Megsanyargatom a testemet és szolgává teszem (Radu Gavriluț)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: 2015-01-18-Radu_Gavrilut-Megsanyargatom-a-testemet-es-szolgava-teszem

“Van egy dolog, aminek világosnak kell lennie a számunkra: van egy cél, van egy versenypálya, és mi erre a pályára vagyunk helyezve már az út kezdetén. Nagyon sok akadály van azonban ezen a pályán, amelyek gátolnak bennünket az előrehaladásban, hogy ne tudjunk futni, és megnyerni a mennyei elhívásunk jutalmát. Valaki azt kérdezte a múlt nap Kolozsváron: „jó, én ezt értem, de hogy lehet ezt megvalósítani?” Az első dolog, amit az Úr meg akar mutatni, miután hozzá jövünk, hogy van valami több annál, mint ezek a kezdeti dolgok. Van egy dicsőséges befejezés! És ha az Úr nem nyitja meg a szemeinket, hogy lássuk ezt a dicsőséget, akkor nem tudjuk értékelni. Ahogy a testvér is mondta a kenyértörésnél, ha nem látjuk milyen értékes Ő. Ha nem nyílnak meg a szemeink, hogy lássuk, hogy Ő értékesebb mindennél! Ha ezt nem látjuk, akkor biztosan a legkisebb dolog miatt is megakadunk.

 Gondolok itt a testünkre, amit az Úrtól kaptunk, és ahogy az Úr mondja: a test az Úr számára van, és nem a mi számunkra. Nem a testünknek kell irányítania az életünket, hanem a testünket kell az Úr számára használnunk. De mennyi minden van az életünkben, ahol a testünk diktál! A szemünk, az evés, az öltözködés, napi foglalatosságaink. Mindezek alkalmatlanná tehetnek, hogy ne nyerjük el a mennyei elhívásunk jutalmát! Az örök életet senki nem veszi el tőlünk; senki sem állíthat meg, hogy egyszer a mennybe jussunk. De megfutni a pályát, a célba érni, és a végén megkapni az Úr jóváhagyását és a jutalmat, ez egészen más. Kolozsváron ez a testvér megkérdezte: Hogyan lehetséges ez? Létezik egy út, amelyen a mi Urunk járt.

 Nézzük, mit ír az ige az 1Péter 2,11-23-ban: „szeretteim, kérlek titeket mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyek a szellem ellen vitézkednek. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint feljebbvalónak. Akár helytartónak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. A szolgák teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak, nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert az kedves dolog, ha valaki Istentől való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Aki szidalmaztatván, viszont nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.”

 Hogy ezen az úton járjunk, azokban a helyzetekben, amelyekben nap mint nap vagyunk, ne védekezzünk, ne igazoljuk magunkat, hanem fogadjuk el a halálos ítéletet az énünkre – ez az az út, amely előre visz. Meg fogjuk látni, mert nem kell sok időnek eltelnie, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor az Úrban kell bíznunk, akkor is ha támadnak, lebecsülnek. Ez a kereszt útja, amelyre a mi Urunk helyezett, hogy azon járjunk. Ha gúnyolták, nem felelt, ha kínozták, nem fenyegetőzött, alávetette magát az igaz Bírónak. Fenyegethetett volna, és az Ő fenyegetése valós lett volna, de nem tette. Ő teljesen más volt. Az Ő élete teljesen más volt. Az ember nem tud ilyen életet élni, csak ha az Úrra bízza magát és benne van az Ő feltámadott élete.

 Szeretem ezeket az igeverseket, mert nekünk nem csak a kísértés idején kell a testünket féken tartanunk, mert akkor már késő. Meg kell szoktatnunk nem csak a korlátozással, hanem úgy, hogy az Úr számára legyen használható. A testünk sokszor pihenést kíván, lazítást, olyan dolgokat, amiket szeret. De az Úr arra akar megtanítani, hogy úgy használjuk mi is a testünket Isten szolgálatában, ahogyan az Úr Jézus is használta az ő testét.

 Sok minden van az életünkben, amivel az Úr foglalkozni akar. Ezek nem feltétlenül bűnös dolgok, de például mennyire szubjektíven gondolkozunk bizonyos esetekben: nagyon kemények vagyunk másokkal szemben, és ugyanakkor nagyon engedékenyek magunkkal. Nagyon megharagszunk, ha mások tesznek valamit, de ha rólunk van szó, akkor nagyon toleránsak vagyunk. Ábrahámra gondoltam, amikor ment, hogy feláldozza az egyetlen fiát. Ha őt valóban nem az Úr készítette volna el… – arra a pillanatra gondoltam, amikor vette a kést; ő olyan jól ismerte Istent, hogy valóban hitte, hogy Isten a halálból is fel tudja a fiát támasztani. Ilyen mértékben hitt Istenben. Tehát ez a lényeg, hogy ne legyünk szubjektívek, hanem tárgyilagosak legyünk. Eszembe jutott Péter is, amikor megdorgálta az Urat, amikor próbálta megvédeni a rákövetkező nehéz helyzetektől, és azt mondta: „Isten őrizzen, nem történhet ez veled!” A szavak mögött nem annyira az volt, hogy az Úr miatt aggódott, hanem saját maga miatt. Mert hol lesz ő, mi lesz vele, ha ezek a dolgok megtörténnek az Úrral?

 Én azt hiszem, hogy mikor egy gyermek azt hallja a szüleitől, hogy: szégyent hozol rám, akkor a szülő nem annyira a gyermekre gondol, mint inkább saját magára. Mindezek a dolgok a mi szubjektív gondolkozásunkra mutatnak. Van, aki megkérdezi, hogy feltegyünk-e a honlapra egyes bizonyságtételeket, mert hát azok szégyent hoznak ránk. Ezek vagyunk. Csak szép dolgokat akarunk feltenni. A mi jó hírünket nem gúnyolhatja senki.

 Vannak olyan mélységek a lényünkben, amelyekkel az Úr foglalkozni akar, és ezeket orvosolni akarja. És mivel az a cél, hogy az Úrnak szolgáljunk, ha ezek a dolgok nincsenek elrendezve, elsősorban a mi életünkben, akkor hogyan tudnánk a testvéreink szeméből kiszedni a szálkát? Egy a teendőnk. Egy testvér ezt mondta: „Nézd meg, én nem jutottam el se Penielhez, sem, hogy áldást nyerjek, semmire nem jutottam.” Nem jutottál, de az Úr munkálkodik az életedben, és ha ő egyszeriből valami nagyot tenne, az nem lenne jó, mert így is ott a veszélye, hogy magunknak tulajdonítsunk dolgokat. De minden helyzetben, naponként, az Úrra tekintve, és megfutva naponta azt a szakaszt, amit Ő tett elénk, az Úr megáld bennünket. Engedelmeskedjünk az Úrnak minden nap, és azt tegyük, amit Ő akar, és Ő gondot visel; és látja, mikor van szükségünk bizonyos megtapasztalásokra. De mind a mai napig örvendezhetünk Őbenne, az Ő megváltásának és annak a ténynek, hogy ez az Ő munkája. Nem nekünk kell kigondolni, hogy meddig jutottunk. Valóban, van ennél több. Én is így állok az Úr előtt: Uram, te tudod azokat a dolgokat, amit én nem látok, nem tudatosak számomra; dolgok, amelyeket szeretném, ha valóságosak lennének. De csak az Ő szemei tudják megítélni, hogy valóban milyen bánásmódra van szükségünk. És Ő ezt megadja.

 Az Úr munkálkodjon, hogy olyanok legyünk, akik naponta az Úrra tekintenek. Eltekintve az itteni dolgoktól, feltekintve Őrá minden nap, ez a legjobb dolog, amit tehetünk. És ha így járunk naponta, az Úr megáld. Ámen.”

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Belépés Isten királyi uralmába – W.E. Smith

Átvétel innen: Belépés Isten királyi uralmába

[A különböző bibliafordítások különféleképpen adják vissza a βασιλεία görög szó értelmét. A Károli és a Protestáns Újfordítás (UFO) országot, az Egyszerű Fordítású Bibla (EFO) királyságot ír, a görög szótár viszont “királyi uralmat”, és ez is a leghelyesebb értelmezés. Az alábbi szövegben vegyesen használtuk a “Királyság” és a “királyi uralom” kifejezéseket, de fontos tudni, hogy mindkettő ugyanarra: Az Úr Jézus Krisztus ezeréves királyi uralmára utal. – ford. megj.]

„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (…)
„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába.” (János 3,3-5)
„Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit jelent ez a történet. Ő így felelt: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de a többieknek csak jelképes történeteket mondok, hogy »nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.«” (Lukács 8,9-10)

Kedves testvérek, a Szent Szellem adományaiból áradó legmélyebb és mégis igen alábecsült áldások egyike a Királyság jelentéstartalmának igaz és teljes megértése, illetve az Úr azokkal kapcsolatos tervének ismerete, akik méltónak bizonyulnak arra, hogy belépjenek a Királyságba és élvezzék azt. Javarészt ebből az egyetlen igazságból erednek az elkövetkező buzdító szavak, hiszen őszinte kívánságom, hogy bár megértenétek, megismernétek, és végül be is lépnétek az Ő szeretett Királyságába, és élvezhetnétek annak minden lehetséges áldását és kiváltságát.

Sok keresztény sajnálatosan nem tudja, mit jelent az üdvösség, [azaz, hogy miért és mitől menekült meg]. Szomorú, hogy ugyancsak keveset tudnak – ha tudnak valamit egyáltalán – arról, hogy Urunk és az apostolok mit tanítottak a Királyság örömüzenetével, illetve a királyi uralomba való belépéssel kapcsolatban, mondván: „A Megváltóba vetett hitem révén üdvösségem van kegyelem által, ezért bizonyosan bent leszek az Ő Királyságában; a mennybe megyek, és ezen semmi, amit teszek vagy nem teszek, nem változtat.”

Ez a mondat úgy hisszük, helyesen foglalja össze a mai kereszténység általános felfogását és tanítását. Habár a hívők hallják ugyan, hogy törekedjenek az igazságosságra és teremjék a jó cselekedetek gyümölcseit, az ezzel kapcsolatos, valódi bibliai motiváció (amelyre az Újszövetség díjként vagy jutalomként utal) legtöbbször azonban hiányzik.

Nemrégiben egy keresztény rádióállomás műsorát hallgattam, ahol egy nemzetközileg is ismert bibliatanító (alighanem többeknek ismerős lenne a neve, ha megemlíteném) az 1Korinthus 9,24-et vette alapul az igemagyarázatához:

„Tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. Úgy fussatok hát, hogy győzzetek! Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. Az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. Mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad.” (EFO)

Feszülten figyeltem, mert annyira vártam, hogy világosan hirdesse a hallgatóknak, hogy a „díj” nem más, mint az Úr Ezeréves Királyi uralmába való belépés. „Mondjad!” – kiáltottam türelmetlenül. „Mondd ki már, tisztán, világosan!” Ám fájdalmasan csalódnom kellett, és Urunk Nikodémushoz intézett éles szavai jutottak az eszembe:

„Te Izráel népének tanítója vagy, és mégsem érted ezt?” (Jn 3,10, EFO)

A többmillió eladott könyvvel, saját teológiai akadémiával és egész világra kiterjedő, kétszer született hívőkből álló követői táborral büszkélkedhető tanító számára a díj nem volt más, mint pusztán „Krisztushoz hasonlóvá” válni.

Bármennyire csodálatos és dicséretre méltó legyen is ez azonban, tényszerűen igazolható, hogy nem ez az a „díj”, amiről Pál az 1Korinthus 9,24-ben, a Filippi 3,14-ben, a Kolossé 2,18-ban, a 2Timóteus 2,5-ben és 4,8-ban valamint más helyeken beszél. Minden egyes embernek, aki most ezeket a szavakat olvassa, szellemi megértésre kell jutnia abban, hogy mi forog itt kockán! Megint csak egyike ez azoknak a fogalmaknak, amelyek jelentése elveszett ebben a modern, laodiceai gyülekezeti korban. Ha pedig nem értjük meg, mit foglal magában a díj, annak nagy valószínűséggel az lesz a következménye, hogy nem állunk majd készen, és végül visszautasítanak bennünket, amikor az Úr megjelenik az Övéiért.

Ha ugyanis mindenki beléphet az Úr Királyságába és megkaphatja a dicsőség koronáját, miért van szükség a buzdításra és bátorításra, hogy igyekezzünk, küzdjünk; fussuk végig a versenyt, hogy megnyerjük – amire Pál figyelmeztet minket? Miért kell mindez, ha mindenki megkapja a díjat attól függetlenül, mennyire keményen edz, vagy milyen gyorsan fut, illetve hogy kitart-e egyáltalán a célvonalig? Miért kell mindez, ha a Szentek Bírája mindenkinek azt mondja:

„Jól van, hűséges és derék szolgám”?

Bocsássatok meg hát, testvérek, hogy éveken keresztül pazaroltam az időtöket ezekkel a magasröptű, ámde üres üzenetekkel, hogy próbáljátok mélyebbre hatolni Istenünk szívének titkaiba, hogy teremjetek gyümölcsöket az Ő dicsőségére és örömére; hogy éljetek és járjatok az Úr Jézus Krisztusban, és igyekezzetek a tökéletességre Őbenne; hogy győzzétek le a világot, az ördögöt és ezt a mostani gonosz korszakot. Borzasztóan sajnálom, hogy azt hangsúlyoztam, járjatok Abban, Akit befogadtunk, amikor nyilvánvalóan egyedül a befogadás az, ami végül is számít. Úgy látszik, ott minden véget ér, és én meg nagyot tévedtem. Hiszen a vér ugyebár nem csak betakar és megtisztít, hanem nyilvánvalóan biztosítja a koronát is, valamint helyet az Úr Ezeréves Királyságában.

Menjünk hát és együnk, igyunk, ragadjunk meg mindent, amit csak tudunk ebből a világból, hiszen nem számít, hogyan élünk, mert a királyság vár ránk! Hiszen megváltottak vagyunk; vallást tettünk, befogadtuk Jézust, feltettük a kezünket, és elmondtuk a megtérők imáját húsz éve vagy még régebben; átugrottunk a könnyű megtérés karikáját egyszer és mindenkorra.

Csakhogy van egy kis gond ezzel az elképzeléssel. Bármennyire jól hangzik is a viszkető fülnek, de minden alapot nélkülöz és hamis! Függetlenül attól, hogy mennyire elterjedt, és milyen régóta hirdetik, SEHOL SEM TALÁLHATÓ MEG ISTEN IGÉJÉBEN! Tökéletes ellentétben áll ugyanis Istenünk természetével és a Mester házanépének értékrendjével.

A kegyelem örömüzenete teszi ugyanis lehetővé, hogy a királyság örömüzenetét befogadjuk (ez pontosan az, amit Pál „az Isten teljes akarata”-ként tanított, ApCsel 20,27), de a kettő egyértelműen nem ugyanaz. Igen, mindkettő jó hír az elbukott és elveszett ember számára, és mindkettő Urunk kegyelmén alapul! Mégis, az egyik a kezdet, a másik a vég. Az egyik életbe lépteti a kegyelmet hit által (ez az első, a kezdeti odajövetel; „Jöjjetek és lássátok” mondta az Úr), míg a másik a hit cselekedeteit, illetve gyümölcseit valósítja meg (ez az Úrral való járás, az engedelmesség; „Keressétek először… és teremjetek sok gyümölcsöt” parancsolta az Úr). Az Ige, de maga a természet is következetes abban, hogy valakinek előbb meg kell születnie, mielőtt járni, futni, gondolkozni, tenni, növekedni megtanulhatna, míg végül teljesen felnőtt emberré nem érik.

Így pedig nincs félreértés vagy félremagyarázás; rendületlenül ragaszkodunk az Úr Jézus Krisztus kereszten elvégzett, befejezett munkájához. Ezen túl azonban, testvérek, következik az Úr folyamatosan zajló munkája, amikor küldi a Szent Szellemet, hogy a szőlőtő életét az ágakba vigye át szakadatlanul. Egyedül Krisztus Jézus a hitünk szerzője és befejezője; annak a hitnek azonban, amely isteni és szellemi életben kezdődött, el kell jutnia a céljáig, addig, amikor minden nyilvánvalóvá, láthatóvá nem válik, és a hitnek már nem is lesz szerepe. Ez maga a Királyság, teljes dicsőségében; a Király pedig a trónján ül, és minden szem meglátja Őt! Ez az, ahová minden dolog vezetett, ahol az Édenben keletkezett törés megjavult és helyreállt, mert az Emberfia dicsőséges Királysága a teremtés reménysége. Dicsőség az Úrnak ezért, és mindenkiért, akinek ezt felfedi!

Miközben ezt írtam, arra gondoltam, hogy talán nem lenne haszontalan (sokak számára most először) összegyűjteni több olyan szakaszt az evangéliumokból és az apostoli levelekből, amelyek a Királyság megértéséről, majd kereséséről és az abba való belépésről szólnak, hogy teljesebben kifejthessük ezt az üzenetet.

Keressük, mint mindig, a Szellem vezetését tanulmányozás közben, hogy kipróbáltaknak bizonyuljunk Isten előtt (2Tim 2,15)!
Kérjünk az Atyától világosságot, miközben alázattal alávetjük magunkat az Ő Igéje kijelentésének (Filippi 3,15).

Jézus látta, hogy elszomorodott, és ezt mondta: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok Isten Királyságába! Könnyebb a tevének egy tű fokán átbújni, mint a gazdag embernek Isten Királyságába bemenni.” (Lk 18,24-25)
Nem mindenki fog bemenni Isten Királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az megy be, aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar. (Mt 7,21)
Igazán mondom nektek: ha csak annyira éltek Istennek tetsző módon, mint a törvénytanítók és a farizeusok, akkor sohasem fogtok bemenni Isten Királyságába.” (Mt 5,20)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (Jn 3,3)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába. Jn 3,5
Ha az egyik szemed visz bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és dobd el! Jobb, ha fél szemmel jutsz be Isten Királyságába, mintha mindkét szemed megmarad, és úgy dobnak a gyehenna tüzébe! (Mk 9,47)
Derbében is hirdették az örömüzenetet, és ott is sokan Jézus tanítványai lettek. Azután Pál és Barnabás visszatért Lisztrába, majd Ikóniumba, onnan pedig a pizidiai Antiókhiába. 22 Mindenhol megerősítették a tanítványokat, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben. „Sok szenvedésen kell keresztülmennünk, amíg eljutunk Isten Királyságába” — mondták nekik. (ApCsel 14,21-22)
Ezért, testvéreim, még inkább törekedjetek arra, hogy megerősítsétek: Isten elhívott és kiválasztott benneteket. Ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani, vagy elesni soha, 11 és nagyszerű fogadtatásban lesz részetek Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus örökké tartó Királyságában. (2 Pt 1,10-11)
„Igazán mondom nektek: meg kell változzon a gondolkodásotok, hogy olyanok legyetek, mint egy gyermek, különben semmiképpen sem mehettek be Isten Királyságába. (Mt 18,3)
Igazán mondom nektek: aki nem úgy fogadja Isten Királyságát, mint a gyerekek, az soha nem jut be oda.” (Mk 10,15)
Tudjátok meg, hogy aki szexuális bűnben vagy tisztátalanságban él, vagy aki pénzimádó — mert az ilyen valójában bálványimádó —, az egy sem kaphat helyet a Krisztus és Isten Királyságában! (Ef 5,5)
Igazán mondom nektek: Isten Királyságát el fogják venni tőletek. Olyan népnek adják majd, akik a Királysághoz méltó gyümölcsöket teremnek. (Mt 21,43)
Mindez biztos előjele annak, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor majd titeket méltónak nyilvánít arra, hogy bemehessetek Királyságába, amelyért szenvedtetek is. (2 Thessz 1,5)
Nyilvánvaló, hogy a régi természetünkből ilyen dolgok származnak: paráznaság, erkölcstelenség, szexuális bűnök, 20 bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, veszekedés, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, megosztottság, 21 irigykedés, részegeskedés, vad mulatozás és ezekhez hasonlók. Figyelmeztetlek benneteket — ahogy azt már korábban is tettem —, hogy akik így élnek, nem fogják örökölni Isten Királyságát! (Gal 5,19-21)
De Jézus így felelt: „Aki egyszer szántani kezd, azután mégis visszafordul, az nem alkalmas arra, hogy Isten Királyságában éljen!” (Lk 9,62)
Ezt azért mondom, testvéreim, mert ezzel a földi, hús-vér testünkkel nem vehetünk részt Isten Királyságában. Hiszen az, ami el fog pusztulni, az nem vehet részt abban, ami örökkévaló. (1 Kor 15,50)
Vagy talán nem tudjátok, hogy igazságtalan emberek nem vehetnek részt Isten Királyságában? Ne csapjátok be magatokat! Isten Királyságában nem vehetnek részt a szexuális bűnökben élők, vagy bálványimádók, vagy házasságtörők, vagy prostituáltak, vagy homoszexuálisok, vagy tolvajok, vagy pénzimádók, vagy részegesek, vagy káromkodók, vagy csalók. (1 Kor 6,9-10)
Majd így folytatta: „Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni. Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki. Kettőjük közül melyik teljesítette az apja akaratát?” „Az első” — válaszolták a vallási vezetők. Akkor Jézus ezt mondta nekik: „Igazán mondom nektek, a vámszedők és a prostituáltak előbb be fognak menni Isten Királyságába, mint ti! 32 Mert eljött hozzátok Bemerítő János, és megmutatta az útját, hogyan válhattok Isten számára elfogadhatóvá, de ti nem hittetek neki. A vámszedők és a prostituáltak azonban hittek neki. Ti láttátok ezt, mégsem tértetek jobb belátásra, hogy hittetek volna Jánosnak!” (Mt 21,28-32)
Erre ti majd így válaszoltok: »De hiszen együtt ettünk és ittunk veled, és az utcáinkon tanítottál.« Ő azonban ezt fogja válaszolni: »Nem tudom, honnan jöttetek! Menjetek innen, ti gonosztevők!« 28 Akkor majd meglátjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot, és az összes prófétát Isten Királyságában, de ti nem mehettek be oda! Akkor majd sírni fogtok, és fogaitokat csikorgatjátok! (Lk 13,26-28)
Ekkor az egyik vendég ezt mondta Jézusnak: „Milyen boldog az, akit Isten Királyságában fognak vendégül látni!” Jézus így válaszolt: „Egyszer valaki nagy vacsorát készített, amelyre sok vendéget meghívott. 17 Amikor eljött a vacsora ideje, elküldte a szolgáját. Ezt üzente vele a meghívottaknak: »Jöjjetek a vacsorára, mert már mindent elkészítettem!« 18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt mondta a szolgának: »Szántóföldet vettem, oda kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« A másik ezt mondta: »Öt pár igavonó ökröt vettem, és éppen most megyek kipróbálni őket. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« Egy harmadik azt üzente: »Éppen most házasodtam, ezért nem tudok elmenni!« 21 A szolga visszatért urához, és mindezt elmondta. A házigazda ekkor megharagudott, és megparancsolta a szolgának: »Siess, és hozd be a város utcáiról és tereiről a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat!« Később a szolga jelentette: »Uram, megtettem, amit parancsoltál, de még mindig van szabad hely.« Ekkor az úr azt mondta: »Menj ki az országutakra, és az ösvényekre: sürgesd az embereket, hogy jöjjenek be! Azt akarom, hogy megteljen a házam vendégekkel! Mert mondom nektek: akiket először meghívtam, azok közül senki sem fog velem vacsorázni.«” (Lk 14,15-24)
Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: “Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa. (Lk 6,20, Protestáns Újfordítás – UFO)
Ekkor Péter ezt mondta: „Látod, mi mindenünket hátrahagytuk, és követtünk téged!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek: akik elhagyták otthonukat, feleségüket, testvéreiket, szüleiket vagy gyermekeiket Isten Királyságáért, azok mindannyian a többszörösét kapják vissza még ebben a világban, a következő korszakban pedig örök életet nyernek.” (Lk 18,28-30)
Bemerítő János megérkezése előtt az embereket Mózes Törvénye és a próféták írásai szerint tanították. János fellépése óta azonban Isten Királyságának az örömüzenetét hirdetjük, és mindenki itt tolong, hogy bemehessen a Királyságba. (Lk 16,16)
Figyeljetek, kedves testvéreim! Isten kiválasztotta azokat, akiket a világ szegényeknek tart, hogy a hitük által gazdagok legyenek. Kiválasztotta őket, hogy övék legyen a Királyság, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért. (Jak 2,5)
Mi pedig olyan királyságot kapunk, amelyet semmi sem rendíthet meg. Ezért hát legyünk hálásak Istennek, és szolgáljuk olyan módon, ahogy neki tetszik: tisztelettel és félelemmel! (Zsid 12,28)

Nyilvánvaló, hogy nemigazán léphetünk be abba, amit nem keresünk, és nem kereshetjük azt, amiről nem tudunk. Ha még nincs kijelentésünk Isten királyi uralmáról, beleértve annak minden aspektusát: helyszínét, időzítését, titkait, megjelenését és dicsőségét, akkor menjünk az Atyához, és kérdezzük Őt a Fia nevében! Ő pedig semmi esetre sem fog követ adni nekünk. Sok imádságos tanulmányozásba és akár igen sok időbe kerül majd, annyi bizonyos, de meg fogja mutatni, úgyhogy legyünk türelmesek! Ha arra vezet, hogy tegyünk le vagy vessünk el valamit (elképzeléseket, feltételezéseket, elvárásokat, tanításokat, sőt lehet, hogy gyülekezeti tagságot is) hogy valami újat és jobbat kaphassunk cserébe, akkor tegyük meg készségesen és szabadon! Jusson eszünkbe Saul, aki elveszítette a szamarait, de ennek a révén találta meg a koronát!

Ha pedig valaki tisztán érti a Királyságot, de nem keresi aktívan, akkor ezt is kérni kell, és megadatik! Legyünk készen, mert ahhoz, hogy Isten Királyságát keressük, fel kell adnunk minden, ehhez a világhoz fűződő jogunkat, igényünket, véleményünket, álláspontunkat és elképzelésünket. Más mód nincs, a keresésnek pedig ez az ára.

A végén ugyanis csak azok lépnek be a Királyságba és aratják le a hűségeseknek és érdemeseknek kitűzött jutalmat, akik egyrészt megértették és keresték Isten királyi uralmát, másrészt legyőzték ezt a jelenkori gonosz korszakot és annak urát a Királyok Királyának erejével és életével!

Fontos figyelmeztetés: A Biblia egyértelmű abban, hogy azon sokak, akik nem értik meg a Királyság lényegét, és főleg nem keresik azt, nem csak, hogy nem lépnek be abba, de nem fognak érettségre jutni az Úr teljes akaratának [az ApCsel 20,27-ben szereplő szó akaratot, szándékot, tervet, végzést, döntést is jelent] megismerésében. Az is világos, hogy nem lehet teljesen legyőzni ezt a mostani világot és ennek a világnak az istenét, hacsak (és amíg) nem kezdjük megérteni, mi az Úr terve és célja az Ő királyi uralmával kapcsolatban, és hogyan gondoskodik ennek megvalósulásáról, valamint az ember elvesztett földi uralmának helyreállításáról.

Testvérek, ha előrébb szeretnétek jutni ezeknek az alapvetően fontos dolgoknak a tanulmányozásában, Robert Govett, D.M. Panton, T. Austin-Sparks, G.H. Lang, Watchman Nee, George Peters, G.H. Pember írásait ajánlom figyelmetekbe, legtöbbjüket belinkeltük ezen az oldalon:  Essentials Page. Ezen kívül testvérünk, Thomas Finley következő írását is ajánlom: Worthy of the Kingdom [további linkek az eredeti cikk végén találhatók].

Közeli visszajövetelére várva, a mi Urunk áldjon és tartson meg benneteket, mint kisgyermekeket, taníthatónak, alázatosnak és a magatokról való lemondásra mindig késznek. Felejtsetek el ti is mindent, ami mögöttetek van, és „ami pedig előttetek van, annak nekifeszülve fussatok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”. Legyetek az a Józsué és Káleb, akik hűségesnek és méltónak találtattak arra, hogy belépjenek az Ő áldott örökségébe, míg a többiek kint maradtak! Keressétek először Isten Királyságát és a Király igazságosságát! Nyíljon meg a szemetek a Szent Szellem által, hogy tisztán lássátok, mi minden van előttünk abból a millenniumi jutalomból, amely azokra vár, akik hisznek az Úr szavának! Bárcsak befogadnátok Isten teljes akaratát (ApCsel 20,27) – amelybe egyaránt beletartozik a kegyelem örömüzenete (hogy a szellem életét ajándékként megkaphatjuk) és a Királyság örömüzenete (hogy részünk lehet a Királyság nyugalmában, ami a hűséges győzelmünknek és gyümölcstermésünknek a következménye a kegyelem általi megmentésünk/üdvösségünk után) – és nem csak azokat a részeit, amelyek azt a vágyunkat támasztják alá, hogy a semmiért is kapjunk valamit!

Jézus nevében imádkozunk mindnyájatokért, és arra buzdítunk, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljátok az üdvösségeteket, hogy méltónak ítéltessetek rá, hogy belépjetek az Úr Jézus királyi uralmának nyugalmába azon a napon!

A mi dicsőséges Urunk áldjon meg benneteket és tartson meg a kegyelmében és békességében!

[További kereséshez a Királyság-témában ajánlom a www.seekersofchrist.org oldalon található írásokat is.]

Az olimpia kapcsán

A Hosszú Katinkával készült interjú kapcsán jutott eszembe a következő pár gondolat. Édesanyja meséli, hogy lánya már harmadikos korában napi kétszer edzett, és gyerekkorától fogva milyen céltudatos volt. Erre nagyon rácsodálkoztam, hogy vajon mi képes valakit motiválni arra, hogy ilyen keményen kitartson, és napról napra végezze a fárasztó edzéseket? Ez csakis úgy lehetséges, ha végig ott lebeg a szeme előtt a cél, és annak az eléréséért küzd éveken, évtizedeken keresztül. Ha nehézségei vannak, talpra áll, és akkor is folytatja! Micsoda kitartás! Hogy kiből lesz olimpiai bajnok, az tehát már ilyen korán eldől, hiszen aki nem feszül neki a célnak, nem fog igyekezni, és következésképpen győztes sem lesz. Megvan, ugye a párhuzam?
Milyen megszégyenítő, hogy valaki ennyire komolyan vesz egy ideig való, elhervadó koszorút, és az egész életét erre áldozza, mi pedig a hervadhatatlan koszorúért gyakran a legkisebb nehézséget vagy kényelmetlenséget sem vállaljuk… Bárcsak így tudnám élni az életem minden percét, hogy az legyen nekem Krisztus, és az Őbenne adott jutalom, mint Katinkának az úszás és az olimpia! Milyen lenne a gyülekezet, ha nagyon sokan így gondolkoznánk! Mennyivel könnyebben bocsátanánk meg, vállalnánk terheket egymásért, mennyire tudnánk szeretni egymást!

“Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
Akik tehát érettek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.” (Fil 3,14-16)

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 8., befejező rész

KÖZÖSSÉG KRISZTUSSAL

A dolgok rendjéből következik, hogy ha az ember követ valakit, és ugyanazt a célt szeretné elérni, mint akit követ, akkor ugyanazt az utat kell járnia, amit ő is; hogy ha a katona szeretne a tábornoka győzelmében osztozni, akkor az ő csatáit kell vívnia; hogy ha a leány szerelmével osztozni akar annak házában és trónján, akkor együtt kell szenvednie hercegével a száműzetésben is.

Az Emberfia megdicsőülésének alapja az Istenhez való hűsége a megpróbáltatások útján és a királyság konfliktusaiban a földön: Ézs 53,12, „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba”; Fil 2,9, „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb”, mert „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig”; Zsid 2,9, „Jézus (…) a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált”; Jel 5,9, „Méltó vagy (…) mert megölettél”.

Minden hívő szív imádattal mond ezekre a szavakra áment. Miért nem kész azonban minden hívő ugyanilyen őszinte áment mondani az ezekkel párhuzamos szakaszokra, mint például: Mt 16,25, „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszti azt; aki pedig elveszti életét énérettem, megtalálja azt.” (Kecskeméthy ford.); Lk 14,11, „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”; Róm 8,17, „Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha valóban vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (2011-es Károli ford.); 2Tim 2,11-12, „mert ha ővele haltunk meg, élni is fogunk vele; ha kitartunk, vele fogunk uralkodni is; ha megtagadjuk, ő is megtagad minket” (Kecskeméthy ford.)? Ez utóbbit ugyanolyan egyértelműen „igaz beszédnek” mondja az Ige, mint az 1Tim 1,15-ben ezt: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse”, és ez így lesz, akár elfogadja a hívő ember, akár nem. Isten szeretete nem állít önkényes feltételeket, hanem csak olyanokat, amelyek az adott ügy természetéből fakadnak, és mindig a mi javunkra vannak, beteljesedésük lehetősége pedig adott – ezért nem lehet hatályon kívül helyezni ezeket. Ha pedig a kereszten függő Jézushoz szeretettel ragaszkodunk, a trónon ülő Krisztust lenyűgözve szemléljük, eljövendő Királyságára pedig vágyakozva gondolunk, akkor a szív örömöt fog találni az Ő szenvedéseiben való osztozásban, és megerősödik, hogy kitartson mindvégig.

Így, és nem máshogyan fog beteljesedni, az Ő örömére és a miénkre az ígéret: „Aki győz, megadom annak, hogy velem együtt üljön az én trónomon, amint én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján” (Jel 3,21, 2011-es Károli ford.); így, és nem máshogyan fog a menyasszonya felkészülni a Bárány menyegzőjére (Jel 19,7-8); így – és, ó lélek, vedd személyesen a szívedre – így, és nem máshogyan fogod elérni azt a legnagyobb boldogságot, hogy:

„Abban a fénylő dicsőségben Ő és én

egyetlen nagy örömben osztozunk:

hogy örökké Vele leszek: ez az enyém,

az Övé pedig, hogy ott vagyok.”

„A békességnek Istene pedig, aki a juhok nagy pásztorát, Urunkat, Jézust, örök szövetség vérével a halottak közül előhozta, igazítson helyre titeket minden jó munkálásában, hogy az ő akaratát tegyétek meg, s ő is a Felkent Jézuson keresztül azt tehesse bennünk, ami neki tetszik. Dicsőség övezze Őt az örök korok korain át. Ámen. Kérlellek titeket, testvéreim, viseljétek el e bátorító igéket, hiszen csak kevés szóval írtam nektek (Zsid 13,20-22, Csia ford.).

VÉGE.

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 6. rész

FIGYELMEZTETÉSEK A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉLBEN

(2. A KIRÁLY TÁRSAI)

A Zsid 3,14 fordítása [a KJV Bibliában] így szól: „We are made partakers of Christ if we hold the beginning of our confidence steadfast unto the end”, azaz: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha a kezdeti bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk”. Ezt az Igét annak tanítására használják, hogy a Krisztusban való teljes megváltásunk attól függ, hogy kitartunk-e mindvégig, azaz, hogy a végső üdvösségünk felől sohasem lehet bizonyosságunk, amíg élünk. Ez a fordítás azonban vitatható, mert nem engedi meg, hogy „Krisztust” „Messiásnak” olvassuk, vagy hogy tegyünk elé egy névelőt: „a Messiásnak”; és emiatt a vers ellentmondásba kerül azokkal a szakaszokkal, amelyek a megigazítottak örök biztonságát jelentik ki. Az a szó, hogy „részesei” [metokhosz], ugyanaz, mint a Zsid 1,9-ben a „társaid”, akik fölé Isten „fölkent Téged (a Fiút) örömnek olajával”. Isten Fiának tehát vannak „társai”. Ezek Istennek azok a fiai, akiket dicsőségre vezet, nem pedig azok, akiket csak a pusztulástól mentett meg (Zsid 2,10). A 3,14-ben Delitzsch és Rotherham „partner”-t [jelentése: társ] használ, J.N. Darby a finomabb „companions”-t [társak, szintén. Magyarul Károli, ÚF, Kecskeméthy: „részeseivé”, Vida: „részestársai”, Masznyik: „részestársaivá”, EF: „társaivá”, Csia: „birtokostársaivá”]. A vers legjobb fordítása tehát ez lenne: „A Messiás (az eljövendő Király) társaivá válunk, ha a kezdetbeli bizodalmat mindvégig szilárdan megtartjuk (feltételezve tehát, hogy a végén ezt állapítják meg rólunk, ti., hogy a kezdeti bizodalmat szilárdan megtartottuk).

Olvasunk bizonyos ifjakról is, akik Roboámmal együtt nőttek fel, a király társai voltak, és az ő szolgálatára álltak (1Kir 12,8). Másokról pedig azt olvassuk, hogy úgy éltek ebben a szennyes világban, hogy sem magukat, sem a szívüket nem szennyezték be, és „követik a Bárányt, bárhova megy” (Jel 14,4), és Vele vannak mindenkor. Ezek „az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17,14), és részesülnek a győzelemben, melyet Ő a királyok Királyaként aratott. Ezekhez, akik „nem szennyezték be a ruhájukat” (Jel 3,4), miközben a mocsokban jártak, hanem „tisztán megőrizték magukat a világtól” (Jak 1,27), a Király így szól: „fehérben fognak velem járni; mert méltók” (Jel 3,4, Károli), és „aki győz, az fehér ruhákba öltözik”, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki a Bárány menyasszonya legyen, „mert a gyolcsvászon a szentek igazságos tettei” (Jel 19,8 – Vida), amelyekkel a menyasszony felkészítette magát a menyegzőre (Jel 19,7). A „menyasszony” alakja pedig ugyanannak a kiváltságnak a képe, mint amit a „társ” jelent, hiszen a menyasszony (a feleség) a férj legközelebbi, állandó  társasága. Ők tehát „a Messiás társai”, a Királyként eljövendő Isten Fiáéi, övék a megtiszteltetés, hogy mindig az Ő közelében lehetnek. Perzsia hét vezető emberéhez (Eszter 1,14) hasonlóan „látni fogják az ő arcát” (Jel 22,4), azaz bármikor odamehetnek hozzá, ami a király alattvalói többségének nem jár, és „legelöl ülnek az országban” (Eszt 1,14 – Kecskeméthy; Jel 22,5: „uralkodnak” – ÚF). Osztoznak a megpróbáltatásaiban most, és osztoznak majd a dicsőségében akkor. A jó uralkodó minden hűséges alattvalója áldott az uralma alatt, de társakká csak néhányan lesznek. Krisztus elutasításának ebben a korszakában minden hívő számára nyitott ez a kiváltság és jutalom: Mert részestársaivá lettünk Krisztusnak Isten kegyelmének céljaiban; de meg is kell ragadnunk ezt a megtiszteltetést, hogy el is jussunk arra, amire az Úr elhívott minket, amennyiben „az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk”.

Érdemes idéznünk Delitzschet a Zsid 3,6-tal kapcsolatban: „Ha az újszövetségi gyülekezet – függetlenül attól, hogy mennyire nem hasonlít egymásra a jelen és a megígért jövő – a reménység kincsét állhatatosan megtartja, és megmarad mindazoknak a támadásoknak és buktatóknak csapdái között, amelyeket a kereszt ellenségeinek fenyegetései és csábításai vetettek számára, akkor, és csak akkor marad meg Isten házában.” A 14. versről pedig így ír: „A ha azt jelzi, hogy az első tétel csak akkor lesz igaz teljes mértékben, ha a második is hozzájön. Ami Krisztusé, az az övék is, és továbbra is az övék lesz – most még ugyan elrejtve, de nyilvánvalóvá lesz ezután –, de csakis, ha állhatatosak maradnak a hit bizodalmában, és így keresztény pályájuk vége összhangban lesz annak kezdetével.”

Ki Ábrahám áldására vágyik,

Ábrahám útján kell járnia;

Idegenként, zarándokként,

Mint ő, átutaznia.

Az ellenséggel összecsapni,

Elkerülni a veszélyt,

Mert nem lesz a végén korona

Csak a hűséges katona fején.

(Paul Gerhardt)

KEGYELEM ÉS HIT

Tudjuk tehát, hogy Isten – amint azt láttuk – egy bizonyos, meghatározott módon bánik a népével, és azt is tudjuk,  hogy nagyszámú, feltételhez kötött ígéret létezik – amelyek közül már néhányat szintén megvizsgáltunk –; mindezekből pedig egy olyan alapelv fakad, amely meghatározza a Teremtő és a teremtmény kölcsönös kapcsolatának alapjait. Ez az alapelvet az Úr szavai között találjuk meg: „Legyen néktek a ti hitetek szerint” (Mt 9,29, Károli).

Az isteni gondviselés alapelve a kegyelem; a kegyelem elérésének alapelve pedig a hit; és a „hitetek szerint” pedig az abszolút feltétel. Mármost a hit nem pusztán bizonyos eszmék gondolkodás révén való megértése vagy egy logikus érvelés elfogadása, bár minkettő beletartozik: a hit olyan cselekvési elv, amely magában foglalja az akaratot, az Isten iránti engedelmességet és az emberszeretetet. A kezdeti hit abban az elsődleges kérdésben engedelmeskedik Istennek, hogy Krisztusba helyezi a bizalmát a haragtól való megmenekülésért, és ez a hit biztosítja azt a kedvező kimenetelt, amelyben bízik. A fejlődő hit Isten szent akaratának számos egymást követő, különféle kérdéseiben engedelmeskedik; ez pedig a jellem és a magatartás szentségét eredményezi;  és ennek a gyakorlati kegyességben való, hitbeli fejlődésnek megfelelően adatik majd a dicsőség pontosan olyan mértékben, amilyet az egyén képes lesz elbírni. „A fájdalom útja nem is a kiérdemlés, hanem az alkalmassá tevő felkészülés” a dicsőségre (Moule a Róm 8,17-ről).

Nem kérdéses, hogy ez az elkerülhetetlen, éppen ezért változhatatlan szabály működik az ebben az életben elérhető jutalmak esetében, az Igéből pedig egyértelműen kiderül, hogy ez a helyzet az evilági élet után elérhető kiváltságokat illetően is. E kiváltságok közül az egyik az első feltámadásban való részvétel, és ezáltal Isten királyságának öröklése. Nem találunk semmilyen alapot vagy indokot az Igében arra, hogy éppen ezek a kiváltságok ne tartoznának bele a kijelentett, változhatatlan szabályba. A szabály az ember alapvető természetében és Istennel való kapcsolatában rejlik, és sehogysem látszik lehetségesnek hatályon kívül helyezni vagy alóla kibújni, míg Isten az Isten és az ember ember. A hiten kívül lehetetlen Istennek tetszeni vagy Tőle bármiért elismerést kapni. Nem lehet Neki hitetlenséggel tetszeni, és nem is fogja megjutalmazni azt.

Az áldás mértéke a lehetőségek szintjén Krisztus megmérhetetlen, kimeríthetelen érdeme, amelyet Isten az Ő kegyelméből szabadon elérhetővé tett a bűnösöknek; a tulajdonképpeni, megszerzett áldásunknak a mértéke viszont a hitünk, az a hit, amelyet az előzőekben fogalmilag meghatároztunk és alátámasztottunk. Ezért a felvitetés (elragadtatás) és a jobb feltámadás az Istennek tetsző, hitből fakadó élet következménye, amint azt egyértelműen látjuk a Zsid 11,5-ben és 35-ben.

„Ily hitet adj, ó Istenünk,

Kegyelmesen halld meg, mit kérünk,

Fiadon, Jézus Krisztuson keresztül,

Ki egészségünk forrása egyedül.”

(Petrus Herbertus)

AZ ESZMÉNYKÉP ÉS A VALÓSÁG

A Jak 1,13-17-ben azt látjuk, hogy (1) Isten gonoszsággal nem kísérthető; (2) Ő maga sem kísért senkit a gonoszra; (3) minden ajándéka jó; (4) Ő nem változik. Ez a szakasz nem csak az emberekről beszél, mert azt mondja: „Ő maga sem kísért senkit”, és ebbe minden lény beletartozik, amit vagy akit Ő csak teremtett.

Azt is látjuk a továbbiakban, hogy sem az erkölcsi rossz bejövetele a világba, sem annak tartós ittmaradása nem volt Isten eredeti szándéka. Nem tervezte azt, hogy megjelenjen a rossz, vagy hogy Ő engedjen annak a kísértésnek, hogy rosszat hozzon létre, mert az lehetetlen is. Isten senkit nem indít erkölcsi rosszra: az a teremtmény saját, belső vágyaiban ébred. És mivel Isten nem változhat, Őrá nézve mindezeknek mindig is igaznak kellett lenniük, és így is kell maradniuk mindörökre.

Ez pedig akkor is így van, ha Isten előre látta, hogyan alakulnak majd a dolgok, és kegyelemből eltervezte a helyreállítás eszközeit is. Az eredeti terve nem tehette elkerülhetetlenné a rosszat, különben Ő lenne a felelős szerzője a rossznak.

Következésképpen az Alkotó vágya és szándéka nem lehetett más, mint hogy minidg mindenki megtartsa az eredeti tisztaságát és tökéletességét, és ebben Isten bizonyára kész is lett volna megtartani őket. A valóság azonban nem éri el ezt az eszményt: nem minden teremtmény tartotta meg az eredeti állapotát.

Amikor tehát Isten a megváltást eltervezte, a célja a teljes emberi nem megváltása volt (a Jn 3,16; 2Kor 5,19; 1Jn 2,2; 4,14 és 5,19-ben látjuk, hogy a „világ” a Sátán hatalma alatti teljes emberi nemet jelenti, nem csak a választottakat). A valóság azonban itt sem éri el az eszményt:  nem minden ember üdvözül.

Amikor Isten eltervezte Izrael Egyiptomból való megszabadítását, a szövetsége, a szándéka és az ígérete az volt, hogy a teljes nép örökölje Kánaánt; a valóság azonban jócskán elmaradt az eszménytől (1Kor 10; Zsid 3 és 4).

Továbbá, Isten első ajánlata az volt, hogy minden izraelita az Ő papja legyen, hogy ők képviseljék Előtte a népeket, és az Ő áldásának közvetítői legyenek a többi nép számára (2Móz 19,6). A gyakorlatban pedig mindössze egyetlen család tarthatta meg ezt a kiváltságot: a valóság jóval alatta maradt az eszménynek.

És megannyi más eset is van még. A működő alapelv szerint Isten mindig egy eszményi tervet formál, és határozottan kész lehetővé tenni a terv hatálya alá esők számára, hogy azt elérjék és beteljesítsék. Azonban a saját dolgaikban az angyaloknak is és az embereknek is biztosított döntési lehetőséget; ezért senkit sem kényszerít, sem nyíltan, sem rejtetten semmire – ez nem volt benne a tervében sosem –, következésképpen a teremtmény visszaélhet ezzel a csodálatos lehetősséggel a saját kárára: „Hányszor akarta[lak] összegyűjteni (…) de ti nem akartátok” (Mt 23,37). Így az ember akarata győzedelmeskedhet Isten akarata fölött az ember saját személyes dolgaiban, és a valóság kevesebbnek bizonyul az eszménynél.

A helyreállítása (az újonnan születése) után tehát a hívőnek továbbra is megmarad a saját dolgait érintő döntési joga. „Vajon ti is el akartok menni [Tőlem]?” – kérdezte Krisztus az apostoloktól (Jn 6,67). Hatalmukban állt megtenni. Isten, kegyelméből, a fejlődésünkhöz és a célhoz érésünkhöz szükséges minden lehetséges mozdító erőt és gondoskodást megad, de nem kényszeríti gyermekeit, hiszen egyedül az értékes Számára, ami szeretetből fakad, a szeretetnek pedig szabadon kell megnyilvánulnia.

Itt lép be a képbe az Isten jóságából fakadóan megnyílt kiváltságok el nem nyerésének eshetősége, amelyet számos igehely alapján bemutattunk, és amely olyan biztosan és elkerülhetetlenül vonatkozik a jövőbeni dolgokra, mint a jelenlegiekre, a mennyei dolgokra, mint a földiekre. „Az ő isteni hatalma (…) mindennel megajándékozott bennünket (…), ez ígéretekre támaszkodva ti is teljes serénységet vessetek latba (…), azért annál inkább serénykedjetek testvéreim, hogy elhivatásotokat és kiválasztott voltotokat megszilárdítsátok (2Pt 1,3-11; Csia).

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 4. rész

A JELEN KIVÁLTSÁGAINAK FELTÉTELES MÓDJA AZ IGÉBEN

A továbbiakban megmutatjuk, hogy azok az ajándékok, melyeket Isten a hívőknek bár kegyelemből biztosít, feltételhez kötöttek.

Egyiptomban Izrael népének a Pusztítótól való megmenekülése egyes-egyedül a megváltás vérén múlt: „Amikor meglátom a vért, elmegyek mellettetek” (oltalmazva, mint a fészkét védő madár, lásd: Ézs 31,5, ahol ugyanezt a kifejezést használja [„pásah” – a ford.], és a megelőző kép mutatja a jelentését). A nép jövőbeni magatartásával kapcsolatban Isten semmilyen feltételt nem támasztott, holott látta előre a majdani hűtlenségüket. De semmilyen „ha” nem hangzott el; a halálból való szabadítás teljes és feltétel nélküli volt. A megigazulás nem függ a megszentelődéstől; a megigazulás abszolút, visszafordíthatatlan, és egyedül annak köszönhető, hogy Isten mennyire becsüli Krisztus drága vérének örökkévaló értékét.

Azonban három nappal azután, hogy a megváltott nép örökre megszabadult Egyiptomból a Mózessel való közösségbe történt alámerítkezésük – tehát a vörös-tengeri átkelésük – által (1Kor 10,1), és Isten legelőször szólt hozzájuk mint megváltott néphez, a beszéde így kezdődött: „HA”. „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15,26, Károli). Az első megígért áldást, a testi egészséget Isten cselekedetekhez kötötte: „ha azt cselekszed”, a feltételt pedig az engedelmességhez szabta. Ez még azelőtt történt, hogy a sínai-hegyi törvény hatálya alá kerültek volna.

Amikor azután még csak a harmadik hónap következett, Isten egy újabb ígéretet tett. Ez is „HA”-val kezdődött: „ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld. És lesztek ti nekem papok birodalma és szent nép” (2Móz 19,5-6). A második megígért áldás – Istennel való különleges kapcsolat papi királyi uralom révén – szintén feltételtől: az engedelmességtől függött.

A nép azonban igen hamar elveszítette a papi méltóságot azzal, hogy kirívó engedetlenséggel megszegte az éppen átadott tízparancsolat első és második parancsát az aranyborjú elkészítésével; a papi méltóságot utána pedig egyedül csak Áron családja kapta meg. Azután ugyanebből a családból Nádáb és Abíhú engedetlenség miatt elveszítette a pozícióját és az életét egyaránt, pontosan a szent hivatalba való felszentelésük napján (3Móz 10); később viszont Fineás figyelemre méltó hűséggel védte meg családja becsületét (4Móz 25,10); míg megint később Éli és fiai, bár Fineás házából származtak, elveszítették papi méltóságukat a hűtlenségük miatt (1Sám 4). Az utána következő időkben a papi család hűtlen tagjai elveszítik hivatalukat, a hűségesek viszont megerősítik (Ez 44,10-16). Abban az időben pedig az emberiség többi része számára Izrael mint nép végre az lesz, aminek Isten kezdettől fogva szánta: áldásainak közvetítője a népek felé, amely méltóságra azonban ezidáig tehetetleneknek és méltatlanoknak bizonyultak: „Titeket pedig az Úr papjainak neveznek” (Ézs 61,6). De akkor már Istentől születettek lesznek, új szívvel és új szellemmel, és be fogják tölteni a papság számára előírt engedelmesség nélkülözhetetlen feltételeit.

Ezek a jellemző történetek mutatják be a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában. A megváltást, megigazítást, haragtól való megszabadítást, Isten előtti új helyzetet illetően az Ige kijelentései feltétel nélküliek:  „aki hisz a Fiúban, örök élete van” – ezek a szavak a jelenlegi szabadítást jelentik, „ítéletre nem megy” – ezek pedig az örök élet vagy halál kérdésében a jövőről szólnak (Jn 3,36; 5,24). Ám amint ezt a mindörökre biztonságos helyzetet hit által elértük, és el lettünk hívva az Isten Fiával (a mi Mózesünkkel) való közösségbe, és az alámerítkezéssel bele is helyeztettünk abba, így indulva el a pusztaságba az Istenbe vetett hit útján, Isten azonnal meg fogja mutatni, hogy a jövőbeni kiváltságok a hitbeli engedelmességtől függenek majd.

Minden hívő Krisztus népéhez tartozik, de ami ennél sokkal, de sokkal magasztosabb: „ti barátaim vagytok, HA megteszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15,14). Az Úr az Ő részéről változhatatlanul szereti az övéit, de „ha parancsolataimat megőrzitek majd [a ti részetekről], megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Isten ígéretei minden hívő számára egyformán elérhetők, az irgalom széke megkülönböztetés nélkül nyitott mindenki előtt, de egyedül „HA megmaradtok bennem, és beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz nektek” (Jn 15,7).

Lényeges, hogy ezeket a feltételes ígéreteket Jézus hűséges tanítványai legbensőbb körének címezte: az apostoloknak, azoknak a férfiaknak, akiknek ugyanekkor az Úr azt mondta, „de ti vagytok, akik kitartottatok velem megpróbáltatásaimban” (Lk 22,28, Kecskeméthy), és akiknek következésképpen a legfelsőbb pozíciókat ígérte a királyságában. A múltbéli hűségesség azonban nem mentette föl őket a súlyos és szükséges „HA” alól a jövőt illetőleg.

Ezek a legutóbbi Igék azt mutatják, hogy számunkra, ahogyan Izrael számára is, a papság joga feltételhez kötött. Mi, ahogyan ők is, papságra hívattunk (1Pt 2,9; Jel 1,6); a kegyelem trónusához mindannyiunknak szabad utunk van (Zsid 4,16); de csakis akkor van erőnk a közbenjárásban, HA Krisztusban maradunk, az Ő szavai pedig bennünk, és így a szívünk szabad lehet Isten előtt, a külső életünk pedig tiszta az emberek előtt az Igének való engedelmesség révén (Zsid 10,22).

A következőkben azt mutatjuk meg, hogyan alkalmazható ez az elv a jövőbeni méltósággal és megbecsüléssel kapcsolatban.

A JÖVŐBENI MÉLTÓSÁGOKKAL KAPCSOLATOS FELTÉTELEK AZ IGÉBEN

Jósua főpap esete (Zak 3) a következő, amely bemutatja a szellemi dolgok isteni és emberi vonatkozásait, valamint a „HA” helyét Istennek az emberekkel való bánásmódjában.  Jósuát, aki főpapként az egész nép képviselője volt, először úgy látjuk, mint bármelyikünket Isten előtt: „szennyes ruhába öltözve”, úgy, hogy a „szennyes” „a héberben a legerősebb kifejezés, amely a legundorítóbb típusú szennyet jelöli” (Baron[1]).

A 3Móz 8-ban találunk részletes leírást arról, hogyan lehetett az ilyen szennyes ruhájú embert Isten jelenlétére és szolgálatára felkészíteni. A főpapot levetkőztették, megfürdették, ráadták a dicsőség és szépség öltözetét, a fejére pedig egy süveget tettek, rajta arany homlokdísszel, amelyen a felirat („Az Örökkévalónak szentelt”) jelezte az Istennek való teljes odaszánást és szolgálatot; mindehhez pedig az utána részletezett áldozatok szolgáltatták az alapot. Ezalatt a folyamat alatt, melynek során a bűnöst felkészítik az Isten közelségére, szolgálatára és tiszteletére, Jósua semmit sem cselekszik és semmit sem szól; mindent neki és érte tesznek, ő pusztán készséges, beleegyező, ám passzív résztvevő. Ez az a hit, amelyben a bűnös felhagy halott cselekedeteivel, és átadja magát Istennek, hogy megigazítsa őt Jézus Krisztusban.

Azonban rögtön azután, hogy Jósua ílymódon, cselekedetek nélkül biztonságosan stabil helyzetbe került Isten előtt, az Úr azonnal egy „HA”-val szólítja meg, és további megvalósítható lehetőségeket tár elé, melyek mind a magatartásától és a cselekedeteitől függenek. Pontosan itt van a „ha” helye, ahogyan korábban is megmutattuk. Így olvassuk: „És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és ha teljesíted, amit rád bíztam, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj” (Zak 3,6-7).

Itt az Isten házában való szolgálat kiváltságairól van szó, amelyek mind az egyén járásától függenek. „Az ígéret csúcspontját az utolsó tagmondatban éri el: >>bejárást adok neked azok között, akik itt állanak<< (Kecskeméthy ford.), és ez (számunkra pedig most ez a lényeg) az elkövetkező korszakra és a Királyság mennyei szférájával kapcsolatos kiváltságokra vonatkozik.” Baron így folytatja: „>>ezek, akik itt állanak<< – ahogyan a kifejezést a negyedik verssel összehasonlítva látjuk – azok az angyalok, akik az Örökkévaló Angyalát szolgálják, és akik azért állanak előtte, hogy rögtön végre tudják hajtani a parancsait. A keresztény kommentárírók ezt az ígéretet legtöbbször úgy szűkítik le, mintha csak annyit jelentene, hogy Isten mégis megadja ezeket Jósuának és általában véve a papságnak, ti. a korábbinál teljesebb és közelebbi hozzáférést Személyéhez. A zsidó targum azonban úgy hiszem, közelebb áll az igazsághoz, amikor más megfogalmazásban így adja vissza ezeket a szavakat: >>A halottak feltámadásakor újraélesztelek, és ezek között a szeráfok közötti járást adom neked.<< Így a jövőre alkalmazva a teljes vers értelme ez: >>Ha az én utaimon jársz, és teljesíted, amit rád bíztam, nem csak abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy ítélkezhetsz a házamon és felügyelheted udvaraimat, hanem amikor a földi munkádat elvégezted, magasabb szolgálatba helyezlek át a mennyben, és lesz helyed járkálni ezek között a tisztán angyali lények között, akik az Ő rendeletének szavát teljesítik<< (Zsolt 103,20-21). Figyelje meg a „ha”-t ebben a versben a kedves Olvasó, és helyezze szívére az igazságot, hogy amíg a bocsánat és a megigazítás Isten ingyen ajándéka mindazoknak, akik hitből valók, kiknek forrásuk az Ő végtelen és szuverén kegyelméből ered, távol az emberi cselekedetektől vagy érdemtől, addig az elfogadható szolgálatért járó megbecsülés és kiváltság valamint a jövőbéli jutalom az engedelmességünktől és hűségünktől függ; ezért Isten kegyelméből és Szelleme erejével törekedjünk rá, hogy >>az Ő utain járjunk, és teljesítsük, amit ránk bízott<<, és minden dologban, még ha a mi részünk csak a kapusé vagy az ajtóőré is Isten házában, dicséretre méltónak bizonyuljunk, szemünk előtt tartva, hogy lesz egy nap, amikor >>nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt<< (2Kor 5,10).”

A következőkben pedig megmutajuk, hogy a Zsidókhoz írt levél hogyan magyarázza ezt az elvet azoknak a magas kiváltságoknak a szempontjából, hogy az Istennek lakóhelye és az Isten Fiának pedig a személyes társai lehetünk az uralkodásban.

[1] Robert Baron, skót teológus (1596-1639)

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 3. rész

A KEGYELEM TARTALMAZHAT FELTÉTELEKET

Rámutattunk, hogy (a) minden ajándék Istentől származik, méghozzá kegyelemből, mivel a haragon kívül semmi mást nem érdemelnénk. „A bűnösnek a kárhozaton kívül minden kegyelem”. (b) Hogy mindazonáltal mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember ne fogadja el, amit a kegyelem kínál, és így ne nyerjen semmit Isten kegyelmi ajánlatából.

Ez a megváltatlanokra is igaz: számukra a szabadítás az, amit teljes egészében visszautasíthatnak vagy figyelmen kívül hagyhatnak; de a megváltottakra is igaz marad, ha elmulasztják megszerezni azokat a további kincseket, amelyek felé a helyreállításuk megnyitotta az utat.

Senki sem kérdőjelezi meg ezt a jelenvaló élettel kapcsolatosan, hiszen bizonyos, hogy számos hívő nem élvezi a maga teljességében Krisztusból mindazt, ami pedig most is minden keresztény számára elérhető lenne. A megváltás bizonyossága, az Istennel való tudatos apa-gyermek kapcsolat, a papi bemenetel és erő a közbenjárásban, a Krisztussal a mennyeiekben való lakozás bensőséges észlelése – ezek lehetnek olyan kiváltságok, amelyek gyakran nincsenek meg, sőt, amelyekről valóban sokaknak, akik pedig tudják, hogy Jézus a megváltójuk, nincs is semmi ismeretük, sőt még lehetőségként sem hallottak róla. A hiányos tanítás miatt olyanok, mint azok a tanítványok, akik nem fogadták még be a Szellemet, mert nem tudták, hogy nekik adatott (ApCsel 19,2).

Az is bizonyos, hogy vannak olyanok, akik nagyon is ismerték ezeket a kiváltságokat, azoknak erejét, ám elveszítették ezeket a tapasztalatokat a testiesség és a világiasság miatt.

Ha tehát a jelenlegi kiváltságoknak híján lehetünk, akkor milyen alapon kellene azt gondolnunk, hogy a jövőbelieknek nem? Az Ige gondos tanulmányozói persze nem is tartják így. Általánosan elismerik, hogy a királyságban adott jutalmak arányosak lesznek a hit cselekedeteivel, a szeretetből fakadó fáradozással, a királyságért való szenvedéssel ebben az életben, és hogy ezek a jutalmak díj- illetve koszorú-természetűek, tehát elveszíthetők.

Az itt szóban forgó lényeges pont azonban az, hogy nem csak a királyságban kapott pozíció és jutalom, hanem egyáltalán az oda való bejutás is pontosan ezen az alapon áll! Semmilyen új elméletet nem vezetünk itt be az életről vagy a jutalmazásról, hanem csak kiterjesztjük ugyanazt a már meglévő alapelvet – ezért azt kell már csak megnéznünk, hogy mi az Ige tanúságtétele a kérdésről. Ez a tanúságtétel pedig szerintünk oly világos és bőséges, mint az az igazság, hogy Isten királyságának léteznie kell. A tanítványoknak címzett kijelentéseket úgy vesszük, hogy pontosan azt jelentsék, amit mondanak, pl. ezeken a helyeken: Mt 5,20; 18,3; Róm 8,17; 1Kor 6,7;10; Gal 5,19-21; Ef 5,5; Fil 3,10-11; 2Tessz 1,11; 2Tim 2,11-13; Jel 2,27-28; 3,4;5;21 stb.

Beszélik, hogy amikor I. Erzsébet egyszer egy életére törő merénylő kegyelmi kérvényén gondolkozott, azt ajánlotta végül, hogy kegyelmet ad az általa megnevezett feltételek betartása esetén. A kérvény írója azonban visszaüzent, mondván, hogy a feltételekhez kötött kegyelem nem kegyelem. Erzsébet állítólag azt mondta erre, hogy jobb teológiai lecke volt ez számára, mint amit a püspökeitől valaha is tanult.

Bizonyára sokak számára találó ez a gondolat, habár nyilvánvalóan hamis. A kegyelem nem kevésbé kegyelem, ha okkal, de feltételeket tartalmaz. John Bampton jelentős örökséget hagyományozott az oxfordi egyetemre, azzal a végakarattal, hogy a róla elnevezett előadásokat évente megtartsák. Ez kegyelem, hiszen senki nem kötelezte, hogy örökül hagyja a javait. Azonban, hogy biztosítsa a színvonalat, feltételként szabta, hogy az előadó legalább MA fokozattal rendelkezzen; azért pedig, hogy biztosítsa az előadások fennmaradását, megszabta, hogy az előadó addig nem kaphatja meg a tiszteletdíját, míg harminc példányt ki nem nyomtattak az előadás szövegéből. Ezek a feltételek nem kisebbítik a kegyelmet, ellenben bölcsességről tanúskodnak.

Az ajándék lehet feltétel nélküli vagy feltételes. Az előbbi esetén az adományozó csak annyiban dönt, hogy kinek ad vagy nem ad javakat. Ha viszont feltételes, az adományozó visszakérheti, vagy megtagadhatja attól, aki kapja, mert a fogadó fél elveszíti a jogosultságát, ha nem teljesíti a feltételeket.

Az örökhagyás ismeretesen olyan feltételek mentén működik, mint például, hogy az örökös (a) felveszi az örökhagyó nevét, vagy (b) továbbra is a kívánt házban lakik, vagy (c) soha nem lesz római katolikus. Ezek a feltételek két csoportba sorolhatók: az (a) azelőtt lép életbe, mielőtt a vagyon az örökösre száll; (b) és (c) folytatódik a vagyon átruházása után. Az (a) esetében, amint a nevet felvették, az ajándék feltétel nélkülivé válik, de a (b) és (c) esetében mindig feltételes marad. Isten ajándékait tekintve azok szükségszerűen feltételesek, néhány az (a) csoportba, mások a (b) és (c) csoportba tartoznak.

A megigazítás és az örök élet a legelső; ez a megkívánt, és szükségszerűen elengedhetetlen feltétel: bűnbánat Isten előtt, és hit az Úr Jézus Krisztusban. Ha ez a feltétel nem teljesül, a kegyelem által kínált említett ajándékok sohasem szállnak át a bűnösre. Azonban ha ez a feltétel teljesült, a hozzá kapcsolódó jótétemények működésbe lépnek, méghozzá Isten részéről visszavonhatatlanul és a kedvezményezett részéről elveszíthetetlenül. Ezért íratott meg a bűnbánó és hívő emberről, hogy „ingyen megigazíttatott” Isten kegyelme által azzal a megváltással, illetve annak révén, amely Jézus Krisztusban van, és „Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). A kifejezéseket szabadon értelmezve, a kegyelmi ajándék nem csak azt jelenti, hogy a bűnös számára vételártól mentes, hanem szabad bármilyen utólagos feltételtől is, ha egyszer valaki bűnbánat és hit alapján ezeket az ajándékokat megkapta.

Nem találjuk azonban igazolva, hogy ugyanez vonatkozna minden, az Isten kegyelme által felkínált ezután következő kiváltságra is. Ezek ugyanúgy a kegyelem ajándékai, de vagy a (b) vagy a (c) csoportba tartoznak, melyek folyamatos fennállásához feltételek kapcsolódnak. Ha Isten a Fiával az Ő királyságában való uralkodást a Vele való jelenlegi szenvedéshez kötötte, az nem csorbítja az emberek iránti kegyelmét amiatt, hogy egy ilyen nagyszerű lehetőséget adott, hanem azt mutatja, hogy valóban „teljes bölcsesség és értelem” (Ef 1,8) jellemzi, hiszen az Ő kegyelmével nem lehet visszaélni, hogy a restséget és a hűtlenséget támogassa.

 

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 2. rész

III. MIT JELENT MÉLTÓNAK LENNI?

 Azon a három helyen (Lk 20,35; ApCsel 5,41; 2Tessz 1,5), ahol a kataxioó ige előfordul, ott alkalmasságot, és nem tehetség értelmében vett kiválóságot jelent. Tizenöt angol és öt német fordításban, öt lexikonban és számos standard kommentárban semmilyen más javaslatot nem találunk a fordításra, mint azt, hogy „méltó”. Ez a szó, a szótárak szerint, magában foglalja az érdemszerintiséget, a megérdemeltséget bizonyos adott tulajdonságok, tettek alapján. Méltónak lenni azt jelenti, hogy valaki birtokolja és jelét adja azoknak a tulajdonságoknak, amelyek azt az alkalmasságot alkotják, amelyre a szó kétségtelenül szintén utal.

Tény, hogy a kata előtag ebben az esetben nem hordoz olyan erőteljes jelentést, és ezért magának a szónak az értleme megegyezik az egyszerű axioóval, azonban ez is ugyanúgy a fent definiált „méltónak lenni” jelentést hordozza. Az 1Móz 31,28-ban a Szeptuaginta axioszt ír, a complutumi poliglotta[1] ugyanezt kataxioó-ként hozza, a jelentés ugyanaz. Lábán mondja: „És nem tartottál méltónak, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat”. Ezt nem nagyon lehetne kicserélni arra, hogy „nem tartottál alkalmasnak” stb.

Egyes vélemények szerint, amikor a százados (Lk 7,7) azt mondja, hogy nem méltó Krisztus személyes jelenlétét élvezni, nem a saját méltatlanságára, hanem a pogány származására gondol. Lehet, hogy valóban, de abban a pillanatban ez a kettő ugyanazt jelentette. Akkoriban a származás volt az egyetlen, ami akadálya lehetett annak, hogy segítséget kapjon Attól, Aki akkor még nem küldetett máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz. Az ehhez a nemzethez tartozás volt a személyes érdemek egyik fontos tényezője. Ennek hiánya méltatlanságot vont maga után az adott céllal kapcsolatban; s ennek megléte volt az egyetlen megkövetelt személyes tényező.

Ugyanez az axios szó szerepel az 1Tim 5,17-ben: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni” (Csia); a Zsid 3,3-ban: „Ő ugyanis nagyobb dicsőségre volt méltó, mint Mózes”; a Zsid 10,29-ben: „Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja”. Nyilvánvalóan egyik helyen sem lehetne a „méltó”-t „alkalmas”-ra cserélni; akkor miért tegyük így a másik helyen, a 2Tessz 1,11-ben: „mindenkor imádkozunk értetek, hogy a mi Istenünk tegyen titeket méltóvá az elhívásra”?

A melléknévi forma (axios) elfogadottan utal a személyes érdemre – nem értjük, hogy akkor az ige miért nem, hiszen egy helyen együtt szerepelnek, ugyanolyan hansúllyal, és helyesen így lehet fordítani: „Azokat a véneket, akik jó elöljárók voltak, kétszeres megbecsülésre kell méltatni (…) Azt mondja ugyanis az írás: (…) „Méltó a munkás a bérére” (1Tim 5,17,18).

A Szeptuaginta a Jeremiás 7,16-ban használja az igei alakot: „Ne tartsd méltónak őket a sajnálatra”. Helyes az, ahogy mondják, hogy Isten igaznak számít bennünket, holott nem vagyunk azok? Nem inkább Valaki másnak az igazságát tulajdonítja nekünk hitből, és azután számít minket annak, amik vagyunk Abban a másikban? A törvény igaznak nyilvánítja azt, aki megfizette az adósságát, s ugyanolyannak nyilvánítja akkor is, ha más fizetett helyette. De a törvény addig nem számítja igaznak, amíg valóban a saját zsebéből vagy a másikéból a fizetés meg nem történt. Isten is megmarad a realitás talaján, mind a megigazulatlanokkal, mind a megigazultakkal szemben. Nem tartja az igazakat méltónak erre vagy arra a jutalomra, dicsőségre, hacsak nem érdemelték ki ténylegesen is.

Mi tesz hát valakit méltóvá Isten királyságára? Az általános vélekedésnek az tűnik, hogy Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által tulajdoníttatik az embernek, anélkül, hogy bármi egyéb megfontolás is bekerülne a képbe. Ha ez így lenne, szükségszerűen az következne, hogy minden hívő kivétel és különbség nélkül, teljesen egyformán lett felruházva vele, ezért bizonyosan mindnek egyformán kell osztoznia a dicsőségben is. Ez eltörölne minden dicsőségbeli különbséget, és semmissé tenné az Igében többször, nyomatékosan tanított jutalmazás teljes tanát, hiszen, ha a megigazító elfogadás minden hívőre egyformán vonatkozik (mint ahogyan így is van), akkor a jutalomnak és a dicsőségnek is így kellene lennie, ha ez lenne az egyedüli alapja.

Nyilvános konferencián hallottuk kijelenteni: „Nem számít, hogyan élünk keresztényként – a hangsúly ezen volt, lévén ez volt a mondanivaló lényege –, bizonyosan Krisztus menyasszonya leszünk, és Vele uralkodunk!” Nem is lehetne kivételt tenni senkivel, ha a Krisztussal való megdicsőülés alapja egyedül az Ő nekünk tulajdonított érdeme lenne. Az Úr Jézus kiengesztelő munkájának, az érdemnek, amelyet Isten a hívőnek tulajdonít, két hatása van:

  1. Megváltoztatja a hívő jogi helyzetét és Istennel mint bíróval való kapcsolatát azáltal, hogy a halálra ítélt lázadó pozíciójából kiemeli, és kedvezményezett helyzetbe állítja, úgy kiengesztelve Istennel, mintha mindig is hűséges alattvaló lett volna. Ez azonban csak jogi, törvényszéki dolog. Megváltoztatja – és ez örökre szól – az ember jogi státuszát Isten törvénye előtt, ez azonban önmagában nem változtatja meg az embert, illetve teszi az életét szentté vagy kellemessé.
  2. Ezen az új alapra helyezett kapcsolatban Isten azonban célul tűzheti ki, és Szelleme munkája által véghezviheti a hívőben a szentség, közösség, szolgálat és Fia királyságában végzett munka jutalmának mindenfajta új lehetőségeit. Mindez kegyelemből van, hiszen Istent senki sem kötelezi, hogy a kedvünkre tegyen. Itt lép azonban a képbe a személyes érdem és alkalmasság. A természetes világban minden fiú egyformán osztozik az apa szeretetén, gondoskodásán és javain; de nem mindannyian bontakoztatnak ki magukban egyforma alkalmasságot az üzlet, vagyon és köztisztelet tekintetében, illetve nem egyformán méltók ezekre. Az alkalmasságuk először is a veleszületett képességektől függ („mindegyiküknek a maga képességei szerint adott” – Darby, Mt 25,15), de ezen túl függ a pozícióba való elhívásra adott válaszuktól kezdve az oktatás lehetőségeit kihasználó szorgalmukig; függ attól is, hogy mennyire fogadják el a fegyelmet, vagy hogy mennyire tudják hasznukra fordítani a képzésüket. És amire egy fiú nem készíti így fel magát, arra nem lesz alkalmas, ezért nem is fogják arra méltatni, hogy az adott pozícióba eljusson. Ezért Hogg és Vine[2] a 2Tessz 1,5 alapján jogosan mondja: „A hit és az állhatatosság gyakorlásában nincs semmilyen saját érdem, amely az Isten királyságára jogosíthatna; [a szentek] hite és állhatatossága Isten elhívásáról (Ef 2,12) és annak a Királyságnak a bennük munkálkodó erejéről tesz bizonyságot. Illő és helyes tehát, hogy azok, akikben ezek az erők működtek, és akikben következésképpen azzal a Királysággal összhangban lévő jellem fejlődött ki, azok helyet is kapjanak benne a megjelenésekor.”

Komoly kérdés vetődik fel azonban ekkor: Mi van azokkal a hívőkkel, akikben ezek az erők nem működnek, és akikben következésképpen azzal a királysággal összhangban lévő jellem nem fejlődik ki? Mert, hogy ilyenek vannak, azt az Ige és a megfigyelés egyaránt tanúsítja. Mindig is voltak, és most is vannak Démászhoz hasonló keresztények, akik visszatértek a világba; sajnos tény, hogy vannak visszaesők.

Itt lépnek be azonban a hit, az igyekezet, a megszerzés, a jutalom tényezői; itt ébred szükség a veszteséggel, az örökségből való kimaradással, a fenyítéssel kapcsolatos figyelmeztetésekre. Létezik az a súlyos állapot, amikor valaki nem használja az Isten Szelleme által Krisztusban elérhetővé tett isteni kegyelmet (Zsid 12,15; 2Kor 6,1). Bárki bármit is ér el, teljes mértékben „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) lesz, mely megadta a lehetőséget és a képességet; és minden veszteség vagy fenyítés a kegyelem által rendelkezésre bocsátott lehetőségeknek és képességeknek elhanyagolása vagy helytelen használata miatt éri majd az embert.

Nyilvánvaló, hogy a király nem minden hűséges női alattvalója méltó arra, hogy királyné legyen, és nem minden kötelességtudó férfi alkalmas kormányfőnek sem. Eszter személyes bája volt az, ami megragadta a királyt, hogy őt válassza királynénak. Teljesen bizonyos, hogy egyedül a kegyelem munkálja ki bennünk ezt az alkalmasságot, akik pedig magunkban egyáltalán nem vagyunk alkalmasak; tehát a kegyelemnek kell kimunkálnia ezt, különben egyáltalán nem lesz meg. Nem nekünk tulajdonított, átruházott alkalmasság ez, hanem a jellem valós alkalmassága, ahogyan arra Hogg és Vine helyesen rámutat; olyan alkalmasság, amelyet valóban Isten ereje hozott létre, de amely hitben és állhatatosságban mutatkozik meg. Ha ez mindössze nekünk tulajdonított alkalmasság lenne, amely a thesszalonikaiaknak hit által már megvolt, akkor Pál miért imádkozott annyira őszintén és miért buzdította őket, hogy a végén úgy találtassanak, mint akik birtokolják azt? A tulajdonított igazságosságot vagy el lehet veszíteni, vagy Pál imája nem volt helyénvaló, vagy pedig az itt kínált magyarázat a megoldás.

A haldokló gonosztevő (Lk 23,39-43) különösen is ragyogó példája annak, hogy mit jelent alkalmasnak lenni az Úr társaságára. Az az ember egy olyan órában ismerte fel Krisztus valódi személyét, természetét és méltóságát, amikor a leginkább felfoghatatlannak tűnt, hogy Az legyen, Aki. Ezt vallotta: „Ez az ember semmi helytelent nem cselekedett.” Személyes hitet tett Krisztusban akkor, amikor az egész világ kivetette, amikor még a saját követőinek is megtört a hitük és elhagyták Őt. Akkor ragadta meg a Megváltót, amikor mások kigúnyolták, és nyilvánosan egyedül Őbelé helyezte minden reménységét.

Nem volt nehéz Pálnak elfogadni Jézus kijelentéseit, amikor a napnál is ragyogóbb dicsőség fényességében látta Őt; a gonosztevő hite viszont sokkalta különb volt ennél: akkor hitt, bízott és tett vallást, amikor a világosságot a szörnyűséges halál legmélyebb sötétsége takarta el. Ennél magasabbrendű hitbeli cselekedetet talán senki nem ért el és nem is fog elérni, és a hite szerint lesz majd neki, ahogyan mindenki másnak. A Jn 6,40 nem tekinti az örök életet és az első feltámadást egymással feltétlen együtt járó dolgoknak. Az „utolsó napon” történő feltámadást úgy értelmezzük, mintha ez azt az általános feltámadást jelentené, amelyik az istenfélők reménysége (Jn 11,24) volt azelőtt, hogy a halottak egy részének előzetes feltámadását világosan tanították volna. A Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hithez mindössze az örök életre való feltámadás biztosítéka tartozik az utolsó napon, s az, hogy ezeknek a hívőknek a neve benne van az Élet könyvében Krisztusért (Jel 20,12). Ráadásként azonban nyitva áll minden hívő előtt, hogy „méltóknak ítél[jék] arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Lk 20,35), és így Krisztussal együtt uralkodjanak, amikor dicsősége trónjára ül (Jel 20,4-6).

Idézhetjük tehát az 1Pt 1,13-at azzal a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatban, ami Jézus Krisztus megjelenésekor fog eljönni, de vigyáznunk kell az Ige figyelmeztéseire is, hogy ne veszítsünk el abból semmit, amit Isten a Maga jótetszése szerint nekük adni kész. Az elveszíthető áldások közül pedig nem látjuk igazolva, hogy kihagyhatjuk az első feltámadásban való részvételt és a Krisztussal való uralkodást. Az Ige, a mi olvasatunkban, világosan buzdít rá, hogy ne veszítsük el ezeket, ellenben igyekezzünk elérni, a Lk 20,35-ben szereplő egyértelmű állítás szerint: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak”. Nem egyszerűen csak alkalmasnak kell lenni arra a feltámadásra, hanem el kell jutni oda, ami pedig törekvést és igyekezetet jelent egy cél vagy dolog elérése érdekében.

[1] complutumi poliglotta: Ximenes bíboros megbízásából és költségén 1514-17: Alcalában (lat. Complutum) készített többnyelvű Biblia. Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

[2] Charles Frederick Hogg (1859-1943) és William Edwy Vine (1873-1949) brit teológusok, bibliakommentár-írók

G.H. Lang: Eszménykép és valóság – 1. rész

Egy nagyszerű téma rövid kifejtése.

Rögtön a legelején tisztáznunk kell, hogy jelen tanulmány szerzője teljes mértékben vallja, elfogadja és kijelenti, hogy akit Isten a Krisztusba vetett hite által, Krisztus ingyen neki tulajdonított igazságossága alapján az Ő törvényszéke előtt egyszer már igazságosnak számított, soha nem térhet vissza korábbi, Isten előtt megigazulatlan állapotába, és nem veszítheti Isten ingyen ajándékát, az örök életet. Izrael fiainak megváltott és Mózes vezetésével Egyiptomból kihozott tagjai közül egyiküknek sem engedte meg az Úr, hogy visszatérjenek oda és abba az állapotba, ahonnan vér és hatalom által egyszer kiszabadította őket, még azoknak sem, akik a maguk részéről azt mondták, „válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4Móz 14,4). A megváltásból fakadó legjobb következmények valóban hiányoztak náluk, de maga a megváltás sohasem vált semmissé. A végső szabadítást illetőleg „a kegyelem uralkodik igazságosság által az örök életre, Jézus Krisztus, ami Urunk által” (Róma 5,16-17; 21,6; 23).

Azzal, hogy Urunk, Jézus Krisztus ezeréves királyságában a jutalmakat a most végzett szolgálatnak megfelelően kapjuk majd, gyakorlatilag mindenki egyetért; egyesek szerint pedig a megjutalmazás alapelve magába a királyságba való bejutásra is kiterjed, és úgy tartják, hogy az Ige tanítása szerint Urunk egyes hívőket méltatlannak találhat arra, hogy bármilyen helyük legyen a királyságban.

Az utóbbi vélekedéshez szükségszerűen hozzátartozik, hogy nincs biztosítéka a hívőnek az első feltámadásban való részvételre, mert ez olyan kiváltság, amely bár minden hívő előtt nyitva áll, méltatlan viselkedéssel el is lehet veszíteni. Ha elnyerték viszont, olyan, mint a versenydíj – ahogyan Pál is mondja a halottak közül való feltámadással kapcsolatban: „nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért [a pályadíj felé – Csia.]” (Fil 3,14): a díjért, amelyet Isten kegyelméből kapunk, és amelyet csakis ugyanennek a kegyelemnek a munkálkodása által lehet megnyerni, de amelyet, mint minden díjat, el lehet veszíteni, ha a megfeledkezünk a kegyelemről vagy visszaélünk vele.

Ezt a felvetést nem lenne szabad olyan könnyedén elutasítani, mint ahogyan azt néhányak teszik. A részleteket illetően bizonyos eltérésekkel, de számos istenfélő és nagy tudású tanító vélekedett hasonlóan, például R. C. Chapman, Hudson Taylor, Robert Govett és G. H. Pember, hogy csak néhány jól ismert nevet említsünk az igaz hitű szentek és bibliatudósok közül. Nevek önmagukban nem igazolnak egy tanítást, már csak azért sem, mert mindenféle kérdésben fel lehet sorolni ilyeneket minden oldalon. Ám abban az esetben, amikor Istennek egyformán őszinte és komoly bibliaismerettel rendelkező szolgáiról van szó, akik mind hűek az evangéliumi hithez, és mindannyian vallják az ítéletben lévő különbségeket, akkor ez toleranciát és nem elítélést, további megfontolást és nem merev elutasítást igényel.

Egyes egyedül Isten Igéjéhez szabad fordulnunk, és minden tanulmányozónak saját magának kell keresnie a jelentését, könyörögve azért a megvilágosításért, amelyet egyedül az igazság Szelleme tud megadni, nem feledve azonban, hogy tetszése szerint lehet, hogy ezt az Ige egy másik tanulmányozóján keresztül adja meg – mégsem szabad azonban soha odaszegezni magunkat egyetlen tanítóhoz vagy értelmezési irányzathoz sem. Amennyiben pedig nem mindig, vagy nem elsőre lesz azonos a következtetésünk a testvéreinkével, legyünk türelmesek, imádkozzunk tovább, kutassunk tovább, és semmi esetre se kritizáljuk azokat, akiknek a véleménye különbözik a miénktől, és el se különüljünk tőlük. Vannak olyan igazságok, amelyek oly alapvetőek a hit és az üdvösség szempontjából, hogy azoktól semmilyen elhajlás nem lenne eltűrhető anélkül, hogy ne lennénk Krisztushoz hűtlenek, ám azok a dolgok, amelyekről most beszélünk, nem ebbe a kategóriába tartoznak.

Nem szeretnénk, ha a szóban forgó kérdésünk tárgyalása az egyes igeszakaszok helyes értelmezésére való törekvésben merülne ki, habár valóban ez a legalapvetőbb; a jelen igyekezetünk azonban inkább arra irányul, hogy meg is magyarázzuk a bennük foglalt alapelveket. Eljárásunk igen tömör, lényegre törő, éppen ezért inkább gondolatébresztő, mintsem teljességgel kimerítő vagy részletes. Komoly olvasóknak szól, feltételezve, hogy az itt hivatkozott, de nem idézett igeszakaszokat is kikeresik és elgondolkoznak rajtuk.

  1. A KIRÁLYSÁGBA VALÓ BELÉPÉS FELTÉTELE: MÉLTÓNAK TALÁLTATNI RÁ

Az elején meg kell jegyeznünk, hogy Krisztus tudtunkra adta, hogy abban a bizonyos első feltámadásban való részvétel, amely az elhunyt hívőket dicsőségben a királyságba emeli, azt feltételezi, hogy az illető egyáltalán eljutott odáig, valamint azt is, hogy méltónak találtatott rá (Lk 20,34-35). Másfelől Urunk világosan tanította, hogy a legkisebb isteni parancsnak való szigorú engedelmesség által jelzett és elért nagyfokú gyakorlati igazságosság (gyakorlatban megvalósuló szentség), ugyanúgy, mint a valódi alázat, elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán beléphessünk a királyságba (Mt 5,20; 18,1-3), így jelezve a méltónak találás és az elnyerés feltételeit.

Péter, szolgálatának összegzéseképpen, azokhoz szólt, akik vele együtt, az övéhez hasonló drága hitet nyerték el Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazságosságában (2Pt 1,1-11); olyanokhoz, akik számára Isten biztosította drága és hatalmas ígéreteit, azzal a kilátással, hogy nem csak Isten élete lehet az övék (amelyet minden hívő azonnal megkap a Krisztusban való hit által), hanem, hogy az isteni természet részesei is lehetnek.

Így mindaz a jellem, természet és hajlamok, amelyek Isten számára természetesek, az ígéretek beteljesedéseképpen, hit által, hozzátartoznak a hívő természetének és magatartásának szentségéhez. Ahhoz azonban, hogy ez valósággá váljon, az embernek hozzá kell tennie a maga részét, hogy teljes állhatatossággal fejlesszen ki, hitből, más jellegzetes keresztényi erényeket is.  Ezáltal kell biztossá tenni az Istentől való elhívásunkat és kiválasztásunkat az Ő örök dicsőségébe való bemenetelre Krisztusban. Az elhívás ugyanis, amelyről Péter beszél, nem pusztán a haragtól való megszabadítás, hanem az Isten örök dicsőségében való részvétel (1Pt 5,10), amely sokkalta nemesebb kilátás, és csak a mennyei elhívás embereihez tartozik.

Az evangélium egyetlen igaz hirdetője sem mondaná megváltatlan embereknek: „Ha ezt és ezt teszitek, örök életetek lesz”, mert ez „Isten kegyelmének ingyen ajándéka” (Róm 6,23), „igazságosság a törvényen kívül” (Róm 3,21). Viszont amikor hívőkhöz szól (ahogyan feljebb megjegyeztük) a dicsőségbe való elhívásukkal kapcsolatban, Péter kifejezetten a cselekedetek talaján érvel, mondván,  „ha ezt teszitek, nem fogtok sohasem megbotlani. Mert így gazdag bemenetelt fognak nektek nyújtani Urunknak és Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak örök királyságába” (2Pt 1,10-11, Csia). Az apostol így juttatta érvényre Mestere tanításainak ezt a részét.

Hasonlóképpen Pál, aki mindig a leghatározottabban képviselte, hogy Isten a bűnösöket csakis egy Valaki másnak – kegyelemből nekik tulajdonított – igazságossága által fogadja el, ugyanennyire egyértelmű abban, hogy Isten dicsőségének elnyerése nem biztosított jog, hanem feltételek teljesítéséhez kötött lehetőség. Szüntelenül imádkozott tehát a tesszalonikaiakért, hogy „Istenünk az elhívásra méltókká tegyen titeket” (2Tessz 1,11), amely imádságnak nem lett volna értelme, ha ugyanez már biztosított lett volna.

Pál ezt azonban máshogyan tudta, ezért szívből buzdította, bátorította őket, és bizonyságot tett, „hogy méltóan kell járnotok ahhoz az Istenhez, aki királyságába és dicsőségébe elhívott benneteket” (1Tessz 2,11-12). Ahogyan Péternél, Pálnál is az „elhívás” nem a haragtól való megmenekülésre vonatkozik, hanem a királyságba való belépésre és annak dicsőségében való részesülésre.

Így Krisztus szavait azokról, „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba” (Lk 20,35, Csia), Pál is átveszi: „Istenünk méltóknak tartson titeket az elhívásra” (2Tessz 1,11, Károli); és ő tudta, hogy ezt egyedül a cselekedetek alapján lehet elérni, ezért az volt az imádsága, hogy Isten „töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával. Hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak neve ti bennetek, és ti [is] ő benne”. És hogy ez lehetséges, de egyedül csak „a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből”, azt pontosan tudta, éegyértelműen tanította, ahogyan Péter is: „A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hívott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni” (1Pt 5,10). Mindketten tisztában voltak vele azonban, hogy ha a kegyelem valamit lehetővé tesz, az sohasem jelent kényszerítést, ezért a részünkről nagyfokú állhatatosság szükséges az istenfélő élethez, hogy „az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” (Zsid 12,15, Károli), és nehogy elmulasszuk elnyerni mindannak teljességét, amit a kegyelem számunkra Krisztusban lehetővé tett.

Végül pedig, az Úr az elérés és méltónak találtatás állapotát az első feltámadásban való részvételhez kötötte; Pál pedig szintúgy, aki a filippibelieknek (Fil 3,11) a saját erőfeszítéseiről ír Krisztus szolgálatában és a Vele való közösségben, azzal a céllal, hogy „valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”, s ez a mondat tulajdonképpen az Úr szavainak megismétlése a Lk 20,35-ből: „akiket méltóknak ítélnek arra, hogy eljussanak ama következő korba, s a halottak közül való feltámadásra” (Csia).