A Föld legkorábbi korszakai – Spiritizmus 3.c: Modern előtörés – 3. (G.H. Pember)

PDF: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Részletek:

Két indoka lehet annak, hogy az Ige megemlíti ezt a látomást. Először is, Pál megtapasztalása alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy már most is, míg a testben vagyunk, megbecsülhetjük, és szívből örülhetünk annak – ha képesek lennénk látni és felfogni –, amit Isten tartogat a számunkra.

Másodszor, megtudhatjuk, miért kell megelégednünk egyelőre az általános ismeretekkel. Annak a gyönyörűségnek a teljes ismerete, mely hamarosan a miénk lesz, annyira lefoglalná a gondolatainkat, és annyira alkalmatlanná tenne minket a mindennapi feladataink ellátására, hogy Isten kénytelen lenne sokkal súlyosabb és fájdalmasabb nehézségekkel meglátogatni minket, mint ami jelenleg szükséges. Irgalmasságból tehát ezt a tudást visszatartja tőlünk. És a nagy Atya intézkedései közül melyikbe tudnánk mélyen beleásni magunkat anélkül, hogy föl ne fedeznénk, Ő valóban a szeretet?

De ezeket a közléseket, melyeket Isten megtagadott, és Pálon keresztül törvénybe ütközőnek jelentett ki, a démonok mindig készségesen megadták. Ezért – amennyiben a Bibliát a Mindenható Isten gondolatának kijelentéseként tekintjük –, újabb bizonyítékunk van arra, hogy a spiritiszták bölcsessége nem felülről való.

Példák a halál utáni állapotról szóló démoni tanításokra.

A tiltott tanítások rendszerint olyan démonoktól származnak, melyek elhunytak szellemeinek adják ki magukat, mondván, azt a megbízatást kapták, hogy leírják tapasztalataikat barátaiknak. Gyakran kezdik azzal, hogy elmesélik saját haláluk körülményeit, és feloldódásukat közvetlenül követő érzéseiket; de a boldogságot, melyben részük van, nem Krisztus engesztelő áldozatának, hanem kizárólag saját cselekedeteiknek és erényeiknek tudják be.

(…)

A spiritizmus azt tanítja, hogy még ha el is hanyagolják az emberek az üdvösségüket ebben az életben, az eljövendő életben helyrehozhatják ezt a hibát.

De semmiképp nem ezek a gyermekinek tűnő dolgok jelentik a legsúlyosabb démoni megtévesztést. Ugyanis a Bibliának azt a tanítását, hogy most van az alkalmas idő, és most van az üdvösségünk egyedüli napja, teljes mértékben elvetik ezek a hamis hírnökök. Teljes mértékben visszautasítják Urunk figyelmeztetését, hogy az ember sorsa már a köztes állapotban is fixen eldőlt, és hogy valaki vagy Isten Paradicsomában várja az igazak feltámadását, vagy az elveszettek börtönében a nagy fehér trón előtti ítéletet. A démonok eltávolítják az Úrnak e rettentését, ami pedig a bölcsesség kezdete volt oly sokak számára, és a hét szféráról szóló régi, babilóniai tanítással helyettesítik.

(…)

A magasabb szférák lakóiként megjelenő szellemek számos közlésben elmondják, hogy leereszkedtek az alsóbb szférákba, hogy felébresszék és segítsék a bűnbánatra jutni nem akaró megátalkodottakat. Az általuk hirdetett evangélium azonban nem az Úr Jézus evangéliuma, hanem, amint azt olvastuk, csupán a bűnösöknek szóló figyelmeztetésekből áll, hogy tartsanak bűnbánatot, tekintsenek Istenre, amely esetben Isten magához vonzza őket, és tegyenek meg mindent, amit tudnak a körülöttük élőkért. Soha nem találkoztunk egyetlen esettel sem, amikor egy szellem azzal az örömhírrel lépett volna be az alsóbb szférákba: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz”.

M.A. Oxon kísérőszellemének közlése.

Épp ellenkezőleg, a spiritisztáknál, akárcsak a teozófusoknál és a buddhistáknál, a bűnt csakis személyes szenvedéssel lehet jóvátenni, és ezt a dogmát gyakran olyan vehemenciával hangoztatják, amilyen azoknak a bukott lényeknek a vakmerő irigységéből és haragjából kitelik, akiknek a természetét az Úr nem vette Magára, és akiknek a tanúságtételét nem fogadta el. „A bűnt egyedül bűnbánattal és vezekléssel lehet orvosolni – jelentette ki a médium, M.A. Oxon kísérőszelleme –, amelyet személyesen, fájdalommal és szégyenben kell elvégezni, nem pedig kegyelemért való gyáva könyörgéssel, és olyan kijelentések színlelt elfogadásával, amelyeknek borzadályt kellene kiváltaniuk.”

Hálát adunk a minden vigasztalás Istenének, hogy nem nézi le az irgalomért való könyörgést, és nem veti meg az alázatos és megtört szívet. Ha pedig meghalljuk a Császár¹ őszinte beismerését, hogy az általa hirdetett hírvivők, vagy messiások nem kímélnék a bűnöst, hanem „ráeresztenék a korbácsot” (Spirit Teachings, 159. old.), kibeszélhetetlen hálára indít minket, hogy volt, Aki Magára vette a büntetést, hogy nekünk békességünk legyen, és elviselte a borzalmas sebeket, hogy mi meggyógyulhassunk.

Ami a „színlelt elfogadást” illeti, ez ismert hazug retorikai fogás, amikor hamis képet fabrikálnak, hogy azután arra jól lecsapva érjék el a kívánt hatást. De a mi Szentírásunk sehol nem ígér üdvösséget annak, aki csak színleli a Krisztusba vetett hitet. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy a képmutató reménysége elvész, és gondot fordít arra, hogy rámutasson, habár bizonnyal egyedül hit által menekülünk meg, de ez a hit nem lehet meg bennünk, ha nem mutatkozik meg tetteink által.

A spiritizmus tendenciája, hogy a pápizmussal keveredjen, és magába szívjon minden más hamis vallást és filozófiát.

Az evangélium helyett ugyanakkor bugyuta meséket találunk arról, hogy a bűnbánó léleknek fények jelentek meg, melyek fokozatosan a kereszt alakját vették föl, a tanító angyalok pedig gyakran kezükben lángoló kereszttel láthatók. Fentebb már utaltunk a Heaven Opened c. pamfletre, ebben a közlések némelyikében itt-ott megjelenik a kereszt, melyhez a szerző a következő megjegyzést fűzi: „Szellemvezetőim szerint az üzenetekben szereplő kereszt az üzenet igazságának és az adott szellem szentségének a jele. Gonosz szellem nem tudja megadni a kereszt jelét.” Ez az utolsó mondat valóban fontos információt tartalmaz, csakhogy nehéz lenne a világtörténelemmel összeegyeztetni.

A kereszt jelképének használata azonban azt jelzi – és sok ilyen jel van –, hogy az új hit a katolicizmussal való összeolvadásra törekszik. Az Olvasó is minden bizonnyal észrevette, hogy a hét szféráról szóló tanítás szinte teljesen azonos a tisztítótűzről szólóval. És mivel a spiritizmus csupán az újjáéledése annak a behatásnak, mely először a pogányságot hozta létre, a pedig pápizmus nem más, mint pogányság megváltozott néven, a kereszténység fátyolával leplezve², valószínűnek tűnik, hogy e két rendszer összeolvadásának hamarosan nem lesz komoly akadálya.

Tovább a PDF-re: Pember_Earths_Earliest_Ages_HU-13c

Világosság a kereszt által (T. Austin-Sparks)

“És a városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége megvilágosítja azt, és annak lámpása a Bárány.” (Jel 21,23)

A világosság nem értelem kérdése; azaz nem jelenti pusztán azt, hogy valakinek nagy mennyiségű ismeret van a fejében. Ez ugyanis nem jelent világosságot. Meglehet, hogy valaki óriási mennyiségű tanítás és igazság birtokában van, de soha nem világít, azaz nincs hatással a sötétségre. Valódi világosság birtokába megtapasztalás útján jutunk, azaz mondhatjuk, ez a tapasztalat gyümölcse, a szenvedés megtapasztalásáé. Isten gyermekeiként hogyan jutottunk annak birtokába, amit az Úrból ismerünk, ami az Úrnak az a valódi ismerete, mely oly értékes a számunkra, mely oly sokat jelent, és amely mások számára e mérték szerint tesz értékessé minket? Szenvedés által történt, azáltal a nehézségek által, melyeken az Úr keresztülvezetett, a kereszt munkája által, melyet az Úr kimunkált bennünk. „Lámpása a Bárány” – a szenvedés vezet ismerethez, világossághoz, a dolgok megértéséhez. Ez az egyetlen út. Ezek az emberek végül abban a nagyszerű és csodálatos kijelentésben részesülhetnek, melybe a Krisztus szenvedéseivel való közösségük révén jutottak el. Ez nagyon igaz. Bizonyos szempontból lehet, hogy nem túl vigasztaló, ugyanakkor igaz; és ennek következtében fel kell tudunk ismerni: az Úr azzal, ahogyan bánik velünk, a szenvedésekkel, amelyeket megenged az életünkben, valójában a tanításunkra törekszik, hogy megismerjük Őt úgy, ahogyan csak ezen a módon lehet megismerni, és ami nekünk és rajtunk keresztül másoknak is rendkívül értékes, különleges ismeretet jelent. Semmilyen más módon nem tanulhatjuk meg ezt. Mindig és csakis a Bárány, a Bárány-alapelv, a szenvedés, az önfeláldozás, az áldozatbemutatás és az önmagunktól való megüresedés útja az, amely az Úr ismeretére elvezet minket. „Annak lámpása a Bárány”; és amiképp a mélyebb halál vezet a teljesebb életre, úgy gyakran a mélyebb sötétség vezethet a teljesebb világosságra.

Az Úr mintha olyan úton vezetne minket, ahol egyre kevésbé vagyunk képesek természetes módon megérteni Őt. Teljesen kiemel és túlvisz minket azokon a természetes képességeinken, melyekkel meg tudnánk magyarázni az Ő útjait. Egyszerűen nem értjük, mit csinál az Úr, vagy miért teszi azt, amit tesz; mégis ez az a mód, mely által nagyon valóságos, mély ismeretet szerzünk Róla. Lehet, hogy szavakkal nem lehet másoknak elmagyarázni, de mi tudjuk – így vagy úgy, de tudjuk, és ez valami hatalmas dolog, a megismerés hatalmas ereje. Világosság a kereszt által.”

(Austin-Sparks, Daily Open Windows, szept. 23.)

Szellemben szegények (Radu Gavriluț)

Elhangzott Nagyváradon, 2022. július 13-án. PDF: 2022-07-13-Radu_Gavrilut_Szellemben_szegenyek

Máté 7,21-29: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: „Uram, Uram!”, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem tettünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor azt mondom nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült. Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, amely összeomlott, és romhalmazzá lett. Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”

Nagyon érdekes ez az igeszakasz, mert ez zárja a hegyi beszédet. Ez a befejező része. Több magyarázatot is hallottam erről a szakaszról, és azt látom, hogy ezt a kősziklára és a homokra épített házról szóló részt sokan nem értik meg. Milyen házról van itt szó? Milyen ház omlott össze?

Ahogy már említettem, amikor valaki a vízbe lép azzal a szándékkal, hogy bemerítkezzen, és utána kijön a vízből, ez azt jelenti, hogy egy utazás veszi kezdetét; rálép egy útra, melynek rögtön az elején ott található a kereszt. És nagyon érdekes, hogy Máté evangéliumának a legelején ezzel a hegyi beszéddel találkozunk, amit ha megértünk, az meg fogja változtatni az életünket. Mit gondoltok, miért van a boldogmondások elején ez az igevers, hogy „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”? Mi inkább egy olyan igeverset tettünk volna ide, ami arról beszél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. De az Úr valami egészen mást tett ide: „Boldogok a szellemben szegények”.

Beszéltem néhányszor különböző helyeken arról, amit az Úr megmutatott nekem az Ő munkájáról; hogy az Úr Jézus is, mikor eljött, megüresítette Magát, rabszolgai formát vett fel, hasonlóvá lett az emberekhez, megalázkodott és engedelmes volt mindhalálig, éspedig a keresztfának haláláig. Ez volt az Ő élete. Ma egy testvér elmondta, hogy rájött, kicsoda ő – hogy milyen szörnyű, milyen visszataszító, milyen utálatos az énje. Örültem ennek. Gondoljátok meg, mikor az Úrhoz jövünk, az Úr belép az életünkbe, ez az én pedig tovább irányítja a lelkünk életét, és nem akarja átadni ezt a helyet. És minden nehéz helyzetet, mindazokat a dolgokat, amelyek bosszantanak, és amelyeket nem szeretünk, az Úr rendezi el, azzal a gondolattal, hogy megfossza a lelkünk feletti uralkodás trónjától ezt az ént. De ha mi nem látjuk ezt, akkor csak a nehéz helyzeteket fogjuk látni, és kérni fogjuk az Urat, hogy szabadítson meg tőlük. És nem fogjuk meglátni, hogy az Úr ezek által valójában gyengíteni akar minket.

És mit jelent valójában hordozni a keresztet? A keresztet hordozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezeket a hadműveleteket, amelyeket a Szent Szellem a körülmények által ellenünk irányít. Nagyon egyszerű: ha rosszat mondanak rólunk, ha megbántják az érzéseinket, ha úgy érezzük, nem tisztelnek, nem értenek meg, ha a becsületünket bemocskolják, és úgy érezzük, meg kell védenünk magunkat, igazolnunk kell magunkat, ezek mind olyan helyzetek, amelyeket az Úr enged meg az életünkben, mert meg akar üresíteni minket saját magunktól. Mi a célja a megüresítésnek? Az, hogy helyet készítsen Krisztus számára. Ha mi telve vagyunk saját magunkkal, Krisztus számára nincs hely! Mert mikor János azt mondja, hogy nekem alább kell szállnom, Neki pedig növekednie kell – tud-e Ő növekedni? Természetesen nem tud. Mert Ő úgy növekszik, hogy egyre több helyet foglal el a mi lényünkből. Adsz Neki helyet? Elfogadod a helyzeteket? Ezt jelenti hordozni a keresztet.

A félreértések nagyon jók. Nem értenek meg minket, rosszat mondanak rólunk, ahogy Pál mondja: „rossz és jó hír által”. Mert mindezekben Istennek egyetlen célja van: hogy meg tudjunk üresedni saját magunktól. Mi nem tudjuk magunkat megüresíteni. De egyvalami lehetséges – amit nagyon sok keresztény nem ért meg –, hogy a Szent Szellem munkájához szükséges a mi beleegyezésünk, a mi együttműködésünk. Ez nagyon fontos.

Tudjátok, mit akar tulajdonképpen mondani a Máté 7. fejezete? Hogy miként válaszolok én erre a munkálatra, amit Ő akar végezni bennünk, hogy a királyság fiaivá tegyen. Mert a királyság fiai Krisztushoz hasonlatosakká kell, hogy legyenek. Az átmeneti időszakban, Dávid idejében, voltak megtűrt emberek: Jóáb, Simei, Abjátár – de mikor eljött a királyság, ott már nem így volt. Ott ezt már nem lehetett. Ezért, most van az az idő, mikor az Úr munkálkodni akar az életünkben, és ez csak Őáltala megvilágosítva lehetséges, mert mi másként nem tudjuk meglátni az Úr kezét a helyzetekben, amelyeken átmegyünk.

Testvérek, ezeknek a helyzeteknek az eredményeképpen leszünk szellemben szegények. A szellemben szegény valójában azt jelenti, hogy az ember nem foglalkozik saját magával. Olyan, aki nem büszke, olyan, aki tud Krisztusra nézni, és elfogadja a bánásmódot, amit a Szent Szellem akar munkálni az életében.

Megjelent egy nagyon érdekes igeszolgálat, Lance Lambertnek egy szolgálata, amit abban az időben mondott el, amikor Angliában élt. A címe: Könnyek a mennyben. A mennyben nem mindörökké lesznek könnyek, mert eljön az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De lesznek könnyek a mennyben. Testvérek, ez az Ő legfontosabb munkája ma. Ha meg akarjuk látni, mit beszél valaki, akkor ezt kell látnunk: „ha valaki jönni akar Énutánam”. Elsősorban nem az Úr iránti buzgóság számít, nem az ambíció, hanem az, hogy tagadja meg magát. „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét naponta és úgy kövessen engem.” Ez a jel.

Mi büszke emberek vagyunk, és tudjátok, mit csinálunk? Másokhoz hasonlítjuk magunkat. Persze, soha nem fogjuk nálunknál érettebbekhez hasonlítani magunkat, hanem nálunknál alacsonyabbakhoz, hogy felemelkedhessünk. De eljön egy nap, mikor a mennyei világosság ránk ragyog, és akkor mi is azt fogjuk mondani mint Jób: „az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom (megutálom – román) magam és bánkódom a porban és hamuban” (Jób 42,5-6). Tehát testvérek, mikor a szemünkkel meglátjuk Őt, mikor Ő kijelentette Magát, és megláttuk a szívünk romlottságát, akkor az eredmény az lesz, hogy „megutálom magam, és bánkódom a porban és hamuban”.

Ez az Ő munkája a mi életünkben; és azt mondja ott: „boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyek királysága”. Ez azt jelenti, hogy nem az, amit mi tudunk tenni, mert mi nem tudunk szellemben szegénnyé lenni – mert mi eredendően büszkék vagyunk. Bárhogy igyekeznénk, hogy elfojtsuk a büszkeséget, az felszínre jön. Mikor én másokat lenézek, ott már előjön a büszkeségem. Ez a munkálat, hogy ide jussunk, ez az, amit Isten Szelleme, Isten kegyelme tud munkálni az életünkben, ha szabad utat talál. Ezért ha valaki megérti ezeket a dolgokat, azt fogja mondani: csakis a kegyelem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs meg a mi részünk: hogy miként válaszolunk arra, amit az Úr munkál az életünkben. A körülmények, amelyeken átmegyünk, felfedik, mi van a mi szívünkben. Napvilágra hozzák azt.

Tehát a Máté 5. fejezete arról szól, amit a kegyelem meg tud valósítani az életünkben. Ezek az igeversek nem azt mondják, hogy boldogok azok, akik szellemben szegények akarnak lenni. Nem mondom, hogy ez nem jó dolog, de itt a hangsúly nem azon van, hogy „tenni”, hanem „lenni”. „Ti vagytok a föld sója.” Sokan magukra néznek, és következtetéseket vonnak le: jaj nekem, mikor jutok én oda! „Világ világossága…” Jaj, jaj, szó sincs róla, lehet mások, de nem én. Testvérek, a kegyelem munkálkodhat az életünkben, hogy eljussunk ide. A Szent Szellem az, aki mindent irányít, elrendez. Ő pontosan tudja, hogy azok az emberek vannak mellettünk, akikre nekünk szükségünk van. És ezek olyanok, hogy nem értékelnek, nem ismernek el minket, mert az Úr akar munkálkodni az életünkben. Az 5. fejezet tehát ezekkel a dolgokkal foglalkozik.

Ha pedig látni akarjátok annak a folyamatát, ahogyan az Úr munkálkodni akar az életünkben, olvassátok el a 6. fejezetet, az ugyanis ezzel foglalkozik; a 7. fejezet pedig azzal, hogy miként válaszolunk mi. Mi a mi felelősségünk? És a példázatban, amelyiket a sziklára épített házról olvastunk, ott a szikla a mennyei királyság igéje. Erről van szó. A homokra épült ház nem arról szól, hogy valaki elveszti az üdvösségét, hanem arra utal, hogy ez a munkálat ezzel kezdődik: „boldogok a szellemben szegények”. Ha nem ilyenek vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy vagyunk valakik, akkor jön az eső, az árvíz, a szelek, és beleütköznek a házunkba, és az összeomlik. Erre utal az, hogy azok az emberek, akik az Ő nevében prófétáltak, csodákat tettek, de nem cselekedték Isten akaratát. Ez szörnyű dolog.

Lesznek könnyek a mennyben, de nem mindörökké, mert eljön az az idő, mikor Ő letöröl minden könnyet. De egy időre lesznek könnyek. Mert itt nem arról beszél, hogy egyeseknek azt fogja mondani, hogy „ti hamis emberek vagytok, mert azt mondtátok, hogy az én nevemben cselekesztek, de ti nem voltatok az én nevemben”. Itt nem erről beszél, hanem hogy az Ő nevében tették, és Isten, aki nem bánja meg az ő ajándékait és az ő elhívását, nem vonta vissza az ajándékait. De ezek az ajándékok nem tesznek alkalmassá a mennyei királyságra.

Lehetnek ajándékaid, de Isten akarata valósul meg az életedben? Elfogadod, mikor nehézségeken mégy keresztül? Látod az Úr kezét? Úgy teszel, mint Madame Guyon, hogy kész lennél kezet csókolni annak, aki bántalmaz téged?

Testvérek, az Úr segítsen, hogy így tudjunk eljárni. Mert ha nem ezt tesszük, és nem lesz együttműködés a részünkről, és nem értjük meg a felelősségünket, eljön az idő, mikor könnyek lesznek a mennyben. Mi felelősek vagyunk, mint egy szülő, aki neveli a gyermekét, és várja, hogy a gyermek felelősséget tudjon vállalni. Az Úr azt mondta egyesekről – és nagyon szép szavai voltak egyes szentekről az Ószövetségből is, és értékelte őket: „kedves férfiú”, ahogy Dánielnek mondta.

Örültem annak amit a testvérnő az imént mondott. Nagyváradon született, és tizenhét évesen ment el Magyarországra a családjával. A nagymamájától hallotta az igét. És valószínű, hogy ő élte azt, amit neki az igéből, az evangéliumról mondott, és ezt a magot hintette az unokája szívébe. Amikor pedig a testvérnő felnőtt, és az Úr felé fordult, több helyen is járt, és nem találta meg azt, ami a szívében volt. Nem volt megelégedett, és keresett mindenhol ő és a férje. És úgy van, ahogy ő mondta: „gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet”.

Testvérek, én meg vagyok győződve, hogy most nagyon világosan tudhatjuk, kik azok a testvérek, akik a világ különböző részein keresik az Urat. A világ előtt rejtve vannak, a világ nem értékeli őket. A világ nem érti a hegyi beszédet. Nem érti, mit jelent hasonlóvá lenni Krisztushoz. De nem lehetünk hasonlóvá Krisztushoz, ha először nem vagyunk megüresítve saját magunktól, és nem adtuk át magunkat az Úrnak, mint az ószövetségi rabszolga, önként és szeretetből. Nem lehet másként. Ezért adjunk hálát az Úrnak az ő kimondhatatlan nagy kegyelméért, amelyben részünk van! Tudjunk világosságot kérni az Úrtól, hogy lássunk, és kijelentést, hogy megláthassuk az Ő kezét, amikor foglalkozik velünk. Nincs ennél nagyobb munkálat, hogy Vele együtt örülhessünk az eljövendő királyságban. Nem kell nekünk erőlködnünk, hogy mi magunktól tegyünk dolgokat, csak világosságot kell kérnünk az Úrtól, hogy lássuk az Úr kezét, hogyan foglalkozik velünk. És meg fogjuk látni, milyen irgalmas Ő.

Imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Valószínű, hogy a bemerítkezésnél lesznek vendégek, akik eljönnek, és nagyon fontos, hogy halljanak olyan igét, ami megragad a szívükben. Ne gondoljunk valami nagy kijelentésre, hanem valamire, amit az Úr munkált az életünkben. Mikor a testvérnő említett különböző személyeket, ezek valóban különleges emberek. És velem is az történt, hogy 1990 után nagyon sok mindenkivel találkoztam, akik komolyak voltak. De a szívemben mindig az volt, hogy nem ez az, amit keresek. Egyszer olvastam egy kis füzetet Austin-Sparkstól [Jézus Krisztus iskolája, magyarul megjelent az Evangéliumi Kiadónál], amelyben volt egy postacím. És írtam annak a kiadónak, hogy nem füzeteket kérek, hanem szeretnék olyan emberekkel találkozni, akik így élnek, ahogy ebben a füzetben olvastam. És így kerültem kapcsolatba John Saundersszel, Kit Mayszel és másokkal. És mindezekben a dolgokban láttam az Úr kezét.

Testvérek, nem elég, hogy megtérünk az Úrhoz, és itt megrekedünk, tovább kell lássunk! Van egy út, van valami, amit az Úr akar munkálni az életünkben, és annak a munkálatnak kell, hogy legyen egy befejezése. És a befejezése ennek a munkálatnak bennünk az lesz, hogy hasonlóvá leszünk az Ő Fia ábrázatához. Ne elégedjünk meg kevesebbel! Ne elégedjünk meg azzal, ami ennél kevesebb! Ne elégedjünk meg olyan igehirdetésekkel, amelyek nem szólnak arról, hogy az ént félre kell tenni. A keresztnek kell munkálkodnia! És azok, akik látják a saját szívük romlottságát, és meglátják, kik ők – nem pedig azt, hogy milyenek mások. Ne elégedjünk meg kevesebbel.

Az Úr helyezze ezt a szent elégedetlenséget mindnyájunk szívébe, és helyezze a szívünkbe a vágyat Őutána – hiszen végső soron mit jelent az, hogy keressük először Isten országát és az Ő igazságát? Lehet, hogy nagyon sokan olvassák ezt az igét. Azt jelenti, hogy hasonlóvá legyünk az Ő Fia ábrázatához. De miként valósulhat ez meg? Elsősorban ez a kereszt munkája, hogy eltávolítsa a mi ádámi életünket. És hogyan igyekezhetünk erre? Hát úgy, hogy imádkozzunk, hogy megláthassuk az Úr kezét a helyzetekben. Ne álljak ellene, és tudjam elfogadni, mikor Ő munkálkodik az életemben.

Testvérek, adjunk hálát az Úrnak a mai napért, és imádkozzunk a vasárnapi alkalomért is. Lesznek, akik hallgatják, és imádkozzunk, hogy az élő ige behatoljon a szívükbe, és a mennyei világosság megérintse őket. Hogy ne elégedjenek meg kevesebbel. Csak az Úr tudja ezt munkálni az életünkben.

Mennyei Atyánk, köszönjük mindazt, amit Te munkálsz. Köszönjük, hogy Te azt szeretnéd, hogy ne csak kezdet, hanem befejezés is legyen az életünkben. Urunk, ha magunkra nézünk, nagyon kiábrándultak leszünk: hogyan fog ez megvalósulni? De ha Rád tekintünk bizalommal, Urunk, szükségünk van, hogy megnyisd a szemünket, hogy láthassunk Téged, hogy ne embereket, helyzeteket lássunk, ne legyünk kiábrándultak, hanem Téged lássunk, hogy Te akarsz munkálkodni. És el tudjuk fogadni örömmel a keresztnek ezt a munkáját. Urunk, Rád van szükségünk. Nagy szükségünk van Rád. Légy irgalmas hozzánk! Ne hagyd, hogy valahogyan elszunnyadva éljünk, és ne lássuk a dolgok hátterében a Te örökkévaló tervedet. Urunk, vágyunk erre! És ne azt halljuk, hogy gonosztevők voltunk, hanem azt szeretnénk hallani: „jól van, jó és hű szolgám”. Uram, köszönöm, hogy munkálkodsz. Munkálkodj Te, nem csak azokban, akik itt jelen vagyunk, hanem munkálkodj Te, Uram, hogy akik különböző helyeken megtértek Tehozzád, minél többen legyenek, akikben vágy ébred, éhség és szomjúság Teirántad. Köszönjük, hogy meghallgatsz. Az Úr Jézus nevében kérünk. Ámen.

 

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

„Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

„Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

Az Úr karja – A kereszt (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt
Részlet:

“Figyeljük meg az 52:13-at: „Szolgám (…) felemelkedik és felmagasztaltatik, és naggyá lesz igen.” Ez volt rögtön a kezdetben; hamarosan visszatérünk ehhez. A fejezet legvégén pedig: „magot lát (…), lelke szenvedése folytán látni fog (…)”. Hatalomban: „igen naggyá lesz”; utódaiban: „magot” – más szóval, gyülekezetét. Igazolva és felmagasztalva; felmagasztalva és igazolva, mégpedig a kereszt által.

Ez pedig, drága barátaim, nagyon közel hozza a dolgokat hozzánk, ugyanis az egész legelőször is azt teszi próbára, hogy mennyire fontos számunkra Krisztus felmagasztalása és Krisztus igazolása. Tudniillik, ezt a kérdést veti föl ez az egész. Mennyire fontos számunkra valójában az (tegyük föl magunknak egyen-egyenként ezt a kérdést), hogy az Úr Jézus fölmagasztaltassék és igazoltassék? Szemernyi kétségem sincs, hogy ha egyenként odamennék hozzátok, és megkérdeznélek benneteket, vagy ha arra kérnélek, hogy közösségileg is mondjatok valamit ebben a kérdésben, azt felelnétek: „Én nagyon fontosnak tartom, hogy az Úr Jézus föl legyen magasztalva! Nincs semmi más, amire ennél jobban vágynék, és amiért szívesebben munkálkodnék, mint, hogy az Úr Jézus legyen fölmagasztalva és igazolva. Hogy Ő igazolást nyerjen; mi lehet ennél nagyobb, amiért élhetnénk, amiért munkálkodhatnánk, mint ez?” Ezt felelnétek, szemernyi kétségem sincs efelől, ha föltenném ezt a kérdést. De tudjátok, barátaim, hogy mi bizonyítja, és mi méri meg, mennyire fontos számotokra ez? Hogy mennyire vagytok készek elfogadni a keresztet. Nincs más út az Úr Jézus fölmagasztalásához és igazolásához, mint a kereszt útja. Hogy igazán fontos-e, és mennyire fontos számunkra, azzal bizonyítjuk, hogy milyen mértékben vagyunk készek elfogadni a keresztnek ezt a munkáját bennünk, hogy kezeljen minden olyan helyzetet, amely méltatlan az Úrhoz.

Ó, olyan könnyen beszélünk, prédikálunk arról, hogy az Úr Jézus fölmagasztaltatott, hogy az Atya Isten jobbjára ült, hogy megdicsőült – igen, nagyon csodálatos erről beszélni. És természetesen nagyszerű dolog az Ő gyülekezete, Krisztus gyülekezete, igen, Isten nagy mesterműve, a gyülekezet, mely a Krisztus teste – erről is szeretünk beszélni. De a próbája, hogy mindez valóban, valóban megragadta-e a belső életünket, az, hogy mennyire hagyjuk a keresztet munkálkodni bennünk, mert ezek dolgok nem valósulhatnak meg, nem lehetséges a megvalósításuk – az Ő felmagasztalása és az Ő gyülekezete – csakis a kereszt munkája által a hívőkben. Azt mondom, hogy ez a próba azonnal előttünk terem, és nagyon megvizsgál. A dolog ide lyukad ki, ahogy előre haladunk, előbb vagy utóbb ide lyukad ki.

Az egész nyelvezetünket, az egész beszédünket és mindent, ami ezzel kapcsolatos, próba elé fogja állítani a következő: „Igen, de kész vagy-e megengedni, hogy a kereszt munkálkodjon benned ebben a bizonyos esetben, és abban a konkrét személyes kapcsolatban, ebben a téged érintő kérdésben, és ebben a hozzátartozóidat, ismerőseidet illető dologban? Kész vagy megengedni, hogy a kereszt foglalkozzon ezzel?” Az erre adott válasz pontosan meg fogja mutatni, hogy végül is valóban érdekel-e minket, hogy Krisztus föl legyen magasztalva és igazolást nyerjen. Hogy ezzel a két dologgal mennyire törődünk, az a kereszt megbecsülésében és a kereszthez való hozzáállásunkban fog megmutatkozni.

Ha azt mondjuk: „Ó, már annyit hallottunk erről a keresztről; ez az az egysíkú dolog…” – tudjátok, ha képesek vagyunk efféle hozzáállást tanúsítani, hogy bármilyen módon, de lekicsinyeljük a keresztet, vagy a keresztet bármiféleképpen kisebbítjük annál, minthogy Isten azt elkészítette; ha a hozzáállásunk alábecsüli a kereszt jelentőségét, ha elfogadjuk az ilyen egyéb érvek bármelyikét, az azt bizonyítja, hogy még nem ragadott meg minket belsőleg az Úr Jézus felmagasztalására való vágy.

Az Úr soha nem lett volna fölmagasztalva, ha nincs az Ő keresztje. Ezt ne feledjük. „Ezért…”, ezért, vagy amiért „engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. Soha nem lett volna fölmagasztalva; és soha nincs is fölmagasztalva, elvieket tekintve, csak olyan mértékben, amilyenben a kereszt munkálkodása az Ő népében végbemegy. Nos, persze, ez megint nagyon egyszerű, nagyon világos, nem igaz? Ha a kereszt nem foglalkozott a dolgokkal bennünk, akkor az Úr Jézus nem dicsőül meg az életünkben.

Ami pedig az Ő gyülekezetét illeti – a gyülekezet soha nem lett volna, ha nincs a kereszt, és soha nem is létezhet, ha nincs a kereszt. Kezdete, fennállása, növekedése és beteljesedése mindig a kereszt törvénye által van; a gyülekezet minden apró gyarapodása szellemileg és létszámban is a kereszt által történik. Nincs más út. Ez tehát nagy megmérettetést és próbát jelent a számunkra.

Isten Szelleme pedig itt ismét megmutatja, hogy Isten útjai és eszközei mindig pozitívak és nem negatívak. Szeretném ezt nyomatékosítani; és szeretném, ha gondolatban jól aláhúznátok. Isten útjai mindig építők és nem rombolók; Isten útjai mindig tervszerűek, és nem öncélúak. És ha Isten mindent magába foglaló módszere, Isten mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módszere és eszköze a kereszt, akkor értsétek meg most, egyszer és mindenkorra, hogy Isten a kereszt által egy célért munkálkodik – egy hatalmas célért. A keresztnek soha nem az a rendeltetése, hogy pusztítással végződjön. Soha nem arra szolgál, hogy negatív véget érjen el. Isten valami hatalmas dologért munkálkodik, és a keresztet ezen a pozitív módon használja; ezen a pozitív módon!”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Austin-Sparks_Az_Ur_karja-A_kereszt

A fiúvá fogadás reménysége (Radu Gavriluţ)

PDF: 2021-02-10-radu_gavrilut_a_fiuva_fogadas_remenysegeLetölt

Elhangzott Nagyváradon, 2021. február 10-én

Van egy könyvünk előkészületben, a címe: A kereszt példázatai, és egy helyen a Róma 6,6-ot említi: „Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek”. Az angol változatban azt mondja, hogy „megsemmisüljön a bűn teste”. Ez a fordítás nem nagyon jó. Mert ezt a testet, amely végrehajtja a lelkünk felett álló énünk parancsait, meg kell fosztani az erejétől. Nem kell elpusztítani. Tehát nekünk nem kell megsemmisülnünk, ahogy a testvérnő mondta. Mert meg kell tanulnunk a kereszt leckéjét, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk tekintettel az énünkre. Tulajdonképpen ezt jelenti megtagadni magunkat.

Tehát az első dolog, ami nem is olyan egyszerű, hogy azt megtanuljuk, ne foglalkozzunk az énünkkel, ne részesítsük különleges figyelemben. Ugyanis az úgy van, mint a konkoly példázatában, ahol azt mondja: ne szedjétek ki a konkolyt, nehogy vele együtt a búzát is kiszaggassátok. Tehát, annyira össze van fonódva egyik a másikkal, hogy az ember nem könnyen veszi észre, hogy a haragja hátterében tulajdonképpen az énje van. Ki tudja ezt meglátni, hogy az elkeseredés, az idegek hátterében az énem van, akit meg kell tagadnom?

Ezek tehát nem csak odavetett szavak, hogy tudjuk kívülről ezeket az igeverseket: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát”. Ha például látom, hogy az érzelmeimet az énem felügyeli, akkor nem az a megoldás, hogy elnyomom az érzelmeimet. Mert az érzelmek jók – a kérdés az, hogy ki használja őket? Ki használja az érzelmeimet? Az énem, vagy az Úr? Nem kell tehát elnyomnom az érzelmeimet, mert nem ez a megoldás. Mert ha nem lennének érzelmeink, olyanok lennénk, mint a körösrévi sziklák. Az Úrnak kell használnia az érzelmeinket! Amikor tehát meglátom azt, hogy valójában az énem uralja az érzelmeimet, akkor meg kell tagadnom magam. Amikor pedig megtagadom magamat, utána azt mondja az Ige: „vegye fel az ő keresztjét minden nap”. Amikor minden nap felveszem a keresztet, azzal tulajdonképpen azt mondom: „Uram, foglalkozz Te a Te akaratod szerint ezzel a zsarnokkal, aki felügyeli az érzelmeimet!” Akkor Isten elkezd foglalkozni vele. És így fogjuk tudni végül követni az Urat. Nagyon sok keresztény reménytelen és elkeseredett, mert nem ismeri az utat. Az út biztos, de az igaz ember hit által él, ha azonban meghátrálunk, és magunkra tekintünk, akkor elbátortalanodunk. Ez az egyik dolog.

A másik: a Zsoltárokban sokszor szerepel ez a kifejezés: „bízzál (reménykedj) az Úrban!”. De egyes fordítások azt mondják: „várjad az Urat!”. Mit jelent tulajdonképpen az Úrban bízni? Ugyanazt, mint hinni az Úrban? Nem ugyanazt! 1Thesszalonika 1,2-4: „Hálát adunk Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk előtt hitetek munkáját, szeretetetek fáradozását és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységetek állhatatosságát.” Itt más szóval a „reménység béketűréséről” beszél.

A hit munkájáról beszélni nem bonyolult. Mert a hitnek köszönhetően vagyunk itt ma, és a hitnek köszönhetően örülhetünk az Úrban, mert az igaz hit által él. Nem nehéz a szeretet fáradozásáról sem beszélni, mert a szeretetnek kell képeznie minden cselekedetünk alapját. „Szeretsz engem?”, kérdezi az Úr Pétertől. „Legeltesd az én juhaimat!” Tehát ennek a munkának – a juhok legeltetésének – az alapja az Úr szeretete az Ő juhai iránt. A juhok az Úr juhai, senki másé. Az Úr nagyon szereti az Ő juhait. De testvérek, mire vonatkozik ez az ige: „a reménység béketűrése”?

2Thesszalonika 1,2-4: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek értetek, testvéreim, amint méltó is, mivelhogy felettébb megnövekedett a ti hitetek, és mindnyájatokban bővölködik az egymás iránti szeretet. Annyira, hogy mi magunk dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben, állhatatosságotokkal és hitetekkel, minden üldöztetésetek és szorongattatásotok között, amelyet elviseltek.”

Tehát a második levélben eltűnt a reménység. Miért tűnt el a reménység? Mert a második fejezet első verse ezt mondja: „Testvéreim, kérünk titeket a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére (parúsziájára) és a hozzá való gyülekezésünkre nézve, hogy ne rendüljetek meg egyhamar meggyőződésetekben, és ne rémítsen meg titeket semmilyen szellem, beszéd vagy nekünk tulajdonított levél, mintha már itt volna az Úr napja.”

„Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Valamikor John Saundersnek volt egy igehirdetése: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Sok helyen voltunk akkor az országban, és ő mindenhol erről beszélt, kisebb változtatásokkal.¹ És egyesek nem tudták ezt az üzenetet elfogadni, mert mi azt szeretnénk, ha ez az igevers így hangzana: „Krisztus bennünk a dicsőség bizonyossága”. De nem így van. Ez az igevers így szól: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kolossé 1,27).

Róma 8,18-24: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely majd megjelenik nekünk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá van vetve, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette abban a reményben, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a romlandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem mi is, a Szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúvá fogadtatást, testünk megváltását. Mert ebben a reménységben tartatunk meg”.

Mit jelent tulajdonképpen a fiúvá fogadás? Mi Isten gyermekei vagyunk. De ha valaki Isten gyermeke, akkor ez a szó, hogy örökbefogadás, ahogy a román fordításban van, értelmetlen. Mert ha fiak vagyunk, ha az Ő gyermekei vagyunk, miért kell örökbefogadni minket, ha abból indulunk ki, ahogyan ma használják ezt a szót? De ennek a szónak van egy jelentése, a román nyelvben is, ahol azt írja: „nemcsak a teremtett világ, hanem mi is, akik a Szellem zsengéjének birtokosai vagyunk, fohászkodunk magunkban, és várjuk azt a pillanatot, amikor ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ebben a reménységben tartatunk meg.” Az izraelitáknál az volt a szokás, hogy míg a gyermek kiskorú volt, együtt nevelkedett a szolgák gyermekeivel. Bár ő volt az örökös, nem volt semmi különbség, ott volt velük. De jött egy nap, amikor egy ünnepség keretében a fiú másik pozícióba lett helyezve. Fiú lett, és felelősséget kapott. Már nem játszott együtt a szolgák gyermekeivel. Fiú volt. Erre vonatkozik ez: „várjuk a fiúságot”. És tovább azt mondja az Ige: „Mert ebben a reménységben tartatunk meg”. Mi a mi reménységünk? Az, hogy ebbe a fiúi pozícióba leszünk helyezve. Ha nekünk más reménységünk van, vagy más gondolatunk van, azok nem jók.

Nézzétek mit mond itt tovább, a 24-25. vers: „a meglátott reménység pedig nem reménység, mert amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, állhatatossággal (türelemmel) várjuk.” Ezért testvérek, az Úr mindenféle helyzeteken visz minket keresztül, mert ki akarja munkálni az életünkben a türelmet. Nem válaszol azonnal, nem oldja meg a problémákat, hanem ott hagy, hogy várakozzunk. Mi imádkozunk, és azt várjuk, hogy tágas térre jussunk, hogy megoldódjanak a problémáink, de az Úr mást munkál: „ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, türelemmel várjuk.” Testvérek, azok a dolgok, amelyek nincsenek megoldva, Isten kegyelmét jelentik.

26. vers: „Ugyanígy a Szellem is segít(ségére siet) a mi gyengeségünknek, mert amit imában kérünk, ahogyan tennünk kell, nem tudjuk, hanem maga a Szellem jár közben érettünk szavakba nem önthető (kimondhatatlan) sóhajtozásokkal”. Sok kereszténynek nincs meg ez a reménysége, mert nem szokták meg ezt. Örülnek, hogy az Úréi, örülnek, hogy az Úr gyermekei, és ez nagyon nagy dolog. De a reménység állhatatossága, a reménység türelmes várása, hogy türelemmel tudjunk várakozni arra, amit nem látunk, hogy lesz egy nap, amikor megvalósul – ahogy volt például az Ószövetségben az elsőszülöttségi jog, amely a fiúsághoz hasonló fogalom. Nagy hatással volt rám az, ahogyan Júda megkapta az elsőszülöttségi jogot, és hogy az üdvösség Júdából származik. Megérintett az ő hozzáállása, hogy miként jutott ő ide, és milyen hatással volt Jákóbra, mikor hallotta Júda szavait.

A reménység béketűrése. Ebben a reménységben tartatunk meg. Tehát ez az a jó reménység, amit valaki kérdezett a 2Thesszalonika 2,16-ból.

Egy testvér kérdezett a 17. verssel kapcsolatban, ahol egyértelműen meg van különböztetve a fiú és a gyermek. Róma 8,14-19: „Mert akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptátok szolgaság szellemét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Szellemét kaptátok [tehát ez a fiúság szelleme a fiúi pozícióra utal, ami valójában az érettséget jelenti], aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Tehát Isten fiai azok lesznek, akikben ez a munkálat végbemegy. A természet várja azt a pillanatot, mikor megjelennek Isten fiai. Nem Isten gyermekei, hanem Isten fiai.

Róma 5,1-2: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, Aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk; és dicsekedünk [román: örvendezünk] az Isten dicsőségének reménységében.” Mi gyermekek vagyunk, hit által megigazulva, és ezért jöhetünk Isten színe elé, mert hit által megigazultunk. Nem magunkra tekintünk, hanem az Úrra nézünk, és örvendezünk az Isten dicsőségének reménységében, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez erre utal.

3. vers: „de nem csupán ezzel, hanem dicsekszünk nyomorúságokban is, tudva, hogy a nyomorúság állhatatosságot (türelmet, béketűrést) munkál.” Testvérek, nincs béketűrés nyomorúság nélkül. A türelem nem a Biblia tanulmányozása nyomán jön létre. „A nyomorúság béketűrést munkál.”

4-5. vers: „a béketűrés kipróbáltságot (tapasztalatot), a kipróbáltság pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg [román: nem csal meg], mert az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott Szent Szellem által.”

Ez a reménység, amit a tapasztalat hoz, nem csal meg. Türelemmel várva minden nap, mert minden nap fontos – várjuk türelemmel, hogy az Úr munkálkodjon. És minden dologban, amin átmegyünk, Ő tanít valamit. Tudjátok, mi jellemzi azt az embert, akinek nincs türelme? Hamar meg akar szabadulni a problémáktól. Ezért írja az 1Thesszalonika 1-ben: „a reménység béketűrése”.

1Magyar tolmácsolással meghallgatható: 1. rész – https://www.youtube.com/watch?v=jIuhJBvFgoc 2. rész – https://www.youtube.com/watch?v=ICnaAlTL8Sc 3. rész – https://www.youtube.com/watch?v=DWBlM8NxYPs 4. rész – https://www.youtube.com/watch?v=7DT1aulHAIw

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben?

Radu Gavrilut kézdivásárhelyi igeszolgálata, magyar tolmácsolással.

Egyenest a cél felé

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben, amitől alkalmassá válunk az Úr szolgálatára és a királyságra?

Elhangzott: Kézdivásárhely, 2020. 11.15.

Kenyértörés:

1Kor 10,15-17. és Zsid 9,12. (Szabó Tibor)

Luk 22, 13-20. (Radu Gavriluț)

View original post

„A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni? (T. Austin-Sparks)

https://www.austin-sparks.net/english/books/006084.html
PDF: “A szeretet épít” – Mit jelent szelleminek lenni?

Olvassuk: 2Korinthus 6,11-13; 1Korinthus 4,14-15; 2,15; 3,1; 12,1; 2Korinthus 5,13-18

Általánosan ismert és elfogadott, hogy a korinthusiakhoz írt két levél fő témája, hogy mit jelent szelleminek lenni. Az imént olvasott szakaszokból ez világosan kiderül, ha pedig röviden elgondolkodunk ezen a két levélen, magunk is észrevehetjük, hogy ez valóban így van.

Az apostol első levelét azzal kezdi, hogy utal arra, milyen bőségesen el vannak látva a korinthusiak szellemi áldásokkal, és hogy semmilyen szellemi ajándéknak nincsenek híján. Mivel a korinthusiak ennyire bővelkedtek a szellemi ajándékokban, és mert olyan gyülekezet voltak, ahol ezek a szellemi ajándékok ilyen nagy teret kaptak, ezért magukat nagyon szellemi embereknek tartották. Elég kiábrándító, amikor az apostol oly hamar így szól: „Nem tudtam úgy beszélni veletek, mint szellemiekkel, hanem mint hústestiekkel, mint kisdedekkel” – holott nem voltak híján egy szellemi ajándéknak sem – ez pedig egyértelművé teszi, hogy ha valakinek vannak szellemi ajándékai, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető az életben is szellemi embernek bizonyul.

Mit nem jelent szelleminek lenni?

Pál különböző rendű és rangú szellemi ajándékokat említ. Ott van közöttük az ismeret ajándéka, de ehhez meglepő, majdhogynem félelmetes hangsúllyal teszi hozzá, hogy a szellemi ismeret nem feltétlenül a szellemi élet jele. Ez elég meghökkentő, nem igaz? Hiszen ha valakinek van szellemi ismerete, az bizonyosan azt jelzi, hogy az illető szellemi ember! Nem, ez egyáltalán nincs így. Lehet valaki szellemi ember, és lehet szellemi ismerete; de az is lehet, hogy valakinek van szellemi ismerete, de ő maga ugyanakkor nem túl szellemi ember a valódi és észrevehető értelemben. Persze alapvetően igaz, hogy szellemi, de semennyivel sem teljesebb értelemben, mint amennyire egy csecsemő az. Így kezd az apostol a szellemi állapot egész kérdéskörével foglalkozni: először rámutat, mit nem jelent szelleminek lenni – ezzel rögtön megdönt minden téves elképzelést, és hagyja, hogy a téves struktúra nagy robajjal leomoljon. Néha nagyon szükséges és fontos, hogy bármit építettünk, hagyjuk darabokra hullani és leomlani körülöttünk, ha az hamis.

Az a gondolat él bennünk, hogy ha rendelkezünk különböző dolgokkal, amelyek az Úrtól vannak, és amelyek azt jelzik, hogy a Szellem ereje és a Szellem jelenléte ott van az életünkben; ha van világosságunk, és látunk valamilyen igazságot; ha megvan ez vagy az az ajándékunk, akkor mi bizonyosan szellemi emberek vagy szellemi gyülekezet vagyunk. Meglehet, hogy ilyenkor szükséges az egész felépítményt egyetlen csapással romba dönteni. Pontosan ezt teszi itt az apostol. Határozottan megmutatja, hogy mit nem jelent szelleminek lenni.

Utána azonban nekilát, hogy megmutassa, milyen valójában a szellemi ember, és most mi is ezt a pozitív oldalt fogjuk megvizsgálni. Lehetne nagyon komoly és súlyos csapásokat mérni a negatív oldalra, de attól mind szenvednénk, hiszen velünk kapcsolatban is merülhetnek föl jogos kifogások, ezért jobb, ha nem kritizálunk másokat. Mindannyiunknak jócskán felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat. Mindannyiunknak vannak téves elképzeléseink; talán valamilyen téves álláspontot alakítottunk ki bizonyos dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy pont ott, ahol sok világossággal és igazsággal rendelkezünk, és tudunk beszélni az örökkévaló szándék mélyebb dolgairól és így tovább. Azt gondoljuk, hogy ez valamilyen nagyobb mértékű szellemi képességet jelez a részünkről; hogy eljutottunk valahova szellemi értelemben; hogy valahol vagyunk, ahol mások nincsenek – pedig lehet, hogy ez teljesen téves gondolat, és az egész épületünk hamis.

Lehet, hogy az Úr megrendíti támasztékaink alapjait, és hagyja, hogy az építményünk teljesen leomoljon körülöttünk, úgy, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, az után a sok tanítás után, amit magunkévá tettünk, és a sok ismeret után, amellyel rendelkezünk. Bizony, megment minket hűséggel az Úr minden tévelygéstől.

Mit jelent szelleminek lenni?

Az Úr azonban nem csak ilyen romboló, negatív módon bánik velünk, és ha az apostol hangot is ad ennek az oldalnak ezekben a levelekben, még inkább gazdagon és kimerítően foglalkozik az építővel és a pozitívval. Teljesen egyértelművé teszi mindenki számára, akinek csak van szeme a látásra és valóban kereső szíve van, hogy mi jelenti azt, ha valaki valóban szellemi. Ha nem ez vagy az a dolog, akkor mi? Az apostol egyetlen szóban foglalja össze: a szeretet. „Ha angyalok és emberek nyelvén szólok is… ha prófétálás ajándéka is megvan… de szeretet nincs bennem…”. Habár megvan mind az ismeretem és mind az ajándékok, a szellemi ajándékok, melyeket úgy tekintek, hogy azok tesznek szellemivé engem, az egész lehet, hogy valójában semmi. Lehet, hogy semmi vagyok, és így semminek sincs haszna, amit teszek.

Krisztus szeretete nyilvánul meg Pálon keresztül

Pál bizonyosan nem azt mondja, hogy választani kell az ajándékok és a szeretet között; csak legyen bennünk szeretet, az ajándékok pedig nem számítanak. Hanem azt mondja, előfordulhat, hogy vannak ajándékaink, ugyanakkor nincsen semmilyen valóságos szellemi mérték az életünkben. Van ugyanis valami több, akár vannak ajándékok, akár nincsenek. És ez az a valami, ami számít. Ebből a két levélből az derül ki tehát, hogy a szellemi ember jele a szeretet. Amikor Pál arról beszél, mit jelent szelleminek lenni, az egészet a szeretettel köti össze; és ezt szem előtt tartva, így olvasván ezeket a leveleket, rám nagyon erős benyomást tesz, ahogyan Pál ezt az igazságot a saját életén keresztül bemutatja.

Amennyiben a szeretet jelenti, hogy valaki szellemi, és ha valaki szellemi, akkor ott szeretet van, akkor semmi kétség afelől, hogy Pál személyében szellemi emberrel találkozunk. Sehol máshol nem sugároz úgy Pálból a szeretet, mint ezekben a levelekben. Az ember teljesen lenyűgözve csodálja, milyen szeretettel volt Pál ezek iránt a korinthusiak iránt. Észrevehetjük, hogy ismételten úgy szólítja őket, mint gyermekeit: „gyermekeim”, „úgy szólok hozzátok, mint gyermekeimhez”; „Mert ha tízezer nevelőtök volna is a Felkentben, még sincs sok atyátok, mert a Felkent Jézusban az örömüzeneten át én nemzettelek titeket.” (1Kor 4,15 – Csia).

Ahogy végigmegyünk ezen a két levélen, látjuk, milyen nagy helyet foglal el benne a szeretet. Jól ismerjük a klasszikus 1Korinthus 13-at. Majd a második levél első hat fejezete, és ez a csodálatos ige: „Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak (…) Viszonzásul pedig, mint gyermekeimhez szólok, tárjátok ki ti is a szíveteket” (2Kor 6,11.13).

Pálnak ez a szeretete ellentétben áll azzal, ahogyan ők Pálhoz viszonyultak. Sok pártra voltak szakadva, amelyekben Pálnak csak nagyon kis hely jutott, ha jutott egyáltalán. Ilyeneket mondtak: „Mi Péteré vagyunk, mi Apollósé!”. Néhányan Pálé voltak, de a többségük nem. Nem volt hely bennük az ő számára, holott ő nemzette őket az evangélium által, neki köszönhették a szellemi életüket Krisztusban. Nagyon jól ismerjük az utalásokat ezekben a levelekben, hogy miket mondtak róla, kritizálták a külső megjelenését, a módszereit, azt, hogy mit hogyan csinál; megítélték, félreértették. Megbízhatatlannak tartották. Mivel azt mondta, hogy elmegy hozzájuk, és nem ment el; nem érkezett meg akkor, amikorra mondta, így szóltak: „Pálra nem lehet számítani, megbízhatatlan, nála az „igen” az „nem”, nem lehetünk biztosak felőle!”

Nem mondhatjuk, hogy mindez természetes szeretetre indítaná az embert irántuk, Pál azonban azt írja: „ha ti kevésbé szerettek is engem, én felettébb szeretlek benneteket”. A levelek az apostol csodálatos szeretetével vannak tele, és ha meggondoljuk, ez az egyetlen, ami helyes ebben a helyzetben. Az ember vagy teljesen befejezi velük, feladja, mossa kezeit, és máshol próbálkozik tovább, vagy olyan szeretet lesz benne, mely fölébe emelkedik ennek az egésznek; mely meghaladja, felülmúlja ezt; olyan szeretet, mely nagyobb ennél a szeretetlenségnél, és főleg annál a szeretetlenségnél, ami a szellemi állapotról vallott felfogásukban rejlik a maguk hústestiségével együtt. Ezt nagyon nehéz elviselni. Ha azok az emberek alázatban maguk is tévelygőnek, gyengének, tökéletlennek tartották volna magukat, és a szelídség szellemével fordultak volna Pálhoz, akkor könnyen lehetett volna boldogulni velük. De amikor taszító és durva hústestiségükkel együtt azt gondolják magukról, hogy nagyon szellemi emberek, akkor az igen nehéz. Ahhoz olyan kegyelemre van szükség, mely több annál, mint amire test és vér képes; ez a kegyelem pedig ebből a szeretetből fakad.

Csak egy megoldás létezik ilyenkor, ez pedig nem más, mint ez a fajta szeretet. Az egész építményt le kell rombolni, földdel tenni egyenlővé, különben ezzel a nem sok jót ígérő anyaggal kellene építkezni, minden velejárójával együtt. Építeni kell, de ha a nehézségek egyikét éppen a szellemi ismerettel kapcsolatos hozzáállásuk jelenti, akkor nem lehet szellemi ismerettel, vagy még több szellemi ismerettel őket építeni. Ha az juttatta őket zsákutcába, hogy hústesti módon álltak hozzá a szellemi dolgokhoz, akkor nincs értelme ezeket, az ajándékokat és a többit úgy hangsúlyozni, hogy ezek a későbbiekben számítani fognak. Így csak még többet építenénk ebből a tévedésből.

„De a szeretet épít”

Az egyetlen, ami valóban épít, a szeretet. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít” (1Kor 8,1). Tehát vagy egyáltalán nem lesz építés, mert a hamis építménynek le kell omlania – tudjátok, mit mond ebben a levelében Pál, hogy ki mit épített, tűz fogja megpróbálni: „Alapot vetettem (…), vigyázzon mindenki azonban, hogyan épít rá (…); mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz (…), a tűz fogja megpróbálni” (1Kor 3,10-15) – tehát a hamis építmény előbb vagy utóbb vagy le fog omlani, vagy pedig igaz építmény lesz. Ha valódi épület akar lenni, akkor csak egyetlen dolog van, ami igazán épít, és ez a szeretet. Az egyetlen alkotóelem, amely valóban épít, a szeretet. Lehetnek, és vannak is ajándékok, és ezek fontosak lehetnek, de önmagukban nem fognak építeni.

Az apostol rá akar mutatni, hogy az ajándékok azért adattak, hogy azokkal építés, felépülés történjen, de öncélúakká váltak, önmagukban lévő dolgokká, és így nem végzik el azt, amire Isten adta őket, az egymás felépítését. Miért? Mert ilyen természeti és hústesti módon álltak ezekhez, hogy bizonyíthassák velük, hogy ők „különlegesen megáldott” emberek.

Bocsássatok meg, hogy így megvizsgálom ezeket, de látjátok, ahogyan haladunk előre, és egyre többet ismerünk meg a megpróbáltatás tüzeiből, egyre inkább elveszítjük az érdeklődésünket minden iránt, aminek nincsen azonnali gyakorlati értéke. Lehet, hogy ez az öregedés velejárója? Az ember rájön, hogy már nincs túl sok hátra, és jobban teszi, ha elkezdi felfogni, hogy minden számít; nincs hely és nincs idő a díszekre. Minden dolog legyen hasznos, mindennek legyen közvetlen, gyakorlati értéke; nincs többé türelmünk puszta szavakra, nem érdekelnek már a nagyívű, öncélú gondolatok. Rögtön meg vagyunk rostálva, és egyedül az érdekel bennünket, hogy mi az, ami éppen történik? Mi lesz elvégezve? Meddig jutunk el? Mennyi a valósága, mennyi a szellemi és gyakorlati értéke a dolgoknak? Nem az érdekel, hogy mennyire nagyszerűek a beszédek és milyen csodálatosak az elgondolások, hanem az, ami éppen történik, ami az igazi értéke a dolgoknak. És pontosan erről van szó. Ezekben a napokban, melyeket most is élünk, egyedül a valódi, szilárd épület számít, mely ki fogja állni a tűz próbáját; mely lényegét tekintve valóban szellemi; nem valami nagyszerű eszme vagy gondolati rendszer, hanem az a szilárd és stabil épület, mely nem fog megsemmisülni és füstként elszállni, amikor elérkezik a tűzpróba napja.

Mintha most is ilyen napokban élnénk, amikor a munkánkat tűz próbálja meg, és a valódi értéke mindannak, ami eddig történt, amit eddig mondtunk, amit képviseltünk, világosságra kerül. Akkor ennek a kérdésnek nagyon is valóságos értelme van: Mi épít? Pál pedig azt mondja, hogy a szeretet épít, sőt, a szeretet az egyetlen, ami valójában épít, és nincs semmi remény az építésre, hacsak nincs szeretet. Akár fel is adhatjuk az egészet, hiszen csak valami hamis, téves, mű dolgot fogunk létrehozni, ami nem fog megállni, és nem fog működni, ha nincsen szeretet.

Egy ilyen helyzetben, ilyen emberekkel, mint amilyenek a korinthusiak is voltak, akkor és most, meg kell látnunk valamit, ami nagyobb; valamit, ami túlmutat ezen; ami nem hagyja, hogy eltántorodjunk, ami nem hagyja, hogy kétségbeesve elcsüggedjünk ettől az egésztől. Kell, hogy legyen valamink, ami megszabadít attól, hogy ez legyen a hozzáállásunk: „Hát nézd meg ezeket az embereket, micsoda borzalmas, zagyva összevisszaságban és ellentmondásban vannak! Én mosom kezeimet, ebből itt nem lesz semmi.” Kell, hogy legyen valamink, ami megment minket ettől, amikor látjuk, hogy milyenek, és ma is ugyanolyanok, mint amilyenek Pál napjaiban voltak. Bocsánat, ha ez sértőn hangzik. De ilyenek vagyunk, nem vádoljuk a korinthusiakat – mi is ilyenek vagyunk. Mindegyikünk ugyanúgy képes ugyanazokat elkövetni, mint ők. Nagy adag hústestiség van bennünk.

Mindannyian szeretjük szellemileg jól érezni magunkat. Mi a mi lényünk egyetlen kívánsága, óhaja, vágya? Nem az, hogy azt érezzük, eljutottunk valahova, váltunk valamivé, hogy szellemileg elértünk valamit, hogy igazán vagyunk valakik szellemi értelemben? És ha valaki megjegyzi, hogy milyen jó emberek vagyunk, mekkora szentek, milyen jól és kellemesen tudjuk érezni magunkat tőle! Igen, ez ott van bennünk, de ez csak a gyökere, a magja ennek a dolognak: az eredeti bűnnek. Mi volt az eredeti bűn? Ádám a Sátánra hallgatott, és kinyújtotta a kezét, hogy önmagában birtokoljon dolgokat ahelyett, hogy az Úrban birtokolná azokat. „Tedd ezt, és olyan leszel te is, mint Isten, független leszel Istentől, meglesz mindened önmagadban, nem kell Istentől függened!” Ezért odanyúlt, hogy meglegyen neki mindene önmagában, hogy érezze, hogy megvan neki a tudás, az ismeret, az ítélet, döntés, a véghezvitel hatalma, annak hatalma, hogy beteljesítse a saját sorsát önmagában. Ez az eredeti bűn. Ez mindnyájunkban ott van; azt akarjuk, hogy valami meglegyen önmagunkban.

A korinthusiak tehát egyszerűen az eredeti bűn révén az isteni ajándékokat is megragadták, hogy önmagukból valóvá tegyék. Ez pontosan a szeretet ellentéte – valamit önmagunkból kihozni, valaminek lenni önmagunkban. „A szeretet” mondja Pál, „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül” – „nem fitogtatja magát”, mondja Moffatt; „nem viselkedik öntelten, fontoskodón”, mondja egy ének. De az emberi természet ilyen. A szeretet viszont nem ilyen. Ez az eredeti bűn, és az nem épít.

Szeretet – a kereszt gyümölcse

Látjátok tehát, az apostol az egész kérdés kapcsán egyenesen a kereszthez vezet oda bennünket. A 2Korinthus 5-ben egyenesen a kereszthez jutunk. „Krisztus szeretete szorongat minket.” Csodálatos szó ez, hogy „szorongat”. Nagyon hatalmas, erőteljes kifejezés, melyet sokféleképpen fordítanak az Újszövetségben. Amikor megérintette az asszony, az Úr azt kérdezte: „Ki érintett engem?”, a tanítványok pedig azt válaszolták, „Mester, a sokaság szorongat (vagy szorít, nyom) Téged, és azt mondod, ki érintett?” Ez a szó, hogy „szorongat” vagy „szorít” ugyanaz a szó a görögben, mint ami itt áll a 2Korinthus 5-ben. Tudjátok, milyen egy tömegbe bekerülni. Mennyire tehetetlenek vagyunk egy nagy csődületnek a közepén! Ha bekerülünk egy ilyen tömegbe, amely egyfelé áramlik, hasztalan próbálnánk az ellenkező irányban kijutni onnan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt haladunk vele. Krisztus szeretete szorongat, nyom, visz magával, mert „úgy ítélünk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy az élők többé ne önmaguknak éljenek (ezentúl nem önmaguknak, hiszen meghaltak), hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk (hús)test szerint” (2Kor 5,15-16). Az ilyen szeretet a kereszt gyümölcse.

A kereszt munkája olyan gyümölcsöt terem bennünk, hogy általa más szemléletmóddal tekintünk az emberekre, ami nem hústest szerinti. Ez az egyetlen, ami építeni fog. Ha hústest szerint tekintünk az emberekre, akkor semmilyen építés nem lesz. El tudjuk azt képzelni, hogy szellemileg tudjunk építeni valakit, miközben természet szerint, hústestileg nézünk rá? Nem tudunk, így nem lehet. És ez egyáltalán nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek nagyon rossz emberek lennének a hústestükben, és mi mindig számon tartanánk a hústesti hibáikat. Ha hústest szerint nézzük őket, akkor sem tudjuk őket építeni, ha nagyon jók a hústestükben!

A keresztények között nagyon sok érzelmi alapú barátság van, rosszfajta barátság, elfogultság, rajongás. Az illető nagyon vonzó és magával ragadó személyiség, és valaki egészen rajongani kezd érte, csodálatosnak találja, vonzáskörébe kerül, megszállottjává válik. Mondjátok meg, milyen építő értéke van ennek egy idő után? Sehová nem jut el ez így szellemi értelemben. Nagyon gyakran valódi veszéllyé és akadállyá válik ez a szellemi életre nézve. Akár ez van, hogy nincs konkrétan számba vehető erkölcstelenség vagy hiányosság, akár az, hogy hústestiségükben olyanok, mint a korinthusiak, csak valamilyen más hibával, gyengeséggel, kudarccal vagy bűnnel, ha az emberekre folyamatosan természet szerint gondolunk, akkor semmilyen építés nem fog történni.

Egyedül Krisztusra és egyedül Krisztussal építhetünk. Bonyolultnak hangzik? Ó, az épület Krisztus; mindaz, amit az építés jelent, Krisztus; és ha Ádámra tekintünk, az emberre, az nem Krisztus; és ha minket mindig ez befolyásol, és ez van ránk hatással, akkor nem fogunk túl messzire jutni az építéssel. Az egésznek pedig az a lényege, hogy ha én segíteni akarok neked, és te segíteni akarsz nekem, valahogyan fölébe kell kerekednünk annak, amik természet szerint vagyunk, különben egyszerűen mossuk kezeinket egymással kapcsolatban, azaz kölcsönösen lerázzuk a felelősséget, vagy pedig mindig konfliktusba kerülünk egymással. Úgy bizonyosan nem lesz pozitív szellemi épülés.

Tehát nagyon körültekintőnek kell lennünk az emberekkel kapcsolatos preferenciáinkat, választásunkat illetően, hogy előnyben részesítünk-e valakit, hogy ezt kedveljük, azt meg nem, és hagyjuk, hogy az ilyen dolgok befolyásoljanak minket. Keresztények között milyen gyakran hallani: „Ehhez a valakihez nekem nincs türelmem; nem bírom ezt és ezt!” Rendben, ha így áll, akkor viszont nem lesz épülés; minden építési munka szünetel.

Nem azt mondom, hogy nem leszünk tudatában más emberek hiányosságainak. Pál jól tudott mindent a korinthusiakról, és pontosan meg tudta mondani, milyen állapotban vannak, de nem hagyta, hogy ez legyen a szint, a vége, a mérték. Olyan szeretet volt benne, amely túlhaladt ezen, és ezt a hozzáállást vette föl: „Nagyon tökéletlen, kudarcot vallott, gyenge valaki ez, csupa borzalmas dolga van, ami engem természetes módon taszít, és amit rendkívüli módon rosszallok, de Isten gyermeke, Krisztus benne van, és nekem a benne élő Krisztusra kell építenem, és arra törekednem, hogy ezt egyre növeljem, ugyanakkor folyamatosan visszautasítsam, hogy eltérítsen az, ami egyebet ott találok! A legkönnyebb lenne egyszerűen elutasítani őket, hogy ne is legyen közöm hozzájuk, de az nem vinne bennünket sehová. Be kell hoznunk Krisztus szeretetét, hogy felülemelkedjen mindenen, és akkor fogunk jutni valahová!” És oly gyakran bizonyosodott be, hogy a legproblémásabb és legkevésbé ígéretes emberek, akikhez nagyon sok szeretetre volt szükség, egy idő után reagáltak, és eljutottak oda, hogy szellemben növekedni kezdtek. És hálát adunk Istennek a türelemért, hogy nem engedtük győzedelmeskedni a kísértést, hogy feladjuk velük kapcsolatban.

Nagyon egyszerű, alap kis ige ez, de nagyon fontos. Olyan valamit építünk, ami meg fog állni, vagy valami jókora, látványos, felfújt dolgot szavakból, igazságokból és értelmezésekből, és az egész semmit sem fog érni, amikor próbára kerül a sor? Isten mentsen! Ahogy a megelőző elmélkedésünkben azzal foglalkoztunk, mekkora szükség van az Úr iránti nagy és megújult szeretetre, úgy most a hangsúly az Övéi iránti megújult szeretet szükségességén van. Mert a szeretet az építőelem és az egyedül használatos anyag az építéshez, és hacsak nem rendelkezünk vele, nem lesz igazi építés; nyugodtan fel is adhatjuk. Az Úr töltse meg a szívünket az Övéi iránti nagy szeretettel, bármilyenek is legyenek.

A keresztény élet titka a kereszt hordozása (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: A keresztény élet titka a kereszt hordozása

Olvassuk: Ezékiel 47,1-10.

Itt azt mondja az ige, hogy a víz a templomból jött ki. A Bibliát olvasva kiderül, hogy mi a Szent Szellem temploma vagyunk. Az oltár helyéről jött ki a víz, és ahogy ez a férfi mért újabb ezer singet, a víz egyre nagyobb lett, végül mély folyóvá lett, és már nem lehetett átmenni rajta. Mi a Szent Szellem temploma vagyunk, és Krisztus élete bennünk van. Ez az élet, amely bennünk van, egyféleképpen szabadulhat ki: ha az énünk félre lesz téve. Ha az énünk nincs félretéve, akkor a szép szavaink, az erkölcsös magatartásunk mind hiábavalók. Mert ott van az énünk.
Beszélgettem a napokban egy fiatal testvérrel, akinek valami kellemetlenségei voltak valakivel, aki nem keresztény, és azt mondtam neki: Nekünk Krisztust kell bemutatnunk minden körülmények között. Azt értem ez alatt, hogy az énünket félre kell tenni, mert ha mi magunk nem vagyunk félretéve, akkor az emberek nem láthatják meg a bennünk levő életet. Elbeszélgettem ezzel a fiatal testvérrel. De amikor ismét találkozott azzal az illetővel, megint ugyanaz történt: mentegette magát, igazolta magát, és nem tudta az Úr kezébe letenni a dolgokat.
Most csak egy igehelyet említek, de ha megkeresitek az utalásokat, máshol is ott van a kereszt az igében. Máté 16,24-28: „Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Vajon milyen váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert eljön majd az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Bizony mondom nektek, az itt állók között vannak némelyek, akik nem ízlelik meg a halált, míg meg nem látták eljönni az Emberfiát az ő országában.”
Itt azt olvassuk: „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” Szeretnék néhány gyakorlati dolgot említeni, mit jelent hordozni a keresztet. Az egyik leggyakoribb, ami keresztényekkel történik, hogy félreértik őket. És mikor félreértenek, hajlamos vagy magyarázkodni. Magyarázkodsz, nem akarod, hogy az embereknek rossz véleményük legyen rólad. De mikor magyarázkodni akarsz, akkor nem teszel egyebet, mint, hogy nem hordozod a keresztet. Tedd az Úr kezébe! Hagyd, hogy félreértsenek! Mert Ő hozza világosságra a te igazadat, de a maga idejében, nem amikor mi akarjuk. Megvan a lehetőséged, hogy igazold magad, hogy magyarázkodj? Ne tedd! Hagyd a dolgokat az Úr kezében.

A másik, ami nagyon gyakran megtörténik, hogy amikor valamilyen nehéz helyzetben vagyunk, áldás származik abból, ha a dolgok hátterében felismerjük az Úr kezét, és meglátjuk azt, hogy az események nem véletlenszerűen történnek. De ha harcolunk a körülményekkel, hogy megváltoztassuk azokat; ha próbálkozunk, hogy változtassunk a dolgok állásán; amikor pedig kellemetlenségek érnek, elégedetlenkedünk, zúgolódunk, és úgy érezzük, hogy becsapnak és megkárosítanak minket, ez azt jelenti, hogy nem hordozzuk a keresztet.

Van két nagyon érdekes dolog. Az egyik, hogy könnyen hálát tudunk adni az Úrnak a kegyelemért, amit kaptunk; a drága vérért, amely eltörölte a bűneinket; Krisztusért, a Megváltóért. Ha ezt tesszük, ez nem sokba kerül nekünk. De amikor olyan körülmények jönnek, amelyekre nem számítunk, ha elhúzódó nehéz helyzetek következnek be, és mi ezekben a helyzetekben teljes szívből azt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom ezt a helyzetet a Te kezedből, elfogadom ezeket az életkörülményeket a Te kezedből!”, akkor, ha így jártunk el, meglátjuk, hogy valami történik velünk: az élet elkezd kiáradni belőlünk. De ha elégedetlenek leszünk azokkal a helyzetekkel, amelyeket az Úr megenged az életünkben, akkor azt látjuk, hogy nincs növekedés az életünkben. És az Úr úgy munkálkodik, hogy megvannak mindnyájunk számára azok a megmagyarázhatatlan helyzetek, amelyeket az Úr megenged. Nincs magyarázat. Miért engeded ezt meg? Azért, mert meg akar tanítani arra, hogy hálát adjunk Neki, és a hálaadásunk olyan legyen, mint az áldozat. Ez a fajta hálaadás tehát kerül valamibe, ezért árat kell fizetnünk. És így az Úr megdicsőül, és ez Őt megelégíti.
Ha viszont nem így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy bármilyen kellemetlenség jön az életünkben, minket minden lesújt, és mindig elégedetlenek leszünk azzal, ahogyan az Úr bánik velünk. Ha panaszkodunk másokra, és azt nézzük, hogy mások mit csinálnak, akkor nem hordozzuk a keresztet. Az Úr azt mondja, hogy ha valakinek panasza van a másikra, tehát van okunk, hogy valakire panaszkodjunk, akkor egy dolgot tehetünk: hogy megbocsátunk. Ha panaszkodunk másokra, akkor nem hordozzuk a keresztet. És aki nem hordozza a keresztet, az kicsi, gyenge ember marad.
Nemrégiben, amikor Hollandiában voltam, beszélgettem egy testvérrel. Könnyes szemmel megölelt, nagyon kedves, barátságos volt, és hiszem, hogy valóban örült annak, hogy találkoztunk. Egy későbbi alkalommal megkértem őt, hogy látogasson meg egy bizonyos testvért. De amikor ennek a testvérnek a nevét kimondtam, láttam, hogy az arca elváltozik. Láttam, hogy háborog, és elkezdett felemlíteni bizonyos dolgokat. Mikor ezt láttam, azt gondoltam: Ennek az embernek meg kell tanulnia, mit jelent a kereszt. Lehetsz kedves, barátságos, lehet sok természetes jó tulajdonságod, de az éned nyomorúságos. Az énünk nyomorúságos. És ha nem tanulom meg azt, hogy a kereszt munkálkodjon, és elfogadjak mindent; hogy megnyíljanak a szemeim, hogy lássak; hogy meglássam azt, hogy a dolgok hátterében ott van az Úr; ha ezt nem látom meg, akkor kicsi ember maradok. Egy olyan ember, aki semmit nem tud.

Hogyan tud a bennünk levő élet kiáradni, és folyni mások felé? Hogyan áradhat ki, hogy gyógyulást hozzon? Ahol ez a víz folyt, minden meggyógyult, megjelent az élet, fák növekedtek, és gyümölcs termett. De ahhoz, hogy ez az élet megmutatkozzon, az egyetlen út az, hogy az Úr ezekben a ránk szabott helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket, elkezd mérni újabb ezer singet. Jön egy helyzet az életedben. Mit teszel? Elfogadod az Úr kezéből? Vagy hadakozol a helyzet ellen?
A kereszt nem népszerű dolog. Ott, Hollandiában voltam egy helyen, ahol valaki prédikált. Nem mondtam véleményt a dolgokról, hanem egy ottani testvér mondta ezt nekem: „Testvér, itt Hollandiában úgy van, hogy ha embereket akarsz megnyerni, akkor nem kell a keresztet és a bűnt emlegetni. De ahogy elkezdesz a keresztről beszélni, ahogy próbálsz szólni valakinek néhány szót, hogy helyreigazítsd, azonnal előbújik az én az ő utálatos formájában.” „Ha valaki nem veszi fel az ő keresztjét és nem jön Énutánam, nem lehet az Én tanítványom.” Járhatunk a gyülekezetbe, ameddig akarunk, tehetünk sok jó dolgot, de az egyetlen út, hogy előre haladjunk, és az élet kiáradjon belőlünk, és a körülöttünk levőket megérintse ez az élet, az, hogy megértsük, hogy hordoznunk kell a keresztet minden nap.

A kereszt hordozása az út, amely által felszabadul az élet, amely bennünk van. Ez az élet itt van mindnyájunkban. És ez nem úgy van, hogy akinek nagyobb a tudománya, abban nagyobb, több az élet. Nem. Az élet ott mutatkozik meg, ahol jelen van a halál. És ha a mindennapi dolgokban megtanuljuk, hogy lemondjunk az énünkről, megtanuljuk, hogy szeressük az ellenségeinket, megtanuljuk, hogy áldjuk azokat, akik minket átkoznak (nem is nagyon találkozunk ilyen megátalkodott emberrel, hogy valaki átkozódik); hogy áldjuk, hogy hangos szóval imádkozzunk: „Uram, áldd meg ezeket az embereket!” Ez az út. Hogy lemondjunk a vélekedéseinkről, meggyőződéseinkről, ez a kereszt hordozása. Ha azt mondod, „Az én elképzeléseim a legjobbak! Semmiképpen nem adom fel ezeket!”, az semmi másról nem szól, mint hogy az életedben az éned az, aki uralkodik.
Én úgy látom, hogy ezek nagyon gyakorlatias dolgok. Elkeserített, mikor ezzel a testvérrel beszéltem, és láttam, hogy nem tudja elfogadni ezt. Nem tudta azt mondani: „Testvér, elfogadom ezeket a helyzeteket, félre akarom tenni az énemet, azt akarom, hogy az Úr láthatóvá váljék rajtam keresztül.” De addig, míg te nem vagy félreállítva, az Úr nem válik láthatóvá. Nem a mi szép szavaink mutatják meg Őt, hanem egyszerűen az élet, amely bennünk van.

Még egy dolgot említek. Olyan világosan láttam magam előtt, ahogy az Úr Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe egy szamárcsikó hátán, amelyiken még senki sem ült. És egészen biztos, hogy erről a szamárról nincs többé említés sehol. Az Úr használta, bevonult diadalmasan Jeruzsálembe, és azután tovább semmit sem tudunk róla. És arra gondoltam, hogy azokba a helyzetekbe is, amelyekben mi élünk, az Úr diadalmasan be akar vonulni; de ahhoz, hogy Ő diadalmasan tudjon bevonulni ezekbe, szüksége van egy szamárcsikóra. Nem könnyű egy olyan szamárra felülni, amelyiken még senki sem ült, mert azonnal ledob magáról. De úgy gondolom, hogy az Úrnak célja van velünk azokban a helyzetekben, amelyeken keresztülvisz bennünket. Azt akarja, hogy mi legyünk az a szamárcsikó, amelyik hordozza Őt, hogy a különböző élethelyzetekbe diadalmasan bevonulhasson. Itt nem nekünk kell előtérben lennünk, hogy „Lásd, milyen győzelmet adott nekem az Úr”. A győzelem az Úré, de Neki szüksége van egy szamárcsikóra, aki Őt hordozza, hogy diadalmasan bevonulhasson Jeruzsálembe. De mi van, ha Ő nem rendelkezik ilyen emberekkel, akik ezt elfogadják?
Az Úr korlátok közé helyez, belevisz minket bizonyos helyzetekbe egy bizonyos céllal. Nem azért teszi ezt, mert kedvét leli abban, hogy elkeserítsen bennünket, és tönkretegyen, hanem azért helyez oda, mert valamit el akar érni ezek által. Azt akarja, hogy mi legyünk az a teherhordozó, mint az a szamárcsikó, aki hordozza az Urat, aki nem rázza le magáról, hanem elfogadja. De ha Ő így bánik velünk, akkor mi tiltakozunk. Nem akarjuk ezt, mert veszítünk, elveszítjük a személyiségünket, mindent. Az Úr mégis azt akarja, hogy mi ilyen szamárcsikók legyünk. Győzedelmeskedni akar azokban a helyzetekben, amelyekben vagyunk, és ehhez mindig szüksége van ránk.
Érdekes ez a leírás, ahogy elküldte a tanítványokat, és azt mondta: „Menjetek, kössétek el, és ha megkérdeznek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége.” Eljön az idő, mikor az Úr használni akar minket is valamiképpen, ilyen értelemben. Sokszor találkoztam emberekkel, akik elégedetlenek voltak az összejövetelekkel, a testvérekkel, bárkivel, de ők nem voltak készek arra, hogy az Úr őket használja, és általuk vonuljon be diadalmasan arra a helyre. Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a helyzeteket, hogy a legkisebb dolgokban is megláthassuk az Úr kezét, elfogadjuk, és ezt tudjuk mondani: „Uram, elfogadom.” Amikor pedig az Úr megkapja azt, amit Ő el akart érni, meg vagyok győződve, hogy megszűnik a nyomás, megszűnnek a problémák – de addig, amíg egy csökönyös szamár vagy, aki nem fogadod el ha megzaboláznak, Ő mindaddig folytatja. És ez kegyelem, hogy Ő folytatja, és foglalkozik velünk. Azt akarja, hogy olyan emberek legyünk, akik hordozzuk Őt a győzelemben.
A győzelem az Úré. A szabadítás az Úré. Tudnunk kell azt, ha egy bizonyos helyzetben van győzelem, ez azért van, mert ott jelen van az Úr. Azt kívánom, hogy ezeket a gyakorlati dolgokat tudjuk megérteni, és olyan emberek legyünk, akik elfogadják a kereszt munkáját, elfogadják, hogy ők jelentéktelenek, elfogadják, hogy saját magukat megtagadják, hogy felvegyék a keresztet minden nap. És ilyen módon az élet elkezd kiáradni. Nagyon szomorú az, testvérek, hogy azokon a helyeken, ahol mi vagyunk a mindennapokban, ott nagyon kevés meggyógyult ember van. Kevesen vannak, akiket megérintett az életünk. Mi azt szeretnénk, ha a szavaink érintenék meg őket, hogy evangelizáljunk, de mindezt meggátolja az, hogy az élet nem árad ki belőlünk.

A Máté 5-ből olvasok még egy igét. 11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak.”
Másként is lehet viszonyulni, megharagudhatunk, érezhetjük úgy, hogy üldöznek, sértve érezzük magunkat, és imádkozunk. De az Úr azt mondja: „örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!” Ez a normális hozzáállás: örüljetek és örvendezzetek! Testvérek, a keresztény élet titka a kereszt hordozása. Ez a titok. Mert ha a keresztet nem hordozzuk, lesznek olyan helyzetek, mikor megjelenik bennünk az ellenszegülés, az elégedetlenség, a zúgolódás és mindenféle hasonló dolog. És mindez nem egyéb, minthogy szeretjük saját magunkat. Minél inkább megtanulunk veszíteni, annál többet nyerünk. Ha nem tanulunk meg veszíteni nem fogunk nyerni sem. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy a kereszthordozás valósággá legyen. Ámen.

“Vegye fel a keresztjét, és kövessen engem” (Watchman Nee)

„Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,24)

Az én megtagadása azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe az énünket, illetve lemondunk a jogainkról, kiváltságainkról. Magunkat megtagadni azt jelenti, hogy miközben Isten gondolatát keressük, félretesszük az ént, hogy semmiben se a saját gondolatunk szerint járjunk el, és ne legyünk énközpontúak sem. Csakis az ilyen emberek tudják követni az Urat. De ez teljesen logikus is, hiszen hogyan követhetné bárki is az Urat, aki a saját feje után megy?

„Vegye fel a keresztjét, és kövessen engem” – ez pedig még az én megtagadásánál is mélyebb dolog. Mert ha megtagadjuk az énünket, az csak annyit tesz, hogy nem vesszük figyelembe magunkat, míg a kereszt felvétele azt jelenti, hogy engedelmeskedünk Istennek. Felvenni a keresztet azt jelenti, hogy az ember elfogadja, amit Isten az ő számára elhatározott, bármi legyen is az; és kész Isten akarata szerint szenvedni. A saját magunk megtagadása és a kereszt felvétele által tudjuk valóságosan követni az Urat.

Forrás: The Lord Is My Portion https://www.c-f-p.com/