Hálaadások
Az imádság negyedik fajtáját hálaadásoknak fordítják. A hálaadás azt jelenti, hogy nemcsak a megválaszolt imádságért, hanem Magáért az Úrért is hálát adunk. A hálaadást legtöbben úgy értik, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy meghallgatta, amit az elmúlt héten kértünk Tőle. Hiszen azt mondja az Ige: „hálaadással ismertessétek a ti kéréseiteket az Isten előtt” (Filippi 4,6 – Kecskeméthy ford.). A legtöbb hívő pedig mindig úgy érti ezt, hogy kérünk valamit, és amikor megkapjuk a feleletet, megköszönjük az Úrnak. Más hívők meg úgy értelmezik, hogy elmondjuk a kérést, és rögtön hálát is adunk Istennek az imameghallgatásért, még mielőtt az beteljesedne. Úgy vélem, ugyancsak leszűkítjük így a hálaadás szó jelentését. Pedig amikor kérünk valamit, azt valóban hálaadással kell tennünk. De nemcsak arról van szó, hogy megköszönjük Istennek, hogy megválaszolja az imádságainkat; hiszen ez magától értetődő! Hanem legelsősorban az Ő kilétéért kell hálát adnunk az Úrnak, azért, hogy ki és mi Ő; hálát kell adnunk ezért a nagy üdvösségért és az Úr Jézus elvégzett munkájáért, mert Ő ennek alapján ad nekünk mindent. Hálát adunk a kegyelméért, a szeretetéért, az irgalmáért, az igazságáért, a trónusáért, a királyságáért. Más szóval, ez a hálaadás az imádáshoz kötődik, amely az együttes imádság fontos és stratégiailag elengedhetetlen része.
Sokan annyira énközpontúak vagyunk, hogy az ellenség könnyedén az ujja köré csavar minket. Megkörnyékez, és azt mondja: „Most nincs értelme imádnod az Urat, hiszen egész nap rossz hangulatban voltál, a gyerekek borzalmasan viselkedtek, rémes volt az irodában, mert a főnök elhalmozott munkával, iszonyú utad volt a munkahelyről hazafelé, most meg pocsék kedved van. Nincs értelme hálát adnod az Úrnak, hiszen semmi sincs, amit megköszönhetnél Neki.” Mi meg erre gyakran így válaszolunk: „Bizony, nem akarok mást mutatni, mint ami valójában az igazság; nem akarok képmutató lenni. Nem akarom megnyitni a számat a dicséretre és a hálaadásra, amikor az egész csak képmutatás.” És az ellenség máris sikeresen olyan helyzetbe juttatott minket, hogy csak akkor tudjuk imádni az Urat, amikor jól érezzük magunkat.
Az ördög egész gépezete pedig mostantól arra fog ráállni, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat, mert le akar rombolni minden hálaadást és imádatot az Úr iránt. Tudja, hogy az imádat, a hálaadás és a dicséret hatalmas fegyverek a harcban, amelybe csöppentünk. Olyan gyakran bedőlünk az ellenség efféle taktikájának! Vannak, akik éveken keresztül nem nyitják meg a szájukat, és nem dicsérik az Urat. Még arra sem tudják rávenni magukat, hogy elmondják Neki, milyen nagyszerű, csodálatos Ő, és mennyire méltó a dicséretre.
Fel kell ismernünk, hogy lehetünk őszinték Istennel. Elmondhatjuk Neki: „Uram, borzasztóan érzem magam. Szörnyű napom volt ma, de imádlak, és hálát adok Neked, Uram, hogy a Te trónusod nem inog meg soha.” Az, hogy rémes napom volt, nem jelenti azt, hogy az Úr Jézus már nem uralkodik. Mintha az, hogy bal lábbal keltünk föl, azt jelentené, hogy trónfosztás történt a mennyben. Ha előző este valami olyasmit ettünk, amitől másnap reggelre felkavarodik a gyomrunk, az Úr már nincs is a trónon. De hiszen ez abszurdum! Dicsérhetjük az Urat, amikor letörtek vagyunk, és akkor is dicsérhetjük, amikor a fellegekben járunk. Amikor hullámvölgyben vagyunk, azt mondhatjuk: „Uram, szörnyen érzem magam, de hálát akarok Neked adni azért, Aki vagy. Te csodálatos vagy, minden munkád csodálatos, és a Te igazságod örökké megáll.”
Mit mondhat akkor erre az ördög? „Ez az ember most igazságot szól, mit tehetnék? Semmit sem tehetek, ami megállíthatná ezt a hívőt abban, hogy Istent imádja!” Ezért azt mondja seregeinek: „Hagyjátok XY-t egy időre; nagyobb érték támad belőle, amikor rossz bőrben van, mint amikor jól érzi magát.” Sokan azzal, hogy nem tanulták meg ezt a leckét, segítenek az ellenségnek abban, hogy folyamatosan rossz passzban tartson minket.
„Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét” (Zsolt 103,1). És ugyancsak: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt 34,2). Áldhatjuk az Urat, akár a magasságokban, akár a mélységekben vagyunk. Az Úr dicsérete – az Ő nagyságának, fenségének, szépségének, hatalmának, a sötétség erői felett aratott teljes győzelmének dicsérete folyton az ajkunkon lehet.
Amennyire elengedhetetlen része minden imádságnak a könyörgés, úgy a hálaadás is. Szívünkkel imádjuk Őt azért, aki és ami Ő, imádjuk Őt azért az üdvösségért, amelyet szerzett, és imádjuk Őt azért, ahogyan ebbe az üdvösségbe elvezetett minket. Emberként imádatra lettünk teremtve, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg a belső beteljesedést, amikor megtanuljuk, hogyan kell Istent imádni. Az imádat nem az imameghallgatáshoz kötődik, hanem Isten lényéhez. Amikor imádjuk az Urat, betöltjük az egyik funkciót, amelyre teremttettünk; továbbá beteljesedik bennünk az ígéret: „Istenmagasztalás a torkukban, kétélű kard a kezükben” (Zsolt 149,6). Boldogok, akik ezt megtapasztalták.
Hitünk célja 