Az Úrnak uralomra kell jutnia az életünkben (Radu Gavriluţ)

Az Úrnak uralomra kell jutnia az életünkben

Hangfelvétel a linkre kattintva, az oldal alján.

Az áldozathozatal törvénye (T. Austin-Sparks)

Teljes szöveg PDF-ben itt: Austin-Sparks-Aldozathozatal

A János 12-ben megfigyelhetjük, hogy az Úr Jézus azt mondja Magáról, hogy Ő a búzaszem, amely a földbe hull és meghal. Utána viszont rögtön így folytatja: „Aki szereti életét, elveszti azt; és aki gyűlöli életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt. Ha nekem szolgál valaki, engem kövessen.” Ez pedig, a követés, különösen is a kereszttel függ össze. Látjuk, hogy ezután rögtön az következik: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Erre szó jött az égből: Meg is dicsőítettem, ismét meg is dicsőítem.” A kereszt – a dicsőség. Nincs más mód. Soha nem is volt, és soha nem is lesz más. Isten teljes akarata, szándéka és terve egyedül az áldozathozatal törvénye által valósulhat meg. És amikor az Úrnak való odaszentelésről beszélünk, soha ne feledjük, hogy az odaszentelés eszköze mindig is az oltár volt, amely örökké a keresztet jelképezi. Az odaszentelés eszköze az oltár, és rá fogunk jönni, hogy minden odaszentelésünket az oltár próbálja meg.

Nem szabad azonban félnünk ettől. Ez nem a veszteség, hanem a felmérhetetlen nyereség útja. Ez nem a végső széthullás, hanem a végső megvalósulás útja. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy Isten oltárán az ember nem egyes részeket ajánl föl, hanem Isten oltára olyan, hogy oda mindent le kell tennünk. Isten szövetsége ebből áll: „Mindenemet mindenedért”, és amikor e kettőt egymás mellé tesszük, és meglátjuk, hogy az Isten „mindene” milyen sok, milyen hatalmas, milyen teljes és milyen sokba került – ha a saját szemünkkel látnánk a kettőt egymás mellett, ó, mennyire, de mennyire elszégyellnénk magunkat, hogy egy pillanatig is haboztunk! Az Úr soha nem hagyja, hogy előre lássuk, de utána megengedi, hogy megízleljünk belőle valamit. És egy olyan esetet sem fogunk találni Isten Igéjében, amikor Isten azt kívánná, hogy valaki adja át neki azt, ami számára a „mindent” jelenti, anélkül, hogy utána ne következne valami végtelenül nagyobb viszonzás, és hogy az, akit ilyen nehézség és próbatétel ért, ne jutott volna el oda, hogy teljes szívvel és teljes örömmel kijelentse, semmit nem bánt meg abból, ami történt. Utólag már nem akarták volna megtartani, ami előtte volt, mert ami lett, az megérte a legnagyobb áldozatot is. Isten még soha nem maradt senkinek az adósa. Amikor a számla kiegyenlítése felmerül, a mérleg mindig Isten oldalára fog billenni. Bármit is követeljen meg tőlünk, mindig Ő lesz a hitelező, aki jóval többet adott.

Most pedig az Úr segítségével szeretném olyan röviden és egyszerűen elmondani, amennyire csak lehet, hogy mit jelent az, hogy az Úr teljes odaszentelést kíván meg tőlünk – annak fényében, hogy Ő teljes mértékben odaszentelte Magát értünk. Azt mondta: „És értük Én odaszentelem magam” (Jn 17,19). Odaszentelte Magát – és ne feledjük, az odaszentelés az oltár által történik, és Ő teljes égőáldozat volt –, ha pedig tudni szeretnénk, mi ment végbe azon az oltáron, olvassuk el ismét a Filippi 2-t: egyenlő volt Istennel, méghozzá joggal volt egyenlő, és ezt az egyenlőséget Ő az oltárra helyezte. Az Atya dicsőségének legfőbb helyét az oltárra tette. Azt a pozíciót, hogy angyalok imádták és engedelmeskedtek Neki, Ő odatette az oltárra. És cserébe milyen helyet foglalt el: olyat, ahol az emberek kigúnyolták, megverték, leköpdösték és keresztre feszítették. Azt a helyet, ahol minden hatalom az Övé volt, odatette az oltárra, cserébe azért a helyért, ahol gyengeségen át megfeszítették.

És így haladt egyre lejjebb és lejjebb a dicsőséges magasságból, és minden egyes lépés azt jelentette, hogy valamivel többet tett oda az oltárra, míg végül legutolsó jogáról is lemondott, és eljutott a legmélyebb megaláztatás helyére, ahol egyetlen szót sem szólt a saját védelmében, és nem próbálta meg Magát kiszabadítani. Aki jogosan mondhatta: „Vagy azt gondolod, hogy most nem kérhetném az én Atyámat, és nem állítana mellém többet tizenkét légió angyalnál?”, olyanná lett, „mint a bárány, mikor a mészárszékre viszik, és mint a juh az őt nyírók előtt megnémul; úgy nem nyitotta meg a száját.” Ilyen volt az Ő odaszentelése: „Őértük odaszentelem Magam”. Mindent az oltárra tett; mindent. És ennek fényében mondja azt nekünk (és Neki joga van ezt mondani): „Mindenedet tedd az oltárra.” „Tegyél az oltárra MINDENT, amid van.”

Ez pedig elsősorban a MINDENNEK a kérdése. Az Úrnak mindenünk kell. Tulajdonképpen ezt egész őszintén rögtön meg is mondhatjuk. Fölösleges halogatnunk. Az Úr mindenre igényt tart, és az Úr nem elégedhet meg kevesebbel, mint a mindennel.

A harmadik fejezetben beszéltünk Dávidról, és arról, hogy Isten Dávidot választotta ki, mert ő volt az, aki kész volt Isten minden akaratát megtenni. Dávid az Isten szíve szerinti férfi volt, akiről Isten tudta, hogy teljesíteni fogja minden akaratát. Dávid képviselte Isten kívánalmának végletes, abszolút voltát. Amikor Dávid atyja, Isai felsorakoztatta fiait Sámuel előtt, az Úr pedig mindegyikre azt mondta, „nem ez az”, és „ez sem az”, és minden jelenlévőt elutasított, Sámuel odafordult Isaihoz, és megkérdezte: „Minden fiad itt van?”, mire Isai azt felelte: „Még hátravan a legkisebb, éppen a juhokat legelteti.” És mintha tanácstalanságában még Sámuel se lett volna túl bizakodó, amikor azt mondta: „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért.” Isai gyengesége és Sámuel kétségei, valamint megingott meggyőződése ellenére is Isten teljes alapossággal munkálkodott, és ez a család legtávolabbi tagjáig elhatott. És egészen megdöbbentő, hogy éppen a legtávolabbi részben, ebben, amit mindenki számításon kívül hagyott, ebben találta meg Isten, amit keresett. És ez nagyon gyakran így van, hogy hozzuk mind a nagy dolgokat, a fontos dolgokat, mindazt, amit mi vennénk számításba; az olyan nyilvánvaló dolgokat, mint Isai nagy fiait! Odahozzuk ezeket, Isten célja pedig nem valósul meg, és Isten nem kapja meg, amit keres.

Isten egész szándéka pedig egy helyben vesztegel, mert valamit, talán valami távoli, megvetett dolgot, valamit, amit mi jelentéktelennek tartunk, valamit, amiről azt gondoljuk, nem fontos, kihagytunk – pedig ezen áll vagy bukik minden. A kérdés pedig ez: „Minden fiad itt van?” Azt kérdezi, hogy „Minden nagy és fontos dolog itt van?” Nem! „Minden fiad itt van?” Látjátok, Isten mindent a legutolsó apróságtól tesz függővé. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, amint korábban is említettem, hogy ez a helyes magyarázata annak, hogy Isai miért nem hozta elő Dávidot, és talán annak is, hogy Sámuel miért olyan lemondóan szólt, hogy „Küldj érte és hozasd ide, mert nem ülünk le, míg ide nem ért”, hogy nem igazán vették számításba, mert Dávid volt a legkisebb, nem volt katona, mint a jó kiállású bátyjai, hanem kint volt valahol a mezőn.

Az ember nagyon gyakran máshogy ítél, mint az Úr. Mi azt gondoljuk, hogy Isten ezt, vagy azt, vagy amazt akarja, miközben Isten szeme mindvégig valami olyanra tekint, amit mi nem veszünk komolyan számításba, Ő pedig azt mondja: „Az Én teljes szándékom amiatt az egy dolog miatt nem tud megvalósulni”, és ez pontosan az, amiről mi olyan könnyedén beszélünk. Az a valami, ami számunkra nem jelent nagy küzdelmet. Valami, amiről úgy véljük: „Hát, ebben tulajdonképpen semmi rossz nincsen”, pedig pontosan ez az, ami feltartóztatja Isten teljességét az életünkben. Isten azt mondja: „Az egészet terítsd ki, tökéletes, teljes áldozatként”, mi meg azt mondjuk: „Úgy van, Uram, a Tiéd lehet ez is meg az is”, és állítjuk, hogy teljesen átadtunk mindent, azt Úr pedig rákérdez: „Minden fiad itt van?” És ha a szívünkben őszinték vagyunk, tudjuk, hogy valami bizony még hátravan, és abban a dologban, abban az ügyben még van egy eldöntetlen kérdésünk az Úrral.

C. T. Studd életéről olvastam, és ebben leírják, hogy C. T. Studd, aki nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, D. L. Moody missziója által tért az Úrhoz. Hat másik cambridge-i társával együtt az Úrnak szentelte magát, kínai missziós szolgálatra, de mielőtt a cambridge-i hetek, amiként nevezték őket, elindultak volna Kínába, Angliában tettek körutat, hogy elsősorban is az egyetemeken nyerjenek meg embereket Krisztusnak. C. T. Studd egy másik testvérrel együtt a Melbourne Hallba érkezett, ahol Dr. F. B. Meyer szolgált az igével, és őnála is szálltak meg. Dr. Meyer később tanúsította, milyen csodálatos öröm jellemezte ezt a két fiatalembert, mennyire be voltak teljesedve Krisztussal, mennyire átragyogott rajtuk Krisztus, és hogy mennyire égett bennük a Krisztus iránti szeretet és buzgóság.

Elmondja, hogy hajnalban gyertyafényre lett figyelmes az ablakukban. A gyertyák már jó néhány órája éghettek, és a pislákoló világosságban két fiatalembert pillantott meg a Bibliájuk fölé hajolva. Egyszeriben ő maga is tudatában lett a saját szellemi szegénységének, és nagy vágyakozás ragadta meg az után, ami ennek a két fiatalembernek megvolt. C. T. Studdtól megkérdezte: „Mi a titka az önök Krisztusban való örömének?” C. T. Studd pedig visszakérdezett: „Ön odaszánta már magát az Úrnak?” Dr. Meyer azt felelte: „Igen, általánosságban véve, igen.” „Ó – felelte Studd – akkor most konkrétan is meg kell tennie.” És komoly szívbéli küzdelem után, Dr. Meyer így írja le az önmaga odaszentelését. Azt mondja: „Eljutottam arra a pontra, hogy átadtam Istennek egy kulcscsomót; a fémkarikája volt az akaratom, a kulcsok rajta pedig az életem kulcsai. És amikor átnyújtottam így az egészet, mintha az Úr megtorpant volna, és hallottam, hogy ezt kérdezi tőlem: »Minden kulcsod itt van?«”

És Dr. Meyer tudta, hogy az Úr átlát rajta. Így szólt: „Mind, kivéve egyet, Uram”, és az egész kérdés függőbe került. Hosszú harc következett. Dr. Meyer azt mondta: „Uram, Tiéd lehet az életem összes szobája, de ezt az egyet, ezt nem tudom átengedni.” Így pedig az, amire vágyott, nem lehetett az övé, de végső elkeseredésében így kiáltott az Úrhoz: „Uram, képtelen vagyok odaadni, de akarom, hogy késszé tegyél rá!”, az Úr pedig új módon közeledett hozzá, és nem sok telt bele, az Úr kezében volt az utolsó kulcs is, és az élete minden szobája megnyílt az Úr előtt.

Némelyek közülünk hallották, mi volt ez a legutolsó kulcs. Tudom, hogy szeretnétek tudni, és talán segítségetekre lesz, ha megtudjátok. Lehet, hogy az egészet elrontom ezzel, de szoros közösségben voltam Dr. Meyerrel, és tudom, mi volt ez nála: az igehirdetői népszerűsége. Ezt nem volt kész elengedni, de eljutott oda, hogy ezt a kulcsot is odatette az Úr kezébe. Veszített vajon F. B. Meyer, mint igehirdető? Ez volt csak a kezdete az ő történetének, és ezért is mondom el; hiszen mindnyájan tudjátok, a szellemi erőnek és gyümölcstermésnek micsoda gazdagsága származott az ő szolgálatából, ami, tudjuk jól, soha nem történt volna meg, ha nem adta volna át így magát az Úrnak. Ám amikor a fémkarikára felkerült a többi mellé a legutolsó kulcs is, és így adta át az egészet Úr kezébe, Isten szándékának teljessége is eljöhetett, de csakis ez után. „Az összes kulcs itt van?”

„Ott az oltáron mindenem” – ezt énekeltük? Minden kulcsom? Odaadtam-e Istennek mindegyiket, az életem minden egyes szobájához teljes hozzáférést adtam Neki? Teljes mértékben az Övé vagyok-e? Vagy van valami az életemben, amivel kapcsolatban húzódozom, ami miatt mentséget keresek, amiről azt mondtam az Úrnak, „Ne, csak azt ne?” Az Úré vagyok-e? Amennyire rajtam múlik, az otthonom az Úré, és az Úrért használjuk-e? Ami engem illet, a gyermekeimet az Úrnak adtam-e, átadtam-e Neki őket bármilyen célra, amit Ő jónak lát? A jövőmet az Úr kezébe tettem-e, hogy elmenjek bárhová a világban, ahová az Úr akar engem küldeni? Vagy, hogy ott maradjak bárhol, ahol az Úr akarja, hogy maradjak – ami néha nehezebb, mint elmenni? Bárhol? Az Úré vagyok-e az Ő akarata számára? Az Úr érdekei állnak-e a legelső helyen az életemben?

Ott vannak például azok a nyugalmas vasárnap délutánok a kandalló mellett, pedig ha az Úr érdekei megfelelő módon ott lennének a szívünkön, azt mondanánk: „Uram, örömest föladom a vasárnap délutáni nyugalmamat a Te ügyeidért.” De rengeteg mindent említhetnék, és csak pont a lényeget hagynám ki. Engednem kell a Szent Szellemnek, hogy Ő alkalmazza ezt a megfelelő helyzetre az életünkben. Csak arra kérlek titeket, hogy jöjjetek oda az Úr elé, és mondjátok ezt: „Uram, vizsgálj meg engem, próbálj meg engem, lásd meg, van-e bennem bálványozásnak útja?” Szeretteim, ha nem tudtok semmiről, ami zárva lenne az Úr előtt (és kétségtelen, hogy legtöbbünknek, ha tudnánk is, mi az, harcunk lenne valamivel kapcsolatban, ha az Úr rátenné az ujját), és ha nem tudjuk, akkor kérjük az Urat, mutassa meg, hogy van-e ilyen valami. De ha pontosan tisztában vagyunk vele, hogy az Úr elkért valamit tőlünk, de mi szeretjük azt a valamit, ragaszkodunk hozzá, érvelünk mellette, esetleg még meg is támogatjuk érvelésünket azzal, hogy másokra hivatkozunk, akik ugyanazt csinálták, Isten mégis felhasználta őket – a kérdés csak ez: „Mit mondott az Úr nekem személyesen?”

Egyáltalán fölfogtuk-e kellőképpen, hogy az Úr milyen mértékben szentelte oda Magát értünk? Tartsuk szem előtt, hogy bármi, amit visszatartunk az Úrtól, bármi, amit nem engedünk át és nem szentelünk oda a lehető legteljesebb és legszabadabb módon, az annak a jelképe az életünkben, hogy nem fogtuk fel Isten irántunk való szeretetét; az annak a jelképe, hogy nem tartjuk elég nagyra Krisztus értünk hozott áldozatát. Mert ha felismernénk, ha valóban annak helyes mértéke szerint látnánk ezt, akkor az elkerülhetetlenül maga után vonná, hogy azt mondjuk: „Uram, hogyan is tarthatnék vissza bármit is Tőled, amikor Te ezt tetted értem… Semmit sem tarthatok vissza.” „Minden fiad itt van?” „Minden kulcs itt van?” Azzal kezdted, amitől minden más is függ – az akarattal?

Elárulom nektek (de nem akarom, hogy emiatt tegyétek meg), hogy amikor az Úr választás elé állít titeket, ez legelőször iszonyú harc lehet, de ha egyszer határozottan szembenéztetek vele, és akartátok, hogy az Úr kimunkálja bennetek az akarást, már nem fogjátok olyan nehéznek találni. A legelső harc ilyen, hogy noha még nem tudjuk megtenni, de Isten kegyelme által mégis megvan bennünk a hajlandóság, és akkor rájövünk, hogy közel sem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltuk, hogy lesz. Meg fogjátok látni, hogy egyszer csak az egész dolog lehull, és túlvagyunk rajta, de ehhez előbb szükség van rá, hogy szembenézzünk vele, és Isten kegyelméből elfogadjuk: „Kész vagyok arra, hogy késszé tegyél.” És akkor megtörténik a csere. Mert az áldozathozatal törvénye a dicsőség törvénye.

Itt abbahagyom. Ti folytassátok. Alkalmazzátok. Kérjétek az Urat, hogy alkalmazza az életetekben. Én mindössze elmondtam, hogyan áll az Úr ezekhez, és egy mindnyájunk számára ismerős igével zárom:

„Vesd a porba a kincset, és a patakok kavicsába az ófiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te kincsed és a te ragyogó ezüstöd.” (Jób 22,24-25)

Ez pedig olyan csere, amit érdemes megtennünk; mert a mi kincsünk: a Vagyok.

A hegyi beszéd magyarázata (Watchman Nee)

PDF-ben a teljes fejezet: WatchmanNee-A_hegyi_beszed

 

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmi sem számít.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetben. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29. v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyasmi fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása alakítja ki a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az az igaz tanítás, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha a Szent Szellem bennünk van ugyan, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön minket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versben szerepel a példázat, a 21-23. versben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert némelyek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasak arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek vagy fügének látszanak, az Úr mégsem ismeri el őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

„Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség helyett. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a hatodik szakasz harmadik pontja. A „tehát” (24.v.) az előzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alap különbözik. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Az Úr tanításának hallgatásából fakadó cselekedetet. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, amelyre hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, a homokra épült ház teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyeket tűz éget meg. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a szél és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

„És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy épül ugyan ház, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Némelyek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem helyette a saját gondolataikat követik. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyi beszéd tanítását, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint éljünk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

Az imádság négy fajtája (Lance Lambert) – 4/3. rész

Imádságok

A második formát „imádságok”-nak fordítják, és eredetileg valaminek a kiöntését jelenti. Az Újszövetség ezt a szót használja leggyakrabban az imádságra. Az ember kiönti Istennek az összes baját, minden fájdalmát, az érzéseit. Egyszerűen esdve kér Istentől. Az Úr Jézus azt mondta: „Nincs nektek, mert nem kértek”. Ez tehát a legalapvetőbb, átfogó jelentésű szó, és mindenféle imádságot magában foglal – onnan kezdve, hogy az ember kiönti szíve terhét, addig, hogy kéri Istent, adja meg neki, amire szüksége van. Továbbá olyan kívánságot is jelenthet, amikor az ember az Isten szándékával és akaratával kapcsolatban kér igen nagy dolgokat. C. T. Studd mondta: „Miért csak egy tojást kérjünk az Úrtól, amikor kérhetünk elefántot is?” Más szóval, kérjünk nagy dolgokat a hitünk mértéke szerint! Hiszen az Úr bármikor mondhat nemet is. Az imádság tehát alapvetően „próba szerencse” alapú művelet. Lehet, hogy nem tudjuk, mi az Úr akarata vagy szándéka, de mi kiöntjük Neki a szívünket. Amy Carmichael írta, hogy az Úr „mondhat igent, mondhat nemet, és azt is mondhatja, »Várj!«”. Amy hívő családban nőtt föl, és kislánykorában nagyon szomorú volt amiatt, hogy barna a szeme. Szüleitől azt hallotta, hogy az Úr Jézusnak semmi sem lehetetlen, Ő mindenre képes – ezért sokszor kérte, hogy adjon neki kék szemet a barna helyett. De az Úr nem tett ilyet. Sok évvel később, amikor Amy [Indiában] bálványtemplomokat látogatott azért, hogy kislányokat mentsen meg a templomi prostitúciótól, rájött, hogy az Úr miért nem hallgatta meg a kék szempárért való imáját. Száriban, barna szemmel könnyedén beleolvadhatott az indiai tömegbe.

Ez a szó tehát a legáltalánosabb hívő imádságot jelenti. Az embernek nem kell hozzá tudnia az Úr akaratát, hanem egyszerűen csak kiöntjük a szívünket, és kérünk Tőle. De az Úr nem veti meg az ilyen imádságot. Amikor Annának nem volt gyermeke, meddősége minden fájdalmát, minden érzését feltárta; kiöntötte a szívét az Úr előtt. Sőt, az érzelmek annyira erőt vettek rajta, hogy Éli azt gondolta, részeg. Az Úr azonban meghallgatta őt, és megérintette méhét. Anna pedig megszülte Izrael egyik legnagyobb prófétáját, Sámuelt, aki az isteni történelem egyik legjelentősebb fordulópontján élt. És Anna Sámuelnek, „Istentől kért”-nek nevezte őt.

Egyeseknek úgy tűnhet, túl keményen beszéltem a keresztény körökben manapság fellelhető imaösszejövetelekről és az általános imádságfelfogásról. Nem arról van szó, hogy az Úr jelentéktelennek tartaná ezt a fajta általunk megszokott, együttes imádságot; hanem pusztán arról, hogy az gyakran óvodás szintű. Ő látja a szíveket, és kegyelméből ennek megfelelően válaszol. Másfelől viszont az egész sokszor csak vallásos rituálé és gyakorlat, ahonnan teljesen hiányzik a Szent Szellem.

Közbenjárások

A harmadik formát az angol „közbenjárások”-nak fordítja. [A magyar fordítások „esedezések”-nek, „Istennel való társalgások”-nak (Csia), illetve „közbenjáró összejövetelek”-nek (SZPA) hozzák.] Az itt használt szó azt jelenti, hogy valaki valamilyen felsőbb hatalom – király, elöljáró, fejedelem – előtt esedezik. A fogalom eredetileg valamilyen feletteshez benyújtott kérelmet takar. A New American Standard Bible valószínűleg ezért használja itt az „esedezések” („petitions”) szót a „közbenjárások” („intercessions”) helyett. Tehát valamilyen kérést jelent valaki olyantól, akinek hatalmában áll véghezvitetni dolgokat. Azaz Isten jelenlétét keressük más emberek vagy mindannyiunkat érintő helyzetek ügyében. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az „esedezések” vagy „fohászok” használata a „közbenjárások” helyett beszűkíti a szó eredeti értelmét.

A közbenjárás az imádság legmélyebb és legritkábban megélt formája. Kevés olyan társaság van Isten népében, akik jól ismernék az együttes közbenjárás gyakorlatát. Miért? Azért, mert a közbenjárás nem pusztán annyiból áll, hogy megfogalmazunk néhány szót egy adott helyzettel kapcsolatban, még ha nagy átéléssel és érzelmi felbuzdulással tesszük is. A közbenjárás az egész lényünket – szellemünket, lelkünket, testünket – igényli. Maga a közbenjáró is élő áldozat kell, hogy legyen.

Ha közbenjáró akarsz lenni, Isten mindenre igényt fog tartani, ami csak a tiéd – az egész lényedre, az idődre, az energiádra, az egészségedre és a javaidra is. Isten mindent elkér tőled. Soha ne értékeljük alul, mit jelent a közbenjárás! Itt nem arról van szó, hogy az ember odaad heti vagy akár napi fél vagy egy órát, mintha az Úr mindössze ezt kívánná. A közbenjáráshoz az Úrnak ránk van szüksége, és mindenre, amink csak van.

Az Ószövetségben ezt Dániel példázza leginkább. Naponként imádkozott, és legfelsőbb szintű kormányzati elfoglaltságai közepette is rászánta az időt a közbenjárásra. A valódi titka ennek azonban mégis abban rejlett, hogy Dániel élő áldozat volt, és teljes mértékben az Úrnak szánta magát.

A közbenjárás csak akkor kezdődhet el, amikor bármilyen adott helyzetben megismertük Isten gondolatát és akaratát. Amikor az Úr kijelentette Mózesnek, hogy el akarja pusztítani Izrael népét, ez közbenjárásra indította Mózest a népért. Amikor az Úr eldöntötte, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorrát, és elmondta Ábrahámnak, ez közbenjárásra indította Ábrahámot Lótért és a családjáért. Ha ezt megértettük, azt is kezdjük meglátni, milyen elengedhetetlen a könyörgés vagy az Úr keresése a közbenjáráshoz. Hiszen csakis akkor tudunk közbenjárni, ha ismerjük az Úr akaratát bármilyen adott helyzettel kapcsolatban.

Lehetséges, hogy ezt leírva sokan feladják a reményt, hogy valaha is közbenjárók legyenek, vagy hogy együttes közbenjárásban vehessenek részt. Ne tántorodjunk el, és ne mondjunk le róla! Az Úrnak el kell kezdenie valahol, és olyasvalakivel kezdi el, aki kész magát önként és teljesen odaszánni. Egy kínai közmondás szerint „az ezermérföldes út egyetlen lépéssel kezdődik”. Meg kell tennünk hitben az első lépést. Ha egy hívő kész arra, hogy közbenjáró legyen, és teljes lényét odaszánja az Úrnak, Ő lépésről lépésre vezetni fogja majd.

Erős és biztos kézzel fog vezetni, mindig pontosan a képességeink szerint. Először az imádság óvodájából átvezet a közbenjárás óvodájába, majd az általános iskolába, aztán a gimnáziumba, és végül a közbenjárás egyetemére. A közbenjáráshoz bizonyos mértékű szellemi érettségre van szükség. Ez a fajta szellemi érettség pedig egyedül szellemi növekedés és megfelelő szellemi tapasztalatok által jön létre, és csak abban az emberben alakul ki, aki letette az önmaga életét.

A szellemi növekedés szakaszai (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2023. április 16-án, Ploiești-en. PDF: 2023-04-16-Radu_Gavrilut_A_szellemi_novekedes_szakaszai

A szellemi növekedés szakaszairól szeretnék beszélni. Természetesen mindegyik szakaszra rászánhatnánk egy-egy egész alkalmat is, most azonban egyes szakaszokkal bővebben szeretnék foglalkozni, másokkal kevésbé, aszerint, ahogyan én értem ezeket.

Olvassuk el ismét a Róma 6,3-14-ig terjedő részt: „Avagy nem tudjátok-é, hogy akik bemerítkeztünk Krisztus Jézusba, az ő halálába merítkeztünk be? Eltemettettünk azért ő vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal, a halál többé rajta nem uralkodik. Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer, hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban. Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek, hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.”

Egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni, ami most a kereszténységben elveszett. Sokak számára érthetetlen ez; nem értik, és nem is beszélnek erről. Ha az interneten hallgattok prédikációt, figyeljétek meg, beszélnek-e erről. Akad persze, ahol igen, de én román nyelven nem találtam ilyet.

Jézus azt mondta a zsidóknak, akik hittek benne: „ha énbennem maradtok (…), megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.”

Tehát, amikor elolvassuk a Róma 6,6-ot, az egész nagyon egyértelmű: „a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek (ne legyünk a bűn rabszolgái)”. Ez befejezett tény; az, hogy az óemberünk Krisztussal együtt megfeszíttetett, nem akkor történik, amikor hitre jutunk, hanem ez megtörtént, immár kétezer évvel ezelőtt. De míg a mennyei világosság nem ragyog rá erre az igeversre, addig ez nem válik valósággá; a tanítás pedig nem tesz szabaddá, csak az igazság tesz szabaddá. Emiatt mondja Pál: „mit használok néktek, ha nem szólok hozzátok kijelentésben?” Mi haszna lenne annak? Tarthatok én nagyon pontos és részletes bibliamagyarázatot, és kifejthetem alaposan a Római levelet, mondhatok bármit, de ha ehhez nem társul mennyei világosság, az életetek holnap is ugyanaz marad. Ez a probléma.

Tehát, a kijelentés, a világosság az Úrtól jön, és felragyog a bibliai igeversek felett – vagyis, más szavakkal, ahogy az Úr Jézus mondta: „a beszédek, amelyeket én szólok néktek, szellem és élet” (János 6,63). A görög szó, amelyet itt a beszédekre használ, nem logosz, hanem rhéma.

Ha megkérdezem itt az egyik testvért: Hiszed-e, hogy az Úr Jézus meghalt a te bűneidért? Hiszed, de nem szabadultál meg. Miért? Mert a mennyei világosság nem ragyogott fel erre az igazságra. Csak az eszeddel érted. Mert ha a világosság felragyog, a következő napon nagyon fog zavarni, ha bűnben élsz; zavarni fog a természeted, zavarni fog, hogy a dolgok nincsenek rendben az életedben, és te is kiáltani fogsz, mint Pál: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” És akkor választ fogsz kapni.

Tehát, az első fontos lépés, miután keresztények lettünk, az, amikor megszabadulunk a bűntől. A bűntől való szabadulás pedig nem mi magunkban van, hanem Krisztusban. Valahányszor kiesünk ebből a pozícióból – és tudjátok, hogyan eshetünk ki legkönnyebben ebből a Krisztusban való pozícióból? Mikor megpróbálunk másnak lenni. Mert mi a saját erőnkből akarunk megváltozni, és ilyenkor azonnal kiesünk. Megítéljük magunkat, a gonosz pedig jön: Látod, hova jutottál? Reménytelen eset vagy! És akkor még jobban elhatározod magad, hogy más leszel, és a következő lépés még nagyobb bukás lesz, és így tovább, mindig egyre nagyobb a bukás, egészen egy bizonyos napig. Tudjátok, akkor mi történik? A pap, mikor megvizsgálta a leprást a táboron kívül, ránézett, és mikor a lepra már az egész testét elborította, kijelentette: Tiszta! (3Móz 13,13)

Vannak, akik meglepődve fedeznek fel dolgokat az életükben. Valaki elmondta, meglepődött, hogy mire volt képes. Azt válaszoltam: Ennél még sokkal rosszabb dolgokra is képes vagy, mint amit tettél. Bármire képes vagy! Egy más valaki, aki bűnbe esett, azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyesmire.” Te nem hiszed, de bármire képes vagy. Ha bizonyos körülmények között élsz, és nem érted meg, hogy el kell futnod bizonyos bűnök elől, akkor te is odajutsz, mint mások, mert te sem vagy más anyagból formálva.

Tehát, az első fontos szakasz, hogy megszabaduljunk a bűntől. Vannak itt olyanok, akik nem szabadultak meg a bűntől? Nem imádkozni kell azért, hogy az Úr tegyen valamit, mert Ő már megtette. Meg kell látnotok, amit Ő már megtett! És mikor meglátjátok, hogy Ő mit tett – Róma 6,6 – akkor megszabadultok a bűntől. Testvérek, ez rendkívül fontos! Nem tudunk előrébb jutni, ha ezen a vizsgán nem mentünk át. Enélkül nem tudunk továbbmenni. Hiába akarjuk elhagyni a bűnt, ha nem szabadultunk meg tőle, nem fog menni.

Róma 6,17-23: „De hála legyen az Istennek, hogy bár szolgái voltatok a bűnnek, szívből engedelmesekké lettetek a tanításnak az iránt a formája iránt, melyre adattatok; és miután szabadokká tétettetek a bűntől, szolgáivá lettetek az igazságnak. Emberi módon szólok a ti testetek erőtelensége miatt. Mert amint rendelkezésére bocsátottátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a törvénytelenségnek szolgák gyanánt a törvénytelenségre, úgy bocsássátok most rendelkezésére a ti tagjaitokat szolgák gyanánt az igazságnak a megszentelődésre. Mert mikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. Micsoda gyümölcsét vettétek tehát akkor azoknak, amiket most szégyenletek? Mert azoknak a vége halál. Ellenben most, hogy megszabadultatok a bűntől és szolgáivá lettetek az Istennek, megvan a gyümölcsötök megszentelődésre, a vég pedig az örök élet. Mert a bűnnek a zsoldja halál; az Istennek kegyelemajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.”

Láttuk tehát ezekben az igeversekben, hogy megszabadultunk a bűntől. Ez nagyon jó hír, ugye? De a következő szakasz, ami nagyon fontos, miután megszabadultunk a bűntől, hogy a testi tagjaimat ne adjam ismét a bűnre. Miután megszabadultál a bűntől, miután megláttad a bűn rútságát, elkezdesz ártatlanul felfedezni, olvasni könyveket, nézni bizonyos dolgokat, tenni bizonyos dolgokat, és a tagjaidat, amelyeket Istennek kellene adnod, a bűnnek adod. Újra rabságba kerültél. Miután egyszer megszabadultál a bűntől, a tagjaidat ne add a bűnnek! Mit szeretnél megtapasztalni, ha a tagjaidat újra a bűnnek adod? A lábad a bűnre fut, oda mégy, ahova nem kellene, a kezeddel teszel dolgokat, a szemeddel nézel, a füleddel hallgatsz, és szeretnéd, hogy győzelmed legyen, és imádkozol. Nem tudsz imádkozni! A tagjainkat Istennek kell adnunk. A szemünknek nem kell olyan dolgokat néznie, amit nem kell, a fülünknek sem kell hallgatnia olyasmit. A szánknak nem kell ízlelnie azt, amit előbb szerettünk. Egy testvér elmondta, az apja iszákos volt, és mert az apja ivott, neki vigyáznia kell, hogy ő ne vegyen alkoholt a szájába. Az én apám nem volt iszákos, ha akarnék, ihatnék, de nem szeretem. De ha valaki szereti az italt, az már probléma.

Ha például futballrajongó voltál, és megszabadultál ettől, de vettél egy nagy képernyős tévét a nappaliba, nagy lesz a kísértés, hogy megint nézd a meccseket. Gondolod, hogy mindig utálattal fogod nézni a Messi góljait? Biztosan nem, hanem keresni fogod, hogy megnézd a Messi góljait. És megnézed egyszer, megnézed kétszer, aztán már a kolozsvári csapatot is megnézed.

De testvérek, nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma, és nem a magatokéi vagytok? Ezzel a testtel nekünk sáfárkodnunk kell. Nem mi vagyunk az ura. Amikor az életünkben felragyog a világosság, és először meglátjuk ezt – és nem csak az értelmünkkel, mert az értelmünkkel felfoghatjuk; olvassuk az igeverseket, és megértjük: igen, így van. Valóságosan meg kell látnunk, hogy a test nem a miénk, hanem az Úré, és felelősségre leszünk vonva azért, miként sáfárkodtunk vele. De itt is érvényes ugyanez, hogy ezt nem lehet csupán észbeli meggyőződésből megtenni, hanem imádkoznunk kell, amikor elolvastuk ezt az igeverset: „Nem tudjátok? Feledékenyek vagytok? Nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?” Azt hiszed, azt tehetsz, amit akarsz. Azt hiszed, megengedheted magadnak, hogy úgy élj, ahogy akarsz. Élhetünk, ahogy akarunk, de ha megértettük, és a mennyei világosság felragyogott felettünk, akkor onnantól nagyon elővigyázatosak leszünk.

Ha megnézzük Izrael táborát azután, hogy kijöttek Egyiptomból, azt látjuk, hogy a családok mindenféle sátrakban laktak. Ott élték az életüket, viccelődtek, jól érezték magukat, de volt egy sátor, ahová nem lehetett csak úgy belépni. Isten azt mondta Mózesnek: „Helyezd el a sátort a táboron kívül és én oda megyek.” És mikor Mózes ment, hogy találkozzon Istennel, tudjátok mi történt? Az izraeliták mind kijöttek a sátraik elé, és nézték, mi történik ott. Tisztelettel voltak a sátor iránt. Meg kell lennie ennek a tiszteletnek – de ez csak akkor lesz bennünk, ha imádkozunk, és kérjük: „Uram, nyisd meg a szememet, hogy lássam, nem a magamé vagyok, hogy nem tehetem a testemmel azt, amit akarok!” És eljön az idő, mikor már nem fogjuk olyan könnyedén teljesíteni a lelkünk vágyait. Mert amikor azt mondja az Ige: „nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szent Szellem temploma?”, itt nem csak a testre utal, hanem a lélekre és a szellemre is. A lelkem kíván valamit – hát hogy ne adnám meg neki? Meg kell adnom, amit kíván. Egyesek szeretnek nézni dolgokat, mások mindig fülhallgatóval járnak, nehogy valamiképpen meghallják a Szellem suttogását. Zenei alaphangon kell, hogy éljenek. Így nem lehet hallani.

Testvérek, ez a második nagyon fontos dolog, miután megszabadultatok a bűntől. Ne próbáljátok ezt megtenni azonban, ha még nem szabadultatok meg a bűntől. Hallottam ugyanis fiatalokat, akik sóhajtoznak, hogy nagyon nehéz. Mi olyan nehéz? Ha azt mondod, nagyon nehéz, ez azt jelenti, hogy a saját erődből élsz. Láttatok madarakat repülni? Ha megkérdeznénk egy madarat: „Hallottál te Newton törvényéről?” Nem hallott. „És mégis tudsz repülni? Legyőzöd a gravitáció törvényét, és gondtalanul repülsz?” Testvérek, mikor mi megtanuljuk ezeket a titkokat, akkor normálisan fogunk élni. A madaraknak nincs szükségük energiaitalra, hogy eljussanak a meleg országokba, egyszerűen repülnek. Persze szükség van a gyakorlatra. Ez a második nagyon fontos lépés: szánjátok oda a ti tagjaitokat Istennek. Különösen a fiatalok. Mikor próbálkozol, az nem jelent megoldást; a menekülés útja az, ha meglátod, hogy hiába próbálkozol, nem sikerül – és akkor Isten munkálkodik, és sikerülni fog. Tehát, ahogy haladunk előre, a dolgok is bonyolódnak.

A következő nagyon fontos dolog, hogy bennünk élet van. Ha olvassuk a Róma 6-ot, láthatjuk, hogy új életünk van, és mégis, ez az élet nem látszik meg. Mi a titka annak, hogy ez az élet megmutatkozzon? Két dolog nagyon lényeges ezzel kapcsolatban. Egy: a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. A belső ember nem erős. Az énünk erős, annyira, hogy a mi régi látásmódunk uralkodik továbbra is. Például, ha én megmondom egy makacs embernek, hogy makacs, elismerheti, hogy igen, valóban az. De meg tud-e változni? Nem tud, csak akkor, amikor kezd meglátni valamit, éspedig azt, hogy a mi belső emberünknek meg kell erősödnie. Ez pedig egymódon tud megerősödni: ha használjuk.

Mi nagyon sok mindent csak az elménkkel tudunk, és nem váltak részünkké. Például azt mondja a Róma 8,13: „Ha a test cselekedeteit a szellemmel megölitek, éltek.” Vagy: „Imádkozzatok a szellem által.” Hogyan kell szellem szerint imádkozni? Tehát a belső emberünket nem használjuk, gyenge marad, az énünk viszont továbbra is erős. Ahogy Dávidnál is volt, mikor király lett, és a Séruja fiai nagyon erősek voltak. Dávid felkent király volt, mégis azt mondta, „Séruja fiai nagyon erősek”, tehát Séruja fiai azt tették, amit akartak. Éppen így van velünk is. Szeretnénk legyőzni a kísértést, szeretnénk másként cselekedni, de a belső emberünk gyenge. Nem halljuk, mit mond. Mikor szólt utoljára hozzátok az Úr?

Azt mondta valaki, hogy nem ért velem egyet. Furcsa lenne, ha egyetértenél velem, mondtam, de ha imádkozol, meglátod, úgy van-e. Ha nem, akkor jogod van nem egyetérteni velem. Tehát, sok módja van, hogy ez a belső ember megerősödjön. De ha mi továbbra is az értelmünket és a természetes képességeinket használjuk, a belső ember továbbra is gyenge marad. Szeretnénk megváltozni, de nem megy.

A másik út pedig az, hogy a külső emberünkön, a lelkünkön repedések keletkezzenek, hogy a bennünk levő élet előtörhessen. És van egy út, hogy ezek a repedések létrejöjjenek, amit nagyon sokan elhanyagolnak. Az utóbbi időben beszéltem erről. Ez az út pedig a következő: Vegyük fel a keresztet, tagadjuk meg magunkat, és így kövessük az Urat. Azt olvassuk az Úr Jézusról: „és emelvén az ő keresztjét, méne az úgynevezett Koponya helyére”. Tudjátok mit jelent, hogy visszük a keresztet a Golgotára? Azt, hogy semmilyen jogunk nincs! Sokan kérdezik: Meddig? Hogy-hogy meddig? Nincsenek jogaink. Ne védjük meg magunkat? Aki a kivégzés helyére megy, annak nincsenek jogai. Senki sem kérdezi meg, jogos-e az, amit tesznek velünk, vagy sem. Nincsenek jogaink. Vége! Jézus felvette a keresztjét, és ment a Golgotára.

Ez a kereszt, amelyről eldönthetjük, felvesszük-e vagy sem, és ez tőlünk függ. Hogy elfogadjuk mindazt az igazságtalanságot, amit velünk tesznek – ezt jelenti hordozni a keresztet. Tehát nincsenek jogaink. Különösen ha valaki szülő, ha nagyobb gyermekei vannak, akkor az elvárásai, mint jó apa, vagy jó anya… semmi joga nincs. A gyerekeknek megvannak a saját jogaik és kötelességeik. Tehát, ha nem tanuljuk meg hordozni a keresztet naponta, hústesti emberek maradunk. Minden nap számos lehetőségünk adódik a keresztet hordozni. És ha elfogadjuk, hogy ne védjük magunkat, ne igazoljuk magunkat, hanem elfogadjuk, úgy, ahogy az Úr Jézus is alárendelte magát az igaz Bírónak, nem fenyegetőzött, nem szidalmazott, és elfogadott mindent a Gazda kezéből. Ha így járunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy a szellemi befogadóképességünk nő. Ha nem így teszünk, olyan emberek leszünk, akik nem tudnak elfogadni semmilyen helyreigazítást.

Tehát testvérek, a külső embernek össze kell törnie – a külső emberen az ember lelkére gondolok, a lélekre, amelyet az énünk irányít. Az én az, ami a lelkemet vezérli, és hogy az élet felszínre tudjon törni, az énünket kezelésbe kell venni. Láttuk Jákób életét, hogyan bánt vele az Úr, és hogyan vette kezelésbe. Mit gondoltok, miért akarta elnyerni az áldást és az elsőszülöttségi jogot? Mert ez volt a hagyomány a családjukban. De Jákób nem tudta mit jelent ez, mert még nem találkozott Istennel. Mikor először találkozott Istennel, és Isten szólt hozzá bizonyos dolgok felől, Jákób nem értette meg. Végül azonban megkapta, amire vágyott, és elment otthonról. Akkor pedig találkozott vele Isten, mert a nyomában volt, és elkezdett munkálkodni, míg Jákób eljutott arra a pontra, mikor természeti ereje ütést kapott. Akkor, abban a pillanatban kezdett megmutatkozni Izráel, addig csak Jákób volt. A testvérek látják-e bennünk Izráelt? Vagy nem látják? A penieli események után, mikor Jákób ütést kapott és a földre esett, ettől a pillanattól történt valami, mert nagyon hamar Bétel felé fordult.

Testvérek, míg Jákób vagyunk… – mit gondoltok, miért vannak problémák a gyülekezetben? Jákób miatt. Jött közénk egy testvér, és megsértődött, mert valószínűleg a testvérek egyesek imájára inkább mondtak áment, mint másokéra, és ő azok közé tartozott, akikre kevésbé mondtak áment, ő pedig megharagudott ezért. Versengések, irigység, mindenféle dolgok, sértődések. Mindezek a dolgok azt mutatják, hogy mi nagyon nagy mértékben Jákób vagyunk. És míg Jákóbok vagyunk, ha együtt vagyunk is a többi testvérekkel, nem érezzük elemünkben magunkat. Tehát ez nagyon fontos lépés a keresztény életben, mikor kezdenek megjelenni az első repedések, és kezdünk meglátni valamit egy testvér életében, hogy valami kezd megmutatkozni. De ne felejtsük el a szakaszokat, és ne ugorjunk erre a szakaszra, míg nem szabadultunk meg a bűntől.

Ha olvassuk az 1Mózes 4-5. fejezeteiben a nemzetségtáblázatokat, ott megtaláljuk Kain és Ábel nemzetségét, Séthet és a többieket. Ha Kain nemzetségét olvassuk, sehol nem írja, hogy ki mikor született, és hány évet élt. Ha Séth nemzetségét és a következőket olvassuk, ott megtaláljuk, ki hány évet élt, kinek hány éves korában született. Vajon a másik nemzetségnél miért nem említi ezt meg? Mert mikor az Úr kiszabadította Izraelt Egyiptomból, és még nem volt a páska, Isten azt mondta nekik: ez az év első napja. Ez a hónap a tizedik hónap volt. Az év első hónapja. Attól a pillanattól, hogy újjászülettünk, onnan kezdve van számontartva, könyvelve az életünk. De ne gondoljuk, hogy azok az időszakok is el lesznek könyvelve, amikor úgy élünk, ahogy nem kellene. Ábrahám engedelmeskedett, és elment Háránig. Tudjátok, hány éves volt, mikor elindult Káldeából? Nem írja, mert nem engedelmeskedett – csak félig engedelmeskedett. Mert az elején azt mondta neki az Úr: „Jöjj ki a te családodból”. Mikor Háránból elindult Kánaán felé, hány éves volt? Írja ezt? Hetvenöt éves. Nagyon érdekes! Nyolcvanhat éves korában megszületett Izmáel. Ez az 1Mózes 16. rész utolsó verse, és azonnal a 17. rész 1: „mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős vala…” – tehát tizenhárom év csend, hallgatás. Semmit nem ír arról, hogy tizenhárom évig mit csinált. Tizenhárom év nem lett elkönyvelve. Értitek ezt?

Ha olvassuk a Máté 20-ban a szőlőmunkások példázatát, ott azt mondja, hogy a gazda kiment a piacra és megkérdezte: „Miért álltok itt tétlenül? Menj és munkálkodj az én szőlőmben.” Az egyetlen hely, ahol a mi munkánk könyvelve van, az Ő szőlője. Ha nem az Ő szőlőjében vagyunk, jön a gazda és megkérdezi: „Miért állsz egész nap tétlenül?” Van még egy érdekes dolog, az Apostolok cselekedetei 13-ban ír Izráel kijöveteléről Egyiptomból, ami után ötszázhetvenhárom év telt el Salamon negyedik évéig, mikor Salamon elkezdte a templom építését. De ha ugyanerről a dologról olvasunk az 1Királyok 6-ban, ott azt írja, hogy négyszáznyolcvan év telt el. Mi a különbség? És egyesek, akik értenek hozzá, utánaszámoltak, és kijött kilencvenhárom elvesztegetett év a Bírák könyvében, mikor a nép az ellenség kezébe került. Tudjuk, hogy Izráel nem járt engedelmességben, és az Úr hosszú évekre, egyhuzamban akár negyven évre is az ellenség kezébe adta őket. És ez az időszak, mikor Izráel az ellenség kezére került, nincs számontartva. Lehetsz ötven éve megtérve az Úrhoz, és az Úrnál egy hetet vagy számontartva, mert az éveid nincsenek elkönyvelve. Mert ha te magad körül forogsz, és magadnak élsz, akkor az Ő szőlőjében munkálkodsz-e valamit? Teszel-e valamit? Nem elég, hogy eljössz, és csak jelen vagy az alkalmakon.

Megdöbbentett, mikor megértettem, hogyan szolgálhatunk az Úrnak. Lehet, hogy valaki megkérdezi: Hogyan szolgálhatok én az Úrnak? Nagyon egyszerűen. Ha otthon vagy, ott nem a családodnak szolgálsz, te az Úrnak szolgálsz. Én az Úrnak szolgálok, az Úrért teszem, amit teszek. Nem azért teszem, hogy itt kapjak jutalmat érte. Az örökség jutalmát azok kapják, akik az Úrnak dolgoznak. Azon a helyen, ahol vagyok, az Úrnak kell, hogy szolgáljak. Nem tehetek úgy, hogy én elégedetlen vagyok ezzel, elégedetlen vagyok azzal, mindig elégedetlen vagyok. Te az Úrnak szolgálsz! Az Úrral kell kapcsolatban lenned, hogy megtudj valamit. Tehát, nagyon fontos, hogy megértsük ezt, hogy mi az Úrnak szolgálunk. Sok mindent tehetünk, és igyekezhetünk, de ha nem az Úrnak tesszük, nincs elkönyvelve.

Van, aki állandóan ugyanazt a dolgot teszi, és gondolhatja: mindig ugyanazt a munkát végzem, itt vagyok ezek között az emberek között, és mit tehetek én itt? Imádkozz: Uram, én a Te számodra akarok munkálkodni. És meglátod, mi fog történni. Teljesen más leszel, mint a többiek. Teljesen más leszel. De ha te is arra mész, mint a többiek, azt fogod látni, hogy te is olyan vagy, mint ők.

Ha valaki belépett abba a sátorba, ott nagyon figyelmes kellett, hogy legyen, tiszteletteljes, mert ott volt Isten. Nem lehet elmondani, milyen fontos ez, hogy felébredjünk a valóságra és meglássuk, milyen komoly a hitélet. És ez mindenki számára érvényes, senki sem alkalmatlan erre, ha olvassuk az Igét és imádkozunk. Ismertem egy testvért, akit sokan lenéztek, nem értékeltek, és tudjátok, mit mesélt ez a testvér? Azt mondta: „Én tudom, mikor az Úr megmutatta nekem, világosságot gyújtott és én megláttam, mit jelent, hogy az én óemberem Krisztussal megfeszíttetett.” Nincs iskolája, nincs semmije, mégis látott, mert az Úr megnyitotta a szemét, hogy lásson.

Galata 5,16: „Mondom pedig, szellem szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.” Miután eltelt bizonyos idő, és kezdünk megerősödni a belső emberben, történik valami. Szellem által járni nem csak annyit jelent, hogy most tudom merre menjek, és hallok egy hangot: ez az út. Nem csak ennyi, van ennél sokkal több – ez pedig az, hogy el tudunk indulni egy úton (ezt azoknak mondom, akik értik, mit mondok és nem a kezdőknek) és megvan az a tudatunk, hogy az Úr jön velünk.

Egyszer elmentem egy családhoz, hogy beszélgessek velük, mert sok minden összegyűlt a szívükben ellenem és más testvérek ellen is, és egy idő után elmentem hozzájuk. És mikor mentem hozzájuk, elhatároztam a következőket: ha valamiben vétkes vagyok, elismerem. Ha nem emlékszem, azt mondom: nem emlékszem, és nem fogom azt mondani, hogy lehet, hogy megtörtént. Ha pedig vádolnak valamivel, ami nem igaz, azt fogom mondani: nem igaz. De alázatos szellemben akartam menni hozzájuk. Egyáltalán nem örömmel indultam el otthonról, hanem mentem, tudva, hogy az Úr mondta, hogy „ha a te atyádfiának valami panasza van ellened, menj el hozzá”. És elmentem. Mikor odaértem, elsorolták minden elégedetlenségüket, és én éppen úgy jártam el, ahogy elhatároztam. Láttam, hogy az Úr ott van. A testvér nem tudta visszatartani a sírást.

Ha az Úr mondja, hogy tegyünk meg valamit, mennünk kell, és meg kell tennünk. Nem kell gondolkoznunk, hogy nincs egy határozott erős érzés bennünk, hogy mennünk kell. De ha engedelmeskedünk, Ő velünk lesz. Ő előttünk jár. Tudjuk, mikor az Úr meggyógyította a leprásokat, nem azt mondta, „meggyógyultatok”, hanem, hogy „menjetek és mutassátok meg magatokat a papnak”. És miközben mentek, meggyógyultak. Azt jelenti, bízzunk az Úrban, hogy Ő velünk lesz, mikor tennünk kell valamit. A Szent Szellem élet. Testvérek, valahányszor az Úr felé fordulunk, és valahányszor a bennünk levő kenet megmutatja, hogy tévedtünk, ha az Úrhoz fordulunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az élet megmutatkozik.

Testvérek, mikor az élet kezd megmutatkozni, tudjátok mi látszik még? A élet világossága. Olvassuk például az 1János 1,7-ben: „ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással.” Milyen világosságban? Az élet világosságában. De ha nincs életem, milyen világosságom lenne? Ha nem tanultam meg visszatérni az áldás talajára? Ez a Szellem, amely az élet Szelleme, újra életet hoz belénk, és azt tapasztaljuk, hogy van világosságunk, kijelentésünk, ítélőképességünk, ha visszatérünk az Úrhoz.

Érdekes dolgot mondott egy testvér. Ő sokszor hibázott a feleségével szemben, és azt mondta: „Tudod, mit tettem? Odamentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle; úgy kértem bocsánatot, hogy közel mentem és a szemébe néztem.” Miért tetted ezt? – kérdeztem. „Meg akartam alázkodni. Nem akartam csak úgy bocsánatot kérni, ahogy egy testvérről hallottuk, aki egy csokor virágot küldött a feleségének, mikor megsértette, és a felesége ebből megértette, hogy bocsánatot kér.” Ha valamit meg akarunk oldani, tudnunk kell, hogy az egyetlen mód a bűnbocsánatra, hogy megvalljuk a bűnünket. Nem úgy van, hogy az idő megoldja. Az idő nem old meg semmit. Mit gondoltok, miért van, hogy valaki a gyülekezetben hirtelen feláll, és nagyon kemény dolgokat mond valaki ellen? Mert ezek a dolgok már benne voltak. Ha én szeretek valakit, és akarok neki mondani valamit, mert nem tetszik, amit csinál, akkor vajon elmegyek hozzá a lakására, és elmondom, és kiadom magamból minden sérelmemet? Nem így teszek. Azt sem tudom, hogy mondjam el, mert fáj nekem az ő élete. Ha szeretek egy testvért, akkor nem fogok kemény szavakat használni. Nekünk saját magunkkal kell szigorúnak lennünk, de nem szabad keményen bánnunk másokkal.

Nagyon fontos ez a rész: „szellem szerint járjatok”. Megvan a gondolkodásmódunk, a régi, kialakult útjaink, és nehéz ezekből kilépni. És mindent aszerint teszünk, ahogy mi tudjuk. Sok időnek kell eltelnie, hogy a mi dolgainkból kilépjünk, és lassan-lassan másként kezdjünk gondolkozni. Nem könnyű és időt igényel. Ezek a szakaszok, amelyekről beszéltem, nagyon szükségesek.

Voltam valahol, és nagyon meglepett, hogy azok az emberek érett korúnak hitték magukat. Azt mondtam: én eddig egyetlen érett korú embert sem láttam, és beleértem magamat is. Azt gondoljuk, érett korúak vagyunk, mert sok mindent tudunk és ismerünk? Nem ez jelenti az érettséget. Mikor Izráel népe kijött Egyiptomból, hány érett ember volt ott? Kettő. A többiek olyanok voltak, hogy örültek, mikor a dolgok jól mentek, amikor meg nem, akkor elszomorodtak. Mert nem ismerték az Úr útjait. Ez a nagy valóság, hogy a szellem vezessen, hogy lássunk, hogy megértsünk dolgokat, ez az irány, amerre mennünk kell. Ehhez kell ragaszkodnunk minden erőnkkel. És ha így élek, az Úr valóban megáld, és látni fogom, hogy az életemnek kezd más értelme lenni. Ez a dolog is elveszett.

Felsoroltam néhányat ezekből a szakaszokból. Lehet, hogy sokak számára, akiknek nem ismerősek ezek, nehezebb megérteni, de meg vagyok győződve, hogy olvasva egyes könyveket sok mindent meg fogtok érteni. Ajánlom nem csak olvasásra, hanem hogy elmélkedjetek Watchman Nee Normális keresztény élet című könyvén. Nem hiszem, hogy van valaki, aki megérti ezt a könyvet. Mikor először olvastam, nagyon érdekesnek tűnt, és azt mondtam, hogy értem. Tudjátok, mit értettem meg? A vér értékét. De miután újra elolvastam, kezdtem valamit megérteni belőle.

De ma a kereszténység nagyon felületes. A legjobb esetben hallani ugyan a kezdeti üdvösségről, de az is olyan bonyolult, hogy nagyon kevesen mondják el világosan: senki másban nincs üdvösség, csak az Úr Jézus Krisztusban. Szeretném egy evangélizáción hallani, hogy valaki beszél a mi szabadításunk központi témájáról: a megfeszített Jézus Krisztusról. De a következő lépésről, hogy tudjuk, hogy megszabadultunk a bűntől, hogy megértsük ezt a dolgot; hogy megértsük, mit jelent az odaszánás, erről már nem beszélnek. És az emberek össze vannak zavarodva. Nem értenek semmit.

Miután megtértem az Úrhoz, huszonhét éves voltam, és megkértek, hogy prédikáljak egy falusi gyülekezetben, mert ha az embernek volt valamilyen iskolája, felkérték erre. De én nem tudtam prédikálni, csak azt mondtam, amit tanultam. És mégis, azok az emberek a fejüket csóválták: nem értjük, mit mond ez az ember. Mintha valami más nyelven beszélne. Testvérek, ez a valóság: Józsuét és Kálebet más szellem ösztönözte. És tudjátok mi volt ez a más szellem? Ők teljes szívvel követték az Urat. Ábrahám komoly ember volt? Igen. Sok mindent elhagyott? Igen. Nagy távolságra ment el. Igen, elment Háránba. Otthagyott mindent, és elment. És Isten megáldotta őt. De neki is meg kellett tanulnia bizonyos dolgokat, ahogy nekünk is meg kell.

Én imádkozom, hogy mi mindnyájan tudjuk megérteni, hogy nem kell problémát csináljunk abból, ha nem értettünk meg mindent, de egyvalamit meg kell értenünk: Létezik szabadulás a bűntől. És miután megszabadultunk a bűntől, tudnunk kell, mit tegyünk a szemünkkel, a fülünkkel, a kezünkkel, az életünkkel, a testünkkel. Ha ma ezek a dolgok világosak, akkor a továbbiakban is megértjük a következő lépéseket. De ne gondoljuk, hogy azt tehetünk a testünkkel, amit akarunk! Ha eddig azt tetted, amit akartál, és megadtad a lelkednek, amit kért, most nagyon komolyan az Úr elé kell állnod, és azt mondanod: „Uram, a Te világosságod, az élet világossága, lehet, hogy eddig nem mutatkozott meg bennem.” Miért nem mutatkozott meg az élet? Mert a kereszthordozás ilyen értelemben az a rész, ami a mi felelősségünk. És mert nem értettük meg ezt a felelősséget, ezért nem mutatkozik meg az élet. Ha pedig az élet nem mutatkozik meg bennünk, akkor nincs világosságunk sem. Honnan lenne világosságod, ha te magadnak élsz? Gondolod, hogy jön valaki, és egyszeriből világosságot ad neked? „Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága.” Az én világosságom az élet világossága. Az Úr munkálkodjon, hogy megláthassuk ezt. Ámen.

Odaszentelés: kapu és út (Radu Gavriluţ)

PDF: 2022-11-02-Radu_Gavrilut_Odaszenteles_kapu-es-ut

Elhangzott Nagyváradon, 2022. november 2-án

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20221102-RaduGavrilut7.mp3

Tudjátok, mit mondott az Úr először Izrael fiainak azután, hogy megszabadította őket, amikor az egyiptomiak elsőszülöttjei embertől kezdve az állatig meghaltak, ők pedig kijöttek Egyiptomból? Mi volt az Úr első szava Izrael fiaihoz? 2Mózes 13,1-2: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez; mondván: Nekem szentelj minden elsőszülöttet, megnyitóját minden anyaméhnek Izrael fiainál, embernél és állatnál; enyém az” (IMIT ford.) Minden elsőszülött az Övé volt. Az Úr nagyon világosan és egyértelműen munkálkodott az Ószövetségben, ezért törvényben deklarálta, hogy minden elsőszülött az Övé. Mivel az elsőszülötteknek meg kellett volna halniuk, de megmenekültek, az Úr azt mondta: „minden elsőszülött az enyém, tegyétek félre az én számomra mint szentet, úgy az emberek, mint az állatok között.”

Az Újszövetségben pedig ezt mondja az Ige: „avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6,19-20).

Tudjuk, amikor valaki áldozatot vitt az oltárhoz, hogy feláldozza azt az Úrnak, az állatot az oltár szarvához kötözte. Mielőtt odakötözte volna, teljeskörűen rendelkezett vele, miután azonban odakötözte az oltár szarvához, és az Úrnak adta, már semmilyen joga nem volt felette. Az állatot fel kellett áldozni, azután az oltárra tenni; ott pedig annak teljesen el kellett égnie, úgy, hogy hamuvá legyen. Az állat tehát már nem azé volt, aki vitte. Tegyük fel, hogy a mi állatunkról lett volna szó, és elmentünk vele az áldozatbemutatásra. Odavittük az oltárhoz, odakötöttük, és átadtuk a papnak. Onnantól kezdve már semmilyen hatalmunk nem volt az állat felett.

A Róma 12,1-ben az Úr ezt mondja: „Kérlek azért titeket, testvéreim, Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul. Ez a ti okos istentiszteletetek”. Az Újszövetségben Isten már nem a törvény által munkálkodik, hanem kegyelem által, és meg akar győzni minket afelől, hogy a testünk az Úr számára van. Az Úr számára van, nem a mi számunkra. Kijelentésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt meglássuk.¹ Mi ugyan azt gondoljuk, hatalmunk van a testünk felett, például, hogy a testünknek pihennie kell, ezért muszáj pihenést bizosítanunk a számára, mi mást tehetnénk. Ez a test azonban az Úr számára van, az Övé! Áldásban részesül az, aki megérti, hogy az Úr dönti el, mit tegyek, nem pedig én, hogy pihenni akarok. Persze, jó pihenni, és világos, hogy szükség van rá, de a testünk az Úr számára van.

Ezt jelenti tehát az, hogy odaszánjuk magunkat. Mert természetesen mi már nem a törvény szerint élünk. Az Ószövetségben minden elsőszülött szent volt: „tegyétek félre! Ő szent, az Enyém.” Ha pedig az Övé, akkor Neki kell használnia is.

A következő helyzettel szembesülünk azonban: Van egy kapu, amelyen be kell lépnünk. Ez a kapu pedig nem más, mint a tanítványság felé vezető kapu. Amikor tehát meggyőződtünk az Ő szeretetéről, mikor megláttuk az Ő nagyságát, már nem fogunk alkudozni. Láttam nagyon sok fiatalt például, aki nem meri a házasság kérdését az Úr kezébe tenni. Azt hiszik, ők jobban tudják. De testvérek, eljön az idő, amikor, miután meggyőződtünk az Ő nagyságáról, fenségéről, az Ő jóságáról, mikor az Úr valóban kijelentette Magát, velünk is pontosan az történik, ami sokakkal – gondoljunk csak például Dánielre. Olvastunk-e valami negatív dolgot róla? Nem. Mégis, mikor az Úr kijelentette Magát neki, meglátta a saját utálatosságát. Nem láthatom meg, ki vagyok, míg az Úr ki nem jelenti Magát. Míg az Úr ki nem jelenti Magát, és nem látjuk meg Őt, nem merjük minden dolgunkat átadni Neki. „Kérlek azért, testvérek – mondja az Úr –, Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” A testünknek már nem kell megkapnia mindent, amit akar. Gondoljunk csak a szemünkre, a kezünkre, a lábunkra, és itt pusztán a külső dolgokat említettem.

Miután pedig beléptünk ezen a kapun, egy út áll előttünk. Nemcsak a kapuról van szó tehát: rendben, átadtuk a dolgokat az Úr kezébe, és átadjuk magunkat is az Ő kezébe – hanem egy út következik. Mi lesz ezen az úton, hogyan fogunk ezen járni? Ki fog segíteni, hogy naponta átadjuk azokat a dolgokat, amelyek nem az Úrtól vannak? Ki segít ebben? Ezért mondtam még korábban, hogy gondoljuk végig, mik azok, amiket az Úr megmutatott nekünk az utóbbi időben. Megláttuk-e például, hogy ha az Úr nem érint meg, és az Ő Szelleme nem szól hozzánk, akkor nem vagyunk képesek látni? A körülöttünk lévők például mind látják, hogy az öltözékünk nem megfelelő, de mi nem látjuk ezt. Nem tudunk megváltozni. Mindenki látja, de mi nem látjuk. A testvérekkel való kapcsolatunk jó-e? Vagy válogatunk, és azokat kedveljük, akik közelebb állnak hozzánk, és ezért bizalommal vagyunk irántuk? A gondolkodásmódunkról nem is beszélve. Leéltünk egy életet bizonyos módon, és nagyon nehéz változtatnunk bizonyos dolgokon. Rendszeresen összegyűlhetek a testvérekkel, de lehet, hogy közben a gondolkodásmódom nem változott meg: továbbra is zárkózott vagyok, még mindig fenntartásaim vannak, nehezen megközelíthető vagyok, nagyon nehéz közel engednem másokat magamhoz.

A Szent Szellem munkálkodik az életünkben. Átléptük tehát ennek a kapunak a küszöbét – ami azt jelenti, hogy az Ő szeretete győzött meg bennünket, nem pedig az, hogy valaki azt mondta: „nézd, át kell adnod magad az Úrnak”, és akkor mi átadtuk magunkat, és azt mondtuk: Uram, átadom magam Neked. Sok ilyet láttam, és észrevettem, hogy ez a legnehezebb – de tudjuk, hogy az Úr elhívta a tanítványokat, akikre különböző helyeken bukkant, és felszólította őket: kövessetek engem! Azok pedig mindent otthagytak, és követték Őt. De az elején nem volt olyan egyszerű, hogy végleg otthagyják a dolgaikat. Nekünk nem kell otthagynunk a munkahelyünket, a dolgainkat, de ne kötődjünk hozzájuk! Nekünk az Úrhoz kell kötődnünk. Ha nem láttuk meg, mennyire szükséges átadnunk magunkat az Úrnak már az elején, akkor hogyan tud megtenni bármit is az életünkben? Mert Ő a mi beleegyezésünket akarja. Nem ront ránk a házunkban és csinál mindenfélét, ahogy egyesek gondolják, hogy ránk ijesszen. Ő irgalmas, de azt várja, hogy meglássuk Őt.

Ezért kellene imádkoznunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy meglássuk, kicsoda Ő. Hogy kicsoda Ő valójában. Csak annyit láttunk vajon meg, Ő azért jött, hogy megmentse az életünket a pokoltól, és itt vége a küldetésének? Megmenekültem a pokoltól, rendben vagyok, jól vagyok – de mi történik, ha meglátjuk, hogy Ő Úr, az életem Ura? Persze, nem látjuk ezt még az elején, és az átadásunk is fenntartásokkal történik, de ha elindultunk egy úton, és az Úr kezébe tettük magunkat, akkor jönni fog a Szent Szellem, és elkezd munkálkodni az életünkben. Miként láthatnánk a dolgokat? Hogyan lehetne ítélőképességünk, hogy ne befolyásoljanak mások minket?

Mikor megtértem, és átadtam az életemet az Úrnak, nagyon sok lehetőség és nagyon sok csábítás állt előttem, hogy egyik vagy másik irányba menjek; de csak utólag láttam meg, hogy ez nem az Úrtól van, valami nem működik ezekkel az emberekkel, valami nincs rendben. Nem lendültem bele hirtelen valamibe, hogy aztán vissza kelljen térnem onnan. Ti megláttátok, melyik az út? Megláttátok, amit Pál mondott? Filippi 3,17-18: „Legyetek követőim, testvéreim, és figyeljetek azokra, akik úgy járnak, ahogy mi példát adtunk nektek. Mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

A testvérek javasolják időnként, hogy hallgassak meg valakit. Meghallgatom, igen, érdekes gondolatai vannak, de az jut eszembe: Vajon ismeri ez az ember, hogy mit jelent a kereszt? Erről nem beszél. Érdekes gondolatai vannak, de nincs ott a kereszt. „Krisztus keresztjének ellenségei…” Azt mondja Pál: „mert sokan járnak másképpen, akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei.”

Testvérek, a juhok nagyon oktalan állatok, és ezek vagyunk mi. Nagyon könnyen félrevezethetők vagyunk. Az egyetlen menedék számunkra, hogy az életünket a nagy Pásztor fennhatósága alá helyezzük. Nincs számunkra más menedék. Eltévelyedünk, ha nem ezt tesszük. Azt akarom mondani, testvérek, hogy az elején van egy kapu, amelyen be kell lépnünk, és miután bementünk ezen a kapun, következik egy keskeny út. És miután beléptünk ezen a kapun, a Szent Szellem az, aki foglalkozik az életünkkel, és Ő az, aki megmutatja azokat a dolgokat az életünkből, amiket félre kell tegyünk. Mutatott neked olyan dolgokat, amiket félre kell tenned? Nem mutatott? Ez az út!

Most az utazásunk során is azt láttam, hogy nagyon kevesen vannak, akik megértették, hogy az életünket át kell, hogy adjuk az Úrnak. És lehet, hogy erre is gondoltam, hogy vajon miért nem látnak? Miért nem látják Krisztust úgy, amilyen Ő? Milyen fenséges Ő! Mondhatjuk szóval, hogy fenséges, de mikor valóban meglátjuk Őt, akkor az életünk megváltozik.

Persze mielőtt megtértem volna az Úrhoz, én is úgy voltam vele, hogy én rendelkezem a testemmel, és meg kell adnom neki, ami neki jár, amit kér. De miután megtértem az Úrhoz, meg kell értenem, hogy le kell vennem a kezemet a testemről. Ez nem olyan egyszerű, mert nem vagyunk képesek látni, ha az Úr nem nyitja meg a szemünket. Azt hisszük, hogy látunk, de nem látunk. „Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és szellemetekben, amelyek az Istenéi.” Ez a test nem a mienk, hogy azt tegyünk vele, amit akarunk. Nem az enyém, hanem az Úré! A test az Úrnak rendeltetett. Imádkozom, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy megláthassuk ennek valóságát, hogy nem a magunkéi vagyunk.

Pál tanácsot ad Timóteusnak, és nézzétek mit mond, 1Timóteus 4,12-16: „senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a szellemben, a hitben, a tisztaságban. Amíg odamegyek, legyen gondod a felolvasásra, az intésre és a tanításra. Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, amely adatott néked prófétálás által, a presbitérium kezeinek reád tevésével. Ezekről gondoskodjál, ezeken légy, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenek előtt. Gondot viselj magadról és a tudományról, maradj meg azokban, mert ezt cselekedvén, mind magadat megtartod, mind a te hallgatóidat.” Más fordításban: „Forgasd a szívedben ezt a dolgot” (15a).

Máriáról azt mondja az Ige, hogy mikor hallotta azokat a szavakat, a szívében forgatta őket, a szívébe gyűjtötte mindazt, amit hallott. Tudjátok mit jelent ez? Miután hallottuk, ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk! Ahhoz, hogy át tudjuk adni Neki az életünket, meg kell látnunk az Urat. Másként nem tudjuk megtenni. Mert ha látjuk az Urat, akkor semmi nem túl nehéz a számunka. Nézzétek, mit mond Pál, a Filippi 3,7-8-ban: „de amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” Tehát Krisztusért, azért, mert megláttuk Őt. Másként nem tesszük meg.

Az első nagy dolog, ami történik egy ember életében, miután megtért az Úrhoz, a házasság. De könnyű ez? Nagyon nehéz, mert ettől nagyon sok minden függ. Mersz az alapján tájékozódni, hogy neked nyitott szemed van, és nem olyan valakihez fogsz vonzódni, aki miatt azután bánkódni fogsz? De hogyan választhatsz helyesen? Csak egyetlen módon: félj saját magadtól és a választásaidtól! De ha valaki nem látta meg az Urat, akkor bízik magában: én tudok választani, tudom, mit szeretek, tudom, milyen típus illik hozzám. Testvérek, az Úr legyen irgalmas hozzánk! És imádkozzunk, hogy az Úr nyissa meg a szemünket, hogy láthassuk Őt úgy, amilyen. Ha látjuk Őt, akkor az életünk dolgai jó fordulatot vesznek. Ámen.

1A témával kapcsolatban lásd Philip Mauro: Megeleveníti halandó testünket c. füzetkéjét Kiadónk (Arany Mécstartó) gondozásában. Ingyenesen megrendelhető a hitunkcelja@gmail.com címen.