Az első szeretet – 3. rész (T. Austin-Sparks)

A teljes igeszolgálat PDF-ben letölthető innen: Austin-Sparks-Az első szeretet

Az első szeretet jele az öröm, ez az öröm pedig nem csak egy összetevőjét jelenti az első szeretetben, bizalomban, reménységben rejlő erőnek. Bizalmat mondtam, de a „hit” szót is használhatnánk, ha nem tűnne sokszor pusztán teológiai kifejezésnek. Tehát a bizalom, a reménység – ez biztosan az első szeretet jele. Ez más szóval azt jelenti, hogy amikor az első szeretet dominál, nem kérdőjelezel meg semmit; nem állsz meg elgondolkodni azon, hogy bízhatsz-e Istenben, mert fenntartás nélkül, magától értetődően beléhelyezed a bizalmadat, máskülönben ez nem ilyen szeretet lenne. Nem lehet vajon, hogy az első szeretet öröme leginkább azért hiányzik, mert meggyengült bennünk ez a bizalom? Meg tudunk-e bízni annyira az Úrban, hogy ez a bizalom felszabadítson bennünket az alól a szorongás és aggodalom alól, mely kiűzi az örömöt az életünkből? Ráadásul legtöbbször olyasmi miatt aggódunk, ami meg sem történt, és tán nem is fog.

Biztos vagyok benne, hogy az ellenségnek az Úr gyermekeivel űzött egyik kedvenc játéka, hogy elérje, gúzsba kössük magunkat csupa olyasmivel, ami megtörténhetne; és mi történne akkor, ha megtörténne – hogyan viselkednénk, hogyan reagálnánk, mi mindent kellene tennünk akkor. Máris rászedett bennünket, és bizony így szed rá százszor, akár ezerszer is az életünk során; és ami miatt aggódtunk, sosem következik be. Az ellenség valódi célja azonban, hogy aláaknázza bizalmunkat az Úrban; a Benne való bizalmunkat akarja megtörni azzal, hogy azt súgja, „mi van, ha”! Ha ez vagy az lenne! Ha ilyen vagy olyan volna! És ez a kis „ha” valójában az Úr ellen fog irányulni. Ha így élünk, ha bármilyen mértékben is, de így gondolkodunk, akkor az az első szeretet rovására megy, és kialszik bennünk az öröm lángja.

Az ApCsel első fejezeteinek hívőiben még megvolt, hogy egyszerűen csak bíztak az Úrban, az első szeretetük bizalmat jelentett, és ez a gyakorlatban is megnyilvánult. Az ember nem megy, és adja el és osztja szét mindenét, csak ha bízik az Úrban. Csak az képes arra, hogy ne mondjon semmit a magáénak, és hagyja, hogy mindenki más is hozzáférjen, aki bízik az Úrban, és bízik benne másokkal kapcsolatban is.

Ezek a hívők nem gondolkoztak sokat ezen; spontán jött, egyszerűen csak megtörtént; tettük annak belső megtapasztalásából és öröméből fakadt (a Szent Szellem által), hogy Jézus él, a trónon uralkodik és minden az Övé. Ennek valóságos belső megragadása ma is nagyon sokat számítana. Hihetjük és vallhatjuk tanként, hogy Jézus fent van a trónon, és ugyanakkor mintha megfeledkezett volna rólunk, minden minket érintő dolog valahogy rosszra fordult, habár bíztunk az Úrban. Így gondoljátok most? Az egész életetek elhibázott, zűrös, habár átadtátok az Úrnak, rábíztátok, és nem kerestétek a magatok útját, azt akartátok, amit Ő akar, nem volt más a szívetekben, csak az, ami Őneki fontos, és hittel jelentitek ki, hogy Jézus él és uralkodik. Csakhogy ez a két dolog ellentmond egymásnak, ezek kölcsönösen kizárják egymást, ezek nem járhatnak együtt. Egyetlen lehetséges megoldása van a helyzetnek, feltéve, hogy valóban nem a saját akaratunkból cselekedtünk, és tényleg nem a magunk feje után mentünk, hanem tökéletesen átadtuk magunkat az Úrnak, és teljes mértékben elfogadtuk az Ő uralmát. Akkor bármennyire is zűrösnek, félresikerültnek, sőt sikertelennek tűnjék az életünk, mégsem az; mert Ő tudja, hogy mit csinál velünk: „De ő jól tudja az én utamat” (Jób 23,10). Hogy az Úr szuverén, tehát, hogy joga van mindenkivel jótetszése szerint bánni, azt minden bizakodó szívű embernek valóságosan, gyakorlati módon el kell ismernie és el kell fogadnia; ez nem valami elvont és távoli dolog, ezt mindenki meg tudja érteni. Ha pedig valóban meg tudjuk ragadni, az nagyon nagy különbséget fog jelenteni, és sokat fog számítani mindazokban a dolgokban, amelyek elvonják az örömöt az élettől, és azt akarják, hogy ne lehessünk olyanok, mint akik az Úrban dicsekszenek.

A 42. versben láthatunk néhány gyümölcsöt, ennek az örömnek a megnyilvánulásait. Négy ilyen van.

„Kitartóan foglalkoztak”, vagy másik fordításban: „állhatatosak voltak”. Mielőtt erről a négy dologról beszélnék, hadd mondjak valamit erről. Például legelőször is kiderül, hogy volt valami hevület, öröm, buzgóság, amit megragadtak, szorosan tartottak, és most odaszánják magukat az Úrnak és az Ő dolgainak teljesen, kitartóan és állhatatosan. Látjátok, itt is megjelenik az Úr Jézussal való kapcsolatuk részeként ez a mindenre kiterjedő vonás: mélyreható alaposság, tökéletes odafordulás, szívbeli, lelkesült öröm – állhatatosak voltak.

A másik, ami számomra ebből kiderül, hogy felismerték, valaminek változnia kell; hogy ez a dolog csak úgy működik, ha az ember teljes szívéből odaszánja magát. Erős kifejezés ez: „állhatatosan kitartottak”. Mintha azt mondaná, ha nem tartottak volna ki, akkor valami működésben lévő egyéb dolgok elszakították volna, és elvonták volna őket. Hiszen nem ez az egyetlen dolog a világon, vannak más dolgok is, melyek ez ellen vannak, ezért muszáj volt állhatatosan kitartaniuk. Ez mutatja az első szeretetet: a gyakorlati, valóságos alkalmazás mértéke az Úr dolgaival kapcsolatban. Mennyi valósul meg belőle a mi életünkben? Ugye, hogy erőteljesen helyre kellene állítani ezt az elemet? Mert ez kell ahhoz, hogy saját magunkat eltökélten, kitartóan és teljes szívből az Úr dolgainak tudjuk szánni.

Lehet, hogy le vagy törve, elfáradtál, elveszítetted a lelkesedésedet, örömödet; teljes erővel rád nehezedett a súly ezen a fárasztó úton; legyűrtek a gondok, a nehézségek, az akadályok. Mégis, aki azt mondta az efezusi gyülekezetnek: „az a kifogásom van ellened, hogy első szeretetedet elhagytad”, nem felejtkezett meg a nehézségekről, a gondokról, a csüggedésről, a régóta elhúzódó küzdelemről. Nem feledkezett meg ezekről, de mindezek tudatában sem igazságtalanság vagy kíméletlenség tőle az első szeretet ügyére visszakanyarodni. Mintha azt mondaná: „Igen, tudok a nehézségeidről, a fájdalmaidról, a csalódásaidról és a szenvedéseidről. Mindent tudok ezekről; mégis azt mondom, hogyan tudtad elveszíteni az első szeretet örömét?” Emberileg nézve, ha csak rólunk volna szó, ezt lehetetlen lenne komolyan számon kérni, de itt a Szent Szellemről van szó! Vajon Ő más-e, mint kezdetben? Vajon kevesebb lett-e? El tud-e fáradni? El tud-e csüggedni? Le tudják-e gyűrni a gondok? Azt hiszem, értitek, miről beszélek. A Szent Szellem nagyobb, teljesebb, erőteljesebb jelenlétére, a felmagasztalt Úr életére van szükségünk, hogy töretlen örömmel vezéreljen bennünket az úton.

Szellemi növekedés és közösség – Zac Poonen

Szellemi növekedés:

Az Efézus 4.3-13-ban Pál az egység szükségességéről beszél Krisztus testében. Azt mondja, hogy minden hívőnek „meg kell tartani a szellem egységét … míg eljutnak a hit egységére.” Sok terület lehet, ahol hívőként nem ugyanúgy látunk dolgokat. Lehet, hogy nem értesz egyet azzal a látásommal, hogy a gyülekezet át fog menni a nagy nyomorúságon mielőtt Jézus visszajön és magához vesz minket. Gondolhatod azt, hogy Krisztus vissza fog jönni a nagy nyomorúság előtt, de ettől eltérő vélemények is lehetnek. Nem tudjuk elérni az egységet a hit minden területén, de addig szellemben egynek kell lennünk. Nem kell várnunk vele, amíg a hit minden területén egységre jutunk, mielőtt szellemben egyesülnénk.

Fokozatosan el kell jutnunk „az érett férfiúságra, Krisztus teljességének mértékére”  (Ef. 4.13). Törekednünk kell, hogy növekedjünk hitben és segítsünk másokat, hogy felnőjenek a teljességre. Nem kell csecsemőnek maradnunk, akiket ide s tova hányjon a hab és hajtson a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által.” (Efézus 4.14).

Isten megengedi, hogy ki legyünk szolgáltatva a megtévesztésnek és a hamis tanításoknak, hogy tudjunk növekedni a megkülönböztetésben: a megkülönböztető képességünk különben nem fejlődik ki. Ezért engedi meg, hogy olyan sok csaló és hamis próféta járkáljon a keresztyének között. Így képesek leszünk különbséget tenni, hogy kinek hamis a szelleme és kinek igaz. Nem kell megítélnünk másokat, de különbséget kell tenni. Így gyakoroljuk a szellemi megkülönböztetést. Az Efézus 4.15 arra bátorít minket, hogy „igazságot szóljunk szeretetben, hogy növekedjünk.” Figyeljük meg az egyensúlyt az igazság és a szeretet között. Igazságot kell szólnunk? Igen. Mindig. De meg van engedve nekünk, hogy olyan módon tegyük azt, ahogyan szeretnénk? Nem. Az igazságot szeretetben kell szólni. Ha nem tudsz igazságot szólni szeretetben, akkor várnod kell addig, míg van benned elég szeretet az emberek felé, hogy szóljad nekik az igazságot. A szeretet egy asztal, amin írni tudsz az igazság tollával. Ha megpróbálsz asztal nélkül írni, akkor a levegőben írsz, amit senki sem lesz képes megérteni. Az igazságot kell szólni szeretetben mindig – a pulpitusnál és a magánbeszélgetésben – hogy „fel tudjunk növekedni hozzá minden tekintetben, aki a Fej, a Krisztus.”

Közösség:

Az Efézus 4.16-ban Pál arról beszél, hogy az egész test, szép renddel egybe van kapcsolva és egybe van szerkesztve az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

kapcsok itt a közösséget jelentik. Nézd meg, hogy mennyi kapocs (ízület) van csak az egyik karodon.  Van egy kapocs a vállnál, egy a könyöknél, egy a csuklónál és aztán három kapocs van minden ujjban: összesen legalább 17. Ezek a kapcsok biztosítják a karod szabad mozgását. Ha egy erős felső és egy erős alsó karod van, de ha a könyök bemerevedik, mit tudsz kezdeni azzal a karral? Semmit. Nem csak az erő teszi használhatóvá a karodat. A kapcsoknak is működni kell.  Nézzük most meg ennek alkalmazását Krisztus testére. Itt van egy jó testvér, aki egy erős felkar, és amott egy másik jó testvér, aki egy alsókar. Nekik azonban nincsen közösségük egymással. Ez a tragédia Krisztus testében ma. Az emberi testben ezt ízületi gyulladásnak hívják és nagyon fájdalmas. Sok helyi gyülekezetnek ízületi gyulladása van. Ha a kapcsaink helyesen működnek, akkor nincs semmi hang, de amikor egy test ízületi gyulladásban szenved, az nyikorog: minden mozdulatra egy egészségtelen zaj hallható. Amit ma hívők „közösségének” hívnak az pontosan ilyen: nyikorog. Ha azonban jól működnek a kapcsok, akkor nincs semmi zaj. Az egymással való közösségünknek ilyennek kell lenni. Ha ez nem így van a te esetedben, akkor néhány gyógykúrát kell venned ízületi gyulladásra: meghalni „önmagadnak”. Amikor meggyógyulsz akkor a másokkal való közösséged csodálatos lesz. Ez Isten akarata Krisztus testében.

-§-

Ez az írás – változtatás nélkül – szabadon terjeszthető a szerző nevének és a CFC honlapcímének megadásával: www.cfcindia.com

Fordította: Abonyi Sándor (https://keskenyut.wordpress.com)

Mit jelent kereszténynek lenni? – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az első rész ide kattintva olvasható.

„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

„Egy hangot hallottam, mely (…) így szólított meg: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 26,14)

A fentieket ugyanannak az embernek – a tarzuszi Saulnak, a későbbi Pál apostolnak – mondta az első esetben a Római Birodalom egyik uralkodója, a másodikban a názáreti Jézus, és ezekben a szavakban találhatjuk meg az igazi keresztény megtapasztalás lényegét. Megtérésének módját és az életét tekintve Pál valóban jellegzetes keresztény volt. Míg lehet, hogy nem sokan vannak, akik ugyanúgy vagy ugyanazokkal a kísérőjelenségekkel térnek meg, mint ő, azaz minket nem sújt le útközben vakító fényesség, és nem halljuk a nevünket hallható hangon szólítani mennyből; de az alapelvek mindig ugyanazok. Keressük tehát meg ezeket a fenti mondatokban!

  1. Teljesen személyes esemény

„Egy hangot hallottam, mely héber nyelven így szólított meg: Saul, Saul…” Mások is utaztak Saullal együtt azon a napon – hogy hányan, nem tudjuk. Pál csak annyit ír, „mindannyian”: „mindannyian a földre estünk” – tehát valószínűleg nem lehettek kevesen. Sault azonban különválasztotta tőlük az Úr, ami pedig történt, az annyira közvetlenül személyes volt, mintha ő lett volna az egyedüli ember a földön. Pál később mindig teljesen személyes élményként beszélt a történtekről; az volt az egészen elképesztő számára, hogy Krisztus név szerint ismerte őt, és pontosan tudta, mi zajlik benne legbelül.

Értsük meg, Isten személyesen és közvetlenül figyel ránk, és egyénileg törődik velünk. Jelen sorok írójának volt egy barátja, aki katonai kórházakat látogatott. Mindig voltak a zsebében osztogatni való írások arra az esetre, ha olyannal találkozna, akinek szüksége van Isten Igéjének legalább egy kis darabkájára. Indulás előtt mindig imádkozott vezetésért, hogy a megfelelő írást adja a megfelelő embernek.

Az egyik látogatása alkalmával, amikor belépett a kórterembe és körülnézett, egy távoli sarokban egy ágyat pillantott meg, amelyen egy teljesen bekötözött alak feküdt, annyira, hogy csak az orrát, száját és fülét nem fedte kötés. Oda akart menni az ágyhoz, de a nővér leintette, mondván, az az ember már túlságosan odaát van ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Barátom habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy otthagy egy papírkát a bepólyált kezekben. Meg is tette, anélkül, hogy ránézett volna, melyik szöveget veszi elő. Ahogy távolodott az ágytól, elfojtott hangot hallott: – Mi ez?

– Oh – mondta a barátom – ez csak Isten Igéjének egy kis darabkája.

– Mi van ráírva? – kérdezte a haldokló.

– Lássuk csak, igen, Példabeszédek 23,26. Azt mondja: „Add nekem a szívedet, fiam”.

– Ki mondta ezt? – kérdezte a katona.

– Ez Isten Igéjéből való, a Bibliából.

– Olvassa föl újra! – kérte a sebesült.

– „Add nekem a szívedet, fiam”.

Csönd volt kis ideig, majd:

– Azt mondja, hogy ez a Bibliában van?

– Igen, és ezt Isten mondja magának.

A katona mélyet sóhajtott, de mintha kérdést rejtett volna ez a sóhaj. A barátom várt egy kicsit, majd megkérdezte, min csodálkozik.

– Nézze meg a feliratot az ágyam felett! – kérte a katona.

A barátom így tett, és megdöbbenve olvasta az azonosító cédulán a nevet:

Fiam János

(Angolul az idézet így hangzik: „My son, give me thy heart” – a katona valódi neve pedig Jack Myson volt – a ford.)

Véletlen egybeesés? Ez az ember az örökkévalóságba készült távozni, és Isten név szerint szólította meg. Lehet, hogy nem mindig ugyanígy történik, de igaz marad, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg törődik, és a valódi keresztény az, aki olyan személyes kapcsolatba került Vele, hogy Pálhoz hasonlóan azt mondhatja:

„Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

„Hangot hallottam, mely így szólított meg: Saul, Saul…”

Saul ráébredt, hogy Krisztus előtt nyitott könyv a benső élete. Mások csak azt látták, ami kívül zajlik. Nagy iramban sietett Damaszkuszba; felhatalmazás volt nála, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja a keresztényeket. Vasakarattal állt neki tervének, kísérői pedig vallásos buzgóságának tudták be igyekezetét. Volt azonban Valaki odafönt, aki valami mást látott, és fel is fedte, hogy mit, ezekkel a szavakkal:

„Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 26,14).

Olyan volt tehát Saul, mint az eke elé fogott ökör, amelyiket, mivel nem akar a kívánt irányba haladni, az akaratával szemben szúróvassal kell ösztökélni, és az lázadozva az ösztöke ellen rúgkapál. Mennyire különbözött ez a kép attól, amilyennek a többiek láthatták őt, és mennyire más volt, mint az, amit ő is szeretett volna elhinni magáról! De Krisztus odafönt olyan dolgokat is tud, amelyeket mi nem vagyunk készek beismerni vagy elfogadni. Átlát rajtunk, át minden tettetésen, önbecsapáson és ellenkezésen.

Saul kétségbeesetten próbálta bizonyítani Krisztus és a kereszténység hamis voltát, de az igazság az, hogy maga sem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy remélte. Valami megérintette őt, de helyzetét tekintve végzetes lett volna esélyt adni annak a valaminek. Felövezte hát magát, és ellenállt minden erejével. Belül azonban rúgkapált, ami valójában azt jelentette: „Nem akarom Krisztust! Nem lesz az enyém! Nem leszek keresztény!”

Krisztus valóság, és előbb vagy utóbb a miénk kell, hogy legyen. Eltérő azonban, hogy kinél mikor és hogyan kerül erre sor.

Miénk lehet most, mint Urunk és Megmentőnk, és Pálhoz hasonlóan csodálatos közösségben és Neki való hasznos szolgálatban élhetjük le az életünket Ővele.

Vagy miénk lehet az életünk végén, legyen az hamarabb vagy később. Ez azonban azzal a kimondhatatlan megbánással és szomorúsággal fog járni, hogy nem tehetünk le a lábához szolgálattal teli életet; örökre elveszítettünk egy életet, melyet a Vele való közösségben élhettünk volna végig, abban a nagyszerű célra való törekvésben, amelyet most beteljesített.

Vagy, amikor ez az élet már a múlté, a miénk lesz Ő – nem mint ügyvédünk és barátunk, hanem, mint bíránk.

Isten azt határozta, hogy végül „minden térd meghajoljon” a Fia előtt, de a vágya az, hogy úgy történjen ez, mint Saulnál: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezt jelenti kereszténynek lenni. Van azonban még több is a fejezet elején idézett szavakban.

  1. Kereszténység – nem vallás, hanem egy Személy

„Miért üldözöl engem?” – kérdezte a megdicsőült Krisztus. Micsoda gondolat! Volt itt valaki, aki vallásos hevületében mindent beleadott. Az indítékait illetően (még ha a szívében ott settenkedett is néhány nyugtalanító gondolat), meg volt győződve, hogy a vallás érdekében szükséges megtenni, amit tesz. Belül megosztott volt, de a hagyományok – és, ahogyan érvelt volna, Isten – iránti buzgalmában minden kérdést elnyomott magában, és könyörtelenül nyomult előre tovább. Mégis, közben végig Isten ellen, Isten Fia ellen és a Menny ellen viaskodott! Micsoda zűrzavaros állapot!

Sokat mondhatnánk erről, a különbségről a vallásosság és a valódi kereszténység között; hogy hogyan lehetséges szenvedélyesen odaszánnia magát az embernek valamire, amiről azt hiszi, hogy Istentől – vagy Istenért – való, és közben éppen ezzel a nagy lelkesedéssel akadályozni azt, amit Isten valójában el szeretne érni.

Mindezt összefoglalva tehát, a keresztény ember nem olyasvalaki, aki – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – vallásos. A keresztény ember nem olyasvalaki, aki különféle „csináld” és „ne csináld” parancsok mentén működik. Isten nem ezek szerint bánik velünk, és az embert nem is a bűneik száma vagy természete szerint fogja megítélni. Egyetlen dolog van, ami alapján megítél, aminél bármilyen másik alap igazságtalan lenne, mert mindenki, a születése, neveltetése, képességei, vérmérséklete és a többi alapján vagy előnyben, vagy hátrányban lenne a többiekkel szemben. Ezért az ítélet egyedüli alapja ez: Hogyan viszonyulunk Isten Fiához, Jézus Krisztushoz?

Isten elküldte az Ő Fiát, és Általa mindannyian ugyanolyan helyzetbe kerültünk. Úgy áll Ő előttünk, mint Istentől kijelölt Úr és Megmentő minden ember számára. Isten soha nem kérdezi meg, amikor ítél: „Mennyi bűnt követtél el?” „Milyen bűnöket követtél el?”, csak azt: „Hogyan viszonyultál a Fiamhoz?” Nem kell, hogy heves legyen az elutasítás, vagy, hogy elszántan és tevőlegesen harcoljunk Krisztus ellen, ahogyan Saul is tette. Ugyanaz az örökkévaló veszteség ér, ha egyszerűen csak elutasítjuk Őt; ha nemet mondunk és bezárjuk magunkat Előtte; vagy pusztán figyelmen kívül hagyjuk – éppúgy elveszünk. Nem kell a földhöz vágni a megmentő orvosságot ahhoz, hogy elvesszünk. Mindössze ott kell hagyni, ahol van, és nem elvenni. Borzalmas felelősség tudni azonban, hogy ott volt, de elmulasztottuk megragadni.

Látjuk tehát, hogy az élet és halál, bűn és igazságosság, menny és pokol, idő és örökkévalóság minden kérdése szorosan összefügg – nem egy „vallással”, „egyházzal” vagy „hitvallással” – hanem az Isten Fiával való élő kapcsolattal; és a keresztény ember az, aki ebbe az élő kapcsolatba került Ővele, és minden ilyen kérdésre megkapta a választ az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkája által.

A bennünk lakozó, őszinte hit – Tom Finley

Eredeti: The sincere faith within you

„Eszembe jut, milyen igazi és őszinte [képmutatás nélküli – (Újf.)] hit lakik benned. Ugyanez a hit élt előbb nagyanyádban, Lóiszban, majd édesanyádban, Eunikében, és meg vagyok győződve róla, hogy benned is.” (2Tim 1,5 – EFO)

Milyen érdekes gondolatot olvasunk itt Páltól: hogy őszinte hit lakhat bennünk. Szemlátomást ez olyan valódi és élő hitre utal a hívőben, amely Istenben való bizalmat és biztos meggyőződést ad, és kihat a hívő egész életére és szolgálatára.

Az angol „Amplified Version” szerint (magyarra fordítva): „Eszembe jut őszinte és képmutatás nélküli hited [hogy a teljes személyiségeddel Istenre hagyatkozol Krisztusban; az Ő hatalmába, erejébe, bölcsességébe és jóságába vetett feltétlen bizalommal és meggyőződéssel], amely először nagyanyádban, Lóiszban [az ő szívében] élt, meg anyádban, Eunikében, és most [teljesen] meg vagyok győződve róla, hogy benned is (lakik).”

Mi igazi és élő, nem pedig színlelt hitre vágyunk. Az ember könnyen „templomba járhat” úgy, hogy a hitet csak színleli, úgy viselkedik, mintha hitben járna. Az ilyenek lehetnek hamis testvérek, akik részt vesznek a keresztények összejövetelein, de lehetnek olyan hívők is, akik kiestek az élő Isten jelenlétéből. A Zsidókhoz írt levél figyelmeztet bennünket ezzel kapcsolatban (Zsid 3,7-8;12).

Milyen lépéseket tehetünk vajon hívőkként, hogy a bennünk lakó hit élő legyen? Hadd javasoljak erre az Igéből néhány dolgot!

„Hit nélkül ugyanis nem lehet Isten tetszését elnyerni. Aki Istenhez közeledni akar, annak hinnie kell, hogy Isten létezik, és abban is, hogy Isten megjutalmazza az őt keresőket.” (Zsid 11,6 – EFO)

Feltűnt-e vajon valaha, hogy a hit nem csak egyedül az Istenben való hitről szól, hanem arról is, hogy Hozzá jövünk és keressük Őt? Az élő hit azt jelenti, hogy az élő Istennel vagyunk kapcsolatban. Ehhez azonban meg kell tennünk azt a lépést, hogy teljes szívünkkel keressük Őt! Hogyan jöhetünk mégis a szent Istenhez úgy, hogy közben bűn lakozik bennünk, és továbbra is követünk el bűnös tetteket?

„Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” (Zsid 10,19-23a, Újf.)

Az Isten jelenlétébe egyedül akkor lehet bizalmunk belépni, ha hisszük, hogy egyedül Jézus vére az, amelynek alapján Isten elfogad bennünket. Nem bízhatunk a saját sikereinkben, de nem is kell visszahátrálnunk Istentől a kudarcaink miatt! Sokkal inkább jöjjünk oda Hozzá bizalommal, mert van egy út, amelyet Ő készített számunkra – ez pedig nem más, mint Jézus vére. Helyezzük hitünket teljesen az Ő vérébe, hiszen ez a jogszerű, Isten által elismert és elfogadott bejárat az Ő szentélyébe! Hinnünk kell továbbá – teljes bizalommal –, hogy Jézus a főpapunk, aki képvisel bennünket Isten jelenlétében, aki Pártfogónk az Atya előtt minden bűnünkért (1Jn 2,1-2).

A Zsidókhoz írt levél idézett szakasza szerint a teljes hitbeli bizonyosságunk alapja, hogy a szívünk meghintetett Jézus vérével, s ezáltal megtisztult a gonosz lelkiismerettől. Azt jelenti ez, hogy oda kell figyelnünk a lelkiismeretünk szavára, és minden bűnös cselekedetet őszintén meg kell vallanunk Istennek (1Jn 1,9). Aki nem figyel a lelkiismeretére, azt az a veszély fenyegeti, hogy a hitében hajótörést szenved (1Tim 1,19). További feltétel, hogy a testünk meg legyen mosva „tiszta vízzel”. Ez a bűnös cselekedetektől való külső megtisztulást jelképezi, amely a vér által meghintett szívünk belső megtisztulásával van párhuzamban. A külső megtisztulás a bennünket behálózó bűnök valódi elhagyását jelenti, Isten Szellemének ereje által (Péld 28,13).

Következik a hit tápláléka, ami Isten Igéje:

„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róma 10,17 – Újf.)

Minél több időt töltünk Isten Igéjének olvasásával és az azon való gondolkozással az élő hit felé vezető lépéseink megtételével párhuzamosan, annál inkább erőre kap és lesz élettelibb a hitünk.

Végül pedig, hogy a hitünk élő is maradhasson, engedelmességben kell járnunk abban, amit Isten kimunkál bennünk:

„Ezért takarítsatok ki magatokból minden gonoszságot és aljas szándékot! Szelíden és alázattal fogadjátok szívetekbe Isten beszédét és tanítását, amely meg tudja menteni a lelketeket! Amit Isten mond, azt tegyétek is meg, ne csak hallgassátok! Ha csak hallgatjátok, de nem teszitek meg, becsapjátok magatokat.” (Jak 1,21-22 – EFO)

„Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,17 – Újf.)

Rögtön azután, hogy Pál hangot adott a Timóteusban lakozó hitbe vetett bizalmának, sürgette őt, hogy gerjessze fel – szítsa lángra – Isten benne lévő ajándékait, hogy a szelleme megerősödjön Isten friss és lendületes ereje által. Nekünk is lépéseket kell tennünk, hogy életben tartsuk a szellemünkben és szívünkben munkálkodó hitünket.

Keressük hát Istent Magát, amíg tart a ma! Higgyük, hogy teljes bizonyossággal jöhetünk Hozzá, ha Jézus vérében bízunk, hiszen ez az egyedüli alapunk az Isten szent jelenlétébe való belépéshez! Alkalmazzuk ezt a vért a saját szívünkre, hogy megtisztítsa a gonosz és romlott lelkiismerettől a bűneink őszinte megvallása által! Váljon szokásunkká Isten ereje által elhagyni a bűnt! Töltsünk időt az Ő Igéjével, tápláljuk magunkat vele, hogy erősítsük a hitünket általa. Olyan szívvel figyeljünk Istenre, amely – az Ő ereje által – engedelmeskedni vágyik mindabban, amit csak mond nekünk. Legyünk cselekvői az igének, nem csak hallgatói! Ha gyakoroljuk mindezeket, a hitünk élő lesz; és valóságként fog bennünk lakozni.