A pergamoni gyülekezethez írt levél (Kit Mays)

A teljes igeszolgálat PDF-ben: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Részlet:

‘Ez a könyv az Úr rabszolgái előtt nyitott könyv. János azt mondja a legelső fejezet legelején, hogy ez az a kijelentés, amelyet Isten az Ő Fiának, az Úr Jézusnak adott, aki pedig az Ő rabszolgájának, Jánosnak adta, hogy továbbadhassa rabszolgatársainak. Remélem, akik ma itt vagyunk, mi is közéjük tartozunk. A rabszolga más, mint az, akinek pusztán üdvössége van – az csak egy része ennek a dolognak. Az Úr azt mondja, térjetek meg, hogy üdvösségetek legyen. Arra hív, hogy jöjjünk Hozzá, hogy megmeneküljünk. Arra is hív minket, hogy a tanítványai legyünk. Így szól: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem naponként.” Arra azonban, hogy a rabszolgái legyünk, nem hív minket, hanem elfogad bennünket rabszolgáiként.

Az a szó, amit az Ige itt használ, szeretetből való rabszolgát jelent. Az Ószövetségben, ha valaki teljesen elszegényedett, eladta magát szolgálatra akár több évre is. Azért szolgált, mert adóssággal tartozott. Amikor azonban szolgálata véget ért, két választása volt. Az egyik, hogy elmehetett, és a jövője biztosítva volt, mert az, akinek szolgált, köteles volt ezt megadni neki. Az Ige azt mondja az Ószövetségben, hogy ha feleségével jött, azzal is menjen el. Ha gyermekekkel jött, azok a gyermekek is menjenek el vele. Azonban, ha asszony nélkül jött, és a gazda adott neki feleséget, és ebből a házasságból gyermekek születtek, akkor az ember elmehetett szabadon, a gyermekeit és a feleségét pedig valószínűleg megvásárolhatta. De ha azt mondta: „Nem megyek el, szeretem az uramat, szeretem a feleségemet és gyermekeimet, itt jó életünk van, itt maradok”, annak is megvolt a módja. Nagyon különösen hangzik, de ekkor az történt, hogy az ura átszúrta a fülét egy árral a háza ajtófélfájánál, és tanúkat hívott, hogy lássák. Egészen különösen hangzik. Majd egy aranykarikát adott neki az ura, hogy tegye a fülébe, és onnantól fogva többé már nem volt szabad. Ha később szabadulni szeretett volna – hát, már így döntött.

Egy ember gyakran akár hat évig is rabszolgaságban lehetett. Hat év alatt ki lehet ismerni valakit; köztetek is van olyan, aki hat éve tért meg, ismeritek az Uratokat. Aki hat évig rabszolga volt, utána szerződéses szolgaként sem maradhatott tovább. Két választási lehetőség, mész vagy maradsz. Nekünk jó Gazdánk van! Tudjuk-e azt mondani ma: „Nem megyek el innen! Jóban-rosszban itt maradok, Uram! Nem hagylak el Téged!”

A fülkiszúrás a ház ajtófélfájánál nem volt valami jelentéktelen dolog! Azt fejezte ki, hogy a rabszolga meg fogja hallani, amit az ura a házáról mond – hogy miként viseljen gondot a házra, mit tegyen érte. És hogy ő az uráé lesz, és a házában fog lakni mindörökké. Ez nagyon komoly dolog volt; és mindenki tudta róla, hogy rabszolga, hiszen aranykarika volt a fülében.

Ti keresztények vagytok? Remélem! Örülök, ha azok vagytok! Csodálatos! Arra lettetek elhívva, hogy tanítványok legyetek! Csodálatos dolog tanítványnak lenni, olyannak lenni, aki Mesterétől tanul; aki odajöhet és leülhet a lábaihoz, hogy hallgassa Őt. De az Ige soha nem mondja, hogy az Úr arra hív, hogy rabszolgái legyünk, hanem ha szeretjük az Urat, ha az a szívünk vágya, hogy az Övé legyünk teljesen… Tudjátok, van nálunk, Amerikában egy kifejezés, amit akkor használunk, ha valaki úgy vesz házat, hogy megveszi vele együtt minden tartozékát az utolsó szögig. Úgy mondjuk, hogy „the lock, stock and the barrel” tehát, hogy megveszi a ház kulcsait, a házhoz tartozó állatokat és a bentlévő készleteket, sőt még az esővizes hordót is. A legtöbben nem az esővizes hordót nézik, amikor házat vásárolnak, ez olyasmi, ami csak úgy ott van. De az Úr mindenünkre igényt tart: a kulcsra, a készletekre és még az esővizes hordóra is. Ha valaki ilyen, az nem véletlenül, csak úgy történik, mert nem minden tanítvány dönt úgy, hogy rabszolga lesz, és sok rabszolga nem is igazán gondolt még erre, hogy ő rabszolga. Nem az a lényeg itt, hogy át van-e fúrva a fülünk, hanem hogy szeretjük-e a Mesterünket és bízunk-e Benne. De nem úgy, hogy azt mondjuk: „Szolgállak Uram, míg csak gondomat viseled” – ahogy Jákób mondta, amikor Bételnél találkozott az Úrral. Valójában annak a helynek a neve Lúz volt, és Jákób nevezte át Bét-El-re, ami azt jelenti: Isten háza. Jákób megállapodást kötött Istennel: „Ha velem leszel, ha adsz nekem ételt, amit egyek, ruhát, amibe öltözhetek, gondomat viseled, bárhová is megyek, akkor Te leszel az én Istenem, és én tíz százalékot adok Neked mindenből, amit adtál nekem.” Igaz, ezt is tette, és évekkel később Isten emlékeztette Jákóbot a megállapodásra.

De most nem azért vagyok itt, hogy Jákóbról beszéljek, hanem, hogy feltegyem a kérdést: Te az Úr rabszolgája vagy? Ha igen, akkor a Jelenések könyve nyitva van előtted, ha nem, akkor valamit kaphatsz ugyan belőle, de nem neked íratott. Ez az Úr Jézusnak adatott, aki eljött és rabszolgai formát vett föl; aki átadta ezt rabszolgájának, Jánosnak, hogy az továbbadja a többi rabszolgának.

Ez a könyv nyitott könyv. De azt hiszem, én még senkitől sem hallottam, hogy a Jelenések könyve lenne a kedvence. Hallottam, hogy valakinek János evangéliuma a kedvence, vagy a Zsoltárok, sőt még olyat is hallottam, hogy valaki a 4Mózest szereti a legjobban, de a Jelenések kemény dió. Nagyon sok szimbólumot használ, az időrend is bonyolult néha. Éreztétek úgy már valaha, hogy a Jelenések túlságosan is zavaros? Watchman Nee testvérünk, aki kínai keresztény volt, és nagy bölcsességet kapott, egyszer azt mondta: „A legtöbb keresztény csukott könyvnek találja a Jelenéseket. Amikor megkérdezed tőlük, olvasták-e, azt mondják, nem. De hogyan mondhatja bárki, hogy nem ért egy könyvet, ha nem is olvasta?” A szívemig hatolt, amikor ezt olvastam, mert igaz, hogy nem könnyű tanulmányozni ezt a könyvet, de megéri. Olyan ígéretek vannak ebben a könyvben, amelyek semelyik másikban nincsenek. Az elején ezt mondja: Boldog, aki felolvassa ezt a könyvet, boldogok, akik hallgatják ennek a könyvnek az igéit, és boldogok, akik megteszik, ami ebben a könyvben meg van írva. A végén pedig megismétli: „boldog, aki megtartja e könyv igéit”. De vannak benne átkok is. „Ha valaki hozzátesz ehhez a könyvhöz, vagy elvesz belőle” – aki hozzátesz, az a benne megírt átkokat vonja magára, aki elvesz belőle, az elveszíti az áldásokat.

Azért mondom mindezeket, mert a Jelenések nyitott könyv. Dániel zárt könyv, mert az utolsó fejezetében, a 12,4-ben Isten azt mondja: „Zárd be (pecsételd be) ezt a könyvet! Tartsd titokban az igéit, mert még nincs itt az idő.” De a Jelenésekben, a 22,10-ben azt mondja: „Ne zárd el e könyv igéit, mert itt az idő! Az Úr nagyon hamar eljön, és itt van az idő.” Tehát megérthetjük ezt a könyvet.”

Tovább a teljes igeszolgálatra: Kolozsvar_22082021_KitMays-HU

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

„Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

„Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

„és állhatatos vagy”

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

„és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

„és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

„De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

„térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

„eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

„De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

„Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

A szellem gyakorlása – A társadalmi élet (Stephen Kaung)

PDF-ben a teljes igeszolgálat: A_szellem_gyakorlása-A_társadalmi_élet

Az elmúlt alkalmakkor a szellem gyakorlásáról és a mindennapi életünkről beszéltünk. Tudjuk az Igéből, hogy a szellem gyakorlása mindenre hasznos (1Tim 4,8), mert mind a mostani, mind a következő korszakban való élet ígérete benne van. Most a hangsúlyt a mostani korszak, azaz a jelenvaló élet ígéretére helyezzük, hogy miként nyerhetünk örök életet a szellem gyakorlása révén. A korábbiakban már foglalkoztunk a szellem gyakorlása és a személyes élet, a családi élet, valamint a gyülekezeti élet összefüggéseivel. Ma pedig a szellem gyakorlása és a társadalmi élet vonatkozásait szeretnénk megvizsgálni.

Abban a pillanatban, amikor erre a világra születünk, részévé válunk ennek a világnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva, hiszen ott van a családunk, a szüleink, a testvéreink, és velük gyakoroljuk a társas életet. Majd iskolába megyünk, ahol osztálytársaink, barátaink lesznek, majd miután elvégeztük az iskolát és belépünk a társadalomba, kollégák, szomszédok és megint csak a barátaink vesznek körül. Mindez azt jelenti, hogy társas lények vagyunk. A környezetünkben mindig vannak emberek, és emberek között élünk, így tapasztaljuk meg a társadalmi életet.

Amikor pedig hiszünk az Úr Jézusban, valami egészen rendkívüli dolog történik: beleszületünk Isten családjába – és ennek következtében a személyes, társas és családi életünkhöz még valami adódik, ami nem más, mint a gyülekezeti élet. Krisztus testének tagjává válunk. És a szellemi életnek, Isten életének, Krisztus bennünk lévő életének olyan bensőségességét, olyan egységét, olyan közelségét tapasztaljuk meg egymással, hogy a gyülekezeti élet kezdi a társadalmi életünk helyét elfoglalni.

Hadd magyarázzam el! Hogyan éltünk ebben a világban azt megelőzően, hogy Krisztus az életünkbe költözött? Még akkor is, ha azt találjuk, hogy minden ember különböző, egyvalami mégis közös mindannyiunkban: az az élet, melyet szüleinktől kaptunk, Ádámtól származik. Ez bukott élet, bűnös élet, a hústest élete, és ezért énközpontú. Ilyen annak az életnek a természete, melyet szüleinktől kaptunk, és mi ezáltal az élet által élünk a földön. Legyen szó akár a személyes, akár a családi vagy a társadalmi életünkről, mindet ezáltal a természetes élet által éljük. Isten Igéje szerint azonban az a fajta társadalmi élet, melyet hitetlenekként éltünk, nem olyan, amilyet Isten szeretné, hogy éljünk.

Az Efezus 2,1-3-ban ugyanis ezt olvassuk: „Titeket is együtt megelevenített, mikor meg voltatok halva vétkeitekben és bűneitekben, melyekben egykor jártatok e világ(korszak) folyása szerint”. Hogyan jártunk tehát a világban? E világkorszak folyása, azaz e világ szokása szerint. Sőt, ennél rosszabb, mert Pál apostol úgy folytatja, hogy „a levegőben levő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint” jártunk. Külsőleg a világ szokása szerint jártunk, de valójában a levegőben lévő hatalomnak, az engedetlenség fiaiban most működő szellemnek fejedelme szerint jártunk, aki nem más, mint az ellenség, a Sátán, aki a világot irányítja. Tehát lehet, hogy külső látszat alapján e világ szokása szerint jártunk, de valójában a Sátán parancsa szerint jártunk.

Ezért mondja, hogy „akik között mi is mindnyájan forgolódtunk egykor a mi testünknek kívánságaiban, mikor testünknek és gondolatainknak akaratát cselekedtük, és természetnél fogva haragnak gyermekei voltunk, mint a többiek”. Ezek voltunk tehát mi, ez az, ahogyan magunkat viseltük ebben a világban a társadalmi életünkben.

Az Efezus 4-ben pedig ezt olvassuk: „járnak az ő elméjük hiábavalóságában”. Korábban bármit kigondoltunk, aszerint cselekedtünk. El lévén sötétedve gondolkodásunkban (18. v.) sötétségben jártunk. „Elidegenedve az Isten életétől a tudatlanság miatt, mely szívük megkeményedése miatt van bennük” – tehát nem volt bennünk Isten élete. És így folytatja, 19. vers: „mint akik elfásulva a kicsapongásnak adták magukat, minden tisztátalanság űzésére, kapzsiságból.” Így éltünk tehát korábban a világban.

De amint hittünk az Úr Jézusban, valami gyökeres változás történt bennünk. Ezért azt mondja, 20. vers: „De ti nem így tanultátok a Krisztust.” Amikor Krisztus Jézus lakozást vesz bennünk, gyökeres változás történik bennünk, mert ez a bennünk lévő élet más: többé nem Ádám élete, hanem Krisztusé; többé nem földi, hanem mennyei; többé nem hústesti, hanem szellemi. Most, hogy már Krisztus élete van bennünk, hogyan fogunk élni ebben a világban? Élhetünk tovább ugyanúgy, mint azelőtt – azaz továbbra is a saját életünk, önmagunk által, úgy ahogy mi gondolkodunk; úgy, ahogy mi akarjuk; énközpontúan? Nem! Ha befogadtuk Krisztus életét, az ebben a világban való járásunknak is gyökeresen meg kell változnia.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Izrael fiai rabszolgák voltak Egyiptomban, az Úr a páskabárány által szabadította meg őket, de ugyanakkor azt parancsolta nekik Isten, hogy kenjék a bárány vérét az ajtófélfára, majd gyűljenek össze bent a házban, és fogyasszák el a bárány húsát. Miközben azonban ezt teszik, legyen rajuk a sarujuk, övezzék fel magukat, és tartsák kezük ügyében a holmijukat, készen arra, hogy elhagyják Egyiptomot. Ugyanazon az éjszakán tehát Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, sőt, az Úr átvezette őket a Vörös-tengeren, hogy ne is lehessen visszatérés. Korábban a fáraó tulajdona voltak, őt szolgálták, de immár kijöttek Egyiptomból, és be lettek merítve tulajdonképpen Mózesbe (lásd: 1Mózes 12-14. fejezet).

És testvérek, pontosan ugyanez történt velünk is, hívőkkel. Amikor hittünk az Úr Jézusban, nem csak az történt, hogy megbocsáttattak a bűneink, és megmenekültünk az örök haláltól. Nem! Hanem az is, hogy nem maradunk többé Egyiptomban; ki kell mennünk Egyiptomból azonnal! Nem másnap, nem egy hónappal, nem egy évvel később, hanem azonnal és örökre. Ha megmenekültünk az örök haláltól, többé nem maradhatunk – szellemi értelemben – a világban.

A Kolossé 1-ben azt olvassuk, „[Isten] kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett az ő szerelmes Fiának országába”. Tehát amikor megmenekültünk a bűntől és a haláltól, ugyanakkor ki is lettünk szabadítva a világból. Isten kivett minket a sötétségnek ebből a világából, és áthelyezett az Ő szeretett Fiának királyságába. Ide tartozunk tehát most.

És ez az oka annak, hogy amikor hiszünk az Úr Jézusban, be kell merítkeznünk. Különben valaki így gondolkozhatna: „Üdvösségem van, Krisztus élete van bennem, és örök életem van. Miért kellene bemerítkeznem? Nem a víz mossa le a bűneimet.” Ez azonban helytelen hozzáállás, hiszen parancsunk van arra, hogy bemerítkezzünk (Csel 2,37-38; Mt 28,19), ez ugyanis a mi tanúbizonyságunk válaszképpen arra, amit Isten elvégzett: Átvitt minket ebből a világi királyságból Krisztus királyságába (Kol 1,13). A bemerítkezésben tehát hittel reagálunk annak nyilvános megvallásával, hogy Krisztusba merítkeztünk be (Róma 6,3). Lemerülünk a víz alá, hogy kinyilvánítsuk, amiképpen eltemettetünk a bemerítkezés vizébe, úgy lett az óemberünk halálba adva és eltemetve (Róma 6,4a, 6a); és amikor feljövünk a bemerítkezés vizéből, azt nyilvánítjuk ki, hogy feltámadtunk az élet megújulásában Krisztus Jézusban (Róma 6,4b). A bemerítkezés tehát ezt jelenti – teljesen új és más közegbe kerültünk; saját magunkból és a világból át lettünk helyezve Isten szeretett Fiának életébe és királyságába. Amikor tehát megmenekülünk, gyökeresen megváltozik a helyzetünk, ami a a világhoz fűződő kapcsolatunkat illeti.

Emlékeztek, hogy a mi Urunk, Jézus imádságában a János ev. 17. fejezetében, melyet Jézus főpapi imájának nevezünk, az Úr Jézus az Övéiért imádkozik; és ebben az imában a világ négy különböző aspektusáról tesz említést.

1) Az első a 6. versben található: „Megjelentettem a te nevedet az embereknek [Jézus tanítványainak], akiket nekem adtál a világból”. Más szóval, ezt a verset magunkra alkalmazva, azt látjuk, hogy Isten kiszabadított minket a világból, és Krisztusnak adott bennünket. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világból”? Azt jelenti vajon, hogy többé nem vagyunk itt a földön? Nem, a „világ”-nak fordított görög szó itt a kozmosz. Ez a Sátán által megszervezett világrendet jelenti, aki ennek a világnak az összes különböző oldalát vagy aspektusát egyetlen hatalmas rendszerré szervezte. És ezzel a rendszerrel – mely nem más, mint a világ, ahogyan ma ismerjük – Isten ellensége ellene akar szegülni Istennek és az Ő céljának. De hála legyen Istennek, hogy kiszabadított minket a sötétségnek ebből a kozmoszából. Ezért nem vagyunk többé részei ennek a világrendnek.

2) A 11. versben az Úr Jézus így imádkozik: „És nem vagyok többé a világban [mert hamarosan el fogja hagyni], és ezek [a tanítványok] a világban vannak”. Azaz, mi, akik hiszünk az Úr Jézusban, habár ki lettünk szabadítva a világrendből, még mindig itt vagyunk a világban. Mit jelent a világnak fordított szó? Egyszerűen a Földet és mindazok összességét jelenti, amit Isten csak teremtett. A 24. Zsoltár 1. versében látjuk ezt a gondolatot: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége, a világ és a benne lakók (IMIT ford.). A héber versforma gyakran használ ismétlést a hangsúly kifejezésére. Ezért a „föld és annak teljessége” valamint „a világ és a benne lakók” pontosan ugyanazt jelentik. Azt tudjuk meg tehát Jézus imádságából, hogy a világnak van egy másik aspektusa – a Föld és mindazok, akik a Földön élnek. Ebből a szempontból tehát mi még mindig a világban vagyunk, még nem ragadtattunk el innen.

3) A világ harmadik aspektusát a 14. versben látjuk: „Én nekik adtam a te igédet, és a világ meggyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint én nem vagyok a világból való.” Bár ki lettünk szabadítva a kozmoszból – a világrendből –, kétségkívül továbbra is a világban élünk, de mégsem vagyunk a világból valók. Ugyan továbbra is a Földön élünk, és annak ellenére, hogy a Sátán továbbra is az ő világrendjének istene, illetve fejedelme, és bizonyos értelemben továbbra is a világ dolgai vesznek körül bennünket, mi mégsem a világból valók vagyunk. Más szóval, nem tartozunk ehhez a világhoz. Ezt a világot ennek a világnak a dolgai képviselik, ahogyan azt az 1János 2,15-17-ben látjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat [a dolgokat], melyek a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, nincsen abban az Atyának szeretete; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyon kérkedése, nem az Atyától való, hanem a világból van.” Mi, akik Krisztus életével rendelkezünk, nem a világból valók vagyunk. Továbbra is a világban vagyunk, de nem tartozunk hozzá, mert a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel (Jakab 4,4).

4) A negyedik aspektus a 18. versben található: „Mint engem elküldöttél a világba, én is elküldöm őket [a tanítványait] a világba”. Igen, ki lettünk szabadítva a Sátán világrendjéből; igen, még mindig a világon élünk; igen, nem vagyunk a világból valók; és igen, most azt is megtudjuk, hogy el lettünk küldve a világba, épp ahogyan Isten is elküldte Krisztust a világba. Azaz, amikor mi ma kimegyünk a világba, amögött határozott cél húzódik. Nem azért megyünk, mert a világ barátja szeretnénk lenni, hanem azért, mert bizonyságot akarunk tenni a világnak a mi Urunkról, Jézusról.

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen_Kaung-A_szellem_gyakorlasa-A_tarsadalmi_elet

Jákób élete, 4. rész – Peniél (Jairo dos Santos)

Az eredeti bejegyzésbe kattintva meghallgathatjuk Jairo testvér nagyváradi szolgálatának befejező részét, magyar tolmácsolással.

"Bátorítsuk egymást, mivel közeledik az a nap"

Jairo Dos Santos (Brazília)

Hogyan volt Peniél fordulópont Jákób életében? Hogyan lett Jákóbból Izrael?

1Mózes 32:21-30;  2Kor. 12:1-10.

forrás: http://www.ekklesiaoradea.ro

View original post

A túlzott szülői gondoskodás elfordítja a gyermeket a hittől?

PDF: Túlzott szülői gondoskodás

írta: Rhonda Stoppe, eredeti: Is Over-parenting Turning Your Kids Away From Faith?

„Tanítsd ezeket fiaidnak” (5Móz 6,4-9)

„Miért nem hagyjátok, hogy egyszer végre én is hibázzak?!” – kiabált vissza David a válla fölött, miközben kiviharzott a házból. Jill és Stan megrökönyödve nézett utána. Mitől fakadhatott ki ennyire az amúgy teljesen nyugodt természetű fiuk? Hiszen eddig mindig jól viselkedett! Jill kérdőn nézett Stanre, de Stan éppannyira nem értett semmit, mint Jill. Hiszen amikor pár nappal korábban Jill megint beleavatkozott David barátaival tervezett programjába, még nem tűnt ennyire idegesnek. Jill elmagyarázta Davidnek, hogy szeretné, ha a barátaival inkább itthon töltené a hétvégét, és itt használnák a medencét és moziznának a nappaliban, ahelyett, hogy arra a nyárvégi hátizsákos túrára mennének, amit kitaláltak.

David és a barátai, akik a gimnázium utolsó évének megkezdése előtt álltak, rendes gyerekek voltak – tényleg. Persze, lehet, hogy előfordult egy kis gyorshajtás, vagy ellógtak egy-egy óráról a suliban, de alapvetően nem keresték a bajt. A fiúk közül négyen együtt nőttek föl a gyülekezetben, és a többi srác az évek során csatlakozott hozzájuk. Jill és Stan nem volt ugyan teljesen nyugodt néhány újonnan jött gyerek értékrendje miatt, de bíztak abban, hogy a Davidből és megfontolt, józan barátaiból álló kemény mag jó hatása érvényesül, amikor együtt vannak.

Miért tartott tőle mégis Jill és Stan ennyire, hogy Davidet kiengedjék a látókörükből? Nem mintha nem bíztak volna meg Davidben – csak meg akarták őrizni attól, hogy baja essen, vagy hogy olyasminek legyen kitéve, ami a rosszra csábíthatja. Mi van, ha valami veszélyes állattal találkoznak a túrán? Mi van, ha egyikük alkoholt visz magával, vagy elmeséli, milyen illetlen képeket látott az interneten? Hogyan tudják megvédeni Davidet, ha nem felügyelhetik, mit csinál?

Lehet, hogy sokak számára ismerős ez a történet. A férjemmel két évtizede foglalkozunk fiatalokkal, és találkoztam olyan gyerekekkel, akiknek a szüleit egyáltalán nem érdekelte, mit csinálnak a szabadidejükben. És sok olyan tizenévest is láttunk, akiknek a szülei nagyon is bevonódtak gyermekeik életébe.

Hogy mit értettünk meg ebből? Azt, hogy van egy egyensúly. A borotvaélen egyensúlyozó szülőnek meg kell találnia a helyes arányt aközött, hogy „mindig elérhető vagyok a számodra, nem hagylak magadra” és aközött, hogy „hagyom, hogy magad jöjj rá, hogyan mennek a dolgok”. Munkánk során azt tapasztaltuk, hogy egyik szélsőség sem jó. A legidősebb fiunk, aki tizenöt éves korától lett a családunk tagja, egészen addig gyakorlatilag szülői felügyelet nélkül élt. Ő biztonságérzetet merít abból, ha sötétedésre itthon kell lennie. Az ezirányú szülői gondoskodásunk azt mutatja neki, hogy értékesnek tartjuk és törődünk vele. Vér szerinti fiunk azonban feszegetni kezdte a korlátokat, amikor tizenötéves lett, mert úgy érezte, visszatartjuk őt a férfivá válástól.

Milyen nehéz eldönteni, mit tegyen a szülő, mert annyira össze lehet zavarodni. Nézzünk meg még egy példát! Amikor a vejünk egy keresztény főiskolán volt a fiúkollégium igazgatóhelyettese, sok olyan fiatalemberrel találkozott, akiknek az első évükben meggyűlt a bajuk az önfegyelemmel, mert annyira a szüleikre támaszkodtak. Sokszor, akiket otthon nem engedtek számítógépes játékot játszani, ellógtak az előadásokról, hogy a szobatársaik gépén játsszanak.

Honnan kellene a szülőknek tudniuk, hogy mikor, hol és hogyan terelgessék gyermekeiket anélkül, hogy minden egyes lépésük fölött őrködnének? Míg az elhanyagolás a farkasok elé vetheti a gyereket, lehet, hogy a túlféltés elfordíthatja a gyereket a hittől?

Nézzük meg jobban ezt a kérdést! Először is kérnünk kell Istent, hogy segítsen megmutatni, miért is akarunk „jó” gyerekeket nevelni. Ha az a vágyunk, hogy mások azt gondolják, jó szülők vagyunk, akkor itt az ideje újraértékelni a motivációnkat. Lehet, hogy Isten dicsőségének tolvajává váltunk?

Isten azt mondja Ézsaiásnál: „Az én dicsőségemre alkottalak meg.” A dicsőség azt jelenti, hogy az Ő jellemét mutatjuk be. Isten azért teremtett bennünket, hogy engedjük az Ő világosságát átragyogni rajtunk, hogy mások rajtunk keresztül meglássák az Ő természetét – és ezáltal Magához vonzza őket.

Ha annak fényében neveljük a gyerekeinket, hogy mások mit gondolnak rólunk, akkor azzal azt várjuk el a gyerektől, hogy a mi dicsőségünket tükrözze, ne Istenét. Lehet, hogy nem gondoljuk magunkról azt, hogy dicsőségtolvajok vagyunk – mert ugye ez elég durván hangzik, de ha ilyet mondunk a gyerekeinknek:

„A családunkat képviseled a házon kívül, szóval viselkedjél!”

„Ha nem csinálod meg a házidat, akkor mit gondolsz, mit fog rólam gondolni a tanár?”

„Ne beszélgess a templomban; mit fognak rólunk gondolni?”

Tulajdonképpen azt mondjuk ilyenkor a gyereknek: „Viselkedj az elvárásoknak megfelelően, hogy jó színben tűnjek föl a barátaim előtt.” Amint a gyerekek rájönnek, hogy az ő engedelmességüktől függ a mi helyezésünk a gyereknevelési olimpián, valószínű, hogy ugyancsak zokon veszik az önző motivációnkat, vagy akár fel is lázadhatnak ellene. (Abból, amit mi megfigyeltünk, ez a ráeszmélés és lázadás gyakran a pubertás idején történik, amikor tombolnak a hormonok és minden megkérdőjeleződik.)

Meg kell tanítanunk a gyerekeinknek, hogy a legfontosabb kapcsolat az életben a Krisztussal való kapcsolat, és ha úgy élnek, olyan módon, ami neki tetsző és Őt dicsőíti, az segíteni fog nekik abban, hogy elkerüljék azokat a dolgokat, melyek miatt szégyenkezniük vagy bánkódniuk kellene később. Ez nem jelenti azt, hogy egyszer sem követnek el hibákat, de szilárd alapjuk lesz. Mint ahogyan Jézus példázatában, a Máté 7-ben az ember, aki kősziklára építette a házát – homok helyett –, biztonságban volt, amikor a viharok jöttek, mert szilárd alapon állt a ház.

És míg mi, szülők annyira szívesen megépítenénk a házat a gyerekeinknek, egyszerűen nem tehetjük. Isten segítségével és bölcsességével azonban arra az útra nevelhetjük őket, amerre menniük kell (Péld. 22,6).

Hogyan tudja tehát a szülő úgy nevelni a gyereket, hogy egyre kevésbé függjön tőle, és egyre inkább Krisztusra bízza magát miközben felnőtté válik? Nagyon könnyen megriadunk ettől a feladattól, de tudnunk kell azt, hogy ha Isten elhívott bennünket erre (márpedig, ha szülők vagyunk, akkor tudhatjuk, hogy elhívott), akkor meg fogja adni a bölcsességet és az erőt ehhez a hihetetlen szolgálathoz, a gyerekneveléshez.

Jézus azt mondta, a tanítvány olyan lesz, mint a tanítója (Lk 6,40) – vegyük észre, nem azt mondja, hogy olyan lesz a tanítvány, mint amilyennek a tanító tanítja, hanem azt, hogy azokat a személyiségjegyeket és értékeket fogja magáévá tenni, amiket a tanárában megfigyel. Ez a tanár vagyunk mi is szülőkként. Hogyan élhetünk tehát úgy, hogy olyan életet mutassunk be a gyerekeinknek, mely Isten dicsőségét tükrözi? Hogyan tudjuk arra nevelni őket, hogy úgy szeressék Istent és az embereket, ahogyan Jézus a Márk 12,30-31-ben parancsolja?

A következő gondolatokat osztom meg az „Anyák, akik férfivá nevelik fiaikat” (Moms Raising Sons to Be Men) c. könyvemben:

Ha a gyermekünk kereszténnyé lett, akkor a Magasságos Istennek a gyermeke. Életre lett keltve Krisztusban, hogy Isten akaratában járjon, az Ő királyságát tartva szem előtt! Ha segítünk újonnan született gyermekeinknek, hogy saját magukat ezen a csodálatos identitásukon keresztül lássák Krisztusban, az arra neveli őket, hogy reménykedve várják azt a jövőt, amit Isten eltervezett számukra (lásd az Efezus 2,10-et).

Jegyezzük meg: Ha a gyermekünk még nem született újonnan, a legjobb, amivel bizonyságot tehetünk neki és megnyerhetjük Krisztusnak, ha tanúja lehet annak az örömnek, mellyel az Urat szolgáljuk. Mindig legyünk tudatában annak, hogy a gyerekünk figyeli, hogyan élünk; hogy a Jézussal való kapcsolatunk mennyire van hatással az életünkre. A vallásos tevékenységek nem vonzzák a gyereket a Megváltónkhoz; ha azonban teljes szívünkből átadjuk és alávetjük magunkat annak, akit Úrnak nevezünk, az ezer szónál is többet mond a gyereknek akkor, amikor azon gondolkozik, hogy meg akarja-e ismerni ő is Jézust.

Ha az a vágyunk, hogy a gyerekünket arra neveljük, bízza magát teljesen Krisztusra, meg kell találnunk a módját, hogyan függjön tőlünk fokozatosan egyre kevésbé miközben felnő. Gondoltunk-e arra, hogy a legjobb a gyerekeknek akkor hibákat elkövetni, amíg még otthon vannak velünk? Gondoljuk csak meg! Ha olyan burokban neveljük a gyereket, hogy sohasem követ el semmi rosszat, akkor, ha elköltözik otthonról, és elbukik valamiben – mert ez meg fog történni –, nem fogja tudni, hogyan álljon helyre.

Nem tökéletes gyerekeket akarunk nevelni, hanem olyanokat, akik tudják, hogyan kell bűnbánattal Istenhez fordulni, és a bűnbocsánatot elfogadva helyreállni, ha vétkeztek. Nem így működik a normális keresztény élet?

Hogyan tudjuk tehát a gyermekünket felkészíteni arra az életre, mely dicsőséget szerez Istennek? Az egyik, hogy megtanítjuk őket igei módon gondolkodni. Mit jelent ez? Egyszerűen csak, hogy minden megtapasztalt dolgot az életben Isten Igéjén keresztül szűrjenek át. Ahhoz, hogy igei alapot vessünk a gyerekeinkben, nekünk is elég jól kell ismernünk a Bibliát, hogy a velük folytatott beszélgetéseinket egészséges tanítással tudjuk fűszerezni. D.L. Moody mondta, „Ha másokat akarunk táplálni, először nekünk kell táplálkoznunk.”

Steve Miller, a D.L. Moody véleménye a szellemi vezetésről c. könyv szerzője így fogalmaz: „Ha rászánjuk az időt, hogy az életünk szellemi, azaz élő vízzel teljen meg, akkor a környezetünkben is sokkal több szellemi gyümölcs fog teremni.”

Az 5Mózes 6,4-9-ben világos leírást találunk arról, hogyan lehet bibliai látásmódot kialakítani a gyermekünk gondolataiban:

„Halld Izrael: az Úr a mi Istenünk, az Úr egyedül. És szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És legyenek ezek a szavak, melyeket én parancsolok neked ma, szíveden; és vésd be azokat fiaid elméjébe, és beszélgess róluk: otthonültödben és az úton jártodban, lefektedben és felkeltedben. És kösd azokat jelül a kezedre; legyenek homlokkötőkül szemeid között; és írd fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra.”

Nézzük meg részletesen:

4-5. vers: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. Az Istennek és az Ő Igéjének való teljes odaszánásunk fogja megmutatni a gyermeknek, mennyire szeretjük Istent, és mennyire fontos számunkra az Ő Igéje.

6. vers: Gondolkozz, elmélkedj az Igén, tanulj meg belőle részeket, hogy az Istennek való engedelmességed a bibliai elvekre adott válaszon alapuljon. Ha az Igével átformáljuk a gondolkodásmódunkat, készen állunk a gyermekeinknek is megtanítani, hogyan beszéljenek és cselekedjenek istenfélő módon, képmutatás nélkül.

7-9. vers: Kapcsoljuk a gyerekek napi megtapasztalásait a Bibliához! Ezáltal természetes módon tesszük a beszélgetéseink szerves részévé a szellemi dolgokról való eszmecserét.

Ha Isten szerinti tudással és ismerettel fegyverezzük föl a gyermekeinket, fel fogják ismerni, ha valaki meg akarja téveszteni őket.

Isten azt mondta: „Elvész az én népem, mert ismeret nélkül való” (Hóseás 4,6). Azért tehát, hogy megőrizzük a gyermekeinket attól, hogy elvesszenek a világ befolyása és megtévesztése miatt, adjunk át nekik ismeretet a Bibliából, olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehetőség adódik. Ez sokkal inkább növelni fogja a hitüket, mint a túlzott gondoskodásból fakadó elővigyázatosság, mellyel irányítani vagy ellenőrizni akarjuk, amit csinálnak.

A világ azt akarja tanítani a gyerekeinknek, hogy a céljaikat a maguk kedvéért és hírnevéért érjék el Isten dicsősége helyett. Ezért alapvetően fontos arra nevelni őket, hogy bibliai gondolkodásmóddal szűrjék meg a választási lehetőségeiket az életben.

Az egyik lehetőség a bibliai alapok lerakásához a zenén keresztül adódik (nem elfeledve, hogy a világi zene lehet az egyik dolog, ami elvonja a gyerek szívét az Isten szerinti gondolkodásmódtól). Például, hogy az Úrról való bizonyságul legyen, Isten azt mondta Mózesnek, hogy írjon egy éneket a népnek, hogy azzal tanítsák gyermekeiket, hogy „ez az ének ne menjen feledésbe utódainak ajkáról” (5Móz 31,19-22).

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, minden este a férjemmel úgy fektettük le őket, hogy közben megzenésített bibliaverseket hallgattunk. Még most, több, mint húsz évvel később is el tudják énekelni azokat az igeverseket, amelyek álomba ringatták őket kiskorukban.

Az elmúlt hétvégén a férjemmel, Steve-vel a kisunokánkra, Karisra vigyáztunk. Amikor a páva rikoltozásától megrémült (igen, van pávánk a farmunkon, megölik a kígyókat!), az ijedelemtől rögtön egy olyan éneket kezdett énekelni, amit még az édesanyja tanult meg gyerekkorában: „Amikor félek, Tebenned bízom én”. Steve-vel összemosolyogtunk, mert örültünk, hogy egy újabb nemzedék tanulja meg, hogyan alkalmazza a biblikus ismeretet a különböző élethelyzetekben.

Az eltúlzott szülői gondoskodás helyesnek tűnhet, de ha megtanuljuk úgy nevelni a gyermeket, amivel segíthetjük úgy növekedni, hogy egyre kevésbé támaszkodjon ránk, és egyre inkább Krisztusra, az meg fogja adni a kellő felkészítést a számára, hogy úgy hagyja el az otthonunkat, hogy kész legyen Krisztust az Ő királyságáért és dicsőségéért követni.

Keresztények válása: Válóper vagy kereszt?

Részlet Roy Hession: Forgotten Factors (- an Aid to Deeper Repentance of the Forgotten Factors of Sexual Misbehavior) c. könyvéből.

A válást olyan könnyű elintézni manapság és társadalmilag annyira elfogadottá is vált, hogy sokak számára ez tűnik kézenfekvő megoldásnak, ha egy házaspár nem jön ki jól egymással. Néha már az első problémák jelére, anélkül, hogy megvárnák, a kérdést nem lehet-e valamilyen más megközelítésből rendezni, rohannak az ügyvédjükhöz, onnan pedig egyenes út vezet a válóperhez. Hogy mi szolgálná a gyerekeik javát, azon röviden elgondolkoznak ugyan, de gyakran ennyi is az egész. A köztük lévő ellentét annyira kibékíthetetlennek látszik, hogy még a gyerekek legfőbb érdekét is fel kell áldozni a szülők kívánságáért, hogy végre szabaduljanak egymástól, és mással újrakezdhessék. Az igazi ok nem mindig valami nagy horderejű dolog, hanem mindössze annyi, hogy az egyik következetesen nem hajlandó engedni a másiknak kisebb és jelentéktelen döntésekben; s még mélyebben: hogy legalább az egyik nem hajlandó őszintén bocsánatot kérni. A bocsánatkérés egyszerű szavainak hiánya már megszámlálhatatlan házasságot tett tönkre, végtelen nyomorúságot szerzett, és felmérhetetlen kárt okozott a gyerekeknek és fiataloknak ezekben a családokban. A válás mindig több bajt csinál, mint amennyit megold.

Talán a legaggasztóbb vonása mindennek, hogy a házassági fogadalom megtartásával kapcsolatos felelőtlen hozzáállás a hívő keresztények között is mennyire elterjedt. A Krisztusra hozott szégyen miatt ég az ember arca, és nem győz csodálkozni, milyen könnyed igyekezettel haladnak egyes párok a különválás felé, s hogy micsoda éretlenség és naivitás azt gondolni, hogy a problémáikra a válás bármilyen valódi megoldást adhat.

A dolgok ezen állását még szomorúbbá teszi, ha a felek elvileg ismerik, hogyan békélteti meg Isten az embert az emberrel és férjet a feleséggel ősidők óta: az Úr Jézus Krisztus keresztje által. Nem létezett soha ennél hatékonyabb megoldás a házassági problémákra, mint amit Jézus a keresztben kínál. Sajnos azonban nagyon kevesen mennek oda a kereszthez – talán mert megalázó ezt tenni, és a válóper sokkal könnyebb útnak látszik. Így lesz a kereszt az otthonok gyógyításának és a házasságok helyreállításának elfeledett tényezője.

Szögezzük le, hogy nincs egyetlen olyan házaspár sem, akik között ne lennének időnként nézeteltérések és véleménykülönbségek, legyenek látszólag bármennyire is kedvesek és istenfélők a házasfelek. Az Urat ez nem döbbenti meg, és nem is éri váratlanul. Ő mindössze azt akarja, hogy amikor egy ilyen helyzet felmerül, akkor a férj és a feleség ne a bíróságra (ilyen eshetőségnek föl sem lenne szabad merülnie köztük) menjen, hanem az Ő drága Fiának keresztjéhez, ahol oly könnyen leomlanak az akadályok, és a szívek újra eggyé válhatnak. Az Úr azt akarja, hogy mindketten jöjjenek a kereszthez, nem csak az életben egyszer, hanem újra és újra, ahogyan a helyzet megkívánja. Ha ismerünk olyan házaspárt, akik ismerik ezt a titkot, és oly szépen egyek az Úrban, és megkérdezzük őket a tapasztalataikról, bizonyosan azt mondanák, „A mi szeretetünk és egységünk? Az nem nekünk köszönhető, ha csak magunk lennénk, már rég szétmentünk volna. A szeretet és az egység Krisztus keresztje által jött; mert az Ő vérében erő van arra, hogy lemossa a bűnt és helyreállítsa a szeretetet.”

Krisztus keresztje tehát nem csak az ember Istennel való megbékélésének eszköze, hanem a két ember közötti megbékélésé is. Mert a bűn akadályt képez Isten és az ember között, az ember és ember között, és férj és feleség között. Az a mód pedig, ahogyan a kereszt megbékélést szerez két ember között, nem nagyon különbözik attól, ahogyan megbékélést szerez Isten és ember között.

Hogyan békül meg tehát az ember Istennel? Isten hosszú évszázadokon keresztül törekedett rá, hogy az ember megalázhassa magát és elismerje bűnét, hogy azután Isten megbocsáthasson neki, és helyreállíthassa a Maga számára. Több súlyos és komoly fegyelmezéssel élt Isten az emberi nemzetség életében, hogy elérje ezt a célt, de hiába: az ember nem akart megtörni – folyamatosan visszautasította, hogy elismerje bűnét, és visszatérjen az Úrhoz. Végül pedig Isten mintegy azt mondta: „Ha az ember nem törik meg, majd megtörök én. Ha az ember nem ismeri el a bűnét, majd én bűnné leszek és vállalom helyettük a bűn következményét.” És pontosan ez történt a kereszten; Isten Krisztusban vállalta a bűn következményét, az igaz a nem igazakért. Ez volt az az isteni terv, mely révén az embert Isten újra Magához vonhatta. És működött, úgy, mint ahogy addig semmi más nem volt képes működni. Mert valahányszor az ember igazán meglátja a keresztet, azt, hogy Isten viselte el az ő bűnének a következményét, az ember megtörik, meglágyul, önmaga végére ér, és felkiált: „Istenem, az az én helyem lett volna! Nem te vagy a bűnös, hanem én! Én vagyok a hibás, s Te szeretetből mégis megtetted!” És abban a pillanatban megbékélés van közöttük; az ember megalázza magát, Isten pedig megbocsát. Az Istenség megtört volta kiváltotta a teremtmény megtörtségét!

Teljesen hasonló módon hat az Úr Jézus keresztje két ember megbékélésére egymással – és itt most különösen a férjre és a feleségre gondolunk. Bárhogyan is kezdődjék közöttük a gond, az hamar egyetlen tényezőre szűkül: Ki a hibás? A feleség a férjre mutat, és azt mondja: „Te vagy a hibás!” A férj pedig visszamutat: „Nem, te vagy az!” Ez a kölcsönös vádaskodás nem is teremhet mást közöttük, mint feszültséget, és a szeretetteljes kommunikációnak vége. Mivel egyikük sem hajlandó megtörni, a helyzet hamarosan tűrhetetlenné válik, és legalább az egyikük fontolgatni kezdi, hogy felkeres egy ügyvédet. Képzeljük el, hogy egyszer csak valamelyikük új fényben látja meg Krisztus keresztjét; hogy hogyan, ezt sosem tudjuk meg, Istennek oly sok eszköze van. Az, aki annyira bizonygatta az igazát, meglátja a teljesen és örökkévalóan Igazat a teljesen romlottnak a helyén – bűnözőként meghalni bűnözők között (mindkét oldalán volt egy-egy), mintha Ő Maga is az lenne. Szavai rögtön akadozni kezdenek, és engedni fog.

Nagyon nehéz a kereszt árnyékában azt mondani, hogy igazunk van. Azt mondjuk, igazunk van, de teljesen igazak is vagyunk, úgy ahogyan az Úr volt igaz? Lehet, hogy a másik hibázott valamiben először, de vajon a mi reakciónk is nem volt-e hibás, borzasztóan hibás? A harag, a keserűség, a gonosz szavak, a gyűlölet – nem volt-e mind-mind rossz? Ha így tekintünk rá, nem mondhatjuk, hogy mi egyáltalán nem vagyunk hibásak, hogy nekünk teljes mértékig igazunk van. Távolról sem. A teljes mértékben Igaz mégis elfoglalta a teljes mértékben romlottnak a helyét, hogy megmentsen minket a bűneinkből. Miért nem foglaljuk el akkor mi is a hibásnak, a vétkesnek a helyét, és valljuk meg ezt? Pontosan ezt teszi ugyanis az, aki meglátja a keresztet. Ezt jelenti összetörtnek lenni.

Figyeljük meg, mi történik ezután! Az ember odamegy a másikhoz, nem azért, hogy vádolja, hanem azért, hogy saját magát vádolja, és bocsánatot kérjen a bűneiért és azért, ahogyan reagált. Ennek a hatása pedig oly gyakran az, hogy meglágyítja a másikat, aki szintén megvallja és megbánja azt, ami meg az ő szívében volt. Hamarosan pedig kölcsönös megbocsátás veszi át a kölcsönös vádaskodás helyét, és a korábban még egymással harcoló pár tagjaiból egymással megbékélt két bűnös lesz, együtt a kereszt lábánál. Egymás iránti szeretetük, amely rég elmúlt, most kezd visszatérni, méghozzá egyre növekvő mértékben. Épp ahogyan az Istenség összetöretése a kereszten a teremtmény összetörtetését is kiváltja, ugyanúgy a keresztnél járt teremtmény összetörése a másik teremtmény összetörése irányában hat, aki szintén a kereszthez jön – és újra eggyé lesznek.

Lehet, hogy nem minden esetben fog ez így működni, legalábbis nem azonnal. Ez nem valami trükk, amellyel a másikat bűnbánatra lehet indítani. Isten soha nem sérti meg az ember szabad akaratát, és a másik fél mindig visszautasíthatja, hogy megalázza magát. Egyedül a Szent Szellem tudja meglágyítani és meggyőzni, hogy fejet hajtson, de ebben hamarabb fogja használni a mi megtörtségünket, mint bármi mást. Értjük tehát, hogy többé nem a másik bűneire mutatunk, hanem csak megvalljuk a miénket, és a feszültség részben máris oldódott. Az a dolog, amivel a másik ütközött, nincs ott többé, és ez lehetővé teszi Istennek, hogy abban a szívben is végezze a munkáját. Legyünk tehát mi az elsők a keresztnél, ne a másikat várjuk! És ha ő nem is rögtön csatlakozik hozzánk, nekünk meglesz az az örömünk, hogy tudjuk, a mi bűneink ebben az ügyben le lettek mosva, és mi megbékéltünk Istennel. Újra és újra azt látjuk azonban, hogy Krisztus keresztje végül mindkét szívben győzedelmeskedik – és a gyermekek szívében is – és Istennek nagy-nagy dicsőséget szerez, hogy egy újabb családot állíthatott helyre.

Szemléltetésképpen hadd mondjak el két történetet. Az első azt mutatja be, mennyire szükségtelen a válóper, amikor a kereszt útja nyitva áll. Egy keresztény szolgáló ismerősöm elvett feleségül egy hívő nőt, aki nem sokkal azelőtt vált el az első férjétől, aki maga is hívő volt, és azután szintén újraházasodott. Jó kis felfordulás – egymástól elváló keresztények! És itt van még az elváltak újraházasodásának kérdése, amibe most nem szeretnék belemenni, mert valami más dolog miatt hozom fel ezt az esetet. Tűnjön bármilyen különösnek is, ez a hívő férfi egész addig nem elemezte ki alaposan, mi volt a baj az első házasságában, míg el nem vette feleségül a második asszonyt, aki feltárta előtte a maga problémáit, ő pedig a bűnbánat útját tanácsolta neki. Ennek következményeképpen az asszony meggyőződött róla, hogy vétkezett abban, ahogyan addig viselkedett, és megvallotta ezeket a bűneit. Később pedig úgy érezte, bocsánatkérő levelet kell írnia az első férjének. Néhány hónapig semmi válasz nem érkezett, majd egyszer csak egy levél jött, benne a volt férj válaszával, hogy már ő is látja, hol hibázott, és az asszony meg tud-e neki bocsátani. Látjuk-e, hogy soha nem kellett volna elválniuk, soha nem kellett volna megtörténnie velük ennek a szégyennek, és el lehetett volna kerülni a második házasság bonyodalmait (mert hogy voltak bonyodalmak), ha odamentek volna a kereszthez – de sajnos ehelyett a válóperes bíróságra mentek.

A második történet pozitív előjellel szemlélteti a kereszt dicsőséges győzelmét az ilyen ügyekben. Amikor Nagy-Britanniában jártam, meglátogattam egy kanadai barátom által szervezett alkalmat, amelyen az ottani ébredésről beszélt. A végén megkérdezte, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója az elhangzott üzenet szellemében. Egy mindenki számára ismeretlen asszony jött előre, és elmondta, hogy ő is kanadai, de épp Nagy-Britanniában jár, és látva, hogy az igeszolgáló szintén kanadai lesz ezen az alkalmon, úgy döntött, hogy eljön meghallgatni honfitársát. Elmondta, hogy habár maga is hívő keresztény, a férjével nem értették meg egymást, és annyira nehezen ment az együttélés, hogy úgy döntöttek, elválnak egymástól. A fiuk aligha remélhette, hogy lesz még otthona, ahova a távoli főiskoláról majd hazajöhet. A házaspár már megállapodott az időpontban, amikor aláírják a válást elindító papírokat, ám a megelőző napon megtudták, hogy a gyülekezetüket egy ébredési prédikátor látogatja meg. Úgy döntöttek, elmennek meghallgatni, de az este során Maga az Úr Jézus szólt hozzájuk, és mindketten meglátták a bűnüket az Ő világosságában. Odajöttek a kereszthez, és békességre leltek Istennel, és csodálatos helyreállásra egymással. Azonnal üzentek a fiuknak: „Mégis van hova hazajönnöd! Most már mindketten szeretjük az Urat!” Mintha mindez még nem lett volna elég, azt is elmesélte, hogy azt az otthont, amely a széthullás szélén állt, ma minden héten vagy harminc ember tölti meg, akik gyülekezetként összegyűlnek, és az Úrral való megtapasztalásaikról tesznek bizonyságot.

Elragadtatva hallgattuk ennek a házaspárnak a történetét, akik a válóperes bíróság helyett a kereszthez mentek, és ennek ilyen örömteli és dicsőséges következménye lett. Ha az Úr munkálkodásán így elmélkedünk, szívünk hálaadással énekli az Ő dicséretét, nagy örvendezéssel a győzelmek fölött, melyet dicsőséges kegyelmével szerzett.