Isten akarata
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)
PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat
„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).
„Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).
„Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).
„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.
A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.
Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.
1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata
Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.
A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.
Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.
Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.
2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete
Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.
Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).
Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.
„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.
A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.
3. A természetes akarat vagy Isten akarata
Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.
Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!
Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Radu Gavriluţ)
Igeszolgálat magyar tolmácsolással (a kicsit lejjebb található linkre kattintva).
elhangzott: 2021. 03. 05.
Bírák 17,6 “Abban az időben nem volt király Izráelben, és mindenki azt cselekedte, ami jónak tűnt a maga szemében.“
Dán 10,5-9. ApCsel 22,6-8.
“Mindazok, akik meglátják, hogy milyen nagy az Úr, azt kérdezik: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”
“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik” (Watchman Nee)
“Az Úr barátsága azoké, akik őt félik; és szövetségét megismerteti velük.” (Zsolt 25,14)
Miféle ember részesülhet Isten vezetésében? Azok, akik félik Istent; mert „az Úr titka azoké, akik félik őt, nekik nyilvánítja ki szövetségét” (ugyanez a vers, katolikus fordítás). Mit jelent az, hogy „félik Istent”? Félni Őt azt jelenti, hogy megszenteljük a nevét – azaz, hogy magasztaljuk Őt. Akik Isten akaratát tiszta és osztatlan szívvel keresik, és teljes mértékben engedelmeskednek Neki, azok félik Őt. Az ilyeneknek mondja el titkait, és mutatja meg szövetségét.
Forrás: The Lord My Portion július 9.
Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (Otto Stockmayer)
“A ószövetségi időkben Izrael gyermekei folyamatosan a felhő alatt voltak. ” Az Úr parancsa szerint mentek Izráel fiai, és az ÚR parancsa szerint ütöttek tábort” (RK, 4Mózes 9,18). Vajon elképzelhető, hogy az Újszövetség alatt az Úr nem mondja meg nekünk, hogy mennyi ideig ültet minket a lábaihoz, hogy felkészítsen és felszereljen az új szolgálatra – és hogy azután hová és milyen messze kell mennünk? Jézus Krisztus, az Ő testének napjaiban, magától “semmit sem cselekedhetett”; azt tette, amit az Atyától látott cselekedni. Ez a mi kiváltságunk, hogy úgy járhatunk, ahogyan Ő járt, úgy szolgálhatjuk Őt, mint a barátai, nem mint a szolgái. “A szolga nem tudja, mit tesz az ura.” Mindaz, amit Jézus az Atyától hallott, megismertette velünk (János 15,15).
A régi sátor készítésekor semmi sem volt bízva még a legtehetségesebb építész ítéletére sem. Minden részletet, még a kapcsok számát is, Isten utasításai szerint kellett kivitelezni, azon minta szerint, amit Mózesnek mutatott a hegyen. Mi Isten temploma vagyunk, ami a szent sátornál egy sokkal dicsőségesebb szentély. Életünk legfőbb feladata az, hogy bemutassuk Istent a világnak, az embereknek és az angyaloknak. Akkor lehet-e bármit is, tűnjön az bármennyire jelentéktelennek, a saját véleményünkre bízni? Megengedhető-e, hogy időnk egy bizonyos részét a saját elképzeléseink szerint töltsük?
Nem azt mondom, hogy nem kell használni az értelmünket. De csak akkor leszünk igazán értelmesek és bölcsek, ha Isten tekintete által engedjük magunkat vezetni (Zsolt. 32,8). Ő nem pusztán rabszolgákat akar, nem gépeket. Isten féltékeny az Ő Fiára. A menyasszonynak, akit az Ő Fia számára szánt, segítőtársnak kell lennie, az Ő társának; olyannak, aki messziről ismeri Őt, érti a gondolatait, aki képes és alkalmas arra, hogy szellemi egységben munkálkodjon vele.”
Hogyan hallhatjuk meg Isten hangját? (pdf)
Otto Stockmayer (1838-1917)
“Szemeimmel tanácsollak téged …” (Zsolt. 32,8)
Csak az tud Istenre várni, aki eltökélte magában, hogy fenntartás nélkül mindenben Őt szolgálja; és csak azok tudnak a legteljesebb értelemben véve “szolgálni az élő és igaz Istennek”, akik “elfordultak a bálványoktól, és mint megváltottak, megfeszíttettek és feltámadottak, megtanultak Istenre várni” (angolból, 1 Tesz. 1,9).
Az igazi szolgák Uruk érdekeit keresik. Aki a saját érdekét is keresi, sohasem lesz olyan állapotban, hogy várakozó állásponton tudjon maradni. Egyedül csak az áll igazán az Úr rendelkezésére, aki Krisztussal és Krisztusban meghalt önmagának, a bűnnek és a világnak, és többé semmit nem keres önmaga számára ebben a világban. Az ilyen “meg van szentelve a Jézus Krisztus testének megáldozása által” (Zsid. 10,10), más szóval, rendelkezésre áll bármilyen szolgálatra, amiben Isten használni akarja őt.
Sába királynője látta azoknak a boldogságát és dicsőségét, akik éjjel és nappal ott álltak Salamon előtt…
View original post 1 528 további szó
Epével kevert bor (Watchman Nee)
Forrás: Tizenkét tele kosár; ez a részlet online megjelent az Él bennem a Krisztus blogon.
Máté 27:34; Lukács 23:34; 2Korintus 1:3-4; Apcsel 16:19-25, 7:58-60
Máté elmondja evangéliumában, hogy amikor az Urat elvezették a Golgotára, hogy ott megfeszítsék: ,,Epével kevert bort adtak neki inni. Ezt megízlelte, de nem akart inni.”
A keresztrefeszítés a leggyötrelmesebb halálnem volt, de meg volt engedve, hogy a kínszenvedés enyhítésére az elítéltnek mérget adjanak, amit borral vagy ecettel kevertek össze, és a bűnös kétségtelenül szívesen vette szenvedéseinek ilyen módon való enyhítését. Azonban a mi Urunk kivétel volt. Amikor megkóstolta az italt, amit a szájához emeltek, elutasította azt.
Miért utasította vissza? Mert az Ő keresztje nem olyan volt, mint a más emberek keresztje. Mások szíve tele lehetett haraggal azok iránt, akik ilyen halálra ítélték őket, de ehhez az Emberhez az ilyenféle gondolatoknak még az árnyéka sem fért, és Szelleme olyan szabad volt, hogy megbocsátás áradt belőle minden kínzója felé. Ilyen helyzetben így tudott imádkozni: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” Ezt az Embert igazságtalan vád alapján ítélték el, leköpték és megostorozták; a bűnösök elvetették és az átokfára szegezték, de mégsem volt benne semmi, ami kínjainak enyhítése után kiáltott volna.
Mi azt mondjuk, hogy viseljük a keresztet, de milyen mohón megisszuk az epével kevert bort! Bárcsak ráébrednénk arra igazságra, hogy ha fájdalomcsillapító után vágyunk, akkor a keresztünk nem Krisztus keresztje. Ó ugyanúgy érezte a szenvedéseket, mint mi, de nem háborgott szenvedéseiért, hanem készségesen elfogadta azokat.
Csak azoknak van szükségük enyhítő italra, akik megpróbáltasaikat keservesnek tartják. Isten sok gyermeke azt hiszi, hogy keresztet hordoz. Bánatos az arcuk, szánalmasra színezett hangjuk nyíltan hirdeti: “keresztet hordozok” és könyörögnek valamiért, ami enyhíthetné szenvedéseiket. Minden együttérzésért való kérés akár kifejezetten, akár kifejezetlenül, elárulja azt, hogy a kereszt, amelyet viselünk, egészen más, mint Krisztus keresztje volt.
Milyen sokszor eláruljuk magunkat! Milyen örömmel üdvözöljük mindenfajta szenvedés megkönnyítését! Mennyire szeretiük az együttérzést! Úgy látszik, hogy kielégíthetetlenül vágyunk vígasztalás után; minden elképzelhető helyen ezt keressük, és bánatosak vagyunk, ha nem adják meg önként nekünk. Akaratlanul, de így áruljuk el magunkat. Hogyan sóvároghatunk vigasztalás után, ha egyszer Istenben találtunk megnyugvást és akarata teljesítésében gyönyörködünk? Ezek a lelkies vágyak nincsenek kapcsolatban Urunk tiszta szenvedésével. Armikor Isten gyermekei megpróbáltatásokba kerülnek, akkor háromféleképpen válaszolhatnak rá. Egyesek külsődlegesen hatnak vissza. Haragra lobbannak és neheztelnek. Mások befelé fordulnak, és az önsajnálatban keresnek enyhülést. Vannak, akik erőt vesznek magukon, hogy elviselhessék a nehézségeket, elnyomják érzéseiket, és közömbösséget erőltetnek magukra. Egyik megkönnyebbülésre irányló kísérletünk az, hogy ellene szegülünk a szenvedésnek, vitába szállunk az emberekkel és a körülményekkel, és ezzel ki nyújtjuk kezünket az epével kevert bor után. Az önsajnálatban kényeztetés rejlik, mert a szenvedő furcsa örömöt szerez magának sebei ápolgatásával, és így öntudatlanul beleönti poharába az epével kevert bort. Azok, akiknek sikerült elfojtani érzéseiket, és ezért győzedelmes keresztyéneknek tartják magukat; valójában az epével kevert borral tompítják el fájdalmukat. De sebeik megvannak, és kábított állapotuk elárulja, hogy keresztjük nem Krisztus keresztje.
Isten gyermekeinek sok szenvedésben van részük. Ezek között vannak olyanok, amelyek az érte való szenvedésenke látszanak. Néhányan, akik szellemi emberek szeretnének lenni, felismerik, hogy a hívőnek szenvedés a sorsa ebben a világban, el is fogadják, és csikorgó fogakkal hogy eltökélik hogy elviselik. Soha egyetlen panaszos szó el nem hagyja az ajkukat, és úgy látszik, mintha csodálatosan győzelmes életet élnének, de belsejükben más után vágyódnak.
Vannak sokkal gyengébb természetú emberek is, akik kereszthordozók akarnak lenni: de titokban bőséges könnyeket ontanak. És megint mások mindig csodálatos gyózelmeikről beszélnek gyakori és buzgó ,,halleluja, dicsőség Istennek” felkiáltásokkal. Ezeknek nincs elfojtott zokogás a torkukban, és nem kérnek együttérzést; de hangos dicsőítésük valójában azt mondja: minden lelki kinlódásunkban az Urat dicsőítjük, és ezzel burkoltan kereszthordozásukra és győzelmükre hívják fel a figyelmet. Nem tudják, de tudtukon kívül az epével kevert bort kívánják. Egyesek otthagyják értelmi és érzelmi életüket a kereszten, addig, amíg ez a gondolat majdnem rögeszméjükké válik. Minden nehézség, ami útjukba kerül és minden, ami ellentétben van természetes kívánságaikkal, keresztté válik a számukra. De milyen mohón szürcsölik az epével kevert bort! Ezek sem tudnak sokat Krisztus keresztjének valóságáról.
Akkor hát mi a Krisztus keresztje? Nem más, mint Isten akaratát örömmel elfogadni. Az Ő akarata, amit felismertünk és hálaadással elfogadtunk “jónak, tökéletesnek és kedvesnek”. Ha az igazi keresztet hordjuk és nem az utánzatot, akkor nincs önsajnálkozás mert Krisztus keresztjének elfogadásával az Ő örömét is adja; akkor már nincs bennünk harag, mert Krisztus keresztje megbocsátást jelent; már nincs bennünk vágy emberi együttérzés után, mert az Ő keresztje Isten akaratában való megelégedést jelent.
Krisztus a kereszten azért utasította vissza az epével kevert bort mert nem volt rá szüksége: az Atya akaratában gyönyörködött. Követői, akik elfogadják a keresztet, ugyancsak ezen az alapon teszik meg ezt; az Atya akaratának teljesítése lesz legmélyebb örömük. Nem sóvárognak emberi vigasztalás után, van elég vigasztalásuk, annyi, hogy még tartalékuk is marad belőle. Pál azt mondja ,,Áldott az Isen és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja az irgalomnak Atyja és minden vígasztalásnak lstene, aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel lsten vígasztal minket. ” Pálnak nem voltak ápolgatásra szoruló sérelmei, nem is sajnálta magát, de társai sajnálatára sem vágyott. Amikor őt és Silást igazságtalanul börtönbe vetették és megkínozták, akkor sem volt bennük olyasmi, amit részvétért való néma kérésnek nevezhetnénk. Annyira elégedettek voltak útjukkal és Isten rendelkezésével, hogy “imádkozással és énekkel dicsőítették az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. Hogy ők nemcsak egy utánzott keresztet hordoztak, hanem a valóságost, bizonyítja az is, hogy nem volt szükségük epével kevert borra.
István is megtapasztalta ugyanezt az igazságot, hogy Krisztus keresztjének elfogadása bőséges kegyelmet ad ahhoz, hogy örömmel viselhessük el azt a szenvedést, ami elkerülhetetlen velejárója a keresztnek. Amikor halálra kövezték, annyira szabad volt önmagától, hogy utolsó szavaival imádkozott azokért, akik gonoszul bántak vele: ,,Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondotta, elaludt”.
Adja az Úr, hogy világos különbséget tudjunk tenni Krisztus keresztje és más keresztek között! Óvjon meg bennünket attól, hogy epével kevert bor után sóvárogjunk! Adja meg nekünk, hogy örömteli dícséreteink folytonosan feljussanak hozzá, és így örvendeztessük meg szívét!
Az egészért élni (DeVern Fromke)
(Részlet DeVern Fromke: Isten végső szándéka című könyvéből)
AMÍG AZ EMBEREK elvesznek a részletekben – üdvösség, szenvedés, bűn és annak következménye –, gyakran nehéz meglátni a teljes képet: Isten valódi szándékát. Ő azonban mindig arra törekszik, hogy az embereket ennek a legfontosabb szándéknak a bensőséges ismeretére juttassa, amelytől a szenvedés átváltozik az Istennel való még nagyszerűbb közösséggé, olyan közösséggé, amely alkotó, céltudatos és mindenek fölött álló. Ez valóban azt jelenti, hogy…
AZ EGÉSZÉRT ÉLÜNK
EGYIK REGGEL a teraszajtóhoz indultam, hogy szóljak hároméves kisfiunknak; szerettem volna, ha eljön velem a városba beszerezni valamit. Ahogy kinyitottam az ajtót, hogy kikiabáljak neki, rögtön megláttam – ahogyan azt is, hogy mekkora pácban van; a kerti játék közben ugyanis jól beleesett a sárba. Az tehát, hogy szóltam neki, innentől kettős célt szolgált: Az egyik volt a távolabbi, pillanatnyilag háttérbe került cél, hogy magammal vigyem a városba, és ott volt a másik, a váratlan szükségszerűség, hogy meg kell mosdatnom – amit így be kellett iktatnom a tervembe. Először bizonyos „kegyelemmel” kell szolgálnom ahhoz, hogy véghez vihessem az eredeti szándékomat.
Miután megmosdattam, és tiszta ruhát adtam rá, a kisfiam ráakaszkodott egy új játékára, amelyet nemrégen kapott. Annyira lekötötte azonnal a figyelmét, hogy teljesen megfeledkezett róla, miért hívtam be eredetileg. Örült, hogy megszabadult a sártól, és tiszta ruhát kapott, de egyáltalán nem izgatta magát amiatt, hogy mi volt az én eredeti szándékom. – Apa! – erősködött. – Hadd maradjak itthon játszani!
Ráeszméltem, Isten gyermekei milyen könnyen részesülnek az Ő kegyelmében, és fogadják el jó ajándékait, hogy aztán teljesen közömbösek legyenek az eredeti céljával kapcsolatban. Ez Pál szavaira emlékeztetett engem, melyeket Timóteusnak mondott, fiatal gyermekének a hitben: Isten „megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk” (2Tim 1,9 – Csia).
Látjuk, hogy Isten elhívása immár kétrétű: „határozatának megfelelően (…) kegyelmének következményeképpen”. Az apostol tudta, hogy Timóteusnak azonosulnia kell Istennel az Ő örökkévaló szándékában, ha meg akar állni a szenvedések és sanyargatások között. Ezért azzal buzdítja Timóteust, hogy nem pusztán Isten „kegyelme” szerint lett elhívva, hanem Isten „saját szándékának (végzésének) megfelelően” is.
Habár Isten kezdettől fogva tudta, hogy Ádám a lefelé ívelő pályát választja, és szükség lesz a kegyelem szolgálatát közbeiktatni, biztosak lehetünk benne, hogy nem azt akarta, hogy a bukott embert olyannyira lenyűgözze a „kegyelem elhívása”, hogy szem elől tévessze azt az elhívást, amely Isten elhatározásának megvalósítására szól. Mégis ez lett Ádám bukott fiainak belső elferdülése. Az ember örökké hajlamos Isten munkáját a saját maga szemszögéből látni, hogy csak azt nézze, ő mit nyer, anélkül, hogy az Isten atyai szívében elrejtett vágyódásra gondolna.
Hitünk célja 