A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 3/a (T. Austin-Sparks)

Krisztus Szellemének természete

„János ugyan vízbe merített be, de ti Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5).
„És megteltek mindnyájan Szent Szellemmel” (Csel 2,4).
„Egy test és egy Szellem, (…) egy Úr, egy hit, egy bemerítettség” (Ef 4,4-5).

A Szent Szellem természetesen Isten Szelleme, de ebben a mostani korszakban különösen is Krisztus Szelleme. Maga a cím is, hogy Krisztus (mely nem más, mint a héber Messiás görög megfelelője), Felkentet jelent. Az Úr Jézus azt mondta, hogy az Úr Szelleme van Őrajta, mert az Úr felkente Őt (Lk 4,18). Számunkra így vált a Krisztusként ismertté. A Szent Szellem és Jézus mintegy egyesült, egybeolvadt; két személyről van szó, de egymástól teljesen elválaszthatatlanok. Olyan, mint mikor az embert megkenik olajjal – a kettő elválaszthatatlan lesz egymástól. A Szent Szellem tehát, aki az előző korszakban általános értelemben véve Isten Szelleme volt, ebben a korszakban kifejezetten a Krisztus Szelleme.

A Szent Szellem Krisztustól elválaszthatatlan

Csak végig kell lapoznunk az Újszövetséget ahhoz, hogy meglássuk, milyen gyakran szól erről a kapcsolatról. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a mi szívünkbe” (Gal 4,6). „Jézus Szelleme” (Csel 16,7); „A Krisztus Szelleme” (Róma 8,9b). A Szent Szellem a Fiúnak adatott, hogy véghez vigye küldetését ebben a korszakban. Jézus arra az adott feladatra lett felkenve a Szent Szellem által, melyre az Atya – különösen erre a mostani korszakra nézve – kiválasztotta Őt. Ez a munka, ez a küldetés nem ért véget, amikor Jézus eltávozott ebből a világból. Egy nagyon is valós értelemben elmondhatjuk, hogy amikor elment, igazából akkor kezdődött – persze nem teljesen akkor, de teljesebb módon, egy sokkal teljesebb módon, mert a valódi küldetését akkor kezdte meg, amikor felemelkedett a Magasságos jobbjára a mennyekben. Mély benyomást kelt, ha megfigyeljük, hogy a Szent Szellem mindig mennyire Jézussal függ össze.

Az igehirdetés kezdetben egyértelműen a Szent Szellem ereje által történt. A tanítványok telve voltak Szent Szellemmel, és azonnal hirdették az evangéliumot (Csel 2,4.14). Nem kétséges, hogy a Szent Szellem által szóltak – hogy a Szent Szellem volt az, aki a beszédüket ihlette. Mit hirdettek az apostolok? Minden az Úr Jézusról szólt: Őróla beszéltek; a Szent Szellem arra indította őket, hogy Jézus Krisztust hirdessék.

A Szent Szellem volt jelen azokban a hatalmas cselekedetekben, melyeket az Igében mindenhol feljegyeztek. A „Cselekedetek” valójában a Szent Szellem cselekedetei. Tevékenységének nagyon sokféle formája volt – és nem csak a csodákban, melyeket tett. Az egyik apostol például el akar indulni egy adott irányban, de az Ige azt mondja: „de Jézus Szelleme nem engedte őket”. „Jézus Szelleme nem engedte őket” (16,7). Ugyanez az apostol, amikor az egyik gyülekezetnek ír, azt mondja, hogy számít a segítségükre és „Jézus Krisztus Szellemének segítségére” (Fil 1,19) – a segítség pedig azt a célt szolgálta, hogy Pál elvégezhesse küldetését.

A Szent Szellem volt ott az Úr Jézus minden egyes tanítása és az ígéretek beteljesítése mögött: „Amikor eljön Ő, az igazság Szelleme, elvezet benneteket minden igazságra” (Jn 16,3). Az igazság, melyet az Újszövetségben találunk, teljes mértékben Szellemtől jövő igazság; és az egész az Úr Jézushoz kötődik. A Szent Szellem munkája az is, hogy a hívőket Isten Fia képére formálja: Ő a formáló és átformáló Szellem, és a mintakép Krisztus. A Szent Szellem teljesen és tökéletesen elkötelezett az Úr Jézus iránt. Elmondhatjuk, hogy a Szent Szellem sokoldalú, és mindent magába foglaló munkája elsősorban és leginkább az, hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa, ahol csak tudja.

A Szent Szellem biztosítja Krisztus helyét a világban

Nem szabad erről megfeledkeznünk. Nem fogalmazhatjuk meg máshogyan; nem gondolhatunk erre más fogalmak mentén. „A Szent Szellem ezt és ezt fogja tenni”, mondjuk. Igen, meg fogja tenni, de „ez és ez”, és talán még másik száz vagy ezer egyéb csakis egyetlen dologgal függ össze; mert ezek nem önmagukban lévő dolgok. Ezt nagyon erősen hangsúlyoznunk kell. A Szent Szellem adhat világosságot; a Szent Szellem adhat vezetést; a Szent Szellem nagyon-nagyon sokféle dolgot tehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy minden, amit a Szent Szellem tesz, az egyetlen szándékban összpontosul, mindennek egyetlen célja van. Ez a cél pedig legelsősorban az, hogy Krisztus helyét biztosítsa ebben az univerzumban – hogy az Úr Jézus helyét biztosítsa az emberekben, ebben a világban.

A megszokott beszédfordulataink gyakran félrevezethetnek bennünket. Ilyeneket mondunk: „A Szent Szellem munkája, hogy lelkeket mentsen meg.” Igen, valóban – de miért? Csak azért, hogy megmeneküljenek? Nem; hanem azért, hogy az Úr Jézusnak helyet készítsen. Azok a megmentettek azért vannak, hogy az Úr Jézus lakozást vehessen bennük. A Szent Szellem taníthatja a hívőket, és építheti őket – mi célból? Csak azért, hogy érett keresztények legyenek? Egyáltalán nem; hanem hogy így az Úr Jézusnak még nagyobb helye legyen. Teljesen mindegy, mit tesz a Szent Szellem, Neki egyetlen, mindent magában foglaló szándéka és célja van: az Úr Jézus megdicsőítése; azaz, hogy az Úr Jézusnak meg legyen adva az Őt illető hely, és utána, hogy mindent Krisztussal töltsön be.

Mit jelent valójában az, hogy „Szent Szellemmel beteljesedve”?

Mindenféle elképzeléseink tudnak lenni. „Ó, betöltekezni a Szent Szellemmel!” – Miért, mi fog akkor történni? „Hát – gondoljuk –, akkor annyira jól fogjuk érezni magunkat; csodálatos élmény lesz, betölt az öröm, erőt kapunk az életünkbe” – és hasonló dolgok. Úgy gondolunk a Szellemmel való beteljesedésre, mint valami csodálatos lehetőségre! De ne feledjük, hogy a Szellemmel való beteljesedés Istennek azzal az öröktől való céljával és gondolatával kapcsolatos, hogy a Fiú „töltsön be mindeneket” (Ef 4,10). Lehet, hogy vannak ilyen megtapasztalásaink, eksztatikus élmények, meg kellemes érzések, és a többi hasonló, de ugyanakkor – de ugyanakkor – híján vagyunk az Úr Jézusnak. Miénk lehet mind a tanítás és az igazság, mégis Magából az Úr Jézusból olyan kicsiny mérték van bennünk.

Annyira szomorú a világban járva-kelve olyan keresztényekkel találkozni, akik az életüket is odaadnák a Szent Szellemről szóló tanításért – „Hiszek a Szentlélekben”, „A Szent Szellem személye” és így tovább –, de nem találkozol bennük az Úrral. Ővelük találkozol, valami olyan van előtted, ami csak őbelőlük való. Fáj a viselkedésük. Igen, tud ilyen lenni. Egész egyszerűen, de elengedhetetlenül, a Szent Szellem egyetlen célt tart szem előtt: hogy mindeneket Krisztussal töltsön be. Ha pedig tudni szeretnénk, mit jelent az, hogy „és megteltek mindnyájan Szent Szellemmel”, azt megtudjuk a következményekből: Egyszerűen csak az Úr Jézusról beszéltek, Krisztust hirdették. Bárhová mentek, az Krisztusról szólt; Krisztust vitték magukkal mindenhová, ahová csak mentek. Amikor csak engedték nekik, amikor csak beleegyeztek, és nyitott szívvel fogadták őket, úgymond „megtöltötték” az embereket Krisztussal, megtöltötték emberek csoportjait Krisztussal, megtöltöttek helyeket Krisztussal. Ez volt a Szent Szellem munkája.

Ezt a célt tartva szem előtt, a Szent Szellem mindig az átformálásra törekszik a hívőkben. Természettől fogva egyáltalán nem hasonlítunk Krisztusra, és nem is adunk Neki helyet; a Szent Szellem ezért tehát azt munkálja, hogy az Ő képére formáljon át bennünket. Krisztus, egyedül Krisztus, aki „a kezdet és a vég” (Jel 21,6).

Krisztus természete

Mindezzel kapcsolatban pedig az a nagy igazság vezérel mindent, hogy Krisztus munkájának, a Szent Szellem munkájának az alapja nem más, mint Krisztus természete. Krisztus mértéke a Szellem mértéke. Nem tud bennünk több lenni a Szent Szellemből annál, mint amennyi Krisztusból van bennünk. Ez pedig Krisztus természetének kérdése. E kettő fölött sajnos oly gyakran átsiklunk. A Szent Szellem jelenlétét és munkáját elválasztjuk a krisztusi természettől, és csak úgy önmagában gondolunk rá. A Szent Szellem, a Szent Szellem munkája, a Szellem ereje, a Szellem megnyilvánulásai, az Úrért való munkálkodás – gyakran csak önmagukban létező dolgok oly sokak felületes gondolkodásában. A Szent Szellem azonban távolról sem veszi ezt ilyen könnyedén. A Szent Szellem csakis a Krisztusnak kötelezi el Magát – ezzel legyünk teljesen tisztában. Nem kötelezi el magát sem nektek, sem nekem, sem semmilyen intézménynek vagy dolognak; egyedül Krisztusnak kötelezi el Magát. Méghozzá Krisztus mértéke szerint kötelezi el Magát a Szent Szellem, azaz, a Krisztus természetének olyan mértéke szerint, amilyet talál.

Az egész Biblia nagyon erőteljesen erre az igazságra mutat. A Szent Szellemmel kapcsolatos összes ószövetségi előképben – a felkenetés olaja stb. –, ha jobban megnézzük, ezek a szimbólumok mindig egy adott isteni rendelkezéshez vagy előíráshoz kapcsolódnak. Vegyük például az olajat: az ember testét nem érhette (2Móz 30,32). A megkenéshez ruházat kell, ami elfedi az ember testét; Isten tehát bizonyos feltételek fennállását követeli meg ahhoz, hogy a felkenetés olaját alkalmazni lehessen. Tovább is vihetnénk a szimbólumok magyarázatát; de amikor megértjük, akkor meglátjuk, hogy Isten előírása – legyen az a ruha, vagy bármilyen más követelmény, hogy az olajat az adott személyre önthessék – mindig valamilyen módon Krisztus természetéhez kapcsolódik.

Így mutatja be nekünk előre az Ige, hogy a Szent Szellem egyedül az Úr Jézusnak adatott. És egyedül Őneki is fog adatni. És nekünk is csakis olyan mértékben fog adatni, amilyen mértékben az Úr Jézusnak megvan a helye bennünk. Többre vágyunk a Szellemből – a Szellem nagyobb teljességére? Helyes, akkor azt kérjük, hogy a Szent Szellem szorítson ki bennünket, és mindent, ami belőlünk való; és nagyon rosszul fogjuk magunkat érezni. Azt gondoljuk, hogy ó, ha csak beteljesednénk Szellemmel, csodálatos elragadtatásba esnénk! Lehet, hogy ez az egyik fele, de – ne tévedjünk – lehet, hogy át kell vinni bennünket a tűzön, át az őrlőkövek között, hogy eljussunk oda. Attól függ, hogy mennyire állunk ellen Krisztusnak. Minél szabadabb az út, minél önzetlenebb az indíték, annál gyorsabban elvégződhet. Az alapelv, hogy ez a kettő együtt halad: a Szent Szellem munkája és Krisztus természete. Nem fogunk tudni ettől elszakadni. Krisztus természete jelenti a Szent Szellem munkálkodásának az alapját.

(Folyt. köv. a 3. fejezet második felével.)

Forrás: https://www.austin-sparks.net/english/books/001583.html

 

A Szent Szellem, a gyülekezet és a nemzetek – 2. (T. Austin-Sparks)

2. fejezet: A Szent Szellem személye és munkája.
PDF: A Szent Szellem személye és munkája Forrás: The Person, and the Work, of the Holy Spirit

Bevezetésünk végén föltettük a kérdést: Milyen alapon munkálkodik a Szent Szellem? Az erre adott válasz megfelel ugyanis az előző kérdésünkre is: Mi vetett gátat munkájának a kereszténység korai szakaszában? Ezért most további kérdéseket kell föltennünk: Kicsoda a Szent Szellem, és mi Ő?

A Szent Szellem – mit nem jelent?

Először is nézzük meg, hogy mi nem a Szent Szellem, és bizonyosan mi nem volt eljövetelének célja. Itt egy nagyon komoly tévedést kell elkerülnünk: hogy a Szent Szellemet személytelenné tegyük, és a Szent Szellem hatását tegyük a mindenné. A Szent Szellem ugyanis nem egy hatás. A Szent Szellem nem egy érzet; érzékelhetjük Őt, de Ő nem csak egy érzet. A Szent Szellem nem egy alapelv, bár munkálkodhat elvek alapján. A Szent Szellem nem is egy erő. Mindig fennnáll az a veszély, hogy a Szent Szellem hatásait tegyük meg mindennek. Ezek csak a jellegzetességei a Szent Szellemnek.

A Szent Szellem – mit jelent?

Maga a Szent Szellem egy személy, épp annyira valóságosan személy, mint az Atya és a Fiú. Az Úr Jézus sem személytelenül, „ami”-ként hivatkozott a Szent Szellemre. Habár a görögben a „szellem” szó semlegesnemű, János apostol mindig úgy írja le, amikor az Úr Jézus a Szent Szellemről beszél, hogy „Ő”, méghozzá hangsúlyosan: „És amikor Ő eljön”, „amikor eljön Ő, az igazság Szelleme” (Jn 16,8.13). Úgy érezhetjük talán, hogy ez a kérdés nem igényli, hogy ennyire hangsúlyozzuk, hiszen a legtöbb evangéliumi keresztény elfogadja és elismeri ezt. Gondjaink támadhatnak azonban, ha nem vagyunk elég óvatosak – ha nagyobb súlyt fektetünk a jellemzőkre, mint Magára a személyre. A Szent Szellem személyében a mindenható Istennel számolunk. Kérhetjük a szellemi érzékelőképességet, tudatosságot, világosságot, bölcsességet, erőt, kihatást, de sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amit valójában keresünk, az nem más, mint az Ő isteni személye, aki az Atyával és a Fiúval együtt egy Isten. Ő a jelenvaló Isten; pontosan annyira Maga a jelenvaló Isten személyesen, mint ahogyan Jézus Maga is a jelenvaló Isten volt személyesen.

Ha végignézzük a Cselekedetek könyvét, látni fogjuk, hogy az embereknek a gyülekezetben és a gyülekezeten kívül nem valami elvont fogalommal volt dolguk, hanem egy jelenvaló, élő személlyel. Anániásnak, majd Szafírának is azt mondta Péter: „Miért töltötte meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szent Szellemnek?” (Csel 5,3). Egy elvont fogalomnak nem lehet hazudni. És így volt minden érintkezés során: az emberek egy jelenvaló, élő személlyel kerültek kapcsolatba – Magával Istennel. Amikor az apostol arról beszél, hogy bejönnek közéjük kívülállók, akik majd elmondják, mit éreznek, nem úgy fejezi ki magát, hogy „Azt fogják mondani, hogy valamilyen erőteljes hatás van itt! Milyen különös ez a légkör, amit érzékelek!” Hanem úgy: „Azt fogják mondani, hogy Isten van közöttetek!” (1Kor 14,25). Mindent Istennel fognak kapcsolatba hozni, és azt mondják: Istennel találkozom itt! Nagyon fontos dolog, hogy a benyomás senki mástól ne legyen, mint Magától Istentől. Ha ez így van, akkor annak nagyon messzire mutató hatása van. A Szent Szellem tehát nem „ami”, hanem „aki”, egy személy.

A Szent Szellem – mi nem volt célja eljövetelének?

A Szent Szellem nem azért jött, hogy új vallást hozzon létre. Jól jegyezzük meg, hogy a kereszténység nem egy új vallás. Nem valami olyasmi, amit más vallások fölé vagy mellé lehet helyezni, hogy az „összehasonlító vallástudomány” vizsgálódásának tárgya lehessen. Meglehetősen hosszú idő telt el, mire maguk a vezető apostolok is felismerték új helyzetük jelentőségét. Nem azonnal jöttek rá, hogy zsidó vallásuk mint olyan, véget ért, és most a kereszténységben vannak. Nem volt ilyen elválasztóvonal a tudatukban. Új helyzetük jelentősége nem azonnal világosodott meg előttük; nem egy pillanat alatt vált egyértelművé, hanem fokozatosan értették meg. Észre sem vették, de szellemben egy bizonyos irányba kezdtek haladni – lépésről lépésre eltávolodva valamitől, úgy érezvén magukat, hogy egyre inkább kint vannak valamiből – valamiből, amiben korábban benne voltak – és egyre jobban és jobban valami teljesen másvalamibe kerülnek bele, de hogy ez a másvalami micsoda, az elején még nem volt világos nekik.

Gondoljunk csak Péterre és Kornéliusz házára! Péter egyáltalán nem látta tisztán ennek a furcsa kezdetnek, Isten eme újdonságának a jelentőségét. Ha Péter számára nyilvánvaló lett volna, hogy a judaizmus bevégeztetett, és a kereszténység jött, hogy átvegye a helyét, akkor nem lett volna semekkora küzdelem a szívében amiatt, hogy pogányok közé menjen. Voltak Jeruzsálemben mások, vezető apostolok és vének, akiknek nagyon sokáig tartott, ha ugyan egyáltalán sikerült nekik, hogy teljesen világosan lássanak ebben a kérdésben. A Szent Szellem tehát nem azért jött, hogy egy új vallást hozzon létre, melynek „keresztény vallás” a neve. Nagyon fontos, hogy fölismerjük ezt.

A Szent Szellem nem is azért jött el, hogy új mozgalmat indítson ebben a világban. Ha ez lett volna a célja, akkor ebben a könyvben olyan feljegyzéseket találnánk, melyek mindenféle tanácsadó és végrehajtó bizottságok felállításáról szólnak, valamint a világ evangelizálásának terveiről, minden ehhez kapcsolódó eszközállománnyal és szervezeti háttérrel egyetemben. Nagyon szembeötlő azonban, hogy az egész könyvben sehol nem találunk semmi olyasmit, ami az induló munka alapjául szolgálhatna. Semmilyen előre kigondolt kampány nem létezett. Az apostolokat és a testvéreket nagyon gyakran érte meglepetés; olyan dolgok megtételére kényszerültek, amire soha nem gondoltak, és nem is akarták; teljes mértékben meghaladták az önnön mértéküket. Sok mindenre, amit elterveztek, sosem került sor, vagy félre lett téve egy időre. Nem, ez nem valamilyen új mozgalom volt – nem nagybetűs Mozgalom – amelyet a Szent Szellem beindítani jött.

Továbbá, a Szent Szellem nem is azért jött, hogy egy új tanítást vezessen be. Fontos, hogy helyes információink és helyes útmutatásunk legyen ebben a kérdésben. Abszolút semmi alapja sincs annak a feltételezésnek, és az egész történetben nincs semmi, amire ezt építeni lehetne, hogy az apostolok azért mentek volna ki a világba, hogy Jézus tanítását hirdessék. Ez meglepőnek, sőt meghökkentőnek hangozhat. De abszolút semmi nem igazolja azt az elképzelést, hogy ezek a férfiak Jézus tanítását mentek terjeszteni, mintha azt mondanánk, hogy bármit is tanítson Konfuciusz, bármit is tanítson Buddha, bármit is tanítsanak a nagy vallási vezetők, mi elmondjuk Jézus tanítását. Egyáltalán nem ez volt az elképzelésük, és a Szent Szellemé sem. Semmilyen módon nem volt szó arról, hogy valamilyen tanrendszert propagálnának.

Az Újszövetség tanítása mindig azok miatt a dolgok miatt vált szükségessé, amik éppen történtek. Mindig minden azelőtt történt, hogy meglett volna a magyarázat – a tanítás az esemény után érkezett. Történtek dolgok, majd következett a magyarázat. Nem úgy volt, hogy: „Mármost, ez és ez a tanítás, most pedig menjetek, és ültessétek gyakorlatba, mindent eszerint alakítsatok! Íme, a helyes tanok – ezért mindent ezekhez szabjatok!” Így helytelen irányból közelítették volna meg a dolgokat. Nem lehet ezen a módon újszövetségi gyülekezetet létrehozni, nem lehet a Szent Szellem áramlását ezen a módon előidézni.

A Szent Szellem tehát a saját kezébe vette a dolgokat, és gyülekezetet azonnal bedobta a mélyvízbe; és így útjára eresztve jóval a maga felfogóképességén és megértésén túlra juttatta; és csak ezután állított elő felkent, felruházott férfiakat, akik tanítani tudták a hívőket arról, hogy mit jelentenek mindazok, amiket megtapasztaltak, mit jelent az, ami történt velük. A helyes irányból kell tehát megközelítenünk a dolgokat. Az lenne jó, ha visszatérhetnénk ide, hogy a Szent Szellem tesz valamit, és mi nem értjük, mit csinál, vagy hogy mire akar kilyukadni, majd az Igéhez fordulunk, és megtaláljuk: „Ez az!” (Csel 2,16). Ez a magyarázat, itt, az Isten Igéjében!

Végül, a Szent Szellem nem azért jött el, hogy létrehozzon egy olyan „valamit”, amit gyülekezetnek nevezünk. Való igaz, hogy a gyülekezet pünkösd napján született. De itt egy kicsit világosabbá kell tennünk az elképzeléseinket, egy kicsit ki kell igazítani ezeket; a „gyülekezet” szóval kapcsolatos gondolataink ugyanis egy kicsit meg lehetnek kavarva. Lehet ugyanis, hogy valamilyen dologra gondolunk, egy gyülekezet nevű dologra, ami sok egyéb mellett fut ezen a néven. A Szent Szellem azonban nem azért jött, hogy egy új, „gyülekezet” nevű dolgot hozzon létre.

Mi célból jött a Szent Szellem?

Ha a Szent Szellem ezek közül egyikért sem jött, akkor miért jött? Azért jött, hogy Jézus Krisztus életét valósítsa meg az emberek életében. A gyülekezet vagy ez vagy semmi; a tanítás vagy ezzel kapcsolatos, vagy semmit nem jelent. A Szellem minden irányú mozdulása ebbe az irányba hat, különben teljesen félreértettük Őt. Ő azért jött, hogy az Úr Jézus életét hozza létre az emberek életében! Mindent eszerint kell megvizsgálnunk. Minden tevékenységet, igyekezetet, befektetett energiát és költséget, minden meghozott áldozatot és háttérmunkát, minden cselekedetet és tanítást; azaz mindent, ami a kereszténység részévé vált, egyetlen szabály alapján kell lemérnünk: az-e a következménye, hogy Jézus Krisztus élete formálódik ki az emberek életében, méghozzá úgy, hogy mennyei jelek igazolják, hogy Jézus oly valóságosan itt van ebben a világban, mint amennyire itt volt kétezer évvel ezelőtt? Igen, szükséges, hogy Ő valóban itt legyen, nem csak úgy, mint akkor, hanem még erőteljesebben, mert akkor úgy beszélt Magáról, mint aki korlátozva van, amíg a Szellem el nem jön. Jelen kell lennie, nem csak olyan cselekedetekben, melyeket akkor tett, hanem az Ő saját szavai szerint: a hívőknek „ezeknél nagyobbakat” kell cselekedniük, „mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12; 16-18; Jn 16,7-15; Lk 12,50).

Ez így volt az első harminc évben, ezt vették észre az emberek mindenhol. Krisztus jelenléte volt az, ami mély benyomást keltett. „Felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (Csel 4,13). Ezért nevezték a hívőket keresztényeknek – khrisztianoi – Krisztushoz tartozók. Csak így lehetett megmagyarázni. Ez Krisztus! Ez volt a Szent Szellem eljövetelének célja. És ha azokat a megtapasztalásokat bármilyen mértékben folytatni vagy ismételni kell, akkor az csakis – csakis! – nem pusztán a Jézus Krisztusban, az Ő istenségében, bűntelenségében, az Ő engesztelő áldozatában való hit, vagy tanítás révén lesz, hanem annak révén, hogy a Szent Szellem által Ő élő módon jelen van bennünk. Azokban az első napokban egyszerűen így volt, a Szent Szellem által Krisztus hatalmasan jelen volt a hívőkben. Amikor arra gondolunk, vagy arról beszélünk, hogy „beteljesedni Szent Szellemmel”, hogyan értjük? Mit értünk pontosan ez alatt a kifejezés alatt? Amit az Újszövetség ért azon, hogy „beteljesedni Szellemmel”, nem jelent mást, mint hogy az Úr Jézussal vagyunk beteljesedve.

Most megállok itt, de már közeledünk ahhoz, hogy megtudjuk, mit jelent a Szent Szellem; és ez az a pont, ahol átlépünk a pünkösd valódi jelentőségébe. Ez pedig nem más, mint hogy Krisztust mintegy újra visszahozza, új és hatalmas eljövetellel; ám ezúttal nem külsőleg, hanem benső módon. És ismétlem, mindent ennek alapján kell megítélnünk. Amikor az Úrnak helye van, amikor Övé az Őt illető hely a Neki járó mértékben az Ő népében, akkor történni fognak dolgok, annyira spontán módon és hatalmasan, mint akkor. És az egésznek az a célja, hogy Jézus legyen megdicsőülve!

A keresztény élet titka a kereszt hordozása (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: A keresztény élet titka a kereszt hordozása

Olvassuk: Ezékiel 47,1-10.

Itt azt mondja az ige, hogy a víz a templomból jött ki. A Bibliát olvasva kiderül, hogy mi a Szent Szellem temploma vagyunk. Az oltár helyéről jött ki a víz, és ahogy ez a férfi mért újabb ezer singet, a víz egyre nagyobb lett, végül mély folyóvá lett, és már nem lehetett átmenni rajta. Mi a Szent Szellem temploma vagyunk, és Krisztus élete bennünk van. Ez az élet, amely bennünk van, egyféleképpen szabadulhat ki: ha az énünk félre lesz téve. Ha az énünk nincs félretéve, akkor a szép szavaink, az erkölcsös magatartásunk mind hiábavalók. Mert ott van az énünk.
Beszélgettem a napokban egy fiatal testvérrel, akinek valami kellemetlenségei voltak valakivel, aki nem keresztény, és azt mondtam neki: Nekünk Krisztust kell bemutatnunk minden körülmények között. Azt értem ez alatt, hogy az énünket félre kell tenni, mert ha mi magunk nem vagyunk félretéve, akkor az emberek nem láthatják meg a bennünk levő életet. Elbeszélgettem ezzel a fiatal testvérrel. De amikor ismét találkozott azzal az illetővel, megint ugyanaz történt: mentegette magát, igazolta magát, és nem tudta az Úr kezébe letenni a dolgokat.
Most csak egy igehelyet említek, de ha megkeresitek az utalásokat, máshol is ott van a kereszt az igében. Máté 16,24-28: „Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Vajon milyen váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert eljön majd az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Bizony mondom nektek, az itt állók között vannak némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, míg meg nem látták eljönni az Emberfiát az ő országában.”
Itt azt olvassuk: „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Szeretnék néhány gyakorlati dolgot említeni, mit jelent hordozni a keresztet. Az egyik leggyakoribb, ami keresztényekkel történik, hogy félreértik őket. És mikor félreértenek, hajlamos vagy magyarázkodni. Magyarázkodsz, nem akarod, hogy az embereknek rossz véleményük legyen rólad. De mikor magyarázkodni akarsz, akkor nem teszel egyebet, mint, hogy nem hordozod a keresztet. Tedd az Úr kezébe! Hagyd, hogy félreértsenek! Mert Ő hozza világosságra a te igazadat, de a maga idejében, nem amikor mi akarjuk. Megvan a lehetőséged, hogy igazold magad, hogy magyarázkodj? Ne tedd! Hagyd a dolgokat az Úr kezében.

A másik, ami nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor valamilyen nehéz helyzetben vagyunk, áldás származik abból, ha a dolgok hátterében felismerjük az Úr kezét, és meglátjuk azt, hogy az események nem véletlenszerűen történnek. De ha harcolunk a körülményekkel, hogy megváltoztassuk azokat; ha próbálkozunk, hogy változtassunk a dolgok állásán; amikor pedig kellemetlenségek érnek, elégedetlenkedünk, zúgolódunk, és úgy érezzük, hogy becsapnak és megkárosítanak minket, ez azt jelenti, hogy nem hordozzuk a keresztet.

Van két nagyon érdekes dolog. Az egyik, hogy könnyen hálát tudunk adni az Úrnak a kegyelemért, amit kaptunk; a drága vérért, amely eltörölte a bűneinket; Krisztusért, a Megváltóért. Ha ezt tesszük, ez nem sokba kerül nekünk. De amikor olyan körülmények jönnek, amelyekre nem számítunk, ha elhúzódó nehéz helyzetek következnek be, és mi ezekben a helyzetekben teljes szívből azt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom ezt a helyzetet a Te kezedből, elfogadom ezeket az életkörülményeket a Te kezedből!”, akkor, ha így jártunk el, meglátjuk, hogy valami történik velünk: az élet elkezd kiáradni belőlünk. De ha elégedetlenek leszünk azokkal a helyzetekkel, amelyeket az Úr megenged az életünkben, akkor azt látjuk, hogy nincs növekedés az életünkben. És az Úr úgy munkálkodik, hogy megvannak mindnyájunk számára azok a megmagyarázhatatlan helyzetek, amelyeket az Úr megenged. Nincs magyarázat. Miért engeded ezt meg? Azért, mert meg akar tanítani arra, hogy hálát adjunk Neki, és a hálaadásunk olyan legyen, mint az áldozat. Ez a fajta hálaadás tehát kerül valamibe, ezért árat kell fizetnünk. És így az Úr megdicsőül, és ez Őt megelégíti.
Ha viszont nem így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy bármilyen kellemetlenség jön az életünkben, minket minden lesújt, és mindig elégedetlenek leszünk azzal, ahogyan az Úr bánik velünk. Ha panaszkodunk másokra, és azt nézzük, hogy mások mit csinálnak, akkor nem hordozzuk a keresztet. Az Úr azt mondja, hogy ha valakinek panasza van a másikra, tehát van okunk, hogy valakire panaszkodjunk, akkor egy dolgot tehetünk: hogy megbocsátunk. Ha panaszkodunk másokra, akkor nem hordozzuk a keresztet. És aki nem hordozza a keresztet, az kicsi, gyenge ember marad.
Nemrégiben, amikor Hollandiában voltam, beszélgettem egy testvérrel. Könnyes szemmel megölelt, nagyon kedves, barátságos volt, és hiszem, hogy valóban örült annak, hogy találkoztunk. Egy későbbi alkalommal megkértem őt, hogy látogasson meg egy bizonyos testvért. De amikor ennek a testvérnek a nevét kimondtam, láttam, hogy az arca elváltozik. Láttam, hogy háborog, és elkezdett felemlíteni bizonyos dolgokat. Mikor ezt láttam, azt gondoltam: Ennek az embernek meg kell tanulnia, mit jelent a kereszt. Lehetsz kedves, barátságos, lehet sok természetes jó tulajdonságod, de az éned nyomorúságos. Az énünk nyomorúságos. És ha nem tanulom meg azt, hogy a kereszt munkálkodjon, és elfogadjak mindent; hogy megnyíljanak a szemeim, hogy lássak; hogy meglássam azt, hogy a dolgok hátterében ott van az Úr; ha ezt nem látom meg, akkor kicsi ember maradok. Egy olyan ember, aki semmit nem tud.

Hogyan tud a bennünk levő élet kiáradni, és folyni mások felé? Hogyan áradhat ki, hogy gyógyulást hozzon? Ahol ez a víz folyt, minden meggyógyult, megjelent az élet, fák növekedtek, és gyümölcs termett. De ahhoz, hogy ez az élet megmutatkozzon, az egyetlen út az, hogy az Úr ezekben a ránk szabott helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket, elkezd mérni újabb ezer singet. Jön egy helyzet az életedben. Mit teszel? Elfogadod az Úr kezéből? Vagy hadakozol a helyzet ellen?
A kereszt nem népszerű dolog. Ott, Hollandiában voltam egy helyen, ahol valaki prédikált. Nem mondtam véleményt a dolgokról, hanem egy ottani testvér mondta ezt nekem: „Testvér, itt Hollandiában úgy van, hogy ha embereket akarsz megnyerni, akkor nem kell a keresztet és a bűnt emlegetni. De ahogy elkezdesz a keresztről beszélni, ahogy próbálsz szólni valakinek néhány szót, hogy helyreigazítsd, azonnal előbújik az én az ő utálatos formájában.” „Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem jön Énutánam, nem lehet az Én tanítványom.” Járhatunk a gyülekezetbe, ameddig akarunk, tehetünk sok jó dolgot, de az egyetlen út, hogy előre haladjunk, és az élet kiáradjon belőlünk, és a körülöttünk levőket megérintse ez az élet, az, hogy megértsük, hogy hordoznunk kell a keresztet minden nap.

A kereszt hordozása az út, amely által felszabadul az élet, amely bennünk van. Ez az élet itt van mindnyájunkban. És ez nem úgy van, hogy akinek nagyobb a tudománya, abban nagyobb, több az élet. Nem. Az élet ott mutatkozik meg, ahol jelen van a halál. És ha a mindennapi dolgokban megtanuljuk, hogy lemondjunk az énünkről, megtanuljuk, hogy szeressük az ellenségeinket, megtanuljuk, hogy áldjuk azokat, akik minket átkoznak (nem is nagyon találkozunk ilyen megátalkodott emberrel, hogy valaki átkozódik); hogy áldjuk, hogy hangos szóval imádkozzunk: „Uram, áldd meg ezeket az embereket!” Ez az út. Hogy lemondjunk a vélekedéseinkről, meggyőződéseinkről, ez a kereszt hordozása. Ha azt mondod, „Az én elképzeléseim a legjobbak! Semmiképpen nem adom fel ezeket!”, az semmi másról nem szól, mint hogy az életedben az éned az, aki uralkodik.
Én úgy látom, hogy ezek nagyon gyakorlatias dolgok. Elkeserített, mikor ezzel a testvérrel beszéltem, és láttam, hogy nem tudja elfogadni ezt. Nem tudta azt mondani: „Testvér, elfogadom ezeket a helyzeteket, félre akarom tenni az énemet, azt akarom, hogy az Úr láthatóvá váljék rajtam keresztül.” De addig, míg te nem vagy félreállítva, az Úr nem válik láthatóvá. Nem a mi szép szavaink mutatják meg Őt, hanem egyszerűen az élet, amely bennünk van.

Még egy dolgot említek. Olyan világosan láttam magam előtt, ahogy az Úr Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikó hátán, amelyiken még senki sem ült. És egészen biztos, hogy erről a szamárról nincs többé említés sehol. Az Úr használta, bevonult diadalmasan Jeruzsálembe, és azután tovább semmit sem tudunk róla. És arra gondoltam, hogy azokba a helyzetekbe is, amelyekben mi élünk, az Úr diadalmasan be akar vonulni; de ahhoz, hogy Ő diadalmasan tudjon bevonulni ezekbe, szüksége van egy szamárcsikóra. Nem könnyű egy olyan szamárra felülni, amelyiken még senki sem ült, mert azonnal ledob magáról. De úgy gondolom, hogy az Úrnak célja van velünk azokban a helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket. Azt akarja, hogy mi legyünk az a szamárcsikó, amelyik hordozza Őt, hogy a különböző élethelyzetekbe diadalmasan bevonulhasson. Itt nem nekünk kell előtérben lennünk, hogy „Lásd, milyen győzelmet adott nekem az Úr”. A győzelem az Úré, de Neki szüksége van egy szamárcsikóra, aki Őt hordozza, hogy diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. De mi van, ha Ő nem rendelkezik ilyen emberekkel, akik ezt elfogadják?
Az Úr korlátok közé helyez, belevisz minket bizonyos helyzetekbe egy bizonyos céllal. Nem azért teszi ezt, mert kedvét leli abban, hogy elkeserítsen bennünket, és tönkretegyen, hanem azért helyez oda, mert valamit el akar érni ezek által. Azt akarja, hogy mi legyünk az a teherhordozó, mint az a szamárcsikó, aki hordozza az Urat, aki nem rázza le magáról, hanem elfogadja. De ha Ő így bánik velünk, akkor mi tiltakozunk. Nem akarjuk ezt, mert veszítünk, elveszítjük a személyiségünket, mindent. Az Úr mégis azt akarja, hogy mi ilyen szamárcsikók legyünk. Győzedelmeskedni akar azokban a helyzetekben, amelyekben vagyunk, és ehhez mindig szüksége van ránk.
Érdekes ez a leírás, ahogy elküldte a tanítványokat, és azt mondta: „Menjetek, kössétek el, és ha megkérdeznek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége.” Eljön az idő, mikor az Úr használni akar minket is valamiképpen, ilyen értelemben. Sokszor találkoztam emberekkel, akik elégedetlenek voltak az összejövetelekkel, a testvérekkel, bárkivel, de ők nem voltak készek arra, hogy az Úr őket használja, és általuk vonuljon be diadalmasan arra a helyre. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a helyzeteket, hogy a legkisebb dolgokban is megláthassuk az Úr kezét, elfogadjuk, és ezt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom.” Amikor pedig az Úr megkapja azt, amit Ő el akart érni, meg vagyok győződve, hogy megszűnik a nyomás, megszűnnek a problémák – de addig, amíg egy csökönyös szamár vagy, aki nem fogadod el ha megzaboláznak, Ő mindaddig folytatja. És ez kegyelem, hogy Ő folytatja, és foglalkozik velünk. Azt akarja, hogy olyan emberek legyünk, akik hordozzuk Őt a győzelemben.
A győzelem az Úré. A szabadítás az Úré. Tudnunk kell azt, ha egy bizonyos helyzetben van győzelem, ez azért van, mert ott jelen van az Úr. Azt kívánom, hogy ezeket a gyakorlati dolgokat tudjuk megérteni, és olyan emberek legyünk, akik elfogadják a kereszt munkáját, elfogadják, hogy ők jelentéktelenek, elfogadják, hogy saját magukat megtagadják, hogy felvegyék a keresztet minden nap. És ilyen módon az élet elkezd kiáradni. Nagyon szomorú az, testvérek, hogy azokon a helyeken, ahol mi vagyunk a mindennapokban, ott nagyon kevés meggyógyult ember van. Kevesen vannak, akiket megérintett az életünk. Mi azt szeretnénk, ha a szavaink érintenék meg őket, hogy evangelizáljunk, de mindezt meggátolja az, hogy az élet nem árad ki belőlünk.

A Máté 5-ből olvasok még egy igét. 11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”
Másként is lehet viszonyulni, megharagudhatunk, érezhetjük úgy, hogy üldöznek, sértve érezzük magunkat, és imádkozunk. De az Úr azt mondja: „örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!” Ez a normális hozzáállás: örüljetek és örvendezzetek! Testvérek, a keresztény élet titka a kereszt hordozása. Ez a titok. Mert ha a keresztet nem hordozzuk, lesznek olyan helyzetek, mikor megjelenik bennünk az ellenszegülés, az elégedetlenség, a zúgolódás és mindenféle hasonló dolog. És mindez nem egyéb, minthogy szeretjük saját magunkat. Minél inkább megtanulunk veszíteni, annál többet nyerünk. Ha nem tanulunk meg veszíteni nem fogunk nyerni sem. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy a kereszthordozás valósággá legyen. Ámen.

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Mi volt Józsué és Káleb titka? (Radu Gavriluţ)

PDF: Mi volt Józsué és Káleb titka?

Elhangzott: 2019. dec. 29-én, Nagyváradon.

Mi a feltétele annak, hogy Isten valahol elkezdjen munkálkodni?
Hogyan kezdődött a falak építése a Nehémiás könyvében levő beszámoló szerint? Úgy, hogy volt egyetlen ember. A többiek nem tudták, mi történik, de volt egyvalaki, akit nagyon foglalkoztatott az a szomorú helyzet, hogy milyen állapotban van Jeruzsálem, hogy a falak és kapuk mind le vannak rombolva. Olyan nagy teherként jelent ez meg az ő szívében, hogy már nem tudott másra gondolni, csak erre. Szenvedett attól, amit látott és hallott.

Hogy az Úr elkezdjen valahol munkálkodni, az nem úgy történik, hogy mi eldöntjük: Hozzunk létre egy gyülekezetet! Így nem megy. Úgy sem, hogy bibliaórákat tartunk, és tanulmányozzuk a Bibliát. Így sem megy. Hanem csak úgy, ha a Szent Szellem valakinek a szívére helyezi ennek a terhét, és az a személy megáll ezen a területen – és akkor Isten elkezd munkálkodni.

Az Ószövetségi könyvek nem csupán olyan könyvek, amelyek bemutatnak bizonyos történeteket Izráel múltjából. Ezek prófétikus könyvek a mi számunkra. Mit mondanak nekünk vajon ezek a könyvek, mikor azt mondják, hogy hatszázezer emberből csak kettő ment be Kánaánba? Kettő. A többiek hitetlenség miatt nem mentek be, és azért nem, mert semmibe vették, nem értékelték azt az országot. A saját dolgaikat sokkal fontosabbnak tartották, és emiatt megrekedtek, és nem értek el a végcélba, ahova Isten szerette volna, hogy eljussanak.

Megszoktuk, és így vagyunk beállítva, hogy azt hisszük, ha az Úrhoz tértünk, akkor ez minden. Nemrég mondta el valaki, hogy amikor az Úrhoz tért, nagyon boldog volt, szinte lebegett. Azt mondtam: elhiszem, hogy ez így volt, de nem vagyok biztos, hogy még ma is lebegsz. Akkor úgy volt, de ma? Ma már nem lebegsz, megrekedtél.

Mi volt ennek a két embernek, Józsuénak és Kálebnek a titka, hogy ők bementek Kánaánba? Mikor arról szólok, hogy ők bementek Kánaánba, erre gondolok: elértek a célba, oda, ahova nekünk is el kell jutnunk. Mi volt az ő titkuk? Erről szeretnék röviden beszélni.

Mikor Amálek először támadta meg Izráelt a pusztában, akkor Mózes szólt Józsuénak. Hogyan talált rá Józsuéra? Sorsvetéssel? Nem hiszem. Valószínű, hogy Józsuéról kitűnt, hogy jó harcos. Mózessel együtt válogatta ki azokat férfiakat, akik elmentek, hogy Amálek ellen harcoljanak a pusztában. Amálek a mi hústestünket ábrázolja. Ki az a harcos miközülünk, akik itt jelen vagyunk, aki kész lemondani a saját igazáról, kész megítélni saját magát, és igazat adni Istennek? Ilyen egy harcos. Láttuk most is a sok problémát a büszkeséggel, az irigységgel, a féltékenységgel kapcsolatban. Nyilván, először, mint gyermekekben, nem jelennek meg ilyen problémák, de miután eltelik egy bizonyos idő, szeretnénk elöl lenni, szeretnénk valamilyen pozíciót kapni magunknak. De nem lehetséges, ha nem tanultuk meg azt, amit Józsué megtanult. Akármilyen szépen öltözöl, akármilyen szépen tudsz mosolyogni, ha ugyanaz az ember vagy: hústesti.

Egy másik dolog. Amikor Mózes felment a hegyre, és ott volt negyven nap és negyven éjjel, Józsué is ment vele. Mózes Isten jelenlétében volt, Józsué pedig ott volt valahol egyedül. Ott ült negyven nap és negyven éjjel, azok közt a körülmények közt; ott maradt és várta Mózest, hogy lejöjjön. Negyven nap és negyven éjjel! És amikor a hegyről lejöttek, és Mózes a táboron kívülre helyezte a sátorát, Józsué nem jött ki a sátorból. Ott maradt végig a sátorban. Mózes kijött, és ment a néphez, de Józsué ott maradt a sátorban.

Nagyon sok ideig próbáltam megérteni azt, amit az ige mond kettejükről: más szellem volt velük. Azt mondtam: természetesen, ha más szellem volt velük, akkor ők mások voltak. De mi a helyzet a velünk?

Nézzétek, mit mond a Józsué 14,6-15: „Ekkor odamentek Józsuéhoz Júda fiai Gilgálba, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, mit mondott felőlem és felőled az ÚR Mózesnek, Isten emberének Kádés-Barneában. Negyvenesztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az ÚR szolgája Kádés-Barneából, hogy kémleljem ki a földet, és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Testvéreim azonban, akik velem együtt jöttek, elrémítették a nép szívét. De én mindenben híven követtem az URat, az én Istenemet.

És megesküdött Mózes azon a napon e szavakkal: Bizony, az a föld, amelyre lábad lépett, a tied és fiaidé lesz örökségül mindörökké, mert tökéletesen követted az URat, az én Istenemet. Most pedig, íme, az ÚR életben hagyott engem, ahogy ígérte. Most van negyvenöt esztendeje, amióta az ÚR szólt e dologról Mózesnek, amikor Izráel a pusztában bolyongott. És most, íme, nyolcvanöt esztendős vagyok. Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes. Amilyen akkor volt az erőm, most is olyan az erőm a harchoz és a járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyvidéket, amelyről szólt az ÚR azon a napon. Mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Hátha velem lesz az ÚR, és kiűzöm őket, ahogy megmondta az ÚR.

És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának örökségül. Így lett Hebrón a kenizzi Kálébé, Jefunne fiáé örökségül mind e mai napig, mivel tökéletesen követte az URat, Izráel Istenét. Hebrón neve pedig azelőtt Kirjat-Arba volt. Mert Arba volt a legnagyobb ember az anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól.”

Testvérek, ha Isten Szelleme lakozik bennünk, ez a Szellem olyan, hogy mindig többre vágyik. Nem leszel megelégedve azzal, amit elértél.

Abban az időszakban, amikor mind elbátortalanodtak, mielőtt be kellett volna menniük az országba, Kádes-Barneánál, amikor a tíz kém befeketítette az országot Izráel gyermekei előtt: 4Mózes 13,31-33: „Jóllehet Káléb csendesítette a Mózes ellen háborgó népet, és azt mondta, bátran fölmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk vele, de a férfiak, akik fölmentek vele, azt mondták: Nem mehetünk az ellen a nép ellen, mert erősebb nálunk. És a kikémlelt földnek rossz hírét vitték Izráel fiaihoz. Azt mondták: Az a föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, olyan föld, amely megemészti lakóit. Az egész nép is, amelyet ott láttunk, szálas emberekből áll.”

4Móz 14,5-9: „Akkor arcra borult Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész közössége előtt. Józsué pedig, Nún fia és Káléb, Jefunne fia, akik a föld kémlelői közül valók voltak, meghasogatták ruhájukat, és azt mondták Izráel fiai egész gyülekezetének: A föld, amelyen átmentünk, hogy kikémleljük, igenigen jó föld. Ha az ÚRnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt a tejjel és mézzel folyó földet. Csak ne lázongjatok az ÚR ellen, ne is féljetek annak a földnek népétől, mert ők nekünk csak olyanok, mint a megenni való kenyér. Eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de mivelünk velünk van az ÚR. Azért ne féljetek tőlük!”

Ez a két ember harmincnyolc évig vándorolt a többiekkel együtt a pusztában. Nekik nem kellett volna vándorolniuk a többiekkel, mert ők ott Kádes-Barneánál készek voltak bemenni már akkor, hiszen mindez a harmincnyolc éves vándorlás előtt történt. Ők készek voltak, hogy bemenjenek az országba. És mégis harmincnyolc évet vándoroltak a pusztában a többiekkel együtt! Tudjátok miért? Az Úr nem akarja, hogy csak egyvalaki menjen be. Isten az egész népre tekintett. Ha úgy gondolkozom, hogy én szeretnék bemenni, és én jól vagyok, mit érdekel engem más, akkor nem jól gondolkozom. Ők ketten együtt vándoroltak a néppel, és biztosan figyelő szemmel kísérték őket a többiek. Látták, hogy ők hogyan élnek. És tudjátok, mi lett ennek az eredménye? Az egész következő generáció fel lett készítve, hogy bemenjen az országba, és be is mentek.

Ha nem félünk, ha nem hátrálunk meg a problémáktól, és nem látunk valami áthághatatlan hegyeket magunk előtt, akkor bennünket is az a Szellem vezet. Mi, akik hittünk, mindnyájan rendelkezünk ezzel a Szellemmel. Ő itt van bennünk. Mielőtt megtérünk, azt mondjuk: Uram, Istenem. De mióta megtértünk, mit mondunk? Abba, Atyám! Teljesen megváltoztunk. Az a vágy kell, hogy legyen bennünk, hogy többet szeretnénk, hogy ne hátráljunk meg, és így szóljunk: én nem hátrálok meg, nem akarok meghátrálni! Ha egyedül vagyok, akkor sem akarok meghátrálni! Nem akarok félni, az Úr velem van, Ő megígérte. Az ilyen emberek megtapasztalják, mit jelent Kánaán. És a többiek? Ha megelégszel azzal, amire eljutottál, megelégszel bizonyos dolgokkal, akkor nem jutsz tovább. Józsué és Káleb nem ilyenek voltak. Ők mások voltak, és tudjátok mit kapott Káleb? Hebront. Tudjátok, mit jelentett Hebron Izráel számára? Hebron a Kánaán Kánaánja. Ez volt az országban a legszebb hely, és Káleb ezt kapta meg örökségül.

Az Úr helyezze a szívünkre ezt a vágyat – mert mit tudnánk mi tenni? Tudunk mi törekedni, eltökélni magunkat? El tudjuk határozni, hogy az idén mások leszünk? Ugyanolyanok leszünk. De ha az Úrhoz közeledünk, és kérjük: Uram, munkálkodj Te az életemben! Kijöttem Egyiptomból, sok dolgot tapasztaltam meg Veled, de vajon bementem-e a teljességbe?

Nézzétek, itt közöttünk, hány testvér hordoz felelősséget a gyülekezetben? Ez nem azt jelenti, hogy én mondom meg nektek, hogy ki mit tegyen. Ez nem felelősség. A felelősség az, ha az ember belül tudja, hogy mit kell tennie. Lehet, hogy egy nap X testvér megunja, és azt mondja: többet nem kérdezem meg, ki akar a héten takarítani. Mondja most már más. Ha így tenne, csalódott lennék.

Az Úr azt akarja, hogy valamit megértsünk. Szeretné, hogy megértsük, Ő szeretne valamilyen felelősséget a mi vállainkra is helyezni. Lehet, hogy valami nagyon kicsi dolgot. Az Úr munkálkodjon, testvérek, ebben az évben. Meglehet, hogy ez az utolsó év. Lehet, hogy nem élünk meg több évet. Az Úr eljön, és mi lesz velünk? Két személy ment be Kánaánba. Imádkozzunk, kérjük, hogy az Úr munkálkodjon a szívünkben, hogy többre vágyjunk. A Szent Szellem érintse meg a szívünket, hogy valóban így legyen. Ámen.

A hitből való élet (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52), 3. fejezet, 4. rész. PDF-ben a teljes 4. rész letölthető: A hitből való élet

Részlet:

“Ez a szakasz a Máté evangéliuma 6. fejezet 19. verstől egészen a fejezet végéig tart. Azt a címet adhatnánk neki, hogy „A hitből való élet” vagy „Keressétek először az igazságosságot!”. Beszéltünk már valamennyit arról, hogy milyennek kell lennie annak, aki a mennyek királyságába beléphet. Legelőször is az ilyen ember jelleméről szóltunk; majd, hogy az ő jobb igazságossága Jézushoz hasonlóan betölti a törvényt; és végül, hogy milyen az ő titkon való, emberek elől elrejtett igazságossága. Most pedig meg szeretnénk vizsgálni az anyagi javakhoz való hozzáállását.

Amikor a szentélyből kivitetünk a pusztába, szemben találjuk magunkat a ruházkodás és az élelem kérdésével.  Az Úr nem közönyös az anyagi dolgok jelentette problémák iránt. Itt azt mutatja meg nekünk, hogy azért, hogy ne úgy törekedjünk a ruha és az élelem után, mint a pogányok, először Isten királyságát és az Ő igazságát kell keresnünk. Ezzel nem azt mondja, hogy a ruházat és a táplálék nem fontos, hanem hogy Maga a mennyei Atya fog gondoskodni ezekről. Esztelenség lemondani a mennyek királyságáról a ruházat és az élelem kedvéért! Ha az ember egyszerűen megtartóztatná magát attól, hogy ezekért a dolgokért küszködjön, hamarosan megtapasztalná, hogy az Atya gondot visel az ilyen jellegű szükségleteiről. És nem csak ruházata és tápláléka lenne, hanem övé lenne a királyság is. Ha azonban csak ezekre a dolgokra törekszik, legfeljebb ezeket fogja megszerezni, a királyságot pedig elveszíti közben.”

Tovább: A hitből való élet

A város világossága (T. Austin-Sparks)

A teljes fejezet PDF-ben: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

Részlet:

“A színarany elhomályosítása

Ez pedig legelőször, ahogy láttuk, tanítás által történt. Ha az ellenség valamilyen hamis tanítást tud becsempészni, ha valamilyen tévelygést tud sugallni akár a legcsekélyebb mértékben is, akkor az már a gonoszság kovászaként fog tudni működni a kezében, s ez olyan méretűvé fejlődhet, hogy a Szent Szellem visszahúzódását okozza; az Úr nem fogja tudni tovább folytatni ott, ahol ez van; és beáll a megalkuvás, a bénultság és erőtlenség állapota. A színarany, a tiszta arany elhomályosult.

De nem csak a tanítást érintheti ez, hanem az életet is; és ugyanez a módszer és ugyanez a cél vezérli az ellenség működését ezen a területen is. Lehetséges ugyanis, hogy nagyon erősen megállunk a helyes tanításban, mégis a saját életünket, szellemi életünket, erkölcsi életünket illetően nagyon kétes és bizonytalan állapotban vagyunk; lehet, hogy nagyon hűségesek vagyunk Isten Igéjéhez, a saját szellemi életünkben és tanúbizonyságunkban mégis valami meggyengült, valami nincs rendjén. Ez lehet amiatt, ahogyan az üzleti vagy egyéb ügyeinket, kapcsolatainkat intézzük, vagy ahogyan a saját életünket éljük Isten előtt; valami, ami nem világos, valami, ami nem tiszta, ami nem átlátszó, nem egyenes, valami kétes dolog, talán egy titkos szokás. Ó, mennyi minden lehet, ami kimozdítja életünkből azt a bizonyosságot, azt az egyértelmű határozottságot, a valódiságot, a világosságot; ami néha szinte egészen észrevétlenül hozza létre az emberben a lelepleződéstől való félelmet; az attól való szorongást, hogy szembesítenek valamivel, és nyilvánvalóvá lesz, amit takargatunk.

Van a háttérben valami, ami valamilyen módon akadályt képez; megfosztja valódi erejétől a tanúbizonyságot; megakadályozza, hogy annak az életnek valódi hatása legyen; és elvonja a valódi gyarapodást, gyümölcstermést és valódi értéket a közösségből. Jelen van valami, még ha legtöbbször nem is kézzelfogható módon. Nem tudjuk megragadni, mi az, mégis tudjuk, hogy van valami abban az életben, ami nincs rendjén, ami nem tiszta; és ekkor kialakul a titkolózás, a kitérés, a távolságtartás, de sok egyéb gonosz tünet is kifejlődhet. És ez az egész azért van, mert van valami, ami nem teljes mértékben tiszta Isten előtt. Az ellenség bevitt egy olyan elemet, ami megrontotta a tiszta világosságot, és valami árnyék, valamilyen filmréteg vonja be azt az életet. Az ellenség célja, hogy tönkretegye az Istenben való élet tökéletes kristálytisztaságát, és ezáltal az egész életet megbénítsa. A külső forma ugyanúgy meg is maradhat, a gyakorlat is ugyanolyan lehet, mint addig, de az egész megtorpant és leállt.

Mindezt nem vádlásképpen mondom, hanem azért, hogy megmutassam az ellenség egyik kedvelt módszerét, mellyel megpróbálja lerombolni azt, amit Isten az Ő népének, Jeruzsálemnek szánt: hogy az végül Isten dicsőségével leereszkedjen a mennyből; hogy világossága hasonló legyen a legdrágább kőhöz, a jáspishoz; hogy mindene színarany legyen, kristálytiszta, mint az átlátszó üveg. Ó, micsoda szellemi értéke és súlya van ezeknek a szavaknak!

Mindez nyilvánvaló és vitathatatlan. Fel kell ismernünk, hogy az ellenség folyamatosan arra törekszik, hogy olyan helyzetbe juttasson bennünket, ahol bármit is teszünk, úgy érezzük, mintha egy felhő burkolna be. Olykor valamilyen hamis helyzetet hoz létre, amitől az lesz a benyomásunk, hogy hiányzik belőlünk a valóság. Pedig lehet, hogy nincs szó esetünkben a valódiság hiányáról, hanem ő törekszik arra, hogy úgy érezzük magunkat, mintha nem lenne meg valaminek a valósága az életünkben, azért, hogy eljuttasson arra a pontra, ahol elveszítjük a bizalmunkat, a biztonságérzetünket, a bizonyosságunkat, a szellemi helyzetünket, a pozíciónkat; ahol meggyengít bennünket valami olyan elem, mely becsempészte magát a gondolatainkba. Az ellenség célja, hogy Isten népét sötét felhővel vonja be, gyanakvásba vigye, és szívükben kétségeket, kételkedést ébresszen, hogy ezáltal lerombolhassa a világosságot, a bizonyosságot, az erőt, és az ember ne legyen más, mint egy nagy kérdőjel mindenkinek, de még saját magának is.”

Tovább: Az alapokkal bíró város 8 – A város világossága

“Ti adjatok nekik enni!” (Radu Gavriluț)

Teljes, két részes igeszolgálat PDF-ben: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Részlet:

“Sokak számára, akik az Úrhoz tértek, a gyülekezet titok maradt, mert elfedték a hagyományok. Az emberek gondolataiban nagy az összevisszaság, és egyszerűen nem látják, hogy mi valójában a gyülekezet. Azt mondtam egyes testvéreknek, akik összegyűlnek: testvérek, nagyon egyszerű megbeszélni egy időpontot, összejönni, és azt mondani: ez a gyülekezet. Együtt vagyunk, teszünk valamit, hogy elteljen az a két óra vagy annyi sem.

Az utóbbi időben egyre világosabban látom, hogy nagyon fontos a közösség. Csel. 2,42: „és foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megszegésében és a könyörgésben.” Értjük, mit jelent az apostolok tudománya? Ez nagyon fontos, mert Isten Igéje nagyon terjedelmes. Az interneten majdnem minden gyülekezet megjelenik ilyen címekkel: „Hitvallásunk”, „Mit hiszünk mi”. És több pontban leírják azt, amit ők hisznek. Arra gondoltam: ti csak ennyit hisztek, amit itt leírtatok? A Bibliában még nagyon sok minden van ezeken kívül.

 Láttam olyanokat, akiknek vannak bizonyos meglátásaik, nézeteik, és ezekhez nagyon ragaszkodnak, mert ezek nagyon népszerűek. Az egyik az, hogy a gyülekezet elragadtatik a nagy nyomorúság előtt (annak ellenére, hogy ez ellentmond az írás szellemének). Félünk a szenvedéstől. Azt mondta valaki: milyen jó, hogy mi nem megyünk keresztül a nyomorúságon! Ezt feleltem: ha nem megyünk keresztül nyomorúságon, nem jutunk el oda, ahova kellene. Nevezhetjük nagy vagy kicsi nyomorúságnak, szükséges, hogy nyomorúságon menjünk keresztül. Nem lehet nélküle. A szenvedés kitartást szerez.

 Mikor a búza érik, és a búzaszem megfelelő nagyságú lesz, még nagyon sok nedvességet tartalmaz. Az első dolog, ami történik vele, hogy a szár elszárad, megszakad az összeköttetés a földdel, és csak a napfénnyel marad kapcsolatban. A napfény szenvedést jelent. Ettől kezdve nagy szüksége van a napfényre. Nem kell félnünk a nyomorúságtól, mert az Úr megígérte: „vele leszek a nyomorúságban” (Zsolt 91,15). El tudjátok képzelni, mi lenne velünk, ha tudnánk, mi fog történni holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva?

 A közösség nem csak azt jelenti, hogy te kapsz valamit általam Krisztusból, hanem hogy én is kapok valamit a benned lévő Krisztusból. Én most, ha szólok az Igéből, adok valamit a testvéreknek, és ezt szeretném tenni, de a végén, beszélgetve egy testvérrel vagy testvérnővel, én is szeretnék kapni általuk valamit Krisztusból. Ez a közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy eljövök, és meghallgatok egy prédikációt. Krisztust kell tudnom adni másoknak minden alkalommal.

 Lukács 12,35-43: „”Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” Péter ekkor megkérdezte: “Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: “Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!”

Mit jelent eledelt adni másoknak? Azt jelenti: Krisztust adni másoknak. Hogyan tehetnénk ezt akkor, amikor Ő eljön, ha nem tesszük meg ma? Ha ma nem tesszük, bizonyosan nem fogjuk tenni akkor sem, mikor eljön az Úr. Ezt ma kell elkezdeni.”

(…)

“Mindenhol, ahol a gyülekezet egy szervezet, egy rendszer lett, ezek a dolgok teljesen el lettek hanyagolva. A rendszer lerombol mindent, ami szellemi. Például a kenyértörés szertartás lett; és nem az történik, hogy az emberek számára valóságos, élő és friss lesz az Úrról való megemlékezés, hogy rá irányítsák a tekintetüket – Zsolt 34,6: „akik Ő reá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Hanem minden nagyon merev. Mikor gyerek voltam, egy ilyen helyre jártam, és ez számomra nagyon unalmas volt. Nem tudtam megérteni, mi történik. Az emberek arcán se láttam az Úrra való emlékezés örömét. Minden annyira eltávolodott. Tudjátok, mire gondolunk, amikor vasárnap reggel összegyűlünk? Arra gondolunk, hogy milyen lesz a prédikáció. Nem tudunk az Úrra gondolni. A prédikáció lett az összejövetelek középpontja. Elégedettek lennétek, ha nem lenne prédikáció? Én azt hiszem, hogy sokan elégedettek lennének, mert így az Úr felé fordulnának, Róla emlékeznének.

 A közösség nagyon fontos. Nem csak, hogy kapjunk valamit, hanem hogy adjunk is másoknak. Egyszer jött hozzánk egy nőtestvér, akinek nagyon sok problémája volt, és féltem ettől a találkozástól. Imádkoztam. Ez a nőtestvér elmondta, hogyan szabadította fel őt az Úr, és nagyon örültem, mert Krisztust láthattam meg benne. Nekünk Krisztust kell megtapasztalnunk!

 Reggel az evangéliumokból olvastam, és arra gondoltam: Isten itt volt a földön, és az emberek nem látták. Közöttük volt. Egyesek nagyon kemények voltak vele szemben, és haragudtak azért, amit tett és ahogy megnyilvánult. De Ő minden helyzetben tökéletes volt! El volt rejtve a szemeik elől. Az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be, visszautasították, nem látták, hogy Ő az. Arra gondoltam, hogy bárha meg tudnánk állni egy kicsit az evangéliumok olvasása közben, hogy láthassuk, hogy minden beszédében, minden megnyilvánulásában van valami magasztos, valami, amit az ember nem tud megérteni! Nem tudod megérteni, ki volt és milyen volt Ő. Amikor a tanítványokkal beszélt, ott volt ez a nagyság, amikor az ellenségeivel beszélt, ugyanilyen volt; a fájdalmai közepette is méltósággal viselkedett. Mindenben különleges volt. Ha keresnénk azt, hogy az Úr megmutassa nekünk az Ő cselekedeteit, az Ő eljárásait, nagyon megérintene bennünket az, hogy milyen is Ő.

 Szeretném, ha az Úr munkálkodna az életünkben, hogy megértsük, hogy hosszú út áll előttünk. És itt elsősorban magamra gondolok, hogy meg tudjam érteni, hogy tudjam Krisztust adni a testvéreknek, és legyek kész elfogadni Krisztust másoktól. Lehet, hogy azt gondolod: mit tudok én adni? Ez nem helyes, mert amit te tudsz adni, azt más nem adhatja. Az Úr szólt az emberekhez, amikor nehéz helyzetekben voltak, és volt igéje a nyomorúságban levők számára. Ha nem vagyunk nehéz helyzetben, akkor nem tudjuk azt megérteni. Amit mi elmondhatunk, amit mi megtapasztalunk, az egyedi. Senki más nem tudja. Lehetnek ismeretei, lehetnek ajándékai, de nem tudja azt megtenni, amit én vagy te. Ahogyan te tudod építeni a gyülekezetet, olyan módon csak te tudod ezt megtenni. Ha te nem teszed, akkor a gyülekezet ezt megérzi. Ha magunkra nézünk, és azt mondjuk: „ugyan, mit tehetnék én? Hiszen itt vannak ezek a testvérek, nekik mindig van mondanivalójuk” – de ha így gondolkozunk, az Úr munkája kárt szenved.”

Tovább a teljes szolgálatra: 2015-08-02-Radu_Gavrilut_Ti_adjatok_nekik_enni

Az Úr megkísértése (Watchman Nee)

Részlet Watchman Nee: Máté evangéliumának utolsó magyarázatából (1950-52), 2. fejezet, 3. rész. PDF: Az Úr megkísértése

Máté 4,1-2: „Akkor a Szellem Jézust a pusztába vitte, hogy az ördög megkísértse. És negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett.”

Az Úr megkísértése időben rögtön a bemerítkezése után történt, ahogyan Márk elbeszéléséből egyértelműen kiderül: „Ezután a Szellem azonnal kivezette őt a pusztába.” (Mk 1,12). Hogy a sietségre miért volt szükség, némi magyarázatra szorul. Emlékezzünk vissza, hogy amikor az Úr bemerítkezett, Isten nyilvánosan kijelentette, hogy gyönyörködik Jézus személyes, földi életében. A templomban történt eseményen kívül, amikor az Úr még csak tizenkét éves volt, az Ige semmit sem mond Jézus életének első harminc évéről. Ha azonban megismerhetnénk ezt a harminc évet, az derülne ki számunkra, hogyan élt Jézus mint ember Isten jelenlétében. Bár a Szentírás erről hallgat, az Istentől jövő Ige mégis képet ad erről az időszakról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3,17). Isten ezalatt a harminc év alatt végig gondosan figyelte Jézus minden egyes gondolatát és tettét, és végül megállapította, hogy egyáltalán nincs semmi olyan, ami ne gyönyörködtetné Őt az Ő Fiában. Hogy meg lehessen állapítani, Jézus alkalmas-e Megváltónak, Isten legszigorúbb vizsgálatán kellett átesnie. Végül pedig Isten elismerte a Páskabárányt annak bemerítkezésekor; és ez az esemény jelzi Jézus személyes, nem a nyilvánosság előtt zajló életének lezárását.

A 4. fejezettől pedig azt látjuk, hogy az Úr megkezdi munkáját. Csak ekkortól foghatott bele megváltói munkásságába. Senki sem lehet Isten munkása, ha mint ember alkalmatlan. Mielőtt valakinek a munkáját elfogadná, Istennek először azt az adott személyt kell jóváhagynia. Ez az egyik alapelv az Igében. A Biblia sohasem utal olyasmire, hogy Isten valakit az általa végzett munka alapján fogadna el; következetesen azt képviseli, hogy az ember munkájának az elfogadása mindig magának a személynek az elfogadásától függ.

Bár az Úr eleget tett Isten elvárásának, most ellensége előtt is ki kell nyilvánítania alkalmasságát. Az 1Mózes 3, Jób 1 és a Máté 4 nagyon sok mindent elárul nekünk az ördögről. Jób igazságos ember volt, Isten is elismerte annak, Sátán mégis vitatta ezt. Isten ezért eltávolította védőkorlátját szolgája mellől, a Sátán pedig mindenféle módon megpróbálta megkísérteni. Jób végül szilárdan megállt, és Isten újból igaznak nyilvánította ki őt. Urunkra most ugyanez várt. A Sátán megpróbálta megkísérteni, de végül az ellenség szája ismét be lett tapasztva. A Máté 4 történéseit megelőzően Sátán nem mondhatta, hogy „Jézust ismerem”; de utána gonosz szellemein keresztül már elmondhatta ezt (lásd: Csel 19,13-17). Ezért vitte ki Isten a pusztába Krisztust, és hagyta korlátlanul megkísérteni. Azáltal, hogy kiállta a kísértést, Jézus nem csak Isten elvárásának tett eleget, de az ellenség száját is befogta.

Az Úr pusztába vezetésének és megkísértésének tanulmányozásakor jó, ha megfigyeljük az 1Mózes 3 és a Máté 4 közötti kapcsolatot. Ha nem értjük meg helyesen az 1Mózes 3-at, nem leszünk képesek megérteni a Máté 4-et sem. Az 1Mózes 1-ben Isten kijelenti, hogy az ember, akit az Úr teremtett, jó. Majd az 1Mózes 3-ban látjuk az ember megkísértését. Először történik tehát az elfogadás, majd a Sátán megjelenik, hogy bebizonyítsa, Isten elhamarkodta jóváhagyását. Úgy tűnik, mintha ebből a Sátán jött volna ki győztesen. A Máté 3-ban, Jézus esetében Isten újfent kinyilvánítja helyeslését. A Máté 4-ben pedig látjuk, hogy Sátán ismét megpróbálja megcáfolni ezt. Hetekig tartana teljesen megértenünk az 1Mózes 3-at, ezért itt most csak a Máté 4-gyel kapcsolatos vonatkozásait fogjuk megvizsgálni.

Először is említsünk meg azt a két legfontosabb dolgot, melyet az 1Mózes 3-ból megtanulhatunk. Az egyik, hogy az embernek, akit Isten alkotott, örökre meg lett szabva a helye. Kaphat életet, de Isten soha nem lehet belőle. Sátán kísértésének mégis ez volt a központi eleme. Arra próbálja meg rávenni az embert, hogy lépje át Isten felségterületének határát, hogy az imádóból váljék az imádat tárgya, hasonlóan Istenhez. Minden tekintetben hasonlókká lehetünk Istenhez, egyedül az Ő istensége, az Ő Isten volta a kivétel. Ez volt az első kísértésnek a lényege, mely valaha megesett a világon.

A kísértés második részére a Sátán szavaiból következtethetünk: „Bizony nem haltok meg (…) megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (4-5. v.). A tiltott gyümölcsre való csábítás előtt az ember nem tudott különbséget tenni jó és rossz között, nem is ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez a tudás Istené volt, nem az emberé. Ádám és Éva nem ismert olyat, hogy jó vagy rossz, ezért mindig Istent kellett kérdezniük. Ha Isten azt mondta, jó, ők is azt mondták, jó. Az ember és az asszony nem volt független az Éden kertjében; nem alkothattak egyéni ítéletet. Azzal viszont, hogy ettek a jó és a rossz tudása fájának gyümölcséből, kikiáltották a függetlenségüket Istentől – hiszen már maguktól is tudták, mi a jó és mi a rossz, nem volt szükségük az Istennel való kommunikációra. És pontosan erről van szó, amikor az ember bukásáról beszélünk. Az ember legelső bűne, hogy megszüntette a Teremtőjétől való függés szükségességét. Korábban együgyű volt Isten nélkül; az ember nem élhetett egy napot sem Nélküle. Folyamatos kapcsolatban kellett lennie Alkotójával. Minden felmerülő kérdést egyedül a Vele való közösség révén lehetett megoldani. Hit és imádság által szerzett az ember ismeretet. Most viszont az ember elbukott, mert a bűn belépett a világba. A bűn hatására az ember függetlenné vált Teremtő Istenétől.

Tehát az 1Mózes 3 két fő mondanivalója: (1) Az ember átlépte a határt, és behatolt Isten felségterületére; (2) az ember kinyilvánította Istentől való függetlenségét. Az első ember (Ádám) rettenetesen elbukott azután, hogy meg lett kísértve. Urunk a második ember (lásd 1Kor 15,47); s ha az Úr elbukna a kísértés eme óráján, az visszafordíthatatlan következményekkel járna. Istennek hála azonban, Ő kiállta a kísértést, és teljesen megsemmisítette a Sátán minden munkáját.

Hogy Urunk kitette magát a Máté 4-ben feljegyzett kísértésnek, az semmiképpen nem véletlen, hanem nagyon is szándékos volt. Isten minden védelmet eltávolított, és megengedte a Sátánnak, hogy kísértse Őt. Az első földi kísértés az Éden kertjében történt, mely a legkedvezőbb környezet volt ahhoz, hogy az ember győzedelmeskedhessen, mégsem így történt. A mostani kísértésre a második ember esetében viszont a pusztában került sor. Az első embernek minden szükséglete ki volt elégítve, hiszen a kertben rengeteg gyümölcsfa nőtt, nem csak egy. Ha élelemre volt szüksége, talált bőséggel. A kert közepén pedig ott állt az élet fája. Azt a kísértést tehát nem a szükség jellemezte, hanem az élvezet. Ez a kísértés viszont, melyet Urunknak kellett kiállnia, a szükségletre épült. Negyven napon keresztül böjtölt, és valóban éhezett. Ami azt illeti, már a legelső nap után éhes volt, a negyvenedik nap után pedig már valószínűleg az éhhalál szélén állt. Igen erősen gondolhatott az evésre. Elő volt hát készítve a terep, hogy a Sátán megkísértse az Isten Fiát. Isten elvette az Úr Jézus testi ellenállóképességét, a kísértő pedig megszólította: „Ha te vagy…”

Máté 4,3-4: „Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Ő így válaszolt: „Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Figyeljük meg alaposan Sátán szavait és az Úr válaszát, mert komoly ellentétet láthatunk közöttük. Az egyik szó „az Isten Fia”, a másik „az ember”; az ellenség kísértései pedig mindvégig erre a pontra irányultak. A Sátán éppen ezt megelőzően hallotta a Máté 3-ban lejegyzett Igét: „Ez az én szeretett Fiam”, ezért arra próbálta rávenni az Urat, hogy Isten Fiaként cselekedjen. Ha az Úr valóban az Isten Fia, akkor nyilvánuljon is meg úgy. Ha azonban Jézus az Isten Fiának helyzetébe lépne, azonmód elbukna. Valódi mivoltában Ő tényleg az Isten Fia, a földön azonban emberi helyzetben van: „aki amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7).

A folytatáshoz kattints (kb még ugyanennyi van vissza): Az Úr megkísértése

Krisztus a mi dicsőségünk (Dana Congdon)

 

Magyar felirat bekapcsolható jobboldalt alul.

Eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=_h89oXbh9IQ

Ez az üzenet 2019. okt. 24-én hangzott el az Egyesült Államokban, az idei, Harvey Cedarsban megrendezett konferencián.

Dana Congdon 2. Korinthusi levélen alapuló szolgálatának főbb pontjai:
• Új teremtés vagyunk Krisztusban
• Ebben az új teremtésben való élet kulcsa nem más, mint annak megértése, mit jelent cserépedénynek lenni.
• Szenvedés – vigasztalás, mit jelent vigasztalónak lenni?
• Pál apostol élete – Pál, az építőmester, Krisztus követe, Krisztus jó illata, a vigasztaló.
• Átformálódás Krisztus képének hasonlatosságára.
• Embernek lenni gyengeség?
• Hibázások – Isten győzelemre vezet ezek által is.
• Pál bizonyságtétele végleg leszámol azzal a hamis és torz képpel, hogy egy jó kereszténynek milyennek kellene lennie.