Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.

Krisztus a mi dicsőségünk (Dana Congdon)

 

Magyar felirat bekapcsolható jobboldalt alul.

Eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=_h89oXbh9IQ

Ez az üzenet 2019. okt. 24-én hangzott el az Egyesült Államokban, az idei, Harvey Cedarsban megrendezett konferencián.

Dana Congdon 2. Korinthusi levélen alapuló szolgálatának főbb pontjai:
• Új teremtés vagyunk Krisztusban
• Ebben az új teremtésben való élet kulcsa nem más, mint annak megértése, mit jelent cserépedénynek lenni.
• Szenvedés – vigasztalás, mit jelent vigasztalónak lenni?
• Pál apostol élete – Pál, az építőmester, Krisztus követe, Krisztus jó illata, a vigasztaló.
• Átformálódás Krisztus képének hasonlatosságára.
• Embernek lenni gyengeség?
• Hibázások – Isten győzelemre vezet ezek által is.
• Pál bizonyságtétele végleg leszámol azzal a hamis és torz képpel, hogy egy jó kereszténynek milyennek kellene lennie.

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2015. március 15-én, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF-ben letölthető: Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

90. Zsoltár: „Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten! A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.

Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk, ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé. Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk. Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”

Tudjátok, hogy ez az egyik legrégebbi zsoltár. Mózes írta. Van benne egy rész, amit temetéseken szoktak felolvasni. Nem mondom, hogy nem jó dolog ezt temetésen felolvasni, de én ugyanúgy örülnék, ha ezt az igevers akkor is elhangzana, amikor valaki a születésnapját ünnepli, vagy amikor összejövünk és értékeljük az elmúlt évet. Hiszem, hogy vannak, akik hasonló alkalmakkor is felolvassák ezt az igerészt. És mikor áttekintünk egy évet, akkor talán nem annyira az öröm, mint inkább a sajnálkozás ideje van, amiatt, ahogyan telt az elmúlt évünk. Ahogy a 10-12. versig olvassuk: „a mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat? Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

 Mit akar itt mondani Mózes? „Taníts úgy számlálni…”? Biztosan nem úgy, ahogy a fiatalemberek számolták a katonaság utolsó napjait. Tudjuk, hogy el lehet úgy tölteni egy napot, hogy abból semmi nincs az Úr számára? És az a legszomorúbb, hogy mikor vége a napnak, és húzunk egy vonalat, onnan tovább már semmit sem tehetünk azért a napért. Már nem lehet az időt visszafordítani, azt mondani: hát vétkeztem, megvallom az Úrnak, az Úr megbocsát, és megyek tovább. De azzal a nappal már semmit nem tudok kezdeni. Vége. A jó cselekedetek és a rosszak, a nemtörődömség, az elvesztegetett idő, ami volt aznap, mind fel vannak írva oda, és kész, vége. Azzal a nappal már csak Krisztus ítélőszéke előtt találkozunk. Már semmit sem tehetünk. Már nem tudjuk visszaszerezni az elvesztegetett időt, ez már végérvényes.

 De az sem jó, ha visszafelé nézünk, sajnálkozunk, és siratjuk a napot. Mert már ezzel sem tehetünk semmit. Emlékeztek, amikor meghalt Mózes, és siratta a nép? Isten azt mondta: mit cselekesztek? Kész – Mózes elment, hiába sajnáljátok. Talán jobban kellett volna hallgatnotok rá, míg élt. És most mit álltok itt? Keljetek fel, és menjetek tovább!

 És itt van a probléma. 12. vers: „taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”. Úgy nem lehet bölcs szívet nyerni, ha csak nézed, mit tesz a másik, és azt mondod: én nem fogom megismételni ezeket a hibákat. Csakis úgy juthatsz bölcs szívhez, ha te magad keresztülmégy mindenféle helyzeten. És a kérdés az, hogy tanultál-e valamit azokból a helyzetekből.

 Láttam olyan jeleneteket, és nem a világban, hanem testvérek közt, amikor hirtelen letámadta egyik a másikat. Ilyesmi nem történik meg előzmények nélkül. Ha itt most egy testvér felállna, és súlyos vádakkal illetne engem, és ha soha eddig semmi hasonlót nem tett volna ez a testvér, én nem tudnék semmit szólni. Hallgatnék, mert arra gondolnék, vajon mi történt ezzel a testvérrel? Mi van a szívében?

 Azok a helyzetek, amelyeken keresztülmentünk egy-egy nap, milyen hatással voltak az életünkre? Milyen következtetéseket vontunk le bizonyos bukásokból, kudarcokból, azokból a helyzetekből, melyekben botrányosan jártunk el?

 Az Úr irgalmas, és az évet nagyon sok napra felosztja. És amikor felkelünk egy új nap reggelén, egy testvér mondása szerint: hűségesen tedd minden dolgodat, a napi kötelezettségeidet, bárhova mégy. Felkelsz reggel, és munkába indulsz. Tedd minden dolgodat hűségesen, becsületesen! Légy figyelmes a nap minden lehetőségére! Mert egy napnak nagyon sok lehetősége van. Hallottam másokat beszélgetni olyasmiről, ami ugyanúgy velem is megtörtént. Lehetőség adódik, hogy bizonyságot tegyünk, de történik valami, és végül nem mondunk semmit, pedig mondhattunk volna. Elvesztettük ezt a lehetőséget.

 Tűrd el a szenvedéseket! Erre vagyunk elhíva, hogy szenvedjünk. Mindegyikünk kerül olyan helyzetbe, hogy szenvednie kell. Tűrd el. A kísértésekben állj meg győzedelmesen. Hordozd a terheket. Még van egy nap. Ma írtam egy üzenetet valakinek, aki nem az Úré: „imádkozom, hogy a te lépteid a mai napon az Úr felé irányuljanak”. Adódik egy lehetőség. Az Úr megnyitja a szemünket, hogy meglássuk a lehetőségeket, a különféle helyzeteket, amelyek által ma is tehetünk valamit. Terheket kell hordoznod ma is? Hordozd őket örömmel! Viseld a harcokat.

Ezeket a dolgokat minden nap meg kell tegyük. De mindig csak egy napra. Csak a mai napra! Ha túlnézek a látóhatáron, már kétségbe esem. Ha nézem, hogy jön az éjszaka, a sötétség és minden, ami jöhet… ez megint nem jó.

 De ha valaki valójában így jár el, bölcs szívet nyer. A keresztény élete olyan, mint egy forrás, és ebből a forrásból, amely bennünk van, élő víznek folyamai ömlenek kifelé minden irányba. És mindazoknak, akikkel kapcsolatba kerülünk, ezzel az élő vízzel kell találkozniuk. És ahol ez a víz folyik, ott megjelenik az élet. Amikor pedig a halál árnyékának völgyében járnak, forrásokká változtatják azt. Isten tehát azt akarja, hogy minden nap jól számláljuk a napjainkat. És úgy tudjuk jól számlálni napjainkat, ha így járunk.

 Hallottam egy történetet arról, hogy egy testvér repülőn utazott, és az előtte levő ülésen egy memphisi testvér éppen bizonyságot tett a mellette ülő utasnak. Ez a testvér pedig a hátuk mögött hallgatta. Ez egy komoly testvér volt. Amikor a memphisi testvér befejezte a bizonyságtételt, ez a testvér odahajolt ahhoz az emberhez, és így szólt hozzá: „teljesen egyetértek azzal, amit a testvér mondott”. Mert a testvér Krisztusról szólt. Mi saját magunkból nem tudjuk ezt tenni. Hogyan láthatnánk mindazokat a lehetőségeket, amelyek adódnak egy nap? Mindazokat a kiváltságos helyzeteket?

 Erich Sauer, A hit versenypályáján című könyvében van egy fejezet, mely az elpazarolt lehetőségekről szól. Nagyon tetszik ez a fejezet. Nem szabad a mércét leszállítani! Mi is tudnánk saját magunkból igyekezni, hogy valamilyen életet éljünk, de annak az életnek semmi értéke nincs, ha nem Istenből van, Isten által és Isten számára. Ez megfontolandó dolog. Hogyan éljük az életünket? Hogyan éljük a mindennapjainkat? Valóban így élünk? Mert minden helyzet révén, ami jön, minden probléma által, ami ér – ha az Úrra nézünk, és az ő kezéből veszünk minden dolgot –, bölcs szívhez jutunk. Vagy pedig a végén sebekkel és keserűséggel maradunk, és ez még szomorúbb, testvérek, ha oda jutok, hogy hibáztatom a tesvéremet. És az is nagyon szomorú, ha mindezekből a helyzetekből nem úgy jövök ki, hogy megerősödve, meggazdagodva az Úrban, hanem minden erőmtől megfosztva, kimerülten.

 A megpróbáltatások arra valók, hogy erősebbé tegyenek benünket, hogy meggazdagítsanak. Nem lehet kifejezni milyen nagy hatással van ez az ember életére! Tegnap is hallottam bizonyságtételeket. Milyen örömük volt azoknak az embereknek, amikor a kísértésekből győzedelmesen jöttek ki! Milyen nagy öröm ez.

 A mi nyelvünk nagyon szegényes ebből a szempontból, és sajnos nem tudunk mindent úgy kifejezni, ahogy szeretnénk. A görög nyelv például a Bibliáért lett írva. Nem véletlen jelentek meg a különböző nyelvek. Isten tudta mit akar. Mit gondoltok, miért van ez, hogy ma nagyon kevesen ismerik a klasszikus görög nyelvet? Az ellenség működése. A régi írásokban kell keresgélniük azoknak, akik meg akarják érteni, mert akik ma élnek, már nem értik.

 Valaki fordítsa le a 12. verset: hogy szíveinkkel ragaszkodjunk a bölcsességhez. 17: és legyen az Úrnak a mi Istenünknek gyönyörűsége mirajtunk (itt eltér a magyar fordítástól).

 Mi lehet szebb, mint ha reggel, amikor felkelsz, így imádkozol: jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben! Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk! Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain! És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek szépsége mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!

 Egyike a legszebb zsoltároknak Mózes zsoltára. Elégíts meg minden reggel… Ez az eredménye, amikor az Úr elégíti meg a szívünket. Már nem keresünk más örömöt. Még keresünk máshol valamit? Néha nem is tudjuk, mit. Egyesek a saját gyermekeikben keresik az örömöt. A mi szép gyermekeink… akik tizennyolc évesen ellenszegülnek. Elégíts meg Uram, és egész életünkben dicsőítünk. Ha valaki valóban látja az Úr jóságát, nem lehet, hogy ne örvendezzen. De ha nem láttad, akkor futsz, rohansz, mint mikor a délibáb látszik valahol, és mikor odaérsz látod, hogy még messzebb és még messzebb van. Így van a szépséggel is. Megelégített az Úr jósága? Akkor már nem keresel máshol.

 Az Úr munkálkodjon az életünkben, hogy jól tudjuk számlálni napjainkat, hogy értelmes szívhez jussunk. És a hibáinkból, a gondatlanságainkból és a ma negatívnak tűnő dolgokból tudjunk tanulni valami pozitívat. És ne ismétlődjenek meg újra és újra ugyanazok a dolgok az életünkben. Hibázni emberi dolog. Valóban így van, de mindig ismételni? Újra meg újra? Testvérek, a nap végén ott egy vonal, és annak a napnak vége. Befejeződött. Ez félelmetes. Az Úr munkálja, hogy sok öröm legyen azon a napon, mert úgy éltünk, ahogy az Úr akarta, az ő kegyelme által. Ámen.

Formálódás önfegyelem által (részlet G.H. Lang önéletrajzából)

an-ordered-life-big„Tanult barátom, a „Héber Keresztény Bizonyság Izraelnek” nevű szervezet munkatársa, David Baron, Egyiptomban mesélte nekem, hogy ha az ő választásán múlt volna, sosem utazott volna sehova, sokkal inkább végezte volna kutatásait, és írta volna a könyveit otthon; az Úr azonban úgy látta jónak, ha hosszan tartó, missziós utakra indul, hogy felkutassa Izrael házának elveszett juhait.

Hasonlóképpen történt velem is. Bár természetem szerint inkább az elvonulásra és a magányos tanulmányozásra hajlanék, rá lettem szorítva, hogy az elmúlt negyven év legnagyobb részét az otthonomtól és a könyveimtől távol töltsem, sok országot bejárva. Azon kívül, hogy ez milyen hatással szolgált mások számára, a saját jellemem és növekedésem szempontjából is ez volt a legjobb, hiszen sokkalta mélyebben és finomabban nevel bennünket, ha nem azt tesszük, amit szívünk szerint tennénk, hanem azt, amit természetünk szerint magunktól nem választanánk.

Isten Fia bizonyosan nem választotta volna a megtestesülést és a megaláztatást, önmaga miatt semmiképpen; de azzal mutatta meg erkölcsi tökéletességét, hogy gyönyörűsége telt az Atya akaratának cselekvésében. Ez az Ő természetében benne rejlett, de mibennünk önfegyelem által kell kialakulnia, méghozzá gyakran azáltal, hogy a természetünk szerinti hajlamainkkal ellentétes dolgokat teszünk.”

Részlet G.H. Lang, An Ordered Life c. önéletrajzából, 89. old.

Isten békessége – G.H. Lang

Részlet G.H. Lang: Anthony Norris Groves, Saint and Pioneer c. könyvéből, 82-83. old.

„A méz édes ízét csak az értékelheti, aki megízleli, Isten békességét pedig az, aki élvezi. Egy dolog békességben lenni Istennel az Úr Jézus Krisztuson keresztül, megbékélvén a kereszten ontott vére által; és egy másik, rákövetkező tapasztalat Isten békességét magunkénak tudni, mely megőrzi szívünket az aggodalomtól (az első: Róma 5,1, a második: Fil 4,6-7). Sokan, akiknek megvan az első, nem rendelkeznek a másodikkal.

Az aggódás abból ered, hogy az ember úgy érzi, illetve attól fél, hogy nincs meg a képessége, vagy megfelelő erőforrása ahhoz, hogy a jelenlegi vagy rá váró körülményekkel szembe tudjon nézni. Isten tudja Magáról, hogy minden bekövetkező eseményt tökéletesen meg tud oldani, ezért a szíve örökösen és töretlenül nyugodt marad. A hívő ember kiváltsága, hogy ugyanezt a belső békességet élvezze, és ez a hatalom és erő egyik alapvető összetevője is. A nyugtalanság és a félelem felmorzsolja a szellemi erőt. Hogyan tehetünk akkor szert Isten gyermekeiként Isten békességére? Hasznos lehet, ha megosztom saját tapasztalatomat.

Negyvenegy évvel ezelőtt, huszonnégy évesen üzleti ügyekkel foglalkoztam. Olyan helyzetben voltam, amelyben egy kellően szorgalmas és ügyes fiatalember, amennyiben ennek a világnak akart volna élni és nem az örökkévalóságnak, remek és felettébb jövedelmező állásra számíthatott. Ettől a korlátoltságtól azonban Isten, az Ő hatalmas kegyelméből, már megmentette a szívemet. Egy napon pedig, hirtelen ért világosságban megláttam, hogy az üzletkötések során van egy olyan rendszeres ügylet, amelyet sem kihagyni, sem Isten szentségével összeegyeztetni nem lehetett. Heteken keresztül forgattam gondolataimban ezt a dolgot, és kerestem az Igében a választ. A Kolossé 3,17-ből megtudtam, mit kell tennem: „Akármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úrnak, Jézusnak nevében tegyetek, s közben adjatok hálát őrajta keresztül Istennek, az Atyának.”

Helyzetemet tekintve arról volt szó, hogy közvetetten támogatom-e a szeszesital-forgalmazást azzal, hogy tűzkár elleni biztosításukat intézem, a szívem pedig azonnal szólt: Nem fogsz abba a züllött csapszékbe odamenni, abba a sikátorba, amelyet felmértél három héttel ezelőtt, ahol a pokol felé segítenek férfiakat és nőket idő előtt odaérni, és azt mondd annak a szerencsétlen, felpuffadt csaposnak, hogy „az Úr Jézus nevében jöttem, hogy elintézzük, hogyan lehet újjáépíteni ezt a helyet, ha leégne, hogy ön tovább folytathassa ezt a tevékenységét, és hálát adok Istennek, az Atyámnak, hogy ezt megtehetem!”

Két út állt előttem: vagy kioltom a lelkiismeretemet, és ezáltal elveszítem az Istennel való közösségemet, vagy elveszítem a földi javakat illető kilátásaimat. Nem volt félretett pénzem. Fiatalságomtól fogva, Istennek hála, úgy neveltek, hogy mértékletesen éljek, és bár a fizetésem nem volt magas, bőven meghaladta a szükségleteimet, a fennmaradó összeget pedig mindig továbbadtam. Hiszen a szegények mindig körülvesznek, az evangélium munkája mindig támogatást igényel, és a szívem mennyhez való ragaszkodása kárt szenvedett volna, ha a földön gyűjtök kincseket. Az élet dolgaival tehát minden hónapban frissen nézhettem szembe a fizetésemmel és Isten ígéreteivel.

Ez az egész ügy és annak várható következményei természetesen komoly gondok forrását képezték; azonban még meg sem száradt a tinta az aláírásomon a felmondólevélen, amikor valami mindent átható, nyugodt, csendes békesség áradt szét a szívemben, és az aggodalom legutolsó foszlányait is kiszorította onnan; annyira, hogy innentől, mintha az egész valaki másnak a gondja lett volna, nem az enyém, az ígéret oly mérhetetlenül gazdagon beteljesedett: „Akinek szíve rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik” (Ézs 26,3). Az ezután következő, hosszú-hosszú évek során, amikor mindvégig az én hűséges Istenemre és Atyámra bíztam magamat a mindennapi ellátásommal, az otthonommal és az evangélium ügye miatti távoli országokba való utazásaimmal kapcsolatban, ez a békesség megőrizte szívemet az aggodalomtól. Így pedig a mikénteken és hogyanokon való őrlődés nem vonta el a lélek energiáját attól, hogy magasabb céloknak szentelhesse magát a Szent Szellem ereje által.

Az ilyen megtapasztalás lélektana valójában igen egyszerű. Ha valakinek valamilyen megoldatlan jogi bonyodalma van, mely nem hagy neki nyugtot, elmegy egy ügyvédhez, kinek hozzáértésében és tisztességében tökéletesen megbízik, az ő gondjaira bízza az ügyet, és megkönnyebbül, mert hisz abban, hogy dolgai immár a megfelelő kezekben vannak. Péter azzal buzdítja a szorongattatásban lévő szenteket, hogy lelküket (életüket) ajánlják a hű Teremtőnek, azt cselekedvén, ami helyes az Ő szemében (1 Pt 4,19); és ezáltal a szív elnyeri annak megnyugtató bizonyosságát, hogy minden rendben lesz. Hogyan is lehetne másként, amikor minden ISTEN rendeléséből történik?

Ézsaiás és Pál apostol egyaránt katonai hasonlatot használ ennek tanítására és magyarázatára. Ézsaiás egy olyan vidéket ír le, melyet kegyetlen ellenség hadserege árasztott el, a lakosság pedig védtelen otthonaikból a megerősített városba menekül. Amint beérnek a falak és kapuk védelmébe, a félelmet békesség váltja föl. „Erős városunk van, szabadítása kőfalként és bástyaként szolgál! Nyissátok ki a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, amely megőrizte hűségét. Akinek gondolata rád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mert benned bízik. Bízzatok az ÚRban örökké, mert ÚR, az ÚR örök kőszálunk” (Ézs 26,1-4). Az a szó, hogy „gondolata”, lehet „képzelete” is. A legtöbb aggodalmunk nem a valós körülményeinkből származik, hanem olyan eseményekből, melyektől félünk, hogy megtörténhetnek; a képzelet szüleményei ezek. „Sok minden miatt aggódtam az életben, de legtöbbjük soha nem következett be.” A hit nem rémképekkel tölti meg a holnapot, a jövőt, hanem Istennel; és békességben van.

Pál apostol úgy tekint belső életünkre, mint arra a városra, ahová a félelem és az aggodalom be akar törni és rombolni akar; Isten békessége pedig az a helyőrség, mely megvédelmezi szívünket és gondolatainkat. Személyesen az Úr áll rendelkezésre, azaz itt van közel; forduljunk Hozzá, mondjuk el Neki a szükségünket, a nyomorúságunkat; adjunk hálát megszámlálhatatlan irgalmáért a múltban és a jelenben; és közelségének, hűségének, elegendő voltának érzete meg fog tölteni bennünket Isten békességével (Fil 4,5-7).”

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” – W. Nee

“Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”

Egyszer egy testvér nagyon erősen törekedett a győzelemre. De el kellett ismernie, hogy a folyamatos könyörgése ellenére Isten nem adott neki győzelmet. Egy napon Krisztus szavait olvasta a János 15,5-ből: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” Abban a pillanatban világossága lett. Letérdelt, és így imádkozott: “A legostobább ember vagyok a világon! A győzelmes élet, melyet keresek, valójában már az enyém! Szőlővesszők vagytok, ezt mondta Jézus, nem azt, hogy szőlővesszők lesztek!” Sok éven át imádkozott azért, hogy vesszőként a tőhöz csatlakozhasson, és nem fogta föl, hogy már szőlővesszőként a szőlőtőhöz csatlakozik. Ám amikor Isten ezt kijelentette neki, valódi hite lett. Később így fogalmazott: “Folyamatosan vereséget szenvedtem, ezért kerestem a győzelmet; a győzelem azonban sosem jött el. De azon a napon, amikor hittem, eljött a győzelem!”

Forrás: The Lord My Portion, Christian Fellowship Publishers

Keresztények menjenek-e bíróságra? (Albert W. Lorimer)

Shall a Christian Go to Law? Írta: Albert W. Lorimer

        Robert G. LeTourneau életének egyik legkomolyabb próbatételéhez érkezett abban az időszakban, amikor az Úrral társulva, éppen a vállalkozásának alapjait fektette le. Már egy ideje közútépítéssel foglalkozott, amikor egyszer „észrevettem egy kiírást egy állami autóútépítésre, amely azonban túl nagy falatnak látszott azzal a gépparkkal és emberekkel, akikkel akkor dolgoztam” – emlékszik vissza. A gyülekezetében volt valaki, akinek szintén volt útépítési tapasztalata, egy keresztény hívő, akinek a gépeivel együtt Robert már meg tudott felelni a pályázati követelményeknek. Megkereste tehát ezt az embert, és felajánlotta neki, hogy pályázhatnának közösen erre az útépítési kiírásra. Meg is nyerték, és leszerződtek az állammal.

Röviddel a munka elkezdése után azonban nehézségek ütötték fel a fejüket. Lassan haladtak, és félő volt, hogy a szerződésben foglalt határidők miatt kötbért kell fizetniük. Robert társa nagyon aggodalmas típus volt, sokat idegeskedett, és egyre több mindenben talált hibát, míg végül azt mondta Robertnek: „Az a baj ezzel a munkával, hogy túl sok rokonodat alkalmazod.”

A rokonaival kapcsolatos vád igaz volt abból a szempontból, hogy tényleg sokan dolgoztak neki. De Robert kitartott amellett, hogy mindannyian „azt csinálják, amihez értenek”, és nem akarta elbocsátani őket, mert nem volt mindig annyi elérhető szakképzett munkás, amennyire egy adott pillanatban szükség lett volna, és úgy volt vele, hogy későbbi munkáknál is számíthat majd rájuk, ha ezt befejezték.

Amikor nem tudta, mi Isten akarata egy adott helyzetben, Robert imádságba kezdett – és ezt tette most is. Megkérdezte az Úrtól, hogy mit tegyen. Robert meggyőződése, hogy amikor Isten egy gyermeke a tőle telhető legjobbra törekszik, joga van megkérni az Urat, hogy segítsen neki; de nem hiszi, hogy megmondhatja az Úrnak, hogy a segítséget ezüsttálcán nyújtsa át neki. Ezért hát imádkozott, és hamarosan valami történni kezdett.

Egy magánvállalat meghívta egy újabb pályázatra, amelyet nem is hirdettek ki nyilvánosan, és kellemes meglepetésként érte, hogy megnyerte a pályázatot. Ezért az állami útépítési munkálatoktól elvonta az összes rokonát az új építkezéshez, és építésvezetőnek a sógorát jelölte ki. Ütemezés szerint haladtak, és szép hasznot értek el. Nem sokkal később az állami munka is elkészült, és a várakozásokkal szemben az is nyereséges lett. Mivel mindkét szerződéssel hasznot szerzett, a hitelezőit is ki tudta volna fizetni. Az állami pályázatban részt vett „földi” társának azonban más elképzelése volt. Azt találta ki, hogy mivel Robert nyereséget szerzett a második pályázattal, az állammal kötött útépítési szerződés teljes haszna őt illeti. Ez a haszon 8 000 angol font volt, és kettéosztva 4 000 font jutott volna mindkettőjüknek. Robert annyira megdöbbent, hogy ennyire durván méltánytalan és értelmetlen követeléssel áll elő egy hívő ember, akivel ráadásul egy gyülekezetbe járnak, hogy felkereste az ügyvédjét, aki viszont azt mondta neki, hogy ne aggódjon, mert a partnerének nincs semmi jogalapja megnyerni egy ilyen pert.

Robert azonban mégis aggódott, de más miatt. Nem attól félt, hogy nem fogja tudni behajtani a bíróságon a pénzt, hanem azért, mert azzal az emberrel nem csak, hogy ugyanannak a gyülekezetnek voltak a tagjai, hanem mindketten a gyülekezet vezetőségéhez tartoztak. Habár meg volt róla győződve, hogy a társának valóban nincs alapja a követelésre – sem erkölcsileg, sem jogilag –, mégis jó oka volt az aggodalomra. Mi lenne a gyülekezettel, ha két vezető tagja jogi perbe keveredne egymással? Jól ismerte azt az Igét, amely megtiltotta a hívőknek, hogy egymással pereskedjenek, de azt is tudta, hogyan intézze úgy a dolgokat, hogy a másiknak kelljen kezdeményeznie, és ő legyen az, aki a bírósághoz fordul. Robert gyakran így emlegeti akkori önmagát: „Nem igazán volt báránytermészetem, hogy úgy mondjam; szerettem a szarvánál megragadni a bikát. Azt mondtam: Uram, az a pénz a hitelezőimé, ki kell fizetnem őket.” Az Úr azonban akkor a szívemhez szólt. „Mennyire szeretsz engem? Mennyire szereted a népemet? Mennyire szereted a gyülekezetemet?”

Robert megtette, amiről megvallotta, hogy a legnehezebb volt valaha is az életében. Odament ahhoz az emberhez, és azt mondta: „Testvér, nem csinálunk pert ebből az ügyből. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a teljes haszon a tiéd legyen, tessék, tiéd, csak Isten tudja elvenni tőled. Ha pedig azt akarja, hogy megkapjam a részemet, Ő meg tudja adni nekem.” Robert azt gondolta, hogy ettől talán majd meggondolja magát a társa. De nem tette. Elvette a teljes hasznot, és Robert hagyta, hogy az övé legyen.

Röviddel ezután ez az ember újabb munka elvégzésére szerződött. Nem sokkal később pedig Robert is új munkát kapott. Azon a munkán, amelyre az egykori társ szerződött, az ember a teljes 8 000 fontot elveszítette, míg Robert elég hasznot termelt, hogy bőven visszajött neki az a 4 000 font, amit föláldozott. Robert egyik kedves mondása lett: „Ne azért engedelmeskedj Istennek, mert kifizetődik, mert akkor nem fog kifizetődni. Hanem engedelmeskedj Istennek, mert szereted, és akkor az ki fog fizetődni neked.”