A laodiceai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 21. Videó (angol és román nyelven):  https://youtu.be/uI0G_Gp1zgg
Hang (angol és román): https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210821-KitMays4.mp3

PDF: Kit_Mays-A-laodiceai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_21082021

Szeretném, ha tudnátok, testvérek, hogy telve vagyok ma örömmel és boldogsággal, és mindkét érzést szeretem. Szeretek boldognak lenni, és néha boldog is vagyok! Sőt, legtöbbször boldog vagyok, de nem mindig. Néha szomorú vagyok. Akik ma bizonyságot tettek, és sokan mások is itt a teremben, lehet, hogy boldogok, lehet, hogy örömük van, és mindkettő jó. Csodálatos az öröm, és ez a mi elsőszülöttségi jogunk Krisztusban. Akár boldogok vagyunk, akár szomorkodunk, elsőszülöttségi jogunk, hogy meglegyen ez az örömünk Krisztusban.

Az Úr öröme a mi erősségünk. Az Úr Jézus azt mondta: „Az én örömömet adom nektek”. Neki nagy öröme van; és ezt nekünk adja. „Hogy az én örömöm bennetek legyen, és hogy a ti örömötök teljes legyen”. Hogy bennünk legyen és teljes legyen akkor is, amikor nincs semmilyen érzésünk, amikor reggel fölkelünk, és azt sem tudjuk, mi, hova, merre – tehát amikor reggel az álmunkból fölébredünk. Miénk ez az öröm, amikor végtelenül szomorúak és bánatosak vagyunk; amikor nagy veszteség ért; amikor vétkeztünk, és a bűnünk következménye utolért bennünket; amikor boldogtalanok vagyunk, mert valami, amire számítottunk, nem következett be; ha igazunk van, ha nincs igazunk, ez az öröm akkor is a mi osztályrészünk.

Nem azt mondom, hogy akkor is a miénk lehet és meg is tapasztalhatjuk az Úr örömét, amikor szándékosan vétkezünk, mert úgy nem lehet. Lehetünk jókedvűek, de az Ő öröme nem lehet a miénk, miközben rosszat teszünk. „Gyermekeim, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; és ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.”

Lehet, hogy azért fordulunk oda az Úrhoz, mert boldogtalanok vagyunk, vagy mert meggyőződtünk a bűnösségünk felől, vagy számtalan más ok miatt. De igényelhetjük az Ő örömét, és meg is tapasztalhatjuk még úgy is, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen amikor elfordulunk a bűntől, és odafordulunk az Úrhoz, hogy az Ő örömében részesüljünk, az valószínűleg nem lesz túl vidám dolog. Továbbra is szomorúak leszünk, és talán bánkódunk is, de meglesz az az örömünk, amely megtart minket, ha igénybe vesszük. Lehet, hogy akkor nem is érezzük, mint amikor valami úgy talált el minket, mint egy rakás tégla, és valaki odajön hozzánk, és felemel – lehet, hogy akkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy valaki ott van, és tart minket. De akár érezzük, akár nem, ott van, és megtart.

Testvérek, akik átadtátok magatokat az Úrnak, akár most először, akár megújítottátok az önátadásotokat – hiszen sok idősebb testvér vagy testvérnő lehet, akik frissen odaszánták magukat az Úrnak ma délelőtt – rabszolgák, akik megérintitek azt a karikát a fületekben, bizton ígérhetem, hogy a boldogság érzése, ami most bennetek van, el fog múlni. A boldogság érzelem, és nem állandó, viszont az Úr öröme a mi erősségünk. És mondom nektek, testvérek, akik itt kint vallást tettetek, és akik a szívetekben tettétek meg ezt, és ti idősebbek, akik megújítottátok az Úrnak való odaszánásotokat, és az Iránta való szerelmeteket, megnöveltétek a mi Urunk örömét. Nagyobb öröm van a mennyben egy ember felett, aki bűnbánattal Hozzá fordul, mint sok már megigazult vagy megszabadult felett.

Van egy javaslatom nektek, akik tudjátok, hogy üdvösségetek van: Mi lenne, ha magatokba néznétek, és megtalálnátok, mi helytelen, és azt elvetnétek? És nagy örömöt szereznétek ezzel ma az Úrnak. Nagy hatalom ez, nem csekélység. Ő telve van örömmel; de még teljesebb lehet az öröme. Több örömről beszél, adjatok Neki sok örömöt ma! Énekeljetek Neki, örvendezzetek Benne ma, ne úgy menjetek ki innen, mint ahogy bejöttetek! Engem is emlékeztessetek, hogy ne úgy menjek ki, mint ahogy bejöttem! Örvendezzünk együtt a szabadulásunkban!

Ma boldog vagyok, és örülök, hogy boldog lehetek. De a boldogság mulandó, az az öröm viszont, amit ma az Úrnak adunk, és adunk Neki minden nap azáltal, hogy megéljük, amit mondtunk, az hozzátesz az Ő öröméhez, és ez hozzátesz az én erőmhöz, akár tudatában vagyok ennek, akár nem.

Elérkeztünk az utolsó naphoz, és szeretnék köszönetet mondani a magam nevében, és bátorkodom nőtestvérem, Hailey nevében is köszönetet mondani, aki eljött. Köszönjük nektek a vendégszeretetet és a közösséget. Köszönöm a látást, melyet erre az összejövetelre elhoztatok azzal, hogy úgy jöttetek ide, hogy vártátok, hogy az Úr szóljon, és ezáltal felszabadítottátok Isten Igéjét közöttünk. Köszönöm nektek a szeretetet, a vendéglátást és a tanúbizonyságot. Ámen? Ámen! Jó, hogy megvan ez a tanúbizonyság.

Ma egy olyan gyülekezetet fogunk megnézni, amelyre senki sem néz szívesen. Mindenki ujjal mutogat rá: a laodiceai gyülekezet az. Sokan gondolják, hogy a gyülekezeteknek szóló levelek annak a hét gyülekezetnek adattak, melyek valóban léteztek a Római Birodalom Ázsia nevű provinciájában, a mai Törökország területén. Azt hiszem, ebben mind egyet is értünk. Néhányan úgy vélik, hogy ezek azt a hét gyülekezeti korszakot jelöik, amelyet emberek hoztak létre. Nem szeretnék ebbe a vitába bocsátkozni – egyet tudok, hogy nekünk íratott! Annak, „akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

De szeretném elmondani a következőt: sokan, akik a gyülekezeti korszakoknak ezt fejlődési nézetét vallják, úgy látják, hogy az utolsó korszakban két jellemző gyülekezet áll fenn. Én nem állítom, hogy ez tényleg így van, senkivel nem szeretnék tanbeli nézeteltérésbe kerülni, de eszerint Filadelfia és Laodicea ugyanabban az időszakban, egyidőben létezik. Mindenki Filadelfiának örül, ott szeretne élni. Én is! Senki sem akar Laodiceában élni. Én sem! Mondok valamit: Senkinek nem kell Laodiceában élnie, és nem is kell elköltöznie onnan! Mindjárt kifejtem világosabban. De a laodiceai levél is megíratott, hozzánk tartozik. Meg kell látnunk benne a nekünk szóló tanulságot, amit a Szellem mond ma a gyülekezetnek. Olvassunk el pár Igét. Jelenések 3,14:

A laodíceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete:”

Az Ámen, az utolsó szó. Testvérek, soha nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók. Soha nem a tanítványé az első vagy az utolsó szó. Mi soha nem vagyunk az alfa és az omega, a kezdet és a vég, Ő az Alfa és az Ámen. Az Ámen, akié az utolsó szó, Ő mondja nekünk az utolsó szót, amit itt olvasunk az utána következőkben.

Ő a hű és igaz Tanú”

Az, aki bennünk él, igaz és hű tanú. Mi is hű és igaz tanúk lehetünk, mert Ő bennünk van! Ő nem csak Tanú lesz a világ számára, hanem az igazságról is tanúskodni fog. Kérlek, hogy vegyétek ezeket az igéket, melyeket ma mondok nektek, és azokat amelyeket ezen a héten mondtam, és amelyeket más testvérek mondtak. Vigyétek ezeket a hű és igaz Tanúhoz, és lássátok meg, hogy van-e benne tanúbizonyság. Ő az Ámen, Övé az utolsó szó! Tudjátok, hogy ez a levél nektek íratott. A Jánosnak adott Ige az Úr rabszolgáinak szól. Senki se menjen ki innen úgy, hogy nem lett rabszolgává! Micsoda veszteség lenne neki! Micsoda veszteség lenne az Úrnak! Az Úr érzi az általunk való elutasítottságának sebeit, mert Ő igazán a lelkünk szerelmese és a Vőlegény, Aki várja, hogy a menyasszonya elkészítse magát.

Ő Isten teremtésének kezdete”

– és a Jelenések végén azt mondja: Új teremtést láttam a mennyből leszállni: az Új Jeruzsálemet, mely menyasszonyként készült el a férje számára. A régi teremtés elmúlt, és íme, új teremtés jött létre! Ő az Isten teremtésének kezdete, és ezt mondja a gyülekezeteknek. 15. vers:

Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró!”

Mennyire gyűlöli az Úr a langyosságot! Sem forró, sem hideg. Bárcsak forró volnál vagy hideg! 16. vers:

mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Ez nagyon erős ige. „Mivel langyos vagy.” Nem langyos érzetű vagy, hanem a cselekedeteid langyosak. Csak úgy sodródsz. De miért lennénk langyosak, amikor Ő az ajtók előtt áll? Miért lennénk langyosak, amikor jön, ajándékokkal tele – a jutalommal, amelyet nekünk kíván adni. Gondoljuk csak meg! Nem kell langyosnak lennünk! Meghallja, ha Hozzá kiáltunk: „Uram, langyos vagyok! A szívem nem szeret úgy Téged, ahogyan Te szeretsz engem. Nem szeretem annyira a testvéreket, amennyire Te szereted őket! Nem szeretem úgy a feleségemet, ahogy Te szereted a gyülekezetet! Nem adom magamat érte úgy, ahogyan Te saját Magadat adtad a gyülekezetért.” Gondoljátok, hogy el fogja utasítani ezt az imádságot? Nem fogja! De ez veszélyes imádság! Minden kereszténynek, legyen fiatal vagy idős, hallania kell a következőt: Jól gondoljátok meg ezt az imát, hogy mit kértek! Mert el fog venni minden kisebb kedvtelést, élvezetes, kellemes dolgokat. Nem azért, mert kegyetlen, és azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk, hanem mert Ő Isten, és azt akarja, hogy teljessé, bevégzetté legyünk!

Amikor van valamink, és felajánljuk az Úrnak, azt fogja mondani: „Köszönöm, elfogadom; és mi egyebet adsz még Nekem?” Ne tévesszen meg minket a gondolat: „Ha én ezt Neki odaadom, vissza fogja adni nekem.” Néha így történik, és az csodálatos, néha pedig nem így történik, és az is csodálatos, mert azt a bennünk lévő vágyódást az iránt, ami nem a miénk, Ő fogja saját Magával betölteni. Nem feltétlenül tesz boldoggá, de ennél sokkal többet, Önmagát adja nekünk. És sem az elkövetkezőkben, sem az örökkévalóságban nem fogjuk ezt megbánni soha.

A következőt szeretném elmondani nektek: Nem arról van szó, hogy vissza akarná tartani tőlünk a földi jókat, Őt nem ez vezérli abban, amit tesz. Ő nem gonosz! Nem akarja, hogy mindenáron szenvedjünk, nem akarja, hogy beteljesületlenek legyünk a földön. De komolyan beszélt, amikor ezeket az igéket mondta: „Senki nem lehet a tanítványom, aki nem gyűlöli meg apját, anyját, férfi- és nőtestvérét, feleségét, gyermekeit.” Azt jelentené ez, hogy azt akarja, gyűlöljünk mindent, amit szeretünk? Nem. Azt akarja, hogy minden a maga helyén legyen.

Egy férfi nem mondhatja: „Uram, én szolgálni akarlak Téged, de a feleségem nem örülne neki.” Egy asszony nem mondhatja: „Szeretem a férjemet, ahogyan az Ige is mondja, hogy szeressem, és az Ige azt mondja: «vágyakozni fog utána», és Te azt mondtad, hogy vessem magamat alá neki, ezért nem tudok engedelmeskedni Neked.” Ez nem elfogadható! Isten nem akar anarchiát a családban; az Ő vágya nem az, hogy a férjek ne szeressék a feleségüket úgy, mint ahogy Krisztus szerette a gyülekezetet; nem az a vágya, hogy a férj ne szeresse a feleségét úgy, mint Krisztus szereti a gyülekezetet, hogy ne adja oda önmagát érte. Arról van szó, hogy minden a miénk Krisztusban. Semmilyen jó dolgot nem fog az Úr visszatartani szolgáitól.

Testvérek, értsétek nagyon világosan, nem azt mondja, hogy mindent meg fog adni nekünk, amit csak akarunk, hanem azt mondja, hogy „Én mindaz vagyok neked, amit csak akarsz, és amire szükséged van”. És nem fogja visszatartani tőlünk azt a jót, amit hatalmában áll megadni. Ezt az igét nagyon komolyan kell vennünk.

Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Senki ne menjen ki innen langyosan, egyetlen egy ember se! Bárhol is élj, ha Laodiceában laksz, ne menj ki ebből a teremből langyosan, az Úr iránt szenvedéllyel a szívedben menj ki, hiszen ezt kéred! És akkor a laodiceai gyülekezet nem lesz langyos. Értitek? 17. vers:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Kemény szavak! Mit mondtok, testvérek? Meg vagytok elégedve azzal, ahogy gyülekezetként vagy egyénekként éltek? Ha a gyülekezet élő, azért van, mert az Élet Ura életet adott neki. Mitek van, amit nem úgy kaptatok? Van ismeretetek az Úrról? Gazdagok vagytok szellemi javakban? Úgy érzitek, hogy mindenkit, aki szól hozzátok, meg kell ítélnetek? Nem igazságos ítéletre gondolok, hanem arra, hogy azáltal ítéltek, amit éreztek, amit hisztek. Teljesen más dolog, akár fiatalként, akár idősként valamit az Úr elé vinni, és megkérdezni Őt róla, mint ha meghallgatunk valakit, és amit mond, afölött a saját tapasztalataink, a saját értelmünk alapján ítélkezünk. Amikor úgy érzed, hogy semmire sincs szükséged, hogy minden azért kerül eléd, hogy ítélkezz fölötte, akkor az igazságos Bíró helyét foglalod el.

és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen:”

Lehet, hogy te nem érzed magad nyomorultul, csak mindenki más körülötted. Miután valaki szólt az összejövetelen, és hazamész ebédelni, és valaki megjegyzi: „Hát nem csodálatos volt ez az üzenet Isten szeretetéről?” Te meg így felelsz: „Igen, de hibásan idézte az Igét. Azt a dolgot meg nem kellett volna mondania, és miközben beszélt, a fülét babrálta, a gyerekek meg sírtak! És nem is hallottam jól, mert folyton a szája elé tette a kezét.” És ezzel az egész beszélgetést lezülleszted az ítélkezéseddel. A hústestre tekintesz, nem a Szellemre. A homokra tekintesz az aranymosó tálban, ahelyett hogy az aranyat, a csillogást, a ragyogást keresnéd. Mi nem csak azt akarjuk, hogy az üzenetek tiszta aranyból legyenek, hanem legyenek pénzérme formában, hogy kicsit könnyebben elkölthessük! Nem akarunk fáradni az Igével.

Testvérek, amikor az összejövetelen azzal vagyunk elfoglalva, hogy észrevegyük azokat a dolgokat, amelyeket kritikával illethetünk, nem gyakoroljuk a papságunkat. Az Úr vizsgálja a gyülekezeteket, Ő a nagy Főpap, Ő az, Aki a mécstartók között jár, de Ő azt keresi, hogy mit dicsérhet meg! Való igaz, tesz kiigazításokat, figyelmeztet; beszél dolgokról, amelyekre előretekint és megjövendöli, hogy el fogja mozdítani a mécstartókat, ha nem igazítják ki ezeket. Ebben a laodiceaiaknak szóló levélben, gondoljátok, hogy azt mondja: „Aki hallja az én hangomat, és megnyitja az ajtót, bejövök és vele vacsorálok, tegyétek ezt meg, mert meg fogom ítélni a többieket!” Gondoljátok, hogy ezt akarta? Gondoljátok, hogy ítéletet akar hozni a gyülekezetének, és félretenni, elvenni a bizonyságtételét, a mécstartóját? Bármilyen szinten, bármikor, bármilyen értelemmel rendelkezünk is, miért gondolná bárki ezt? Az Ő hívása a megtérésre szólít! Tanácsot ad Laodiceának, 18. vers:

Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.”

Az Úr tanácsa az egész gyülekezetnek, hogy „Jöjj hozzám, és vásárolj! Kössünk egyezséget! Gyere, és vásárolj tőlem!” Hogyan kell aranyat venni? Nem tudom! De azt tudom, hogy azt mondja, jöjj, és köss velem egyezséget. Mi az, ami értékesebb az aranynál, mi az, amit adhatunk Neki? Mi vagyunk értékesebbek az aranynál, a mi üdvösségünk értékesebb, mint az arany. A laodiceai gyülekezet tanúbizonysága értékesebb az aranynál. Éveken és évszázadokon át figyelmeztette ez a testvéreket, és mentett meg minket sok hűtlenségtől. És figyelmeztet minket ma is.

A fehér ruhák, az öltözet, melyet viselünk, a szentek igazságos cselekedeteit jelentik, amint azt később a Jelenésekben leírja. Ezek azok az igazságos cselekedetetek, melyeket elkészített számunkra a Föld megalapozása előtt, hogy ezekben járjunk. Tudjátok, azok alatt az igazságos cselekedetek alatt mezítelenség van, de az nincs felfedve, mert az Ő igazságossága takarja be.

Akartok látni? Gondot okoz a szellemi dolgok meglátása, megértése?

Gyertek hozzám, és vásároljatok szemgyógyító írt!”

Hogyan kell ezt? Hadd javasoljak valamit. Menj oda Hozzá, és mondd: „Uram, én megfogadom a tanácsodat. Hozzád jövök, hogy aranyat vegyek. Itt vagyok! Hogyan vásároljam meg? Itt vagyok, hogy fehér ruhákat vegyek: a szentek igazságos cselekedeteit, amelyeket elkészítettél a Föld megalapozásától kezdve. Hogyan járjak bennük, Uram? Szemgyógyító ír – Uram, nem látok túl tisztán. Azt mondtad, jöjjek Hozzád, és vegyek szemgyógyító írt. Itt vagyok, és bármim csak van, Neked adom. Azt mondtad, hogy vásároljak.”

Tudjátok, testvérek, az üdvösség ingyen van, de a szemgyógyító írt meg kell vásárolni. A fehér ruhák, amelyekben járnunk kell, azokban járnunk kell! A szentek igazságos cselekedetei, melyek az alapok levetésétől kezdve nekünk készíttettek, az Ő természetének aranya az életünkben munkálódik ki, de ezt meg kell vásárolnunk Tőle. Mi az, amit Ő kíván? Mi az ár, amibe nekünk kerül? Én nem tudom, menjetek, és kérdezzétek meg Tőle! Mondjátok meg Neki, hogy vásárolni akartok, és meg fogja mutatni.

A 19. vers megmutatja, hogyan viszonyul az Úr a laodiceai gyülekezethez:

Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

Nem azért jön, mert dühös, nem azért jön, mert elhatározta, hogy félreállítja ezeket a lázadókat, ezeket a lustákat, akik önmagukat is becsapják, és akiket az ellenség is megtéveszt. Egyáltalán nem ez van a szívén. Az Ő szívén az van, hogy elfogadják a feddését, elfogadják a fenyítéket, a nevelést, és bűnbánattal megtérjenek. Gondoljátok, hogy nekünk nem adná meg a megtérésnek ezt az ajándékát?

Tudjátok, néha odajövünk az Úr elé, és azt mondjuk, „Uram, megtérek!” De az Úr nem adja semmi jelét annak, hogy meghallotta volna kiáltásunkat. Néha ezt nem is igazán akarjuk, néha meg nagyon is akarjuk. De egyezséget kell kötnünk Vele. A megtérés értékes ajándék, kérnünk kell!

A Szent Szellem, ahogy az Ige mondja, amikor eljön a világba, és Ő eljött a világba, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságosságról és az ítéletről. Ez a meggyőzés, ami jó dolog, de ez nem a megtérés. A bűnbánat nem jelent megtérést. Az elhatározás, hogy nem fogok többé így vétkezni, az sem megtérés. Megpróbálni nem vétkezni szintén nem megtérés. Rosszul érezni magunkat és levertnek, ugyancsak nem megtérés. Iskariótes Júdás halálosan megszomorodott, annyira, hogy megölte magát, inkább, mint hogy együtt éljen a bűnével vagy megtérjen belőle. A megtérés a bűnöktől való elfordulást jelenti, de nem csak a bűntől való elfordulást, hanem a Krisztushoz való odafordulást is. Ámen? Ha Őhozzá jövünk.

Emlékeztek arra az asszonyra, akinek volt az a kisgyermeke, egy pogány asszony, aki azt mondta: „Rátennéd kezedet a gyermekemre? Meggyógyítanád a gyermekemet?” Az Úr így felelt: „Asszony, én a királyság fiaihoz küldettem, nem az ebekhez.” Micsoda kemény szavak! Az asszony pedig azt mondja: „Igen, de még az ebek is ehetnek a morzsákból, melyek gazdájuk asztaláról lehullnak.” Kössetek egyezséget Vele, mint ez az asszony, és megkapjátok, amit ő is megkapott, a választ az imádságára.

Sokunk számára, amikor megmenekültünk, nagyon egyszerű volt: az Úr meggyőzött bennünket, mi áment mondtunk, és megtértünk, és megmenekültünk. Néha, amikor az ember már jó ideje keresztény, és próbál megtérni, szinte úgy van, mint Ézsau, nem találja a megtérés helyét. Mintha Isten gyűlölné. Ő nem gyűlöl minket. „Megfeddem, akit szeretek, és megfenyítem”, azt mondja, „igyekezzetek, és térjetek meg!”. Nem azt mondja, „ó, jaj, milyen borzalmas vagyok, brühühü, mindig csak én!” Igyekezzetek, és térjetek meg, tegyétek, mint aki komolyan is gondolja! Kérjétek Tőle! Ez ajándék! El tudtok képzelni egy gyereket, aki igazán vissza akar jönni az apjához, amikor tévútra tért? Ahhoz az apához, aki szereti őt, és kint ül a sátra ajtajában, figyeli az utat, várva, mikor tér vissza – hát hogyan ne lenne hajlandó megadni neki, amit kér?

Valószínű, hogy néhányan közületek valamikor eljuttok arra a pontra, hogy meg akartok térni, próbáltok megtérni, és nem találjátok a megtérés helyét. Még arra a következtetésre is juthattok, hogy ti vagytok azok, akinek Isten azt mondta, mint ahogy Ézsauról is: „Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem.” Arra a következtetésre juthattok, hogy Isten gyűlöl titeket – de ez nem igaz. Igyekezzetek és térjetek meg, Ő meg fogja adni nektek ezt az ajándékot, és meglesz ez a bizonyosságotok. Ha egy perc kell hozzá, ha egy óra, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, akármennyi is kell, légy buzgó (igyekezz) tehát, és térj meg!

A következő vers:

Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.”

Már beszéltünk erről korábban, hogy az Úr nincs a gyülekezetben, kívül van, zörget az ajtón, és nyomatékosan mondja: „Ha valaki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót.” Nem elég meghallani, ki is kell nyitnunk az ajtót. „Bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Közösség Vele, még Laodiceában is.

Testvérek, mondok nektek valamit, és félelemmel mondom: Az Úr nem csak arra vágyik, hogy bejöjjön, és eggyel, kettővel, hárommal vagy néggyel vacsoráljon. Az Ő vágya, hogy a laodiceai gyülekezetben mindenki megtérjen, és kitárják az ajtót. Amikor halljátok az Urat az ajtónál, amikor az Úr kenetét adja, hogy menjünk és nyissuk ki az ajtót, nyissuk ki gyorsan, és hívjuk a testvéreket is, és mondjuk: Jöjjetek be! Jöjjetek be! Ő itt van, az ajtónál zörget, ti eddig nem hallottátok, de én hallom most. Ébredjetek! Jöjjetek be! Ő itt van, közösségben lesz velünk, együtt fog enni velünk! Meg fogja törni velünk a kenyeret, valóságosan! Azt mondja, hogy: „Én vele vacsorálok, és ő Énvelem.” Velünk fog vacsorálni, és mi Ővele! Jöjjetek be gyorsan, mert Ő itt van! Az Ige nem ezt mondja, hanem azt mondja: „Ha bárki hallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, és vele vacsorálok, és ő Énvelem.” De nem hiszem, hogy az Úr boldogtalan lenne attól, ha teljesítenénk ezt a feltételt, és elmennénk a testvérünkért – akinek szintén magának kell kinyitnia az ajtót, de sok ajtó van ahhoz a teremhez. Értitek, miről beszélek? Ne elégedjetek meg azzal, hogy győztesek legyetek Laodiceában! A magányos farkas, az egyetlen, aki hűséges, vagy talán az a két ember, aki hűséges. Fogjátok karon a testvéreiteket, és vigyétek be magatokkal! Ha langyos vizünk van, és beleteszünk egy elektromos merülőforralót, az addig langyos víz lassan forrni kezd, és veszélyes, ha csak egy kis bögréről van szó, főleg, ha műanyagból készült, mert megolvad. Tapasztalatból mondom.

Ha nem vagyunk langyosak, hanem forrók vagyunk, és behelyeznek minket a testvéreink közé, akkor a gyülekezet nem marad langyos. Értitek? Ha a gyülekezet langyos marad, az a mi hibánk, nincs mentségünk. Nem kell elköltöznünk Laodiceából Filadelfiába, de eltávolíthatjuk Laodiceát, és Filadelfiává válhatunk. Már maga az a tett, hogy megalázzuk magunkat, hogy behívjuk a testvéreinket, és azt mondjuk: „Gyertek, gyertek, itt van Ő”, és nem azt mondjuk: „Ó, mily gazdag közösségben voltam ma az Úrral! Sajnálom, hogy nektek nincs ilyen gazdag közösségetek Vele! Bőségesen megvacsoráztunk az Igében, olyan nagyon éreztem az Ő szeretetét, ott kellett volna lennetek! Nem „ott kellett volna lennetek”, hanem „ide kell jönnötök most, mert Ő itt van!” 21. vers:

Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Amikor ezt tesszük, győzedelmeskedünk a bűn és a halál fölött, és afölött a téveszme fölött, hogy gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Tudni fogjuk, hogy mi vagyunk a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”, de nem fog számítani, mert Ő ott lesz velünk. Ő adja a ruhákat a menyegzőre. Gyorsan fölvehetjük, mint azok a példázatban. Jöhetünk Krisztusba felöltözve, örvendezéssel, és amikor ezen a módon győzedelmeskedünk, megtanultuk azt a leckét, mely a trónhoz juttat bennünket. Hogy minden gazdagság Krisztusban van, hogy az igazságos cselekedetek ruhái mind Krisztustól vannak, és a látás is mind Krisztustól és Krisztusról van, hogy Ő szeret minket, és hogy egyáltalán azért lehetséges egy ilyennek, mint mi, megtérni, mert Ő szeret minket. A jutalom pedig a trón, de nem csak a trón, hanem a trón Krisztussal együtt, hogy ott legyünk Ővele, ahol Ő van.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen!

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

A szmirnai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 19.

PDF: Kit_Mays-A-szmirnai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_19082021

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210819-KitMays1.mp3

Testvérek, az elmúlt alkalmakkor ezekről a mostani időkről gondolkodtunk, amelyben élünk, valamint arról, hogy miként éljük az életünket. Az eddigiekben az Úr Jézus Krisztusról volt szó, és az Ő nagy kijelentéséről, amely abban a könyvben található, melynek Jézus Krisztus kijelentése [Jelenések könyve] a neve.

Sok kijelentés van számunkra ebben a könyvben; és mint már említettem, az Úr Jézus több, mint negyven elnevezése, címe, neve és leírása található benne, és ezeknek több, mint a fele az első három fejezetben szerepel, amelyet most vizsgálunk. Azt is mondtam már, de érdemes megismételni, hogy az Úr Jézusnak ezekben a neveiben élet van. Kijelentés van ezekben a nevekben.

Mi, az Egyesült Államokban nem vagyunk túl jók abban, hogy valamin igazán mélyen elgondolkodjunk, de helyesen tennénk – akár amerikaiak, románok, magyarok, németek vagy bárkik vagyunk –, ha komolyan elmélkednénk, elgondolkoznánk ezeken a neveken. Például, akik ingáztok a munkahelyetekre, fogjatok egy-egy kis lapot, írjátok fel rá egyenként az Úr Jézus neveit, és utazás, vezetés közben gondolkodjatok rajta. Az Úr feltárja rabszolgái előtt neveinek titkát. Ez nem csupán értelmi, hanem szellemi dolog.

Most a szmirnai gyülekezetnek szóló üzenettel foglalkozunk. Rövid igeversek (Jelenések 2,8-11):

„A szmirnabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja az Első és az Utolsó, aki halott volt és feltámadott:”

A görög „szmürna” szó a mirhából származik. A nyugtalanság, a baj érzete kapcsolódik hozzá. Tudjuk, hogy a mirha egyike volt azoknak a fűszereknek, melyeket a halálkor használtak. A keleti bölcsek, akik az Urat keresték, ajándékba aranyat, tömjént és mirhát hoztak. Tudjuk, hogy amikor Urunkat a kereszten megfeszítették, és levették onnan, akkor gyolcsba göngyölték, melyben szintén mirha volt. A mirha a halálról beszél, és az Úr Jézus felfedi a szmirnai gyülekezet előtt, hogy mit kell majd elviselniük, és bátorítja őket, hogy mindhalálig hűségesek legyenek. A kijelentést azáltal adja, hogy megmondja, Ki szól; Ki mondja ezeket az Igéket:

„Az Első és az Utolsó”

Azért szeretjük az Urat, mert Ő előbb szeretett minket. Ő volt, aki először az Élet Igéjét szólta, és megmentett minket. És Ő az Utolsó, Aki hű, Aki mindvégig hűséges marad. „Meg vagyok győződve arról – írja az apostol –, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is fogja végezni a Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Annak, hogy Ő az Utolsó, köze van ahhoz a teljes üdvösséghez1 is, amelyet Ő ad. Ő képes üdvözíteni (az Első), méghozzá teljességgel (az Utolsó) mindazokat, akik Őáltala Istenhez járulnak, mert mindenkor él; halott volt és életre kelt, hogy közbenjárjon mindazokért, akik Őáltala járulnak Istenhez.

Ez a levél olyan keresztényeknek íródott, akikre szenvedés vár, és akik valóságosan szenvedtek abban az időben. A mi Urunk, Jézus halott volt, megfeszítették, testében hordozta a bűnünkért és szégyenünkért járó teljes büntetést. Bűnné lett értünk, és mi meghaltunk Őbenne, úgy, hogy Isten Őbelé helyezett minket. Tudja, mit jelent a halál, mert átment rajta, és mindörökké él, hogy közbenjárjon értünk! Ezt mondja a 9. versben:

Tudom a te dolgaidat, nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”

„A világban nyomorúságotok van, de ne féljetek, én legyőztem a világot.” Ő velünk van a nyomorúságban, közelről ismeri, annyira ismeri, amennyire mi is ismerjük. Mint ahogy a pusztaságban mondta, amint arra előző este is utaltam: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte”, Minden szenvedésünkben Ő is szenved. Mi a Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai. Ha egy kalapáccsal rávágok az itt ülő testvér nagylábujjára, a feje érezni fogja! A Krisztus testének valósága nagyobb mint a testünk, de a testünk ennek a nagyobb valóságnak a gyakorlati szemléltetése, és Isten azért adta, hogy megértsük, Ő ismeri a mi nyomorúságunkat, és velünk van a nyomorúságunkban. Néha érezzük ezt, és ugye milyen csodálatos, amikor tudjuk, hogy Ő velünk van! Néha pedig nem érezzük, mert azt akarja, hogy hitben járjunk, ne látásban, ne az érzéseink szerint. És ez is épp olyan valóságos és épp olyan csodálatos.

Tudom a te nyomorúságodat és szegénységedet”

Testvérek, az Úr ismeri a mi szegénységünket, tudja, milyen szegénynek lenni. Tudjátok, sokunknak van a szükségesnél többje, de nem mindannyiunknak. Ő velünk van a szegénységünkben, és tudja, hogy milyen az. Ismeri, milyen szenvedéssel jár a szegénység. Tudja, milyen munkába menni, és fáradtan hazatérni. Megérti, milyen az, ha szegény vagy és magányos, és kevés vigasztalásod van. De Ő odajön hozzád, átölel a karjával, és azt mondja: Tudom, milyen! Ismerem a szegénységedet, megtapasztaltam, amikor Galileában jártam, és megtapasztalom, amikor Romániában járok, veled.

de gazdag vagy”

Milyen nagy megtiszteltetést jelent a Királytól, ha elismeri a gazdagságunkat! Azt mondja: Minden, ami fontos, Bennem van, gondoskodom a szükségleteidről, és nagy szellemi gazdagságot adok neked – a létező legnagyszerűbb szellemi javakat. Már ma együtt járhatsz a Királlyal. Megtagadhatod magad, felveheted a keresztet, és követhetsz engem, olyan szorosan, ahogyan csak akarod. És hallani fogod, amit csak suttogok, és egész nap tanítani foglak. És nem leszel egyedül, mert nekem sok tanítványom van.

és azoknak káromlását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, de nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”

Kicsit később visszatérünk ehhez, de a szmirnai zsidók kiváltképp gyűlölték a keresztényeket, és ahelyett, hogy Isten számára lett volna zsinagógájuk, a zsinagógájuk azt a célt szolgálta, hogy szembeszálljanak az Isten dolgaival, azzal, amit népével cselekedett. Szembefordultak az evangéliummal, és a Sátán zsinagógája lettek. Hazudtak, káromoltak, olyasmiket mondtak Istenről, ami nem igaz, és hirdették ezeket, mert „Mi vagyunk Isten népe, ez az igazság!”. Majd az Úr a következő csodálatos szavakat mondja, melyeket ma hallanunk kell:

Semmit ne félj azoktól a szenvedésektől, melyek reád jönnek.”

Halljátok? Azt mondja nekünk: Ne félj a rád váró szenvedéstől! Szenvedni fogsz, de ne félj tőle. És elkezdni leírni a súlyosabb dolgokat, melyek történni fognak. Azt mondja:

Íme – figyeljetek, vigyázzatok! –, az ördög közületek börtönbe fog vetni néhányat, hogy megpróbáltassatok; és tíz napig való nyomorúságotok lesz.”

Jól figyeljük meg a következő igét:

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Amikor házasságot kötünk, ígéretet teszünk: betegségben, egészségben, míg a halál el nem választ. Megígérjük, hogy hűségesek leszünk. Tegnap említettem, hogy a szeretet (szerelem) megköveteli a hűséget. Ez nem is annyira parancs, mint inkább emlékeztetés – megerősítés, felszólítás a szeretetünkre, ígéret az Ő jelenlétére és jutalmára.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Van itt valami, testvérek, amit nagyon fontos rendeznünk. Hűségesek lesztek? A fiatalok közül néhányan lehet, hogy még nem gondolkodtak ezen. Hűségesek lesztek mindhalálig? Az idősebbek közül néhányan lehet, hogy ezt mondják: „Ó, hát remélem!” – mert láttatok hűtlenséget az életetekben. Ez nem az érzelmeinket akarja megcélozni, hanem mindegyikünk számára arra való felhívás, hogy az akaratunkkal döntsünk: hűek leszünk mindhalálig. Ne hagyjuk kiesni a gondolatainkból! Akarattal fontoljuk meg, és hozzuk meg a döntést!

Képes lesz ez a halálon átvinni minket? Persze, hogy nem! De ha azt mondjuk: Uram, eldöntöttem, hogy hű leszek mindhalálig. Uram, segíts! Ez a szívem vágya, add meg nekem, hogy hűséges legyek a halálig! Ne hagyd, hogy hűtlennek találtassak! Ne engedd, hogy eltántorodjak az eljöveteled előtt! Ne hagyd, hogy egy pillanatra is megalkudjak – egy pillanatnyi könnyebbségért vagy egy pillanattal hosszabb életért. Uram, Te megmentettél, és Te tartasz meg engem, és én bízom Benned, hogy megtartasz halálomig. Ez az én vágyam és az én fogadalmam.

Testvérek, házasságkötéskor az emberek ígéretet tesznek. Ez a fogadalmak végén van, és sokan izgulnak, amikor az esküvőjük van, és nem nagyon gondolnak bele akkor. De meg kell tartanunk ezt a fogadalmat – Isten kegyelme által! És meg tudjuk tartani, és képesek vagyunk hűségesek lenni mindhalálig, és ezért jutalom jár, az élet koronája.

A korona két dologról beszél: egyik, a hatalomról – ha miénk az élet koronája, azt jelenti, hogy legyőztük a halált. A korai keresztények némelyike a vértanúk koronájának nevezte ezt. A másik, hogy ez valami szépséges dolog, és nagy értéket képvisel. Bevallom, nem tudom, fog-e bárki koronát viselni a fején az örökkévalóságban, de az élettel megkoronázva lenni nagyon nagy koronát jelent, és amikor ott leszünk az üvegtenger mellett, melyről az Igében szó van, és ott vannak azok, akik a koronájukat az Úr Jézus lábaihoz teszik, nem kell így összeszorítva tartanunk a kezünket, odatehetünk valamit az Ő lábaihoz, ami nagy értéket képvisel és felbecsülhetetlen.

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, nem árt annak a második halál.”

A második halál, természetesen, úgy hiszem, az egész világ ítéletét jelenti. Nem tudom, hogyan képes ártani azoknak, akik megmenekültek, de ez azt jelzi, hogy ártani tud a megváltottaknak. Nem pusztítja el vagy öli meg őket, hanem azt mondja: „nem árt nekik”. Mármost, remélem, tudjátok, hogy én kifejezetten pozitív ember vagyok, nem egy gyászos valaki. Nem vágyom rá, és nem is szeretnék senkit sem ijesztgetni, de ez a Bibliában van, és komolyan meg kell fontolnunk.

Tudjátok, többségünk nem fog mártírhalált halni; legtöbben viszonylag normális életet fogunk leélni. Emlékszem, amikor negyvenéves voltam, és a fiaimmal beszéltem, és megkérdeztek tőlem valamit, mert éppen megbüntettem őket valami olyasmiért, amit nem lett volna szabad csinálniuk. Úgy emlékszem, a nappaliban baseballoztak, és eltörtek egy lámpát, és föltettem nekik az összes ilyenkor szokásos kérdést: Mi a csuda lelt titeket? Mégis mit gondoltatok? Miért csináltátok ezt? Elment az eszetek? – Mellékesen jegyzem meg, hogy egyik ilyen kérdésre sincs válasz, ezeket azért tesszük fel, hogy így fejezzük ki a rosszallásunkat, nemtetszésünket, és vezessük le a feszültséget és a dühöt. De mégis mit lehet tenni, amikor valaki a nappaliban baseballozik? Nem sokat lehet magyarázni. Megbünteted őket és kész. És utána az egyik fiam, azt hiszem, a nagyobbik, azt mondja: Apa, vasárnap azt mondtad, hogy szerinted az Úr nagyon hamar visszajön. Miért gondolod ezt?

El akarták terelni a témát, és bevallom, én is témát akartam váltani, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ezért elmagyaráztam nekik: Igen, hiszem, hogy az Úr hamar eljön. Hogy miért? Nagyon odafigyeltek rám, én pedig elmondtam nekik a próféciákat az Igében, említettem az idők jeleit körülöttünk, és beszéltem a Szent Szellem sürgetéséről bennem, és az az Úr szavairól, hogy hamar eljön.

És utána mondtam valamit, amit a fiaim nem hallottak túl gyakran, és nem számítottak ilyenre. Azt mondtam: De mi van, ha tévedek? Mi van, ha az életem hátralévő részét teljesen átlagosan élem le? Mi van, ha nem halok meg egy autóbalesetben holnap, mi van, ha nem lesz szívrohamom két héten, egy hónapon vagy három hónapon belül? Mi van, ha nem leszek rákos, és nem halok meg? A szemük tágra nyílt. Mi van, ha élek még negyven évet? Azt mondtam: Fiúk, már negyven évet éltem, és nagyon gyorsan eltelt. Nagyon hamar ott leszek az Úrral örökre, szemtől szemben.

Azért meséltem el ezt most, mert van egy sors, amely bármelyikünket érinthet. Vannak olyanok közöttünk, talán nem is kevesen, akik elvesztették szerettüket ebben a mostani járványban. Még többen voltak olyanok, akik betegség vagy időskor, baleset vagy más miatt veszítettek el valakit.

Tisztázni szeretném, hogy nem azt mondom, hogy most azok az idők jönnek, amikor felsorakoztatnak minket a fal mellé, és lelőnek, de eljöhetnek azok az idők. Nem szabad megrémülnünk semmi ilyesmitől, hanem egyszerűen csak hűségesnek kell lennünk, míg az Úr haza nem hív minket. A veréb sem hull le a földre az Ő engedélye nélkül, és mi értékesebbek vagyunk sok verébnél. A napjainkat számon tartja, mint a hajszálakat a fejünkön, a könnyeinket tömlőjébe gyűjti, hűséges tetteinket feljegyzi.

Tudjátok, Ő az Első és az Utolsó, Ő az, aki halott volt, de életre kelt, Akinél vannak a halál és a pokol kulcsai, Akinél van a Dávid kulcsa, Aki tökéletesen legyőzte a halált, Aki nyilvánosan kipellengérezte a Sátánt és gonosz birodalmának minden fejedelemségét és hatalmasságát. Nem ijesztgetni akarok bárkit is, de mondom nektek, ez olyasmi, amit el kell rendezni a szívünkben, mert meglepetésként törhet ránk. A szmirnai gyülekezetre üldöztetés várt. Mi kismértékű üldöztetést kezdünk látni az országomban; ti is látni fogtok kis- vagy nagymértékű üldözést.

A gyülekezet történelmében, a korai egyházban három nagy római keresztényüldözés volt: az első hullám Néró alatt, ennek során ölhették meg Pétert és Pált is, ez az első század második felének elején volt. A második keresztényüldözés Domitianus alatt volt, ez erőteljesebb és szélesebb körű volt a birodalomban, legvalószínűbb, hogy ennek során száműzték Jánost Patmoszra, és ez közelített Szmirna felé is akkoriban. A harmadik pedig párszáz évvel később, Diocletianus alatt következett be, aki nagyon értett az igazgatáshoz, és elvetemült ember volt, aki el akarta törölni a kereszténységet a föld színéről.

A legtöbb császár általános szabályokat hozott, a provinciákban azonban nagy mozgásteret engedett abban, hogy hogyan kivitelezik ezeket. Diocletianus azonban azt mondta: meg kell ölni minden pásztort, összeszedni mindenkit, aki kereszténynek vallja magát, és megölni. Azt mondta: Le kell rombolni minden helyet, ahol találkoznak, minden istentiszteleti helyet. Meg kell semmisíteni minden írásukat.

A történészek szerint, úgy tudom, Diocletianus felelős azért, hogy nem maradt fenn egyetlen teljes Biblia sem hiánytalan formában, azt hiszem, a harmadik századból és azelőttről. Ezernél is több töredékből kellett összerakni, ami van. Diocletianus eltökélte, hogy kiirtja a kereszténységet, és életének utolsó tíz éve másból sem állt. Annyira, hogy vannak, akik szerint az a tíz nap, melyről szó van, hogy „tíz napig való nyomorúságotok lesz”, uralmának utolsó tíz évére vonatkozik. Nem tudom, hogy valóban így van-e.

Az üldözés második hulláma valójában már Kr.u. 26-ban elkezdődött Szmirnában még azelőtt, hogy az Urat megfeszítették. Bocsánat a sok történelmi vonatkozásért, de fontos tudnunk ezekről valamennyit. Akkor még Tiberius volt a császár, és saját magának épített templomot Szmirnában, és egy oltárt, hogy ott őt istenként imádják. Valahol valaki kitalálta ezt, hogy ha mindenki a császárt imádná, akkor az egyesítené a Birodalmat. De mindenesetre azt el lehetett dönteni ez alapján, hogy valaki hűséges-e a császárhoz vagy sem.

Majd abban az időben, amikor a Jelenések könyve íródott, Szmirnában évente egyszer minden polgárnak egy meghatározott napon a városi tanács elé kellett járulnia. Ha elmondta: „A Császár az úr!”, és egy csipet tömjént a parázsra dobott, akkor kapott erről egy igazolást – ez pedig jogosítványt jelentett az üzletkötésre, illetve a mindennapi élet ügyeiben való részvételre, mint mondjuk ma ahhoz, hogy valaki vezetői jogosítványt szerezzen. Egyszerű dolog, évente egyszer. „A Császár az úr”, és kész is vagy – kivéve, ha nem teszed meg.

Polikárp, akit János apostol tanítványának mondanak, és akire Szmirna püspökeként hivatkoznak, de akkoriban még nem voltak püspökök, idős ember volt, és a zsidók gyűlölték, mert keresztény volt – annyira, hogy egy szombatnapon a városi tanács elé hurcolták, az ott álló katona őrizetére bízták, és elmentek fát gyűjteni, hogy máglyán elégessék. Szombatnapon! A katona azt mondta neki: „Nem kell meghalnod, csak ezt az egy kis dolgot tedd meg” – és hiteles történelmi feljegyzés van róla, hogy mit válaszolt. A prokonzul ugyanis rá akarta venni, hogy átkozza Krisztus nevét, és áldozzon a császárnak, vagy különben halál vár rá. Polikárp pedig azt mondta: „Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és soha nem tett nekem semmi rosszat. Hogyan is káromolhatnám a Királyt, Aki megmentett engem?”

Amikor hozzá akarták kötözni az idős embert az oszlophoz, azt mondta: „Nincs erre szükség, az az Isten, ki kegyelmét adja nekem, hogy átmenjek a tűzön, ahhoz is megadja kegyelmét, hogy megállhassak ott.” Polikárp idős ember volt, idősebb, mint valószínűleg bárki itt.

Látom, hogy néhányan, akik még nem vagytok idősek, azt gondoljátok, hogy ez olyan távoli, de hadd mondjak el nektek valamit, ami 1999-ben történt. Az országom egyik középiskolájában, a coloradói Columbine-ban két diák automata fegyvereket vitt be az iskolába, és lövöldözni kezdtek. Végül egy tucat embert megöltek, pontosabban tizenhármat, és húsznál is több másikat megsebesítettek. Puskákkal és gépfegyverekkel jöttek be, körbejártak, és azt kérdezték a diákoktól, hogy keresztények-e. A legtöbb embert véletlenszerűen ölték meg, de két fiatal lányt megkérdeztek, hogy keresztények-e, és ők azt mondták, igen. És azonnal lelőtték őket. Többet mondtak annál, hogy igen, és egyikük, aki nem halt meg, éppen imádkozott, amikor odamentek hozzá, és rálőttek. Hangosabban kezdett imádkozni: „Istenem, Istenem, ne hagyj meghalni!”. Megkérdezték tőle, hogy hisz-e Istenben, és ő azt mondta, igen. Miért?”, kérdezték. „Mert hiszek, és a szüleim így neveltek.” Arrébb kúszott, miközben a támadó újratöltötte a fegyvert, de nem lőtt rá ismét.

A lány később azt mondta: „Nem gondolkoztam a válaszon, eszembe sem jutott, hogy valami rossz fog történni. Megkérdezte, és nem mondhattam nemet. Nem bátorságnak tartom, hanem annak, hogy amit mondtam, igaz, mert egyszerűen ez vagyok. Mi mást mondhattam volna?”

Más hasonló példák is vannak, azért, mert van egy ellenségünk, aki őrülteket indít őrültségek elkövetésére. Azt hiszem, hogy több ehhez hasonló eset is fel van jegyezve. Nem próbálok érzelgősködni, nagyobb eséllyel halunk meg autóbalesetben, mint hogy lelőjenek minket a hitünkért, úgy hiszem. Sok betegség van, amely már fiatalon elvihet minket, sokkal inkább, mint hogy a hitünkért kivégezzenek, és ezeknél is valószínűbb, hogy felnövünk, és lehet, hogy nem is fogunk meghalni egyáltalán, mert hiszem, hogy az Úr nagyon hamar eljön.

Testvérünk, Stephen Kaung, akiről sokan hallottatok, és néhányan ismeritek is, százhat éves. Nemrégiben mondta nekem és másoknak, hogy nem kész a halálra, nem számít rá, hogy meghaljon. Azt mondta, nem hiszi, hogy a keresztényeknek készeknek kellene lenniük arra, hogy meghaljanak. Azt mondja, hiszi, hogy a keresztényeknek arra kell készen állniuk, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben. Ámen!

Nem érzelgős próbálok lenni, de az Ige itt azt mondja, hogy hűségeseknek kell lennünk mindhalálig. Hadd mutassak rá, hogy ha hűségesek vagyunk a halálig, akkor hűségesek leszünk akkor is, ha az Úr azelőtt visszatérne, hogy meghalnánk. De ez olyan dolog, amit rendeznünk kell. Tudjátok, nincs okunk félni, Ő halott volt, és mindörökké él, Ő az élet Ura, és azt mondja nekünk: „Ne féljetek a haláltól, Én legyőztem a halált. Ne féljetek!” Ne féljetek a járványtól! Legyetek érzékenyek, legyetek engedelmesek Neki abban, amit adott nektek, hogy tegyétek. Ne legyetek balgák, bármit is jelentsen ez.

De ne féljetek! Nem a félelem Szellemét kaptátok, hanem a szeretet Szellemét, a bizalom, a józan gondolkodás, a szeretet Szellemét. Nem szabad félnünk! Bármi is következzen, Ő több mint elég a mi számunkra. Ő az, Aki Hűséges, Aki hű volt mindhalálig, és az Ő hite megtart minket mindenen keresztül, ami csak következik. De rendezzük a kérdést a mi oldalunkon az egyenletben! Ne játsszunk a hitünkkel, ne legyünk könnyelműek a hitünkkel, hanem legyünk hűségesek.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Titokzatos ajándék ez, de olyan ígéret, amely a miénk lehet. Tegye az Úr világossá a számunkra! Ámen.

Az efezusi gyülekezetnek írt levél (Jel 2) – Kit Mays

Elhangzott: Valea Draganului (Dragan völgye, Románia) – 2021. augusztus 18. 
Angol nyelven, román tolmácsolással meghallgatható: https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210818-KitMays1.mp3

PDF: Kit_Mays-Az-efezusi-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_18082021

Imádkozzunk!

Urunk, felemeljük kezeinket, és kérünk, hogy áldj meg ma bennünket hatalmasan, kérünk, hogy igazíts útba és taníts bennünket – hogy a Te útbaigazításod után még jobban szeressünk Téged és egymást, jobban megértsük a Te akaratodat és szándékodat, jobban megtaláljuk a saját helyünket a Te akaratodban és a Te szándékodban. Te vagy a Mindenható Isten, és mi a Te néped vagyunk. Urunk, hozzád fordulunk a Te áldásodért. Tölts meg és kenj fel bennünket a Te Szent Szellemeddel. Adj teljes kiáradást, ugyanakkor teljes visszafogást azoknak, akik szólnak, különösképpen nekem, Uram. De adj még sokkal többet, mint amit kérünk vagy gondolunk, hiszen a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

Az előzőekben eljutottunk a Jelenések könyve 2. fejezet első verséig, és beszéltünk Arról, Aki a mécstartók között jár-kel, aki a hét csillagot jobbkezében tartja. Tartsuk szem előtt, hogy Maga az Úr az, aki szól hozzánk. Remélem, hogy sok rabszolgájához szól itt, ebben a teremben, remélem, hogy az egymással való közösség és öröm közepette, melyben részünk volt, nem mulasztottuk el megújítani szeretetünket az Úr iránt, és arról az igényéről sem feledkeztünk meg, hogy az Ő rabszolgái legyünk. Mert amit kijelentett a Jelenések könyvében, azt az Ő rabszolgáinak mondja, és ma délelőtt ezzel az Igével szól hozzánk:

„Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugoknak találtad őket, és tűrtél és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el” (Jel 2,2-3).

Testvérek, Aki a mécstartók között jár, Aki mindent lát, ami a gyülekezetben történik, nem azért figyeli a gyülekezetet, hogy hibát keressen benne. Igen, kiigazításokat kell eszközölnie, de nézzétek mindezeket az elismeréseket! Tudjátok, beszéltem már arról, hogy a Jelenések könyvében milyen sok neve van az Úr Jézusnak. És azt is mondtam, hogy ezeknek nagyon nagy a hasznuk, és jól tesszük, ha odafigyelünk rájuk és elmélkedünk felettük, mert élet és táplálék van bennük. És ezek nekünk, az Ő rabszolgáinak szólnak. Ma délelőtt pedig egy újabb kulcsot adok nektek.

Amikor szeretünk valakit, amikor szeretetbeli rabszolgák vagyunk, azt akarjuk szeretni, amit az Úr szeret, és azt akarjuk gyűlölni, amit Ő gyűlöl. Amikor azt mondja: Szeretem a könyörületességet, szeretem az irgalmasságot; hegyezzük a fülünket, és azt mondjuk: irgalmasnak kell lennem, könyörületes leszek, mert Ő ezt szereti. Figyeljük meg, milyen sok mindent szeret az Úr az efezusi gyülekezetben: „Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat”. Nagyon örül annak, hogy ezeket teszik. De tisztázzunk valamit: a tettek önmagukban semmik. Ha odaadom a testemet, hogy megégessenek, semmit nem jelent, ha szeretet nincs bennem. De a rabszolga életében, aki szeretetbeli rabszolgává lett, aki átadta az Úr Jézusnak önmagát és mindenét, amije csak van, ezek fognak következni.

Mármost, ha ezek a dolgok megmaradnak, a szeretet viszont meghidegül, akkor semmilyen jelentősége nincs annak, amit teszünk. Az Úr azt mondta: „az a kifogásom van ellened”, de nem az a kifogása, hogy ezeket a szeretetben elkezdett dolgokat tették, hanem az, hogy ha ezek nem szeretetben folytatódnak, kevés jelentőségük van. De mégis, ezek továbbra is a szeretet cselekedetei, amelyeket mi is követhetünk. A fáradozásunk, a kitartásunk – amikor azért teszünk valamit, mert szeretjük az Urat, amikor azért fáradozunk, mert ez örömöt szerez Neki, amikor nem tudunk nem megtenni valamit, mert tudjuk, hogy Ő örülni fog neki, ha megtesszük. Megvan a kulcsunk az Ő szívéhez. A szeretetnek kifejezést kell találnia. És ezeket megdicséri, mondván, ezek jó dolgok. Szeretet nélkül ugyan semmik, de ha a szeretethez nem társul tett, hogyan lehet akkor az szeretet? De feltételezzük, hogy ezeket a tetteket szeretetben végezték; úgy hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy az Úr megdicséri ezeket a tetteket. Hiszem, hogy amikor ezek szeretetből fakadnak, akkor az Úr örül ezeknek.

Hogy nem szenvedheted (tűröd el) a gonoszokat”

Eltűritek a gonosz embereket? Az Úrnak nem teszik az ilyesmi. Ez ugyanis nem szeretet. Igaz, hogy tudunk úgy haragudni, hogy nincs bennünk szeretet; és igaz, hogy úgy is tudjuk nem eltűrni a gonoszokat, hogy az indítékunk nem a szeretet. De nem akarom minden állításomhoz hozzátenni, hogy a tetteknek szeretetből kell fakadniuk, hiszen ez nyilvánvaló.

Testvérek, mi gyakran eltűrjük a gonoszokat a gyülekezetben – félelemből, lustaságból, vagy azért, mert alszunk. Hogyan bánjunk a gonoszokkal? Úgy, hogy az Úr elé visszük a helyzetet; nem kötünk vele békét a szívünkben, hanem az Úrhoz visszük. Megalázzuk magunkat az Úr előtt: Urunk, mit tegyünk? Ez az Úr háza, és Ő szent. A gonoszokat nem szabad eltűrni Isten házában. Nem úgy értem, hogy bűnösöket nem szabad eltűrni Isten házában, hiszen akkor mindnyájunknak távozni kellene. De tudjátok, mire gondolok, hogyan érti az Ige, amikor „gonoszokról” beszél. Olyan emberek, akik apostoloknak mondják magukat, de nem azok. Akik olyan tekintély helyét foglalják el, amit Isten nem adott nekik; akik a nyájat a saját céljaikra akarják használni – néha úgy, mint lehetőséget az igeszolgálatra; néha anyagi haszonért; néha pedig egyszerűen csak használják Isten népét, és ez helytelen. Férfiak, ne tűrjétek az ilyet! Asszonyok, ébresszétek fel a férjeteket, testvérnők, beszéljetek a férfitestvéreitekkel!

Próbára tetted őket és hazugoknak találtad őket.”

Emlékszem, egyszer nagyon régen, volt egy igen kedves barátom, akinek a garázsában is laktam egy darabig (nem lakrész volt, hanem garázs, de vittem be áramot). Nagyon szerettem ezt az embert. És egyszer csak kitalálta, hogy nagy fejetlenség van, ezért úgy döntött, hogy egy másikkal együtt ők ketten apostolok. És azt mondták, hogy alá kell rendelnünk magunkat nekik. Odamentem ehhez a testvérhez négyszemközt, és azt mondtam neki: Mi történt veled? Te nem vagy apostol! Erre ő: „Ó, húha, jaj…” És rájöttem, hogy ez az ember nem álapostol, hanem egyszerűen csak tévedett. Ha valaki azt mondja magáról, hogy répa, attól még nem lesz álrépa. Bolond az lehet, de nem álrépa. Értitek? Az álapostol, a hamis apostol az, aki szándékosan félrevezeti a nyájat. Az Úr meg fogja adni az ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni a kettő között. Nem szabad álapostolokat – vagy „álrépákat” – követnünk, és mindkét esetben mást és mást kell tennünk. Az Úr megadja ehhez a bölcsességet.

és állhatatos vagy

Felfigyeltetek rá, hogy az állhatatosság kétszer szerepel ebben a felsorolásban?

Tudom a te dolgaidat és a te fáradozásodat, és a te állhatatosságodat” (Jel 2,2)

és állhatatos vagy, és az én nevemért fáradoztál” (Jel 2,3)

Ki kéri közületek az Urat naponként, hogy adjon neki állhatatosságot? Az Úr ezt nagyon nagyra értékeli. Az állhatatosság nem feltűnő: ha a feleségünk állhatatos a naponkénti főzésben, ha a férjünk minden nap munkába megy, és ebben kitart, ezt legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha abbahagyják. De itt kétszer is említi az Ige. Csinálod a dolgodat, akkor is, ha van kedved, akkor is, ha nincs. Ez nagyon értékes az Úrnak – ha állhatatosak vagyunk azokban a dolgokban, melyekre hívattunk férfiként vagy nőként, férjként vagy feleségként, szülőként vagy gyermekként. Nagyon-nagyon drága és értékes ez az Úrnak. Állhatatosan kiállni az Ő bizonyságtétele mellett, akkor is, amikor az könnyű, és a látás világos; és akkor is, amikor az nehéz, és a látás sem világos.

Tudjátok, a látásunk időnként elhalványul, és néha az a benyomásunk, hogy el is tűnt teljesen. De nem tűnt el. Emlékeztek, hogy Péter mit mondott: „Uram, kész vagyok börtönbe, sőt akár a halálba menni veled”? Az Úr pedig azt felelte: „Péter, Péter, mielőtt a kakas kétszer kukorékol, megtagadsz engem, többször is.” Amikor arról olvasok, hogy Péter mit tett Kajafás udvarában, hogy esküvel tagadta meg az Urat a katonák és a szolgálóleány előtt is, azt mondhatnám, hogy elfogyott, eltűnt a hite. De az Úr mondatának második fele, amikor azt mondta Péternek, hogy még az éjjel megtagadja Őt, így hangzik: „de Én imádkoztam érted, hogy a hited el ne fogyjon. És mikor helyreálltál, erősítsd testvéreidet.”

Ha az Úr imádkozott azért, hogy Péter hite ne fogyjon el, akkor az azt jelenti, hogy Péter hite nem fogyott el. Péter kudarcot vallott, de nem kellett volna így lennie, hiszen volt hite, mert adatott neki. Az Úr figyelmeztette előre, az Úr megmondta, az Úr imádkozott érte. Nem lett volna muszáj engednie a kísértésnek, de engedett. A hite azonban nem tűnt el.

Testvérek, amikor úgy érzitek, hogy elveszítettétek a látást, nagy Főpapunk van a mennyben, Aki őrzi azt. Ő a hű Tanú, Ő az, aki bennünk él, Ő az, aki megtartja a hitünket, Ő az, aki mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk. Hogyan veszíthetnénk el azt, amit Ő tart meg? Olyan ez, mint az igazságosságunk, Ő a mi igazságosságunk. Tudunk vétkezni? Igen. Vétkezzünk? Ne. Kell vétkeznünk? Nem. Vétkezünk? Igen. De az igazságosságunk biztonságban van a mennyben, mert Ő a mi igazságosságunk, és ha azonnal megvalljuk Neki bűneinket, Ő hűséges, hogy megbocsássa a bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.

Állhatatosság, kitartás.

és van kitartásod, és az én nevemért fáradoztál”

Amikor a kitartásra gondolok, az jut eszembe, aki verést kap, de nem fut el. Testvérek, néha könnyű elviselni az ütlegelést, bár sosem kellemes. Néha csak átvészeljük valahogy a dolgokat. Nőtestvérek, olykor ti is kaptok ütéseket a hitetekben. Remélem, hogy egyikünk sem szenved fizikai bántalmazást a másiktól. De többről van szó, mint hogy pusztán elviselni az ütéseket, hanem kitartásról van szó az Ő nevéért. Mit jelent ez? Mert az Ő becsülete forog kockán. Néha azért kapunk verést, mert rosszat csináltunk, de néha az Ő nevéért viseljük el.

A válaszunk hasonló Péter válaszához. Az ötezer megvendégelése utáni napon az Úr egy olyan valakinek válaszolt, aki csak azért követte Őt, mert olyan kevés étellel csodálatos módon megelégítette őket. Válaszával az Úr gyorsan elűzte Magától a hamis követőket. Azt mondta, hogy „az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Ha nem eszitek az én testemet és isszátok az én véremet, nincs élet bennetek.” És ezek a júdeaiak azt mondták: „Hé, ez kemény beszéd, ki képes hallgatni?” És otthagyták. Az Úr pedig a tanítványaihoz fordult, és azt mondta: „Ti is el akartok menni?” Úgy hiszem, Péter jó választ adott, azt mondta: „Hova mehetnénk, Uram, Tenálad vannak az élet Igéi.” Van más választási lehetőségetek? Van más választási lehetőségetek az Úr követésével szemben? Ha igen, akkor nem fogtok kitartani.

Van egy ellenségünk, aki nagyon okos. Nem bölcs és nem jó – az ördög az. De ki tud ismerni minket. Ha forgatunk valami mást is a szívünkben, figyelni fog minket, és rá fog jönni, hogy mi az. Számoljunk le az alternatívákkal, a más választásokkal, testvérek! Tegyünk aranykarikát a fülünkbe, ahol át lett szúrva Mesterünk házának ajtajánál, hogy ne gyógyuljon be – hogy mindenki láthassa, hogy Őhozzá tartozunk. Természetesen az ószövetségi rabszolgákra utalok, nem tudom, elolvastátok-e azokat az Igéket, melyeket az elmúlt nap említettem, de olvassátok el.

Ki kell tartanunk, és nem szabad megfáradnunk. Elfáradhatunk, de fáradjunk meg, ne jussunk el odáig, hogy abbahagyjuk a küzdelmet. Ha versenypályán futunk, az egyetlen biztos módja a verseny elveszítésének a verseny bármely pontján, ha megállunk és nem futunk tovább. Maradj versenyben! Ne add fel, ne hagyd abba, ne szállj ki, maradj versenyben!

Ilyen dolgokat szeret az Úr. Amikor elolvassuk az Ő jellemzőit, melyeket a Jelenések első három fejezetében található 22 vagy 24 címben olvashatunk, amikor az Úr saját Magát a neveivel jellemzi, láthatjuk, hogy Ő mi minden, és becsben tarthatjuk azokat a dolgokat, és magunkba fogadhatjuk, mert Krisztus bennünk az eljövendő dicsőség reménysége. És amikor látjuk ezeket a dolgokat, amelyeket Ő szeret, mondhatjuk, hogy én ezt akarom, én meg akarom élni ezt ma az én életemben. Szereti a könyörületességet, akkor én könyörületes leszek, az Ő kegyelme és nem a törvény által. Uram, add nekem a Te könyörületességedet ma; Uram, áldj meg!

De itt van ez a negyedik vers, és nagyon komolyan foglalkoznunk kell vele.

De az a [mondás]om ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

Gondoljátok, hogy az Úr haragos? Gondoljátok, hogy haragudott az efezusi gyülekezetre? Én nem hiszem, hogy haragudott. Szerintem Neki, Aki oly csodálatos, és a hét mécstartó között jár, fájt a szíve. Tudjátok, testvérek, a szeretetnek van egy vele járó igénye, egy elvárás, melyet azokkal szemben támasztunk, akik szeretnek minket: a hűség.

A könyv elején az Úr azt mondja: „Én vagyok a hű tanú.” A férjeknek és feleségeknek hűeknek kell lenniük egymáshoz, hogy meg tudjanak bízni egymásban. Szívből jövő bizalmat nem lehet adományozni, azt el kell nyerni. Az Úr elvárja, megkívánja és belénk építi a hűséget. Az, Aki hűséges és igaz, bennünk él – ha keresztények vagyunk –, és hűségesek lehetünk mindhalálig. Lehet, hogy ma már nem, de kicsit később el fogjuk ezt olvasni.

Az efezusi gyülekezet szíve kihűlt, mert az efezusi szentek szíve elhanyagolta a hűség gyakorlását. Hagyták, hogy meghidegüljön bennük a szeretet. Férjek, szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szereti a gyülekezetet! Ne merjétek hagyni, hogy a feleségetek iránti szeretet kihűljön! Feleségek, ne tűrjétek el, hogy a szívetek meghidegüljön a férjetek iránt! Ne engedjétek megtörténni; amikor észreveszitek, hogy ez van, azt is vegyétek észre, hogy Isten arra hívott, hogy szeressétek a feleségeteket, férjeteket. Ő tehát meg fogja adni, amire szükségetek van, és így meg tudjátok adni a feleségeteknek, amire neki van szüksége, és ti is megkapjátok tőle, amire nektek van szükségetek.

Nem érdekes, hogy az Úr azt mondja, az 5. versben: „Emlékezzél meg tehát, honnét estél ki, és térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”? Az Úr nem azt mondja: „Gerjessz magadban érzést, ragaszkodást! Gerjeszd fel az irántam való szeretetedet!” Hanem azt mondja: „Tedd a korábbi tetteidet.”

Van valami, amire nagyon szeretnék rámutatni. A szeretet több, mint érzés, több, mint érzelem, de ha nincs bennünk sem érzés, sem érzelem, az nem normális dolog. A szeretet több, mint érzés, de nem is kevesebb! Férjek, higgyétek el, bármit is tesztek, ha feleségetek nem érzi benne a szeretetet, az semmit sem jelent a számára. Lehet, hogy ez túl erős. De soha nem lesz elégedett azzal a szeretettel, mely pusztán csak gondoskodik róla, vigyáz rá, látja, hogy mire van szüksége és megadja neki. És nem is szabad beérnie ennyivel. „Úgy szeressétek a feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte.” Azt gondoljátok, hogy az Úr rideg és közömbös irántatok? Gondoljátok, hogy rideg és közömbös a gyülekezete iránt? Az Úr szeretett téged és Önmagát adta érted. Az Úr szerette a gyülekezetet és Önmagát adta érte, hogy tiszta legyen, ránc és folt vagy bármi efféle nélkül való. Nem azért, mert tökéletes feleséget akart, hanem mert szerette őt, és azt akarta, hogy mindazzá válhasson, amivé csak válhat. Férjek, így éreztek a feleségetek iránt? Miért nem?

Testvérnők, vannak közöttetek hajadonok. Ne menjetek hozzá ahhoz a férfihoz, aki nem így fog szeretni titeket! Persze ki tudja, hogy ki fog így szeretni? De értitek, hogy mit akarok mondani. Ezt kell keresnetek. Olyat, aki önmagát adná értetek, aki nem elvenni akar tőletek, hanem adni nektek. Nem olyat, aki körül akar zárni, hanem aki szabaddá akar tenni Krisztusban, védelmezve és megtartva titeket.

térj meg, és azokat cselekedd, amiket először cselekedtél”

Először is, vissza kell emlékeznünk. Emlékszünk, amikor üdvösségünk lett? Minden könnyen ment, nem volt nehéz lemondani dolgokról. Emlékeztek, a Cselekedetekben, amikor Efezusról beszél? Emlékeztek, azt mondtam, hogy az Úr soha nem kíván olyasmit, amit ne adott volna előzőleg a gyülekezetnek vagy az egyénnek? Amikor elolvassuk az efezusiakhoz írt levelet, az telve van szeretettel.

Tudjátok, hogy az egyik legelső, amit tettek, hogy azok, akik varázslást űztek, összehordták a könyveiket egy halomba és elégették. Ötvenezer ezüst értékben! Eladhatták volna olyanoknak, akik nem voltak keresztények. Még jó üzletet is hozhattak volna nekik, ha csak negyvenezerért odaadják. De a szeretet nem tenne ilyet! Olyanok lettek volna, mint Anániás és Szafíra, akik egy részt maguknak tartottak meg. A szeretet ilyet nem csinál. A szeretet azt mondja, ez rossz! Ez Isten szemében rossz, és meg fogjuk semmisíteni. És az ár semmit sem jelentett nekik, mert szerették az Urat, látták az Ő irántuk való szeretetét, és ők viszontszerették Őt. Mit akart az Úr, hogy cselekedjenek?

Megmondom nektek, az Úr egyszer sem mondta nekik, hogy égessék el azokat a könyveket, ez a dolog az ő szívükben merült föl. A szerelmeseknek megvannak a maguk titkai, megvan a maguk kis nyelvezete egymással. Közös emlékeik vannak. Szólnak egy szót, vagy rámutatnak egy képre, vagy kinyitnak egy könyvet és elolvasnak egy oldalt, vagy kinyitnak egy könyvet és látják, hogy a másik elolvas egy oldalt, és megrohanják őket az emlékek. Meglátnak egy virágot, vagy egy apró kis ajándékot, melyet kaptak, és elárasztják őket az érzések. Az Úr azt mondja, tedd az előzőeket, de nem mondja meg, mik voltak azok a korábbi dolgok. Azt mondja nekünk: Emlékezz. Emlékezz, és tedd azokat, amiket először – nem azt mondja, hogy gerjessz fel valamilyen érzést. Az nem elég, és nem fogja megoldani a problémát. Ehhez egy kis gondolkozásra van szükség, de nem túl sokra, mert azt mondja, hogy „különben eljövök hozzád hamar, és kimozdítom a te gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz”.

eljövök hamar”

Az a jó ebben, hogy ez azt jelenti, nem tart sokáig ezt a lépést megtenni, hogy bűnbánattal megtérjünk és visszaemlékezzünk a korábbi dolgokra, és megtegyük őket. Ezt hamar meg lehet tenni, hiszen azt mondja, „eljövök hamar”, azaz „gyorsabb lehetsz, mint Én”. Elhagytad az első szeretetedet? Tényleg elhagytad? Nem kell így maradnod. Nem bizony! Újra tiéd lehet az a szenvedély, ami benned volt, amikor megtértél. Néha vágyakozva tekintesz vissza, „Ó, bárcsak úgy éreznék, mint akkor!” Bánd meg a bűneidet, fordulj vissza, emlékezz, és tedd, amiket először tettél! Nem feltétlenül fogsz ugyanúgy érezni, mint akkor – teljesebb, gazdagabb és végtelenül édesebb lesz.

Ne tűrjétek ezt a ridegséget, ne tűrjétek ezt a hűvösséget, ne tűrjétek ezt a közömbösséget, ne törődjetek bele ebbe, hogy nem teszitek a korábbi dolgokat! Testvérek, nem valamiféle törvényről beszélek. Ha meggondoljátok, tudni fogjátok, hogy ez nem kötődhet törvényhez. Testvérek, ha egész életében minden nap vesztek a feleségeteknek egy csokor virágot, mert ez egy négyzet, amit ki lehet pipálni: Amikor beleszerettem, vettem neki virágot, tehát az élete hátralévő részében minden nap veszek neki virágot. Hívom is a virágost, adok neki egy jó nagy összeget, és megbízom, hogy a következő tíz év során minden nap szállítson ki a feleségemnek egy bokrétát. Ez így nem fog működni! Szívből kell, de a szív bennünk van. Az Úrért vágyódó szív bennünk van. Csak azért szerethettük Őt kezdetben, mert Ő előbb szeretett minket. Újra meg kell Őt látnunk, és ezért olyan értékes ez a könyv, a Jelenések könyve. Ez a látás könyve.

Kicsit túlmagyaráztam, de az a lényeg, hogy az Úr ezt szívből mondja, és ez megrázóan hat a gyülekezetre. És azt mondja:

De ez megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, melyeket én is gyűlölök.”

A nikolaiták voltak azok, akik megalkották a papságról és a laikusokról szóló tant. Egy (lelki)pásztor van fent, alatta pedig az összegyűlt hívek. Az Ige azt mondja: „Senkit ne hívjatok atyának, mert egy Atyátok van a mennyben, és ti mind testvérek vagytok. Senkit ne hívjatok rabbinak vagy tanítónak, mert mind testvérek vagytok.” Különböző ajándékaink, különböző feladatköreink vannak, melyek mind értékesek és fontosak, de nem szabad magunkat egymás fölé emelnünk.

A testet az illeszti és tartja össze, amit minden ízület vagy kapocs szolgáltat. Ha a miénk a világ legnagyszerűbb igehirdetője és a miénk a legjobb tanítás a világon, de a ház e köré az ember köré épül, akkor az lehet csodálatos ház, de nem lesz Isten háza. Ő a középpont, és Krisztus bennetek az eljövendő dicsőség reménysége. Az Úr gyűlöli a nikolaiták tetteit. Gyűlölitek azt, amit az Úr gyűlöl? Akkor legyetek óvatosak azzal az emberrel, akinek az arcát borotváljátok minden reggel, hogy ne érezze felsőbbrendűnek magát a testvéreinél, vagy elfoglalja azt a helyet, amely egyedül Krisztust illeti. Testvérnők, ti sem vagytok mentesek ez alól. Legyetek féltékenyek Krisztus tisztességére, ne tegyetek egy embert, akinek igeszolgálatra van ajándéka, arra a helyre, ahol nem szabadna lennie. Férjek, szeressétek feleségeteket, amiképpen Krisztus szerette a gyülekezetet, és Önmagát adta érte! Feleségek, tiszteljétek a férjeteket, ne tiszteljetek egy másik embert a férjetek felett! Értitek?

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek: Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomának közepette van.”

Ádám és Éva elveszítette Isten paradicsomát. Isten egy szeráfot helyezett a kerthez vezető út őrzésére, hogy ne mehessenek vissza és ne ehessenek az élet fájáról. Ezt jó szándékból tette, mert ha így tettek volna, akkor örökké éltek volna a bukott állapotukban. De ez itt a visszanyert paradicsom, ami nem kis dolog.

Nos, az Úr áldjon meg mindnyájunkat, nem tudom, meddig fogunk jutni ebben a könyvben ezen a héten, de ha itt támpontot kapunk, hogyan kell csak ezt az első két-három fejezetet is megvizsgálni, az nagy kijelentést és változást fog hozni a szívünkben, a gondolkodásunkban és a gyülekezeteinkben. Sok táplálékot és elmélkedni valót fog adni nekünk. Az Úr segítsen bennünket! Ámen.

Az Úr rabszolgája (Kit Mays)

Elhangzott: Valea Draganului, 2021. augusztus 17.

PDF: Kit_Mays-Az_Ur_rabszolgaja-Valea Draganului_17082021

Jelenések 1,1: „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása (lelepleződése), amelyet adott neki az Isten, hogy megmutassa rabszolgáinak, amiknek meg kell lenni gyorsan, és megjelentette és elküldte az Ő angyala által, rabszolgájának, Jánosnak” (Vida-ford.).

Ez a kijelentés tehát az Úr rabszolgájának, Jánosnak adatott, és az Ő rabszolgáinak szól a legfőbb rabszolgától, a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Az Ige azt mondja, az Úr emberekhez lett hasonló, rabszolgai formát vett fel (Fil 2,7). Ezt a levelet pedig az Ő rabszolgáinak írja, az Ő szeretetből való rabszolgáinak, akik átadták önmagukat az Úrnak.

Te az Ő rabszolgája vagy? Tudjátok, különbség van rabszolga és hívő között. Minden rabszolga hívő, és Isten arra vágyik, hogy minden hívő rabszolga legyen, de a kettő nem ugyanaz. „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.” Az Ige azt mondja a Róma 10,9-ben: „Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz (megtartatol)”. Isten azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Ha még nem vagy hívő, ha nem vagy keresztény, és elég idős vagy ahhoz, hogy megértsd, amit mondok, figyelj rám: Nem kell úgy kimenned innen, ebből a teremből, hogy nincs üdvösséged. Hidd el, nem lenne jó neked, ha úgy mennél ki innen, hogy nincs üdvösséged. Ma van az üdvösség napja a számodra, ha elfogadod. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.

Hanem rabszolgának lenni több, mint pusztán hívőnek lenni. Nem is jól fejeztem ki, hiszen nem kicsinylem le azt, ha hívő valaki. De arról beszélek, hogy ez valami több, mint hívőnek lenni. Mert hívőként több ajtó is nyitva áll előttünk, mint pusztán az üdvösség ajtaja.

Különbség van a rabszolga és a tanítvány között is. Jó tanítványnak lenni. Emlékeztek, hogy két tanítványról van említés a János 1-ben. Egyiküket Andrásnak mondja, a másik, úgy hiszem, János volt – János ugyanis nem nevezi meg őt. Evangéliumában János soha nem nevezi meg saját magát. De minden esemény alkalmával ketten vannak, Bemerítő János két tanítványa, akik Krisztus tanítványai lesznek, Jézus tanítványai.

Arra lettünk elhívva, hogy tanítványok legyünk, és tanítványság nagyon sok mindent megkövetel. A Lukács 14,26-ban azt mondja az Ige: „Ha valaki hozzám jön, és meg nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fiútestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom.” Azt is mondja, hogy senki nem lehet a tanítványom, aki nem mondott le mindenéről, amije van. Ez nagyon szigorú. A tanítvány olyasvalakit jelent, aki az Úrtól tanul. De az Úr valami mást mond: „Ha valaki a tanítványom akar lenni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.”

Testvérek, jó tanítványnak lenni. Az Úr mindnyájunkat arra hív, hogy tanítványok legyük. De egy tanítvány valaki másnak a tanítványa is lehet. Rabszolgának lenni többet jelent. A tanítványságra való elhívás egyetemes: „Ha valaki…” Isten az embereket üdvösségre hívja, Isten az embereket tanítványságra hívja. De testvérek, Ő sosem hív embereket arra, hogy a rabszolgái legyenek. Ez ugyanis szívbéli dolog.

Ma nincs időnk hosszabban belemenni abba, hogy mit jelent rabszolgának lenni, de az apostolok, Jakab és Pál, Péter és Titusz mind rabszolgának mondták magukat, illetve annak nevezi őket az Ige. Ez több, mint pusztán szolgának lenni, aki bérért dolgozik. Több, mint köteles szolgának lenni, aki eladta magát egy időre azokért a javakért, amelyekre abból az árból szert tehet. Testvérek, ez annál is több, mint hű szolgának lenni! Több, mint szolgának lenni, több, mint hűséges szolgának lenni. Epafrászt az Ige a Kolossé 1,7-ben szeretett rabszolgatársnak és Krisztus hű szolgálattevőjének nevezi. Pál Tükhikoszra a Kol 4,7-ben így utal: „a szeretett testvér és hithű szolgálattevő (diakónus) és rabszolgatárs az Úrban”. De a rabszolgaság nem korlátozódik csupán az apostolokra. Mindenki előtt nyitva áll, akinek szíve vágya az, hogy önmagát fenntartás nélkül, teljesen az Úr Jézusnak adja.

Van nálunk egy kifejezés, melyet még gyerekkoromban tanultam. Amikor valaki egy tanyát vagy bármilyen ingatlant mindenestül, tokkal-vonóval megvett, úgy mondták, hogy „zárral, készletekkel és hordóval”. Nálatok létezik ez a kifejezés? A zár jelenti a kulcsot az ajtóhoz és mindenhez, ami a házban van, a bent lévő dolgok összességéhez. A készletek a magtárakat, az éléskamrákat, a jószágokat, a háziállatokat jelenti. A hordó pedig, még az esővíztároló hordó is ugyanúgy benne van az összes többi dologgal együtt. Az Úr rabszolgája akarsz lenni? Add Neki a zárat, a készleteket és a hordót, azaz adj át Neki maradéktalanul mindent!

A 2Mózes 21,1-6-ban és az 5Móz 12,1-6-ban olvashatunk a rabszolgák törvényéről. Amikor az evangéliumokat vagy az apostoli leveleket olvassuk, figyeljük meg, a levelek elején mennyien mondják magukról, hogy rabszolgák. Figyeljük meg azt is, hogy amikor egy rabszolga egy másik rabszolgáról beszél, azt mondja, „rabszolgatársunk”. Amikor mindent átadunk Krisztusnak, egy társközösségbe lépünk be. Ez nem zártkörű; nem zártkörűbb annál, mint amikor valaki másokkal együtt önként jelentkezik, hogy kitakarítsa a termet, ahol összegyűlünk. Közösségünk van azokkal, akik ezt csinálják, de ez inkább funkciót (tevékenységet) jelent, semmint pozíciót (helyzetet).

Arról van szó, hogy olyasmit érthetünk meg, ha rabszolgák vagyunk, amit nem érthetünk meg akkor, ha nem vagyunk azok. Sokunk számára a Jelenések könyve lezárt könyv, ijesztő, zavarba ejtő. De nem az Ő rabszolgáinak! Legyenek bár nagyon értelmesek vagy nem annyira értelmesek, az Úr rabszolgái meg tudják érteni, mert ez nekik íratott. Ha az Ő rabszolgája vagy, és nem érted, hadd javasoljak valamit. Olyasmi ez, amit – mint alighanem a legtöbb mindent –, Stephen Kaung testvérünktől tanultam. A Jelenésekben azt mondja az Ige, hogy a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme. Rabszolgaként ne próbálkozzunk a Jelenéseket ábrázolni, tanítványként ábrázolhatjuk. Nem becsülöm le azt, ha valaki megpróbálja megérteni mindazokat a titkokat, melyek a Jelenésekben ki lettek jelentve az időkről és az időszakokról. De azt mondom, hogy ez a könyv nem az Úr tanítványainak íratott, hanem az Ő rabszolgáinak. És ha megértjük a Szellemet, melyben ez íratott, megkapjuk a magunk részét belőle.

Ugorjunk most előre, bár ez a rész is nagyon fontos. Vissza fogok térni ehhez, mert akarok beszélni az Úr Jézus neveiről és címeiről a Jelenések könyvében, de majd egy másik alkalommal. 38 különböző nevet és címet számoltam össze (néhány újra tegnap este bukkantam), és ezek közül 24 cím a Jelenések első három fejezetében található. Egy kicsit azért foglalkozom velük. Testvérek, nagy haszna van ezekről a nevekről és címekről gondolkozni, mert annyira sokatmondóak. Ha az Úr rabszolgái vagyunk, ezek táplálnak minket.

Az elmúlt éjjel, valamikor hajnaltájt nem tudtam aludni, és ez nyugtalanított – mert az volt bennem, hogy másnap így fáradt leszek, és elalszom a bizonyságtételek alatt. A bizonyságtételek pedig ugyanolyan fontosak, mint az összejövetel egyéb részei. Épp annyira táplálók és egészségesek, mint ennek az összejövetelnek akármelyik része. Nehogy vissza merészeljük tartani a bizonyságtételünket, elmulasztván azt, hogy tápláljuk rabszolgatársainkat! Hiszem, hogy bölcs dolog imádkozni a Szent Szellem teljes kiáradásáért és a Szent Szellem teljes visszafogásáért, amikor megosztjuk egymással ezeket. Azok a bizonyságtételek, melyek leginkább táplálnak, gyakran nem a leghosszabbak vagy a legdrámaibbak.

Most csak felolvasom a listámat, de ki-ki készítsen sajátot magának!

  • Jézus Krisztus az első a Jel 1,1-ben

  • Ő a hű tanú – Jel 1,5

  • elsőszülött a halottak közül – Jel 1,5

  • az első és az utolsó – Jel 1,8.11.13

  • a Mindenható – Jel 1,8

  • Az Úr Isten, „aki van, aki volt és aki eljövendő” – Jel 1,8

  • A föld királyainak Fejedelme – Jel 1,5 (Amikor a kormány miatt aggódunk, amikor körülöttünk lévő vezetők miatt aggódunk, jó emlékezetünkbe idézni, jó a szívünkben tudni, hogy Ő a föld királyainak Fejedelme.)

  • Az Alfa és az Omega – Jel 1,8.13

  • Az Emberfia – Jel 1,13

  • Aki halott volt, de él – Jel 1,13-18 (Amikor úgy érzed, meghaltál, amikor az életedre tekintesz és azt mondod: Már jó ideje halott vagyok, nincs élet bennem… – A te Urad az, aki él, pedig halott volt, Ő életet ad neked!)

  • Aki a hét csillagot a kezében tartja – Jel 2,1

  • Aki a mécstartók között jár – Jel 2,1

Álljunk meg itt, és olvassuk tovább a Jelenések 2,1-től. De testvérek, gondolkozzatok el ezeken a neveken, mert ezek számotokra vannak. Igen, kijelentés rejlik a névben, ma nem fogunk erről beszélni, de oly sok kijelentés van itt, amelyik ránk, a helyzetünkre illik! Olyanok, amelyek megítélnek, de nagyon helyes módon. Olyanok, amelyek próbára tesznek, és amelyek megerősítenek. Csináljatok saját listát, nincs szükségetek az enyémre! Kutassátok ki ezt a témát, mint a béreaiak! A rabszolga nemeslelkűségét jelenti, hogy utánajárjon ezeknek a dolgoknak.

Jelenések 2,1: „Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, aki a jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany mécstartó között jár”.

A hét csillagot megmagyarázza az Ige: ezek a hírvivők, a küldöttek; ők a hét gyülekezet angyalai. Ők azok, akikkel az Úr üzenetet küld a gyülekezetekhez. Gyakorlatilag ezek lehet, hogy a gyülekezetekben élnek, és szerintem így is van. Lehetnek esetleg mások is, akik eljönnek a gyülekezethez, de bizonyosan vannak közöttetek olyanok, akiknek van üzenetük Istentől, és rendszeresen elhozzák a számotokra. Hát nem jó dolog, hogy az Úr Jézus ezeket a kezében tartja? Ő az, aki irányít; és az Övé az üzenet. Tűnhet ez tökéletlennek, tűnhet úgy, hogy nem nemes és nem csodálatos, de az Úr az, aki ezeket a hírvivőket a kezében tartja. Ezek Istentől való angyalok, ami egyszerűen azt jelenti, küldöttek – ami pedig annyit tesz, hírvivők. Ő pedig az, aki a hét mécstartó között jár. Ez nem nehéz, hiszen azt mondja, hogy a hét mécstartó a hét gyülekezet. Hát nem jó tudni, hogy a mi Urunk, Jézus most, éppen most is a mennyben a mécstartók között jár?

Tudjátok, testvérek, hiszem, hogy mindannyian, akik megmenekültünk, tudjuk, hogy az Úr Jézus meghalt értünk, hogy szeret minket, hogy Önmagát adta értünk, hogy közbenjár értünk, hogy Ő a mi nagy Főpapunk. Gondoltok, testvérek, a gyülekezetre is? Gondoltok arra, hogy Ő szereti a gyülekezetet és Önmagát adta érte? Gondoltatok-e valaha arra, hogy Ő most a mennyben van, és áldását árasztja ki a gyülekezetre, vezérli és óvja őt? Persze, hagyott itt férfi- és nőtestvéreket, hogy gondját viseljék a gyülekezetnek, mert azt akarja, hogy felnövekedjünk az Ő teljességébe, Aki a teljessége mindennek mindenekben. De soha nem mond le arról a felelősségéről, hogy gondját viselje a gyülekezeteknek.

Oly sok félelmünk van a gyülekezetekkel kapcsolatban, nekem is oly sok félelmem van. De az Úr az, Aki a gyülekezetek között jár és megítéli őket, nem azért, hogy kárhoztassa, hanem hogy megkaphassák azokat a folt nélkül való ruhákat, amelyek a szentek (többesszámban!) igazságos cselekedetei, azért, hogy tökéletes és szeplőtelen legyen, ránc és minden efféle nélkül. Amikor körbenézünk a testvérek között, akikkel összegyűlünk, azt látjuk, hogy a gyülekezet tiszta és folt nélküli, ránc vagy efféle nélkül való? Ha igen, javaslom, használjuk a szemünket is, ne csak a képzeletünket. Ez nem így működik a Földön.

Meghasad a szívünk, amikor nem rendjén mennek a dolgok? Nagyon helyes, az ilyesmitől fájnia is kell a szívünknek. Tehetetlennek érezzük magunkat ahhoz, hogy helyrehozzuk a dolgokat, pedig azt akarnánk, hogy rendben menjenek? De nem vagyunk tehetetlenek! Imádkozhatunk, kérhetünk, tekinthetünk a mennyre, jöhetünk gyengeségben. Voltunk néhányan olyan gyülekezetekben, melyek nincsenek többé, melyek Istenből születtek, de végül látszólag elpusztította őket az ellenség. Így van? Gondoljátok, hogy az tényleg elveszett? Dehogyis! Az a testvér, aki ki nem állhat téged, akivel most nehézséged van, akivel az Úr igazi munkát végzett benned, hogy építse az Ő házát – ezek nem teszik semmissé azt a munkát, ami el lett végezve! Minden, ami Krisztusból való, megmarad! Az Úr azt mondta: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. Ami Őbelőle való volt, azt az Úr fogja, és elhelyezi abban a Városban. Azt jelenti ez vajon, hogy félvállról vehetjük az építést, és elbagatellizálhatjuk, hogy hát ha ez nem működik, akkor csináljunk valami mást? Szerintem itt ebben a teremben senki sem balga ennyire. Egyetlen rabszolga sem érezne így. Az ellenség a kétségbeesébe kergetne minket ezzel. Az Úr a gyülekezet áldott reménysége, és Ő a mécstartók között jár nagy Főpapként.

Itt megállok, testvérek, nem azért, mert befejeztem, hanem mert elég volt belőlem ennyi mára. Valamint elegendő most ezzel az adaggal megbirkóznunk, amelyet én hoztam ma, de holnap lesz még belőle több is.

Ó, testvérek, vegyétek el, ami adatott nektek; vegyétek el, ami adatni fog nektek! Ha ki van lyukasztva a fületek, ahogyan a rabszolgának mindig kilyukasztották a fülét Mestere ajtajánál egy árral, az is elegendő lenne. De mindannyian fogadjuk be mindazt, amit Ő ma ad nekünk! Ne mindenféle szorongással, hanem nagy gyönyörűséggel vegyük magunkhoz, és osszuk meg egymással. És amint jobban megismerjük egymást, és megosztjuk egymással emberi mivoltunkat, Krisztus gazdagságát is osszuk meg egymással ma. Ámen.



Mit jelent az Úr útján járni? (Radu Gavriluţ)

Elhangzott: 2021. május 9-én, Aradon.

https://www.ekklesiaoradea.ro/

A napokban találkoztam egy testvérrel, aki idősebb nálam; negyven évig volt prédikátor, de teljesen más környezetben nőtt fel, mint én. El tudjuk képzelni, hogy negyven év alatt sok minden halmozódik fel, és az is különbözik, ahogyan a Bibliát látjuk – tehát kihívás volt számomra, hogy ezzel a testvérrel beszélgessek, hogy elgondolkozzam az ő életén, az ő helyzetén; de azt mondtam magamban, hogy nekem ezzel a testvérrel szót kell értenem; és kész vagyok lemondani mindazokról a dolgokról, amiket felhalmoztam, ami nem éppen Krisztus. Az elménkben sok minden van, ami abból a környezetből ered, ahol éltünk, és az elme nem újul meg olyan hamar. És azt mondtam, hogy szeretnék lemondani mindezekről a dolgokról, és ne az történjen, ami egy fiatalkori barátommal történt, aki tíz évvel később egy más irányzatba került, más csoportba, és az utcán már nem is köszönt. Egyszer találkoztam vele egy útkereszteződésben, intettem neki, de rám se nézett. Akkor írtam egy levelet: Testvér, itt elkerülhetjük egymást, de a mennyben nem kerüljük el egymást. Ott mit fogok mondani? Mentségemre fog vajon szolgálni, hogy én másképp értettem a dolgokat? Az Úr kegyelméből azonban ez a testvér húsz év után most újra velem van. És húsz év után sok minden történik.

Tehát testvérek, ez kihívás a számunkra. Ahogy a testvér is mondta: Ez a titok, a Krisztus titka, hogy mindenki, aki megtér az Úrhoz, Krisztus testének tagja lesz. És Krisztus testében, ha újonnan van születve, minden tagnak közvetlen kapcsolata van a Fővel. A Fő az, aki vezet. De az, hogy szorosan kötődjünk a Főhöz, és hallgassunk rá, és megtegyük, amit mond – ez már egészen más dolog.

Az én esetem más volt, mint az előttem szóló testvéré, mert abban a családban, ahol én születtem, a szüleim nem vallásos emberek voltak, nekik volt valós tapasztalatuk az Úrral. Gyakran kerültek nagyon nehéz helyzetekbe, amikor nem tudtak mit tenni, nem létezett a 112-es segélyhívó. Egy olyan faluban laktunk, ahol nem volt áram, nem volt orvos, nem volt bolt. Ott laktunk, és egy ilyen helyen az ember nem tehetett mást, az Úrhoz kellett menni. Az egyik testvérem megbetegedett, agyhártyagyulladása volt, és valaki által üzent az orvos, hogy nincs értelme kilométereken át ebben a téli időben, fagyban-hóban húzgálni, hagyjuk, mert úgyis meg fog halni. De nem halt meg. A szüleim imádkoztak, és meggyógyult. Én pedig hallottam ezt. Hat éves voltam akkor, és hallottam, ahogy a szüleim az Úrhoz kiáltottak. Én tudom, hogy ez nem mese, ez valóság.

Hallottam az evangéliumot. Nem tudom pontosan, mikor történt, hogy hitre jutottam, de tudom, hogy elég fiatal voltam. Az életemet nem adtam át az Úrnak, de hittem. És csak húsz-huszonegy éves koromban történt valami, ami az életemet megérintette; ekkortól kezdtem követni az Urat. Huszonegy évesen imádkoztam, és azt mondtam: Uram, én nem akarom, hogy emberek vezessenek, én azt akarom, hogy Te vezess, és Te vedd a kezedbe az én életemet, és ha úgy lenne is, hogy egyedül maradok az úton, akarom tudni, hogy Veled megyek. Így imádkoztam anélkül, hogy valaki tanított volna erre. De nem tudtam, mi fog történni, és azt sem mondhatom, hogy teljes szívemből imádkoztam. Azt tudom, hogy letérdeltem és imádkoztam, és azt mondtam: Uram, akarom, hogy így legyen. És éppen ez történt, hogy öt év múlva bizonyos értelemben egyedül maradtam. Elmentem abból a csoportból, ahol voltam egy gyülekezetben. Akkor nem értettem ezt, de utólag megértettem, amit Pál mond, hogy ő nem ment oda, ahol mások prédikáltak. Tudjátok miért? Van egy nagyon világos példa erre. Ha valaki szeretne hegedülni tanulni, és elmegy egy mesterhez, az megkérdezi, hogy tud-e már valamennyire játszani. Ha igen, akkor 50 lej lesz egy óra. Jön egy másik ember, attól is megkérdezi, tanult-e már hegedülni. Ha nem, akkor csak 40 lejt kell fizetnie. Miért kerül többe a másik? Mert először ki kell vetkőznie mindabból, amit már tud. Éppen így van a hitéletben is. Sok olyan dolog van, amit összegyűjtünk azokról a helyekről, ahova jártunk. Én nem akarom megmondani, melyek ezek a dolgok, mert az Úr időnként nekem is megmutat egyet-egyet. És ezekről le kell mondanunk.

És egy olyan út következett, amelyről soha nem képzeltem volna, hogy ez lesz az az út, amelyen járnom kell. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz. De az Úr elkezdett munkálkodni. A hitéletem első éveiben lefelé mentem, olyan értelemben, hogy az Úr minden alkalommal megalázott. Rendkívüli mértékben meg voltam alázva, mert az Úr tudta, és az Úr pontosan tudja, hogy mire van szükségünk. Mindnyájan büszkék vagyunk. Lehet, hogy én büszkébb voltam, mint mások, azért kellett átmennem dolgokon, és láttam, hogy az Úr az, aki az életemet irányítja. És mikor még nehezebb helyzetek voltak, mikor az arcom pirult, akkor hallottam az Úr hangját: „Radu, neked szükséged van erre.”

Ez a testvér pedig, akivel beszélgettem, kezdett mondani bizonyos dolgokat. Nem akartam vitázni vele, csak annyit mondtam, hogy én másképp hiszem. De egyet világosan megértettem akkor, mikor az Úrhoz tértem: hogy a megváltás Isten ajándéka. A megváltás nem olyasvalami, amit elnyerhetünk, hanem a megváltás teljesen Krisztus golgotai műve. És ezt nagyon világosan láttam a kezdetektől, és tudtam, hogy ha hiszek, akkor az Ő gyermeke vagyok.

Az évek folyamán nehéz volt felfedezni, hogy ki az, aki a fülembe súg, és elítél és vádol különböző dolgokért. Lehet, hogy eltelt három-négy év is, mire megértettem, hogy a Vádló hangja nem az Úr hangja. Eleinte nem értettem ezt. Természetesnek tartottam, hogy ezt mondta, és vádolt, valahányszor vétkeztem. Jött, és mondta ezeket a dolgokat addig a bizonyos napig, mikor egyszer s mindenkorra megértettem, hogy ez a hang nem a Pásztor hangja. Mert ha az Úr megmutat valamit az életünkben, Ő pontosan rámutat arra a valamire, és azt mondja: „Ez a dolog nem jó. Ezzel a dologgal le kell számolnod.” Ő nem jön vádaskodásokkal, hogy azt mondja: „Látod, nem is változtál meg, te ugyanaz az ember vagy, nyomorult vagy, belőled soha semmi nem lesz.” Ez a Vádló hangja. Ezt megértettem. Nem azt mondom, hogy az igét olvasva értettem ezt meg, bár természetesen azután megtaláltam az igében is, ami velem történt; de nagyon világosan megértettem, hogy az Úr más, Ő teljesen más. És miután ezt megértettem, észrevettem valamit utólag: Hogy mindezek a dolgok, amelyek jöttek, mindig egy-egy krízist követően jöttek; és megértettem az írást azzal kapcsolatban, amin átmentem, és megértettem, hogy az Úr munkálkodik az életemben. Az a tanítás pedig, ami ezután következett, mindig olyan volt, hogy megerősítette a tapasztalatot. Egyes dolgokban ellentmondásokba kerültem egy testvérrel, de azt mondtam neki, hogy azok a dolgok, amiket én fenntartok (tehát vannak olyanok is, amikben nem vagyok biztos), ezek olyan dolgok, amiket én a saját bőrömön tapasztaltam. Ezek nem olyasmik, amiket én elgondolok, és elképzelem, hogy így vannak. Ezek egyszerűen olyan dolgok, amiket én megláttam.

Amikor nagyon világosan megláttam ezt, még Margittán laktam. Akkor először értettem meg azt is, mit jelent az ajándék és a jutalom. Mert valamikor én is úgy gondoltam, hogy engem nem érdekel, megelégszem azzal, ha a mennybe jutok, találok ott egy helyet, és nem érdekel, ha én leszek az utolsó; ha úgy is lesz, hogy mint tűz által menekülök meg. Én ott akarok lenni, és tudjam, hogy így van. De mikor a dolgok megvilágosodtak, és megértettem, hogy Krisztus váltságműve által van üdvösségem, és ez az alap világos, és ezen állok; megértettem azt is, hogy ezután az következik, hogy hagynom kell, hogy az Úr legyen látható az életemben.

Tudjátok, ez úgy van, hogy ha egyes tanítások valamiképpen a megfelelő idő előtt jönnek, az nincs jó hatással. De ha akkor jönnek, mikor már az erre alkalmas idő elérkezett, akkor ezek jótékonyak. Annak idején a kezembe került egy nagyon jó könyv: A kettéhasadt kárpit. Már maga a cím is sokat mond. Andrew Murray írta, és amikor elolvastam, láttam, hogy több fejezetben is beszél a Zsidók 12-ben található figyelmeztetésekről, de nem értettem, hogy milyen figyelmeztetések ezek? Vagy meg vagy váltva, vagy nem. Ha van üdvösséged, miféle figyelmeztetések ezek? Nem értettem ezt a könyvet, és félretettem. Öt év múlva újra megtaláltam, és újra elkezdtem olvasni. Mintha valami felvillant volna, de még mindig nem voltam felkészülve, hogy elolvassam, és újra félretettem öt évre. Tíz év múlva kezdtem megérteni.

Mert a hitélet azt jelenti, hogy elindultunk egy pályán, versenyt futva az idővel, és el kell jutnunk a végére, de eltéveszthetjük a célt. Mert az újjászületés a pálya kezdete; csak ekkor válunk egyáltalán alkalmassá, hogy fussunk ezen a pályán. De miután újjászülettünk, arra vagyunk elhíva, hogy ezen a pályán fussunk (ahogy a Zsidó 12 írja), amelyre Ő helyezett bennünket. És a pálya végén ott lesz a jutalom. A pályának a végén, nem az elején. És nézzétek, mit mond az ige az 1Korintus 9,24-27: „Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető, azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos: hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”

Én méltatlanná, alkalmatlanná lehetek. A futó, ha nem a szabályok szerint fut, ki lesz zárva a versenyből. Itt nem arról van szó, hogy valaki elveszíti az üdvösségét. Itt arról van szó, hogy méltatlanná leszel, ki leszel zárva a versenyből. Ma a kezembe került egy lap, amelyre régebben feljegyeztem valamit, és olvasva ezeket a jegyzeteket, ezt találtam: „Ráhel meghalt az úton. Ráhel nem jutott el az út végére, meghalt az úton.” Ha mi el akarunk jutni az út végére, aki mindvégig kitart, az kap jutalmat. Látjátok, mindnyájan kerülhetünk bizonyos nagyon nehéz helyzetekbe az életben. És ezekben a nehéz helyzetekben, ahova az Úr helyezett bennünket, itt ezekben a nehéz helyzetekben kell lefutnunk ezt a pályát.

Akkor megértettem, hogy nem úgy van, ahogyan az elején elgondoltam, hogy engem nem érdekel, ha csak úgy, mint tűz által, de oda jussak; hanem megértettem, amit Pál mond: „ki-ki azért meglássa, mimódon épít reá.” Az alap le lett rakva. Az alap Krisztus. De amit ráépítünk, az nem úgy van, hogy beállok, és én is és teszek valamit az Úrért, hanem amit ráépítek, az nem más, mint amit Ő munkált az életemben. Az arany, amely bennünk ki van munkálva, én azzal építek. Ne gondoljátok, hogy úgy van, hogy én hozzáfogok és teszek valamit, és azok a dolgok építőanyagként lesznek. Nem! Az arany, az ezüst, ami a megváltásról szól, és a drágakövek, amelyek a Szent Szellem bennünk végzett munkájáról szólnak. Tudjátok, miként jön létre egy drágakő? A szokványos szén nagy nyomás alá kerül, bizonyos folyamatok zajlanak le benne a sötétben, és így születik meg a drágakő.

Pál nagy misszionárius volt. Talán senki nem is volt hozzá hasonló. Néhány éve voltam ott, ahol Cézáreában két évig fogva tartották. És azt olvassuk a Bibliában, hogy a helytartó valami pénzt remélt Páltól, hogy szabadon engedje. Ez az egyik része a dolgoknak, de a másik rész az, hogy Isten ott akarta őt tartani. Szükség volt Pálra? Nagyon nagy szükség volt, hogy menjen és hirdesse az evangéliumot. Később Rómában volt bebörtönözve, és ott írta a legszebb leveleit. Ez az időszak, amikor Pál Rómában börtönben volt, ez volt az ő felnőttkorának az időszaka. Ő sem volt rögtön felnőttkorú, mert mikor Isten elkezd munkálkodni, először megvált bennünket, az övéi leszünk, és utána foglalkozik azzal, hogy munkálkodjon bennünk. Senki sem változik meg olyan könnyen.

Nem akarok olyan témákat érinteni, amelyeket nehéz megérteni, de testvérek, tudnunk kell, hogy nincs befejezés. Mindig van valami új, amit az Úr újra és újra megmutat. Folyamatosan foglalkozik az életünkkel, és az Ő munkájának a vége az, mikor mi az Ő Fia képének hasonlatosságára leszünk formálva. Ha ezen az úton járunk, ha az Ő útján járunk, és átadjuk az életünket az Ő kezébe, akkor ennek a folyamatnak helye lesz bennünk.

És a futásunk végén, mikor az Úr eljön, két szempontból leszünk megítélve. Az egyik: Ez az akadálypálya, amely előttünk van, úgy lett megalkotva, hogy nem tudjuk megfutni, hacsak nem tanuljuk meg, hogy az Úr kegyelmére alapozzunk. Különben lehetetlen. Ha megpróbálod, ha jó ember akarsz lenni, tisztességes, pontos akarsz lenni, mindezeket meg tudod tenni, de hogy az egyes akadályokat legyőzd, ez annál nehezebb. A második dolog, ami még sürgetőbb, hogy az Úr mindegyikőnknek adott egy bizonyos szolgálatot. Nem úgy van, hogy csak egyeseknek van szolgálatuk, mindenkinek van, beleértve a nőtestvéreket is. Mert a testemben minden tagnak van egy speciális funkciója. A végén, mikor az Úr eljön, akkor megkérdezi: „Mit tettél a tálentummal, amit neked adtam?” A tálentum nem tehetség, a tálentum a kegyelem ajándéka. Mit tettél vele? Hogyan értékesítetted? Valóban értékesítetted? „Mindenki a kapott ajándék szerint munkálkodjon.” Ha az Úr adott nekünk valamit, azt tegyük. Ismerek egy testvért, akiről tudom, rendelkezik az evangelizálás ajándékával, de valahányszor tanítani akar, mindig melléfog. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mondott, hogy tegyünk.

Testvérek, most senki nem von kérdőre, senki nem kérdezi meg: Te mit teszel? Ha olvassuk a Bibliát, időnként az Úr megkérdez, de ha nem olvassuk a Bibliát, mehetünk életünk végéig nyugodtan, csakhogy a végén felteszik nekünk a kérdést: „Te mit tettél?” Folytathatnám és mondhatnám, hogy azt kívánom, ne maradjak meg a magam dolgainál, hanem, ahogy hallottuk a testvértől is, itt nem megy másképp, csak ha az Úr felfedi nekünk az Ő dolgait, világosságot teremt, és mi egyszeriből meglátunk olyasmiket, amiket soha nem láttunk. Testvérek, azt akarom mondani, hogy szót kell értenünk egymással! Lehet, hogy egyesekkel nem tudjuk megérteni magunkat, és nem feltétlenül az ő hibájukból. De ha mi a kereszt útján járunk, és az Úr foglalkozik a mi életünkkel, akkor nekünk itt és most kell megtalálnunk azt az utat, amelyen járnunk kell. Én így imádkozom.

Ezt láttam meg tehát az évek során – és az Úr úgy munkálkodott, hogy olyan testvérekkel is összehozott, akikkel kihívás volt számomra szót érteni. És továbbra is azt szeretném, hogy segítségül tudjak lenni, és tudjak elhagyni az én dolgaimból, és csak az legyen, ami minket összeköt – mert ha az Úréi vagyunk, valami összeköt bennünket, és ez nem más, mint Krisztus. Ha azt akarjuk, hogy az kössön össze, ahogyan a Bibliát értelmezzük, akkor az soha nem fog menni, mert nem az alapján kell viszonyulnunk másokhoz, ahogyan mi értjük a Bibliát, hanem meg kell látnunk azokat az élet-kötelékeket, ami Krisztus, és ezekben a kötelékekben kell megállnunk. Ha így vagyunk, és így értjük, akkor ez nem lesz csak üres beszéd, akkor már nem lehetünk ugyanazok, akik voltunk.

Ezzel befejezem, de elmondok még egy jellemző helyzetet. Felhívott egy bukaresti ismerősöm, és megkérdezte, ki tudnék-e menni a repülőtérre, hogy behozzak valakit a városba. Egy bukaresti teológiai szeminárium professzoráról volt szó. Mondtam, hogy természetesen, kimegyek. Mikor beült az autóba, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak ez a testvér megkérdezte tőlem, hogy milyen gyülekezetbe járok. Nem akartam sokkolni, de azért szerettem volna mondani valamit, ami megmarad, ezért így szóltam: – Testvér, mikor az Úr Jézus a földön volt, voltak bizonyos emberek, akiket tanítványoknak neveztek, akik az Úr tanítványai voltak. Egy idő után pedig Antiókhiában ezeket a tanítványokat keresztényeknek nevezték. Én ezek közül való vagyok.

Tudjátok, mit mondott ez az ember? Könnyek potyogtak a szeméből, végig az arcán, és azt mondta: – Bocsáss meg, testvér, a kérdésemért.

Mert ez, amit én ennek a testvérnek mondtam, igaz, ez a valóság. Én nem szeretnék semmilyen színezetű lenni, hanem Krisztust akarom bemutatni. Az emberek, akik ismernek, Krisztust ismerjék meg.

Egy testvér mesélte, hogy össze voltak gyűlve egy házban, és valaki jött, de nem mert oda bemenni. Hallotta, hogy énekelnek, és megkérdezte: – Ti kik vagytok?

És a testvér azt felelte: – Keresztények vagyunk.

– Ez nem lehet, és mi még?

– Gyere be, és nézd meg!

Nem akart bemenni. De testvérek, ez a valóság. Semmilyen színezetünk nem kell, hogy legyen. Én nem akarom megmondani ki hová menjen. A lényeg az, hogy én tudjam, hogy Krisztust követem, én Őt képviselem, és ez az én vágyam.

“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

Örök élet, elragadtatás és jutalom (Radu Gavriluţ)

Elhangzott Nagyváradon, 2020. augusztus 16-án – https://www.ekklesiaoradea.ro/

PDF: Örök élet, elragadtatás és jutalom

A hitéletet három nagyon fontos dolog jellemzi: az örök élet, az elragadtatás, és a jutalom. Nagyon megváltozik a Biblia értelmezése, ha az Úr megnyitja a szemünket, hogy láthassuk a hitélet minden vonatkozását.

Az este azon gondolkoztam, hogy a Jelenések könyvében azt mondja az Úr a laodiceai gyülekezetnek a 3. fejezet végén: „Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és szemgyógyító írral kend be a szemedet, hogy láss.”

A laodiceai gyülekezetet nem vádolja nagy bűnökkel az Úr, mint egyiket-másikat korábban a második és harmadik fejezetben; ellene az a kifogása, hogy már nem forró, hanem lágymeleg. Tudjuk, a tészta mikor kél legjobban? Mikor langyos. Sem nem hideg, sem nem forró. Az Úr pedig annyira haragudott erre a gyülekezetre Laodiceában, hogy a legsúlyosabb szavak egyikét mondja, amit a Bibliában találunk: „Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem forró, kivetlek téged a számból.” És ez a langyos állapot jellemzi a mai kereszténységet.

Az apámat meghívták régen egy gyülekezetbe, Szeben környékére. Ott, akkoriban nagyon nehéz volt a közlekedés. Ma ott halad el egy főút, de abban az időben még nem így volt. Egy kis hegyi faluba kellett tehát mennie, az ottani keresztényekhez. És apám elmondta, hogy volt ott egy asszony, aki már nagyon öreg volt, mégis minden vasárnap egy nagyon meredek dombot mászott meg, hogy eljusson a gyülekezetbe. Ha esett, ha havazott, ha fújt a szél, ha hóvihar volt, ez az asszony összeszedte magát, és elindult erre az útra minden vasárnap reggel. Mi akaratunk ellenére eláruljuk magunkat, amikor azt mondjuk: ma fáradt vagyok, hat napot dolgoztam, és most pihenek egy kicsit vasárnap reggel. Megteheted ezt, de amit mondasz, elárulja, hogy langyos vagy. És a legsúlyosabb szavak, amit az Úr mond ennek a laodiceai gyülekezetnek: kiköplek a számból. Mert nem vagy sem hideg (bár lennél hideg!), de langyos vagy és emiatt az Úr haragját nyilatkoztatja ki.

Remélem, mindnyájan tudjuk, hogy az örök életért nem kell küzdenünk. Az örök életet egyszerűen megkapják azok, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban. Nézzük, mit mond az 1János 5,11-13: „És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higgyetek az Isten Fiának nevében.” Tehát ezért az életért nem kell harcolni, ezért az életért hinni kell: „Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van.” De az Úr Jézus a János 10-ben azt mondja, „Én azért jöttem, hogy a juhoknak életük legyen, bővölködő életük.” Van tehát életünk, és ez az élet bennünk van. És bár bennünk van ez az élet, mégis lehetséges, hogy ez az élet nem mutatkozik meg kifelé. Van életünk. De ennyi nem elég, ennek a folyamatnak folytatódnia kell, hogy bővölködő életünk legyen; ezért azonban árat kell fizetnünk.

Ha készek vagyunk megfizetni az árat, az akkor sem könnyű. Elmondom, miért nem. Azt mondta az Úr Jézus a tanítványoknak, hogy „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen”. Az első: tagadja meg magát. Volt valaha egy pillanat az életedben, amikor nemet mondtál az énednek? Vagy igazat adtál neki? Ha valaki más mond nemet az énednek, az problémát okoz, akkor megsért téged. De te mondtál valaha nemet az énednek? Ha például valaki megbántott, te pedig kezdtél megsértődni – mert ha valaki megbánt, természetes, hogy az éned meg van sértve. Akkor mit mondtál az énednek? Igen, így van. Ezt mondtad? Igen így van, megsértett. Nem tudok ezen keresztüllépni, hogy megsértett.

Megkérdezem: A magunk megtagadása akarat vagy cselekvés kérdése? Az akaraté. Tudjátok miért akarati kérdés? Mert ha cselekvési lenne, azt mondanánk: én nem tudom ezt megtenni. Járt hozzánk régebben a gyülekezetbe egy testvérnő, akinek egy másik testvérnővel volt valami konfliktusa, és azt mondta: „Sokszor elhatároztam, hogy megyek, és bocsánatot kérek tőle, de mikor odaérek, akkor újra eszembe jut, amit tett, és nem tudom megtenni.” A probléma nem cselekvési, hanem akarati. Ha pedig akarati, akkor az Úr olyan helyzeteket fog készíteni az életemben, hogy segítsen abban, hogy cselekvés is legyen. A kereszt hordozása akarat vagy cselekvés kérdése? Cselekvésé. Mert ha akarjuk hordozni a keresztet, de nem hordjuk, akkor egyáltalán semmit sem tettünk.

A hitélet következő fontos vonatkozása az elragadtatás. Ha van egy fánk az udvaron, és az almát terem, lehet, hogy a gyümölcsök még zöldek – mert van olyan alma, amelyik csak télre érik meg, és egész nyáron kemény marad. De ha a fánk gyümölcsöt terem, akkor megyünk, és leszedjük a termést, amikor az érett. Nem szedjük le hamarabb, csak mikor érett. Eljön az idő, amikor megérnek, és akkor a gazda megy, és leszedi a gyümölcsöt. A hitéletben van három nagyon fontos dolog: az egyik a zsenge, amely legelőbb érik be, aztán jön az aratás, és a harmadik az aratók után megmaradt kalászok összegyűjtése. Semminek sem szabad elvesznie. A zsenge a legértékesebb, mert legelőbb érik meg, és azután következik az aratás. A zsenge a bőséges aratásról beszél. Az aratók után maradt kalászok összegyűjtése pedig Isten munkájának a teljes befejezéséről szól.

Mi most olyan időt élünk, amikor kezd a zsenge beérni. Az aratásnak még nincs itt az ideje. Az aratás a nagy nyomorúság után következik. De a zsenge most érik. Az Úr azt mondja, hogy úgy jön el, mint a tolvaj – amikor pedig a tolvaj jön, hogy ellopjon valamit, nagyon is jól tudja, hol vannak az értékek. Egy testvérnek a háza előtt útépítők dolgoztak, mindenféle emberek, akik nagyon jól tudták, mikor megy el a testvér otthonról. Nem kellett éjjel menniük, mehettek nappal. Bementek a házba, megtalálták az értékeket; fogták, és magukkal vitték.

Mi tehát az értékes? Ami elsőként megérik. Nem akarom olyannak bemutatni az Urat, hogy Ő nem jó, hanem úgy akarom bemutatni, amilyen Ő. De a zsenge nagyon értékes, és ha ma megtanuljuk ezt, hogy kövessük az Urat, hogy megtagadjuk magunkat, hogy felvegyük a keresztet minden nap, és úgy kövessük Őt, akkor ezzel fizetjük meg az árat, amit nekünk fizetnünk kell. Mondj nemet az énednek! Ne hagyd, hogy az éned irányítsa az életedet! Ha nem érted a Bibliát, a dolgok nagyon zavarosak lesznek, mert az Úr egyrészt azt mondja: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok a napot, amikor eljön az embernek Fia.” Nem tudjuk a napot, amikor eljön. Ha úgy lenne, hogy az Úr egyszer csak eljön, és mindenkit elvisz; mindenki egyszerre el lenne ragadva, különbség nélkül, akkor nem mondaná ezt: „Mert megtartottad az én békességre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja a föld lakosait.” Ez tehát az ára annak, hogy megőrizzen a megpróbáltatás idején, amely eljön ez egész földre.

Tehát, testvérek, az elragadtatás egészen különleges dolog. Nem úgy van, hogy persze, minden jó lesz, és az Úr nem tesz különbséget, mind egyszerre megérnek. Nem így fog történni. Mikor a kalász érni kezd, a szár száradni kezd a föld irányából a kalász felé. A búzaszemnek már nincs szüksége vízre, csak melegre. Tehát lentről kezd száradni, megszakad a kapcsolat a földdel, a nap melege perzseli, és a búzaszem kezd megérni. Melegre van szüksége; nehéz helyzetekre, problémákra, megpróbáltatásokra, üldözésekre. Mindenkinek, aki az Úré, lesz része problémákban. Mert nincs más lehetőség, hogy beérjünk. A helyzetekben, amelyeken keresztülmegyünk, meg kell tanulnunk megismerni az Urat.

A harmadikhoz, a jutalomhoz pedig az 1Korinthus 3-ból olvasok, 10-15. vers: „Az Istentől nekem adott kegyelem szerint mint bölcs építőmester alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá! Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg, és hogy kinek milyen a munkája, azt a tűz teszi próbára. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Máté 5,12: „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben.”

Héberek 10,35: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.”

Jelenések 22,12: „És ímé hamar eljövök, és az én jutalmam velem van.”

Múltkor utaltam arra, hogy Krisztus ítélőszéke sok keresztényben félelmet kelt. Meg leszünk ítélve; mindenki aszerint lesz megítélve, amit itt tett. Félelmes dolog ez. De Krisztus ítélőszékének nem ez a fő célja, hanem az, hogy az Úr Jézus eljön, és megjutalmazza azokat, akik ebben a testben az Ő kegyelme szerint éltek és jártak. A hangsúly nem a félelmen van! A hangsúly azon van, hogy eljön, és megfizet mindenkinek. „Ímé, hamar eljövök és az én jutalmam velem van.” Kolossé 3,23-25: „És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek. Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. Aki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának, és nincsen személyválogatás.”

Hiszem, hogy akkor nagyon sok meglepetés lesz, mert ez kap jutalmat: „és bármit tesztek, lélekből tegyétek, úgy, mint az Úrnak és nem embereknek.” Mi mindnyájan egy bizonyos helyre lettünk odahelyezve, ahol egy adott feladatot kell teljesítenünk. Ez a feladat lehet a családban, ahova helyezett bennünket az Úr; lehet a munkahelyünkön, ahol a kenyerünket keressük; a gyülekezetben; a társadalomban. Bárhol is legyünk, akarva, nem akarva, élve vagy nem élve ezekkel, minden fel van jegyezve. Lehet, hogy nekem egy családdal kell foglalkoznom: főznöm, takarítanom kell, és minden egyebet, ami a háztartáshoz tartozik. Végezhetem ezt a dolgot úgy, hogy mindig haragos és elkeseredett vagyok, szeretet és öröm nélkül teszem, amit teszek; de csinálom, amit kell egész életemben. Keményen dolgozom, és mégis a végén azt látom, hogy amit tettem, nincs elkönyvelve. Szomorú lesz. Vagy vegyük azt, hogy iskolába járok. Volt egy testvér, aki akkoriban volt egyetemista, amikor ez a váradi egyetem nem igazán volt egyetem. Megtörtént, hogy az órán csak ő volt és a tanár. De ő járt, és az Úr megáldotta. Mondhatnánk: Milyen iskola ez? El kell mennem innen egy jobb helyre. Nem így van. Ha tanulni akarsz, és ha az Úr munkálkodik az életedben, akkor úgy kell tenned a dolgodat, mint az Úrnak. Másként tudod, mi történik? A végén meghúznak egy vonalat, és zéró, semmi nem lesz.

Mi nyilván azt szeretnénk, hogy az elejétől kezdve minden szépen el legyen rendezve. Szeretnénk, ha az elragadtatás kérdése is már a kezdettől biztosítva lenne. Igen, az Úré vagyok – az Úr pedig azt mondta: boldogok vagytok, mert ti nem konkoly vagytok, hanem búza. Ír ilyesmit valahol az Ige? Nem ír. A különbség búza és búza között van, hogy melyik hogy érik be. A különbség abban rejlik: mennyit értettem meg, hogy vigyázzak; és ezekben az időkben az Úr számára, az Úrnak éljek.

Egyáltalán nem aggodalmaskodom a mostani idők miatt. Nem vágyom az elmúlt idők után, hanem azt akarom, hogy a mostani időben azt tegyem, amit kell. Összegyűlünk itt, ilyen formában? Nagyon jó. Nem vagyunk mind egyszerre együtt? Nem kell kinyitni az ablakot, mert nincs levegő? Nagyon jó. De a lényeg az, hogy megértsük a mindennapi életben, hogy lehetőségünk van vagy így, vagy úgy élni. Élhetünk a régi élet által, amelyet az énünk irányít – amely az énünk élete, vagy élhetünk az új élet által, amely Krisztus bennünk.

Hogyan élünk a mindennapokban? Lehetünk erkölcsös emberek, lehetünk a laodiceaiakhoz hasonlóan komoly emberek, és senki nem mond semmit ellenünk – csakhogy langyosak vagyunk, és az Úr azt mondja: Mert lágymeleg vagy, és nem vagy sem hideg sem forró, emiatt kiköplek a számból!

A hitélet tehát nagyon komoly dolog. Mikor az Úrhoz tértünk, kaptunk egy csomagot, amely által sok ideig tudunk élni; de amit akkor kaptunk, az nem elég, ha nem tanuljuk meg megtagadni magunkat. Nem kell eltelnie egy napnak sem ahhoz, hogy valaki megsértsen, hogy kiábránduljak valami miatt, és azt kelljen mondanom magamnak: Nem! Nem adok neked igazat! Hogy ezt kelljen mondanom az énemnek: Meg kell halnod, a te helyed a kereszten van! A kereszt lényeges a hitélet számára. Munkálkodjon az Úr az életünkben, hogy meg tudjuk érteni: Mire hívott el bennünket? Hogy megnyissa a szemeinket, hogy láthassuk, mi fog történni a jövőben, amikor Ő más lesz, mint ahogy mi ismerjük. Amikor megítél, anélkül hogy az ember külsejét venné figyelembe. Ha valaki valami ferde dolgot tett az életben, ami nincs a helyén, jutalmát veszi annak, amit tett. Isten nem fog akkor szemet hunyni. Ez pedig kerülni fog valamibe, nem a pokol lesz az, de valamibe kerül, ami fájni fog. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Én is imádkozom, hogy az Úr munkálkodjon úgy az életünkben, hogy ne tudjunk nyugodtan lenni, ha nincsenek rendben a dolgok az életünkben. Ámen.

Isten igazságának kettős természete (Robert Govett)

PDF, teljes szöveg: Govett_Robert_Isten_igazsaganak_kettos_termeszete

Szívesen és nagy haszonnal elmélkedünk azon, hogy a Szentírás isteni igazsága milyen harmonikus és egységes egészet alkot. Olyan sok szerző tollából, olyan eltérő körülmények között, egymástól olyan távoli időszakokban íródott a Biblia, mégis egyetlen hatalmas témáról szól.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról – ahogyan tagadnunk sem szabad –, hogy oldalain folyamatosan egymásnak látszólag ellentmondó igazságok domborodnak ki. Jelen írás célja, hogy minél világosabb módon az olvasó elé tárjon ezekből valamennyit.

A Szentírás kettős természetű igazsága az egyik erőteljes érv amellett, hogy a Biblia nem ember műve. Az emberi elme dicsősége abban rejlik, hogy egységet képes alkotni. Arra törekszik, hogy különböző, egymástól eltérő eredményeket egyetlen közös alapelvre vezessen vissza; hogy minden kétértelműségtől, félreérthetőségtől megtisztítsa ezeket; hogy megmutassa, a különböző megjelenési formák mögött mégis ugyanaz az egy törvény húzódik. Bármi, ami ennek a teljességnek az útjában áll, azt vagy kikerüli, vagy tagadja, mint olyat, ami felfedezésének dicsőségét vagy hatékonyságát rontja.

Istennél azonban ez nem így van. A természetben Isten folyamatosan két egymással látszólag ellentétes alapelv mentén cselekszik. Mi tartja meg a bolygók csodálatos rendben történő mozgását a Nap körül? Nem egyetlen erő, hanem kettő – két erő, mely az anyag minden egyes részecskéjét ugyanabban a pillanatban mindig egymással ellentétes irányban húzza. Hagyjuk meg csak az egyiket, és Földünk azonnal kiröpül végtelen űrbe. Adjunk korlátlan hatáskört a másiknak, és a bolygó hamarosan beolvad a Napba. A két erőhatás között azonban harmóniában halad a maga útján. Hogyan történik az élet fenntartása? Két ellentétes minőségű, gáz halmazállapotú anyag segítségével. Ha csak az egyiket lélegeznénk be, az hamar halált okozna a felgyorsult és erőteljes anyagcsere-folyamatoktól; ha pedig a másik vegyítetlen légkörébe kerülnénk, néhány perc alatt kioltódna az élet. Testünk folyamatosan két ellentétes erő hatásának van kitéve – az egyik által az izmok, a vér és a csontok sejtjei folyamatosan szétesnek és kiürülnek, a másik által azonban a bekerült anyagokból folyamatosan új sejtek képződnek. Miből áll a só, amelyet megeszünk? Két olyan anyagból, melyek közül bármelyik halálos lenne önmagában.

Nincs tehát semmi meglepő abban, ha két, látszólag ellentétes alapelv található egymás mellett a Bibliában. „Egység a többszörösségben, többszörösség az egységben” – ez a fő alapelv, melyen a világ és amelyen a Biblia is felépül.

Szeretnék bemutatni néhányat az egymásnak látszólag ellentmondó tanokból. Ezek legtágabb és legnyilvánvalóbb területe az igazság két olyan rendszerén belül található, melyeket kálvinizmusnak és arminianizmusnak nevezünk.

I. Néhány igeszakasz a lehető legvilágosabb szavakkal tulajdonítja Isten hatalmának az EMBER MEGVÁLTOZÁSÁT, amikor az Istennel szembeni ellenségesség helyett szeretni kezdi Őt. Az Ige azt mondja erről, hogy ez azért lehetséges, mert világegyetem szuverén (teljhatalmú) Ura ezt már jóval a teremtés előtt elhatározta. Más helyen viszont úgy beszél a megtérésről az Írás, hogy ez az ember saját cselekedete. Úgy tekinti, mint ami a használt eszközöknek köszönhető. Kijelenti, hogy mindenkinek kifejezett kötelessége Istenhez fordulni, és ha valaki ezt elhanyagolja, vagy ellenáll ennek, akkor az az illető jogos elítéléséhez fog vezetni.

  1. és egy asszony, Lidia (…) hallgatott (figyelt). Az Úr felnyitotta a szívét, hogy odafigyeljen azokra, amiket szólt Pál” (Csel 16,141).

  2. és akik (a világkorszakra szóló) aioni életre voltak rendelve, hittek” (Csel 13,48).

  3. (…) kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva a megmentésre (üdvösségre) a Szellem megszentelésében és a való(igaz)ság hithűségében” (2Thessz 2,13).

  4. amint kiválasztott minket Őbenne a világ(alap) levetése előtt, hogy legyünk szentek és feddhetetlenek (hibátlanok) Őelőtte, szeretetben” (Ef 1,4).

De a másik típusba tartozó példák is gyakran előfordulnak:

  1. Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, befogadták az Igét minden készséggel (vágyódással), naponta vizsgálták (kutatták) az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek, így hát sokan közülük hívővé is lettek” (Csel 17,11-12).

  2. és ti nem akartok hozzám jönni, hogy életet kapjatok (nyerjetek)” (Jn 5,40).

  3. térjetek észre (változtassátok meg gondolkozásmódotokat) és merítkezzék be mindegyitek a Jézus Krisztus nevére (…), mentsétek meg magatokat ettől az elferdült nemzedéktől!” (Csel 2,38;40)

  4. Ügyeljetek tehát, nehogy rátok jöjjön, amit a próféták megmondottak: lássátok meg ti másokat lenézők, és csodálkozzatok és tűnjetek el” (Csel 13,40-41).

  5. A tudatlanság idejét azért elnézte Isten, de most azt parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Csel 17,30 – Károli rev. 2011).

Helyenként a kettő megdöbbentően közel kerül egymáshoz.

  1. Akkor feddeni (korholni) kezdte a városokat, amelyekben a legtöbb csodája (erő-megnyilvánulása) történt, mert nem változtak meg (nem tértek észre). Jaj neked Korazin, jaj neked Betszaida! mert ha Tiruszban és Szidonban történtek volna a bennetek végbement csodák /erő(megnyilvánuláso)k/, már rég zsákban és hamuban észretértek volna (gondolkozásmódot változtattak volna). Sőt mondom nektek: még Tirusznak és Szidonnak is elviselhetőbb (tűrhetőbb) lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,20-22).

Mi sem egyértelműbb tehát, mint, hogy az embernek személyes felelőssége van abban, hogy Istenhez forduljon, és annál bűnösebb, minél több lehetőséget szalasztott el a megtérésre! Mégis, mi következik rögtön azután, hogy az Úr Kapernaumot elítélte azért, mert nem tért meg?

2) „Abban az időszakban szólt Jézus, ezt mondta: vallást teszek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől és kijelentetted (leleplezted, láthatóvá tetted) (ezeket) a kisgyermekeknek. Igen Atyám, mert így tetszett ez neked” (Mt 11,25-26).

Itt világosan azt olvassuk, hogy Isten szuverén módon jár el egyesek kiválasztásában és mások kihagyásában. Sőt, a kettőt szorosan egy mondatba szövi össze.

3) „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek az akarást és a munkálást jótetszésének megfelelően” (Fil 2,12-13).

A keresztények először megpróbálták a két állítást összebékíteni egymással, azaz egyesíteni a kettőt. Mivel azonban rájöttek, hogy ez lehetetlen, a nagy többség megállapodott az egyik kategóriánál, és elutasította a másikat. Igeellenes egységet hoztak létre a maguk gondolataiban, vagy elutasítva, hogy meghallgassák az ellenkező igazságot, vagy úgy kiforgatva az ellentmondani látszó igeszakaszokat, hogy amennyire csak lehet, azok is az ő nézeteiket támasszák alá. Így két uralkodó nézet emelkedett ki e pontok mentén – az egyik csoport arminiánusnak, a másik kálvinistának nevezi magát.

Sok kár származott ebből.

  1. Az arminiánusok hiábavaló magukban bízásba, szakadatlan tevékenységbe és az eszközök (módszerek) bálványozásába estek. Az emberi cselekedet, erő és tevékenység került előtérbe ebben a nézetben. Az ember dicsősége és tisztessége átvette Isten dicsőségének és tisztességének a helyét.

  2. A kálvinista séma maga is ugyanilyen káros hatású lett a másik irányban. Mivel megszokták, hogy Istent csak szuverén, mindenkitől független jótevőnek lássák, az embert pedig csak passzívnak és tehetetlennek, szellemi tespedésbe süllyedtek; és gyanakvón méregetik azokat, akik valamiképpen tenni próbálnának az ember üdvösségéért.

A szélsőséges arminianizmus függetlenítette Istentől az embert, és vagy Isten korlátlan előre tudását vagy korlátlan hatalmát tagadja.

Az extrém kálvinizmus pedig oly mértékben eltörölte az egyéni felelősséget azáltal, hogy az embert tehetetlennek tekinteti, hogy ezzel teljes tétlenséget szült, és a határára került annak, hogy Istent tegye a bűn szerzőjévé.

»Mi tehát a teendő? Melyiket higgyük a két állítás közül?«

Ebben rejlik a bajok gyökere! Mindenki biztosra veszi, hogy választani kell a kettő között; és ha nem tudjuk összeegyeztetni a két rendszert, akkor szabadságunk van azt választani, amelyik jobban tetszik. Ez merő hitetlenség. Ugyanaz az Isten, aki az egyiket mondta, mondta a másikat is! Azt kérdezzük, melyikben kellene hinnünk? Melyikben? Mindkettőben!

Nem kell összebékítenünk őket, mielőtt kötelesek lennénk elfogadni mindkettőt és aszerint cselekednünk. Elegendő, hogy Isten Igéje egyiket is, másikat is ugyanolyan határozottan állítja.

II. Vegyük például a következőt: Kire vonatkozik az Úr Jézus halála által szerzett megváltás?

Elhívás tanítványságra (Watchman Nee)

Máté evangéliumának utolsó magyarázata (1950-52),  3. fejezet, 6. rész (Máté 7,13-29)

PDF: Elhívás tanítványságra

A Máté 7,13-29-ig tartó szakasz a hegyi beszéd utolsó része, és az „Elhívás tanítványságra” címet adhatnánk neki. Az Úr három különböző igével mutatja meg, hogyan hív bennünket arra, hogy tanítványai legyünk. A hegyi beszéd első részétől az ötödikig (Mt 5,1-7,12) azt tudjuk meg, hogyan viseljék magukat azok, akik a mennyek királyságát keresik. A Mt 7,13-tól kezdve pedig, mely a hegyi beszéd hatodik, egyben utolsó része, az Úr arra hív bennünket, hogy mi is ilyen emberek legyünk.

A szoros kapun menjetek be. Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” (Mt 7,13-14, Károli rev. 2011).

7,13-14. Az első igénk ebben: „A szoros kapun menjetek be.” Az Úr elismeri, hogy szűk ez a kapu; de ezen kell belépnünk ahhoz, hogy errefelé mehessünk. Hogyan lehet ezen a kapun belépni? Korábban, világi emberekként természetes módon büszkék és arrogánsak voltunk. Most azonban oda kell szentelnünk magunkat az Úrnak, és le kell tennünk a fegyvert: teljesen át kell adnunk magunkat Neki. Ez az Általa kijelölt bejáró, melyen keresztül be kell lépnünk. Ha ezt nem tesszük meg, soha nem fogunk tudni ezen az úton járni. El kell határoznunk a szívünkben, hogy felajánljuk egész valónkat, hogy teljesen alávetjük magunkat Neki. Az Úr itt azt mondja nekünk, hogy ezen a kapun keresztül kell belépnünk. Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, egyedi odaszánásra van szükség a részünkről, azaz, szükségünk van az Úr egyedi, különleges bánásmódjára. Akkor fogunk elindulni ezen az úton. Lehetetlen csak úgy szegről-végről a mennyek királysága emberének lenni.

Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. De szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.” A hegyi beszéd érintőlegesen szól a keresztények jutalmazásáról és fegyelmezéséről is. Az „élet” itt az ezeréves királyságban töltött életet jelenti. Az Igében az „élet” egyes helyeken az örökkévalóságra vonatkozik, ugyanakkor gyakran még az „örök élet”, „élet” vagy „élni” is az ezeréves királyságra utal, például a Márk 9,43-47-ben, a Lukács 13,28-29-ben, a Róma 5,17-ben és a Galata 6,8-ban. Mindezek a szakaszok az ezeréves királyságban való életről beszélnek.

Nagyon fontos, hogy világos különbséget tegyünk a jutalom és a kezdeti üdvösség (megmenekülés) között. Az a kifejezés például, hogy „a jövendő korszakban pedig örök életet” (Márk 10,30) a királyságra vonatkozik. Bizonyos igeszakaszokban azt találjuk, hogy egyeseket fenyítés érhet a királyság idején; erre utal például: „méltó a gyehenna tüzére” (Mt 5,22), vagy hogy inkább „csonkán és sántán mégy be az életbe, minthogy két kézzel vagy két lábbal dobjanak (vessenek) az eoni /(világ)korszakig tartó/ tűzbe” (Mt 18,8 – Vida ford.). Ezek a szakaszok arról a fegyelmező nevelésről beszélnek, melyeket a királyságban fognak gyakorolni, illetve megtapasztalni. Mindazonáltal üdvösségünk bizonyos és biztos. Akinek örök élete van, annak lehet ugyan, hogy „árt a második halál” (Jel 2,11), de nem tapasztalja meg magát a második halált. A keresztény ember veszteséget szenvedhet, és némelyek esetében ez elkerülhetetlennek látszik, de mindazonáltal nem fognak elveszni örökre – a veszteséget tehát minden bizonnyal a királyság időszaka alatt fogják megtapasztalni.

A romlásba vezető kapu tágas, az út pedig széles. Az Úr parancsa azonban számunkra az, hogy a szoros kapun lépjünk be, mert egyedül ez vezet bennünket el az ezeréves királyságban való élethez és jutalomhoz. Az Úr arra hív most bennünket, hogy fogadjuk el a hegyi beszédben elhangzott tanítást, mert ez az a szoros kapu és ez az a keskeny út. Válaszoljunk az Úr hívására!

7,15-23. Ez a második ige ebben az utolsó szakaszban. Az Úr elmondta tanítását a hegyi beszédben – most az a dolgunk, hogy óvakodjunk a hamis prófétáktól. Mindenki, aki kiszélesíti ezt a kaput, vagy megváltoztatja ezt az utat, az hamis próféta. A hamis próféták azért jönnek, hogy kiszolgálják az ízlésünket. Megmásítják az Úr igéjét. Báránybőrt öltenek magukra, hogy külsőleg úgy tűnjenek, mint akik az Úréi, belül azonban ragadozó farkasok; nincs bennük Krisztus élete. A hamis próféták azok, akik ugyan báránybőrbe öltöztek, de szavaik farkasok szavai. A hegyi beszéd az Úr beszéde; a hamis próféták beszéde azonban saját magukból származik. Gyümölcseikről lehet felismerni őket; a gyümölcsök ugyanis a maguk természete szerint teremnek. Nem az a kérdés, hogy van-e gyümölcs vagy nincsen; hanem hogy milyen fajta gyümölcs terem a maga természete szerint? Az emberi tanítás kegyetlen, vad, ádáz, letaglózó tud lenni; nem képes gyönyörű jellemet létrehozni. Az a jellem, amelyet az ember énjéből származó tanítás formált, teljesen különbözik az Úr tanítása által formált jellemtől. Az ember erőszakos tanítása csak gonosz jellemet tud kialakítani. Tövisbokorról nem lehet szőlőt szedni; egyedül a helyes tanítás hoz létre megfelelő jellemet. Minden fát, mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és a tűzbe vetnek. De ez az erőszakos tanítás nem csak a világban található meg, hanem a kereszténységben is jelen van. Azáltal, hogy megnézzük, milyen jellemet formált, megláthatjuk az ilyen tanítás helytelen voltát. Bármely tanítás, mely eltér a hegyi beszéd tanításától, rossz tanítás.

Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram” (21.v.). Nem azt mondja, hogy „senki nem megy be”, hanem azt, „nem mindenki megy be”; hiszen egyesek csak a szájukkal mondják, Uram, Uram, miközben nem hagyják, hogy az Úr Úr legyen a gyakorlati életükben is. „Nem mindenki” – ez az ige a királysággal kapcsolatos, nem az üdvösséggel. A hegyi beszéd kijelenti, hogy mi a mennyei Atya akarata. Mindenki, aki ezt megtartja, beléphet a mennyek királyságába.

A 22. és a 23. versben azt látjuk, hogy az Úr akaratlanul is a „nekem” személyes névmást használja. Öntudatlanul felfedi a személyét ezen a helyen. „Sokan mondják majd nekem ama napon [az ítélet napján]: Uram, Uram”. Mennyire értékes ez az ige! Mellékesen elárulja, hogy Ő Maga lesz az a jövőbeli Bíró. Az Ige tanulmányozásakor ezek azok a helyek, melyekre gondosan fel kell figyelnünk.

A 22. versben szereplő ige különösen is fontos azoknak a testvéreknek, akik túlhangsúlyozzák a szellemi ajándékokat. Ezeknek nincs semmi közük az üdvösségünkhöz. A szellemi ajándékokat úgy kapjuk, hogy a Szent Szellem leszáll ránk, míg a szellemi gyümölcsök a Szent Szellem bennünk lakozása révén teremnek. Ez a kettő különbözik egymástól. A Szent Szellem munkája bennünk ugyanis kettős: az egyik a szellemi életért, a másik a szolgálatban való erőért van. Az ajándékok kitöltése nem teszi szentebbé az életet. Például, a korinthusi hívőknek sok ajándékuk volt, de hústesti keresztények maradtak (vesd össze különösen az 1Kor 1,5-7-et a 3,1-3-mal). Ezért lehetséges ajándékokkal gazdagon felruházva lenni, ugyanakkor hústestinek maradni. Az ajándékok ugyanis nem függnek össze a belső élettel. Segíthetnek mások életének, de nem az ember saját életének. Könnyen megeshet az is, hogy minél több az ajándék, annál büszkébbé válik valaki. Az ilyen ember lehet, hogy nem ismeri a hegyi beszéd tanítását a gyakorlatban, és kizárhatják a királyságból. Helyesen kell tudnunk megítélni a szellemi ajándékok értékét. Nem nézzük le ezeket; sőt, bátorítjuk a testvéreket, hogy törekedjenek ezekre az ajándékokra. De hisszük, hogy az életre is nagy szükség van, sőt, az éltre még inkább szükség van.

Sohasem ismertelek titeket” (23. v.). Ez azt jelenti: „Nem ismerlek el benneteket.” Más szóval, az Úr nem elégszik meg azokkal, akiknek csak kifelé megnyilvánuló ajándékaik vannak, de nincs bennük a királyság élete. „Ti gonosztevők” – a görögben ezt azt jelenti, „ti törvénytelenséget cselekvők”. Mindent a saját akaratotok szerint csináltok, és nem Isten akarata szerint. A kereszt nem végezte el munkáját bennetek, mégis tele vagytok külsőleges tevékenységekkel, és szemernyivel sem vagytok közelebb a mennyek királyi uralmához, mint azok, akik a legtávolabb vannak tőle. Az Úr a cselekedeteiteket és cselekedeteitek gyümölcsét úgy ítéli meg, hogy hiányzik belőlük a hegyi beszéd tanítása szerinti élet.

Ha összehasonlítjuk Máténak ezt a három fejezetét az 1Korinthus 13-mal, azonnal észrevesszük, hogy amit az Úr itt tanít, a szeretetről szól. A cselekedet nem annyira lényeges, mint a jellemünk. Még a prófétálás, a démonok kiűzése és más hatalmas tettek végrehajtása is lehet törvénytelenség. Itt van a mi problémánk. Ugyanis a belsőleges kegyelem sokkal fontosabb, mint a külsőleges ajándék! A Szent Szellem gyümölcse sokkal szükségesebb, mint az ajándékok. A szeretet sokkal fontosabb, mint az erő. Akik ezzel tisztában vannak ma, azokat ez alázatra inti. Jaj azoknak, akik túl későn jutnak erre a felismerésre! Isten legyen kegyelmes hozzánk abban, hogy mostantól fogva a hegyi beszéd tanítása lehessen a mérce a számunkra! Ez az igaz keresztényég mércéje. Ezen a kapun keresztül akarjunk belépni. És mostantól fogva ezt a tanítást akarjuk a mi utunkká tenni.

Foglaljuk össze: Két kaput és két utat láttunk. A szoros kapu és a keskeny út nem magára Krisztusra vonatkozik, aki igazán szólt, amikor azt mondta máshol: „Én vagyok a juhok ajtaja” (Jn 10,7), és „Én vagyok az út” (Jn 14,6). Nem, a kapu és az út itt a hegyi beszédben elhangzott tanításra vonatkozik. Amikor a keresztény ember ezen az úton jár, sok mindent a kapun kívül kell hagynia. Vagy az történik, hogy kizárja magát és vagyonát is, vagy kint hagyja a vagyonát, maga pedig bemegy. E között a kettő között kell választanunk mindnyájunknak. Erre az útra nem bukkan rá senki véletlenszerűen; ezt meg kell találni. Kevesen vannak, akik a mennyek királysága útján járnak. A magányosság az ára annak, ha Isten tetszésére akarunk élni. Mindenki, aki izgalomra vágyik, ki van téve annak, hogy azon az úton járjon, amelyet az Úr helytelenít. Milyen kevesen vannak a keresztények között, akik a hegyi beszéd tanítását gyakorolják! Ez azonban egyáltalán nem meglepő, hiszen azok is kevesen vannak, akik valóban Isten tetszésére akarnak élni. Ha veréb vagy, verébcsapat vesz körül a földön. De ha sas vagy, egyesével számlálnak, mert a magányosság az ára a magasban szárnyalásnak. „Menjetek be” (13. v.). A legelső lépés az, hogy bemenjünk, enélkül semmit sem lehet számításba venni.

Miután hallottuk a hegyi beszéd tanítását, óvakodnunk kell a hamis prófétáktól, akik új tanításokat akarnak bevezetni a gyülekezetbe. A Cselekedetek 20-ban látjuk, hogy Pál is pontosan ezt jövendölte meg, amikor így szólt: „távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat” (29.v.). Ezek a farkasok a hamis tanítók; ezek a báránybőrbe bújt „ragadozó farkasok”. Vannak, akik azt gondolják, hogy a rossz gyümölcs a szennyes, erkölcstelen dolgokat jelenti. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen a Sátán olykor nagyon jó erkölcsű embereket használ, akik eszközeivé válnak a hamis tanításban. A báránybőr utalhat az erkölcsös magatartásra és a kellemes modorra – belül azonban farkasok. Amikor a Sátán megkísérti az embereket, magát a világosság angyalává változtatja (2Kor 11,4). Legsikeresebb taktikája, hogy a hamis tanítást jó erkölccsel vegyíti össze. Ilyen hamis próféták fognak feltűnni azzal a céllal, hogy a mennyek királyságának embereit elferdítsék azáltal, hogy megmásítják azt, amit az Úr megkövetel tőlük. Bármi, ami lejjebb szállítja az Úr kívánalmait, és könnyűvé teszi azokat, az mind a hamis próféták munkája. Évszázadok óta folyamatosan vannak hamis próféták a gyülekezetben, akik megkísérlik megváltoztatni a hegyi beszédben elhangzott tanítást.

Az Úr most a két fa példázatát használja. Egyfelől itt vannak a jó fák, mint például a szőlő vagy a füge; másfelől pedig itt vannak a rosszak, mint például a tövis vagy a bogáncs. A tövisbokornak olyan jellegű fekete bogyótermése van, mintha szőlő lenne, de nem az. A bogáncs szintén úgy néz ki, mintha éretlen füge lenne rajta, de nincsen. Ami egyformának tűnik, az nem feltétlenül ugyanaz. Az Úr azt mondja, hogy „minden jó fa jó gyümölcsöt terem”. A 17. és 18. versben azt látjuk, hogy újra és újra megismétli ezt. Ez olyan tény, amit nem lehet megváltoztatni vagy összetéveszteni. A fa itt nem az életre vonatkozik, hanem a tanításra. A jó fa a hegyi beszédben elhangzott tanítást jelenti, a rossz fa pedig a hamis próféták tanítását. Egyedül az Úr tanítása hozza létre a mennyek királyságának embereit. A hamis próféták tanítása teremhet olyanokat, akik úgy néznek ki, mint ezek az emberek, de az Úr kijelenti róluk, hogy nem azok.

Pál apostol azt mondja, hogy a szellemi gyümölcs a Szent Szellemtől jön (lásd: Gal 5,22). Az Úr pedig azt mutatja meg itt nekünk, hogy a szellemi gyümölcs a tanításból származik. Az igaz tanítás az, amit az Úr tanít, és amit a Szent Szellem használ bennünk arra, hogy jó gyümölcsöt hozzon létre az életünkben. Az Úr tanítása és a Szent Szellem munkálkodása együtt eredményezi az ilyen gyümölcsöt. A Szent Szellem belső működése nélkül a tanítás hasztalan. Ha azonban a Szent Szellem bennünk van, viszont az Úr igéje még nem jött el hozzánk, akkor nem tudjuk a Szent Szellemet igénybe venni. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen bennünk, egyaránt szükségünk van a tanításra és a Szent Szellemre is. A hegyi beszéd különösen is hatékony abban, hogy gyümölcstermésre ösztönözzön bennünket. Ez azért van, mert minél nagyobb a követelmény, annál inkább meg fog nyilatkozni a Szent Szellem ereje bennünk. Egy fiatal férfi- vagy nőtestvérnek az előrehaladása egyaránt függ a hegyi beszédben elhangzott tanítás követelményeitől és az élet ismeretétől is. Ha bárki gonosz tanításokat hirdet, azt kivágják, és a tűzbe vetik, mondja az Úr.

A 15-20. versekben szerepel a példázat, a 21-23. versekben pedig a példázat magyarázata. „Uram, Uram!” – ez a kiáltás lehet szőlő, de lehet tövis is; mert egyesek, akik kiáltanak, lehet, hogy alávetették magukat az Úrnak, míg mások esetleg saját magukra támaszkodtak. Senki sem tud engedelmeskedni az Úrnak anélkül, hogy a szívét ne adta volna át teljesen. Így válik külön tehát a szőlő és a tövis. Csak az engedelmesek alkalmasok arra, hogy belépjenek a mennyek királyi uralmába. A 22. vers megmagyarázza a rossz gyümölcsöt, a 23. versből pedig kiderül, hogy miért nem léphetnek be a mennyek királyságába azok, akik ilyen gyümölcsöt teremnek. A 22. vers azt jelzi, hogy vannak gyümölcsök, melyek szőlőnek és fügének látszanak, az Úr mégis leértékeli őket, mert ez pusztán külső megjelenés. A 23. vers megmutatja, hogy az Úr pontosan tudja, hogy a prófétálás Isten akaratából történik-e vagy sem. Ha ugyanis nem, akkor az „törvénytelenség”. Bárki, aki saját magától tesz valamit, és nem Isten akaratát cselekszi, az törvénytipró.

Távozzatok tőlem!” Ez a magyarázat. Ez magyarázza meg azt a korábbi kifejezést ebben a szakaszban, hogy „tűzbe vetik”, ami azt jelenti, hogy nem lehet szó a királyságba való belépésről. A királyságot egyedül engedelmesség által lehet megszerezni. Itt a cselekedetek nem pótolhatják az engedelmességet. Senki sem fáradozhat és munkálkodhat az Atya akaratának való engedelmesség alternatívájaként. A 13. versben azt olvassuk, hogy „sokan” vannak, akik a széles úton járnak; és a 22. versben szintén azt olvassuk, hogy „sokan” vannak azok, akiket el fog utasítani az Úr, ezért nem léphetnek be a menny királyságába. Igen jelentőségteljes, ha egymás mellé tesszük ezt a két „sokan”-t.

7,24-27. Nézzük meg most a két alapot. Ez a harmadik pont a hatodik részben. A „tehát” (24.v.) a megelőzőleg elmondottak összefoglalására utal. Az Úr igéje ez az alap. A „kőszikla” azt az igét jelenti, melyet Maga az Úr szólt. Minden cselekedet alapja a kőszikla. A példázat minden hívőt úgy mutat be, mint aki házat épít; van, aki a kősziklára épít, míg mások a homokra építenek. Mindenki épít; egyedül az alapok különböznek. A „kőszikla” annak a tanításnak az igéjét jelenti, melyet az Úr a hegyi beszédben elmondott. Ha erre építünk, az nagyon biztonságos. Mit ért házépítés alatt? Azt a cselekedetet, amely az Úr tanításának hallgatásából fakad. Amilyen tanítást hallgatunk, az fogja meghatározni, milyen cselekedeteket végzünk. Az alap és a ház szorosan kötődik egymáshoz. A keresztény ember különféle cselekedeteiben annak a tanításnak az alapelve lesz megtalálható, melyet hallgat.

Ez a ház nem pusztán azért épül, hogy az emberek lássák, és nem is egyedül azért, hogy ellen tudjon állni az esőnek, szélnek és árvíznek. Az ítélet napját megelőzően úgy tűnhet, hogy amelyik a kősziklára épült és amelyik a homokra épült, ugyanolyan. Azonban amikor az ítélet eljön, az a ház, amelyik a homokra épült, teljesen össze fog omlani. Ez párhuzamban áll azzal, amit Pál mond az 1Korinthus 3-ban a fáról, szénáról és szalmáról, amelyek meg lesznek égetve. Itt, Máténál a cselekedetet (a végzett munkát) az eső, a víz és az árvíz próbálja meg; az 1Korinthusban pedig a tűz. Ezért nem szabad a saját elképzeléseink szerint élnünk, hanem csakis az Úr szerint. Azt látjuk ebből tehát, hogy a „kőszikla” az Úr igéje, a ház építése pedig a cselekedeteink.

És mindenki, aki hallja ezeket az én beszédeimet és nem cselekszi meg azokat”. Számunkra úgy tűnhet, hogy az a kifejezés, hogy „nem cselekszi meg azokat” arra utal, hogy nem történik semmilyen építési munkálat; de az Úr azt mondja, hogy „a homokra építette házát”. Következésképpen az, hogy „nem cselekszi meg”, úgy értendő, hogy ház épül ugyan, de ebben az esetben a homokra alapozva. Ezért mindenki épít; ezért mindenki, aki él, cselekszik. Egyesek, miután hallották az Úr igéjét, a kősziklára építenek, míg mások nem követik az Úr igéjét, hanem a saját gondolataikat követik helyette. Minden cselekedet, melyet az ember nem az Úr igéjét követve végez, hanem munkálkodása a saját elképzelése szerint történik, az a homokra való építéshez hasonló. Mert amikor ráesik az eső, és jön az árvíz, és fújnak a szelek, az a ház teljesen össze fog omlani.

A két építő között az a különbség, hogy az egyik okos, a másik bolond. Ez megfelel a kétfajta szűznek a Máté 25-ben. Ha már az Úr tanítványaivá váltunk, akkor is megmarad az eshetősége annak, hogy a házunk összeomoljon. A mai naptól fogva minden cselekedetünket a hegyi beszéd tanítása szerint végezzük! Semmilyen más alapelvet nem követhetünk. Egyedül a hegyi beszéd követése által fognak minket igaz kereszténynek tekinteni. Most, hogy hallottuk a hegyen elhangzott tanítást, fogadjuk el itt és most az Úrnak ezt az alapelvét, és eszerint élnk a földön! Akkor semmilyen próbatétel nem fog maga alá gyűrni bennünket. Még az ítélet végső próbája sem fog legyőzni minket.

7,28-29. Végül, a 28. versben azt olvassuk, hogy „a sokaság”. Minél több az ige hirdetése, annál többen hallgatják. Urunk eredetileg a tanítványokhoz kezdett beszélni, de a sokaság is odajött a hegyre, hogy hallgathassák Őt. „A sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (28b-29. v.).

Copyright: Christian Fellowship Publishers – https://www.c-f-p.com/