Ábel áldozata (Stephen Kaung)

A Krisztus a Teremtés könyvében c. sorozat 2. fejezete.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Amikor a két gyermek [Kain és Ábel] felnövekedett, mindketten dolgozni kezdtek. Kain földműves lett, elkezdte megművelni a földet. Mielőtt az ember vétkezett volna, amikor még az Éden kertjében voltak, a kert gyümölcsfáinak termését ették. Ez volt a táplálékuk. Miután az ember vétkezett, Isten megátkozta a földet, és azt mondta az embernek, hogy onnantól fogva fáradsággal kell megdolgoznia a megélhetéséért. A föld pedig tövist és kórót fog teremni, és az embernek verítékkel kell megszereznie kenyerét. Ez a föld már átkozott föld volt. Amikor Kain földműves lett, művelte a földet; küzdött a tövisek és a kórók ellen. Igaz, ugye, hogy az embernek a puszta megélhetésért is meg kell küzdenie a természettel, mert a természet megváltozott? Kainnak fáradoznia és dolgoznia kellett, hogy a föld biztosítsa számára a puszta megélhetést. Megpróbálta a legjobbat kihozni az átokból; megpróbált önmagáért élni.

Ábel azonban juhpásztor lett. Ez nagyon furcsa, mert az ember akkor még egyáltalán nem evett húst. Az özönvíz után a bűn révén megromlott fizikai test degenerációja miatt Isten megengedte a húsevést, a vér elfogyasztását azonban nem. Az özönvíz előtt viszont, Kain és Ábel idejében az embernek egyáltalán nem volt szüksége húsra. Az ember csak gyümölcsöt, levél- és gyökérzöldségeket fogyasztott. Miért döntött Ábel úgy, hogy juhpásztor legyen? Bizonyosan megvolt rá az oka.

Azelőtt, hogy Isten Ádámot és Évát kiűzte az Éden kertjéből, leölt egy állatot, kiontotta a vérét, és a bőréből ruhákat készített nekik, hogy azzal takarják el mezítelenségüket. Ádám és Éva bizonyosan elmondták gyermekeiknek, hogy a bűneik miatt egy ártatlan állatnak kellett meghalnia. Vért kellett ontani ahhoz, hogy Isten igazságosságát magukra ölthessék. Ez a két fiú tehát biztosan hallotta ezt a történetet gyermekkorától fogva. Ezzel a történettel nőttek föl. Kainnak ez valóban csak egy történet volt, de Ábel hitt benne. És mivel hitt abban, hogy az ember bűn alatt van, vérontás nélkül pedig nincs bűnbocsánat, Istenben való hitéből és istenfélelméből fakadóan juhpásztor lett. Más szóval, juhokat akart nevelni, nem azért, hogy megegye őket, hanem, hogy ezeket a juhokat Isten elé vigye áldozatként, hogy a vér kiontása által bűnbocsánatot nyerjen. Ábel a lelke megmenekülését (üdvösségét) kereste. Nem saját magának élt, hanem mivel Istennek és Isten üdvösségének élt, juhpásztor lett belőle.

Nyilvánvaló, hogy amikor Kain választott magának foglalkozást, ő saját magának választott, a fizikai testéről való gondoskodást tartotta szem előtt. Ábel azonban a lelke megmenekülését szolgáló foglalkozást választott, az Úrtól jövő üdvösségért. Már a hivatásuk megválasztásában is láthatjuk a két teljesen különböző életfilozófiát. Kain életfilozófiája az volt, hogy kihozza a legjobbat a legrosszabb helyzetből ebben a világban, Ábel azonban félte az Istent, és az Úrtól jövő megmenekülést választotta.

(…)
Óriási különbség van a kijelentett és a természeti vallás között. Az ember természetes esze szerint a vallás arról szól, hogy ki kell engesztelni Isten haragját, és meg kell próbálni megvásárolni a jóindulatát. Isten kijelentett gondolata szerint azonban arról van szó, hogy ki kell elégíteni Isten igazságosságát. Isten igazságosságának eleget kell tenni – és ez jelenti az Úr Jézus vérének dicsőségét. Gyakran úgy gondolunk az Úr Jézus vérére, mint amivel meg kell hinteni a szívünket. Ez igaz: „(…) vérhintéssel megszabadított szívvel (…)” (Héb 10,22). A szívünk lelkiismerete meg lett tisztítva azáltal, hogy a vérrel meg lett hintve. Világos és tiszta a lelkiismeretünk Isten előtt. Istennek hála ezért! De ne feledjük, a vér alapvetően nem értünk van. A vér első sorban Isten számára van, hogy kielégítse Isten igazságosságát.

(…)
Ezért mondja a Biblia: „Ami a hústesttől született, hústest az.” Más szóval, ebben a hústestben lehet ugyan némi jó és sok rossz is; de akár rossz, akár jó, akkor is hústest; és minden hústest Isten ítélete alatt van. Ha mi a hústestünkben lévő jó szerint élünk, annak az lesz az eredménye, hogy előbb-utóbb a rossz is elő fog jönni a hústestünkből. Ne a hústestünkre alapozzunk! Ne higgyünk a hústestünkben! Ne bízzunk a hústestünkben! Ha a hústestben bízunk, hiába a benne lévő jó szerint élünk, egy napon a benne lévő rossz is meg fog nyilvánulni. Pontosan ezt látjuk Kainban is. Ami a hústesttől született, hústest az. Nem tudjuk megváltoztatni a hústestünket. Nem tudjuk átformálni. A vallásos hústest még mindig ugyanúgy hústest marad, mint ahogyan a nem vallásos hústest is. Isten előtt az egész hústest, minden hústest el van ítélve. Áldott az a nap, amikor rájövünk, hogy nincs semmi jó a hústestünkben!”

Tovább a teljes igeszolgálatra, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Mit jelent Istennek a vér? – DeVern Fromke

Oly csodálatos nap, amikor világossá válik előttünk, hogy a vér mit jelent Isten számára, és hogy Isten milyen működési kört szánt neki. Az Ószövetségben két nagyon egyértelmű képet látunk, mely bemutatja, hogy a vér alapvetően Istennek fontos. Ha megtudjuk, Isten milyen értéket tulajdonít neki, el is kell fogadnunk az Igéjét ezzel kapcsolatban.

Először is, figyeljük meg az egyiptomi kivonulás képét, ahogyan az a 2Mózes 12,3-13-ban szerepel. A parancs szerint a vért a szemöldökfára és az ajtófélfákra kellett kenni. A bárány húsát bent a házban kellett elfogyasztani. Isten azt mondta: „ha látom a vért, elvonulok mellettetek” (Kecskeméthy ford.). Világos, hogy az nem volt cél, hogy a vért az emberek lássák, érezzék vagy jelentőségét megértsék. Teljes mértékben az Úrnak volt fontos. A hit és az engedelmesség cselekedeteként az ajtófélfára kellett kenni, és mindenki, aki a házban volt, nyugodtan bízhatott benne, mert a vér pontosan azt jelentette Istennek, amit megmondott róla. Nem volt szükséges számukra ennél többet tudni. A vér jele az ajtón Istennek kellett; az emberek hit által megpihentek az Ő megelégítésében.

A második képben az engesztelés napja, a 3Mózes 16 szerint, még többet tanít. Ezen a jelentős napon az Izraelért való bűnáldozatot nyilvánosan mutatták be a szent sátor udvarán. Az áldozat bemutatása az emberek szeme láttára történt. Az áldozat vérét azonban be kellett vinni a szentélybe, hogy a főpap az Úr előtt hétszer hintsen belőle. Ez is olyan dolog volt, ami a főpap és Isten között ment végbe, azoknak a szemétől távol, akiknek a javára az egész történt. Az elejétől a végéig Isten tervezte meg ezt a folyamatot. A főpap, az Úr Jézus előképe, Istennek való engedelmességben engesztelést szerzett. A nép hitt ebben a cselekedetben, mert Isten pontosan úgy értette, ahogyan megmondta.

Ebből a két szertartásból megértjük, hogy a vért Isten parancsára válaszul ajánlották föl. Nem az emberi elmének kellett fölfognia jelentőségét, vagy az emberi szívnek éreznie, hogy mit jelent. Az embernek pusztán engedelmeskednie kell és hinnie Isten ezzel kapcsolatos ígéretének. Mégis gyakran van, hogy lesújt bennünket valami gyógyíthatatlannak tűnő bűntudat egy olyan bűn miatt, amely nagyobbnak tűnik a szemünkben, mint Krisztus vére.

„Az a baj az ilyen emberekkel, hogy megpróbálják érzékelni, érezni az értékét és felbecsülni egyénileg, a maguk szempontjából, hogy a vér mit jelent számunkra. Ezt nem tudjuk megtenni. Nem így működik. A vért Istennek kell látnia. Nekünk ezután kell elfogadnunk Isten értékítéletét vele kapcsolatban.” (Watchman Nee).

Ez pedig visszavisz bennünket az Isten szuverenitásával kapcsolatos ponthoz. Amíg el nem fogadjuk megkérdőjelezés nélkül Isten Igéjét és szándékát, addig bizonyosan zavart és nyugtalanságot szenvedünk. Nem teheti világossá a kijelentését, amíg van egy vitás pont – a látható vagy érezhető bizonyítékra való törekvés. Istennek joga kell, hogy legyen a saját feltételei mentén irányítani és kormányozni a hívő életét. Az Ő engeszteléssel kapcsolatos ígéretében való megkérdőjelezhetetlen hit és a megismert igazságnak való engedelmesség előzi meg a jövőbeli lépések világos megértését.

Az ember hajlamos kiskapukat keresve lerövidíteni az utat, melyektől zátonyra fut, és kérdőjelek maradnak benne. A tékozló fiút Isten csak akkor hozza vissza az isteni rendbe, amikor az így kiáltva tér vissza: „Vétkeztem ellened!”. Bűnösen, a lelkiismeretében elítélve, a tékozlónak többre van szüksége, mint valami jobb érzésre azzal kapcsolatban, amit tett. Neki bocsánat kell. A bűnbánó lélek számára a vér adatik kijelentésül, mert ez a megbocsátás jogszerű alapja. Nem kell tudnia, hogyan vagy miért – csak elfogadja, amit a Biblia mond Jézusról: „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Ef 1,7; Kol 1,14 – Károli ford.)

EGYSZERI ÉS FOLYAMATOS MEGTISZTÍTÁS

Mivel a vér teljesen kielégíti Isten igazságos kívánalmait, a hívő azt mondja, „Ámen”. Az Ő vére általi megigazulás (Róma 5,9) fordulópontja olyan, mintha egy kapun lépnénk be. „Mivelhogy azért (…) bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által (…) járuljunk Hozzá” (Zsid 10,19; 22 – Károli ford.). Nem úgy van, hogy megmenekültünk egy valami alapján, és fenntartjuk a közösséget valami másnak az alapján. A vér folyamatos megtisztítást végez. „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7 – Károli ford.).

A fordulópont megtapasztalása akkor történik, amikor mi, „kik egykor távol voltunk, közelvalókká lettünk a Krisztus vére által” (Ef 2,13, angolból). Azért, hogy a szentélyben, a legszentebb helyen élhessünk Vele, naponkénti megtisztításra van szükségünk. Ez az Istenközpontú helyzet és az Ő mennyei nézőpontja fenntartásának titka.

NEM MEGTISZTÍTOTT, HANEM TELJESEN ÚJ SZÍV!

Talán meglepőnek hangzik, de tudtuk-e vajon, hogy nem teljesen igeszerű „a vér által megtisztított szívekről” beszélni? Olyan régóta és olyan kitartóan tanítják ezt, hogy szinte sokkoló lehet rájönni, hogy az egész elképzelés a Zsidók 10,22 felületes értelmezéséből fakad.  „Járuljunk igaz szívvel, kiteljesedett hittel, a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel, tiszta vízzel megmosott testtel Istenhez” (Csia ford.).

Mint olyan, ki sok éve magam is úgy tartottam, hogy ez a tanítás olyasmit tulajdonít a vérnek, amit Isten sosem szánt neki, nagyon bátorító volt megtudni, hogy Watchman Nee milyen határozottan viszonyul a kérdéshez: A vér tevékenységi körével kapcsolatos félreértést tükröz, ha így imádkozunk: „Uram, tisztítsd meg véreddel a szívemet a bűntől!” Isten azt mondja, hogy a szív csalárdabb mindennél, javíthatatlan (Jer 17,9), ezért a puszta megtisztításánál valami sokkal gyökeresebb dolgot kell tennie vele: Teljesen újat kell adnia!

Nem mosunk és vasalunk ki olyan ruhát, amelyet ki akarunk dobni. Ahogyan hamarosan látni fogjuk, a hústestet soha nem megtisztítani kell, hanem keresztre feszíteni. Isten bennünk való munkájának valami teljesen újnak kell lennie. „És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek (…)” (Ezékiel 36,26 – Kecskeméthy ford.).

Van különbség aközött, hogy a vért a tisztítás eszközeként látjuk, vagy úgy, mint ami Istent jogszerűen kielégíti. Isten a vért nem arra szánta, hogy szubjektív módon bánjon a bűnnel; a hatása objektív: Istennek kell látnia a szív ajtófélfáján. A Zsidókhoz írt levél szakaszában, ahol a vér munkáját említi a szívvel kapcsolatban, ott valójában a lelkiismeretre gondol. Ezek a szavak: „a rossz lelkiismerettől vérhintéssel megszabadított szívvel” valami mást jelentenek, mint a szív megtisztítását. Azt jelentik, hogy valami Isten és énközém jön, amitől rossz lesz a lelkiismeretem, valahányszor közeledni szeretnék Hozzá. A lelkiismeretem tövise folyamatosan emlékeztet a válaszfalra, amely a bűn. Isten Igéjében azonban azt látom, hogy Jézus vére az én bocsánatomért hullott. Amikor elfogadom, és hiszek abban, amit a vér Istennek jelent, megtisztul a lelkiismeretem, és elvétetik a bűntudat.

Sokan próbálják megtisztítani a régi természetet, a hústestet vagy az élet tisztátalanságát. Isten válasza a bukott embernek azonban a halál és nem a megtisztítás. Isten a teljes óembert a sírba teszi. Mennyire áldott látni azokat a hívőket, akik egykor arról tettek bizonyságot, hogy a vér megtisztította és makulátlanná tette őket, hogy végül megszabadulnak a kereszt általi halál igazsága révén. Mások nem találták meg a halál útját a kereszt által, és kiábrándultak, összezavarodottak, csalódottak lettek, mert az óember megtagadta, hogy tiszta legyen. Isten orvossága az óember számára ugyanis egyedül a halál.

Isten nem kéri tőlünk, hogy valami olyasmiben higgyünk, ami nem működik. Nem győzhetjük meg magunkat túl sokáig arról, hogy a vér megtisztított bennünket, miközben a hústest továbbra is jelét adja tisztátalan szenvedélyeinek. A hitünk azonban biztonságban nyugodhat meg abban a tényben, hogy Isten elfogadta a vérrel való meghintést. A lelkiismeretünk tiszta. Megmosattunk az Ige tiszta vizében. Ahogy „a világosságban élünk és járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van (…), és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére (folyamatosan) megtisztít minket (a lelkiismeretünket) minden bűntől és bűntudattól” (1Jn 1,7 – angolból).