Radu Gavriluț bizonyságtétele

Elhangzott 2020. június 3-án, Nagyváradon. PDF: Radu Gavriluț bizonyságtétele
https://www.ekklesiaoradea.ro/

Szeretnék elmondani egy történetet az életemből. 1975-ben tértem az Úrhoz. A kezdeti öt év alatt sok probléma volt, azután 1980-ban kezdtek a dolgok lecsendesedni, ekkor kerültem Margittára. Soha nem jártam ott azelőtt, tehát nem ismertem senkit. Mivel ott éltem, kerestem testvéreket, akikkel közösségben lehetek. Senki nem mondta nekem, hogy üljek nyugodtan, és a saját dolgaimmal foglalkozzam, hanem bejártam az egész környéket, hogy testvéreket találjak. Miután minden lehetőséget kimerítettem, találtam is, de nem olyanokat, akikkel a közösséget gyakorolni lehetett volna. Amikor pedig megértettem, hogy nem kell így folytatnom tovább, akkor otthon maradtam. Ketten voltunk a feleségemmel, és imádkoztunk, hogy az Úr küldjön testvéreket, akikkel közösségünk lehet. Szép lassan az Úr elkezdett munkálkodni, és elénk hozott olyanokat, akikkel közösségben lehettünk. Örültünk ennek a közösségnek. Nagyon kevesen voltunk. És mi történt? Problémák jöttek azoknak a testvéreknek az életében, akik odajöttek. Én azt vártam volna, hogy túllépjenek ezeken a helyzeteken, hogy ne győzze le őket az adott probléma az életükben. De az történt, hogy a próbák leverték őket, és elmentek. Annak ellenére, hogy nagyon kevesen voltunk, elmentek. Nagyon összezavarodtam, mert úgy imádkoztam: Uram, munkálkodj Te a testvéreknek az életében, hogy ne menjenek el, hogy megnyíljanak a szemeik, és tudjanak a Te oldaladon maradni. Ennek ellenére elmentek. Akkor imádkoztam, és azt kérdeztem: Uram, mi a magyarázat, miért mentek el ezek a testvérek?

Mielőtt elmondom az Úr válaszát, amit akkor megmutatott nekem, szeretnék valami mást említeni. A hitéletem elején egy testvér nagyon világosan azt mondta nekem: „Radu, arról beszélj, amit az Úr munkált a te életedben! Ne szólj egyebet!” Voltak körülöttem jóindulatú testvérek, akik tanácsoltak volna, hogy mit tegyek. De ez a testvér azt mondta: „Azt, amit az Úr munkált a te életedben!” ezzel pedig valamilyen konkrét megtapasztalásra utalt. „Ezzel kapcsolatban kérj az Úrtól két-három igeverset, és erről beszélj!” Persze, amikor ő ezt mondta nekem, én nem láttam nagy veszélyt ebben a dologban. És rövidesen, olvasva, tanulmányozva a Bibliát, elkezdtem sok dolgot megérteni az Igéből, és azt hittem, hogy sok mindent tudok. Nem voltam felkészülve arra, hogy a testvér tanácsát megfogadjam. Már nem volt ott velem, hogy figyelmeztessen. Ha ott lett volna, biztos figyelmeztetett volna: „Radu, állj meg!”

Akkor imádkoztam, és kértem az Urat: Uram, mi a magyarázat? És az Úr adott két igeverset. Egyik a Róma 15,18: „…mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam….” A másik az 1Jn 1,3: „…amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük néktek…”. Más szavakkal, akkor megértettem, hogy leginkább én voltam hibás abban, hogy ezek a testvérek elmentek. Azt kell hirdetni, amit láttunk, amit hallottunk, és nem azt, amit csak olvastam… Mert ha egy bizonyos helyzetben mond egy Igét az Úr, például, hogy „ne félj”, és ha hallottad ezt, ha megláttad az Urat – akkor a dolgok megváltoznak. Olvashatok igeverseket, hihetem, hogy ezek választ adnak a szükségemre, hihetem, hogy ezek az igék az Úrtól vannak, és szeretném, ha mindez így történne. De ahhoz, hogy az Úr megtanítson nekem valami valóságosat, sokféle helyzeten visz keresztül. Összezavarodunk, minden kusza bennünk, míg rá nem ébredünk a valóságra, hogy ne beszéljek olyanról, amit nem Krisztus munkált bennem. Ha Ő szól hozzám, akkor valami egészen más történik.

Elkezdjük olvasni a Bibliát, azután beszélünk azokról a dolgokról, amiket olvastunk. Nagyon sok testvér csak beszél. Jó, ha ismerjük a Bibliát. De testvérek, valamit megtapasztalni, az valami egészen más! Lehetnek olyan alkalmaink, amikor olvassuk a Bibliát, és sok mindent magunkévá teszünk a történetekből. De eljön az idő, amikor az Úr szólni akar hozzánk. Nem azt, amit megértettem, ami nekem tetszett egy szövegből. Nem! Én elmondhatom mi az, ami nekem tetszett, de amit az Úr akar munkálni az életemben, az egészen más. A hallott Ige, az az Ige, amit a Szent Szellem akar közölni nekem személyesen, az az Ige az ÉLET. És a hit ennek az Igének a hallása nyomán jön létre. Elolvashatunk igeverseket, és kereshetünk vigasztalást, biztonságot bennük, de ez a biztonság nem áll meg, nem tart sokáig. Mert az Úr arra akar megtanítani, hogy Tőle függjünk.

Voltam valakinél az elmúlt napokban, aki varázslókhoz járt és olyan papokhoz, akik jósolnak. A természeti ember olyan, hogy szeretné tudni, egy adott helyzetben mi fog történni. Mi lesz a házasságommal? És a természeti, hústesti ember megy, és megkérdezi ezeket az embereket. De az Úrnál másként van. Amíg az Úr nem mondja meg, hogy mi lesz veled, addig te csak bízzál Benne. Az Úr nagyon elégedett, amikor valaki bízik Benne.

Mi lesz az életemmel? Az Úr munkálkodik. Adhat egy Igét, amely például azt mondja, hogy mivel Ábrahám türelmesen várt, birtokba vette az ígéreteket. És lehet, hogy azt mondja: „Radu, neked életed végéig várnod kell, míg egyes ígéretek beteljesülnek.” És ha Ő ezt mondja, nem pedig azt, amit már sokszor mondtam, hogy amikor az Úr szétosztotta Kánaán földjét, egyesek kaptak birtokot, amelynek örülhettek, de a papok és a léviták nem kaptak birtokot. Milyen áldás ez! Hogy bízzanak az Úrban, és áldást nyerjenek az Úrban! Milyen áldás, ha az Úr nem mondja meg, mi lesz veled, hanem bíznod kell Benne, és tudnod azt, hogy Ő munkálkodik, Ő irányítja az életedet. Mert az Úrnál nem az imádságra kapott válasz a legfontosabb, hanem amit Ő munkál ez alatt az idő alatt, míg te várod a választ az imádságra, és hálaadással jössz az Úrhoz: Uram, ne válaszolj, ha nem akarsz. Nem annak akarok örülni, hogy Te válaszolsz, és a Te válaszod az, amit én gondoltam, hanem annak akarok örülni, hogy Te irányítod az életemet. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, Ő füves legelőkre visz, és csendes vizekhez terel. Ő asztalt terít nekem ellenségeim előtt. Én így akarok élni.

Ha vannak olyan helyzetek, amikor az Úr nem válaszol, és egyes testvérek sajnálkoznak rajtam: te nem örülhetsz annak, mint mások, hogy például karácsonykor az egész család az asztal körül van, és milyen nagy öröm, mikor mind ott vannak. Igen, ez igaz. De aminek örülni tudok az az, hogy: te nem kapsz ilyen értelemben örökrészt. Én vagyok a te örökséged. Én veled vagyok, és Én meg akarlak áldani.”

Ahogy a testvérnő az imént mondta, nála a dolgok nehezebben mennek. Hála az Úrnak ezért! Mert az Úr azt akarja, hogy Ő legyen a mi örömünk. Örülj a testvéred sikereinek is, de addig is tudd azt mondani: Uram, én kész vagyok minden évben újra vizsgázni, de örülni akarok Benned. Mert Te céllal teszed ezeket a dolgokat az életemben. Mint azok a szent asszonyok, akik meddők voltak. Mások szültek, ők pedig meddők voltak, és még gúnyolódtak is velük emiatt, de az Úr megáldotta őket. Az Úr újítsa meg az elménket, hogy láthassuk az „arany napokat”, ahogy a testvérnő mondta. Hogy értékelni tudjuk az időt, és tudjunk az Úrban bízni akkor is, ha nem válaszol az imádságainkra – és kiváltképpen akkor.

Ezt tapasztaltam annak idején, és nagy hatással volt az életemre, amikor megértettem: Uram, nem akarom megnyitni a számat, hogy olyan dolgokról beszéljek, amiket nem láttam, és nem hallottam. Mert tudjátok, hogy akkor mi történik? Semmi hatással nem lesz azoknak az életére, akik hallgatják. „…Nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam…” ezt mondja Pál apostol.

Az Úr áldjon meg minden testvért, és a nehezebb helyzetekben, amelyeken átmegyünk, tudjunk az Úrhoz jönni, és lássuk meg az Urat a problémák közepette. Ez adhat örömöt és megelégedést, ha meglátom Őt. Hogy megnyíljanak a szemeim, hogy láthassak, hogy nem vagyok elhagyatva, elfelejtve. Az Úr nem feledkezik el rólunk. Értékesek vagyunk az Ő szemeiben, és az Ő céljai értékesek.

Betánia – Az Úr gondolata gyülekezete számára – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az Úr szívének megelégítése

Folytassuk most ezzel a szakasszal: „ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki az Úr lábához ült, és hallgatta a beszédét.” Szó szerint: „aki szintén elfoglalta a helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta Igéjét”. „Elfoglalta helyét Jézus lábainál, és folyamatosan hallgatta.” Ez bosszantotta Mártát: hogy folyamatosan hallgatta. Amit pedig Márta az Úrnak mondott, ugyanabban a folyamatos igeidőben van a görögben. „Uram, nem gondolsz vele, hogy nővérem [folyamatosan] MAGAMRA HAGY a szolgálatban?” „Magamra hagy” – mert az Urat hallgatja!

Hogy mi ez? Ez biztosítja az Úr számára azt, amire leginkább vágyik. Azt mutatja be, hogy mi elégíti meg leginkább az Úr szívét: Ő abban talált megelégedést, amit Mária tett. Itt értjük meg, mit jelent Betánia. Ha továbbmegyünk a Máté 21-re, megtaláljuk a fügefa történetét. Jézus Jeruzsálem és Betánia között ingázik; elment Jeruzsálembe, és látta, mi zajlik a Templomban, és a szívét fájdalom járta át, a csalódás kínja mart belé. Körbehordozta tekintetét, de semmit sem szólt, hanem visszatért Betániába. Majd reggel, Jeruzsálem felé menet megéhezvén, meglátott egy fügefát, odament megnézni, hogy talál-e rajta gyümölcsöt – de egyet sem talált, és azt mondta: „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen”; és amikor újra jönnek visszafele, a tanítványok észreveszik, hogy a fügefa kiszáradt; szóvá is teszik.

A fügefa, mint azt tudjuk, Jeruzsálemmel függ össze, és az akkori judaizmusnak a szimbolikus képe. Az Úr megszomorodása a Templomban és az a csalódottság, amit akkor érzett, amikor éhesen odament a fügefához, és nem talált rajta gyümölcsöt – ez a két dolog ugyanaz. A dolgoknak az a rendje ezért kikerül az érdekeltségi köréből; a judaizmus megy tovább a maga útján a korszak hátralévő részében – „Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké (görög: a korszakig) ne teremjen”. Nem tudja megelégíteni, és elmúlik; kiszáradt fa, melyből az Úr nem nyer semmit.

Miután pedig olyan élesen átjárta a csalódás fájdalma, és ilyen módon kifejezést adott neki, Betániába megy, Betánia pedig azt jelenti: „fügék háza”. Nem a Templomban és nem Jeruzsálemben találja meg az Úr azt a megelégítést, amit keres, hanem Betániában. Ezért ment mindig oda. Nem az akkori hideg, élettelen, külsőségekre épülő vallásos rendszer elégítette Őt meg, hanem a betániai otthon élettel teli, meleg légköre. Biztosan tudhatta, hogy míg szavait visszautasítják Jeruzsálemben, Betániában elfogadják, és buzgón odafigyelnek rá, és ott mindig van valaki, aki folyamatosan csak Őt hallgatja.

Az ApCsel 2 is teljesen lenyűgöz, azt mondja, hogy pünkösd után azok, akik hittek, „kitartók voltak az apostolok tanításában” (42. vers). Látjátok, itt megjelent a Gyülekezet, és ez az egyik fő jellemzője: „kitartók voltak az apostolok tanításában”. Annyira ismerősek már ezek a szavak, hogy talán nem is jelentenek túl sokat a számunkra. Hadd világítsam meg egy példával, hogyan is néz ez ki a gyakorlatban!

Ebben a szövegben, ami most az Olvasó előtt van, különféle dolgokról esik szó. Elolvassuk, majd továbbmegyünk, és talán emlékezni is fogunk ezekre egy ideig; és lehet, hogy Betániára fogunk emlékezni belőle a legtovább. Betánia említésére be fog ugrani néhány dolog, olyasmi, amikről itt olvastunk. Megállapíthatjuk erről az üzenetről, hogy többé-kevésbé jó, vagy érdekes a mondanivalója, vagy valami hasonló. Mekkora különbség van eközött és aközött, hogy megyünk és „kitartóak vagyunk ebben a tanításban”! Ezt saját magunknak kell megfogalmaznunk: „Mit jelent számomra, hogy kitartó vagyok ebben”?

Az itt használt görög szó a proszkartereó, azt jelenti, „kitartóan, állhatatosan, folyamatosan tesz valamit”. „Kitartottak az apostolok tanításában”. Hatalmas különbség van aközött, hogy kitartunk-e egy tanításban, vagy annyit mondunk: „Ez nagyon szép igeszolgálat volt”. A „kitartás” azt jelenti, hogy az igazságot gyakorlati módon ragadjuk meg, és alkalmazni kezdjük – és ez képezi, ez alkotja Krisztus gyülekezetét; ahol befogadják azt, ami Őtőle jön, és ennek a teljes szívüket, teljes életüket odaszánják. Tehát átengedés történik.

És lehet, hogy ez nem tetszett Mártának. Mária átengedte magát az Úr tanításának, átadta magát teljesen; az Úr pedig pontosan ezt akarja. Mi lenne vajon, ha minden egyes isteni igazsággal, mely megszólít bennünket, így tennénk? Ha arra a hatalmas felhalmozott igazsághegyre gondolok, nem tudom nem föltenni a kérdést: „Milyen százalékban alkalmazzák az emberek valójában azt az igazságot, amit hallanak?” Kezdetben azért tudott olyan hatékony lenni az igehirdetés, mert akik hallották, ilyen gyakorlati módon álltak hozzá, és kitartottak benne. Nem csak annyit mondtak utána: „Milyen csodálatosan prédikált ma Péter!” – hanem kitartottak az apostolok tanításában.

Az Úr ezt akarja. Ez elégíti meg az Ő szívét. Mária helyet foglalt lábainál, hallgatta Igéjét, és megelégítette az Úr szívét, amikor minden más csalódást okozott Neki. Az Úr szívének megelégítése kell, hogy az Ő népének egyik jellemzője legyen; ez pedig pusztán annyi, hogy csüggünk a szavain, őszintén és igazán megbecsüljük, és páratlanul értékesnek tartjuk. A gyülekezet „fügék háza” legyen az Úrnak.

(Folyt. köv.)

(A teljes tanulmány letölthető pdf-ben: Austin-Sparks_Betánia)