„Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát!” (T. Austin-Sparks)

PDF: Austin-Sparks-Fussuk_meg_kitartassal_az_elottunk_levo_palyat

Fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Tekintsünk föl a hit szerzőjére és beteljesítőjére, Jézusra” (Héb 12,1-2, Békés-Dalos ford.).

Nem tudjátok, hogy a pályán futók közül, habár mindnyájan futnak, mégis csak egy nyer pályadíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24 – Csia).

Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket (…)? (Gal 5,7 – Károli).

„Fussuk meg”! Nem is annyira a futás vagy a verseny a lényeg, hanem a végcél, a pályadíj. Mi a célja a futásunknak? Az ezzel kapcsolatos elképzelések igen különbözőek, az evangélium hirdetése pedig legtöbbször pusztán a bűnbocsánatra és a mennybemenetelre szorítkozik. Amikor azonban az Újszövetséghez fordulunk – mely a végső tekintély ebben a kérdésben –, azt látjuk, hogy habár a menny, a dicsőség és az áldások is beletartoznak, de a valódi cél egy Személy. A pályadíjról kiderül, hogy az egy személy, és ez a személy nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. A Héberekhez írt levélnek ezen a pontján már összegzést és buzdítást olvasunk, de ahhoz, hogy megérthessük e felszólítás erejét, nyilvánvalóan vissza kell mennünk e csodálatos írás elejéig.

A levél kezdetén az Úr Jézus személyének két-három jól ismert bemutatása egyikét találjuk. Biztosra veszem, hogy ha nem is Pál írta valójában, az író Pál iskolájához tartozott, különösen ami Krisztus páratlan nagyságának felfogását illeti. Az első öt versben Isten Fiának kimagaslóan szép bemutatását látjuk. Erre a Fiúra – Jézusra – kell néznünk, miközben futunk. Ő a cél: Ő a pályadíj! A levél legfőbb célja, hogy bemutassa az isteni teljességet és bevégzettséget Isten Fiában, és ezt a hit elé tárja, hogy a hit ezt megragadhassa és magáévá tehesse. Teljesség Krisztusban – mindenek egybefoglalása Őbenne. Bevégzettség Krisztusban – mindenek beteljesedése és megvalósulása Őbenne. Majd részletesebben megvizsgálja, hogy mi Ő, és mit tett; mi az Ő sokrétű képessége és szolgálata mint az Isten Fia; majd pedig arra buzdít, hogy mindezt jól szem előtt tartsuk, és fussuk meg a versenypályánkat úgy, hogy mindvégig a Krisztusban való teljesség és bevégzettség legyen a célunk. Földi életünk nem lesz elegendő arra, hogy elérjük ezt: az örökkévalóságra lesz szükség ahhoz, hogy felfedezzük, valójában mit jelent a teljesség.

Ha a cél és a pályadíj Krisztus, akkor a verseny abból fog állni, hogy legyőzzük mindazt, ami nem Krisztus. A keresztény élet nem más, mint pályafutás, méghozzá igen fárasztó és küzdelmes pályafutás, mely a lehető legnagyobb összpontosítást, odaszentelést és önátadást követeli meg tőlünk. Hiszen nem lehetséges semmilyen előrehaladás, hacsak nincs valami, ami ellen dolgozni kell, és bármily furcsának tűnjék is, a súrlódás szinte elengedhetetlennek tűnik a haladáshoz. Az ember nem futhat a jégen, és csak lassan és rossz hatásfokkal juthat előre mély homokban. Kell valami, ami ellen nyomást gyakorolhatunk, valami, ami az embenek ellentart, aminek ellen kell állni és amit le kell győzni. A versenyfutásunk tehát erről a győzelemről szól, és legfőképpen arról, hogy a természetest a szellemivel győzzük le. Tanulmányozott három szövegünkben három területet láthatunk, ahol erre a győzelemre van szükség a keresztény életben. Három ellentétpárt találunk.

1. Természetes értelem vagy a Szellem gondolata

Nézzük meg először, Pál mit mond a keresztény versenyfutásról a korinthusi levélben. Felszólította őket, hogy fussanak, és később hozzátette: „Én azért futok” (1Kor 9,26). Nem kell túl sokáig vizsgálódnunk, hogy felfedezzük, mi ellen kellett versenyt futnia annak, aki az akkori korinthusiak között élt. A levél a szellemi ember és a természetes ember közötti teljes ellentéttel kezdődik, és megmutatja, hogy ebben a versenyben a szellemi embernek a természetes ellen kell futnia, és le kell győznie. Figyelnünk kell arra, hogy nem arról van szó, hogy a természetes embert a természetes emberrel győzzük le – ez ugyanis reménytelen vállalkozás. Nem, a szellemi ember az új teremtés embere, Szellemtől született, és most a keresztény ember legmélyebb belső valósága. Arról van szó, hogy a keresztény ember lényén belül egyaránt ott létezik a természetes ember, aki mindig akadályozza Isten szándékait, valamint a „szív elrejtett embere”, akit a Szellem gondolata vezérel. A pályadíj elnyerése pedig annak az eredménye, hogy milyen mértékben növekedett az, ami Krisztusból való az ember életében, és hogy mennyire hagyta el, gyakran küzdelem által azt, ami nincs Krisztusból.

A levél nagy részében azt láthatjuk, hogyan viselkedik a természetes gondolkodás az Isten dolgaiban. A keresztények egymással való közössége, sőt, még az Úr asztala és a szellemi élet sok más fontos eleme is összekuszálódott és elhomályosodott, mert a korinthusiakat a saját természetes gondolkodásmódjuk irányította. Természetes értelmünk nagy akadályt jelent a versenyben, melyet futunk, minduntalan felbukkan a maga komplexusaival, érveléseivel, érdekeivel és módszereivel. Amikor a korinthusiak bekerültek a gyülekezetbe, elhagyták nyilvánvaló bűneiket, de áthozták magukkal ebbe az új tartományba is a régi, természetes gondolkodásmódot és logikát, amely a világhoz tartozott, nem pedig Isten Szelleméhez. Az apostol azonban rájuk szólt: „Bennünk ellenben Krisztus értelme van” (1Kor 2,16), így buzdította őket, hogy engedjék a keresztet a természetes és a szellemi gondolkodás közé állni.

Csakis úgy juthatunk el a Krisztus teljességére, ha elhagyjuk a természetes emberi gondolkozást, és egyre inkább a Krisztus értelmének útján haladunk előre. Mindenről, minden egyes értékítéletről, minden következtetésről, minden helyzetértékelésről, minden véleményről meg kell kérdeznünk az Urat: „Ez a Te gondolatod, Uram, vagy az enyém?” Néha úgy érezhetjük, hogy a legszilárdabb alapunk van arra, hogy egy bizonyos magatartást tanúsítsunk, vagy egy bizonyos következtetésre jussunk; úgy érezhetjük, hogy minden bizonyíték a birtokunkban van, ezért teljesen meg vagyunk győződve; és mégis lehet, hogy tévedünk.

Az ember, aki a korinthusi levelet írta, mély és keserű tapasztalatok árán jött rá, hogy ez így van. „Én természetesen azt gondoltam magamban, hogy a názáreti Jézus neve ellen sokat kell cselekednem” – mondta a Csel 26,9-ben. Senki nem volt, aki jobban meg lett volna győződve ügye helyességéről, mint a tarzuszi Saul. A benne végbement gyökeres fordulat, amikor Krisztushoz tért, ezt mondatta vele: „Gondolkodásmódom tekintetében mindvégig tévedtem.” E vallástétel után jól haladhatott előre a versenyben, mert mindig kész volt gondolkodását megfeszített Ura ítélethozatali hatásköre alá vonni. Ez a szellemi előrehaladás útja. Nem juthatunk túl messzire úgy, hogy közben a saját véleményünkhöz és a saját következtetéseinkhez ragaszkodunk, még ha mások támogatnak is ezekben; meg kell tanulnunk legyőzni természetes értelmünket a Krisztus értelmének való alávetés által. Ez elengedhetetlen, ha fejlődni szeretnénk szellemileg. A szellemi fejlődés pedig Krisztus növekedését jelenti – ezen kívül nincs más.

2. Természetes érzelmek vagy Krisztus szeretete

Pál azt írta a galatáknak: „Jól futottatok, mi akadályozott meg benneteket (…)?” Valami közbejött, és megakasztotta futásukat a szellemi küzdőtéren. Olyan súlyos dolog volt ez, hogy Pált lénye legmélyéig felkavarta. Úgy tűnik, hogy a galaták esetében is megint a természetes ember volt a tettes, de ezúttal a természetes érzelmek területén. Abban az állapotban lehettek, amely a köves helyre, a sekély talajba esett magnak felel meg Krisztus példázatában. A magot azonnal és örömmel befogadták, de azután a gyümölcstermés elmaradt. Vannak, akik így indulnak, nagy lelkesedéssel, és nagy felhajtással maguk körül, de azután nem haladnak állhatatosan tovább.

Ezek a galaták ilyenek voltak; rendkívül erőteljesen reagáltak, hangosan bizonygatták odaadásukat, de azután nagyon gyorsan kiszálltak a versenyből. Hogy miért? Mert az érzelmeik, az érzéseik szerint éltek, és ezek változékonyak voltak. Ez lehet persze vérmérséklet kérdése is, de valójában legtöbbünkben megtalálható valami hasonló tulajdonság. Válaszolunk egy felhívásra, valamilyen erőteljes érzelem hatása alá kerülünk, aztán meglankadunk. Az Úr Jézus szavaival élve: „Amint nyomorgatás vagy üldözés támad (…), azonnal megtántorodik” (Mt 13,21).

Világos tehát, hogy ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor a természetes érzelmi életünknél nagyobb erőre van szükségünk. Az egyetlen reményünk, hogy ránk is igaz lehet, ami Pálra: „Krisztus szeretete szorongat” (2Kor 5,14). A szeretet hatóerejének kérdésében elmondhatatlan a különbség a természetes és a szellemi között. Az a szó, amelyet „szorongat”-nak fordítanak, ugyanaz, amelyet Jézus letartóztatásánál használ az ige, amikor azt mondja: „azok a férfiak, akik FOGVA TARTOTTÁK Jézust” (Lk 22,63). Megragadták, nem hagyták, hogy elmeneküljön, főnyereménynek tartották, és jutalmat vártak a letartóztatásáért. Ugyanígy kell Krisztus szeretetének megragadnia és fogva tartania minket, a Szellem hatalmas erejével győzedelmeskedve természetes érzelmeink fölött. Érzéseink jönnek és mennek; időnként erősek lehetnek, de olykor nagyon el is gyengülhetnek. Ha nem ismerünk valamit Krisztus szeretetének hatalmas szorításából, soha nem fogjuk végigfutni ezt a megerőltető pályát. Hiszen Krisztus szeretete jelenti Krisztus teljességét. Ha végül eljutunk erre a teljességre, az csakis az Ő szeretetének szorítása és megtartó ereje által történhet.

„Jól futottatok; ki akadályozott meg benneteket?” A válasz az, hogy TI voltatok, akik a saját érzéseitek erejéből futottatok; Isten hívására adott lelkes válaszképpen futottatok, mert valamikor hatással volt az érzelmeitekre.

A galatákhoz írt levél a Szent Szellem helyét hivatott hangsúlyozni a hívő ember életében, mert egyedül Ő képes ellátni bennünket a szeretet szükséges energiájával ahhoz, hogy jól fussunk tovább.

3. A természetes akarat vagy Isten akarata

Harmadik szövegrészletünk a Héberekhez írt levélből származik, és felszólítás formájában hangzik el: „Fussuk meg (…)”! Párhuzamot von Izraellel a pusztában, mint akik azokat példázzák, akik elindultak, de soha nem fejezték be a versenyt. Mi volt velük a baj? Van egy utalás az igében, ami kudarcuk titkos magjára tapinthat: „(…) nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és szelleme sem volt hű Isten iránt” (Zsolt 78,8). Ez úgy tűnik, hogy az akarat dolgában bekövetkezett valamilyen bukásra utal. Igaz, hogy a héberek, akiknek a levél íródott, megbotolhattak a természetes értelem és a természetes érzelmek területén, de a fő elesésük – mint Izrael esetében régen – az akarat területén történt. Akár gyengének, akár erősnek tartjuk ezt a természetes akaratot, alattomos hatással van a szellemi életünkre.

Valódi előrehaladás csak úgy lehetséges, ha ezt a természetes akaratot félretesszük Isten akaratáért. Hitünk nagy Szerzője ezen az alapon indulhatott el az Ő pályáján: „Íme, itt vagyok (…), hogy cselekedjem a te akaratodat, Istenem” (Héb 10,7). Micsoda küzdelmet kellett vívnia, hogy hű maradjon Isten akaratához! Még az Ő esetében is volt, amit alá kellett vetni vagy félretenni, pedig az Övé tökéletes természet volt. A mi természetünk messze nem tökéletes, így nyilvánvaló, hogy Isten akaratának le kell győznie bennünket, ha előre akarunk haladni a pályán.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak azért lehet lehetőségünk arra, hogy megismerjük Krisztus e mindent átfogó teljességét, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. Ha nem így lenne, soha nem jött volna el hozzánk. Ha nem így lenne, soha nem tűrte volna el ezt a földi életet egyetlen napig sem. Krisztus mindent átfogó teljessége azért jöhetett el hozzánk, mert Ő végtelenül képes az elengedésre. A dicsőségének letételéről, az Önmaga megüresítéséről, a megaláztatásáról, a kereszthaláláról szóló történet soha nem íródott volna meg, ha nem lett volna képes minden ponton az elengedésre, és arra, hogy elfogadja Isten akaratát. „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki…” (Fil 2,9). Isten akkor ad, amikor mi elengedünk. Akkor „fussuk meg kitartással”!

 

Forrás: Austin-Sparks.Net – Chapter 1 – The Race

„Hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (T. Austin-Sparks)

Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (Gal 1,15.16)

Mindig hiábavaló és veszélyes azt tanácsolni az embereknek, hogy hagyjanak el valamit, amíg nincs kijelentésük a teljesebbről, ugyanis csak ez a kijelentés fog igazi felszabadítást eredményezni. (…) Lehet, hogy sokunkra nem alkalmazható, de szeretném, ha az alapelvet felismernétek. Lehet, hogy minket nem kell semmi olyasmiből, mint pl. a judaizmus vagy a törvénykezés megszabadítani, de az alapelv az, hogy minden növekedéshez, fejlődéshez, bővüléshez, gyarapodáshoz és érettséghez elengedhetetlen, hogy az ember szívében Jézus Krisztus legyen folyamatosan kijelentve, és ennek a kinyilatkoztatásnak soha nem jutunk a végére. Néhányan közülünk elmondhatjuk, hogy ebben az évben többet láttunk meg az Úr Jézus jelentőségéből, mint életünk minden korábbi évében. Ti el tudjátok ezt mondani?

A legáldásosabb és legcsodálatosabb dolog fölismerni, hogy Isten egyre növekvő mértékben jelenti ki Jézus Krisztust bennünk; egyre többet és többet látunk meg abból, amit Ő Isten szempontjából jelent, és ahogy ez így történik, úgy jön az Úr Jézus növekedése, (…) a Szellem gyümölcse – a szeretet. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának növekedése a szívünkben nem más, mint az Úr Jézus szeretetének növekedése, a Szellem gyümölcse. Tudatában vagyunk annak, hogy a szívünk egyre inkább és inkább az Ő szeretete szorongatása alá jön, és a szeretetlenség alárendelődik az Ő szeretetének. Több öröm van ma az Úr Jézusban, mint valaha, mert többet látunk abból, ami Ő. Ez teljesen gyakorlatias. Ezt jelenti a szellemi növekedés: „Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem”. Annyira fontos, hogy meglegyen ez a folyamatos, élő kijelentődése Krisztusnak a szívünkben, ha Isten teljes célját el akarjuk érni.

Forrás: Open Windows, dec. 22., innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Maturity – Chapter 6

Visszahoz téged az Úr (Dana Congdon)

Magyar felirattal.

A felvétel a New York-i testvérek ifjúsági hétvégéjén készült, 2021. május 29-én, melyet Zoom-on is közvetítettek. Honlapjuk: https://www.cbmministry.org/ és http://cbmyouth.org/

Az eredeti felvétel linkje: https://www.youtube.com/watch?v=LHgiB592Gok

Dana Congdon a kamaszok és fiatal felnőttek négy csoportját szólítja meg, akiket a legsúlyosabban érintett a covid miatti bezárkózás.

Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (Radu Gavriluţ)

Igeszolgálat magyar tolmácsolással (a kicsit lejjebb található linkre kattintva).

Egyenest a cél felé

elhangzott: 2021. 03. 05.

Bírák 17,6 “Abban az időben nem volt király Izráelben, és mindenki azt cselekedte, ami jónak tűnt a maga szemében.

Dán 10,5-9. ApCsel 22,6-8.

“Mindazok, akik meglátják, hogy milyen nagy az Úr, azt kérdezik: “Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”

View original post

Penúél jelentősége a hívő életében (Radu Gavriluţ)

Részlet: “Azzal kezdeném, hogy Jákób Istene, akiről az Ószövetség beszél, nem más, mint a Szent Szellem. Ő Jákób Istene, Jákób Hatalmasa, és Ő az, aki Jákóbot olyan edénnyé változtatta át, akit Isten felhasználhatott az Ő munkájában. Tudnunk kell, hogy mi nem lehetünk csak Izsák, mi egyidejűleg Jákób is vagyunk. Jákóbnak pedig át kell változnia, amiképpen nekünk is át kell változnunk. Isten minden fegyelmezése fokozatosan történt Jákób életében, mígnem eljutott arra a pontra Penúélnél (mely azt jelenti, „Isten arca”), ahol azt az ütést kapta, melytől azután egész életében sántított. Élete legvégén pedig megáldotta házanépét a botjára támaszkodva, ahogyan az ige mondja. Egész életében botra volt szüksége, hogy járjon.

Néhány szóban szeretném elmondani, talán úgy, ahogy közelebb van a mi szívünkhöz, hogy mi történt tulajdonképpen Penúélnél, és mi kell történjék Isten minden gyermekének az életében. Az Ószövetségben Isten megérintette Jákóbot; fizikailag kapott egy ütést a csípőjére, és kificamította a forgócsontját. Attól a pillanattól kezdve Jákób sántított. Ez tehát a jele annak, ha Isten valakit ilyen módon megérintett, ugyanis e penúéli találkozás lenyomatai az ember egész életére megmaradnak. Most a mi számunkra az Új Szövetségben nem ez történik, hogy Isten kificamítja a csípőnket, hanem Isten velünk való bánásmódját az Ő világossága jelenti, mely ránk ragyog. Mikor ez a világosság ránk ragyog, ez egyszerűen a földre kényszerít bennünket.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

Győzelmes élet (Charles G. Trumbull)

“Egyetlen győzelmes élet létezik éspedig a Jézus Krisztus élete. Minden embernek lehet győzelmes élete, minden ember élhet ilyen életet. Nem arra gondolok, hogy mindenki lehet Krisztushoz hasonló; ennél valami sokkal többre. Nem is arra, hogy az ember mindig kaphat segítséget Krisztustól; ennél is jobbra gondolok. Nem is arra, hogy az embernek mindig van ereje Krisztustól; az erőnél is valami sokkal jobbra. És nem arra gondolok, hogy az ember pusztán megmenekülhet a bűneiből, és védelmet kaphat a bűnöktől. Amire gondolok, az valami, ami még ennél a győzelemnél is jobb.”

Tovább a PDF-re:

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben?

Radu Gavrilut kézdivásárhelyi igeszolgálata, magyar tolmácsolással.

Egyenest a cél felé

Hogyan alakul ki a “királyi jellem” az életünkben, amitől alkalmassá válunk az Úr szolgálatára és a királyságra?

Elhangzott: Kézdivásárhely, 2020. 11.15.

Kenyértörés:

1Kor 10,15-17. és Zsid 9,12. (Szabó Tibor)

Luk 22, 13-20. (Radu Gavriluț)

View original post

Kegyelem által adni (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 27-én, Nagyváradon

Amikor először olvastam el az Apostolok cselekedeteit az elejétől a végéig, nem sok mindent láttam benne, csak történeteket és néha egy-egy fontos eseményt; a könyv részleteit azonban nem tudtam megfigyelni. Ám ahogy telt az idő, és egyre többet olvastam belőle, kezdtem meglátni, hogyan kapcsolódnak a különböző történések egymáshoz, valamint, hogy a Szent Szellem hogyan kezd munkálkodni, és egyes dolgokat felfedni; hogyan fog bele bizonyos munkálatokba. Ezért nagyon-nagyon értékes ez a könyv.

Szeretném megkérdezni: Mit gondoltok, Barnabás és Pál társulása hogyan, mi által kezdődött? Mikor és milyen alkalomból vált komolyabbá? Ez nagyon fontos, mert tudjuk, hogy Barnabás vitte Pált az apostolokhoz, és tudjuk azt is, hogy elment Tarzuszba, hogy megkeresse Pált, és elvigye Antiókhiába. De mikor fonódott köztük még szorosabbá a kapcsolat, tekintettel arra, ami következett? Milyen alkalommal? A mi szemszögünkből ez az alkalom nagyon jelentéktelennek tűnik; elolvasom a 11. fejezetből a 27-30. verset: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején, a tanítványok pedig elhatározták, hogy amint kinek-kinek jól megy, (tehetségükhöz mérten) mindegyik segélyszolgálatot küld a Júdeában lakó testvéreknek, amit meg is tettek, elküldték a vénekhez Barnabás és Saul keze által.”

Próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, és azt hirdették, hogy nagy éhínség lesz az egész világon. A tanítványok kétféleképpen reagálhattak erre: vagy megindítja őket, és gondoskodnak a jeruzsálemi testvérekről, vagy nem is gondolnak rájuk. De mivel részt akartak venni ebben a segélynyújtásban, az antiókhiai tanítványok ez alkalommal Barnabás és Saul által küldték el ezt a segélyt. És akkor történt a nagy csoda, mely forradalmasította a világot. Tehát nem csak az események véletlen összjátéka volt Barnabás és Saul útnak indítása, hanem az volt a lényege, hogy nagyon szoros kapcsolatba kerüljenek. És tudjuk, hogy mire visszatértek Antiókhiába, már fel voltak készítve arra, hogy menjenek, és még távolabbra vigyék az evangéliumot.

27-28. vers: „Ezekben a napokban pedig próféták jöttek le Jeruzsálemből Antiókhiába, előállt pedig egyik közülük, név szerint Agabus, megjelentette a Szellem által, hogy az egész lakott földkerekségen nagy éhínség lesz, amely meg is lett, Klaudiusz idején”.

Egy prófétának a legkisebb megbízatása volt, hogy a jövőről szóljon. Ez volt az egyik legkisebb dolog egy próféta megbízatásából, hogy elmondja, mi fog történni. A legfontosabb rész az volt, hogy Isten tervéről szóljon. De az ő tevékenységüknek nem az volt a lényege, hogy irányt szabjanak valakinek az életében, hanem csak az, hogy igazolják, megerősítsék az illető szívében azt, amit az Úr már ott munkált. Ez nagyon fontos. Ha az Úr elkezd munkálkodni valamit a szívedben, és jön valaki, aki próféta, és szól, és megerősíti azt, amit az Úr már munkált az életedben, az valóban próféta. Egy prófétának ezt kell tennie, vagy pedig azt, hogy kiigazítson, ha valamilyen irányban tévedsz, de nem azt, hogy más irányt mutasson.

És tudjuk, az történt, hogy eljutottak Jeruzsálembe. 12. fejezet, 1-4. vers: „Ebben az időszakban rávetette Heródes király kezeit némelyekre a (kihívott) gyülekezetből valók közül, hogy rosszul bánjon velük, megölette Jakabot, a János testvérét karddal, látva pedig, hogy ez tetszik a zsidóknak, folytatta és elfogatta Pétert is, akkor voltak a kovásztalan kenyerek napjai, le is tartóztatta, tömlöcbe vetette, átadta négy négyes katonai őrségnek, hogy őrizzék; az volt szándéka, hogy pászka (húsvét) után a nép elé vezetteti.”

Amikor Barnabás és Pál a segélyekkel Jeruzsálembe érkezett, rendkívüli problémákkal, sőt, borzalmas helyzettel találkoztak Jeruzsálemben. Ugyanis, amikor a gonosz munkálkodik, akkor mindent el akar rontani, mindent el akar pusztítani, teljesen meg akarja semmisíteni a bizonyságot, hogy semmi se maradjon. Láttam ilyen helyzeteket, amikor a gonosz ezt akarja tenni. És sokszor azok, akiket ez a baj ér, nem is veszik észre, hogy ami történik, az valójában gonosztól van, aki mindent el akar pusztítani.

Pétert tehát a tömlöcben őrizték, és a gyülekezet nem szűnt meg könyörögni érte Istennek. 6-9. vers: „Amikor pedig Heródes azon volt, hogy elővezetteti, azon az éjszakán Péter két katona között aludt két lánccal megköt(öz)ve és az ajtó előtt őrök tartották szemmel a tömlöcöt. És lám! az Úr egy angyala (hírvivő követe) ott állt és fény ragyogott a helyiségben, meglökte Péter oldalát, felébresztette, és ezt mondta: állj fel gyorsan! és lehulltak a láncok a kezeiről. Így szólt pedig az angyal hozzá: övezd fel magadat és kösd fel saruidat. És megtette így, és ezt mondta neki: vedd magadra a felsőruhádat, és kövess engem! És kijött, követte őt és nem tudta, hogy való(igaz)ság az, ami az angyal által lett, hanem azt gondolta, hogy lát(om)ást lát.”

Nagyon érdekes. Tehát elment utána, és nem tudta, mi történik vele. És hogy a dolgok még érdekesebbek legyenek, azt mondja a 6. vers: „Péter két katona között aludt”. Pócsi testvér mesélte, hogy egyszer elvitte a Securitate [a román titkosszolgálat a diktatúra idején], hogy kihallgassák. Az volt a szokás, hogy az embereket hosszasan egy előszobában tartották, hogy megfélemlítsék őket. Volt ott egy újság, a testvér meg elkezdte olvasni, és közben elaludt. Amikor pedig a tisztek megjöttek, nagyon dühösek lettek, mert nem vált be a módszerük. Azt várták ugyanis, hogy akit ott találnak, az majd remegni fog a félelemtől, ez a testvér pedig nyugodtan aludt. Rákiáltottak: „Te alszol?” Mire ő: „Álmos voltam.” Tehát így járt ez a testvér is, mint Péter, hogy két katona közt aludt.

A gyülekezet pedig nem szűnt meg könyörögni érte. És éppen azon az éjszakán, amikor Heródes elő akarta őt állítani, az angyal megjelent, és kihozta Pétert. És tudjátok mi történt? A gyülekezet imádságának nagyon nagy hatása volt. Nem csak annyi, hogy Pétert kiszabadítsa a tömlöcből. A hatása az volt, hogy Isten igéjét szabadította ki, hogy tovább terjedjen. Senki nem gondolta volna, hogy tulajdonképpen mi fog majd történni; hogyan fog Isten munkálkodni, mi lesz azoknak az imádságoknak a hatása. Sokszor, mikor imádkozunk, nagyon rövidlátók vagyunk, és csak a saját problémáinkra gondolunk, és nem látjuk, hogy a dolgok hátterében Isten mit akar munkálni.

És nézzétek, mit mond itt, a 20-25. versben: „Heródes pedig haragos nehezteléssel volt a tírusziak és a szidóniak iránt, de azok közös megegyezéssel eljöttek hozzá, és megnyerték Blásztuszt, a király kamarását, békét kértek, mivelhogy vidékük (országuk) a királyéból kapta az élelmet. A kitűzött napon pedig Heródes király díszruhába öltözve bírói emelvényre ülve beszédet intézett hozzájuk. A köznép hangosan kiáltozott: Ez Isten hangja és nem emberé! Nyomban lesújtott rá az Isten angyala, mivel nem Istennek adta a dicsőséget és férgektől megemésztetve kilehelte lelkét. Az Úr Igéje pedig növekedett és terjedt. Barnabás pedig és Saul szolgálatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálembe, magukkal vitték Jánost, akinek mellékneve Márk.”

Ezt csak bevezetésképpen olvastam fel. Arról szeretnék beszélni ugyanis, hogy nagyon érdekes, ahogyan 2. Korinthusi levél két fejezete beszél az adakozásról. Amikor az adakozásról van szó, az emberek nagy része azt a szót, hogy adakozás, a törvényhez köti. És sokan gyakorolják is a tizedfizetést, úgy, mint a törvényben. De ha elolvassuk a 2Korinthus 8-ban, nézzétek mit ír itt:

1-15. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el, és nem úgy, amint reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak és nekünk, Isten akarata által. Úgyhogy megkértük Tituszt, hogy ahogy elkezdte, úgy fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot (kegyelmi munkát) is, de mint ahogy mindenben bővelkedtek (kitűntök): hit(hűség)ben, igeszólásban, ismeretben, minden buzgóságban és irántunk táplált szeretetben, úgy ebben a jótékonyságban (kegyelmi munkában) is tűnjetek ki. Nem parancsként mondom, hanem hogy a mások buzgósága által a ti szeretetetek valódiságát megvizsgáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek koldusszegénnyé lett gazdag létére azért, hogy ti az Ő koldusszegénysége által meggazdagodjatok. És tanácsot adok ebben, mert ez nektek használ, mint akik nemcsak a cselekvést, hanem az akarást is elkezdtétek tavaly óta, most pedig a cselekvést is végezzétek be, mert ahogyan megvolt az akarat készsége, olyan legyen a véghezvitel is abból, amitek van, mert ha a készség megvan, az aszerint kedves(en fogadott), ami van, nem aszerint, ami nincs, mert ne úgy legyen, hogy másoknak könnyebbségük, nektek pedig nyomorúság lesz, hanem egyenlően legyen, a mostani időszakban a ti bőségetek pótolja ki azoknak szűkölködését azért, hogy azoknak bősége is pótolja majd a ti szükségeteket, hogy így kiegyenlítődés legyen, amint meg van írva: aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, és aki keveset, nem szenvedett hiányt”.

Nem csak ebben a tekintetben, de más tekintetben is úgy vélekedünk, hogy ha az Úr megáld bennünket, és egy bizonyos helyzetből fel tudunk állni; ha az Úr igéje szól hozzánk, és felemel bennünket, és tudjuk dicsőíteni az Urat, akkor sokszor ezt a kegyelmet, amit Ő ad nekünk, megőrizzük magunknak, és nem akarjuk megosztani másokkal. Ezért lehetséges, hogy eljön az idő, amikor ti, a lakónegyedből, ott fogtok összegyűlni, mi, a városból pedig itt fogunk összegyűlni. És mikor ti ott a negyedben összegyűltök, csak ti magatok, akkor aktívnak kell lennetek. Nem lehet tudni, hogy mi lesz, hogy lesz a jövőben. Mindenképpen, ha nem is a közeljövőben, de lesznek problémák ebben a tekintetben. És akkor meg fogjátok érteni, hogy nem lehet üres kézzel jönni.

Úgy gondolkozunk, hogy ha az Úr megáldja az alkalmainkat, akkor – ahogy mondta valaki –, egyszer csak felébredünk, és folyni kezdenek belőlünk a szavak, úgy, hogy abba sem tudjuk hagyni. Én értem ezt, de a szavak nem folynak belőlünk, ha nem tanuljuk meg azt, és nem vagyunk beavatva abba, hogy lépéseket kell tennünk előre. Egy fiatal testvér megkérdezett egyik nap, és azt mondta: „Nem tudom, mi történik, mintha valami hiányozna az életemből.” Azt válaszoltam: Tudod mi hiányzik? Ne hidd, hogy egy szép napon egyszer csak megfogod a Bibliát, és elindulsz, hogy hirdesd az evangéliumot. Ezt el kell kezdened valahol; mindennek kell, hogy legyen egy kezdete. Ha nincs kezdet, nem fogod tudni, hogy mit tegyél. Lennie kell egy kezdetnek, a kezdet pedig ez: „Uram, kérlek, munkálkodj az életemben, hogy megértsem azt, amit Te akarsz; hogy amivel Te megáldasz, azzal én is áldására tudjak lenni másoknak!” Nagyon fontos tehát, amit ez a két fejezet megmagyaráz arról, hogy mit jelent adni, mert ez nem úgy működik, ahogyan ma teszik, hogy pénzt kéregetnek. Ilyesmi nincs az igében.

Macedóniában három gyülekezetről tudunk: Filippi, Thesszalonika, és Bérea. Valószínűleg ennél több is volt, de ezt a hármat ismerjük. Nézzük meg, ők hogyan jártak el – 8. fejezet, 1-4. vers: „Ismertetjük veletek, testvérek, az Isten kegyelmét, amelyet adott Makedónia (kihívott) gyülekezeteiben, hogy a nyomorúság sok próbatétele között túláradó lett örömük és mélységes szegénységüket, jószívűségük gazdagsággá sokasította, mert tanú(bizony)ság vagyok, hogy képességük (erejük) szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, sok buzdítással kérve-kérték tőlünk, hogy a kegyet és a szentek iránti szolgálat közösségvállalását fogadjuk el.”

Szűkös anyagi helyzetük miatt, az apostolok nem akarták hagyni, hogy részt vegyenek a segélygyűjtésben. Valószínűleg sok nehézségen mentek keresztül; ki tudja, milyen szociális problémák vagy háborúk sújtották ezt a térséget, mely római tartomány volt. És az apostolok nem akarták őket hagyni, de azt mondja az ige: „Sok kérleléssel könyörögve kérték tőlünk azt a kegyelmet, hogy a szentek kiszolgálásában közösséget vállalhassanak” (Csia ford.). Megindult a szívük, ahogyan az antiókhiaiakat is megérintette ez a helyzet. Látjuk, hogy egy ilyen kicsi dolog, mint a jeruzsálemi szentek számára való gyűjtés, megindította a szívüket, és elküldték Barnabást és Sault Jeruzsálembe. És attól a pillanattól kezdett megváltozni és formát ölteni ez a missziós munkálat, amelyre a Szent Szellem kiküldte Barnabást és Sault. És elküldték őket, hogy hirdessék Isten igéjét. Ez pedig innen indult ki.

Talán egy apróság, valamilyen alig észrevehető dolog az életünkben mindent megfordítana, és nem figyelünk oda rá – vagy lehet, hogy igen: Mint például amikor tudjátok, elkezdtük segíteni a telkieket. Soha nem bánom meg, hogy segítettük őket. Kaptunk egy üzenetet a napokban: „Az Úr sokat tanított az alkalmainkon… az Úr általatok rám talált… általatok az Úr megerősített…” Nem mintha ez lenne valami. Mert ebből az fog majd meglátszani, amit megtanultunk ez által. Tudjátok, mit tanultunk meg? Hogy a zsebünkbe nyúljunk. Sok testvér nem tud másnak, csak magának élni. Minden legyen a miénk! Ha nem mára, akkor holnapra, holnaputánra. De több történt annál, mint hogy őket segítettük, mert ez a dolog munkálkodott a mi életünkben, és megtanultunk valamit, amit másképp nem tanultunk volna meg. Nem azért helyezte őket ide az Úr, hogy ők tanuljanak, hanem, hogy mi tanuljunk.

Hiszem, hogy amikor az Úr mindent megvizsgál, és minden dolog napvilágra kerül, akkor meg fogjuk látni, hogy az Úr továbbra is munkálkodni akar az életünkben. Van egy testvérnő, aki szokott ide járni közénk. Ma ott ült hátul. A városba költözött, elvált a férjétől, sokszor nincs mit ennie. Tudjátok ezt? Nem tudjátok. Nincs mit ennie. Egy nap kétségbeesetten telefonált a lánya valakinek – ő nem mond senkinek semmit –, hogy nincs mit enniük. Amikor Margittán voltam, nagyon kevesen voltunk; és akkoriban eléggé felületesek voltunk. Volt ott egy testvérnő, akinek nem volt mit ennie, és nekünk erről fogalmunk sem volt. Nem voltunk akkor valami nagy bőségben, de nem is nélkülöztünk; nem mondhatom, hogy valamiben is hiányt szenvedtünk volna. Amire szükségünk volt, megvolt, az akkori körülmények ellenére. De az a testvérnő köztünk volt, és mi nem tudtuk, hogy neki nincs mit ennie.

Testvérek, ha a kegyelem munkálkodik az életünkben, akkor ezt a kegyelemet nekünk tovább kell adnunk. A hitéletünknek ugyan csak jelentéktelen része, hogy ez a kegyelem a zsebünket is érinti, de ha ezt nem tanuljuk meg, hogyan tudnánk elmondani azokat a dolgokat, amiket az Úr munkált az életünkben, hogy mások is bátorítást nyerjenek? Nem kell, hogy valaki szóljon nekem: „Testvér, nem akarsz mondani valamit?” Lehet, hogy eljön az az idő, amikor ez a hely be lesz zárva, és nem tudunk összegyűlni. De nekünk nincs veszíteni valónk; senki nem tudta régebben sem megakadályozni, hogy találkozzunk valakivel. Margittán felettünk lakott egy Securitate tiszt, aki valójában jóravaló ember volt. Soha nem volt problémánk vele. Néha lejött hozzánk valamilyen szívességet kérni, mi sosem mentünk hozzá, hogy kérjünk valamit, csak ő jött hozzánk; a gazdagabb jött le a szegényebbhez.

De a lényeg, hogy senki nem akadályozott meg minket, testvéreket abban, hogy találkozzunk. Lehet, hogy csak az utcán találkozunk ketten, és onnantól egy darabig együtt megyünk, közben beszélgetünk, megvitatunk dolgokat, örülünk az Úrban, és elmondjuk az Úr hogyan áldott meg bennünket. Majd elválunk egymástól, megyünk tovább, és találkozunk egy másik testvérrel.

Ez a kegyelem emiatt ilyen, mert azt akarja, hogy másoknak adjuk tovább, és ne tartsuk meg magunknak. És milyen nehéz ez. De én örülök, hogy mindig megvan ez a lehetőségünk. Lehet, hogy eljön az idő, amikor több testvér is el akarja mondani, hogyan áldotta meg őt az Úr, és hogyan hordozta és emelte fel őt; hogyan adott az Úr örömöt. És ilyen módon a gyülekezet nagyobb áldásban részesül, mint amikor csak egyvalaki beszél. Testvérek, az Úr áldjon meg és munkálkodjon az életünkben, hogy megértsük: „mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ámen.

Buzgóság a reménység teljes bizonyossága iránt (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. szeptember 2-án, Nagyváradon

PDF:  2020-09-02-Radu_Gavrilut_Buzgosag-a-remenyseg-teljes-bizonyossaga-irant

 A Héberekhez írt levél 6. részéből szeretnék olvasni néhány igeverset, mert többször találkoztam olyan testvérekkel, akiknek kérdéseik voltak ezzel az igeszakasszal kapcsolatban. Olvassuk el: Héberek 5,7-6,20.

Andrew Murray egyik könyvének címe: A kettéhasadt kárpit. Amikor ezt a könyvet olvastam a hitéletem elején, nagyon összezavarodtam, mert nem értettem, ahogyan néhány testvér ma sem érti, hogy a Biblia tele van tanításokkal, buzdításokkal, de van nagyon sok, komoly figyelmeztetés is. Nem tudjuk ezeket a figyelmeztetéseket kellőképpen hangsúlyozni, ha nincs rend az életünkben. Nem is feltétlenül rendezettségre gondolok, hanem nagyon tiszta látásról a Bibliával kapcsolatban. Ezért mindnyájan bizonyságot tehetünk arról, amit az Úr munkált az életünkben, de abban, hogy az Írásból bizonyos dolgokat értelmezzünk, visszafogottaknak kellene lennünk. Mert az Úr azt mondja: „ne legyetek sokan tanítók, mert szigorúbb ítélet alá estek”. Másokat tanítani ugyanis nagyon komoly dolog. Pál azt mondta Timóteusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Amikor néhány testvér megkérdezett a Héberekhez írt levél 6. részével kapcsolatban, csak úgy futólag mondtam nekik pár dolgot, mert nem akartam belemélyedni; ma este azonban, ha nem is az egész fejezetet, de néhány részét szeretném megemlíteni.

Az egyik a 6. rész, 4-6. vers: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Szellemnek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”

Ezt sokan félreértik. Mert ha az alap le van rakva, akkor nem tehetjük le még egyszer az alapot. Az alap egyszer és mindenkorra le van téve. Az alap Krisztus. Azután pedig erre az alapra épül minden. És akik mégis elestek…amikor erre gondolunk, hogy elestek, sokszor azt gondoljuk, hogy valaki bűnbe esett, és ezt jelenti az elesés. De testvérek, ez a szó sokkal súlyosabb, mint bűnbe esni. Ez a szó, hogy „elestek”, arra utal, hogy célt tévesztettek. Meg vagyunk váltva az Úr által, és újjászülettünk az igazság Igéje által, de Istennek határozott terve van minden megváltott élet számára. Minden lélek számára van egy terve, és ezt végbe akarja vinni az életünkben. Megtörténhet, hogy valaki semmi bűnbe nem esik, és mégis eltér ettől a tervtől.

Sokan azok közül, akik az Úrhoz tértek, azt hiszik, hogy azért vannak megváltva, hogy örüljenek az üdvösségnek. Nézzétek, mit mond az 1Péter 1-ben, 3-5: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra, akiket Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.”

Itt üdvösségről van szó – de ez nem az az üdvösség, amit akkor kaptunk, amikor hittünk az Úr Jézus Krisztusban. Arról a tökéletes üdvösségről van itt szó, amely az utolsó időben lesz nyilvánvalóvá. Más szavakkal, mi nem csak azért lettünk megváltva, hogy örüljünk az üdvösségnek, hanem céllal lettünk megváltva. Isten pedig úgy munkálkodik az életünkben, hogy ez a cél megvalósuljon bennünk. Ha mégis elestünk, az Úr felé fordulhatunk, de nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve. Ez jelenti ismét megújulni a megtérésre. Nem tehetjük le újra az alapot, mert az alap le lett téve, és ez Jézus Krisztus.

De a figyelmeztetés nagyon világos és komoly. Mert szeretnélek emlékeztetni titeket erre a népre, aki kijött Egyiptomból, és akit az Úr megáldott; és látták az Úr kezét, aki erős kézzel hozta ki őket Egyiptomból. És látták a Vörös-tenger partján a halott egyiptomiakat, és győzelmi éneket énekeltek, mégis tízszer megkísértették az Urat a pusztában. Végül az Úr visszaküldte őket, és nem engedte, hogy bemenjenek Kánaánba. Pedig Isten célja a nép számára az volt, hogy Kánaánba jussanak. Tudjátok, mi Isten célja a mi életünkre nézve? Hogy eljussunk az érett korra. „Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédében, mivelhogy kiskorú.” Mi az igazságnak beszéde? A kisgyermek a legönzőbb teremtmény a világon; csak egy dolgot tud: mindennek őkörülötte kell forognia. Csak annyit ért, hogy kapjon, kapjon és kapjon. Akkor is, amikor már nő egy kicsit, már nem csecsemő, hanem kedves kisgyermek, még mindig nagyon önző, csak magának él, és tejjel kell táplálni. Nem nagyon bírja a kemény eledelt, tejre van szüksége – a tej pedig olyan ételt jelent, amit valaki már megemésztett.

A legnyilvánvalóbb jele annak, hogy valaki felnőtté kezd válni, hogy látszik az életében valami: felelősséget kezd vállalni. Ez valami rendkívüli dolog. Nem kell senkinek felszólítania erre. Ahol itt összegyűlünk, rendszeresen takarítani kell, és nagyon nehéz erre embert találni; mert a fiatalok nem tolakodnak, ha takarításról van szó. Nincsenek hozzászokva, éppen úgy, ahogyan itt mondja az ige. Egy olyan valaki, aki gyermek, nem érti például, hogy valóságos kapcsolata kell, hogy legyen a testvérekkel. Csak magára gondol.

Emlékszem, amikor fiatal voltam, nem is gondoltam arra, hogy valakit megbotránkoztathatok. Csak magamra gondoltam, csak a saját személyemre; és nem tudtam másokra gondolni, hogy mégis vannak bizonyos figyelmeztetések, hogy hogyan éljünk, mit tegyünk. Engem ez nem érdekelt, mert én a saját életemre gondoltam. Vágytam arra, hogy istenfélő életet éljek, de mint egy gyermek – és láttuk a gyermekeket. Éppen most mesélte a testvérem, hogy a gyerekek a folyónál játszottak, és az egyik nem vette észre, hogy egy helyen már nagyon mély a víz, elsodorja az áramlat; és ki kellett menteni a vízből. Tehát a gyermek nem veszi észre a veszélyeket. Nem fogja fel például, hogy jó erkölcsöket megrontanak rossz társaságok. Hiába mondod neki. „És miért? Hogy? – kérdi. – Nem értem miről beszélsz. Miért kell ezt és azt tenni?” Mert így formálódik a jellem.

Izráel népe tehát célt tévesztett. És abból a nemzedékből csak ketten mentek be Kánaánba (és még valószínűleg a léviták). Ezek a figyelmeztetések pedig a mi számunkra lettek megírva.

Azt mondja itt a 7-8 vers: „Mert a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos termést hoz a földművesnek, áldást nyer Istentől, amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés.” Ebben a földben, amely esőt kap felülről, ott van a mag, és ha az a mag termést hoz, áldást nyer Istentől. De ha valaki lusta és közömbös, és a hústeste szerint él, akkor – amit vet az ember, azt aratja –, ha hústestben vetsz, a hústestből aratsz. Ezek a tövisek és bojtorjánok nem egyebek, mint a hústest termései, a hústest cselekedetei. És azt mondja itt, a 8. vers: „amelyik pedig tövist és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz, és a vége megégetés”. A talaj nem ég el, ahogy mi is Krisztus ítélőszéke előtt megmenekülünk, úgy, mint tűz által. De ha arra az alapra valami olyasmit építettünk, ami belőlünk van; ami emberi természet, emberi bölcsesség; ami a magunk dicsősége, ezek mind megégnek, de mi megmenekülünk, mintegy tűz által. A talaj nem semmisül meg. Az alap nem semmisülhet meg, mert az alap Krisztus. De hogy mit építettünk , az nagyon lényeges.

Az Úr nem akarja, hogy gyermekek maradjunk. Azt akarja, hogy felnőtté váljunk, hogy növekedjünk az Úr megismerésében. Nem azért leszünk nagykorúak, mert elteltek az évek felettünk, és azt hisszük, hogy értünk valamit, pedig semmit nem tudunk. Nem ezért vagyunk felnőtt korúak. Akkor vagyunk felnőttek, ha kezdjük megismerni az Urat azokban a gyakorlati helyzetekben, amelyeken átmegyünk. „Aki dicsekedik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem.” Ez az ismeret, amelyről itt szó van, tapasztalati ismeret, nem elméleti, észbeli ismeret. Megismertük az Urat tapasztalati, gyakorlati módon.

És láttuk, hogy itt mindenhol ilyen szavakat olvashatunk; és itt is azt mondja a 20. versben: „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap Melkisédek rendje szerint”. Sok mindent értünk. Akik az Úrhoz jöttek, mindjárt megértik, mit jelent az Ő váltságműve; értjük, hogy az Úr Jézus Krisztus erre a földre határozott küldetéssel jött; és eltökélten Jeruzsálem felé fordult azzal a gondolattal, hogy Isten akaratát teljesítse; és meghalt a kereszten, hordozva a mi bűneinket. Amikor pedig küldetését teljesítette, azt mondta: „Bevégeztem”; mi pedig üdvösséget nyertünk. Ez a megváltás teljes. Amikor azonban Melkisédekről szól az ige, a főpapról, a mi bizonyságunk főpapjáról, akkor a hangsúly az ilyen nagy üdvösségre helyeződik. Valóságos az, amit az Úr tett, de ugyanúgy valóságos az is, amit az Úr most tesz, mint Főpap, aki a mennyben folyamatosan közbenjár értünk. Ez az üdvösség pedig hatalmas, és az életünk sok aspektusát magába foglalja. Egy életen át tart; és elsősorban a lelkünk üdvösségét célozza meg, ami nem olyan egyszerű.

Néha megnézem a Facebookot, és elém jön, hogy az ismerőseim hogyan viszonyulnak bizonyos eseményekhez; és megdöbbent, amit látok. Mondanék valamit, de hallgatok. És látok ott még sokakat, akik ezzel egyetértenek. Olvastam most, ahogy ez a nagy adventista prédikátor áldozatnak tartja magát. Írtam néhány igeverset. Máté 5,11-12: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.” Ha az én jutalmam bőséges a mennyekben, miért kell mindenhol hirdetnem magamról, hogy a testvérek nem fogadnak el? Az Urat elfogadták? És látom, hogy vannak, akik jóváhagyják, amit ez a prédikátor mond és tesz. Nagyon szomorú dolog ilyesmit látni. Testvérek, nekünk az árral szemben kell mennünk. És az Úr munkájára van szükség, hogy megnyissa az elménket, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy látni kell. Olykor testvérek küldenek nekem énekeket, de ha nem ismerem azt, aki énekel, nem hallgatom meg, mert Isten előtt utálatos dolog, ha tisztátalan szájból szép szavak jönnek ki. Én nem akarom az ilyet meghallgatni. Csak azokat hallgatom meg, akiket ismerek.

Igen nagy tehát ez az üdvösség. Azért pedig, hogy ez most megvalósuljon, a Főpap a mennyben közbenjár értünk, Aki azt mondja: „de tifelőletek szeretteim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is”. Ezt mondja ennek a levélnek a szerzője, de tulajdonképpen a Szent Szellem mondja ezt: „jobb dolgokat várunk tőletek, amelyek az üdvösség velejárói.” Ilyen dolgokról van itt szó. A talaj nem éghet el. A tövisek és bojtorjánok biztosan elégnek. Ha lusták és közömbösek vagyunk egy ilyen nagy üdvösséggel szemben, a tövisek és bojtorjánok megégnek. Ez fájdalmas dolog lesz. Természetes azonban, hogy a Szent Szellem nem fejezi be negatív módon, és ezt mondja: „így szólunk is szeretteim, és ilyen szigorúan figyelmeztetünk is, jobb dolgokat várunk tőletek.”

Beszéltem egy testvérrel egy gyülekezetből, ahol abban hittek – bár ezt nem mondták így ki, de ezt gondolták – hogy attól függetlenül, hogy ők milyenek, az Úr munkálkodik bennük, elvégez mindent, véghez viszi bennük a munkáját. Mikor ez a testvér kezdett többet meglátni, azt mondta nekem: „Képzeld, nálunk a gyülekezetben a sziklára és a homokra épített házról prédikáltak. Szó volt a két útról is.” Megkérdeztem: Testvér, te hiszed, hogy veled is megtörténhet, hogy a széles úton járj? „Nem, nem hiszem! Nem, velem ez nem történhet meg, mert az Úr nem engedi, hogy megtörténjen.” Jaj-jaj! Egyesek számára olyanok ezek az igeversek, mint valamikor falun a madárijesztők. Gondolom, hogy az embereknek volt ebben valami tapasztalatuk, és odatették a kukoricaföldre, miután elvetették a magot, hogy a madarakat elijesszék, hogy ki ne egyék a magot a földből. Vajon mi is így gondolkozunk, ha lusták és közömbösek leszünk…?

11. vers: „Kívánjuk pedig, hogy mindegyikőtök ugyanazt a buzgóságot tanúsítsa a reménység teljes bizonyossága iránt mindvégig”. Ez fog megőrizni az úton. 12. vers: „Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.” Testvérek, ez az út: hit és békességes tűrés által. Szól Ábrahámról is, aki hit által és békességes tűrés által örökölte az ígéretet, hogy Isten adott neki egy fiút.

Kívánjuk, hogy közületek mindenki, testvérek, szorgalommal megőrizze mindvégig a teljes reménységet, úgy hogy ne lustálkodjatok, hanem legyetek követői azoknak, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Az ígéret az, hogy eljutunk az út végére; és odaérve, hasonlókká leszünk az Ő Fia ábrázatához. Hála az Úrnak a figyelmeztetésekért. Mikor ezeket a figyelmeztetéseket olvasom, imádkozom: Uram, kérlek, hogy ne olyan legyek, mint azok az emberek, akik azokat a madárijesztőket kirakják, amelyek a madarakkal semmit nem csinálnak! De a madarak tudatlanok. Nem szeretnék olyan lenni, hogy látom ezeket a figyelmeztetéseket, és azt gondolom, hogy engem ezek nem érintenek. Szeretnék szorgalmasan azoknak a nyomába lépni, akik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket. Testvérek, ezt akarja az Úr a mi életünkkel. Az Úr nem téved, ahogy nem tévedett az Ábrahám életében sem. És megpróbálta, és megpróbálta és újra megpróbálta őt. Nem volt könnyű élete, de végül örökölte az ígéretet. Isten megdicsérte őt. Bizonyság volt a menny és az emberek előtt. Az emberek látták ezt, és azt mondták: Fejedelem vagy miköztünk! Testvérek, így legyünk mi is Isten és az emberek előtt. Ámen.

A szoros kapu a hívő ember életében (Szabó Zoltán)

Igeszolgálat a Lukács 13,22-28 alapján.