A nyugalomba való bemenetel (T. Austin-Sparks)

Részlet:

“A pusztai vándorlás negyven éve alatt, miután Isten kijelentésének első része beteljesedett azzal, hogy kihozta a népet Egyiptomból, sok vallásos tevékenység folyt. Sokféleképpen kifejezték Isten iránti tiszteletüket, imádatukat; kudarcaikból és szenvedéseikből szellemi leckéket tanultak meg; sokféleképpen kapcsolódtak Isten dolgaihoz; mégsem léptek be valóságosan abba a szándékba, melyre Isten kiválasztotta és amely miatt kihozta őket Egyiptomból. Meg kell látnunk, nagy különbség van aközött, hogy kijövünk Egyiptomból, kijövünk a világból, kijövünk a Sátán uralma alól, és aközött, hogy bejövünk Isten királyi uralma, Isten kormányzása alá; aközött, hogy sok vallásos tevékenységet végzünk, dicsérjük az Urat, imádkozunk, gyakoroljuk a hitünket, kudarc és szenvedés által megtanulunk dolgokat, és aközött, hogy belépünk abba a valódi szándékba, amelyre ki lettünk választva, amelyre az Úr megváltott bennünket.

Látjuk a különbséget? Ma az Úr népének nagy sokasága a „sok tevékenységben” vesztegel, az istentisztelet és -dicséret formáiban, vallásgyakorlásban, kudarc és szenvedés által leckéket megtanulva; de hányan részesei valójában annak az isteni szándéknak, melyre meg lettek váltva? Világosan látható a különbség a pusztai generáció és az országba belépett következő nemzedék élete között. A pusztaiak mindössze körbe-körbe jártak, és be voltak rekesztve abba, hogy kudarcok és szenvedés útján tanulják meg ezeket a leckéket, be voltak rekesztve a vallásos típusú tevékenységek sokasága közé. A másikaknak az országban hatalmas és dicsőséges előremenetelük volt abban a teljes isteni szándékban, hogy az isteni dicsőség és kormányzás királyságát megalapítsák, a gonosz hatalmakat megdöntsék, az ország erőforrásait gyümölcsöző célokra használatba vegyék, hogy az Úr dicsőséges tanúbizonyságaként való nép legyenek, teljes megelégedéssel, teljes győzelemmel.

A pusztai életet semmiképp nem tekinthetjük az Úrról való dicsőséges bizonyságnak. Bárhol is olvasunk a pusztai vándorlásról az Igében (és sok helyen szerepel), mindig Isten csalódottsága és az ember csalódottsága jellemzi ezt a történetet. Ez szomorú történet. Amikor azonban bemennek az országba, az már teljesen másképp fest, győzelem követ győzelmet, dicsőség követ dicsőséget, a vagyon és a gazdagság egyre növekszik, minden haszonra fordul, és minden gyümölcsözővé válik, tehát az egész nem más, mint az Úr dicsőségéről, hűségéről, jóságáról és teljességéről szóló tanúbizonyság. Ez Isten szándéka. Ez valami nagyon nagy dolog, dicsőséges ügy; míg a pusztaság elhúzódó elégedetlenséget jelent mindkét oldalon; a gyengeség, vereség, kudarc és csalódás történetét. Mégis az Úr népe ők.

(…)

Tehát azt látjuk, hogy a nyugalomba, az Isten teljes szándékába való belépés legelső feltétele, hogy meglássuk Jézust a Szent Szellem által, és amíg nem látjuk Jézust a Szent Szellem által, nem léphetünk be sem a nyugalomba, sem Istennek a megváltásunkon túli teljes gondolatába és szándékába.

Ezzel a látással, ezzel a kijelentéssel pedig együtt jár a Krisztusba vetett szilárd hit, az a szándékos és határozott tett, mellyel megállunk Krisztusban Isten teljes szándékáért, hogy lássunk és higgyünk; de ez a hit aktív dolog, melyben alávetjük és teljesen átadjuk magunkat Annak, Akit láttunk.

Erre van szükség, és előbb vagy utóbb el kell jönnie, hogy így meglássuk az Urat. Sokaknál ez évekkel később történik, a pusztaság után. Nem azért, mert az Úr nem akarta volna korábban, hanem mert a hústest erőteljes és kitartó ellenállása miatt nem történt valódi önátadás. Van vallásos cselekmény, külső istentisztelet, az istenimádat megnyilvánulásai, sok minden az Úrral kapcsolatban, de nincs valódi, belső megtöretés, átengedés, önátadás az Úrnak – valamilyen módon még mindig a személyes érdek vezérli még a szolgálatunkat, cselekedeteinket, áhítatunkat is – és ezért késik a kijelentés.”

Tovább a teljes igeszolgálatra:

A szent város három jellegzetessége (T. Austin-Sparks)

Elhangzott: 1960. március. PDF: A szent város három jellegzetessége
1Királyok 7,1-12:

Azután a maga palotáját építette Salamon tizenhárom évig; akkor lett teljesen készen a háza. Megépítette a libánoni erdei házat is, melynek hossza száz könyök, szélessége ötven könyök, magassága harminc könyök volt. Négy sorban cédrusoszlopok voltak, és az oszlopokon cédrusgerendák. Fölül, a gerendák fölött a tetőt cédrusdeszkákkal fedte be, amelyek összesen negyvenöt, minden sorban tizenöt oszlopon nyugodtak. Három sor keretes ablak volt rajta egymással szemben, három hárommal szemben. Az ajtófélfák és az ablakkeretek is mind négyszögűek voltak, és az ablakok egymással szemben, három sorban voltak.

Azután fölépítették az oszlopcsarnokot, melynek a hossza ötven könyök és a szélessége harminc könyök volt, elé pedig egy oszlopos tornácot és egy lépcsőt.

Fölépítették a tróntermet, ahol ítéletet hoztak, a törvényházat, melyet cédrusfával borítottak a padlózattól a mennyezetig.

Azután ehhez hasonlóan fölépíttette a saját palotáját, amelyben ő maga lakott, a hátsó udvarban, a csarnokon belül. Ehhez a teremhez hasonló palotát építtetett a fáraó leányának is, akit feleségül vett.
Mindezek nemes kövekből voltak, méretre faragva, kívül és belül fűrésszel kivágva, az alaptól az oromzatig, kívül is egészen a nagy udvarig. Még az alap is drága és nagy kövekből volt: tízkönyöknyi kövekből és nyolckönyöknyi kövekből. Ezeken voltak a méret szerint faragott nemes kövek és cédrusfák.
A nagy udvart három sor faragott kő és egy sor faragott cédrusgerenda vette körül, éppen úgy, mint az ÚR házának a belső udvarát és a ház tornácát.”

Jelenések 21,2:

És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony.”

10-12: „Elvitt engem szellemben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely a mennyből, Istentől szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége, és fénye hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspiskőhöz. Nagy és magas kőfala volt, tizenkét kapuja, mellettük tizenkét angyal, és a kapukra fel volt írva Izráel fiai tizenkét törzsének neve.”

16: „A város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége. És megmérte a várost mérővesszővel: tizenkétezer futam volt, hosszúsága, szélessége és magassága egyenlő.”

19: „A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette.”

Mindkét leírás szimbolikusan mutatja be azt a helyet, ahol az Úr lakni akar, és ahol örömmel lakozik. Aki nagyobb Salamonnál, Az építi most a házát, és házat épít menyasszonya számára is. A Király építi városát, ahol trónját el fogja helyezni.

Olvassuk el gondosan Salamon épületeinek leírását és az Új Jeruzsálemét, a szent városét! Három kimagasló tulajdonságot különböztethetünk meg: az egyik az erő, a második a szépség, a harmadik az értékesség. Ez a három fő jellegzetessége az Úr leendő lakhelyének. Ezekre a dolgokra különös gondot fordít, és türelmesen és mélyrehatóan úgy munkálkodik, hogy ezeketsaját Magának, a saját gondolatainak a kifejeződéseitmegszerezze bennünk.

Erő! Salamon épületének nagyon nyilvánvaló jellegzetessége az erő: azok a hatalmas kövek, azok a súlyos kövek és Libanon hatalmas cédrusai. Ezek mind az erő benyomását keltik. Sok időbe telt, míg azok a kövek kiformálódtak, nagyon hosszú múltra tekintenek vissza, sőt, talán lehetetlen is ezeknek a köveknek az eredetét egészen a kezdetig visszakövetni. A kőszikla anyaga a távoli múltba nyúlik vissza, és hosszú történelme van. A Libanon cédrusait sem tegnap ültették, történetük sok megpróbáló viharról beszél, a növekedés hosszú éveiről. Ezekben nincs semmi felületes; nem található bennük semmi, ami könnyű, ami cifra, és semmi nem fogja tudni őket helyükből kimozdítani, magával sodorni; ezek megállnak, ezek kitartanak. Ők a türelmes, állhatatos kitartás megtestesítői. Az örökkévalóság ott van az alapstruktúrájukban. Temérdek kísértésen és próbán mentek át; ezért lehetnek most itt, ebben a házban. Ezért fog itt lakozni a Király. Ki lettek téve az elemeknek, soha nem lettek elkényeztetve; nem lettek a tomboló elemektől megvédve, eltakarva, ki lettek téve minden hatalomnak, mely elpusztíthatta volna őket. Tehát erőt látunk itt.

Nézzétek ezt a hatalmas várost! Tizenkétezer futam nem tűnik túl soknak, míg végig nem gondoljuk, hogy ez minden irányban annyi, tehát kocka alakú – a hossza, szélessége, magassága ugyanaz. Ma teljesen lenyűgöz bennünket, szinte sokkol, amikor milliárd fontokról vagy mérföldekről olvasunk vagy hallunk – tudjátok, ez a város, ha kiszámoljuk, többmilliárd könyök; többmilliárd könyök! Csak azért mondom, hogy kiemeljem mennyire súlyos, mennyire tekintélyes ennek maradandó, tartós jellegzetessége, amellyel bír.

Drága barátaim, aligha kell ennél többet mondanom, hiszen értitek, miről beszélek, és gondolatban már alkalmazzátok, amiket mondtam: nem ez Isten igazi népének története? Hát nem ez? Az Úr nem tesz bennünket üvegházba, hogy ott neveljen fákká a Maga számára; az Úr nem véd meg bennünket a viharoktól, a nehézségektől; kitesz bennünket a csapások és próbatételek metsző szelének és perzselő napsütésének. Az Úr azt munkálja ki bennünk, ami az Ő természete szerint való – az örökkévalóságot, az állhatatos kitartást, az örökkévaló Istent –, amit nem lehet könnyedén elmozdítani. Szilárdságot épít belénk. Ma azt látjuk, hogy oly gyakran azzal akarják vonzóvá tenni a kereszténységet, hogy csupa jó dolgot emlegetnek, könnyed életet, boldogságot, az élet élvezetét; és Istennek hála MINDEN örömért, ami Tőle származik, de a házra, a városra nézve az első dolog, amit az Úr ki akar munkálni népében, az a Saját természete szerinti, szilárd, állhatatos, kitartó hűségesség.

Szilárdság! Ó, bár lennének szilárd és állhatatos keresztények, akiknek nincs szükségük állandó babusgatásra, kényeztetésre és utánuk való rohangálásra; hogy úgy kelljen bánni velük, mint a hímes tojással ahhoz, hogy fel tudjanak állni, vagy hogy végre elinduljanak. Férfiak és nők, akik olyanok, mint Libánon cédrusai; mint kőfejtőből hozott kövek – akik fajsúlyosak, akik tudnak felelősséget vállalni, akik tudnak terheket hordozni. Ezt jelenti az erő.

Ismét csak emlékeztetni tudlak benneteket, hogy milyen nagy helyet foglal ez el Isten Igéjében: legyetek erősek; erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében; erősödj meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben! Gondoljátok meg! Meg akarjátok érteni, miért engedi Isten, hogy a szelek olyan vadul tépázzanak? Miért engedi meg a viharokat? Azért, hogy kiemeljen bennünket abból a természetes, silány, gyenge minősé, súlytalan és könnyelmű, komolytalan állapotunkból, és fajsúlyos emberekké tegyen. Erő – próbák által, nehézség által – erő… hogy ki tudjunk tartani minden korszakon át.

Sok minden elvétetik az utolsó nagy próba során, és éppen ezért, ha a próbatétel és a nehézség az egyetlen módja annak, hogy mélyebbé tegyen bennünket, hogy szellemi kalibert, súlyt adjon nekünk, azt hiszem, egyre több ilyenre kell számítanunk, ahogyan az idő egyre fogy.

Szépség! Nem akarok hosszan időzni ezen, de annyira nyilvánvaló ezekben a képekben, nem igaz? Szépség. Az Úr ebben a dologban is munkálkodik. Az Úr azt akarja, hogy ami az Ő lakóhelye, amit Ő Magának lakozásra készít, az vonzó legyen, bámulatos, nagyszerű és nemes, amit csak csodálni lehet. Azt hiszem, egyetlen szó magában foglalja a szépségnek ezt az egész körét, ez pedig a kegyelem. Kegyelem! Ha a szenvedés az erőért van, akkor a kegyelem a szépségért.

Ha igazán felfogtuk az isteni kegyelmet, ha a szívünkben valóban tudjuk, mint jelent az Isten kegyeleme, akkor lesz valami velünk kapcsolatban, ami nem csúf és visszataszító, hanem valami szép, valami lágy és finom. A szépség nem erőszakos. A szépség nem kegyetlen. A szépség nem kemény. A szépség a helyes értelemben vett lágyságot jelenti. Talán az a legjobb szó rá, hogy finomság. Ahogyan haladunk az Úrral együtt az Ő célja felé, el kell hagynunk az ítélkezésünk, a szavaink, a hozzáállásunk természetes keménységét, és egyre inkább a kegyelem finom lágyságát kell magunkévá tennünk. Nézzétek meg újra ezeket a leírásokat, különösen is a városét, hogy mennyire kiemelkedő jellegzetessége ez a szépség.

Szépség! Hatalmas dolog, szinte lenyűgöző a maga erejével, hatalmával arra, hogy ellenálljon, hogy kitartson, hogy megálljon, és mégis ez az egyik csodálatos dolog az Úrral, az Úr Jézussal kapcsolatban, és ez az egyik csodálatos dolog bármivel és bárkivel kapcsolatban, akiben betölti az Ő célját – hogy az erő és a szépség egyesül benne. Az erő egyensúlya – hogy nem csak erő és nem csak lágyság – csodálatosan megvan az Úr Jézusban, nézzétek Őt! Ez a két dolog együtt… és ez az, amit az Úr keres.

Végül pedig az értékesség. Milyen költséges volt Salamon épülete, Ófír aranya! Valami nagyon nagy ára volt azoknak az épületeknek, melyeket Salamon emelt, a városnak, a falak alapjainak; mindenféle drágakő… valami nagyon értékes, valami nagyon drága az Úrnak. Itt nincsen semmi olcsó; nincs semmi olcsó abban, ami az Úrtól van. Ezt ne feledjétek! Ami az Úrtól van, az költséges, annak mindnek nagy ára van. Itt nincs semmi hitvány, alantas, silány dolog; csak a szenvedés megtestesítői: a nemes és drága kövek.

Figyeljük meg, hogy ezen a tizenkét alapon volt a Bárány tizenkét apostolának a neve, és az első alap kristálytiszta jáspis volt. Ki volt az apostolok közül az első? Simon Péter. Jáspis, áttetsző, mint a kristály; minden keverék távozott belőle – átlátszó, tiszta – de micsoda szenvedés! Nézzétek őt:

Kiment, és keservesen sírt.” Péternek elég sok mondanivalója van a leveleiben a tüzes megpróbáltatásokról, melyek próbára tesznek bennünket. Péter tudta, mit jelent a szenvedés. De látjátok, hogy mit hozott létre: valamit, ami nagyon értékes, nagyon drága és becses az Úrnak. Hát nem Péter használta ezt a szót: „Nektek tehát, kik hisztek, drágaság ez” (1Pt 2,7)? Ha újra meggondoljuk az Úr bánásmódját velünk, nem tudjuk nem észrevenni, hogy az Úr kész nagyon sok időt, nagyon sok energiát és nagyon sok pénzt fordítani arra, hogy szükséges, alapvető szellemi értéket szerezzen általa bennünk.

Ha olvastátok Madame Curie életét, aki a rádiumot felfedezte, emlékeztek arra a sok-sok tonnányi anyagra, amit felhalmozott; az emberek szemétnek tartanák, de ő sok-sok tonnányit, szinte hegyeket gyűjtött össze, hogy egy mákszemnyi rádiumot kinyerjen belőle. Amikor ezt az egészet redukálta, egy apró darabka rádium lett a tonnákból. De nézzétek meg, milyen értékes volt a rádium akkoriban; nézzétek meg, milyen erő, milyen érték van a rádiumban! Az Úr is ilyen, kész arra, hogy tonnákat és tonnákat használjon fel, csak hogy megszerezzen egy kis töredéket a saját Maga alapvető természetéből, az értékességből. Ez benső, lényegi energia; van valami az Úr természetében, ami rendkívüli mértékben hathatós, erős; az Igazság ereje, a Szeretet ereje, Isten ereje.

Míg az Úr azt akarja, hogy kínosan ügyeljünk a pénzzel kapcsolatos dolgainkra, arra, hogy mire használjuk, és egy pillanatig sem rokonszenvez a gondatlansággal ezen a területen, Ő Maga mintha időnként igénybe venné az erőforrásokat, az anyagi és pénzügyi erőforrásokat, annyira teljesen, annyira mélyen, azért, hogy valamilyen szellemi mérték elérésére használja, és ez az, amit mondani próbálok nektek. Mindent a szellemi érték fényében kell néznünk; mert Ő is így tekint mindenre. Semminek az Úrral nincsen semmi értéke, csakis akkor, ha az eredménye olyasvalami, ami Őbelőle van. Lehetnek millióink – nem hiszem, hogy itt bármelyikőnknek lenne –, de ha lennének millióink, az Úrnak az semmi; Ő azt mondja: milyen mértékben képvisel az Engem? Lehet, hogy éppen csak megvan a betevőnk, és ügyelnünk kell még az aprópénzre is, amit kiadunk, de ahogyan azt felhasználjuk, lehet abban valami az Úrból, az Úrért; és így az Úr a szellemi érték fényében néz az özvegyasszony két fillérjére, míg a farizeus bőséges adományára egy örömteli gondolat vagy szó nélkül tekint. Az Urat minden csak annak szellemi értéke szempontjából érdekli.

Gondoljatok csak az időre, milyen sok időt vesz igénybe az Úr! Mennyire fel tudjuk zaklatni magunkat az idő kérdésén… az egyik nagy problémánk, hogy az Úr olyan lassú, olyan sokáig vár, olyan sok időt vesz igénybe! Ez az igazi baj velünk, nem igaz? Mindig próbáljuk siettetni az Urat; nem, ha időre van szükség ahhoz, amit Ő el akar érni, az örökkévalóság sem sok Neki, hogy megszerezze, egy egész élethosszat is rászán, hogy az Övé legyen. Látjátok, az egész dologban az Úrral pusztán a valódi érték számít, hogy egy dolog mibe kerül.

És beszélhetnénk sokat a szenvedésről… hogy milyen sok szenvedést ismer Isten népe. Ez nagy kérdés, az Úr népének szenvedése, de ha Pálnak igaza van, itt a válasz: „Mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk” és csak akkor tud valaki így beszélni, ha látja a másikat, a nyugalmat: „minden mértéket meghaladó örök súlyú dicsőséget szerez nekünk”. Örök súlyú dicsőséget! Ez a vége, a végső cél, erre törekszünk! A mi „könnyű szenvedésünk” egyáltalán nem könnyű, nagyon is súlyos szenvedés, hacsak meg nem látjuk, hogy az Úr mit akar elérni, és akkor talán máshogyan fogjuk látni a szenvedést.

Tehát erről van szó, az értékességről. Az Úr ezt a valódi értéket keresi, és amikor megkapja, amikor megkapja ezeket a jellegzetességeket – az erőt, a szépséget és a valódi értéket, drágaságot – eljárása teljes mértékben igazolva lesz.

Eredeti: http://www.austin-sparks.net/english/001413.html

Megtanultam, tudok, képes vagyok – Krisztusban (T. Austin-Sparks)

Pdf: Austin-Sparks-Megtanultam_tudok

„Nem mintha ezt a nélkülözés miatt mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok, tudok szűkölködni is (megaláztatni is), tudok bővölködni is, és mindenbe be vagyok avatva (mindent tudok): jóllakásba és az éhezésbe, úgy a bővölködésbe mint a nélkülözésbe. Mindeneket kibírok Abban, Aki megerősít engem / Mindenre képes vagyok Krisztus által (Filippi 4,11-13, Vida / Masznyik ford.)

Ha van az Igében egyetlen olyan mondat, amelyik teljesen leleplez bennünket, akkor ez az. Pál apostoltól származik; és közülünk hányan mondhatják el ugyanezt, ugyanezzel az igenlő hozzáállással? Megfigyelhetjük azonban, hogy Pál az egész életén át tartó nevelés eredményeképpen jelentette ki ezeket. „Ez Krisztus iskolája. Megtanultam a titkot.” „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok”!

A dolgok menete nem más, mint a tapasztalat útján történő tanulás, és az ezáltal való ismeretszerzés – olyan ismeret, tudás megszerzése, amely távolról sem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: „Képes vagyok”. Ezt jelenti a Krisztussal való élet számunkra. Ha mi, az Ő gyermekei, meg akarjuk ismerni a tapasztalataink értelmét ebben az igen alapos és minden részletre kiterjedő iskolában – mert ez nagyon alapos és igényes iskola: nem úszunk meg semmit; semmi sem maradhat figyelmen kívül; szigorúan és komolyan kényszerít, bár mindezek mögött bölcsesség és szeretet húzódik meg – tehát a megtapasztalásaink értelme a keresztény élet szigorú iskolájában, hogy MEGTANULHASSUNK, hogy TUDHASSUNK és KÉPESEK LEGYÜNK MEGTENNI dolgokat. Isten célja mindig gyakorlati cél, ez pedig a cselekvési képesség. „Megtanultam (…) tudok (…) képes vagyok!”

Ezt a célt azonban csak azon a módon tudjuk elérni: hogy megtanuljuk, mi, önmagunkban KÉPTELENEK vagyunk és NEM tudunk. Azt hiszem, ez a leginkább igaz dolog, amit bárkiről elmondhatunk a Szellem iskolájában. Azt kell megtanulnunk, hogy nem vagyunk képesek semmit sem tenni, sem tudni. Ez az út. Egyfelől valóban negatív folyamatnak tűnik, bénító megtapasztalásnak, de Isten céljai mindig pozitívak. És ahhoz, hogy eljussunk arra a pontra, hogy „mindent meg tudok tenni” – hatalmas kijelentés! – ami az Ő akarata mindnyájunk számára, ahhoz először mélyen és alapvetően tudatában kell lennünk annak, hogy mennyire híján vagyunk az ismeretnek és a képességnek Krisztus nélkül. Mert a lényeg ebben a részben rejlik: „Abban – azaz Krisztusban – aki megerősít engem.”

És bár ez az üzenet intésről és megjobbításról szól, mely megköveteli, hogy az ember hozzá igazodjon, mégis hatalmas reménység, hatalmas vigasztalás szavai ezek.

Ön-bizalmatlanság

Nemrégiben olvastam Boreham Oliver Cromwell életéről írt könyvét. Amikor Cromwell még fiatalkorában egy huntingdonshire-i tanyán gazdálkodott, a következőket írta nagynénjének egy levelében:

„Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.”

Ezen az alapon állt az az ember, aki királyokat és trónusokat mozdított ki a helyükből, aki egy állam teljes alkotmányos berendezkedését fordította föl fenekestül, akitől gonosztevők rettegtek, és aki Istennek egyik nagy – ha nem a legnagyobb – bajnoka volt Anglia történelmében. „Nyomorúságos senki vagyok; bizonyos vagyok benne, hogy soha nem fogok érni egy garast sem.” Hallanunk kellene, mit mond róla Thomas Carlyle! Valaki szerint Cromwell volt a történelem négy legnagyszerűbb emberének egyike. Mire Boreham: „Carlyle ezen csak nevetne: Négy! A másik három csak bábfigura Cromwellhez képest – nem lehet őket egy lapon említeni!”

Carlyle azonban azzal folytatja, hogy megemlíti a fordulópontot, mely a huntingdonshire-i gazda életében gyengeségének, méltatlanságának, értéktelenségének tudatával együtt bekövetkezett. Carlyle, mivel nem ismerte tapasztalatilag azt, amiről Cromwell beszélt, így fogalmazott: „Ez volt az, amit Cromwell „megtérésnek” nevezett volna. Mi tudjuk, hogy ez mit jelent. Miközben tehát szántott a mezőn, Cromwell hallott a nagy szükségről: „Minden ebben az országban – mondja Boreham – fejvesztve rohan az egyre növekvő válság felé, felfordulás, forrongás van mindenfelé, és az ország egy férfiúért kiált, egy erős és nagyszerű férfiúért.” És amikor szántás közben Cromwell meghallotta ezt a kiáltást, megszólalt benne egy hang: Te vagy az az ember! A világnak most egy férfira, egy jó emberre, nagy emberre, erős emberre van szüksége. Te vagy az az ember!”

Cromwell sorra vette erősségeit és gyengeségeit: „Lehetetlen, hogy én legyek az; nem felelhetek e hívó szóra, nem tudok megfelelni ennek az elvárásnak!” Ám akkor, amikor az egész napi munka után ezen elmélkedett vidéki házában a ropogó tűz mellett, felesége és bölcsőben szunnyadó kisgyermeke társaságában, levette a polcról nagy Bibliáját, felnyitotta, és benne lapozgatva a Filippiekhez írt levélhez érkezett, s a negyedik fejezetet kezdte olvasni. A 13. versnél megállt: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem” – és ez volt a kezdete annak a történetnek, melyet ismerünk. Mindvégig ez az igevers hordozta őt. Hampton Courtban, élete végén a Bibliát kérte, hogy olvassanak föl neki belőle. Kérdésükre, hogy mit olvassanak, azt felelte: „Olvassátok a Filippi 4,13-tól, onnan, hogy „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”.”

Mi persze nem leszünk Oliver Cromwell, nekünk nem kell hatalmas fába vágnunk a fejszénket. Az alapelv azonban mindig ugyanaz. „Nyomorúságos senki vagyok” – így érzed magad ma? Legtöbbünk így érzi magát! „Soha nem fogok érni egy garast sem”. A mi értékünk, a mi értékességük NULLA. Pál apostol is, a maga nagyszerű adottságaival, olyan ember volt, aki bármikor szívesen beszámolt a maga értéktelenségéről: „bűnösök között a legnagyobb” (1Tim 1,15), „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1Kor 15,10), és még sok hasonló.

Krisztus iskolája

Azt mondtuk, hogy Pál hosszú és keserves tanulási idő után jutott el oda, ahová eljutott. Felsorol néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy milyen üldözéseken és nehézségeken, megpróbáltatásokon és szenvedéseken ment keresztül. Azt mondja nekünk, hogy ennek az iskolának ilyen a természete; pontosan ezek a dolgok voltak azok, melyekből az oktatás-nevelés állt. De nem azt mondja, hogy „Erre a következtetésre jutottam el mindezek után, hogy…”, hanem: „Az iskolában, amikor üldöztetésben voltam, akkor fedeztem föl ezt. Amikor éheztem, mezítelen voltam és veszélyek vettek körül, úgy reagáltam a helyzetemre, hogy az a megtapasztalás titkot fedjen fel, hogy képességet, ismeretet facsarjon ki magából az adott helyzetből”.

Amikor bajban vagyunk, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, amikor valami súlyos dolog ér bennünket, az első dolgunk valószínűleg az, hogy imádkozunk, hogy valahogyan kijussunk ebből a helyzetből, hogy megszabaduljunk belőle. Sóhajtozunk, és vágyunk rá, hogy megváltozzon a helyzet, hogy valami kiutat találjunk. Rendszerint ez a reakciónk: „Meddig fog ez tartani? Mikor szabadít meg az Úr ebből? Mikor változtatja már meg ezt az egészet? Mikor múlik már el?” De abból, amit Pál mond, azt látom, hogy ő máshogyan reagált. Elfogadta a helyzetet, és azt mondta magának: „Valamit meg kell tanulnom, itt, ebben – valamit, ami később majd még többre tesz képessé. Valami titok van itt ebben elrejtve, és én meg akarom fejteni ezt a titkot. Azt akarom, hogy ez valami nyereséget hozzon az Úr és a jövőm számára.” Pál nem arra gondolt, hogy „HOGYAN kerülök ki belőle?”, hanem hogy „MIT tudok kihozni belőle?”. A nagyon is valóságos nehézségek, szomorúság és próbák esetében legtöbbször azt mondjuk, „Nem vagyok képes, ezt nem bírom tovább, ezt már nem tudom tovább elviselni, egyszerűen NEM MEGY!”. Pál viszont azt mondta az ő nehéz helyzeteinek: „Igenis meg fogsz rá tanítani, hogy hogyan LEHET!”

Igenlő hozzáállás

Tehát a különböző dolgokkal szembeni igenlő hozzáállás kérdése a titok? Nagyon sokat számít, hogy milyen a hozzáállásunk. „Megtanultam…”: Megtanultam a titkot; mindenből valami pozitív természetűt tudok kihozni. Az eredmény pedig: „Tudok…”: Tudok megalázkodni; elviselni, hogy semminek néznek; átsétálnak rajtam, rám taposnak, figyelmen kívül hagynak, értéktelennek tartanak; tudom, hogyan kell ezt megragadni – hogy hogyan ne temessenek maguk alá ezek a dolgok, hanem tudom úgy fordítani ezeket, hogy szellemi célokat szolgáljanak. Tudok bővölködni: amikor az emberek kedvesek és jók – amikor, mint ti, filippibeliek, ajándékokat küldtök nekem, és így elmondhatom, „mindenem megvan és bővölködöm” – nem leszek büszke és beképzelt, felfuvalkodott és öntelt, hanem erre gondolok: Tudom, hogy az tönkretenne! Megtanultam a jólét veszélyeit ugyanúgy, mint a nyomor és viszontagságok veszélyeit; rátaláltam a titokra. És így jöjjön bármi, jó vagy rossz, bárhol is legyek – és most, az életem végén börtönben vagyok – tudok! Nem mondom azt, hogy mindezek után nem bírok már többet; hanem: mindenre képes vagyok Krisztusban, aki megerősít engem.”

Úgy adom tovább ezt az üzenetet, nem mint gondosan kidolgozott témát vagy esszét, hanem mint a szívemből jövőt. Gondolkodjunk el mindannyian, milyen a mi hozzáállásunk? A természetes állapotunk – mely nem puszta képzelgés, hanem kétségtelenül nagyon is valós – oly gyakran így érvelne: „Képtelen vagyok rá! A helyzet borzalmas, tökéletesen kilátástalan kívül is, belül is. Természetes módon ez a vég: a bénultság: Képtelen vagyok, egyszerűen nem tudok!” Ez a helyzet, ha csak magunkra nézünk: ha mi saját magunkban látjuk mindennek az összességét. Ha a helyzetre nézünk, nincs kiút, fel is adhatjuk és mondhatjuk: Képtelen vagyok, képtelen! De mi van Krisztussal? Hát nem tudjuk levenni magunkról a tekintetünket, és Krisztusra nézni, „aki megerősít engem”? Ez nem valamilyen pszichológiai hatás kérdése saját magunkon, amivel vidámabbak próbálunk lenni, és megpróbálunk elhitetni magunkkal valamit, ami nem igaz. Vannak a tények – saját magunkban és esetleg a körülményeinkben: ezek A TÉNYEK – a rideg tények, és nincs mód megszabadulni tőlük.

Egy még nagyobb tény

Van azonban egy tény, mely nagyobb nálunk és a körülményeinknél: Krisztus ténye. Ezért mindannyiunknak az Úrnál kell keresnünk ezt a kegyelmet, minden reggel, napról napra, sőt akár óráról órára, amint a saját képességeink hiányával és tehetetlenségünkkel, alkalmatlanságunkkal és fogyatékosságainkkal, teljes hiábavalóságunkkal nézünk szembe – azt a kegyelmet, mely ezt mondja: De képes vagyok rá Krisztus által. Ismétlem, ez nem csak valamilyen pszichológiai manőver vagy instant módszer, mely után figyelmen kívül tudjuk hagyni a valóságot. Nem, ez a hit cselekedete, a hit láncszeme, összekötő kapcsa, a hit pallója, melyen át saját magunktól, a helyzetünkből azonnal, közvetlenül Krisztushoz érkezünk. És ma, amikor annyira gyengék, oly tehetetlenek, összezavarodottak vagyunk a fejünkön átcsapó hullámok miatt – akkor mégis ma és holnap, és minden napon TUDOK – KÉPES VAGYOK KRISZTUSBAN! Ha ez valódi hit Krisztusban, akkor megtapasztaljuk, hogy a Szellem jön, és képessé tesz rá, hogy megtegyük, amire, ha nem így álltunk volna hozzá, magunktól soha nem lettünk volna képesek. Segítsen bennünket az Úr, hogy megtaláljuk a szabadulás útját a „képtelen vagyok… nem tudok…”-ból abba, hogy „mindenre képes vagyok Krisztus által”.

Kétségtelenül nagyon is gyakorlati helyzetekhez kötődik ez sokunk életében. Ha előre tekintünk, egyes dolgok rettegéssel töltenek el, mert tudjuk, hogy teljes mértékben meghalad bennünket az elviselésük; mégis ebbe a hozzáállásba kell belehelyezkednünk. Tekintsünk rá a mostani helyzetünkre, és jelentsük ki: „Ez a helyzet tartogat valamit a számomra. Az Úr nem azzal válaszol az imádságomra, hogy kiment belőle; nem változtatja meg a helyzetet, semmit nem tesz meg abból, amire vágyom, amiért imádkozom, amiért gyötrődöm és amire várok: hogy változtassa meg a helyzetet és vegyen ki belőle. Imádkozom, és semmi nem történik; nincs áttörés; nem teszi meg. Ezért másik irányból kell néznem. Valami titok rejlik benne, és nekem meg kell ragadnom, meg kell ismernem ezt a titkot. Mit akar az Úr tanítani és mit akar adni nekem ebben a helyzetben, amit gyümölcsként hozhatok elő, amit majd felhasználhatok a jövőbeli munkában? Mi lehet ez? Meg kell szereznem!

Ha ez lesz a dolgokkal szembeni hozzáállásunk, úgy vélem, mindannyian rájövünk, hogy ez a szabadulásunk útja, a kimenekedés módja, az átvészelés módja. Kérjük a kegyelmet, hogy megtehessük ezt, nem csak most, a jelenlegi helyzetben, hanem mindennel kapcsolatban, amit csak az Úr igényelhet tőlünk a jövőben – akár olyan dolgokkal kapcsolatban is, amelyekre sosem gondoltunk. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy az a huszonhárom éves, huntingdonshire-i, szántó-vető fiatalember soha-soha nem gondolta magáról, hogy valaha Anglia lordprotektora, az egész ország vezetője lesz, aki teljesen megváltoztatja az alkotmányos berendezkedést és megdönt egy gonosz rendszert. Cromwell soha nem látta magát úgy, ahogyan mi látjuk, és amilyennek mi ismerjük, az élete azonban erre az alapra épült: „Mindent meg tudok tenni Krisztus által, aki megerősít engem”. Lehet, hogy mi sohasem emelkedünk a kiválóságnak eme fokára, és nem leszünk nagy, történelmi alakok, Krisztus által mégis minden olyan lehet, ami messze meghaladja minden álmunkat, sokkal inkább, mint azt valaha is gondoltuk volna.

Először megjelent: „A Witness and A Testimony” c. lap 1958. március-áprilisi számában, 36. évf., 2. szám