ki van lyukasztva a fületek, ahogyan a rabszolgának mindig kilyukasztották a fülét Mestere ajtajánál egy árral, az is elegendő lenne. De mindannyian fogadjuk be mindazt, amit Ő ma ad nekünk! Ne mindenféle szorongással, hanem nagy gyönyörűséggel vegyük magunkhoz, és osszuk meg egymással. És amint jobban megismerjük egymást, és megosztjuk egymással emberi mivoltunkat, Krisztus gazdagságát is osszuk meg egymással ma. Ámen.

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 6-7. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr győzelmének ünnepe

A János 11-től most átlapozunk a 12. fejezetre. „Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, (aki nyilvánvalóan nem azt vette ki az Úr korábbi szavaiból, hogy szolgálni rossz; most is szolgál, de immár helyesen) Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

Itt egy ünnepről olvasunk, az ünnepnek pedig számos eleme van. Az egyik, melyet Mária és az ő cselekedete képvisel, az imádatról beszél. Ismét Krisztus értékességének elismerése ez; ezt jelenti az imádás. Az imádás – Isten gondolata szerint – nem más, mint egyszerűen az Úr Jézus elismerése, magasztalása; a Fiú szívbéli, őszinte megbecsülése kedves illatként száll föl Isten előtt. Ez egyszerűnek hangozhat, de az imádás (az istentisztelet) a maga legtisztább lényege szerint azt jelenti, hogy kifejezzük az Atya számára mindazt, amit az Úr Jézusról gondolunk. Ez az imádás, és ezért van a gyülekezet – erről beszél Betánia.

Márta – igen, Márta szolgált, azonban már a helyes sorrend szerint. Még mindig szolgál, de immár teljesen rendben van, már nem kell figyelmeztetni semmire ezzel kapcsolatban. Nem járkál ide-oda aggodalmas arccal; nem kötik le teljesen a gondok: Immár a feltámadás házában szolgál. Ez már helyreigazított szolgálat; az Úr házában való szolgálat pedig nagyon is az Ő gondolata szerint való; amikor a szolgálat az imádással van közösségben, és helyes arányban viszonyul ahhoz. Immár a nővérek kapcsolatában is változás történt: korábban eltértek, nem voltak összhangban egymással, mivel a dolgok nem voltak a helyes arányban és nem voltak a maguk megfelelő helyén – most azonban, hogy ezeket kiigazították, folyamatosan együtt tudnak haladni. Ezt jelenti a kiigazított, helyes sorrendbe állított szolgálat.

Lázár az asztalnál ült, ő pedig természetesen az életet, a feltámadott életet képviseli. Ez megint csak az Úr szellemi házának a jellemzője. Van tehát imádás, helyes sorrendbe állított szolgálat, feltámadott élet.

Igen ám, de mindig felbukkan a közelben valamilyen gonosz dolog is. „Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?” Amikor olyanná válik a gyülekezet, amilyennek az Úr is akarja, mindig észre fogjuk venni, hogy az ördög is a közelben ólálkodik. Ez lehet elismerés is a gyülekezetnek, hiszen amire az ördög nem veti rá irigyen a tekintetét, az bizonyos, hogy nem is elégíti meg az Úr szívét. De mindig így történik. Éppen, hogy valami elkezd az Úr szíve szerint történni, rögtön valami gonosz dolog röppen föl, hogy tönkretegye az imádatot, hogy eltérítse az Úr iránti magasztalásunkat. Az lesz a gyülekezet ismérve, hogy az ördög irigyen feni a fogát mindarra, amit az Úr kap, és magának akarja azt.

Látjuk tehát, hogy a Gyülekezet az, amely megadja az Úr Jézusnak, ami Neki jár, és az ördög kezdettől fogva arra törekszik, hogy megrabolja Őt ettől; és ha teheti, meg is fogja tenni a gyülekezetben, mert a gyülekezet az, ahol az Úr megkapja azt, amire a szíve vágyik.

Kifelé és fölfelé

Végül pedig a Lk 24,50-52-ben leírtakkal zárjuk elmélkedésünket: „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. Ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.”

Három szó: „kivitte”, „megáldotta”, „felvitetett”: Kint vagyunk az Úrral, az ő különválasztott helyén; az Ő áldása alatt; és kapcsolatban Vele a mennyben – Pál szavaival: „Minket (…) Vele együtt ültetett a mennyekbe”.

Ez Betánia, ez a Gyülekezet, ezt akarja az Úr az Ő népének életében elérni ma.

Menjünk végig Betánián újra, és forgassuk a szívünkben ezeket a dolgokat, és törekedjünk rá nagyon határozottan, hogy meglegyenek az Úr számára bennünk ezek az Ő gondolata szerinti jellemzők. Amit pedig egyénileg megteszünk, törekedjünk ugyanerre azokban a közösségekben, gyülekezetekben, melyekhez kapcsolódunk, hogy azok is valódi Betániák lehessenek, mind-mind helyi kivetülései Isten városának, a mennyei Jeruzsálemnek.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1933, traktátus.

A teljes sorozat letölthető pdf-ben egyben itt: Austin-Sparks_Betánia

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 4. rész (T. Austin-Sparks)

A drága kenet kiöntése

A negyedik dologért a Máté 26,6-13-hoz fordulunk. Ugyanabban a faluban járunk, és most jön az „asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt”. Itt olvasunk legelőször arról, hogy valaki felismeri az Úr Jézus értékét, azt, hogy mennyire becses és drága Ő. Azt is mondhatta volna bárki, aki látta: „Nem érdemli meg, kárba vész az egész”, és ezt is gondolták valójában. „Rápazarolja.” Persze nem mondták volna ki így; az asszony azonban fölismerte az Úr valódi értékét – hogy méltó a „drága kenetre”. Krisztus rendkívül értékes volta áll itt a középpontban, és az, hogy ezt fölismerték. Úgy vélem, ez a legfontosabb vonás ebben a történetben – ez jellemzi Betániát, ez jellemzi a felső szobát, ez jellemzi „az én gyülekezetemet”. Ez az Úr szíve szerint való gyülekezet és az Úr szíve szerint való emberek jellemzője: hogy felismerik az Ő kimagasló értékét; hogy nincs semmi sem, ami túl drága lenne ahhoz, hogy az Ő lábához tegyük. „Nektek, kik hisztek, drága kincs” (1Pt 2,7).

Egyszerű dolog ez, mégis olyasmi, ami az Úr Jézus mély megbecsülését mutatja be. Egy újabb ismérv, mely a hőn szeretett falucskának egy további jellemzője. Olyan dolog ez, melytől az Úr Jézus gyülekezete nagyon becses lesz az Ő számára, mert felismerik az Ő értékét, és az Ő valós érdeme szerint méltányolják és becsülik Őt nagyra. Az Úr házát ennek kell jellemeznie; olyan vonás ez, melyet egyre jobban és jobban el kell mélyíteni. Törekednünk kell rá, hogy az Úr Jézus értékességét, drága és becses voltát készek legyünk egyre jobban és jobban elismerni, felismerni! Mennyire különbözik ez a pusztán külsődleges, vallásos rendszertől! Arról aligha mondhatjuk el, hogy legjellemzőbb vonása az Úr Jézus értékének és becsességének igazi, szívbéli elismerése lenne. De ahol Őt így elismerik, ott gyülekezet van; ahol viszont nem, lehet ott bármilyen díszes és aprólékosan kidolgozott környezet is, ott nincs gyülekezet, az nem az Ő gyönyörűségének és örömének a helye.

Még valami egyebet is látunk itt. Az edény összetörése nyomán derülhet fény a balzsam, a kenet értékére. Az edény a „törékeny agyagcserép”, mely, ha megreped, Krisztus dicsősége látszódhat meg és juthat kifejezésre. Ameddig az edény egyben van; amíg ép, erős és egész, és rátekintve nem látunk mást, csak önmagában a saját valóját, nem is mondhatunk mást, mint hogy „ez csodaszép edény, bámulatos alabástromszelence” – és nem jutunk el a titokig. Elismerhetünk egyéneket mint briliáns elméket, csodálatos embereket, kiváló igehirdetőket és így tovább – foglalkozhatunk az edénnyel, a szelencével – és ami benne van, az le van zárva, el van rejtve; de amikor az edény megreped, összetörik, akkor meglátjuk Krisztus dicsőségének a szent sátorban elrejtett titkát.

Ezt láthatjuk Pál apostolban is. A tarzuszi Saul csodálatos alabástromedény lehetett intellektuálisan, morálisan, vallását tekintve. El is mondja, hogy az volt; mindent elmond, hogy mi minden volt, mindazt, amivel dicsekedhetett, amire az emberek néztek, és kétségtelenül dicsérték; de össze lett törve, és többé már nem Saulról, és már nem is Pálról van szó, hanem Krisztus szépségéről és dicsőségéről, amit látunk. Krisztus illata érződik, amikor megtörik az edény.

Szeretteim, a mi saját megtapasztalásunkban is így van ez. Isten annyiszor megengedte, hogy a Gyülekezet, az igaz Gyülekezet össze legyen törve, újra és újra, és a tagok is egyen egyenként annyiszor összetörettek, újra és újra; de nem bizonyította a történelem a Gyülekezet és az egyének életében is, hogy a megtöretés, az összetörés nyomán csodálatos módokon nyilvánulhatott meg Krisztus dicsősége? Ez így működik. Átmegyünk az összetöretés egy új tapasztalatán – néha máshogyan fogalmazzuk meg, például, hogy még mélyebben azonosulunk Krisztussal az Ő halálában, új módon tapasztaljuk meg a keresztet: bárhogyan is fogalmazzunk, összetöretést jelent, az edény összetörését – de higgyétek el, szeretteim, ez Krisztus dicsőségének teljesebb megmutatkozását, mélyebb ismeretét jelenti, és az lesz az eredménye, hogy még jobban megbecsüljük, még értékesebbnek látjuk Őt. Meglátjuk, fölfedezzük, megismerjük Őt az összetöretésünk idején. És ugyanígy, a Gyülekezet is keresztülmegy a kereszt útján, de az összetöretés során az Úr Jézus becses és drága voltának felismeréséhez érkezik.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)