Ábrahám oltárai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat az ötödik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Az ötödik személy Ábrahám. Isten Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ábrahám a hit atyja. Élete során egyik oltárt építette a másik után; nem csak egy oltárt, hanem négyet, mert Ábrahám életének szimbóluma az oltár. Senki nem építene oltárt saját magának. Építhetünk magunknak házat, de amikor oltárt építünk, azt Istennek szánjuk. Más szóval, az oltár a vallásos életünket szimbolizálja, vagy, pontosabban fogalmazva, a szellemi életünket. Az oltár nélkül nincs szellemi élet. Az ószövetségi oltár nem más, mint az újszövetségi kereszt, mert a Héberek 13,10 azt mondja, „oltárunk van”. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a keresztről beszél. Nekünk nem csak az Úr Jézus keresztjébe vetett alapvető, objektív hitre van szükségünk, hanem a bennünk munkálkodó kereszt folyamatos, szubjektív tapasztalatával is rendelkeznünk kell. Tudjuk, hogy a mi Urunk, Jézus keresztjében való hit és ismeret alapvető, hiszen, ha nem értjük, miről szól, és nincs hitünk az Úr Jézus keresztjében, akkor megmenekülésünk sincs. Akkor nincs életünk; nincs megbocsátás; nincs megváltás. Az Úr Jézus keresztje ad nekünk megmenekülést (üdvösséget). Ismernünk kell a mi Urunk, Jézus keresztjét – hogyan hordozta bűneinket az Úr Jézus az Ő testében a kereszten; mi magunk hogyan feszíttettünk meg Vele együtt a kereszten – mivel ott voltunk Őbenne; hogy az ellenség, a Sátán és a sötétség minden erői hogyan szenvedtek teljes vereséget, hogyan lettek foglyul ejtve a kereszt győzelme által. Ismernünk kell Krisztus elvégzett munkájának minden egyes részletét a kereszten, mert ez adja a hitünk alapját, és ez ad megmenekülést (üdvösséget) is.

Ismernünk kell a kereszt összes objektív jelentését. De továbbmenve, be kell fogadnunk a keresztet a lényünk legmélyébe, és hagyni, hogy ott munkálkodjon, hogy száműzzön mindent, ami a hústestből, a régi teremtésből, az énünkből való. És be fogja hozni mindazt, ami az új teremtésből, Krisztusból való, hogy átváltozhassunk, átformálódhassunk Isten Fia képének hasonlatosságára. A kereszt tehát teljes mértékben alapvető a szellemi életünk számára. Ha nincs kereszt, nincs Krisztus sem. Ha nincs kereszt, nincs keresztény sem. Ez ennyire fontos! Nem tudjuk a keresztet Krisztustól elválasztani; és ugyanúgy, nem lehet a keresztet a keresztényektől sem elválasztani.

(…)

Oltárt nem lehet bármikor, bárhol építeni. Szellemileg szólva, megvan az ideje és helye az oltár építésének. Nem csak az Úr megjelenésére van szükség, hanem az Úrnak való engedelmességre is. Ezt az oltárt, melyet Ábrahám épített, a kijelentés oltárának nevezhetjük, mert Isten dicsősége megjelent neki. A kijelentés a keresztény élet alapja. Ha nincs kijelentés, nem is kezdődik el semmi. De, amikor Isten megjelenik, akkor ott elkezdődik valami.

Bár Isten megjelent Ábrahámnak, amikor az a káldeai Urban volt, mégsem épülhetett oltár, mert azután, hogy Isten kijelentést ad, engedelmeskedni kell Istennek. Háránban Ábrahám csak félig engedelmeskedett; ezért nem tudott oltárt építeni, mert nem volt tanúbizonyság – egészen addig, míg meg nem érkezett Kánaánba, a Sikem nevű helyre. A „sikem” a héberben vállat jelent, azaz felelősséget. „Móré” tanítót jelent. Más szóval, miután Isten kijelentette Magát nekünk, a vállunkat Isten parancsa alá kell helyeznünk, felelősnek kell lennünk, felelnünk Istennek, és megtanulnunk azt, amit Isten meg akar tanítani nekünk. Ameddig ez nincs meg, nem lehet oltárt építeni.

Kijelentette Magát Isten nekünk? Istennek hála, kijelentette Fiát bennünk! Ez jelzi keresztény életünk kezdetét. Amikor azonban Isten kijelenti Magát nekünk, mindig lesz egy hívás is. A hívás pedig így szól: „Jöjj ki” és „menj be”. Arra vagyunk hívva, hogy kijöjjünk a világból, és bemenjünk Kánaánba, ami Krisztust jelenti. Azaz, amikor Isten valakinek megjelenik, mindig ott lesz az elkülönülésre való hívás is. Isten megjelent Ábrahámnak, és hívta, hogy különítse el magát korábbi lakhelyétől, sőt, még korábbi rokonságától is, hogy teljesen Istené lehessen. Amíg ez az elkülönítés be nem fejeződött, nem lehetett az oltárt megépíteni. Szellemi dolgokban pedig ez mindannyiunkra igaz.

Istennek hála, Ő kijelentette Fiát bennünk, de a kijelentéssel együtt jön az elhívás is. Isten arra hív, hogy különüljünk el a világtól, hogy teljes mértékben Krisztushoz tartozhassunk. Nem a magunkéi vagyunk, mi az Övéi vagyunk. Árat fizetett értünk, ezért el kell különülnünk a világtól.

Isten népe közül ma sokan, akik részesültek az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak kijelentésében, nem követik Őt az elkülönülés útján. Isten népe közül ma hányan vannak úgy, hogy megmenekültek, de mégsem választották magukat teljesen külön a világtól! Valószínűleg kijöttek a káldeai Urból, de megálltak Háránban, félúton – ahelyett, hogy teljesen végig mennének az Úrral. Emiatt pedig azt találjuk, hogy a Krisztussal való életünk nem teljes. Egyik lábunkkal a világban, másik lábunkkal Krisztusban vagyunk. Sajnos úgy tűnik, hogy sok kereszténynek ilyen az élete.

Neki kell vetnünk a vállunkat Isten hívásának! Meg kell tanulnunk a leckét, és csak ekkor fog a kereszt elkezdeni megjelenni az életünkben. Ott van a kereszt jele az életünkben? Elkülönültünk a világtól? Teljes mértékben Krisztushoz tartozunk? Ez a mi tanúbizonyságunk? Ez tehát az első oltár – a kijelentés és az elkülönülés oltára.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Mit jelent a megszentelődés? (T.A. Hegre)

Eredeti szöveg: SermonIndex.net

PDF-ben letölthető: T.A. Hegre: Mit jelent a megszentelődés?

Gyakran fölmerülnek a következő fontos kérdések:

• Mit jelent a megszentelődés?
• Mit jelent a Szent Szellembe merülés?
• Ez a két tapasztalat vajon ugyanazt jelenti?
• Az ember akkor szentelődik meg, és teljesedik be Szent Szellemmel, amikor üdvösségre jut?
• A megszentelődés egy folyamat?
• Az ember a megigazulása következtében szentelődik meg, és a megszentelődés következményeképpen teljesedik be Szent Szellemmel?
• Vajon minden keresztény megtapasztalás a miénk lesz abban a pillanatban, hogy megigazultunk, és a mi részünk csak annyi, hogy alkalmazzuk, megéljük ezeket, amikor megérkezik hozzá a szükséges világosság és kegyelem?

Mielőtt megkeresnénk a válaszokat ezekre a kérdésekre, olvassunk el két igeszakaszt!

1Thessz 4,3:

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (ÚF)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (Károli ford.)

„Isten azt akarja, hogy váljatok szentekké” (EFO)

Titusz 2,11-15:

„Mert megjelent az Isten kegyelme, mely üdvöt áraszt minden ember számára, mely arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi vágyakat józanul és igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk e mostani korszakban (aionban), várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk Krisztus Jézus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, (azért,) hogy megváltson minket minden törvénytelenségtől és tisztítson magának körülötte lévő népet, (eszményi) szép munkára buzgólkodót, ezeket szóld, erre buzdíts és figyelmeztess teljes nyomatékkal, nehogy valaki téged megvessen!” (Vida ford.)

Ebből a két szakaszból teljesen egyértelműen és részletesen kiderül, mit vár el Isten a keresztényektől. Az üdvösség, ahogyan az Igéből kiderül, többet jelent pusztán egy döntésnél. Pál apostol nem csak akármilyen életről beszél, hanem szent életről; de nem pusztán szent életről, hanem kifejezetten a szolgálatról is – szent szolgálatról.

Hallottunk már ilyet, hogy „Nekünk nem tanítás kell; nekünk az élet kell!” Első hallásra ez nagyon szelleminek tűnik, de valójában nem több kegyes beszédnél. Nagyon is kell nekünk a tanítás; szükségünk van a Biblia és a Szellem tanítására, a legegyszerűbb módokon kifejezve. Tudni akarjuk az igazságot, szükségünk van rá, hogy ismerjük. Jézus azt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.

Mások azt mondják: „Nekünk nem kell az áldás, nekünk az kell, aki az áldást adja”. Ezt az állítást is elutasítjuk, és azt mondjuk inkább, hogy azt akarjuk, egyaránt a miénk legyen az áldás is és az áldás osztója is; Krisztust akarjuk és a valódi áldást, azt az áldást, mely tartósan megmarad.

Kétségtelenül helyes feltenni a kérdést: „Mit jelent a megszentelődés?” Ismernünk kell a választ, hiszen Isten Igéje azt mondja, hogy az Ő akarata a számunkra a megszentelődés. Tágabb értelemben a megszentelődés magában foglalja az összes keresztény tapasztalatot a megigazulástól a megdicsőülésig, mely az újonnan születéssel kezdődik és a keresztény élettel folytatódik, míg szemtől-szemben nem látjuk az Urat. A megszentelődést azonban szűkebb értelemben is használják, amikor egy konkrét krízis-élményre utalnak a megigazulás és az újonnan születés után. (A megigazulás a jogi helyzetünket illető oldala, az újjászületés az erkölcsi és éltető oldala a megmenekülésünknek. A megmenekülés pillanatában egyszerre nyerünk bűnbocsánatot és születünk újonnan.) A megmenekülés (az üdvösség) azonban a keresztény életnek csak a kezdete. Ez után a megtapasztalás után el kell kezdenünk növekedni a kegyelemben.

Még akkor is, ha valóságosan megtapasztaltuk ezt a felülről való születést, fölfedezzük, hogy van valami bennünk, ami visszafogja a növekedést. Ezt a valamit sokféleképpen nevezik, lehet a bennünk lakozó bűn, az „óember”, hústest, testiesség, bűnre való hajlam stb. A legjobb kifejezés azonban az Ézsaiás 53,6-ban található:

„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (ÚF)

„Mindnyájan eltévedtünk, mint a juhok, ki-ki a maga útjára fordult.” (Kecskeméthy ford.)

Az igei fogalommeghatározások számos problémát megoldanak, és itt is látjuk, hogy a növekedést gátló tényező az Ige szerint az ember saját útja – melyre többféleképpen is lehet hivatkozni, például: „önzés”, „az én életét élni”, „saját magamnak élni”.

A megigazulás során minden múltbéli bűnünk bocsánatot nyer. Ha a megigazulást követően sor kerülne valamilyen bűnre, azt megvallhatjuk, és arra bocsánatot kaphatunk. Az önzés, a saját magunknak élés azonban nem olyasmi, amit meg lehetne bocsátani. A magunk útján járás ugyanis egy hajlamosító tényező, egy vezérlőelv az életben, ezért ennek véget kell vetni! Az önző tetteket meg lehet bocsátani, az alapvető önzésnek azonban véget kell érnie a Krisztussal való megfeszítésben. A vér Isten megoldása a bűnre; a kereszt pedig Isten megoldása az önmagunknak élésre, az énre. Az üdvösség kezdetén nem sokat gondolunk az énünk életére, és nem is értjük meg teljesen annak összetett természetét. Figyelmünket leginkább a bűn és a mi Megváltónk köti le. Ez történt Izraellel is, akit Isten kihozott Egyiptomból a Vörös-tengeren át (ez a megmenekülés, a megváltás előképe). A Sínai hegynél azonban, habár nagyon magabiztosak voltak abban, hogy mindenben engedelmeskedni fognak tudni Istennek, Izrael keserves kudarcot vallott; megtapasztalták, mi lakik bennük. Más szóval, fölfedezték az énjük romlottságát.

Nekünk is szükségünk van erre a mélyebb meggyőződésre, az énünkre való ráeszmélésre, amikor felszínre kerül, mi lakik bennünk. El kell ismernünk, meg kell vallanunk, meg kell bánnunk, és meg kell tagadnunk minden istentelen és világi kívánságot (vágyakat). Jézus Krisztus egyenesen a probléma gyökerére tette a fejszét, amikor azt mondta: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Ez az igevers többről szól, mint pusztán a bűnbocsánatról. Krisztus itt adja meg a saját magunknak élés, az én-élet megoldását. A válasz a kereszt. Ahogyan említettük, Krisztus vére leszámol a bűn problémájával, Krisztus keresztje pedig leszámol az én problémájával.

Brengle ezredes egyszer elmesélte, hogy egy fiatal lány megkérdezte tőle: „Mi ez a megszentelődés, amiről olyan sokat beszélnek az emberek?” A lány ekkor már egy éve hallgatott személyes bizonyságtételeket erről, ezért az ezredes eléggé meglepődött a kérdésen, és kicsit le is tört miatta. De azután a megkérdezte: „Ingerült természetű vagy? Könnyen haragra gerjedsz?” „Jaj, igen – felelte – kirobbanok, mint a vulkán”.

„A megszentelődés – magyarázta neki az ezredes – azt jelenti, hogy ez az ingerült természet kikerül belőled.” Ez a magyarázat helyes irányba állította a lány gondolkodását, és javára vált. Azonban túlságosan is leszűkített volt, ezért Brengle ezredes hozzátette: „Ha azt mondtam volna neki, hogy a megszentelődés azt jelenti, hogy az ingerültség és az összes bűn elvétetik, a szív pedig megtelik az Isten és az emberek iránti szeretettel, az helyesebb meghatározás lett volna.” Az ingerültség miatti dühkitörés megbocsátható dolog, azonban valami többre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön az az állapot, amely a haragnak ezt a bűnét okozza. Azért, hogy a Krisztusban való új élet teljesen kifejezésre juthasson bennünk, a Krisztus által szerzett üdvösség a lelket is megszabadítja nem csak a bűn erejétől, hanem a bűntudattól is.

Azt mondják, a keresztény ember új élete nem más, mint Isten élete, csak kisebb mértékben. Idézzük: „A tűz szikrája is ugyanolyan, mint a tűz. És a hatalmas tölgyfa legapróbb ága, vagy a szőlőtő legkisebb vesszője is lényegét tekintve ugyanolyan, mint maga a tölgyfa vagy mint maga a szőlőtő. Hasonlóképpen, az óceán egyetlen cseppje az ujjbegyünk végén is olyan, mint az óceán – nyilván nem a méretét tekintve, hiszen hajók nem úszhatnak rajta, és halak sem élhetnek benne, de lényegét, természetét, jellemzőit tekintve olyan, mint az óceán. Ugyanígy, egy megszentelt ember olyan, mint Isten – nem olyan értelemben, hogy ugyanúgy véghetetlen lenne, mint Isten (hiszen nem mindentudó; nincs meg neki mindaz az ereje, hatalma és bölcsessége, mint Istennek), de természetét tekintve Istenhez hasonló: jó, tiszta, szeretetteljes és igaz, ahogyan Isten is.” A Biblia azt mondja, hogy isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1,4). A folyamatos győzelemhez szükséges dolgokat Isten elvégezte, azonban a győzelem a hitünktől és az önmagunk átadásától függ. A megszentelődött ember tehát olyan, mint Jézus Krisztus, hasonló Őhozzá, Aki teljes mértékben átadta magát annak, hogy az Atya akaratát cselekedje, mivel azt mondta: „mert én mindenkor azokat cselekszem, amik neki kedvesek” (Jn 8,29).

Ahogyan korábban említettük, az újonnan születés tapasztalata után normális és természetes lenne a keresztény ember számára a folyamatos növekedés, ha az „a valami” nem akadályozná. Ezért a bűnbocsánat mellett szükség van a bűntől való megtisztulásra is. A magunk útján járást, amelyről Ézsaiás beszél, keresztre kell feszíteni! Az ént le kell taszítani a trónról, és megfeszíteni, Krisztust pedig föl kell emelni a trónra! Továbbá pedig a hívőnek be kell teljesednie Szent Szellemmel, hogy győzelmes belső életet éljen (Jn 7,37-39; Ef 5,18 stb.), és a Szent Szellemmel kell felruháztatnia, hogy erőt kapjon a szolgálatra (Lk 24,49).

A megszentelődésnek ezért, amikor a szűkebb értelemben vesszük, két oldala van: egy negatív és egy pozitív. A megszentelődésünk negatív oldala a vér és a kereszt mélyreható munkája, mely megtisztít és megszabadít a bűn hatalmából; ez a bűntől való megtisztítás és az én keresztre feszítése. A megszentelődésünk pozitív oldala pedig a Szent Szellembe való merülés, amikor valaki be van teljesedve Szent Szellemmel és fel van ruházva mennyei erővel. A hústest cselekedeteit ekkor a Szellem gyümölcsei váltják föl – „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény” (Gal 5,22-23). Megszentelődésünk pozitív oldalának eredménye a szent és győzelmes élethez, valamit a gyümölcsöző szolgálathoz szükséges erő. „János ugyan vízben merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5, Vida ford.).

„De kaptok erőt, amikor eljön (leszáll) a Szent Szellem rátok és lesztek tanúim (bizonyságtevőim) Jeruzsálemben és Júdeában és Szamariában és a föld végső határáig” (Csel 1,8).

http://www.sermonindex.net/modules/newbb/viewtopic.php?topic_id=11820&forum=34

Betánia – az Úr gondolata gyülekezete számára – 5. rész (T. Austin-Sparks)

Feltámadásának ereje

Folytassuk a János evangéliumának jól ismert, 11. fejezetével! Újra Betániában vagyunk, ezúttal Lázár feltámasztásának történeténél. Nem vesszük végig az egészet részletesen, hanem egyenesen a végéhez ugrunk, hogy a történet egyik fő tanulságát vizsgáljuk meg. Betánia itt az a hely, ahol a feltámadás ereje, a feltámadott élet láthatóan megnyilvánul. Sok más egyéb is van ebben a fejezetben, például a szeretet és a közösség csodálatos kinyilvánítása. Betániától távol az Úr azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk elaludt”. „A mi barátunk”; nem az „én barátom”, hanem „a mi barátunk”. Látjátok, ez a közösség. „Szerette pedig Jézus Mártát és nővérét és Lázárt.” Ez a szeretet. Mindez Betánia jellegzetessége; de a legfontosabb jellemző itt az Úrtól való feltámadás megjelenése, az Ő feltámadásának ereje, a feltámadott élet.

Betánia megint annak a Gyülekezetnek a képe, melyet az Úr épít. Ezt az Efezusiakhoz írt levélből tudjuk, a „gyülekezet leveléből”, ahogyan ezt a levelet nevezik. Nagyon hamar elérkezünk ahhoz, hogy Isten „életre keltett [bennünket] a Krisztussal együtt” (Ef 2,5). A Gyülekezet az az edény, melyben az Ő feltámadásának ereje láthatóvá válik; és itt megint nem pusztán a tényt kell tanúsítanunk, az erről szóló tanítást, hanem a gyakorlatban is be kell mutatnunk, hogy az Úr gondolata szerinti gyülekezet az, amelyikben az Ő feltámadásának ereje és élete tapasztalható módon megnyilvánul.

Tisztában vagyok vele, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélünk, gyakran marad hiányérzetünk: „Igen, tudjuk, hogy így kellene lennie – ugyanúgy, ahogyan tudnunk kell, hogy megfeszíttettünk Krisztussal; hogy feltámadtunk Vele együtt, és azt is teljesen igaz, hogy ismernünk kell az Ő feltámadásának erejét és az Ő feltámadott életét.” Ez újra és újra elhangzik, de annyiban is marad. A lényeg: hogyan van mindez?

Fel kell ismernünk, hogy az Úr abból a célból hozta létre Gyülekezetet, hogy bemutassa rajta keresztül az Ő feltámadásának erejét – ezért oda kell szánnunk magunkat az Úrnak erre a célra. Hogyan? Úgy, hogy felismerjük, hogy az a létezésünk célja, azért vagyunk ennek a Gyülekezetnek, ennek a Testnek a tagjai, hogy Krisztus láthatóvá tegye bennünk feltámadásának erejét és életét. Ezt felismerve határozottan kijelentjük az Úr előtt, hogy Őneki vagyunk szentelve; és ha ez az odaszentelés a szívünkből jön, akkor ezzel a mi felelősségünk véget ér, és az Úr el fog kezdeni munkálkodni.

Nem tudjuk magunkat föltámasztani, ahogyan megfeszíteni sem tudjuk magunkat, de fel kell ismernünk, hogy az Úr velünk kapcsolatos bánásmódjának mindig a feltámadás a célja. Azért, hogy be tudjuk mutatni az Ő feltámadásának erejét, nagyon gyakran az Úrnak hagynia kell, hogy a dolgok úgy elfajuljanak, hogy azok helyrehozatalához az embert jóval meghaladó erőre legyen szükség; hogy semmilyen más erő a világon ne tudjon tenni semmit a helyzet megoldása érdekében. Hagyni fogja a halált és a bomlást munkálkodni, hogy semmi, semmi a világon ne segíthessen az Ő feltámadásának erején kívül.

És eljutunk arra a pontra, amelyre Ábrahám eljutott, aki annak a hitnek a nagy előképévé lett, mely közvetlenül a feltámadáshoz vezetett: „nem gondolt a maga immár elhalt testére” (Róma 4,19). „Immár elhalt [nekroó: halott]”, mondja Ábrahámról Pál apostol, később pedig így ír: „sőt meghoztuk magunkban (elfogadtuk) a halálos ítéletünket, hogy ne magunkban bízzunk, hanem az Istenben, aki életre kelti a halottakat” (2Kor 1,9 – Vida ford.). Az ember sok mindent tehet a teremtett világban, amíg él, de ha bekövetkezett a halál, akkor az ember már semmit nem tehet, akkor egyedül Isten képes bármit is tenni. A feltámadás Isten cselekedete, egyedül Istené. Isten pedig gyakran bele fogja engedni Gyülekezetét és annak tagjait olyan helyzetekbe, melyek jóval túlvannak azon, hogy emberileg meg lehessen oldani azokat, azért, hogy be tudja mutatni azt a bizonyságot, az Ő a saját bizonyságát, melyben senki mással nem osztozik a dicsőségben.

Az Úr Jézus így mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (Jn 11,4). Megdicsőüljön! Mi ennek szántuk oda magunkat: csupa olyan dolognak, melyekben emberileg nézve semmit sem tehetünk; de milyen nehezen vagyunk készek elfogadni ezt a gyakorlatban! Mert amikor valamilyen kétségbeejtő helyzet adódik, csak rúgkapálunk, és arra gondolunk, hogy minden rosszra fordult körülöttünk. De lehet, hogy éppen jóra fordult az Úr számára! Igen, ettől még nagyon is kétségbeejtő marad; attól, hogy tudjuk mindezt, még nem múlik el a helyzet komolysága és fájdalma; de ha ez megadja a lehetőséget az Úr csodálatos bizonyságtételére, akkor minden rendben van – azaz, ennek a dolognak a kimenetele jó lesz.

Amikor végül, az örökkévalóságban a Gyülekezet (amely az Ő Teste) történelmét olvassuk, és meglátunk mindent, ami valóban történt vele, meg kell majd vallanunk, hogy semmilyen emberi intézmény, semmilyen ember által készített dolog nem tudta volna túlélni azt és nem tudott volna átmenni azon, ami a szentekkel történt. Amikor ezt az örökkévalóság fényében megértjük, és valódi szellemi mérték szerint értékeljük, azt mondjuk majd, hogy csakis a Mindenható Isten érhette ezt el, csak Ő vihette véghez: hogy ez minden kétséget kizáróan „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” (Ef 1,19) bemutatásának az eszközévé lett; és ez nagyon sokat mond. Ha „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága” szükséges ehhez, akkor ez nagyon sokat mond azokról a dolgokról, amelyeket el kell hagynunk, nem? Ha „Istennek a gyöngesége erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25), mit jelenthet „az Ő hatalmának mérhetetlen nagysága”?

Ezt láthatjuk a feltámadásban; mert mint tudjuk, ezek a szavak a feltámadással kapcsolatosak: „És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, és ültette Őt a maga jobbjára a mennyekben.” (Ef 1,19-21). Tehát „irántunk, akik hiszünk”. A Gyülekezetnek, Betánia tanúságtételének az a feladata, hogy bizonyságot tegyen az Ő feltámadásának az erejéről, és ha az Úr velünk való bánásmódja szükségessé teszi ezt, hogy az Ő feltámadásának ereje látszódjon rajtunk, merítsünk bátorítást és vigasztalást abból a tényből, hogy így leszünk hű és igaz képviselői annak, amire Ő a Gyülekezetétől vágyik.

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége – 3. rész (John Saunders)

ENG – HUN
John Saunders folytatja a megkezdett témát, többek között a következő kérdésekre adott válaszokkal: Hogyan lehet legyőzni a legnagyobb ellenségünket, az ént? Miért kaptuk a Szent Szellemet? Mit jelent Szellemtől és víztől születni, és hogyan kapcsolódik ez Isten királyságához? Tudott-e Péter a vízen járni? És mi vajon tudunk-e?
(Elhangzott 1995-ben Margittán, eredetileg román tolmácsolással.)

 

 

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.