John Saunders: Út Jeruzsálembe – a maradék.

Elhangzott: 2005. Nagyvárad

Eredeti hanganyag: http://ekklesiaoradea.ro/uploads/uploads/mesaje/mp3/2005.04.16-JS-Oradea.2.mp3

A korábbiakban arról beszéltünk a 2Péter alapján, hogy milyen az a világ, amelyben élünk, és milyen dolgok következnek a világra; azután pedig, hogy mi az Úr Jézus vágya a szívünkkel kapcsolatban; milyen embereknek kell lennünk ahhoz, hogy istenfélelemben és kegyesen éljünk, hogy azok legyünk, akik várják és siettetik Isten eljövendő napját; és hogy igyekezzünk, hogy az Úr tisztának és feddhetetlennek találjon bennünket békességben.

Miért gyűlöli annyira az ördög a Gyülekezetet? Miért tombol az ellen, amit az Úr tesz? Tudja, hogy amikor az Úr bevégzi tervét a Gyülekezettel, az ő uralma véget ér. Annyira felfuvalkodott a büszkeségtől, annyira telve van önszeretettel és azzal a vággyal, hogy imádják őt, hogy minden bölcsessége ellenére olyan, mint az őrült. Ezért lehet, hogy még mindig azt hiszi, hogy valahogyan megnyerheti a harcot, amely közte és az Úr Jézus között folyik. A háborút már elvesztette, de még mindig azt hiszi, hogy ezt a csatát megnyerheti. Az ördög legyőzött ellenfél – mégis minden módon megpróbálja megakadályozni, amit az Úr el akar érni. Ott áll az asszony előtt, aki Isten népét jelképezi, és fel akarja falni a fiúmagzatát, akit megszül (Jel 12,5). Tudjuk, hogy ez a fiúmagzat Isten fiait jelképezi. Nem Isten gyermekeit! Istennek nagyon-nagyon sok gyermeke van – de ebből hányan növekednek fel a teljes férfiúságra, Krisztus teljességébe? Legfőképpen ugyanis ezt akarja az ördög meghiúsítani. Mert amikor az Úr megkapja fiainak teljes számát, tehát az elsőszülött Fiú sok fiakat vezethet dicsőségre, neki vége. Ezért dühöng a gyülekezet ellen. Miért? Mert a gyülekezet Isten háza. A ház pedig az a hely, ahol a gyerekek fölnőnek.

A gyerekek ugyanis nem az utcán nőnek fel. Lehet, hogy vannak, akik igen, de nem ott kellene felnőniük. Nem is az erdőben nőnek fel, hanem a gyerekek a házban nőnek fel. Isten Házában. Tehát, ha az ellenség valamiféleképpen a ház ellen, e lakóhely ellen tud támadni, és kompromisszumra tudja kényszeríteni, akkor fennáll a veszély, hogy az Úr elhagyja – és el is fogja hagyni; ha ugyanis valamiben megalkuszunk, ha valami meg van fertőzve, akkor az Úrnak inkább semmi nem kell. Emlékeztek, mit tett az Ő drága Szövetségládájával, amely Silóban volt a sátorban. Mindenféle züllött állapot következett be ott Isten házában; a főpap, Éli fiai pedig szégyenletes dolgokat tettek, és az apjuk nem akarta rendbe hozni a dolgokat – vannak, akik azt mondanák, túlságosan szerette őket. Én viszont azt mondom, hogy nem szerette őket eléggé. Ha jobban szerette volna őket, akkor helyreigazította volna őket, és akkor lehet, hogy megváltoztak volna – ehelyett az történt, hogy elvesztek a bűneikben. Erkölcstelenséget hoztak a házba, kapzsiságot és önzést, az ember útjait Isten útjai helyett. Végül pedig az Úr hajlandó volt a Szövetségládát a filiszteusok kezére juttatni. Inkább engedte, hogy bizonyságának ládája fogságra jusson Dágón templomában, minthogy a silói megalkuvás állapotában maradjon továbbra is.

Az Úr azonban mindig keresi a helyreállítást. Tudjuk, hogy idővel megfordította a helyzetet, és végül visszahozta a ládát Izráelbe, majd támasztott egy szíve szerinti férfit, Dávidot. Ezt cselekszi ma is az Úr, szíve szerinti férfiakat és nőket támaszt – nem tökéletes embereket, hiszen Dávid sem volt tökéletes, de az Isten szíve szerint való férfi volt. Ő kész volt Isten dolgait a saját vágyai elé helyezni; megalapította Jeruzsálem városát, és elhozta oda a frigyládát. Salamon pedig felépítette a Templomot, és amikor bevitték a ládát, az egész hely megtelt Isten dicsőségével. Ez a képe annak, ami ma történik.

Salamon ebben az esetben a feltámadott Úr előképe (bár ő később elfordult, de az egy másik történet, és valami másnak az előképe). Azon a napon azonban, amikor bevitték a frigyládát a templomba, és tűz jött le a mennyből, hogy megeméssze az áldozatokat, a ház megtelt Isten dicsőségével. Még a papok sem tudtak megállni, hogy szolgáljanak; mindenki arcra esett, és bizonyos értelemben Isten megkapta azt, amire vágyik – legalábbis, az előképét annak, mert az Úr sohasem olyan házra vágyott, ami itt a földön, hagyományos kövekből épült, hanem olyan házra, amely élő kövekből épült. Olyan házra, ahol a gyermekek fiakká nőhetnek fel.

Tehát a Sátán ellene támad ennek a Gyülekezetnek, az Ekklézsiának. És dühöng, tombol. Már beszéltünk arról, hogyan használja fel a testünk kívánságát, hogy telve legyünk romlottsággal, de Isten elkészítette számunkra az ebből való megmenekülés útját, mert a Szellem gondolata élet és békesség.

Azután pedig fogságba vitte az Úr népét. Korábban beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében a hét gyülekezet prófétai jelentőséggel is bír. Az első három jött és elmúlt, az utolsó négy jött és maradt. Az első háromban látjuk a Babilonba, azaz a fogságba vezető utat, és tudjuk, hogy ez az út a szívnek egy bizonyos állapotával, hozzáállásával kezdődik („az első szeretetet elhagytad”), és az asszonnyal, Jezábellel ér véget. Az Úr szolgái bálványoknak áldozott ételt ettek, szellemi paráznaságban a világ dolgaival, fogságban. Ez párhuzamban van valamivel: Izrael hanyatlásával. Míg az, hogy Isten dicsősége betöltötte a templomot, egy történetnek a vége, ez egyúttal egy másiknak a kezdete is. Az elkövetkező négyszáz évben ugyanis Izrael ott lakott az Ígéret földjén, olykor követte az Urat, de gyakrabban nem, és nyomon követhetjük a hanyatlását. Majdnem olyan, mintha az első három gyülekezetnek írt levelet olvasnánk.

Emlékeztek, Efezus milyen csodálatosan indult, de negyven éven belül elhagyták az első szeretetüket. Emlékeztek, Salamon milyen dicsőségesen indult; ő is negyven évig uralkodott, milyen jól indult! Az Úrtól nem gazdagságot kért, hanem bölcsességet és halló szívet. A sok feleség miatt azonban a szíve apránként eltávolodott az Úrtól, elhagyta az első szeretetet. Izrael is elhagyta az első szeretetet. Négyszáz év után akkora lett romlottság, hogy Isten inkább látta az ő népét fogságban, Babilonban, mint továbbra is a saját országukban. Pontosan úgy, mint a frigyláda esetében, amint az előbb említettem. Tehát a nép fogságra vitetett hetven évre, de Isten szívében már ott volt a helyreállítás, és míg a fogság tartott, Ő már a helyreállítást, és bizonyságának visszaállítását készítette elő.

A Babilonba vezető út tehát a szív helytelen hozzáállásával kezdődik, az első szeretet elhagyásával – és ugyanígy, a Jeruzsálembe visszavezető út is a szívből indul ki. Megkérdezhetem: mit kell tennem, hogy nekem is ez legyen a szívem viszonyulása? Mondd meg, mit tegyek, és megteszem, hogy nekem is ilyen legyen. De ez nem olyasmi, amit csak úgy magunkévá tehetünk. Maga Isten az, aki a népébe tartozók szellemét felindítja. Az Úr az, aki szuverén akaratából egyeseknek a szívével ezt teszi. Ott volt ez a nagy sokaság Babilonban, az Úr pedig eget-földet megmozgatott, hogy ez az ember, Círus kiadja azt a határozatot. Mindenki, aki Isten népéből vissza akar menni Jeruzsálembe, immáron szabadon visszatérhet. Mi lenne, ha ma egy ugyanilyen határozat születne itt, ennek az egész országnak, vagy még jobb, az egész világnak? Minden hívő visszamehet azokhoz a gyakorlatokhoz és tapasztalatokhoz, amelyekről a Bibliában olvasunk a Gyülekezet kezdeteinél. Mindannyian szabadok vagytok elhagyni az emberi hagyományokat, tradíciókat, és visszatérhettek ahhoz, amit az Úr cselekedett kezdetben. Például elhagyhatjátok az összes titulust, megszólításokat, a papságot, a klérust, a lelkészi vezető réteget, és visszatérhettek az Úr bizonyságtételéhez, hogy tanúi legyetek az Úrnak, ahogyan kezdetben is: Testvérekként, mint egy család tagjai, egy Atyával és egy idősebb testvérrel. És elhagyhatjátok azokat a kőből készült istentiszteleti házakat, templomokat, amelyeket Konstantin idejétől kezdve emeltek.

Mennyire hatékony az ellenségünk! A világ bármely részére elmehetünk, ha meg akarjuk keresni a legelső csoport keresztényt, akikre csak rálelhetünk, vagy ha megállítunk egy hívőt vagy akár egy nem hívőt az utcán, és megkérdezzük: „Merre találom a legközelebbi gyülekezetet?” Egy épületet fognak mutatni valahol. Az Újszövetségben sehol nem találjuk meg azt az elképzelést, hogy az Úr ekklézsiája egy épület lenne, mert az mindig is Krisztus Teste volt. A gyülekezet testvérekből áll. Ez Isten háza, amely ÉLŐ kövekből épül fel. Ma mégis, hívők és nem hívők számára egyaránt egy épületet jelent. Hogyan térhetne vissza bárki is ahhoz, ami a gyülekezet a valóságban, ha elképzelése sincs róla, hogy az micsoda? Kihirdethetjük tehát a világon: elhagyhatjátok az épületeiteket! Elhagyhatjátok a templomi padsorokat! Elhagyhatjátok az énekkarokat! Mindent elhagyhattok, amit az emberek kitaláltak ezernyolcszáz év alatt! És erre azt mondanák: Meg vagy őrülve? Miért akarnánk ezt tenni? Azért, mert az Úrról szóló bizonyságtétel megvolt a kezdetekkor, és Ő újra ezt akarja! Ó, hát ez akkor volt. Most a mában élünk, a dolgok már nem úgy mennek, mint régen. Javítottunk azon, ami a kezdetben volt, sőt, Isten Igéjét is feljavítottuk a hagyományainkkal! Bizonyos dolgok nagyon régimódiak, ezért kicsit modernizáltunk ezt-azt. Úgy hiszem, ha Pál, az apostol betérne a legtöbb mai evangéliumi gyülekezetbe, az első szava lenne, hogy hát ez itt mi? Testvér, nézd, hogy feljavítottuk, amit ti az első században csináltatok! Ő pedig megszaggatná a ruháját és leverné a port is a lábáról. Ha lenne egy tábla ott, felírná rá: Íkábód, melynek jelentése, Isten dicsősége eltávozott. Kimenne, és hirdetné az evangéliumot, hátha találna néhány embert, akik az Urat akarják követni.

Babilonban is ilyen volt ám. Három generáció élt ott. Az elsőnek biztosan nem volt könnyű, a következő nemzedék már otthon érezte magát, a harmadik pedig már babiloninak számított, zsidó babiloninak. Az egymás közt használt nyelvük is valószínűleg ez lehetett, és talán egy kevés héber, amit az idősebbektől hallottak. Hetven év után azonban Isten elkezdte fölindítani egyeseknek a szívét. Őrültségnek tűnt.

Ezsdrás 1,5: „Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk szellemét arra indította az Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben.” Van egy dolog, amit nem tudunk kontrollálni, ami fölött nincsen irányításunk: Isten szellemének indítása. Az Úr indítja azt, akit indítani akar. Ő pedig csak egy maradékot indít. A teljes Szentírásban megfigyelhetjük ezt az alapelvet.

Az Úr eredeti vágya egy olyan királyság volt, amely papokból áll. A 2Móz 19,6-ben láthatjuk ezt, amikor az Úr azt mondta Izrael népének: „de ti nekem papi királyságom és szent nemzetem lesztek” (Kecskeméthy ford.). A nép azonban nem követte többé az Urat, ezért csak egy maradékukból lett pap, Lévi törzséből. Izrael mind a tizenkét törzsét bent látjuk a földön, majd szakadás következik, az északi tíz törzs megromlik, az Úr pedig csak Júdában és Benjáminban, azaz a déli országrészben hajtott végre nagy tetteket.

Itt, Babilonban, pedig azt látjuk, hogy az Úr a népe maradékának szívét felindítja, és elkezd megláttatni velük valamit. Megértet velük bizonyos dolgokat. Látást ad. Nem látomásra gondolok, amit éjjel az ember álmában lát; olyasmiről beszélek, amit az Úr a szívünkbe vés bele.

Babilonban a nép zsinagógákat épített magának, az istentisztelet, az imádság házait, hogy az atyáik vallását továbbvihessék, és úgy hiszem, nagyon boldogan éltek abban a városban, hiszen a világ legszebb városa volt, amit ma világvárosnak neveznénk, Jeruzsálemmel ellentétben, amely romokban hevert. Megvolt mindenük. Néhány testvér azonban, egy maradék, a Jeruzsálembe való visszatérésről kezdett el beszélni. A többiek pedig azt mondták nekik: Megőrültetek? Az egy másik korszak volt.

Amikor valakinek a Krisztus Testének eredeti fundamentumaihoz való visszatérésről beszélünk, az egységünkről, a szeretetünkről, az Úr népe annyira megosztott lett mára, hogy azt mondják: az egy másik korszakban volt. Akkora mára a megosztottság, hogy sehogyan sem lehetne elkezdeni egységben járni. De ha az Úr felindította a szellemünket, meglátunk valamit, amivel szemben nem ellenkezhetünk, és még a saját családtagjaink is azt mondják, jaj, hagyd már ezt a lehetetlen ötletet! De kegyelméből az Úr elkezdi összegyűjteni ezt a maradékot. És megmondhatjuk a családtagjainknak, na, látjátok, nem csak én őrültem meg, vannak itt mások is rajtam kívül. És nem tudjuk megtagadni ezt a dolgot, amit megláttunk. De ez valahol a szívben kezdődik.

Amikor az út elfele vezet Jeruzsálemből, azt a szívbéli dolgot mi okozzuk, az tőlünk indul ki: elhagytuk az első szeretetet. Ha azonban Jeruzsálem felé vezet, akkor mindig Istennel kezdődik, Tőle indul ki. Ő indította a szellemüket, és ők valahogyan ezt tudták. Vissza kell térnünk. Az érdekes az, hogy egyikük sem volt korábban Jeruzsálemben, néhány idős embert leszámítva. Egyedül ők emlékeztek rá, hogy sok évvel azelőtt ott éltek. A legtöbben azonban második-harmadik generációs babiloni zsidók voltak, tehát oda indultak, amit nem ismertek – és az jó, hogy nem ismerték. Mert ha látták volna a romokat, a pusztítást, Isten házának városát feldúlva, parlagon, lehet, hogy meggondolták volna magukat. Lehet, hogy azt megkérdezték: Uram, mit csinálunk, amikor ott leszünk? De az Úr mindig az adott napra vonatkozóan ad világosságot. Ez a világosság pedig az volt: visszatérni.

Amikor az Úr indítja a szívünket, az a helyes, ha engedelmeskedünk. Talán először úgy érezzük: beszéljük meg, írjunk egy könyvet róla, vagy kezdjünk összejárni egy klubba olyanokkal, akiknek ugyanez a látomásuk van. De végül ezek az emberek engedelmeskedtek az Úrnak. Amikor tehát látást adott, amikor felindította a szellemüket, azzal feleltek, hogy megindultak Jeruzsálem felé. Nem volt ez olyan egyszerű, mivel Jeruzsálem ezernégyszáz kilométerre volt tőlük. Nem nagyon voltak hátas állataik, leginkább mindenki gyalogolt – onnan tudjuk ezt, hogy az Úr az Igében pontosan megadja, hogy hány öszvérjük, szamaruk, tevéjük volt. Azt is tudjuk, hogy negyvenkétezer-háromszázhatvan ember indult el, és kevesebb, mint nyolcezer állat, tehát mindenki gyalogolt, talán csak néhány idős ember ülhetett föl valamire. Ezsdrásnál látjuk pedig, az elsőtől a hatodik fejezetig, hogy meddig tartott az utazás. Ő nem volt ott akkor velük, Ezsdrás könyve körülbelül száz-száztíz évet ölel át, az ő része pedig az utolsó húsz év volt ebből. Azoknak a történetét írta meg tehát, akik korábban érkeztek, és amikor ő is megérkezett Jeruzsálembe, azt mondja, hozott magával kiválasztott embereket; a hetedik fejezet, 9. versből pedig az derül ki, hogy öt hónapig tartott az utazás, és neki nem is volt annyi szállítandó felszerelése meg embere, ami hátráltatta volna a haladását.

Érdekesen működik ez nálunk. Ezek az emberek egy valóságos utat tettek meg, a mi utunk azonban szellemi út. És valahogy azt gondolom, hogy mi az egész életünkön át folyamatosan jövünk kifele Babilonból, anélkül, hogy teljesen elhagynánk az addigi helyünket, más szóval a fogság helyét, a vallásos rendszert, és tíz évvel később az Úr megmutat nekünk valamit a szívünkben, ami babiloni. Tehát újra elhagyjuk Babilont. Mi már az Úr városában vagyunk szellemi értelemben, de az életünkben folyamatosan megtesszük ezt az utazást. Más szóval, ez az engedelmesség nem egyszer és mindenkorra szól, mert a mi számunkra folyamatos engedelmességet jelent.

Egy pillanatra szakadjunk most el Izraeltől és Babilontól, és nézzük meg az Újszövetséget, ott is a hét gyülekezetet. Emlékeztek rá, említettem, hogy az utolsó négy a Gyülekezet történelmének négy utolsó szakasza, amelyek most is fennállnak. Az első, Thiatíra, a római katolicizmus és az ortodoxia – érdekes, hogy a Thiatíra név tömjént jelent, és ha a tömjén használatára gondolunk ezekben az egyházakban, nagyon is illő a megnevezés. Szárdisz a reformáció egyháza – érdekes, hogy a reformátorok úgy gondolták, hogy Isten szívéhez közeledtek, de csak megpróbálták megreformálni Babilont. Hívjuk Babilont Jeruzsálemnek! Építsük fel a Templomot itt! – amit meg is tettek, zsinagógákat építettek. A protestantizmus egy javított verzió, de nem az, amit az Úr szeretne. Ez a két gyülekezeti korszak halad tehát együtt, és az Úr pedig fölindít egy maradékot. Nem csak ma, hanem száz, kétszáz, háromszáz éve is az Úr indított embereket, hogy kijöjjenek a fogságból, és térjenek vissza Őhozzá, hogy felépíthesse azt, ami az Ő szíve szándéka.

Az Úr Jézus jut erről az eszembe; emlékeztek, amikor tizenkét éves volt, a családjával fölmentek Jeruzsálembe, részt vettek az ünnepen, végül mind visszamentek Názáretbe egy karavánnal. A szülei azt gondolták, hogy Jézus is ott van valahol, de három nappal később rájöttek, hogy nincs. Megfordultak hát, és visszamentek Jeruzsálembe. Átkutatták az egész várost, és végül az Úr Jézust a Templomban találták meg. Az összes tanult ember ott volt, Ő pedig közöttük ült, és kérdezgette őket. Ők pedig el voltak képedve a kérdéseitől. A szülei azt kérdezték, fiunk, miért tetted ezt velünk? És Ő azt felelte: „Nem tudjátok, hogy nekem abban kell lennem, ami Atyámé?” (Csia ford.). Más fordítások szerint: „Atyám dolgaiban” vagy „Atyám házában”. Ez volt az Úr Jézus szívén: az Ő Atyja kívánsága. Mi az, amit kívánsz, Uram? Ez az első számú dolog. Lehetséges beleszeretni az ekklézsiába, annyira, hogy megelőzze magát az Urat is a szívünkben. Az első szeretetünk mindig az Úré kell, hogy legyen. De amikor teljes szívből keressük Őt, elkezdünk azokra a dolgokra vágyni, amelyek az ő szívének fontosak.

Mindenki, aki Jézusban hisz, bele lett merítve Krisztus Testébe. Ha valaki római katolikus, és újjászületett – mert vannak olyanok, akik római katolikusok, és újjászülettek –, ők is Krisztus Testének tagjai. Ugyanez a helyzet az ortodoxokkal, a baptistákkal, és számos más egyéb felekezettel, de mindezek közül a Krisztusban levők közül az Úr valami nagyon drágát és értékeset készül előhozni. Az Ő szíve vágya egy menyasszony. Emlékeztek Ádámra, ahogyan ráébredt, hogy egyedül van? Hogy a teremtésben mindennek megvolt a párja, a másik fele, csak neki nem? És ahogyan az Úr Jézus egyedül volt? A vőlegényként hivatkozott magára. De hol van a menyasszony? Jézus olyan volt, mint Ádám. Ádám körülnézett, de semmi hozzáillőt nem talált. És nem volt megfelelő menyasszony akkor sem, amikor az Úr Jézus eljött. Nem volt senki hozzáillő társ, aki visszatükrözhette volna az Ő arcát.

Isten vette tehát Ádámot, álmot bocsátott rá – ami olyan, mintha meghalt volna –, felnyitotta az oldalát, és kivett belőle valamit, ami Ádámból, az ő testéből való volt. Nem a teljes testét vette, hanem a testének egy részét, és ebből az Úr felépített egy menyasszonyt Ádámnak. Egy hozzáillő társat, aki az ő arcának megfelelője volt.

Ezekben a napokban pedig, az elmúlt évszázadoktól kezdve az Úr elkezdte kivenni az Ő saját testének egy részét – emlékszünk, hogy a kereszten, amikor az Úr meghalt, felnyitották az oldalát, és vér és víz jött ki belőle. Az Úr pedig egy menyasszonyt alkot magának. Krisztus Teste minden tagjának joga van ennek a menyasszonynak a részévé válni. Azonban, hogy a menyasszony része lehessünk, arra fel kell készülnünk. Jogunk van a részévé válni, de fel kell ajánlanunk magunkat az Úrnak, hogy felkészítsen erre. Testületileg ez a menyasszony ugyanazt jelenti, mint amit egyénileg a fiak.

Egyénenként az Úr tehát azt akarja, hogy fiakká növekedjünk – ez hímnemben van. Testületileg azonban a Fia menyasszonyává akar minket felkészíteni, ez pedig nőnemű dolog. Mindenki számára van tehát itt valami: a férfitestvéreknek meg kell tanulniuk úgy szeretni az Urat, mint menyasszony, a nőtestvéreknek fel kell növekedniük a fiúságra, és mindannyiunknak pedig át kell engednünk magunkat az Úrnak az Ő munkája számára. Az ördög pedig gyűlöli ezt a munkát, és le akarja állítani. Ha bent tudja tartani az embereket a fogságban, és megakadályozhatja, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, akkor megteszi. Ha benntarthatja az embereket a felekezetekben, megteszi. Ez túl nehéz! Nézd a várost, romokban áll. Az Úr itt is munkálkodik! A zsinagógáink – a templomaink – nagyon hasznosak. Elégedjünk meg azzal, amit az Úr itt tesz!

Néhányan azonban nem tudnak nem hallgatni az Úrra, és kimennek. Amikor azonban az építési területre érünk, az félelmetes hely. Lakhatatlannak tűnik. Amikor Nebukadneccár lerombolta Jeruzsálemet, nem végzett félmunkát; a visszatérők pedig csak egy kis maradéknyi nép volt, a munka pedig nagy – és ugyanez a helyzet velünk is.  Mi volt tehát az első dolog, amit Jeruzsálembe való visszatérésükkor tettek? A hetedik hónap első napján – ez a kürtzengés ünnepe Izraelben, ma Rós HáSánának hívják – egy emberként összegyűltek (úgy hangzik ez, mint Krisztus Teste), és újraépítették az oltárt, azelőtt, hogy bármi egyebet tettek volna. Félelem volt bennük: nem csak, hogy hatalmas munka várt rájuk, de ellenségeik is voltak az országban. Az ellenségek pedig megrémítették őket. Az ellenségek először velük együtt akartak építkezni, ó, hadd építkezzünk veletek! Nagy segítségetekre lehetünk! Vajon mit jelent ez a kép, ki ez az ellenség? Legfőképpen a természeti embert jelenti.

Valahányszor az Úr népe összegyülekezik, keresve az Ő arcát, hogy helyreállítsa a Gyülekezetét, az ember munkája mindig ott van, hogy belekeveredjen az Úr munkájába. A kereszt munkája az, ami megment minket az ember munkájától. Ez az, amiről az oltár beszél Ezsdrásnál.  Felállítják az oltárt, és elkezdik bemutatni az áldozatokat. És a folyamatos áldozatokkal, de sok hátráltatással – kudarcokkal, akadályoztatásokkal, elkülönülve a nemzetektől, idegenektől, húsz évvel később a ház felépült.

Gondoljunk most azokra az emberekre, akik kijönnek a római katolicizmusból, a különféle protestáns felekezetekből, és visszatérnek erre a helyre, amelynek neve Filadelfia.

Jel 3,7-8: „A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: Tudom a te dolgaidat (íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Milyen érdekes, hogy megdicséri őket azért, mert kevés erejük van. A kereszténységben manapság inkább arról hallunk, hogy az emberek nagy, hatalmas erőket kérnek Istentől. De emlékszem, hogy Zakariásnál ezt a kiáltást olvassuk: „Kik vetették meg a kis dolgok napját?” (Zak 3,10, angolból). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel” (Zak 4,6) – mondja az Úr. „Kevés erőd van” – kevés erőd a belső emberedben. Erőd van követni az Urat, erőd engedelmeskedni Neki, látásokat kapni Tőle, kijelentéseket, és erőd engedelmeskedni annak, amit megmutat. „És megtartottad az én Igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” Az Úr neve nem más, mint a Róla szóló bizonyságtétel. Az Úr arra vágyik, hogy a föld minden pontján legyen valami, ami Őróla beszél, ami Őrá mutat.

Mi a legelső dolog, amit megtudunk Istenről? „Halld Izrael, az Úr, a te Istened, az Úr egy.” Tudjuk, hogy ez az egység valójában hármas egység, Ő mégis Egy. És gyönyörködik a népe egységében. A Szentírás mindenhol azt tanítja, hogy csak egy Test van. Pál fölteszi a kérdést: Hát részekre szakítható-e a Krisztus? Hogyan mondhatná bárki, hogy ő Pálé, ő Apollósé, ő Kéfásé, vagy egy még exkluzívabb csoport, akik pedig a Krisztusé? Az Úr népe egy. Ez a Róla szóló bizonyság. Ez az, ahol a neve lakozik, ez az egyik bizonyíték. Az ellenség azonban részekre szórja szét az Úr népét.

Mi, akik visszatérünk Filadelfiába, hogyan élhetünk és járhatunk hát egységben? Az Úr az utolsó éjszakán, amikor a tanítványaival volt, imádkozott az egységünkért. „Atyám, könyörgök, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan Te és én, Atyám, egyek vagyunk, hogy ők is egyek legyenek, ahogyan mi is egyek vagyunk. És nem csak ők, hanem azok is, akik az ő szavukra hisznek bennem.” Az egységet nem csak a tanítványoknak, az apostoloknak, a korai Gyülekezetnek szánta az Úr, hanem Isten egész népének. Azt mondta, Atyám, egyek legyenek, hogy a világ elhiggye, hogy Te küldtél engem. A világ Isten népének egységéből tudja meg, hogy az Atya elküldte a Fiút. A fogság vajon mit tanít az Úrról a világnak? Azt, hogy az Úr megosztott, annyi felé oszlik, amennyi felé csak egyáltalán lehet oszlani. Mindegyiknek más neve van. Én lutheránus vagyok. Én katolikus. Én baptista. Én metodista. Én anglikán. És ez csak néhány az ezernyi felekezet közül, amely létezik.

De mi van Krisztussal? Mi van a Jézusról szóló bizonyságtétellel? A Jézusról szóló bizonyságban nincsen szakadás, megosztottság. Az Úr népe egy szellemben él. Ez az, ahonnan az egységünk származik. Istennek az a Szelleme, aki tebenned lakik, ugyanaz a Szellem, mint aki énbennem él, és ezáltal az egy Szellem által tettünk egy Testbe alámerítve.

Hogyan élhetjük meg tehát ezt az egységet? Nézzük meg ennek a gyülekezetnek a nevét! Filadelfia – ahol a testvérek szeretik egymást. Ó, a szeretet az egység tökéletes köteléke! – ezt mondja a Kolossé levél. És az Úr ugyanazt parancsolta, mint amiért imádkozott, mert tudta, hogy az ellenség mivel fog próbálkozni azért, hogy lerombolja a házat, és a gyermekek ne nőjenek föl fiakká, és az ellenség így megakadályozza Isten szíve vágyának beteljesülését.  Ezért mondta az Úr: Új parancsolatot adok nektek: hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

Hogyan szeretett minket az Úr? Az életét adta értünk. Hogyan szeretjük egymást? Testvérek, ez annál is magasabb, mint hogy szeressük a másik embert (a felebarátunkat), mint saját magunkat. Az ugyanis a Törvényből volt, és lehetetlen az embernek. De ez nem az, hogy szeresd felebarátodat, MINT magadat, hanem JOBBAN, mint magadat! Jézus JOBBAN szeretett minket, mint saját magát. Meghalt értünk! Gondoljuk meg ezt azoknak a kisszerű dolgoknak a fényében, amelyek Krisztus Testében zajlanak! Valaki mond valamit, nekünk meg nem tetszik, amit mondott. Hogy mondhatsz ilyet?! Valami jön föl bennem, aminek nem tetszik, amit te mondtál. Lehet, hogy valami teológiai kérdés, vagy valami velem kapcsolatban. Én meg dühös vagyok. De az Úr megbocsátott nekem! Felbecsülhetetlen mennyiségű dolgot bocsátott meg! És ez a kis dolog feljön, és így felháborodom? Az Úr azt mondja, hogy bocsássatok meg egymásnak! Ő akkor is megbocsátott, amikor a kereszten függött! Isten háza a megbocsátás háza! De én ismerem magamat, tudom, hogy az a típus vagyok, aki sokáig neheztel, tartom a haragot – hogyan válhatok megbocsátóvá?

Először: emlékezzünk az oltárra! A legelső, amit a visszatérők tettek, hogy felállították az oltárt, és az oltár a keresztet jelenti. Ott lett a régi életem megfeszítve Krisztussal. A régi, természeti ember ott véget ér, ha kész vagyok ezt elhinni az Úrnak. Ő pedig a megbocsátónak az életét helyezte az én szellemembe. Krisztus a megbocsátás szakértője! És az ő Szelleme az én szellememben él. Neki növekednie kell, nekem kisebbnek lennem. Ó, testvérek, így lehet megbocsátásban járni Isten házában. A kereszt, amely elvágja az életét annak az embernek, aki neheztel, és a Szellem életet hoz elő abból az emberből, aki megbocsát – még a kereszten is.

Ez tehát a város, ahol a testvérek szeretik egymást, ahol kevés erejük van, ahol megtartották az Ő Igéjét – amely egy új parancsolat, hogy szeressétek egymást –, és nem tagadták meg az Ő nevét. Ahol a szentek egyek, a Szellem egységében. Az Úr egy dolgot parancsolt meg: a szeretetet. És egy dolgot már megalapozott: az egységet. Az efezusi levélben (4,3) úgy mondja, őrizzétek meg a Szellem egységét. Nem nekünk kell létrehoznunk a Szellem egységét! Mi csak megtartjuk, megőrizzük, amit az Úr már elvégzett a számunkra. Adott tehát egy dolgot, amelyet létrehozott, és egyet, amelyet megparancsolt. Ezek pedig olyanok, mint az oszlopok Isten házában, az egyik nem létezhet a másik nélkül. Ha ugyanis csak szeretet van, de nincs egység, az a képmutatás. Hiszen azt mondja: szeretlek, de nincs közünk egymáshoz. Ez nem az igazság tehát. Ha pedig egység van, de nincs szeretet, az nem más, mint börtön. Amint kinyílik az ajtó, már ott sem vagy. A szeretet az egység tökéletes kötőanyaga.

Ha pedig megvan ez a két oszlop, akkor ott Krisztus a fej. Az az Isten háza, ahol az Úr a fej. Krisztus Testében is az Úr Jézus a fej.  Isten házában Jézus Krisztus a család feje. Krisztus menyasszonyával kapcsolatban is a vőlegény a menyasszony életének a feje. Isten fiai, vagyis akik dicsőségre jutnak az idősebb, elsőszülött testvérrel, Jézussal: Mi mind szent és királyi papság vagyunk Melkisédek rendje szerint, a nagy főpapunk, Jézus fennhatósága alatt. Isten királysága pedig az a hely, ahol Jézus Úr és Király. Ezeknek a dolgoknak a valósága azonban – és ez mind ugyanaz a dolog –, tehát akkor lesz ez valóság, ha megvan a testvérek szeretete, és Isten Szellemének egysége.

Említettük korábban Dávidot. Szeretném megmutatni nektek, milyen volt Dávid szíve, mert lehet, hogy a ti szívetek is olyan, mint Dávidé. Emlékeztek, korábban említettük, hogy három dologgal kell tisztában lennünk; kettővel már foglalkoztunk, amelyek negatívak, tagadók voltak, ezek a világ és a vallásos rendszer, most pedig eljutottunk az egyetlen dologhoz: Zsoltár 27,4: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és az ő templomában vizsgálódjak” (angolból). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy megláthasson valamit abból, hogy mi az Ő szíve vágya.

Dávid három vitéze jut eszembe, akik meghallották Dávid kívánságát, aki annyira el volt tikkadva, hogy azt sóhajtotta, ó, bárcsak ihatna Betlehem kútjaiból! A szívének egyszerű kívánsága, hiszen Betlehemben nőtt fel, egész életében az ottani vizet itta, és csak vágyakozva felsóhajtott. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudatában volt annak, hogy három embere, aki nagyon szerette őt, meghallotta ezt a sóhajt, hiszen a csata közepén voltak. A három vitéz pedig elment a kúthoz. A filiszteusok seregén kellett keresztülverekedniük magukat, veszélybe sodorták az életüket. Elképzelem, hogy kettő küzdött a filiszteusokkal, a harmadik meg vitte a vizet. Visszafelé is végig kellett verekedniük magukat rajtuk, majd még visszajutni Dávidhoz. És azt mondták, Urunk, itt a víz, amire vágytál. Dávidnak bizonyosan elakadt a szava. Micsoda szeretettel szerették ezek a férfiak! Lehet, hogy ez a korsó víz volt a legértékesebb dolog mind közül, amije Dávidnak valaha is volt. Mert akkora szeretettel hozták, hogy a saját életüket is kockáztatták, csak hogy örömet szerezzenek neki. Ő pedig nem volt képes meginni, mert annyira értékes volt, hogy úgy érezte, az Úrnak kell adnia. Mert, ahogy az emberei szerették őt, ő úgy szerette az Urat. Ezért italáldozatként kiöntötte az Úrnak.

„Egy dolgot kérek” (Zsolt. 27,4). Az Úr megengedte Dávidnak, hogy meglássa, mi van az Ő szívén: Az Ő háza Jeruzsálemben, és ezen továbbmenve, a Gyülekezete ebben a korszakban. Az új Jeruzsálem pedig le fog szállni a mennyből, Istentől. Mert ez az, ami ma épül. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy a mi találkozásaink, összejöveteleink nem olyan fontosak, senki sem tud róluk, csak néhány juh vagyunk a nyájból, mi egyéb származna abból, hogy összejövünk Jézus nevében; mit számít az, hogy vagyunk néhányan, akik megtaláljuk annak kegyelmét, hogy szeressük egymást, hogy megbocsássunk egymásnak, hogy megtartsuk az egységet közöttünk, hogy szilárdan megkapaszkodjunk a Fejben, aki Krisztus. De hiszen ebből a tevékenységből építi az Úr azt a várost! Az a város nem csak úgy megjelenik majd a semmiből!

Mindaz az építés, ami ma folyik a kőfejtőben, a jövőben lesz nyilvánvalóvá! Itt és most, ez a kőfejtő, néha érezni a vésőt és a kalapácsot a testünkön, néha meg két élő kő egymáshoz ütődik, hogy lecsiszolódjanak róluk a kiálló részek. Mindaz a szellemi valóság, melyet itt az Úrtól nyerünk, az örökkévalóságba megy át; mind-mind letét abban a városban. És egy napon ez a város le fog ereszkedni Istentől, a mennyből, s a fogság minden fáját, szénáját, szalmáját pedig tűz próbálja meg. Ami nem volt valódi, ami pusztán emberi volt, amiről az emberek azt gondolták, nagyszerű dolog; amit az emberek elismertek és tiszteltek, a tűz martaléka lesz. Csakis arany, ezüst, igazgyöngy és drágakő lesz a városban.

„Egy dolgot kérek.” Ó, bárcsak ha ti is ezért az egyért esedeznétek, akkor azt a sok egyéb dolgot, amire vágytok, ellöknétek az útból! Sok minden jön, hogy helyet foglaljon magának a szívünkben, de őriznünk kell a szívünket az Úr Jézus számára, és az Ő egyetlen dolgában kell foglalatosnak lennünk.

Zsoltár 132,1-5, ÚF: „Emlékezz, URam, Dávidra, minden viszontagságára!  Mert esküt tett az ÚRnak, fogadalmat Jákób erős Istenének: Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az ÚRnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!”

Az 5Mózesben a Törvénynél huszonegyszer (3 x 7) jelenti ki az Úr, hogy amikor bemennek a földre, az Úr kiválaszt egy helyet, ahol a neve lakozni fog. Az 5Móz 12-ben kezdi, hatszor mondja a 12. fejezetben, háromszor az 5Móz 14-ben, újra mondja a 15-ben és hatszor a 16-ban. „Amikor bemész arra a földre, nem szolgálhatsz nekem akárhol, hanem csak azon a helyen, amit az Úr, a te Istened kiválaszt, hogy ott lakjék az Ő neve. A nép négyszáz évig volt ott, és senki sem tudta ezt a helyet. A szövetség ládája a sátorral együtt mozdult. Gilgáltól Silóig, Bételig, Sikemig, vissza Silóba, majd a filiszteusok fogságába, ezután visszatért, és valakinek a házában volt. Hol volt tehát az a hely, amelyet az Úr kiválasztott, hogy a neve ott lakozzon? Senkit nem érdekelt, amikor ezt az 5Mózesben olvasták? Dávidot érdekelte. Keresni kezdte az Urat: Uram, hol van ez a hely? Uram, huszonegyszer beszéltél róla, és minket meg nem érdekelt, hogy hol lehet ez a hely. Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak.

De hogyan fogja megtalálni? Csak egy módon lehetséges: úgy, hogy Isten Szelleme szól hozzá, és kijelenti neki. Isten Dávid szívére tekintett, és azt mondta: Jeruzsálem. És Dávid tudta. Amikor pedig egész Izrael királya lett, az első dolga volt Jeruzsálemért harcolni és megszerezni. Korábban nem volt az övék, jebuzeus város volt.

Hiszem, hogy ebben a teremben vannak olyanok, akiknek a szíve olyan, mint Dávidé. Nem hibátlanok, de hőn szeretik Urukat és Megváltójukat, első szeretettel akarják szeretni Őt, el akarnak hagyni mindennemű fogságot, el akarják hagyni a felekezeti megosztottságot, az önzés szeretetlenségét, és eljönni arra a helyre, ahol a testvérek szeretik egymást, és szilárdan ragaszkodnak a Fejhez, aki Jézus. Első helyet adnak Neki mindenben, és arra törekednek, hogy a Házát dicsőséggel töltsék meg.

Az Úr azt mondta, hogy az Ő Atyja dolgaival kell foglalkoznia; a Lukács 19-ben pedig elmondja a minák történetét, mely szerint az uruk minden szolgának egy-egy minát adott, és azt mondta, kereskedjenek, amíg vissza nem jön. Milyen kereskedésről van itt szó? Az Atyánk dolgairól. Az Úr ügyéről. Mi az Ő ügye? „Fel fogom építeni a gyülekezetemet” (az ekklézsiámat, Mt 16,18). Egybegyűjtöm az élő köveket. Kihívom a népemet a fogságból, egy maradékot, és arra a helyre viszem őket, amelyet kiválasztok. Krisztusban. És fölépítem őket szeretetben, és közöttük lakozom, és megtudják majd, hogy szerettem őket. Valami kicsinységnek tűnik, de az értéke Isten számára felbecsülhetetlen. De munkálkodnia kell bennünk, máskülönben büszkévé válnánk, nem igaz? Tudjuk, hogy Pálnak is tövis adatott a testébe, hogy megőrizze attól, hogy elbizakodottá váljon.

Ezen a csodálatos helyen tehát ér ugyan minket szenvedés, de az Úr odahelyezi a nevét, hogy ott lakozzon, és az Ő kegyelméből mi is megmaradunk ott; felnövekedünk, mint fiak, felnövekedünk az idősebb testvérünk teljességébe, hogy sok fiakat vezethessen dicsőségre. Ez az a munka, amelyet az Úr ma végez, ez az, amit közöttünk tesz, és ez az, amire érdemes az életünket odaszánni. Újra és újra és újra. De hogy elkezdődjön, ahhoz oda kell adnunk egyszer! És minden napot azzal kezdeni: Itt vagyok, Uram, itt a Te szolgád.

Ezzel zárom, mert hosszúra nyúltunk: amint elérkezünk erre a helyre, Filadelfiába, szilárdan meg kell állnunk az Úrban. Mert az ellenség jönni fog, és mindent megpróbál, ami csak tőle telik, hogy kimozdítson innen. Megpróbálja elérni, hogy meghidegüljön a szeretetünk, megosztást, szakadást próbál okozni közöttünk, megpróbálja felszítani a hústest kívánságait, de az Úr azt mondja: eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki se vegye el a koronádat!

Ragaszkodjunk tehát szilárdan ahhoz, amit az Úr végez, hagyjuk, hogy még többet tehessen, és az Úr áldjon meg benneteket, és nem csak itt, Nagyváradon, hanem lehessen élő az Úr tanúbizonysága nagyon sok más helyen is. Az Úr közel, és lehet, hogy fel akarja gyorsítani a munkát. Ámen.

Az éntől való szabadulás útja – Radu Gavriluț

  1. május 3. Nagyvárad (eredeti hangfelvétel letölthető innen: ekklesiaoradea.ro )

Máté 20,20-28: Akkor odament hozzá a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: “Mit akarsz?” Ő így felelt: “Mondd, hogy az én két fiam közül az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől üljön a te országodban.” Jézus így válaszolt: “Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet én fogok kiinni?” Ők így feleltek: “Ki tudjuk.” Erre ő ezt mondta nekik: “Az én poharamat kiisszátok ugyan, de hogy ki üljön jobb és bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni. Azok fogják megkapni, akiknek az én Atyám elkészítette.” Amikor ezt meghallotta a többi tíz, megharagudott a két testvérre. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: “Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

A nagyon nagy gond az, hogy bennünk két élet van: a krisztusi új élet és az ádámi ó élet, amellyel annyira át vagyunk itatva, hogy miután Úrhoz tértünk és Isten gyermekei lettünk, észre sem vesszük, hogy nagyon sokszor ugyanazt az ádámi életet próbáljuk továbbvinni. A kérdés mindig az: ebben a helyzetben, amiben most vagyok, ki él? Az Úr? Igazolhatjuk persze önmagunkat, de a kérdés nagyon is hangsúlyosan így tevődik föl: az Úr az? Ha nem az Úr, hanem csak én…?

Az az élet, amelyet akkor kapunk, amikor az Úr Jézus Krisztusban hiszünk, teljesen más, mint amit a szüleinktől örököltünk. Szükséges vajon növekednie ennek az életnek? Bemerítő János azt mondja, hogy „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” – tehát szükséges növekednie, igaz? A János 10,27-30-ban ezt olvassuk:

„Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

Ha végigolvasnánk ezt a részt, láthatnánk azt, hogy ezek a juhok, akik követik Őt, akik ismerik az Ő hangját, azoknak azt mondja: bővölködő életet adok nekik. Mert mit jelent szolgálni az Urat? Azt jelenti, hogy életet tudsz közvetíteni, adni. Mikor megnyitod a szádat, élet van benne. Hogy ha bárhol vagy – úton, odakint vagy idebent beszélsz –, az élet mutatkozik meg. Hogyan tud tehát ez az élet növekedni bennünk? A növekedés és a bővölködő élet összefügg, és csakis akkor lehet bővölködő ez az élet, ha önmagunktól megüresedünk. Annyira át vagyunk itatva a saját énünkkel… Vannak olyanok, akik figyelik, hogy mások áment mondanak-e az imádságukra. Tudjátok, miért? A büszkeség miatt. Mert nem szeretnénk, ha nem vennének figyelembe minket.

A hitéletben, a mindennapi életben és az Úr szolgálatában is minden az élettől függ. Ennek kell elsősorban növekednie, bennünk helyet találnia. Mert bennünk, ahogy a világból jövünk, mindenfajta örökségünkkel – nem szépen hangzik, de használnom kell –, csomó szemét van, sok-sok minden az elménkben, ami évek hosszú során át csak gyűlt és gyűlt bennünk. Például, ha valakit az élete során rendszeresen megbántottak, megsértettek, akkor nagyon sok éven keresztül olyan lesz a mentalitása, hogy fél attól, hogy megint meg fogják bántani. Ez rányomja a bélyegét a személyiségére. Az Úr pedig körülvesz bennünket mindenféle olyan körülménnyel, amelyek hatással vannak ránk, azzal a céllal, hogy önmagunktól meg tudjunk üresedni. Hogy tudunk önmagunktól megüresedni? Azt hisszük, hogy ez lehetséges az Istennel való együttműködés nélkül?

Ha valaki megbánt, mi a reakciónk? Megharagszunk? Felháborodunk, hogy mit beszél ez rólunk?

Tudjátok, mit mondott Dávid, amikor Simei megátkozta: hogy lehet, hogy az Úr mondta neki. Lehet, hogy az Úr mondta neki, hogy megbántson. És hogyha az Úrral együttműködsz, meglátod, hogy minden alkalommal egyre több és több hely lesz benned. Hogyha bűnbe estünk, akkor bennünket ez megaláz. Az Úrnak mindenféle munkája van, amivel ezt meg tudja tenni, és ha elfogadjuk Istennek ezt a kezét, amellyel meg akar alázni, úgy, ahogyan Dávid is tette: még jobban meg akarom magam alázni – akkor ez az élet helyet talál bennem. Ha azonban nem vagyok megüresedve önmagamtól, és közben azt mondom az Úrnak, hogy bővölködő életre vágyom, akkor Istennek az a válasza, hogy elsőként olyan helyzetbe hoz, hogy megaláz.

Ha valaki az életnek szolgája, azt mások észreveszik. Gondolhatjuk azt, hogy prédikálni szeretnénk, de arra nem vagyunk készek, hogy életet közvetítsünk. Másképpen: Ha valaki tele van élettel, akkor ezt az életet ki kell szabadítani.

Két nagyon fontos dolog jut eszembe azzal kapcsolatban, hogy ez az élet meg tudjon mutatkozni. Az egyik, hogy a gondolkodásmódunk meg legyen újulva. Mondják egyesek, hogy az vagy, amit gondolsz. Ha a gondolkodásmódunk nincs megújulva, nem tudunk életet közvetíteni.

A másik pedig az összetöretés. Az Úr tud előhozni olyan helyzeteket, amelyekben összetörhet bennünket.  Egy példát mondok: Valaki végezte a munkáját, és jó volt abban, amit csinált, és értékelték is – és egyszer csak elkezdtek a dolgok nem úgy működni, mint addig. És önmagának sem tudta megmagyarázni, hogy lehet, hogy nem mennek a dolgok. Azt mondtam neki, hogy az Úr akarja összetörni a külső cserépedényedet. És ha a cserépedény megtört, és repedések keletkeznek rajta, akkor kicsordul belőle az élet.

Bármit is mondunk, bárhonnét olvasnánk az Igéből, azt észre lehetne venni, ha ott élet van. Még akkor is, amikor egy igei tanítást mond valaki, ott is élet tud fakadni. A keresztény életben minden erre összpontosul. Az ádámi élet egoista élet, mindent önmagának akar, önmagadnak akarod, hogy elismert legyél, hogy mindig csak te kapjál valamit. És az isteni élet pont olyan, mint ahogy itt olvastuk: „Az embernek fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak.” Az isteni élet nem olyan, hogy neki kell szolgálni. Az isteni élet lényege, hogy másoknak szolgál.

Amikor először Telkiben voltunk, azt láttam, hogy mennyire önzőek az ottani emberek. Mindenki csak saját magáért és a családjáért imádkozott, a szüleiért, a betegségeikért. Ilyen az ádámi élet. Nem érzed annak a szükségét, hogy a testvéreidnek szolgálj. Az isteni élet az szent élet, igaz élet, Istennek kell élni vele és kiöntetni az emberek felé.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni.

Az előbb valaki beszélt az építésről. Ez az élet, ez az új élet nem olyan, hogy megkaptam, és növekszik, és ez nekem nagyon jó. Ez azért van, hogy másokért legyen. Ez az élet az építést szolgálja, az építésért van. Nagyon nehéz együtt menni, és egymást elfogadni szeretetben. De ez az élet ilyen.

1Pt 2,4-10-et olvasom: „Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által. Azért van meg az Írásban: Íme szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért nektek, akik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé a és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; Akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében, amire rendeltettek is. Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; Akik hajdan nem nép [voltatok], most pedig Isten népe [vagytok]; akik nem kegyelmezettek [voltatok], most pedig kegyelmezettek [vagytok].”

Bennünk van az a vágy, hogy Isten egybeszerkesszen, egybeépítsen bennünket. Ez a munka nincs még befejezve; a mi felelősségünk ezt tovább tenni. Ha valaki látja ezt, és megnyílt a szeme, és az Úr munkálkodik valamit az Ő életében, azért van, hogy ez az építkezés folytatódjon. Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy nyitva legyen a szemünk, hogy mindnyájan lássuk az elhívásunkat, és az, ha ennek az életnek szabad útja van, akkor ő meg fog mutatkozni, ki fog áradni, látható lesz, és ez az élet mások számára áldás lesz.

Lehet, hogy mi megszoktuk, hogy személyesen beszélünk testvérekkel, de nagyon sok lehetőségünk van a mai világban kommunikálni egymással, és ha a Szellem által vezetettek vagyunk, akkor az Úr vezetni fog bennünket olyan személyekhez, akikkel ezt meg kell tennünk. De ha az óemberünk vezet bennünket, akkor nem fogunk senkinek, csak önmagunknak szolgálni. Jól vagyok, a családom jól van, mi más kell nekem? A régi életünk így gondolkozik: miért foglalkozzak én a mások gondjával-bajával, elég az enyém is nekem. De az Úr Jézus azt mondta:

Márk 10,45: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon”.

Ez az élet másokért van, az ádámi élet mindig csak önmagáért. Ez az élet legyen bennünk, és ez az élet megtalálja azokat a repedéseket, amelyeken keresztül ki tud áradni. Ámen.

 

“Míg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére” (Ef 4,13)

Ha tartós és közeli kapcsolatban állunk olyan emberekkel, akiknek Szentírás-magyarázata nem egyezik a miénkkel, ez nehéz a test számára, de annál hasznosabb a szellemnek. Mert nem elég, ha helyes nézeteink vannak, Isten alkalmakat készít, hogy a helyes magatartást is gyakorolhassuk. Jó az, ha helyes a hitünk, de Ő megpróbál minket, hogy szeretni is helyesen tudunk-e. Könnyen megeshet ugyanis, hogy az elménk zsúfolásig van a Szentírás egészséges tanításával, de közben a szívünkből hiányzik az igazi szeretet. Bár lenne a keresztyének között több türelem és nagylelkűség! Sajnos, sokan olyan buzgalommal hirdetik saját meglátásaikat, hogy azonnal kívülállónak bélyegeznek mindenkit, akinek Szentírásmagyarázata az övéktől különbözik. A kiközösítést a hasonló bánásmód követi. Isten viszont azt akarja, hogy szeretetben járjunk eltérő nézeteket valló testvéreinkkel is. Semmi sem mutatja meg annyira egy igehirdetés szellemi beállítottságát, mint az azokkal szembeni magatartása, akiknek tanítása eltér az övétől.

forrás: Watchman Nee, Asztal a pusztában c. áhítatos könyv, dec. 22.

Felkészítés elhívásunkra – Radu Gavriluţ

Forrás: Filippi 3,14 blog, Felkészítés elhívásunkra

Szeretnék egy-két szót szólni az elhívásunkról. Először a Zsidók 12-ből olvassunk, a 7. 9. 10-11 verseket. „Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? … Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk. Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak.

Gondolom, egyetértünk abban, hogy Isten azért hívott el bennünket, hogy örököljük a királyságot, hogy együtt uralkodjunk Vele. Ezért most van szükségünk arra, hogy megfeddjen minket. És a fenyítéssel kapcsolatban szeretnék mondani egy-két gondolatot, ami tulajdonképpen a felkészítésünk.

Az első megálló a trónhoz vezető úton az, hogy a hitünknek meg kell tisztulnia. A hit eleinte egy elméleti dolog, ami nincs megpróbálva. Hitünknek át kell mennie mindenféle próbákon. Amikor ezen gondolkodtam, Dávid jutott eszembe. Nem csak azt tudjuk, ami a Sámuel, Krónikák és Királyok könyvében van megírva, hanem a Zsoltárokból is nagyon sokat megtudunk róla. Ha elolvassuk a Zsoltárokat, látjuk, hogy van sok prófétai dolog is, amit megismerünk, de ő ezeket megtapasztalta, átment ezeken a próbákon. Sok Zsoltár elején írja az ige, hogy milyen helyzetben íródott, pl. a 7. Zsoltár, és mindezeket Dávid magában harcolta meg, mindezekben ki volt próbálva. Magában kellett ezt megtanulnia, magában kellett az Úrra támaszkodnia, nem volt mentes ilyen szituációktól. És ilyen helyzetekben lett az ő hite megpróbálva, megtisztítva, hogy az Úrban bízzon. Zsoltár 18. Ha elolvassuk az első két-három verset, akkor tudnunk kell, hogy nem rövid ideig tartott az ő megpróbáltatása. Hitének meg kellett tisztulnia. Nem kell megijedni a próbákban, nehézségekben, olyan próbákban, amiket nem látunk előre, egyedüllétekben az Úrral. Mert mindezek a helyzetek szükségesek ahhoz, hogy az Úrba helyezzük a mi reménységünket.

A második lépés, hogy teljesen a világtól mentes életet éljünk. Olvassuk el, hogy mit ír az ige a 2Korintus 6, 14-18-ben: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.”

Nagyon sokan ezeket az igéket pusztán úgy értelmezik, hogy a hitetlenekkel való kapcsolatunkról szól. De szerintem sokkal többről van itt szó. Menjetek ki közülük és szakadjatok el – ezt mondja az Úr! Olyan időszakot élünk, amikor a legnagyobb a világ hatása. És mi is biztosan tudom, hogy érintettek vagyunk ezekben a dolgokban, ezek által a dolgok által. Gyermekeink még jobban érintve vannak. Hallottam egy olyan gyerekről, aki annyira rabja volt a számítógépnek, hogy még enni sem akart. Éjt nappallá téve a számítógép előtt ült, egyszerűen rabja volt. Ne érintsétek azt, ami tisztátalan. Tudom, hogy közöttünk is vannak sokan, akik több időt töltenek a televízió előtt, ezek megérintetnek és tisztátalanokká tesznek. Egy műsort sem láttam, ami szellemi lett volna. Ez nem úgy történik, hogy harcolsz, ellenállsz, próbálkozol. Hanem a forrását kell megszüntetni ezeknek a mocskoknak. Tudok egy testvérről, aki nem tudott ellenállni, hogy a számítógépen meg ne nyisson olyan oldalakat, amiket nem lett volna szabad. Tudjátok mit tett? Lemondta az internetet, elégetett minden tisztátalan dolgot, és teljesen más irányba fordult. Ha van egy olyan program, még ha valamilyen szinten segítségetekre is van, de amiben mégis vannak olyan dolgok, amik téged megfertőznének, el kell zárni mindörökre, hogy ne nyithasd meg többet. Ha nem élünk a világtól teljesen eltérő életet, akkor soha nem leszünk olyanok, akik a hitéletben, a szellemi életben növekednek. Ez a határozott hozzáállás szükséges, hogy így éljük meg ezeket a dolgokat. Az Ótestamentumban a papi ruhákban ott volt az a kék fonat, ami mindig arra emlékeztette az Izraelitákat, hogy ők mennyei nemzet. Ha ti mindig más dolgokból táplálkoztok, hogyha elolvasnátok bizonyos filmrendezőknek az életét, látnátok, hogy démonok által befolyásolt emberek ezek. Például vannak ezek a sorozatok, a szappanoperák, amik majdnem mindegyik olyan, ami odaköti az embereket, vonzza a gondolataikat, amelyek pl. Házasságtöréseket mutatnak be. Mi vonzza ebben az embereket ezekben? Sötét dolgok, amelyeket mind félre kell tenni. Azon az éjszakán, amikor megették a páskabárányt, Izraelnek el kellett hagynia Egyiptom földjét. Voltam egy helyen, ahol olyan helyzetet láttam, ahol az emberek elfelejtik, hogy ők keresztények. Egészen máshogy viselkednek. Azt mondta egy testvér, “Amikor futball labdát látok, olyan vagyok, mint akit feszültség alá helyeztek.” Úgy kellene, hogy legyenek egyes testvérek, akik ilyen helyzetekbe kerülnek, hogy ott rá tudnának mutatni a kék fonálra a ruhájukban, de ez ott teljesen elvesződik. Pedig az ezektől való elválasztottságunknak nyilvánvalónak kellene lennie az Úr előtt. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a szíved kész legyen, hogy forrón szeretnéd azt, hogy az Úr a te szívedben munkálkodjon, és hogy az Ő terve valósuljon meg benned is.

A harmadik dolog, ami nagyon fontos, hogy megtanuld hallgatni, és meghallani az Úr hangját. Ez egy nagyon nehéz dolog. Tudjátok miért? Mert az Úr csak olyan személyhez szól, akinek az élete teljesen átadott. Ha az Úrhoz jössz, és nincs minden dolog átadva az életedben, akkor ne várd, hogy az Úr szóljon neked. Nem fogod meghallani. Mert akkor tehetsz akármit, mehetsz akárhova, Honoluluig, nem fog bele szólni. Ahhoz, hogy meghalld az Úr szavát, meg kell tanulj mindent teljesen átadni az Úrnak. Nem kell megvárni, amíg belekerülsz valamibe, és a végén felismered, hogy rossz volt. Most kell az Úr elé állnod, hogy megtudd az Ő akaratát. Beszéltem már nektek egyszer egy testvérnőről, aki már idősebb volt, mint 30, és arra gondolt, hogy nem akar vénlány maradni, hanem férjhez akar menni. És nem hallgatott senkire, a maga útján járt, és eljutott oda ahova akart. De ma sem tud túllépni ezen a ponton. Mert nem úgy van, hogy azt mondod: úgy teszek, ahogy akarok, a magam feje után megyek. Nem akarom azt mondani, hogy az Úr nem teljes irgalommal, és azt sem akarom mondani, hogy ha valaki ilyen lépést tesz, akkor az Úr teljesen félreállítja. Az Úr valójában hosszan tűr és irgalmas – mi vagyunk erre a bizonyíték. De meg kell tanulnunk, hogy meghalljuk az Ő szavát.

És még egy igeverset olvasunk az 1 János 1-ből, a 3. verset. „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” Gondolom, hogy sokak számára ez a szó, hogy közösség, még nem világos. A román nyelvben még a kommunio-t is használják erre. Az Atya egységbe helyezett bennünket a Fiúval. Amikor Ábrahám az Úrral volt és az angyalok Sodoma felé mentek, Ábrahám az Úr előtt állt. És az Úr közösségben, egységben volt vele, és kezdte megnyitni a saját szívét Ábrahámnak. És azt mondta az Úr akkor: “Vajon elrejthetném én Ábrahám elől, az én szolgám elől, amit cselekedni akarok?” És akkor kezdett Ábrahám szolgálni az Úrnak, akkor nyílt meg a szíve, és akkor kezdődött el ez a közbenjáró szolgálat. Ha az Úr előtt állunk, és ezt az egységet kezdjük vele együtt megélni, akkor az Úr ki fogja nyitni az Ő szívét felénk is. Akkor látni fogjuk, hogy mivel akar Ő foglalkozni, mi az, ami neki fáj, mivel akar Ő törődni, mi az, ami Őt érdekli.
János Pathmos szigetén volt az Úr igéjéért. Ott állt az Úr előtt, és Isten jelenlétéből született meg a Jelenések könyve. Tehát legyünk így Vele közösségben mi is, és ha így vagyunk, akkor ezekből a helyzetekből kezdi előhozni az Úr, hogy megláthatunk dolgokat, szükségeket különböző helyzetekben. És ez, hogy választ kapunk Istentől, vagy kapunk tőle egy szót, nem úgy jön a semmiből, hanem csak azért, mert megvolt ez az első lépés, ez a közösség Ővele. Az Úr csakis ebben a közösségben nyitja meg a szívét a gyerekei előtt és nem másképp. (G.R.)

forrás: 2009. 07. 28. http://www.ekklesiaoradea.ro/

A családi élet és jellemzői

Nem fogjuk meglátni, hogyan lehet hitünk egymás felől, és hogyan lehetünk igazán odaadóak egymás iránt (olyan értelemben, ahogy az Úr Jézus odaszánta életét a tanítványoknak), míg el nem fordítjuk tekintetünket attól, ami emberi arra, ami az Úrtól való. Ehhez fűzzük reménységünket és várakozásunkat, és ez a pont az, ahol meg kell találnunk a közösséget. Kapcsolatunk így már nem testben van, hanem Szellemben, és állandóan törekednünk kell arra, hogy harcoljunk az olyan kapcsolatok ellen, amik pusztán emberiek, és igyekezzünk a fenntartani a szellemi, belső közösséget.

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

T. Austin-Sparks

A családi élet és annak jellemzői

Az első, amit figyelembe kell vennünk, az Atya vágya és terve a családja számára. Egészen bizonyos, hogy minden a családban kezdődik el, és ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi Isten vágya és terve az Ő szellemi családjára nézve, csak egy válasz van rá, és ezt a választ egy olyan kijelentésben kapjuk meg, amiben van egy családi kötelékre vonatkozó szó: „eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek”. Hogy az Elsőszülött ábrázatához hasonlatosak legyünk – ez az Atya vágya és terve az egész családra nézve.

A családnak az Elsőszülöttről kell példát vennie. Kell lennie egy családi vonásnak, és családon belül ez a vonás az elsőszülött után jön létre. Vagyis, ami Krisztusra igaz, annak igaznak kell lennie mindenkire. Az Úr Jézus tulajdonságainak és vonásainak meg kell jelenniük minden utána következő gyermekben, a család minden tagjában. Mivel ez az Atya…

View original post 2 290 további szó

Szűrők által homályosan: 3. rész – Politikai célok

Forrás / Source: Impaired Vision Through Filters: Part 3 – Political Agenda

„Jézus ezt felelte: „Az én királyságom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való volna a királyságom, szolgáim küzdenének, hogy ne adassam át a júdeaiaknak, így hát királyságom nem innen való.” (Jn 18,36)

Miközben azon gondolkozom, hogy milyen szűrők vannak még, amelyek akadályoznak minket Krisztus látásában, muszáj megemlítenem azt az elképzelést, ami a keresztények politizálásával kapcsolatban manapság annyira elterjedt. Természetesen egyetértek, hogy imádkoznunk kell a vezetőinkért, hiszen az Ige azt mondja, hogy így kell tennünk. A kérdés azonban valójában az, hogy a hívőknek mennyire kell belefolyniuk az országuk politikájába, és milyen célból? Lehetséges-e, hogy az ilyesmi nem csak zavarja, hanem konkrétan akadályozza, hogy Krisztust a Maga teljességében meglássuk az Ő Testén keresztül? A válaszokért megnézzük a politikai szűrők bibliai példáit.

„Ettől fogva kezdett Jézus tanítványai előtt arra célozgatni, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, s ott a vének, főpapok és írástudók részéről sok szenvedést eltűrnie, megölettetnie, de harmadnapon feltámadnia. Erre Péter magához vonta Jézust, és korholni kezdte őt: „Irgalmat neked, Uram! Nem fog ez megtörténni veled.” Erre ő visszafordult, s azt mondta Péternek: „Eredj a hátam mögé Sátán. Kelepce vagy nekem, mert nem az Isten dolgain jár az eszed, hanem az emberek dolgain.” Akkor tájt így szólt Jézus tanítványaihoz: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,21-24)

Milyen szűrőjű szemüveget viselt itt Péter? Egyértelműen a messiási királyság programja járt a fejében. A többiekhez hasonlóan ő is azt várta Jézustól, hogy egy földi/politikai kormányt állítson föl, és miután megdöntötte a Római Birodalmat, helyette a zsidó nemzetet emelje uralkodásra a Messiás királysága alatt. Ezt sehogy sem lehetett összeegyeztetni a kereszthalált haló Jézus képével! Péternek tehát beszélnie kellett Vele, hogy meggyőzze róla, ez egyszerűen nem történhet meg. Mi volt azonban az Úr válasza?

„Erre ő visszafordult, s azt mondta Péternek: „Eredj a hátam mögé Sátán. Kelepce vagy nekem, mert nem az Isten dolgain jár az eszed, hanem az emberek dolgain.” Akkor tájt így szólt Jézus tanítványaihoz: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.”

Értjük, hogy mi történik itt? Jézus elmagyarázza a tanítványainak, hogy szenvednie kell és megöletnie, akkor is, ha ez a gondolat fenyegetőleg hatott ezeknek a zsidó fiataloknak a vallásos szemüvegére nézve. Csak Péter szólt, de biztos vagyok benne, hogy mind ugyanazt gondolták. Urunk, nem halhatsz meg, szükségünk van Rád, hogy betöltsd a saját politikai céljainkat! Annyira elképesztő számomra, ami ezután történik: Jézus megfeddi Pétert, hogy a Sátán mellé áll! Más szóval: a saját céljainkat választani Isten szándéka helyett, sátáni dolog! Közvetlenül a gonosztól jön. Miért volt annyira fontos Péternek, hogy Jézus megdöntse Rómát? Hogy a saját élete könnyebb legyen! Teljes mértékben az önzés vezérelte. Honnan tudom? Az Úr válaszából:

„„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát…”

Napjaink politikai céljai

Miért akarja oly sok amerikai keresztény az Amerikai Egyesült Államokat keresztény nemzetté tenni? Talán mert valamiféle Istentől jövő kötelezettséget éreznek, hogy visszavezessék ezt a népet Istenhez? A magam részéről én nem hiszem, hogy ez a nemzet valaha is keresztény alapokra épült volna. De ha mégis így lenne, tényleg ez az, amit Isten akar? Adott valaha nekünk Isten olyan megbízatást, hogy „keresztény nemzetet” hozzunk létre és tartsunk fenn? Ha igen, hogy és mikor bízott meg ezzel? Biztos, hogy a Bibliában nincs ilyen. Ott az van, hogy Istennek egyedül két „szent nemzete” van. Az egyik Izrael, a másik a Gyülekezet. Semmilyen más helyet nem találok az Igében, ahol bármelyik más nemzetet is szent nemzetnek hívnának. Mégis, számtalan hívő van az USÁ-ban, akik azért imádkoznak, és azért munkálkodnak, hogy visszavezessék ezt a népet Istenhez.

Mozgalmuk ószövetségi részeket (pl. mint a 2Krón 7.14) használ a teológiája igazolására. A gond csak az, hogy az összes ilyen igeszakasz Izrael népére vonatkozik! Ez Isten munkája! Nem állhatunk csak úgy neki, hogy akármelyik népet kiválasszuk, és megpróbáljuk szent nemzetté tenni! Tényleg azt gondoljuk, hogy Isten amerikai? Jobban kedveli Amerikát, mint más nemzeteket? Szenteljük az életünket annak, hogy keresztény nemzetté tegyük az országunkat, és közben elhanyagoljuk Isten örökkévaló szándékát? (Megjegyzés: ha nem vagyunk benne biztosak, hogy mi ez a szándék, javaslom, hogy olvassuk el a következő bejegyzést: Az evangélium elvesztett részei.)

A politikai szűrős szemüveg veszélyei

Álljon itt néhány indok, hogy miért tartom annyira károsnak ezt a szűrőt Isten céljaira nézve:

A fókuszunk eltávolodik Isten azzal kapcsolatos szándékától, hogy az Ő Fiának képe valóságosan kiábrázolódjon a Gyülekezeten keresztül, és a hangsúlyt olyan földi, kézzelfogható és politikai célra fektetjük, amely egyedül a világrendszert és az annak részét képező vallásos rendszert szolgálja.

Többé nem Jézus Krisztus lesz a középpontban, nem az ő fennhatósága – pedig ugyanő mondta, hogy az Ő királysága nem földi királyság.

A mozgalom tagjai kifejezetten elitistákká és szektariánusokká váltak. Lenézik azokat, akik nem segítenek „megmenteni a nemzetet”. Többeket nagyon felháborítottam azzal, hogy nem értettem egyet velük.

Isten célja a Szentírásban egyértelműen az Új Jeruzsálem, amely a vőlegénye számára felkészített menyasszony, a vőlegény pedig nem más, mint az Isten Báránya (Jel 21,22). Miért fecsérelnénk az időnket, pénzünket és energiánkat bármi más célra, olyanra, ami nem az Úré?

Ez tehát egy újabb olyan dolog, amely elvonja figyelmünket Magától, Krisztus személyétől. A leplek (a szűrők) csak akkor hullanak le a szemünkről, amikor teljesen Őhozzá fordulunk (2Kor 3,14-18).

Adja az Úr, hogy készek legyünk hagyni, hogy a pikkelyek lehulljanak a szemünkről, és az egyetlen megmaradt cél Maga, az Úr Jézus Krisztus legyen.

[Ez a cikk – a szerzője révén – amerikaiaknak szól, de az üzenet univerzális, csak ki kell cserélni az ország- és népneveket.  Hozzá kell tennem, hogy tapasztalataim szerint a politizálás a Test egységét is megbontja, mert pillanatnyilag hazánkban olyan mértékű a politikai oldalak közötti szembenállás, hogy még a testvéreket is elválasztja egymástól. A társadalmi szolidaritást, az elesettek segítését azonban fontosnak tartom – lehet vele vitatkozni (a ford. megj.).]

Szűrők által homályosan: 2. rész – Énközpontúság

Forrás / Source: Milt Rodriguez: Impaired Vision Through Filters: Part 2 – Individualism

Ez a szűrő az egyik legpusztítóbb Isten céljaira és szándékaira nézve. Az Újszövetség teljesen világos abban, hogy Isten azt akarja, hogy Fia legyen minden dolog feje és középpontja.

„miután titkos akaratát velünk megismertette. Így felelt meg ez az ő jótetszésének, melyet őbenne az idők teljességének háztartására már eleve kitűzött: hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Felkentben egy fő alatt egyesüljön. Egyesüljön abban, akiben sorsrészünket is megkaptuk, ahogyan erre a többi embertől eleve különválasztott minket az, aki a tőle akart terv szerint munkásságával a mindenséget áthatja” (Ef 1,9-11, Csia)

És abban is egyértelmű, hogy Isten a szándékait Krisztus Gyülekezetében és Gyülekezete által viszi véghez:

“Nékem, az összes szentek közül a legkisebbnek adták azt a kegyelmet, hogy a nemzeteknek örömüzenetül hirdethetem a Felkent kinyomozhatatlan gazdagságát, és megvilágíthatom, hogy miben áll annak a titoknak sáfársága, mely örök korok óta el volt rejtve Istenben, aki a mindenséget azért teremtette, hogy most a mennyei fejedelemségekkel és fennhatóságokkal az eklézsián keresztül megismertethesse az Isten sokféle bölcsességét az örök korokban előzetesen tett elhatározásának megfelelően, mely Urunkban, a Felkent Jézusban született meg” (Ef 3,8-11).

Egyediség és énközpontúság

Isten mindannyiunkat egyedülálló és páratlan személyeknek teremtette, hogy nyilvánvalóvá tegye a Maga hihetetlen változatosságát és alkotókészségét. Mindig elámulok, hogy minden egyes ember mennyire egyedi, pedig többmilliárdan vagyunk! Ez az egyediség; az pedig csodálatos áldás és megtiszteltetés mindannyiunk számára, hogy különbözőek lehetünk, és egyedi módokon tükrözhetjük vissza az Urat.

Különbség van azonban az egyediség és az énközpontúság [az angolban individuality és individualism – a ford.] között. Az énközpontúság az ember bukásának közvetlen következménye, amely a saját egocentrikus nézőpontunk miatt vakká tett bennünket Isten örökkévaló szándékainak meglátására. Hajlamosak vagyunk mindent a saját énközpontú látásmódunkból szemlélni, és nem úgy, ahogyan Isten nézi a dolgokat. Isten nem énközpontú. Sőt, tulajdonképpen nem is egy énje van, hiszen Ő három személy (Atya, Fiú és Szellem), aki egy. Különbözik, de nincs szétválasztva.  Valóban EGY! Az egység azonban olyan fogalom (és tapasztalat is!), amelyet nagyon nehezen tudunk megérteni. Miért? Mert a bűneset elszakított minket Istentől és egymástól. Emiatt a bukás miatt mindent az egyéni (elszakított) nézőpontunkból látunk. Még keresztényként is így látunk mindent. Hadd illusztráljam néhány példával, mire gondolok!

Ahogyan az Úr Jézust látjuk

Máshol már írtam erről, de hadd foglaljam itt össze. Hajlamosak vagyunk Krisztusra úgy gondolni, mintha magányos lenne. Ki ne hallotta volna az „Egy magányos élet” történetét? Az Ő élete azonban sosem volt magányos! Tökéletes egységben és közösségben élt az Atyával és a Szellemmel az örökkévalóságon át. Amikor pedig emberként a földre jött, továbbra is tökéletes egységben munkálkodott az Atyával és a Szellemmel. Sőt, azt mondta, hogy ők egyek, sőt egymásban laknak! (Lásd Jn 14-17 fejezetét.) És mi mégis úgy látjuk Őt, és úgy gondolunk Rá, mint különálló személyre. Nem igaz?

Ahogyan az Igét látjuk

Az Igét is az egyén nézőpontjából látjuk. Vagy nem így van? A Bibliát nekem írták személyesen. Ez az Úr szerelmeslevele hozzám! Jézusról szól és rólam! Isten szeret engem. Meghalt értem. Értem él. Megváltott engem. Meggyógyít engem. Tanít engem. S így tovább a végtelenségig. Persze, természetesen Isten valóban szeret minket és törődik velünk egyénenként. De azt akarja, hogy nőjünk fel végre, és más dolgok is érdekeljenek – tudniillik az Ő örökkévaló célja és szándékai! Az igazság pedig az, hogy a Bibliát nem egyéneknek, hanem együvé tartozó, együttes testeknek írták. Az Ószövetséget egy Izrael nevű együttes testnek, az Újszövetséget pedig egy Gyülekezet nevű együttes testnek. Az (apostoli) levelek mind helyi gyülekezeteknek szólnak, mint pl. a korintusi gyülekezet, a kolosséi gyülekezet, Galácia gyülekezetei stb. Mégis mindig ezeket a szentírási részeket egyedül saját magunkra, mint egyénekre alkalmazzuk.

Ahogyan a gyülekezetet látjuk

Még a gyülekezettel kapcsolatos látásunk is énközpontú. A legtöbb kereszténynek a gyülekezet egy hely, ahová el lehet menni heti egyszer, valamilyen egyéni szükséglet kielégítése céljából. Gyakran úgy tekintünk a gyülekezetre, mintha osztályterem lenne, ahol tanulni lehet, vagy egy étterem, ahol megtölthetjük a szellemi bendőnket. Isten számára a Gyülekezet azonban annyival, de annyival több! A Gyülekezet az Ő háza, menyasszonya, teste és családja. A Gyülekezet Isten drága Fiának megjelenési formája a földön. Ez a Gyülekezet az élő Krisztus valóságos Teste! És a Test egy. A Test pedig nem lehet más, mint a Fej együttes megjelenése és kifejeződése. Mégis úgy viszonyulunk a gyülekezethez, mintha az saját szellemi növekedésünk eszköze lenne. Megint csak Jézus és én vagyunk a lényeg.

Hogy olyan nehezen tudjuk megélni az Isten szerinti gyakorlati egységet és közösséget, annak oka a gondolkodásmódunk énközpontúságában rejlik. A kultúránk hihetetlenül énközpontú, és sajnos rendszerint sokkal nagyobb erővel hat ránk, mint az Úr Maga! A gyülekezet közösségi jellege nagyon megszenvedi, hogy annyira lefoglal bennünket az egyéni életünk. Ezért mondta Jézus, hogy veszítsük el a saját életünket, és kezdjük el élni a Krisztus-életet. Ez az élet pedig közösség, egy egyesített közös test.

Urunk, kérünk, szabadíts meg bennünket az énközpontúságtól, amely oly sokáig akadályozta örökkévaló szándékodat. Szabadíts meg minket az énközpontúság leplétől, hogy úgy lássunk Téged és a Te Gyülekezetedet, amilyen Te valójában vagy, hogy együtt lehessünk a Te látható megjelenési formád a földön. Ámen.

A szellem egysége a békesség kötelében – George Davis

keskeny út - narrow way

The Unit of the Spirit The Bond of Peace By George Davis

PDF formátumban letölthető itt:

A szellem egysége a békesség kötelében

A tanításokhoz és a hitvallásokhoz való ragaszkodás az elsődleges oka az Isten családjában látható nagy megosztottságnak. Egy olyan elgondolás a felelős az inkvizíció kegyetlenségeiért, hogy az egység megegyezés által elérhető és el is kell érni.

Hogyan tud valaki az igazságért küzdeni, miközben szembeszáll más hívőkkel? Miért érezzük azt, hogy harcolnunk kell az igazságért még akkor is, ha a tipikus hibát hangsúlyozunk? Mi késztet bennünket arra, hogy másokat meggyőzzünk a látásmódunkról, azt eredményezve ez által, hogy a gyülekezetek tízezrei mind a saját különleges „igazság” – változatuk körül gyülekezzenek össze? Ez mutatja azt az óriási tudatlanságot, hogy képtelenek vagyunk Isten módszere szerint egységre jutni. Igen, egységben lehetek mindenkivel a világban, ha valóban egyetértenek velem, de az nem valószínű, hogy megtörténik. Azokban a napokban, amikben élünk teljességgel lehetetlennek látszik, hogy ketten…

View original post 991 további szó

Az antikrisztus szelleme – Michael Clark

keskeny út - narrow way

The Anti-Christ Spirit by Michael Clark

PDF formátumban letölthető itt: Az antikrisztus szelleme

Miért gyűlölte Isten annyira, amikor emberek az Ő nyája fölé helyezték magukat? Mert ez a Sátán munkájának eredménye! Az Ó – és az Újszövetségben egyaránt a többszemélyes, vének általi vezetés az Isten szerinti minta. Isten hívő tanácsosok sokaságát keresi, akik az Ő beszédét szólják, hogy az Ő népét minden gyülekezetben Jézushoz vezessék.

Ahogy a kor végéhez közeledünk, látjuk, hogy a Sátán egyre bátrabban lép fel, hogy „mindenkinek az ura” legyen. Megpróbálja megszilárdítani a hatalmát Isten minden teremtése felett és ebben az Egyház sem kivétel.

A legtöbb keresztyén és a vezetőik az óceánon túlra néznek, hogy lássanak egy embert, akit Antikrisztusnak hívnak, aki felül egy trónra, egy új templomban, ami Jeruzsálemben fog felépülni. Úgy látom, hogy ez már megtörtént Isten igazi templomában. Az antikrisztus valójában közöttünk van, de közülünk sokan teljesen vakok, hogy ezt felismerjék. Pál apostol figyelmeztette…

View original post 3 166 további szó