“Vegye fel a keresztjét, és kövessen engem” (Watchman Nee)

„Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,24)

Az én megtagadása azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe az énünket, illetve lemondunk a jogainkról, kiváltságainkról. Magunkat megtagadni azt jelenti, hogy miközben Isten gondolatát keressük, félretesszük az ént, hogy semmiben se a saját gondolatunk szerint járjunk el, és ne legyünk énközpontúak sem. Csakis az ilyen emberek tudják követni az Urat. De ez teljesen logikus is, hiszen hogyan követhetné bárki is az Urat, aki a saját feje után megy?

„Vegye fel a keresztjét, és kövessen engem” – ez pedig még az én megtagadásánál is mélyebb dolog. Mert ha megtagadjuk az énünket, az csak annyit tesz, hogy nem vesszük figyelembe magunkat, míg a kereszt felvétele azt jelenti, hogy engedelmeskedünk Istennek. Felvenni a keresztet azt jelenti, hogy az ember elfogadja, amit Isten az ő számára elhatározott, bármi legyen is az; és kész Isten akarata szerint szenvedni. A saját magunk megtagadása és a kereszt felvétele által tudjuk valóságosan követni az Urat.

Forrás: The Lord Is My Portion https://www.c-f-p.com/

“Az olívát, ha nem teszik a présbe” (Watchman Nee)

Eredeti ének címe: Olives that have known no pressure

Az olívát, ha nem teszik a présbe,
olajat nem adhat az,
a szőlőt, ha nem tapossák,
vidító bor nem folyhat.

A nárdust is összezúzzák,
csak így lesz illata.
Hátráljak meg a szenvedéstől, Uram,
mit szereted rám szabna?

Minden csapás, mit szenvedek,
valódi nyereség nekem.
Annak helyébe, mit elveszel,
Te Magadat adod nekem.

Szívem húrját Te feszítsed,
Isteni ének legyen a bizonyíték?
A legdrágább dallamért
kemény kezedre van szükség?

Veszítsek el, Uram, bármit,
ha ez Hozzád visz közelebb!
Teljesen megadom magam Neked,
csak láthassam gyöngéd szívedet.

Minden csapás, mit szenvedek,
valódi nyereség nekem.
Annak helyébe, mit elveszel,
Te Magadat adod nekem.

Szégyellem, hogy meg akartam, Uram,
őrizni az énemet,
Bár szereteted lehántotta,
Mi távoltartott Tetőled.

Belátásod szerint, Uram,
Formálj tovább engemet!
Érzéseim ne tekintsed,
csak tedd, mi szemedben helyes.

Minden csapás, mit szenvedek,
valódi nyereség nekem.
Annak helyébe, mit elveszel,
Te Magadat adod nekem.

Ha véleményünk különbözik,
csak tedd azt, mit tervezel.
Ha jótetszésed nekem fájna,
szívem akkor is igennel felel.

Ó, hogy vágyom örömödre lenni,
ha veszteség is ér ez életben!
Hisz örömöd és dicsőséged
azt jelenti, a keresztet felvettem.

Minden csapás, mit szenvedek,
Valódi nyereség nekem.
Annak helyébe, mit elveszel,
Te Magadat adod nekem.

Ó, dicsérlek, még ha énekembe
sok könnyem is vegyül,
egyre édesebb közelséged
egész nap dicséretet szül.

Drágábbá tetted Magad
számomra mindennél.
Te növekedjél, én kisebb legyek, Uram!
– az egyetlen vágy, mi bennem él.

Minden csapás, mit szenvedek,
Valódi nyereség nekem.
Annak helyébe, mit elveszel,
Te Magadat adod nekem.

(K.Zs.)

Megsanyargatom a testemet és szolgává teszem (Radu Gavriluț)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: 2015-01-18-Radu_Gavrilut-Megsanyargatom-a-testemet-es-szolgava-teszem

“Van egy dolog, aminek világosnak kell lennie a számunkra: van egy cél, van egy versenypálya, és mi erre a pályára vagyunk helyezve már az út kezdetén. Nagyon sok akadály van azonban ezen a pályán, amelyek gátolnak bennünket az előrehaladásban, hogy ne tudjunk futni, és megnyerni a mennyei elhívásunk jutalmát. Valaki azt kérdezte a múlt nap Kolozsváron: „jó, én ezt értem, de hogy lehet ezt megvalósítani?” Az első dolog, amit az Úr meg akar mutatni, miután hozzá jövünk, hogy van valami több annál, mint ezek a kezdeti dolgok. Van egy dicsőséges befejezés! És ha az Úr nem nyitja meg a szemeinket, hogy lássuk ezt a dicsőséget, akkor nem tudjuk értékelni. Ahogy a testvér is mondta a kenyértörésnél, ha nem látjuk milyen értékes Ő. Ha nem nyílnak meg a szemeink, hogy lássuk, hogy Ő értékesebb mindennél! Ha ezt nem látjuk, akkor biztosan a legkisebb dolog miatt is megakadunk.

 Gondolok itt a testünkre, amit az Úrtól kaptunk, és ahogy az Úr mondja: a test az Úr számára van, és nem a mi számunkra. Nem a testünknek kell irányítania az életünket, hanem a testünket kell az Úr számára használnunk. De mennyi minden van az életünkben, ahol a testünk diktál! A szemünk, az evés, az öltözködés, napi foglalatosságaink. Mindezek alkalmatlanná tehetnek, hogy ne nyerjük el a mennyei elhívásunk jutalmát! Az örök életet senki nem veszi el tőlünk; senki sem állíthat meg, hogy egyszer a mennybe jussunk. De megfutni a pályát, a célba érni, és a végén megkapni az Úr jóváhagyását és a jutalmat, ez egészen más. Kolozsváron ez a testvér megkérdezte: Hogyan lehetséges ez? Létezik egy út, amelyen a mi Urunk járt.

 Nézzük, mit ír az ige az 1Péter 2,11-23-ban: „szeretteim, kérlek titeket mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyek a szellem ellen vitézkednek. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint feljebbvalónak. Akár helytartónak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akarata, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát. Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek. A szolgák teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak, nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is. Mert az kedves dolog, ha valaki Istentől való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott. Aki szidalmaztatván, viszont nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.”

 Hogy ezen az úton járjunk, azokban a helyzetekben, amelyekben nap mint nap vagyunk, ne védekezzünk, ne igazoljuk magunkat, hanem fogadjuk el a halálos ítéletet az énünkre – ez az az út, amely előre visz. Meg fogjuk látni, mert nem kell sok időnek eltelnie, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor az Úrban kell bíznunk, akkor is ha támadnak, lebecsülnek. Ez a kereszt útja, amelyre a mi Urunk helyezett, hogy azon járjunk. Ha gúnyolták, nem felelt, ha kínozták, nem fenyegetőzött, alávetette magát az igaz Bírónak. Fenyegethetett volna, és az Ő fenyegetése valós lett volna, de nem tette. Ő teljesen más volt. Az Ő élete teljesen más volt. Az ember nem tud ilyen életet élni, csak ha az Úrra bízza magát és benne van az Ő feltámadott élete.

 Szeretem ezeket az igeverseket, mert nekünk nem csak a kísértés idején kell a testünket féken tartanunk, mert akkor már késő. Meg kell szoktatnunk nem csak a korlátozással, hanem úgy, hogy az Úr számára legyen használható. A testünk sokszor pihenést kíván, lazítást, olyan dolgokat, amiket szeret. De az Úr arra akar megtanítani, hogy úgy használjuk mi is a testünket Isten szolgálatában, ahogyan az Úr Jézus is használta az ő testét.

 Sok minden van az életünkben, amivel az Úr foglalkozni akar. Ezek nem feltétlenül bűnös dolgok, de például mennyire szubjektíven gondolkozunk bizonyos esetekben: nagyon kemények vagyunk másokkal szemben, és ugyanakkor nagyon engedékenyek magunkkal. Nagyon megharagszunk, ha mások tesznek valamit, de ha rólunk van szó, akkor nagyon toleránsak vagyunk. Ábrahámra gondoltam, amikor ment, hogy feláldozza az egyetlen fiát. Ha őt valóban nem az Úr készítette volna el… – arra a pillanatra gondoltam, amikor vette a kést; ő olyan jól ismerte Istent, hogy valóban hitte, hogy Isten a halálból is fel tudja a fiát támasztani. Ilyen mértékben hitt Istenben. Tehát ez a lényeg, hogy ne legyünk szubjektívek, hanem tárgyilagosak legyünk. Eszembe jutott Péter is, amikor megdorgálta az Urat, amikor próbálta megvédeni a rákövetkező nehéz helyzetektől, és azt mondta: „Isten őrizzen, nem történhet ez veled!” A szavak mögött nem annyira az volt, hogy az Úr miatt aggódott, hanem saját maga miatt. Mert hol lesz ő, mi lesz vele, ha ezek a dolgok megtörténnek az Úrral?

 Én azt hiszem, hogy mikor egy gyermek azt hallja a szüleitől, hogy: szégyent hozol rám, akkor a szülő nem annyira a gyermekre gondol, mint inkább saját magára. Mindezek a dolgok a mi szubjektív gondolkozásunkra mutatnak. Van, aki megkérdezi, hogy feltegyünk-e a honlapra egyes bizonyságtételeket, mert hát azok szégyent hoznak ránk. Ezek vagyunk. Csak szép dolgokat akarunk feltenni. A mi jó hírünket nem gúnyolhatja senki.

 Vannak olyan mélységek a lényünkben, amelyekkel az Úr foglalkozni akar, és ezeket orvosolni akarja. És mivel az a cél, hogy az Úrnak szolgáljunk, ha ezek a dolgok nincsenek elrendezve, elsősorban a mi életünkben, akkor hogyan tudnánk a testvéreink szeméből kiszedni a szálkát? Egy a teendőnk. Egy testvér ezt mondta: „Nézd meg, én nem jutottam el se Penielhez, sem, hogy áldást nyerjek, semmire nem jutottam.” Nem jutottál, de az Úr munkálkodik az életedben, és ha ő egyszeriből valami nagyot tenne, az nem lenne jó, mert így is ott a veszélye, hogy magunknak tulajdonítsunk dolgokat. De minden helyzetben, naponként, az Úrra tekintve, és megfutva naponta azt a szakaszt, amit Ő tett elénk, az Úr megáld bennünket. Engedelmeskedjünk az Úrnak minden nap, és azt tegyük, amit Ő akar, és Ő gondot visel; és látja, mikor van szükségünk bizonyos megtapasztalásokra. De mind a mai napig örvendezhetünk Őbenne, az Ő megváltásának és annak a ténynek, hogy ez az Ő munkája. Nem nekünk kell kigondolni, hogy meddig jutottunk. Valóban, van ennél több. Én is így állok az Úr előtt: Uram, te tudod azokat a dolgokat, amit én nem látok, nem tudatosak számomra; dolgok, amelyeket szeretném, ha valóságosak lennének. De csak az Ő szemei tudják megítélni, hogy valóban milyen bánásmódra van szükségünk. És Ő ezt megadja.

 Az Úr munkálkodjon, hogy olyanok legyünk, akik naponta az Úrra tekintenek. Eltekintve az itteni dolgoktól, feltekintve Őrá minden nap, ez a legjobb dolog, amit tehetünk. És ha így járunk naponta, az Úr megáld. Ámen.”

Epével kevert bor (Watchman Nee)

Forrás: Tizenkét tele kosár; ez a részlet online megjelent az Él bennem a Krisztus blogon.

Máté 27:34; Lukács 23:34; 2Korintus 1:3-4; Apcsel 16:19-25, 7:58-60

Máté elmondja evangéliumában, hogy amikor az Urat elvezették a Golgotára, hogy ott megfeszítsék: ,,Epével kevert bort adtak neki inni. Ezt megízlelte, de nem akart inni.”

A keresztrefeszítés a leggyötrelmesebb halálnem volt, de meg volt engedve, hogy a kínszenvedés enyhítésére az elítéltnek mérget adjanak, amit borral vagy ecettel kevertek össze, és a bűnös kétségtelenül szívesen vette szenvedéseinek ilyen módon való enyhítését. Azonban a mi Urunk kivétel volt. Amikor megkóstolta az italt, amit a szájához emeltek, elutasította azt.

Miért utasította vissza? Mert az Ő keresztje nem olyan volt, mint a más emberek keresztje. Mások szíve tele lehetett haraggal azok iránt, akik ilyen halálra ítélték őket, de ehhez az Emberhez az ilyenféle gondolatoknak még az árnyéka sem fért, és Szelleme olyan szabad volt, hogy megbocsátás áradt belőle minden kínzója felé. Ilyen helyzetben így tudott imádkozni: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” Ezt az Embert igazságtalan vád alapján ítélték el, leköpték és megostorozták; a bűnösök elvetették és az átokfára szegezték, de mégsem volt benne semmi, ami kínjainak enyhítése után kiáltott volna.

Mi azt mondjuk, hogy viseljük a keresztet, de milyen mohón megisszuk az epével kevert bort! Bárcsak ráébrednénk arra igazságra, hogy ha fájdalomcsillapító után vágyunk, akkor a keresztünk nem Krisztus keresztje. Ó ugyanúgy érezte a szenvedéseket, mint mi, de nem háborgott szenvedéseiért, hanem készségesen elfogadta azokat.

Csak azoknak van szükségük enyhítő italra, akik megpróbáltasaikat keservesnek tartják. Isten sok gyermeke azt hiszi, hogy keresztet hordoz. Bánatos az arcuk, szánalmasra színezett hangjuk nyíltan hirdeti: “keresztet hordozok” és könyörögnek valamiért, ami enyhíthetné szenvedéseiket. Minden együttérzésért való kérés akár kifejezetten, akár kifejezetlenül, elárulja azt, hogy a kereszt, amelyet viselünk, egészen más, mint Krisztus keresztje volt.

Milyen sokszor eláruljuk magunkat! Milyen örömmel üdvözöljük mindenfajta szenvedés megkönnyítését! Mennyire szeretiük az együttérzést! Úgy látszik, hogy kielégíthetetlenül vágyunk vígasztalás után; minden elképzelhető helyen ezt keressük, és bánatosak vagyunk, ha nem adják meg önként nekünk. Akaratlanul, de így áruljuk el magunkat. Hogyan sóvároghatunk vigasztalás után, ha egyszer Istenben találtunk megnyugvást és akarata teljesítésében gyönyörködünk? Ezek a lelkies vágyak nincsenek kapcsolatban Urunk tiszta szenvedésével. Armikor Isten gyermekei megpróbáltatásokba kerülnek, akkor háromféleképpen válaszolhatnak rá. Egyesek külsődlegesen hatnak vissza. Haragra lobbannak és neheztelnek. Mások befelé fordulnak, és az önsajnálatban keresnek enyhülést. Vannak, akik erőt vesznek magukon, hogy elviselhessék a nehézségeket, elnyomják érzéseiket, és közömbösséget erőltetnek magukra. Egyik megkönnyebbülésre irányló kísérletünk az, hogy ellene szegülünk a szenvedésnek, vitába szállunk az emberekkel és a körülményekkel, és ezzel ki nyújtjuk kezünket az epével kevert bor után. Az önsajnálatban kényeztetés rejlik, mert a szenvedő furcsa örömöt szerez magának sebei ápolgatásával, és így öntudatlanul beleönti poharába az epével kevert bort. Azok, akiknek sikerült elfojtani érzéseiket, és ezért győzedelmes keresztyéneknek tartják magukat; valójában az epével kevert borral tompítják el fájdalmukat. De sebeik megvannak, és kábított állapotuk elárulja, hogy keresztjük nem Krisztus keresztje.

Isten gyermekeinek sok szenvedésben van részük. Ezek között vannak olyanok, amelyek az  érte való szenvedésenke látszanak. Néhányan, akik szellemi emberek szeretnének lenni, felismerik, hogy a hívőnek szenvedés a sorsa ebben a világban, el is fogadják, és csikorgó fogakkal hogy eltökélik hogy elviselik. Soha egyetlen panaszos szó el nem hagyja az ajkukat, és úgy látszik, mintha csodálatosan győzelmes életet élnének, de belsejükben más után vágyódnak.

Vannak sokkal gyengébb természetú emberek is, akik kereszthordozók akarnak lenni: de titokban bőséges könnyeket ontanak. És megint mások mindig csodálatos gyózelmeikről beszélnek gyakori és buzgó ,,halleluja, dicsőség Istennek” felkiáltásokkal. Ezeknek nincs elfojtott zokogás a torkukban, és nem kérnek együttérzést; de hangos dicsőítésük valójában azt mondja: minden lelki kinlódásunkban az Urat dicsőítjük, és ezzel burkoltan kereszthordozásukra és győzelmükre hívják fel a figyelmet. Nem tudják, de tudtukon kívül az epével kevert bort kívánják. Egyesek otthagyják értelmi és érzelmi életüket a kereszten, addig, amíg ez a gondolat majdnem rögeszméjükké válik. Minden nehézség, ami útjukba kerül és minden, ami ellentétben van természetes kívánságaikkal, keresztté válik a számukra. De milyen mohón szürcsölik az epével kevert bort! Ezek sem tudnak sokat Krisztus keresztjének valóságáról.

Akkor hát mi a Krisztus keresztje? Nem más, mint Isten akaratát örömmel elfogadni. Az Ő akarata, amit felismertünk és hálaadással elfogadtunk “jónak, tökéletesnek és kedvesnek”. Ha az igazi keresztet hordjuk és nem az utánzatot, akkor nincs önsajnálkozás mert Krisztus keresztjének elfogadásával az Ő örömét is adja; akkor már nincs bennünk harag, mert Krisztus keresztje megbocsátást jelent; már nincs bennünk vágy emberi együttérzés után, mert az Ő keresztje Isten akaratában való megelégedést jelent.

Krisztus a kereszten azért utasította vissza az epével kevert bort mert nem volt rá szüksége: az Atya akaratában gyönyörködött. Követői, akik elfogadják a keresztet, ugyancsak ezen az alapon teszik meg ezt; az Atya akaratának teljesítése lesz legmélyebb örömük. Nem sóvárognak emberi vigasztalás után, van elég vigasztalásuk, annyi, hogy még tartalékuk is marad belőle. Pál azt mondja ,,Áldott az Isen és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja az irgalomnak Atyja és minden vígasztalásnak lstene, aki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel lsten vígasztal minket. ” Pálnak nem voltak ápolgatásra szoruló sérelmei, nem is sajnálta magát, de társai sajnálatára sem vágyott. Amikor őt és Silást igazságtalanul börtönbe vetették és megkínozták, akkor sem volt bennük olyasmi, amit részvétért való néma kérésnek nevezhetnénk. Annyira elégedettek voltak útjukkal és Isten rendelkezésével, hogy “imádkozással és énekkel dicsőítették az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket”. Hogy ők nemcsak egy utánzott keresztet hordoztak, hanem a valóságost, bizonyítja az is, hogy nem volt szükségük epével kevert borra.

István is megtapasztalta ugyanezt az igazságot, hogy Krisztus keresztjének elfogadása bőséges kegyelmet ad ahhoz, hogy örömmel viselhessük el azt a szenvedést, ami elkerülhetetlen velejárója a keresztnek. Amikor halálra kövezték, annyira szabad volt önmagától, hogy utolsó szavaival imádkozott azokért, akik gonoszul bántak vele: ,,Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondotta, elaludt”.

Adja az Úr, hogy világos különbséget tudjunk tenni Krisztus keresztje és más keresztek között! Óvjon meg bennünket attól, hogy epével kevert bor után sóvárogjunk! Adja meg nekünk, hogy örömteli dícséreteink folytonosan feljussanak hozzá, és így örvendeztessük meg szívét!