A keresztény növekedés titka – Stephen Kaung

Elhangzott 2018. július 3-án, az Egyesült Államokban, Richmondban.

Pdf-ben letölthető innen: Stephen Kaung – A keresztény növekedés titka

1Jn 3,1-3 „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység iránta, az mind megtisztítja magát, ahogyan ő is tiszta.”

Imádkozzunk! Drága Urunk, ahogy összegyűltünk itt ma délelőtt, a szívünk tele van hálával. Megköszönjük Neked, hogy szeretsz bennünket, hogy ennyire szeretsz. Hálát adunk, hogy kész vagy úgy adni Magadat nekünk, hogy megszabadulhatunk saját magunktól, és megszabadulhatunk a Te számodra. Ó, Urunk, nincs is rá szó, mekkora szeretettel vagy mindannyiunk iránt! Kérünk, hogy jelenlétedben most a Te Szellemed által add nekünk Igédet, nyisd meg az értelmünket; és add, hogy megértsük azt, amit akarsz most mondani, és add, hogy úgy járhassunk abban, hogy betöltsük azt a célt, amit mindegyikünknek elterveztél. A Te kezedbe tesszük magunkat, a Szent Szellemedre bízzuk magunkat, hogy kijelentse a gondolataidat számunkra, és beléphessünk a Te teljességedbe, a Te dicsőséged magasztalására. A Te drága nevedben kérünk. Ámen.

Köszönjük Istennek, hogy újabb lehetőséget adott nekünk az összegyülekezésre. Ahogyan János apostol mondta, „Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek”. Testvérek, végiggondoltátok valaha, mit adott nekünk az Atya: hogy minket Isten gyermekeinek nevezek? Ez hatalmas kijelentés. Mi, akik egykor bűnökben és törvényszegésekben éltünk, akiknek nem volt semmi reménységünk, és mégis Isten kegyelméből ma Isten gyermekeinek neveznek bennünket. Isten gyermekei vagyunk. Micsoda gondolat ez! Mi, akik ellenségei voltunk, mi, akik az örök halálra vártunk, Isten kegyelméből mégis ma Isten gyermekei lehetünk. Mindannyiunkat Isten gyermekének neveznek. Micsoda gondolat ez, Isten gyermekének lenni! Őhozzá tartozunk, Ő a mi mennyei Atyánk. Az Ő saját életét adta nekünk, és a saját gyermekeinek tart bennünket. Testvérek, el tudjátok képzelni, milyen csodálatos kegyelem adatott mindnyájunknak? Örökké hálásaknak kell lenünk, hogy ilyen emberek, mint mi, akik az örök halált érdemelnénk, most Isten gyermekeinek neveztetünk.

Nem tudok napirendre térni efölött, testvérek. Micsoda irgalmat, micsoda szeretetet kaptunk mindnyájan Tőle! És azt gondolom, hogy mindnyájunknak hálás a szíve Isten iránt, azért, amit tett értünk. Ha Isten csak ennyit tett volna értünk, nekünk már ez is több, mint elég. Isten azonban valami többet tervez velünk. Nem pusztán azt akarja, hogy a gyermekei legyünk, hanem valami ennél sokkal többet tartogat számunkra. Azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Valami többet el akar tehát végezni az életünkben.

Néha azt gondolom, testvérek, hogy amikor arra gondolunk, hogy Isten gyermekei vagyunk, hátradőlünk, és azt mondjuk, Uram, nekem ez elég. Amíg a te gyermeked vagyok, az nekem elég. Most megnyugodhatok, és várok arra az időre, amikor visszahívsz magadhoz. De drága testvérek, ez a mi gondolatunk, nem Istené. Az Ő velünk kapcsolatos gondolata sokkal magasabb, mint a mi gondolatunk. Ő nem pusztán csak megment (üdvözít) bennünket, Ő teljes mértékben meg akar menteni, azaz azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Nem csak megváltani akar bennünket, hanem azt akarja, hogy hasonlókká legyünk Őhozzá. Ez hatalmas kegyelem és irgalom, amit Isten nekünk ad.

Tehát, testvérek, megelégedtünk-e azzal, hogy mi, a legnagyobb bűnösök, most Isten gyermekei vagyunk? Az emberi gondolkodás szerint ennek elégnek kell lennie, de Isten gondolata mindig magasabb, mint az ember gondolata. Isten azt akarja, hogy ne csak a gyermekeinek neveztessünk, hanem azt akarja, hogy a fiai legyünk. Isten azt akarja, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, hogy olyanok legyünk, mint Ő – ez Isten célja mindannyiunk számára.

Testvérek, hasonlók vagytok Őhozzá? Nem csak Őtőle valók, hanem olyanok, mint Ő? Azok vagytok, ami Ő? Olyannak lenni, mint Ő, egynek lenni Vele, ez Isten hatalmas gondolata mindannyiunk számára.

János apostol azt mondja ezért, hogy „most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, és meg fogjuk őt látni, amint van.” – Megvan ez a reménység benned? Vagy megelégedsz azzal, ha Isten gyermekének neveznek? Hátradőlsz csak, és azt mondod, „most élvezhetem az életet, azt tehetem, amit akarok, mert Isten gyermeke vagyok – az én végállomásom biztos”? Ha így gondolkodunk, akkor valóban nem értettük meg Isten irántunk való szeretetét. Mert Ő azt akarja, hogy olyanok legyünk, mint Ő, hogy úgy legyünk, amint Ő van.

Gondoljátok, hogy ez lehetséges? Emberileg szólva ez meghaladja a felfogóképességünket. Hogyan lehetünk mi, bűnösök közt elsők, olyanok, mint Ő? De Isten pontosan azt akarja, hogy ilyenek legyünk.

Ma délelőtt tehát ebben szeretnénk egy lépést előre tenni, meglátni, hogyan lehetünk olyanok, mint Ő. Nem csak Őtőle valók, hozzá tartozók, hanem olyanok, mint Ő – mert ahogyan Ő van, úgy leszünk mi is. És ez Isten akarata mindannyiunk számára. És látni szeretnénk, hogyan fogja ezt elérni?

Istennek hála, amikor hittünk az Úr Jézusban, valami történt az életünkben. A bűn miatt ugyanis a szellemünk halott volt Isten számára. Isten az embert szellemmel alkotta meg, és ezzel az emberi szellemmel képesek vagyunk Istennel kapcsolatba lépni. De ahogyan tudjátok, amikor Ádám és Éva vétkezett az Éden kertjében, a szellemük meghalt Isten számára. Ez nem jelenti azt, hogy nincs szellemük, mert továbbra is van egy olyan szervünk, melyet szellemnek neveznek. Honnan tudjuk ezt? Onnan tudjuk, hogy bár a bűn miatt az embernek megszűnt a kapcsolata Istennel, az ember kapcsolatba tudott lépni szellemekkel. Azt hiszem, a kínaiak ezt könnyebben megértik, mert Kínában nem ismertük Istent, gonosz szellemekkel viszont kapcsolatban álltunk.

A családom eredetileg pogány volt, de Istennek hála mindenki megtért. De a megmenekülésünk előtt gonosz szellemekkel voltunk kapcsolatban. Emlékszem, a nagyapám nagyon kedves ember volt, nagyon sokat tett másokért, annyira, hogy egy ismerőse ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki a lányát ágyasául. De az ágyasa nem volt hívő, és a nagyapám sem volt az akkoriban, még nem hitt igazán az Úrban. A nagyapám meghalt – és tudjátok, Kínában ez úgy van, hogy az emberek ilyenkor halottidézőt hívnak, és kapcsolatba akarnak lépni a halottakkal – valójában gonosz szellemekkel –, és ilyenkor tényleg lehetett hallani a halottnak a hangját. És rendszerint a halott valamit kívánt az embertől, például, hogy égessen több tömjént, mert hogy abból olyan kevés van a holtak helyén (a Hádészban).

Évekig imádkoztunk a nagyapámért. Én voltam a kedvenc unokája, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Miután üdvösségre jutottam, beszélgettem vele, de mindig azt mondta, ő már túl öreg hozzá, hogy megváltozzon. De nem adtuk föl, és továbbra is imádkoztunk érte. Hong Kongban voltam, amikor meghalt. Megkérdeztem Istent, megválaszolta-e az évekig tartó imádságokat? Voltak bizonyos jelek, hogy igen, de nem tudtunk semmi biztosat. Az ágyasa beszélni akart az elhunyt nagyapámmal, mert ő nem volt hívő. Elhívott hát egy halottidézőt, és valamilyen varázslat révén szó szerint hallotta a nagyapám hangját. Ilyen módon tévesztik meg a kínai embereket, mert ezt a gonosz szellemek csinálták, nem az elhunyt. Istennek hála azonban, tudjátok, mi történt? Miután az ágyas hívta a halottidézőt, és meghallotta a nagyapám hangját, a hang azt mondta: „Ne hívj engem. Nem tartozom hozzád.”

Ó, testvérek, ez nagyon megvigasztalt bennünket. Évekig tartó imádságok után megkaptuk a bizonyságot, hogy nem tartozik már a gonoszhoz, hanem Istenhez tartozik.

Testvérek, az tehát az Isten akarata, hogy ne csak megmeneküljünk, mint gyermekek, hanem azt akarja, hogy felnőjünk, és hasonlók legyünk Őhozzá. Ez Isten célja mindannyiunk számára.

Tudjuk, mit jelent üdvösséget nyerni. Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt is jelenti, hogy a halott szellemünk megújíttatott az életre. És ezért van, hogy amikor megmenekülünk, akkor onnantól valódi kapcsolatunk van Istennel.

Én keresztény családban nőttem fel, az apám nagyon szerette az Urat. A családunk minden este összegyűlt a nappaliban vacsora után, és mind a heten, gyerekek ott voltunk, és apám olvasott nekünk a nagy Bibliájából. Utána pedig vezetett minket az imádságban, de mindig csak ő imádkozott, bennünket nem kért meg erre. Azonban miután újonnan születtem, onnantól engem is kért, hogy imádkozzak, mert tudta, az Úré vagyok.

De mit értünk vajon azalatt, hogy megmenekülni, újonnan születni? Nem csak azt, hogy a bűneink megbocsáttattak, hanem azt, hogy a halott szellemünk megeleveníttetett az örök életre. Mivel a bűn miatt a szellemünk halott volt Isten számára, élő tudott lenni a gonosz szellemek számára – de Istennel nem volt kapcsolata. Amikor azonban megmenekültünk, az a csodálatos dolog történt, hogy a szellemünk kapcsolatba került Istennel.

Keresztény családban nőttem fel, bőven volt részem keresztény tanításban. Külsőleg hittem, de belül nem. Habár magamban sokszor imádkoztam, nem volt kapcsolatom Istennel; távolinak éreztem Őt. De abban a pillanatban, hogy újonnan születtem, a kapcsolat létrejött. Tudtam, hogy üdvösségem van, mert kapcsolatba kerültem Istennel. Amikor a Bibliát olvastam korábban, halott könyv volt a számomra. De a megmenekülésem után, emlékszem, a szobámba mentem, kinyitottam a Bibliát, és az 1Jánost olvastam; és minden szava szólt a szívemhez – mert kapcsolatban voltam Istennel. A szellemem új életet kapott. A megújított szellemünkkel pedig Istenhez kapcsolódunk.

Testvérek, mindannyian, akik az Úr Jézusban hiszünk, a mi halott szellemünk új életet kapott, és a kapcsolatunk Istennel elkezdődött. Ezért imádkozunk mi, keresztények, mert az imádkozás nem formalitás, hanem valóság. Amikor imádkozunk, a szellemünk Istennel van kapcsolatban. És ez a keresztény élet titka.

Hogyan lehetünk Krisztushoz hasonlók? Isten ezt munkálja a szellemünkben. Amikor üdvösségre jutottunk, Krisztus lakozást vett a szellemünkben, megújította azt, hogy Ő legyen a mi életünk. Ne feledjétek, nekünk, akik megmenekültünk, új életünk van. Nem a régi életet éljük többé. Új életünk van, és e szerint az új élet szerint kell élnünk. De hogyan? Hogyan él ez az új élet bennünk? Istennek hála, amikor a szellemünk új életet kapott, és Krisztus a szellemünkbe költözött, Ő maga lett a szellemünk élete. De ez nem azt jelenti, hogy ettől az egész lényünk megváltozott! Nem, ez csak a kezdet. Ami a megmenekülésünkkor történt, az csak a szellemünkben történt, a lelkünk nem változott, a testünk nem változott. Csak a szellemünk változott. De ez a kezdet. A szellemünkben immár kapcsolatban vagyunk Istennel. Krisztus lett a szellemünk élete.

Sajnos azonban a lelkünk ilyenkor még mindig a maga lelki életét éli. Ezért elkezdődik az, amit keresztény konfliktusnak, küzdelemnek nevezünk. A szellemünkben Krisztus az életünk, és az Ő Szelleme bennünk lakik. Mi a bennünk lakozó Szent Szellem munkája? Az Ő egyedüli munkája, hogy mélyebben bevezessen minket Krisztusba. A bennünk lakó Szent Szellemnek kell az életünk vezetőjének lennie, miután hittünk az Úr Jézusban. Előtte hogyan éltünk? A lelkünk által: ahogyan éreztük magunkat, amit akartunk tenni – mert a szellemünk halott volt. De most a szellemünk életre kelt, és a Szent Szellem lett a vezetőnk az életünkben. Ő pedig abban vezet, hogy az Úr Jézust kövessük.

Miután megmenekültetek, testvérek, megtapasztaltátok a Szent Szellem munkáját a szellemetekben. Megtapasztaltátok a konfliktust is az életetekben? Előtte csak az érzéseitek után mentetek, de miután megmenekültetek, nem mehettetek arra, amerre a lélek akart vinni. Küzdelem dúl bennetek, konfliktus a szellem és a lélek között. A Szent Szellem Isten felé vezet, de a lélek a maga útján akar vezetni bennünket. Minden hívőnek ezért a szellem és a lélek közötti harc az egyik legelső megtapasztalása.

Ha nem tapasztaltad meg ezt a konfliktust, ha nem dúl benned ilyen harc, azt jelenti, hogy még nem menekültél meg. Ha viszont üdvösséged van, újonnan születtél, ennek el kell jönnie. Megjelenik a konfliktus a szellemed és a lelked között.

Pál azt mondja, a test gyakorlása hasznos, és különösen manapság a fiatalok rájöttek, mennyire fontos a mozgás. Amikor mi voltunk fiatalok, nem törődtünk sokat a testgyakorlással, de a mai fiatalok nagyon tudatosak efelől. Ezek a gyakorlatok hasznosak a testünknek és az elménknek is, mert frissebbek leszünk elvégezni dolgokat. A Biblia azonban azt mondja, a test gyakorlása hasznos, de csak egy kicsit. Miért? Mert a haszna csak erre az életre szól. Jót tesz a testnek, az elmének, de nem érinti a teljes lényünket. A haszna időleges, nem örökkévaló.

A szellemi gyakorlás azonban örökkévaló: most is hasznunkra van, és az örökkévalóságban is. Ma tehát, testvérek, mi, akik az Úréi vagyunk, szellemi gyakorlásra van szükségünk minden nap. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakik, minden nap vezet bennünket; ami Őt illeti, soha nem engedi ki ezt a felelősséget; mindig hűséges, minden pillanatban próbál vezetni bennünket Isten útján. De azt hiszem, mindannyiam megtapasztaltuk azt a helyzetet, amikor a szellemünkben megérezzük ugyan a Szellem vezetését, de a lelkünkben még mindig érezzük az óemberünk vágyait.

Például, mielőtt hittünk az Úr Jézusban, szerettünk dicsekedni, mert a dicsekvéstől nagyszerűbbnek éreztük magunkat. De azután, hogy az Úr Jézusban hitre jutottunk, és továbbra is dicsekszünk, és eltúlozzuk, ami valóban történt velünk, akkor mi történik? Érezni kezdjük, hogy valaki a szellemünkben azt mondja, ez nem igaz, nem kellene ezt mondanod. Korábban, amikor dicsekedtél, jól érezted magad, minél többet dicsekedtél, annál jobb volt. De most, ha dicsekszel, és olyanokat mondasz magadról, ami nem igaz, rosszul érzed magadat tőle.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Amikor pedig este imádkozni akarunk lefekvés előtt, nem tudunk, amíg meg nem vallottuk a bűnünket; és amíg nem kértük, hogy a drága vér tisztítson meg bennünket a dicsekvésünkből, addig nem lesz békessége a szívünknek.

Tehát, drága testvérek, Isten mindannyiunknak nekünk adta megszentelődés eszközét. Azt akarja, hogy mind megszentelődjünk, mert Ő szent. Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el ezt a belső szelíd és halk hangot, mert ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a keresztény életünk legyőzött lesz. De ha odafigyelünk erre a hangra, és készek vagyunk megfizetni az árát (pl. azzal, hogy engedelmeskedünk), szellemi életünk növekedni fog.

Hogyan növekedhetünk a szellemi életünkben, hogyan válhatunk Krisztushoz hasonlóvá? Úgy, hogy a mindennapi életünkben meg kell tanulunk odafigyelni erre a szelíd és halk hangra. Például, mielőtt hittünk volna az Úr Jézusban, eljártunk szórakozni bizonyos helyekre, de miután hittünk az Úrban, és elmentünk ugyanoda, ahová sűrűn jártunk, valahogyan egy szelíd és halk hang a szellemünkben azt mondta: Te már keresztény vagy. Szerinted helyes dolog oda menni?

Ismerek egy testvért, aki nagyon szerette az Urat. Gépész volt, és amikor Sanghajban élt, a vállalat, amelynek dolgozott, gyakran küldte őt a mozikba, hogy megjavítsa a mozigépeket. És ebből származott az ő problémája, mert tartott tőle, hogy az emberek meglátják moziba menni, és azt fogják gondolni, hogy a filmet nézni megy, vagy valami hasonló, pedig valójában csak szerelőként ment oda. És mi is ugyanezt érezzük. El tudjátok képzelni, hogy ha nem lettem volna egy lelkipásztor fia, és nem lett volna jelen Isten kegyelme az életemben, akkor filmsztár lett volna belőlem? De az Isten irgalma megmentett engem.

Emlékszem, ahogy a Szent Szellem elkezdett munkálkodni az életemben. Habár egy lelkész fia voltam, mégis minden szombatomat a moziban töltöttem. Az egyik barátomnak egy híres színész volt a családjában, és így a legjobb filmeket is ingyen megnézhettük. De azután a Szent Szellem munkálkodni kezdett az életemben, és azt mondta, látja, hova járok. De azt mondtam, hogy mi a baj azzal, ha megnézek egy jó filmet? Mégsem mertem ellenkezni, és próbáltam nem menni a moziba. Nagy sikerként könyveltem el, hogy hónapokon keresztül meg tudtam állni, hogy filmeket nézzek. De sajnos, az ellenség nagyon jól tudta, mit csinál, és egy úgynevezett keresztény film érkezett Sanghajba. Noé bárkája volt a címe, és egy ismerősünk jegyeket küldött a családunknak. Azt gondoltam magamban: mi baj lehet azzal, ha megnézek egy keresztény filmet? Hiszen hónapok óta nem voltam moziban. Most viszont túl nagy volt a kísértés, és végül elmentem. De megmondom nektek, ott ültem a moziban, ment a film, és végig azt vártam, hogy legyen már vége, és kijuthassak. Furamód nem mentem ki magamtól, hanem ott ültem és néztem a filmet. Noé bárkájáról szólt, és a legszennyesebb film volt, amit valaha láttam. Két órán keresztül küzdöttem magamban, hogy menjek vagy maradjak. Végül nem mentem ki, a végéig bent maradtam. De Istennek hála, amikor végre kijutottam onnan, többé soha nem mentem moziba filmet nézni, az Úr megszabadított ettől.

Testvérek, Isten Szelleme ilyen módon vezet bennünket a megszentelt életre. Konfliktus van bennünk. A szellem kész, a lélek viszont ellenáll, ezért a szellem és a lélek harca mindannyiunk folyamatos, naponkénti megtapasztalása. Vagy növekszik a szellemi életünk, vagy kudarcot szenved. Testvérem, te hol vagy ma? Odafigyelsz vajon a szelíd és halk hangra a szellemedben, vagy még mindig a lelki életed kiáltozó, lármás hangját követed?

Mennyi kudarcot tapasztaltál meg a keresztény életedben? És hányszor sikerül megtapasztalnod, hogy a szellemed győzedelmeskedik a lelked fölött? A szellemünk és a lelkünk közötti harcban rejlik tehát a keresztény növekedés titka. Hogyha amikor a halk és szelíd hang szól hozzánk a lelkünk lármája ellenében, és kész vagyunk letenni az énünket, és elfogadni azt, ahogyan a Szent Szellem foglalkozni akar velünk, akkor a szellemi életünk növekedésnek indul. Ha viszont a lelkünk lármájára hallgatunk, és visszautasítjuk a Szellem halk és szelíd hangját, akkor a keresztény életünk visszafejlődik, sorvadni kezd. Ez a harc tehát a keresztény élet ismérve.

Testvérek, ne várjatok nagy dolgokra a keresztény életben, a kis dolgokban látszik meg, hogy valójában hol vagyunk. Hol vagy ma? Odafigyelsz a Szent Szellem halk és szelíd hangjára a szellemedben? Vagy csak a lelked lármájára figyelsz? Ez jelzi a keresztény életünket. Egyfelől tehát ez nagyon egyszerű, testvérek. Az Úr az eljövetele előtt magához ragadja azokat, akik készek, akik hitték, hogy Ő hamar eljön; és királyokká teszi őket az Ezeréves királyság idején. De azok, akik a lelkük hangjára hallgatnak, és azt próbálják élni, amit jobb életnek neveznek ezen a földön, azok az ezer év alatt kivettetnek a külső sötétségre, ahol, ahogy a Biblia írja, fogak csikorgatása lesz, azaz nagyon bánni fogják, amit tettek.

Istennek hála, a győzelem útját megtaláljuk a Bibliában. A győzelem nem a nagy dolgokban rejlik, ne is számítsunk csak a nagy dolgokra, hogy azoktól reméljünk változást az életünkben, hanem a mindennapos, kis dolgok azok, melyek az életünket alkotják. Ha hűségesek vagyunk az Úrhoz a kis dolgokban, lehet, hogy szenvedünk egy keveset ma, de végül uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig. Azonban, ha a lelkünk hangjára figyelünk, és kedvezni akarunk magunknak – a hústestünknek – ma, gondoljuk meg, hogy az ezer év alatt a külső sötétségre vettetünk, és bánni fogjuk mindazt, amit tettünk, amit elmulasztottunk.

Ha nem vagyunk hűségesek a kis dolgokban, az vereséget jelent. Nagyon fontos tehát, hogyan éljük a mindennapi életünket. Ismétlem, az élet nem nagy dolgokból, hanem kis dolgokból áll. A mindennapos, kis dolgokból áll az élet, amit élnünk kell. Ha ezt elhanyagoljuk, hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy szomorkodni fogtok miatta. Az ezeréves királyság idején míg más keresztények uralkodnak Krisztussal, te a külső sötétségben csikorgatod a fogadat. Megéri?

Ezért most testvérek, kérlek, vegyétek fontolóra ezt a dolgot! Tudjátok, néha arra gondolok, miért hagy az Úr engem a földön ilyen hosszan, és miért nem vesz még magához? [Stephen Kaung testvér 1915-ben született – a ford.] Milyen jó lenne, ha rögtön a megmenekülésem után magához vett volna! Az sok bajtól megkímélt volna engem. De ez emberi gondolkodás, Isten ugyanis felnőtt fiakat akar, nem csecsemőket. Egy csecsemő kedves a szemnek, de nem lehet rábízni semmit. Tehát mindössze erről van szó. Istennek hála, hogy még nem jött el! Ha eljött volna már, és mi mind itt lennénk, mind elvesznénk. De Istennek hála, tudjuk, hogy jön, és nem mondja meg mikor. Bármelyik pillanatban eljöhet. Testvérek, nagyon erősen azt érzem, hogy az utolsó napokban élünk. Kétezer év eltelt, ezek az utolsó napok, bármelyik pillanatban jöhet. Ez a mi lehetőségünk. Ne veszítsük hát el ezt a lehetőséget, feszüljünk neki a célnak, és amikor visszatér, elragad bennünket, és uralkodunk vele az Ezeréves királyságban.

De jaj azoknak, akik kivettetnek a külső sötétségre, és ott bánkódnak a bűneik miatt! Isten azonban irgalmas, egyikünket sem fogja örökre kint hagyni. A Biblia egyértelműen azt mondja, hogy előbb vagy utóbb mindannyian együtt leszünk vele a királyságban, uralkodunk Krisztussal mindörökké. De ezer év a sötétségben… azon nem könnyű dolog átmenni.

Ha azt gondoljátok, nehéz hűségesnek lenni az Úrhoz abban, hogy feladjuk, amit a lelkünk szeret, gondoljatok arra, hogy különben az Ezeréves királyság alatt ezer évet tölthetünk a külső sötétségben a fogunkat csikorgatva. Melyiket szeretnétek inkább? Ezért szeretném ezt elétekbe adni, testvérek – az az imádságom, hogy az örökkévalóságért készek legyünk letenni az énünket, saját magunkat, és hagyjuk, hogy az Ő akarata legyen meg mindannyiunkban, hogy az eljövetelekor mindannyiunkat összegyűjtsön, és együtt legyünk.

Remélhetőleg már nem fogunk találkozni jövőre itt, a földön, hanem a mennyben találkozunk legközelebb. Az Úr áldjon benneteket. Ámen.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged, és hálásak vagyunk, hogy a Te szíved mindig tökéletes irántunk. Nem akarsz bennünket éppen csak megmenteni, hanem Te teljesen meg akarsz menteni bennünket. Urunk, tudjuk, hogy ebben a világban lesznek kis gondjaink, néhány dolog, amit abba kell hagynunk, de ez az örök javunkért van. Azt kérjük Urunk, hogy miután hallottuk ezt az üzenetet, Te add, hogy mindannyian teljesen átadjuk magunkat Neked, és azt mondjuk: legyen úgy ahogy te akarod, mi a legjobbat akarjuk Tőled, azok akarunk lenni, akinek minket látni akarsz, nem akarunk többé csak csecsemők lenni Krisztusban, hanem Isten felnőtt fiai akarunk lenni. Légy irgalmas mindannyiunkhoz, a Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 1. rész (Radu Gavriluț)

Radu Gavrilut – elhangzott: 2018. május 12-én, Budapesten. 1. rész.

Józsué 1,1-9: Mózesnek, az ÚR szolgájának halála után így szólt az ÚR Józsuéhoz, Nún fiához, Mózes szolgájához: Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért kelj föl, kelj át ezen a Jordánon, te és ez az egész nép, arra a földre, amelyet én adok nekik, az Izráel fiainak. Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek. A pusztától és a Libánontól a nagy folyóig, az Eufrátesz folyamig a hettiták egész földje lesz a határotok a nagy tengerig nyugat felé. Nem állhat senki ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem hagylak el téged, és nem is maradok el tőled. Légy erős és bátor, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom. Csak légy erős és igen bátor, hogy vigyázz, és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott eléd. Se jobbra, se balra ne hajolj el attól, hogy eredményes legyél, bármerre jársz! El ne távozzék e törvény könyve a szádtól, hanem gondolkodj arról éjjel és nappal, hogy vigyázz, és mindent úgy cselekedj, ahogy abban meg van írva, mert akkor leszel eredményes az utaidon, és akkor boldogulsz. Hát nem parancsoltam-e meg neked, hogy légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az ÚR, a te Istened mindenben, amiben jársz.”

Az Ószövetségben a valóságnak az árnyékát találjuk meg. A felolvasott ige és más igeszakaszok is az egész Józsué könyvéből nagyon mély igazságot ábrázolnak ki – mégpedig azt, hogyan lehet bemenni, hogyan lehet birtokba venni azt, amit Isten elkészített és megígért nekünk.

2Péter 1,8: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek sem tétlenek, sem gyümölcstelenek a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.”

Hogyan lehet mindez a miénk? Mert sok mindenről beszélhetünk anélkül, hogy valóban birtokolnánk azokat. Kérjük az Úrtól a türelmet, de az nem a mienk még. Hogyan válhat a mienkké? Tudjuk, hogy Isten megadott nekünk mindent, ami az élethez és a kegyességhez szükséges. De hogyan vehetjük ezeket birtokba? Ez ma a fő téma, amiről beszélni szeretnék.

Ha ugyanis a tied a türelem, ez azt jelenti, hogy ha tíz napig kell türelemmel lenned, képes vagy többet is, akár tizenkét napot is tűrni. Ha nem így van, akkor újra meg újra oda jutsz, hogy kérned kell: Uram, adj türelmet! Mert látod, hogy nem elég az a türelmed, ami van. Kéred, kéred, de újra meg újra azt tapasztalod, hogy nincs elég.

Józsué 1,3: „Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek.”

A román fordítás helytelenül jövő időben adja vissza: „minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek fogok adni”. De nem helyes így, hanem Ő már nekünk adta azt. De csak, ahova léptél, ahová a talpadat letetted, azt vetted birtokba. Miért használja az Úr itt ezt a kifejezést, hogy „amit a talpatok érint”? Azért, mert minden lassan halad előre. Mondhatta volna azt, hogy „minden hely, ahová bementek”. De nem ezt mondta, hanem hogy „minden hely, amit a talpatok érint” – ahová lépsz!

Tanulmányoztam a Józsué könyvét ebből a szempontból, és ha elolvassátok, meglátjátok ti is azt, hogy több esetben előfordul, hogy amikor Izrael harcolt valamelyik király ellen, az Úr a csata kezdetén megmondta, hogy „a kezetekbe adtam”. Nem azt mondta, hogy „a kezetekbe fogom adni őket”, hanem hogy „a kezetekbe adtam”. Emberi logikával úgy gondolkoznánk, hogy „ha legyőzitek őket, akkor ez azt jelenti, hogy nektek adtam”. De nem így van. „A kezetekbe adtam őket már előre, de hogy birtokba vegyétek ezt a győzelmet, ahhoz szükséges, hogy a harcot felvállaljátok”.

A kérdés a következő: Az örökség ajándék vagy jutalom? Mind a kettő. Az emberi gondolkodásmód számára ez nem tűnik logikusnak így, érthetetlen. Jobban szeretnénk azt, ha Isten vagy eleve elrendelné a dolgokat, vagy pedig a szabad akaratra bízná teljesen. Bár lenne vagy egyik, vagy másik, mindegy, de legalább akkor egyértelmű lenne, tudhatnánk világosan, hogy van. Vannak testvérek, akik az eleve elrendelést, a predesztinációt vallják, ők jól tudni vélik, hogy minden el van rendezve, el van rendelve. Azután van a másik szélsőség, amit szintén sok testvér vall, ők elutasítják az eleve elrendelést, és azt mondják, csak a szabad akarat létezik. De Istennél nem így van, Őnála megtaláljuk mind a kettőt. Persze nem tudjuk ezt fölfogni így, mert véges az elménk, a gondolkodásunk, de ez így van. Jobban szeretnénk, ha úgy lenne, hogy vagy erős, vagy gyenge vagy. Kérjük azt, hogy erősek lehessünk. De Pál apostol azt mondja az Úr Szelleme által, hogy „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”. Mert Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg az Ige szerint. Isten más. Ha elkezdjük megérteni, hogy Isten más, akkor sok minden mást is elkezdünk megérteni.

Bevezetésként megemlítek még valamit. A Jakab leveléből olvastam a minap, első rész, 5-8:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megkapja. De kérje hittel, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide-oda hány. Mert ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól az ilyen kétszívű és minden útjában állhatatlan ember.”

Ki az az ember, akinek nincsen bölcsessége? Amikor olvastam ezt a verset, azt mondtam, „Uram, én vagyok az. Nincs bölcsességem. Ha nem adsz bölcsességet, én nem tudom megérteni az Igédet úgy, ahogy van; valamit értek én, de nem úgy, ahogy Te érted”.

Az Úr Izraelnek adta Kánaán földjét már a Mózes első könyvének 12. fejezetében – és gondoljátok meg, milyen sok idő eltelt, mire ténylegesen birtokba vehették azt az országot. Felmerül bennünk, hogy ha az Igében azt olvassuk, „Krisztusban mindenetek megvan”, és mégis szűkölködünk, akkor hogyan van ez? Az az igevers igaz. De birtokba venni ezt a valóságot, az teljesen más.

Amikor még csak heten voltunk testvérek, az édesanyám súlyos betegen a kórházba került, és egy testvér úgy vigasztalta, hogy nem számít, hova kell menned, az Életet magaddal viszed oda, ahová mész. „Ha a Siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt, bizony áldással borítja el azt a korai eső” (Zsolt 84,7).

Tehát már az 1Mózes 12-ben Isten nekik adta az országot. Miután Ábrahám különvált Lóttól, Isten először azt mondta neki: „Nézd meg az országot, járd be keletről nyugatra, északról délre”, és utána: „kelj föl, vedd birtokba az országot!”. Először azt mondta: „Nézd meg! Nézd meg, mit kaptál Istentől!” És azután: „Kelj föl, és menj!”

Amikor Isten népe kijött Egyiptomból, átkeltek a Vörös-tengeren, utána 40 évig bolyongtak a pusztában, majd a pusztában meghalt az a nemzedék, akik kijöttek Egyiptomból, és meghalt Mózes is ennek az időszaknak a vége felé – és akkor mondta az Úr Józsuénak ezeket az Igéket, amelyeket felolvastunk. Józsué Mózes szolgája volt, és úgy gondolom, hogy nagyon nagy tisztelettel viseltetett Mózes iránt. Mózessel máshogy álltak a dolgok, Mózes volt az az ember, akivel Isten szemtől-szemben beszélt. Józsué látta ezt, hiszen az ő szeme láttára történtek ezek a dolgok. Mózesen keresztül sok csodálatos dolog történt meg a pusztában. Józsuéban ez lehetett, hogy ha Mózes nem tudta bevinni ezt a népet Kánaánba, akkor hogyan tudnám én bevinni? És itt a felolvasott pár versben háromszor is mondja az Úr Józsuénak: „Légy bátor és erős, szedd össze magadat! Mert te teszed majd e népet annak a földnek az örökösévé.”

Tehát elismétlem még egyszer: egy dolog meglátni az országot, a földet, az örökséget, és teljesen más dolog birtokba venni azt.

Az Efezusiakhoz írt levélről mondhatjuk azt, hogy az újszövetségbeli megfelelője a Józsué könyvének.

Efezus 1,15-21: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és minden szentek iránt való szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek imádságaimban, megemlékezve rólatok, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon és minden néven, amelyet valaki kap nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.”

Amikor Pál a római tömlöcben volt, az őréhez odaláncolva, és tollba mondta ennek az első fejezetnek az Igéit, beszéd közben egyszer csak térdre esett, és imádkozni kezdett. Kiért? A korinthusbeliekért könyörög? Nem. Azt hiszem, hogy az efezusbeli gyülekezet, az ottani testvérek voltak a legkomolyabb társaság mindazok közül, akik Pállal kapcsolatban voltak. És imádkozik értük, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét az Ő megismerésében, hogy világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége”.

Mit jelent a személyes isteni kijelentés? Ez nem azt jelenti, hogy olvasol néhány bibliaverset, és úgy gondolod, hogy megértetted. Pál elragadtatott a harmadik égig, és járt a Paradicsomban. A Paradicsom nem a harmadik égben van, a harmadik égben a trón van. Megtiltotta valaki Pálnak, hogy beszéljen arról, mit látott a harmadik égben? Nem. Azt tiltotta csak meg neki az Úr, hogy a Paradicsomról beszéljen. Arról tehát nem is mondott semmit, de a harmadik égről beszélt. Amit pedig ott látott a harmadik égben, az itt van leírva az Efezus 1-ben.

Mert ha egyszer meglátsz valamit, ha az Úr megnyitja a szemedet, hogy megláss egy valóságot, soha többet nem felejted el. Emlékszem most is arra, amikor először láttam meg így valamit. Fontos, hogy az ilyen isteni kijelentés mindig egy gyakorlati élethelyzethez kötődik. Nem úgy van, hogy tematikus bibliatanulmányozásba kezdek, és hirtelen kigyúlnak a reflektorok, és elönt a világosság. 1976-ban, Kolozsváron egy nagyon szorult helyzetben voltam, és írtam egy levelet egy testvérnek a helyzetemről, és körülbelül azt írtam meg benne, hogy én világgá megyek. Nem voltak önmagukban súlyos dolgok, de engem borzasztóan nyomasztottak ezek a problémák. Nem tudtam mit kezdeni velük. Nem voltam elégedett az életemmel, azt mondtam, ha nem találom meg a megoldást, akkor számomra nincs vigasz már ezen a földön. Az a testvér pedig tizenhat nagyformátumú lapot teleírt nekem a válaszával –  még most is őrzöm azt a levelet. Nem értettem belőle semmit. Annak ellenére nem értettem semmit, hogy többször is elismételte a sok oldalon át, nagy betűkkel kiemelve, hogy „nem én, hanem Krisztus” (a Galata 2,20-ból). Olvastam, olvastam, nagyon érdekesnek is tűnt, amit írt, de semmit nem tudtam belőle megragadni, magamévá tenni. És egy nap, mentem az utcán, és beszélgettem valakivel az Úrról. És akkor egy nagyon furcsa megtapasztalásom volt, hirtelen tudtam azt, hogy valami most történik velem, nem külsőleg, láthatóan – akivel beszélgettem, észre sem vett semmit az egészből. Hanem valahogy úgy belsőleg megnyíltak a szemeim, és láttam. Láttam azt, hogy meghaltam.

Akkor ott, véget ért az a harc. Minden ott dől el, ha meglátod az Urat. Ha nem látod meg Őt, akkor a szorult helyzetekben azzal vagy elfoglalva, hogyan tudnál azokból kikerülni, hogyan szabadulhatnál meg. Az Úr azonban úgy engedi ránk ezeket a szorult helyzeteket, hogy ne tudj kiszabadulni, csak egy módon: az Úr mélyebb megismerése által. Amikor az Úr újból kijelenti magát neked, az megszabadít azoktól a dolgoktól, amelyektől addig nem tudtál megszabadulni.

De tudjátok meg, az isteni kijelentés mindig sok bajt hoz a fejetekre. Amíg nem látsz, kutya bajod, de amikor elkezdesz látni valamit, megjelennek a problémák is. Ha meglátsz valami újat, akkor nem tudsz beállni a sorba ott, ahol addig álltál. Hiába akarsz, kilógsz a sorból. Nem lehet.

József álmot látott, nagy bajba is került miatta: A testvérei meggyűlölték. József egy naiv, ártatlan gyerek volt. Felkelt reggel, és elmesélte, hogy mit álmodott. Az én kévém fölemelkedett, és a tizenegy kéve leborult előttem. A testvérei nagyon mérgesek voltak: mit képzelsz magadról, ember? De ez nem volt elég, utána még egyet álmodott, akkor már a szülei is szóltak, hogy fiam, mit képzelsz mégis, hogy jövök majd én meg anyád, és leborulunk előtted?

És itt a probléma: József meglátott valamit. De meglátni valamit még nem az egész történet. Hogyan veszed birtokba azt az isteni kijelentést, hogyan válik részeddé az isteni kijelentés? Ez a kérdés. És tudjátok, mire volt szükség ehhez? 105. zsoltár 17-22: „Elküldött előttük egy férfiút, Józsefet, akit rabszolgának adtak el. A lábát béklyóba szorították, őt magát vasra verte mindaddig, amíg szava be nem teljesedett. Az ÚR beszéde megpróbálta őt. Érte küldött a király, és szabadon engedte, a népek uralkodója szabaddá tette. Úrrá tette őt a házán és parancsolóvá minden vagyonán, hogy főembereit, ha akarja, megkötöztethesse, és véneit is bölcsességre taníthassa.”

József életének a története szerint az édesapja elküldte őt, hogy nézze meg, a testvéreinek hogyan megy a dolguk, miközben az állataikat legeltették. S mikor meglátták a testvérei, mit mondtak maguk között? Ímhol jő az álomlátó. Tehát amint isteni kijelentésben van részed, azonnal megjelennek a problémák. Azonnal megjelenik a környezetben a reakció, hogy na itt van az álmodozó, itt van, aki látott valamit. Megfogták Józsefet, bedobták a verembe, majd a verem mellett falatozni kezdtek. Hallották József könyörgését a veremből, míg végül egyikük azt mondta: adjuk el ezeknek az izmaelita kereskedőknek! Ki mondta ezt? Júda volt az.

Eladták tehát Józsefet az izmaelitáknak, és Egyiptomba került, Potifár házába, rabszolgaként. Potifár házában József bizonyára így gondolkozott: Istennek van valami célja ezzel az egésszel – és el tudta fogadni a rabszolgasorsot Isten kezéből. Elfogadta a helyzetet, sőt annyira elfogadta az ottani helyzetét, hogy egy idő múlva ez a főember, Potifár látta, hogy az Úr van ezzel a fiúval mindenben, amit tesz. Mindent József kezére bízott, és ettől kezdve Isten Potifárnak az egész házát, birtokát megáldotta. Egy rabszolgából Potifár egész házának felügyelője lett.

Testvérek, ott, ahol vagyunk, ahol élünk, ott kell eljutnunk oda, hogy uralkodjunk Krisztussal. Ne a dolgok, a körülmények legyenek fölöttünk, hanem mi legyünk a körülmények fölött! Ne gondoljuk azt, hogy amikor majd az Úrnál leszünk, akkor hirtelen majd ott fognak a dolgok megváltozni. Hanem az uralkodói jellemnek itt kell kialakulnia bennünk.

Ismeritek tovább József történetét a Potifár feleségével, melynek következtében hamarosan rabszolgából bebörtönzött rabszolga lett. Lehetne még ennél rosszabb? Ráadásul ártatlanul került oda, semmi gonoszságot nem követett el. És így gondolkozhatott a börtönben: Istennek valami elvégzendő munkája van bennem, hogy idetett. Isten valami többre készíti el az én életemet. Nem véletlenül történik az, hogy én ide jutottam a tömlöcbe. A bebörtönzött rabszolga pedig nem sokára az egész börtönt igazgatja – azért, mert mindig el tudta fogadni az Úr kezéből azt, ami történt vele.

A pohárnok és a sütőmester, a fáraó szolgái is odakerültek a tömlöcbe. Ezek magas beosztású tisztségviselői voltak a birodalomnak. A pohárnok volt a leginkább bizalmi beosztás az uralkodó mellett. József pedig egy nap látta, hogy a két főembernek szomorú az ábrázata. Látsz két embert, akinek lóg az orra. Mit mondasz? Lerázod, hogy hiszen tele van a világ szomorú emberekkel, főleg a börtönben?

Egy testvér, aki a börtönbüntetésének letöltése közben jutott hitre, meglátogatott minket az otthonunkban, ott is aludt nálunk. Korábban a súlycsoportjában országos bajnok volt ökölvívásban Romániában. Elmondott egy történetet a németországi börtönből. Amikor az ébresztőcsengő szólt, minden elítélt a fejére húzta a takarót, nem akartak fölkelni, de amikor jött reggel az őr celláról cellára, és benyitott mindenhová, ő ott állt mosolyogva, vigyázzállásban, és tisztelgett az őrnek. Amikor ez néhányszor megismétlődött, különleges egység jelent meg nála, és átkutatták a celláját, mert meg voltak róla győződve, hogy valamilyen kábítószert rejteget, és annak a hatása alatt áll. Fölforgatták az egész celláját, matracot, mindent átnéztek, keresték, hogy hol van a kábítószer. Megkérdezte az egyiküket, hogy miért ez az egész cécó, miért keresgélnek? Mire azt felelték neki, hogy más magyarázat nem lehet arra, hogy te vidáman fogadod az őrt reggel, mint hogy beszedtél valamit. Erre levette a Bibliáját a polcról, és megmondta, hogy ez a titka az egésznek.

(Folytatása következik, akkor egyben föltöltöm pdf-ben is.)

 

Krisztus a mennyben és Krisztus bennünk (T. Austin-Sparks)

In English: Christ in Heaven and Christ Within

A szükséges egyensúly

„Amelyet Krisztusban munkált, amikor életre keltette a halottak közül és jobbjára ültette a mennyekben” (Ef 1,20).

„Akikkel Isten meg akarta ismertetni, mi a gazdagsága e titok dicsőségének a nemzetek között: Krisztus bennetek a dicsőség reménysége” (Kol 1,27).

„Mit mondjunk tehát? megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem bőségesebb legyen? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne? vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban bemerítkeztünk, az Ő halálába merültünk bele? eltemetkeztünk tehát Vele együtt a bemerítés által a halálba, hogy amint életre kelt Krisztus a halottak közül az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet megújulásában járjunk, mert ha eggyé lettünk (összenőttünk) Vele a halálának hasonlóságában, akkor a feltámadásában is azok leszünk. Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,1-6).

„Nincs azért most már kárhoztató ítélet azok számára, akik Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róma 8,1-2).

„Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki megigazít. Ki ítélne el? Krisztus Jézus, Aki meghalt, sőt életre is kelt, Aki az Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (Róma 8,33-34).

Szükségesnek tartjuk, hogy szóljunk néhány szót erről a két dologról: Krisztus a mennyben és Krisztus a hívőben; s ezeknek az objektív (külső) és a szubjektív (belső) valóságáról.  Mérhetetlenül fontos, hogy mindig a helyes egyensúlyban tartsuk meg az igazságot – a problémáink nagyon nagy része abból származik ugyanis, hogy túlzott hangsúlyt fektetünk az igazság egyik vagy másik aspektusára. Jó dolog ismerni az igazságot, és jó dolog örvendezni benne, de könnyen meglehet, hogy éppen az igazság lesz a bajaink okozója. Mert az igazság, de még a szellemi igazság útján is sok veszély leselkedik; és az Úr népéből jónéhányan beleestek ezekbe a csapdákba. Nem arról van szó, hogy híjával lennének a világosságnak, hanem azért szenvednek annyira, mert a világosságukat nem igazították és egyensúlyozták ki megfelelően.

Ezért nagyon szükséges számunkra, hogy a dolgokat a maguk helyes nézőpontja és mértéke szerint kezeljük és lássuk. A súlypont bármilyen irányú eltolódása mindig szellemi sérüléshez és nagyon gyakran katasztrófához vezet. Az Úr számos edényének, akit felnövelt, és akit használni tudott, az lett a szomorú sorsa, hogy végül elveszítette erejét és hatékonyságát amiatt, hogy az igazság valamelyik oldalát kezdte túlságosan is hangsúlyozni, aránytalanul ahhoz képest, amelyik a másik oldalon kiegészíti azt.

Egymást kiegészítő igazságok

Ez nem csak annak kérdése, sokoldalúak legyünk, hogy sokféle igazságot tudjunk és ismerjünk; hanem a test felépítésében is azt látjuk, hogy az egyik törvényt mindig kiegyensúlyozza egy másik. Természetesen minden törvényszerűség szükséges, és fontos, hogy mindegyiknek meglegyen a maga helye a testünk minden működésében; de vannak párhuzamosan futó törvényszerűségek és funkciók, amikor az egyik mindig kiegyenlíti a másikat. Az egyik a másiknak a kiegészítője. Ez a két dolog, mint két iker, együtt fut, és ha az egyik túlzott hangsúlyt kapna, vagy túlfejlődne a másik rovására, akkor az egész rendnek vége lenne, és az a funkció komoly csökkenésével és romlásával járna, és a dolgok sokkal kevésbé működnének hatékonyan, mint ahogyan kellene.

Ez a szellemi dolgokban is így van. Az egyik igazság mellett mindig ott van az azt kiegyensúlyozó igazság. Van egy dolog, de van egy másik is, ami ezzel jár, és ami megtartja ennek a helyes mértékét, és ezáltal az be tudja tölteni a rendeltetését, és a leghatékonyabban tudja a szolgálni a célját. Az isteni teremtésben is megvan ez a rend – egyik dolog szükséges a másik számára, hogy az teljesen betölthesse a rendeltetését. Itt kell tehát az egyensúlyt figyelni és megtartani.

Az ellenség Isten munkáját használja Isten ellen

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy az ellenség mindig Isten munkáját és Isten igazságát akarja Ellene felhasználni. Az Igében ezt nagyon világosan látjuk, és a saját szellemi történetünkben is megfigyelhetjük, megtapasztalhatjuk. Ezt a fajta tevékenységet talán bármelyik másiknál sikeresebben végzi az ellenség, mert az az eredménye, hogy azonnali kárt okoz Isten munkájának és Isten igazságának. Pusztán azzal, hogy az igazságot Isten ellen használja, bezárja az ajtót azelőtt, hogy az ember elfogadhassa, ami valóban Istentől van; az egyik legsikeresebb módszere pedig, hogy túlhangsúlyoz egy isteni igazságot vagy féloldalas felfogást erőltet vele kapcsolatban. Látni fogjátok, hogy mire gondolok.

Az áldások nyomán leselkedő veszély

Isten minden áldásával tehát veszély is jár együtt. Valahányszor van valami, ami valóban az Úrtól van, ahhoz mindig kapcsolódik egy bizonyos veszély.

Ezek most pusztán általános megfigyelések, s ahhoz a rövid elmélkedéshez vezetnek, amiről most beszélni szeretnénk, hogy mi objektív és mi szubjektív az Úr Jézusnak a hívőért és a hívőben végzett munkájában. Mindkettőt külön-külön meg fogjuk röviden vizsgálni, hogy meglássuk, mi az áldás, és mi a vele járó veszély.

Az objektív oldal

Vegyük először az objektív oldalt, az Úr Jézust a mennyben. Tudjuk, hogy ott van, és tudjuk, hogy az Ige sok helyen beszél arról, hogy ott van; de miért van ott? Legelőször is: Hogyan került oda? Ha megnézzük az Igében, megfigyelhetjük, hogy valahányszor az Úr Jézus felemelkedésének mennyei oldaláról beszél, azaz valahányszor a dolgot odafentről tekinti, akkor nem beszél arról, hogy felment oda vagy fölemelkedett, hanem arról, hogy a menny befogadta Őt. Az Apostolok cselekedeteinek első fejezetében föl lett jegyezve, hogy amint a tanítványok néztek fölfele, az ég felé, miután az Úr Jézus fölvétetett mellőlük, két angyal jelent meg, akik azt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett…” (Csia Lajos fordítása szerint: felvétetett; katolikus ford.: az égbe vétetett; az angol fordítás szerint: a menny befogadta Őt). Ez az angyali vagy mennyei nézőpont; a „felvették” sokkal többet jelent annál, mint hogy csak felemelkedett a mennybe.

Azt is jelenti ugyanis, hogy lehetetlen lett volna, hogy az Úr Jézust befogadja a menny, ha nem végezte volna el tökéletesen azt a munkát, amiért a mennyből idejött. A menny zárva lett volna előtte, a mennynek nemet kellett volna mondania a számára: „Hiszen nem végezted el a munkát; nem lehetséges a befogadás, míg el nem végezted.” De mivel tökéletesen elvégezte azt a munkát, amiért jött, és nem lehetett már semmit sem hozzátenni, ezért a menny befogadta Őt, és milyen nagyszerű fogadtatás volt ez! A 24. Zsoltár ad némi betekintést ebbe, hogy milyen lehetett: „Ti kapuk, emeljétek föl fejeteket, és emelkedjetek föl, ti örökkévaló ajtók! Hadd menjen be a dicsőség királya! Ki a dicsőség királya? Az erős és hatalmas ÚR, a hatalmasan hadakozó ÚR.”

Látjátok, ez jelzi, micsoda munkát végzett el Krisztus a kereszt által, hogy legyőzte minden ellenségét (aki a mi ellenségünk is), az üdvösség minden emberi szükségletét betöltötte, tökéletessé tette a megváltásunkat. Felvétetett hát, befogadták, és most Isten jobbján van; a jobbkéz felőli hely pedig mindig az erő és a tisztesség helye az Igében. Az Isten jobbján van, mert a munka, mely miatt jött, elvégeztetett, azaz a megváltásunk tökéletesen el lett végezve az Úr Jézus által és Őbenne. Semmi sincs, amit még hozzátehetne. Ez a legelemibb dolog, mégis annyira alapvető. Az Úr népéből oly sokan nem léptek még be ennek örömteli elfogadásába, megértésébe – hogy az Úr Jézus valóban megadta az utolsó simítást, az utolsó ecsetvonást is a megváltásunkhoz; hogy amikor a menny befogadta Őt, a menny ráütötte pecsétjét az Ő keresztjének elvégzett munkájára; és Ő ott van, és Nála van az üdvösség, amellyel nincs már teendő, mert végleges, teljes, befejezett, kész.

Tökéletes megváltás, rögtön, amikor hiszünk

Megváltásunk az ebben való hitünkön nyugszik, nem pedig bármilyen következményén ennek. Rögtön, amikor hiszünk az Úr Jézusban, a kereszten végzett tökéletes munkája alapján, tökéletes megváltást nyerünk, és a legutolsó lépcsőfokig belépünk ebbe a megváltásba. Soha sem leszünk – éljünk akár évszázadokig is itt a földön – Krisztusban egy fikarcnyit is tökéletesebbek, mint amilyenek már abban a pillanatban vagyunk, hogy hiszünk. Mindez érvényes lett ránk nézve, rögtön, amikor hittünk.

Nincs több kérdés, veszély, kockázat, a dolog el lett intézve, a miénk; tökéletesen teljesen Krisztusban. Az Úr Jézus vére elintézte az egész bűnkérdést, a gyökeret és az ágakat, egyszer és mindenkorra számunkra. A kárhoztatás kérdése örökre el lett intézve. Ennél több, ennél teljesebb semmi sem lehet – NINCS kárhoztatás! „Nincs semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. Nem azt mondja: „Nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik hűségesen jártak az Úrral évtizedeken át”. Azt mondja: „azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. És mikor vagyunk Krisztusban? Abban a pillanatban Krisztusban vagyunk, amikor hiszünk a kereszten elvégzett munkájában a mi megváltásunkért, és abban a pillanatban belépünk a NINCS KÁRHOZTATÁS helyére, ezért a kárhoztató ítélettől való szabadság ennél teljesebb már nem lehet!

Rendkívül fontos a számunkra, hogy ezt a dolgot egyszer és mindenkorra rendezni tudjuk a szívünkben. Meg lettünk váltva, megbocsátást kaptunk, meg lettünk szabadítva a kárhoztató ítélettől. Krisztusban tökéletesek vagyunk. Ő a mi tökéletességünk, és az Ő tökéletessége hit által a miénk. Akik ezt a legtisztábban, legvilágosabban, legerőteljesebben megragadták a szívükben, azok a legboldogabb emberek a világon, ők ismerik a valódi örömöt. Akik nem ragadták ezt meg és nem értik, azok zavart emberek, nincs meg náluk az öröm teljessége, mindig félnek, idegesek, aggódnak az üdvösségük miatt, kétségeskednek; és az ellenség sok gonosz játszmát űz azokkal, akik nem rendezték ezt a kérdést egyszer és mindenkorra.

Ez tehát az objektív dolog áldott igazsága a hívő számára Krisztusban. Annyira örülök, hogy Krisztusnál van ez a mennyben, „minden egek fölött” (Ef 4,10). Ha itt lenne ebben a világban, még azt gondolnám, bármi megtörténhet: de nem itt van, és egyetlen olyan világban sincs, ahol csak úgy, akármi megtörténhetne; a megváltás tekintetében Ő túl van minden történésen. A mi megváltásunk a maga tökéletességében elérhetetlenné vált mindennek, ami csak kétségbe vonhatná, vagy kérdésessé tehetné – elérhetetlen bármi számára, ami bármily módon is kétséget ébreszthetne a bizonyosságát illetően.

Az objektív nézetben rejlő veszélyek

Még ezzel az áldott igazsággal is járhat azonban veszély, mivel ez az igazságnak pusztán a fele, csupán az egyik oldala. Ez az első oldal; ennek kell lennie először, de akkor is csak egyetlen oldal, és ezért könnyen lehetséges egyoldalúvá tenni az üdvösséget azáltal, hogy minden hangsúlyt erre fektetünk, és nem adjuk meg a másik oldalnak az őt megillető helyet.

  1. A felszínesség veszélye

Melyek lehetnek ezek a veszélyek? Kezdjük a legegyszerűbbel, a felületesség vagy felszínesség veszélyével. Nagy örömmel, boldog örvendezéssel és teljes megelégedéssel járhat számunkra, amit Krisztus elvégzett értünk; de ha csak ennyiben maradunk, és elégedetten megállapodunk az igazságnak ezen az oldalán, akkor ez akadályozni fogja azt a mélyreható munkát, amely pedig szükséges lenne mindannyiunk életében.  Az ezen a területen való megrekedés akadályozni fogja, hogy Krisztus munkájának a kiegészítő, másik oldala, a szubjektív rész is a miénk lehessen. Ezért van az, hogy sokan, akik örvendeznek a Krisztusban való üdvösségük befejezett voltában, nagyon a felszínen mozognak, és nem tanulnak meg – legfeljebb csak nagyon keveset – Krisztus mélyebb valóságából és teljesebb értelméből. Ez a veszélynek az első és talán a legegyszerűbb formája.

  1. A későn érés veszélye

Szorosan kapcsolódik az előbbihez annak veszélye, hogy statikussá, megállapodottá, egyhelyben toporgóvá válik a keresztény élet azon a ponton, ahol az egyén hit által elfogadta az objektív igazságot és ott megmarad, ezen túl pedig nem mozdul a szellemi tapasztalatait illetően. Az igazság ott van, de csak mint objektív valóság, külsődlegesen, s bár nagy öröm és bizonyosság van a szívében, a hitélete viszont itt meg is állt és ennyiben maradt. Ez igen valós veszély, és az Úr népe között nagyon sok ilyet látni. A hozzáállásuk ez: „Üdvösségem van, és semmit sem lehet a megváltásomhoz hozzátenni vagy elvenni belőle; nincs kétségem az üdvösségem felől, Krisztusban Isten elfogadott, tökéletes vagyok Őbenne, mi egyébre van még szükségem? Megnyugszom ebben, és örömöm van benne nap mint nap.” Ez persze nagyon jó dolog, de akadályt is jelenthet, befékez, és az ember így az éremnek csak az egyik oldalán él, és az egész keresztény élet itt megáll.

  1. Az ellentmondások veszélye

Van egy következő csapda is, melybe némelyek beleesnek, olyanok, akik nagyon valódi és áldott módon megragadták azt a hatalmas üdvösséget, melyet Krisztus a számukra elvégzett. Mivel jól tudják, hogy az üdvösség kérdése örökkévaló módon meg lett oldva, és nincs helye semmi kétségnek vagy félelemnek ezzel kapcsolatban, és elvégzett, befejezett voltán semmi sem változtathat; és hogy az üdvösség egy pillanatig sem őrajtuk múlik vagy azon, amit tesznek, bármi legyen is az, hanem csakis kizárólag azon, hogy kicsoda Krisztus, és Ő mit végzett el – és mindez kétségkívül igaz; de ugyanakkor mivel tökéletesen bizonyosak és semmilyen kétségük nincs, az együttérzés teljes hiányát tapasztalhatjuk bennük, valamint, hogy keménnyé, hideggé és törvénykezővé váltak. Sőt, néha egészen kegyetlenek tudnak lenni, és oly gyakran ellentmondásba kerülnek az életükben, mert a hozzáállásuk a gyakorlatban ez lesz: „Üdvösségem van, nem számít, mit csinálok, soha nem fogok elveszni.”  Persze ezt sohasem mondanák így ki, ezekkel a szavakkal, de a gyakorlatban mégis így működik, hogy pontosan az üdvösségük bizonyosságába vetett hitük nyitja meg a kaput a következetlenség és az ellentmondások előtt az életükben, ami soha nem ér el a lelkiismeretükig, egyszerűen azért, mert azt mondják, nincs többé bűntudatuk, a lelkiismeretük meg lett tisztítva, és ezért az embernek soha többé nem kell aggódnia a lelkiismerete miatt; az üdvösség végleges, és semmi sem változtathat rajta.

Ez a hozzáállás minden érvelés vagy magyarázás nélkül, finoman, észrevétlenül be tud kúszni, és azt fogjuk találni egyeseknél, hogy ha rámutatunk bizonyos dolgokra az életükben, amelyekben világosan látjuk az önellentmondást vagy a következetlenséget, egyszerűen nem fogják elhinni, sőt nagy valószínűséggel visszautasítják, illetve simán azt mondják: „az üdvösségem tényén akkor sem változtat semmi”. Az életük ezáltal kiegyensúlyozatlan, féloldalas lesz, és ez a veszély rögtön a megváltás teljességével és elvégzett voltával együtt jelentkezik.

  1. Annak veszélye, hogy az igazság veszi át az élet helyét

Van egy másik veszély is: hogy az igazságban haladunk előre az élet helyett. A növekedés, a haladás persze nagyon is szükséges. Egyetlen valódi hívő sem dőlne hátra, mondván: „Most aztán már nem lehet tovább fejlődni!”. De sokak számára, akik oly erőteljesen megragadták az Úr Jézus objektív munkáját a maga tökéletességében, és elfoglalták helyüket benne, a fejlődés kérdését nem az élet, hanem az igazság kérdésének látják, azaz többet akarnak tudni ahelyett, hogy többé válnának.

Így nagyon sok olyat találunk, aki rendkívüli mértékben előrehaladt az igazság ismeretében, viszont sokkal-sokkal többet tud, mint amivé vált, és így vagy úgy a saját szellemi növekedése a Krisztushoz hasonlóvá válásban egyáltalán nem tartott lépést és nem maradt meg a helyes egyensúlyban a Krisztus dolgairól szerzett ismeretében való előrehaladásával. Ez olyan veszély, mely ezzel a dologgal jár együtt, amelyről most szó van.

  1. Annak veszélye, hogy nem foglalkozunk a jutalommal

Azután itt van a következő veszély – hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a jutalomnak, mint kellene. Nem a megváltás a jutalom. A megváltás sosem volt jutalom. A megváltást nem lehet sem elnyerni sem kiérdemelni; az Isten ingyenes ajándéka. Azonban ott megállni, hogy teljesen és tökéletesen meg lettünk váltva, az sokak számára azt jelenti, hogy nem ismerik föl egyúttal, hogy jutalom is létezik – melyről Pál apostol beszélt, amikor azt mondta: „a kitűzött cél felé törekszem, az Isten fölfelé hívásának a pályadíjára (jutalmára)…” (Fil 3,14).

Van valami, ami több, mint a megváltás, valami, ami az Úr teljes szándékával kapcsolatos a dicsőségben, valami, ami az Úrnak és népének végső és teljes megjelenésével kapcsolatos; és ez nem pusztán megváltott embereket jelent, hanem olyanokat, akik – Pál apostol szavaival – eljutottak valamire. Pál sohasem tartott attól, hogy elveszítheti az üdvösségét. Amikor azt mondta: „hogy amíg másoknak prédikálok, én magam nehogy alkalmatlanná (elvetésre méltóvá) legyek” (1Kor 9,27), akkor nem az üdvössége elveszítésére gondolt, hanem tisztában volt azzal, hogy van valami, amitől lemaradhat; amit elveszíthet, ami kicsúszhat a kezéből, és amit „pályadíjnak”, „jutalomnak” nevezett; és ennek elérését a szellemi életében való növekedéssel kötötte össze: „Nem mondom, hogy (…) én már tökéletes (bevégzett) volnék”. Ha azzal a hozzáállással hátradőlünk, hogy „az üdvösségem tökéletes, teljes és bevégzett Krisztusban, semmit sem lehet hozzátenni, és én örvendezem ebben” – ez könnyen jelentheti azt is, hogy kisebb jelentőséget tulajdonítunk a pályadíjnak, mint kellene.

Láthatjuk tehát, hogy veszélyek járnak azzal is, ami pedig talán az áldások legnagyobbika.

A szubjektív oldal

Nem tértünk ki mindenre, de mostanra elég lesz az objektív oldalról ennyi. Nézzük meg most a másik oldalt – Krisztust bennünk, azaz Krisztus szubjektív munkáját. Mit jelent az, hogy Krisztus bennünk? Tudjuk az Igéből, hogy a Krisztus képéhez való hasonlóságot jelenti. Pál ezt a kifejezést használja: „míg (teljesen) kiformálódik bennetek Krisztus” (Gal 4,19). A megváltással miénk lett minden, ami a saját tökéletességünkhöz kell Őbenne. Amikor befogadjuk Krisztust, befogadjuk magunkba mindannak a lehetőségét, ami Őbenne van, amilyen az Ő természete most – nem csak a helyzetét, hanem a természetét, jellemét is, figyeljük csak meg! Nem az a lényeg, hogy Ő HOL van, hanem hogy MILYEN. Nem az a lényeg most, hogy mi az Övé, hanem hogy Ő milyen. A megváltásunk Krisztus kezében van, de tudjuk, hogy Ő milyen, és amikor „nyilvánvaló lesz, hozzá hasonlók leszünk, mivelhogy meglátjuk Őt, amint van” (1Jn 3,2).

Tehát mindaz, amit lehetőségképpen nekünk adott, amikor hittünk, annak ki kell fejlődnie; és ahogy Pál mondja, Krisztusnak teljesen ki kell formálódnia bennünk, és Isten Fia képéhez kell hasonlatossá válnunk. Ez nagyon csodálatos dolog. Ez „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Krisztus bennünk azt jelenti, hogy végül teljes mértékben olyanok leszünk, mint Ő. Ez azonban nem a megváltott voltunk TÉNYE, hanem a CÉLJA. Ez nem az üdvösség a maga alapvető és eredeti jelentése szerint; ez az üdvösség kimunkálása annak teljes jelentőségében, Isten Fiának, Krisztusnak a hasonlatosságára.

Azonosulás Krisztussal

Hogyan fogadjuk ezt el? Úgy, hogy felismerjük a kereszt munkájának másik oldalát. Az egyik oldal – az objektív – amit Krisztus értünk tett, tőlünk függetlenül, saját Magától. Az Ő képére való formálódásunknak ezt a másik oldalát – a szubjektívet – úgy fogadjuk el, hogy elismerjük, Krisztus ezt nem csak ÉRTÜNK tette, hanem úgy is, MINT mi, azaz a mi helyünkben, bennünket képviselve. Elérkezünk a Róma 6-hoz, és felismerjük, hogy amikor Krisztus meghalt, mi is meghaltunk, amikor Krisztust eltemették, bennünket is eltemettek, amikor Krisztus feltámadt, mi is feltámadtunk. Ez az Ő helyettesítő, bennünket képviselő munkája. Ezt az egészet kezdetben egyszerű hittel elfogadjuk; de vegyük észre, hogy nem lép működésbe teljes mértékben addig, míg az objektív oldal nincsen tisztázva. Azt ugyanis tisztázni kell, határozottan, véglegesen, egyszer és mindenkorra rendezni, hogy a megváltásunk Krisztusban teljes és tökéletes – mielőtt Krisztusnak bármilyen, valódi mértékű kimunkálódása megtörténhetne a szívünkben. Az Úr számára szükséges ez az alap, amelyre építeni lehet.

És ez az, ahol a veszély megjelenik a nagyszerű áldás nyomában. Oly hatalmas kijelentés, és annyira csodálatos meglátni, hogy Isten kiválasztott bennünket arra, hogy Krisztushoz tegyen hasonlóvá – nem csak, hogy tökéletes szabadítással megváltson, hogy a bűn és a kárhozat kérdését véglegesen és örökre elintézze, hanem hogy az Ő Fiának képéhez tegyen hasonlóvá; micsoda kijelentés, mekkora hatalmas áldás! Igen, de Isten nem teheti meg ezt a második dolgot addig, amíg az első nincs rendezve, mert különben azon a területen kimondhatatlan veszély fenyeget. Mi ez a veszély? A következő:

A szubjektív felfogás veszélye

Ha az Úr neki akarna látni, hogy megüresítsen bennünket saját magunktól, azért, hogy helyet készítsen az Úr Jézusnak; hogy megmutassa nekünk saját magunkat azért, hogy megmutathassa nekünk az Úr Jézust; hogy megismertesse velünk, mik vagyunk mi saját magunkban azért, hogy megismertesse velünk, mi Krisztus bennünk; hogy megismertesse velünk a gyengeségünket azért, hogy tökéletessé tehesse Krisztus erejét a gyengeségünkben; hogy megismertesse velünk a magunk bolondságát azért, hogy Krisztust tehesse a mi tökéletes bölcsességünkké bennünk; ha ezt el akarná kezdeni, és a megváltásunk kérdése még nem lenne egyszer és mindenkorra rendezve, az ördög azonnal ott teremne, és Isten saját munkáját ellenünk kezdené használni, és amikor az Úr elkezdene foglalkozni velünk, hogy az Ő Fia megnyilvánulhasson bennünk, az ördög rögtön azzal jönne: „Kárhoztató ítélet alatt vagy, Isten ellened fordult, az, hogy így bánik veled, bizonyítja, hogy nem lehetsz biztos az üdvösségedben!” És sokakban ez így zajlik, akikben az Úr elkezd kimunkálni dolgokat. Hagyják, hogy az ellenség betegye a lábát, megfogja Isten munkáját, és Isten ellen fordítsa, azáltal, hogy az üdvösségükkel kapcsolatos kétségeket ébreszt a szívükben.

Értitek ezt? Oly gyakran történik ez, és a veszély ott leselkedik, közvetlenül minden idők legnagyobb áldása mellett. Így próbálja meg az ellenség Isten igazságát Isten ellen használni.

Azért, hogy Isten munkájának szubjektív oldala hatékonyan kimunkálódhasson, ahhoz elengedhetetlen, hogy egyszer és mindenkorra elrendezzük az üdvösségünk, a megváltásunk kérdését; ez a legelső! Ha csak az egyik oldal a miénk, az objektív, és minden hangsúlyt erre fektetünk, a felszínen maradunk, és nem fogunk szellemben növekedni. Ha csak a szubjektívvel foglalkozunk, akkor vizsgálgatni kezdjük önmagunkat, és kételkedni kezdünk az üdvösségünkben; mindig csak önmagunkra tekintünk, és ez azt eredményezi, hogy elkezdünk keresni magunkban valamit, ami Istennek ajánlhatja magát; azonban ebben az Úr Jézus tökéletes üdvözítő munkájának a tagadása rejlik. Az egész Golgotán elvégzett munkát ássuk és aknázzuk alá ezzel.

Ennek a két dolognak ugyanis együtt kell járnia. Egyfelől – teljesen és véglegesen tökéletesek vagyunk Krisztusban abban a pillanatban, hogy hiszünk, éppen annyira, mint onnantól fogva mindörökké. Másfelől – mindaz, ami Krisztusban el lesz végezve bennünk a Szent Szellem által, nem ELMÉLETILEG igaz, hanem VALÓSÁGOSAN igaz. A másodikhoz azonban elengedhetetlen az első, és nekünk meg kell tartanunk az egyensúlyt. Mindig örülnünk kell annak, hogy fel van írva a nevünk a mennyben, hogy tökéletes megváltással lett üdvösségünk; de másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy van valami, amit az Úr el akar végezni – nem valóságossá tenni az üdvösséget, hanem Krisztus képét kiformálni bennünk. Ez az üdvösség kimunkálása.

Ez az egyensúly tehát nagyon fontos, és mindkettőre egyforma nyomatékot kell fektetnünk. Ha túlhangsúlyozzuk a szubjektívet, akkor elveszünk valamit Krisztus dicsőségéből. Ha az objektívet hangsúlyozzuk túl, akkor Isten céljából veszünk el valamit. Ez az „Isten munkája Krisztusban” és „Isten szándéka Krisztusban” kérdése; és mindkét dolognak ott kell lennie a maga helyén.

Adjon az Úr nekünk megértést, látást, hogy bemehessünk a nyugalom helyére, és megszabaduljunk a veszélyektől, amelyek Isten minden áldása nyomán lesnek ránk.

Első megjelenés: „A Witness and A Testimony” magazin, 1934.

Felelősségünk az Úr Igéjének meghallásakor (T. Austin-Sparks)

In English: The Responsibility of Hearing the Word of the Lord

„Fegyver lesz a sorsotok, valamennyien a vágóhídra kerültök. Mert szóltam, de nem feleltetek, beszéltem, de nem hallgattatok rám, hanem azt tettétek, amit rossznak látok, azt választottátok, ami nem tetszik nekem” (Ézs 65,12).

„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (Zsid 2,1).

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek! Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, jöjj, Uram, Jézus!” (Jel 3,20.22; 22,20).

Az Úr folyamatosan eljön az Ő népéhez. Eljön hozzánk minden alkalommal, amikor élő Igével szólít meg bennünket. A Jelenések 3-ból idézett ismerős szakasz mély benyomás tesz ránk, ha megfigyeljük, hogy a zörgetés, a hang, a fül és „amit a Szellem mond” mind egyek. „Zörgetek”; ha pedig figyelmesen hallgatjuk, akkor nem is kopogás zaját, hanem hangot hallunk, azt a hangot, melyet csak a bensőnkben lévő füllel hallhatunk meg, mert ez a Szellem hangja; a Szellem pedig mindenkiben ugyanazon a nyelven jelenti ki: „az Én zörgetésem az Én hangom, és az Én hangom az, amit a Szellem mond, és ehhez olyan belső hallásra van szükség, amely odafigyel arra, és megfogadja, amit a Szellem mond”. Valahányszor tehát élő Igét kapunk, az Úr eljött, és Szelleme által eljőve az Igében, feleletre vár.

Valahányszor az Úr eljön hozzánk az Ő Igéjében, és szól hozzánk, annak mindig van egy gyakorlati vonatkozása is; az Úr közeledésének igazi célja pedig csak akkor tud kibontakozni bennünk, hogyha ez a gyakorlati dolog is megvalósul. Mert lehet, hogy az Úr ott van az Ő Igéjében; ott lehet a Szellem is, aki szól hozzánk az által az Ige által; nálunk lehet és a miénk lehet az Ige, mellyel megérintettük az Urat; és ez mind csodálatosan igaz lehet, annyira igaz, mint amennyire azokban a napokban volt, amikor olyanok írattak meg, mint hogy „Így szólt az Úr ennek és ennek a szája által”, vagy annyira igaz, mint amikor a próféták kijelentették: „Így szól az Úr” – tehát ugyanennyire igaz lehet ez ma is, mégsem jár ugyanakkor semmilyen eredménnyel az Úr szándékát és célját illetően. Mindig ez a veszély áll fenn, amikor az Úr Igéje eljön és megszólít, hogy végül semmi sem lesz elvégezve abból, ami az Úr szándékában állt, és amivel foglalkozni akart.

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremtek” – nem abban, hogy sok igazságot ismertek, hogy sok igemagyarázatot hallgattok, vagy hogy az Úr Igéje valóban eljött és szólt hozzátok. Hanem „abban, (…) hogy sok gyümölcsöt teremtek”. És ez csakis úgy lehetséges, hogy felismerjük az adott Igébe foglalt gyakorlati dolgot, és határozottan megragadjuk azt. Az Úr, amikor eljön hozzánk, és megszólít az Igében, akkor az élet válaszát várja, nem pusztán helyeslést, egyetértést vagy akár gyönyörködést benne.

A magvető példázatában az Úr négyféle választ adott elénk – mert Ő van jelen az Igében: Ő a magvető, a mag pedig az Ige. Jelen van az Úr az Igében, mellyel megszólít, melyet várakozással vet – a várakozásában azonban csalódik, valahányszor bármi más feleletet kap a valódi gyümölcsön kívül; a gyümölcs pedig azt jelzi, hogy valaki azt az adott dolgot a szívében megragadta. Ez a példázat lényege, hogy a szívünkben megragadjuk, vagy úgy is mondhatom, hogy a szívünkre vegyük az adott ügyet. Adhatunk persze valamilyen más választ is, mint amilyet az Úr keres. Ő azonban olyan szívet akar, amelyik nem érzelemmel, hanem gyümölccsel válaszol, s ez a gyümölcs annak az életnek lesz a megtestesülése, mely az Általa hozott Igében van; tehát hogy az Ige, melyben élet van, és amely a szívünkbe lett vetve, az az Ige élő módon jelenti ki majd magát bennünk. Erre a válaszreakcióra számít az Úr minden alkalommal, valahányszor eljön hozzánk az Igéjében.

Pál apostol azt mondta Timóteusnak: „Ezekre legyen gondod, ezekkel foglalkozz, hogy előhaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Vigyázz magadra és a tanításra, maradj meg azokban”. Tehát ahogyan teljesen ezekkel foglalkozol, ezekre szánod oda magadat, a gyümölcseid, a fejlődésed, a haladásod mindenki előtt látható lesz. Ez a szellemi haladás egyetlen módja, és az egyetlen válaszreakció, mely az Úr kívánalmának eleget tesz. Ez az a válasz, melyet Ő keres – ezért azonnalisága és abszolút, teljes volta egyaránt lényeges.

Mindig fennáll azonban egy másik veszély is, amikor Igéjével az Úr eljön. Valahogy az van bennünk, a gondolatainkban, hogy elodázzuk az ügyet. Ha nem is szándékos a halogatás – mert azt nagyon kevesen tennénk – akkor is ugyanolyan elodázás, mivel valahányszor elmulasztjuk a dolgot megragadni és végigvinni, bizony ugyanúgy elhalasztottuk.

Nagyon is úgy érzem, hogy nekünk, az Úr népének összességében nagy hiányosságaink vannak abban, hogy azonnal, közvetlenül reagáljunk minden egyes Igére, amely megszólít bennünket, és amelyről a legcsekélyebb okunk is van hinni, hogy az Úrtól való. Ugyanis csak ezen a módon teremhetünk gyümölcsöt, csak így lehet fejlődni, növekedni.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiótok számára nagyon fontos a szellemi növekedés, előrehaladás, fejlődés. Biztos vagyok benne, hogy az Úrral való közösségetekben gyakran kéritek Tőle a belső, szellemi növekedést, előrehaladást, hogy ne toporogjatok egyhelyben, hanem érettségre jussatok. Biztos vagyok benne, hogy sokat foglalkoztok ezekkel az imádságaitokban. Javasolhatok nektek egy módot, hogyan tudtok az Úrral együttműködni az ilyen imádság megválaszolásában?

Úgy, hogy valahányszor az Úr Igéje megszólít benneteket, váljék szokásotokká, hogy azonnal induljatok, és foglalkozzatok az Úr előtt ezzel az üggyel és azzal a gyakorlati dologgal, amely a kapott Igével kapcsolatos. Ha egy napot is vártok, belekerültök abba az ördögi körbe, hogy hallotok egy újabb igeszolgálatot egy újabb üzenettel, és a legutóbbi már el is szállt tőletek, ti meg csak mentek tovább. Minden egyes üzenetnek, igehirdetésnek az a célja, hogy átvigyen a számunkra valamit, de a végén ezek az üzenetek, Igék csak gyűlnek, gyűlnek, s ahogy telnek a hetek, hónapok és évek, a velük kapcsolatos felelősségünk is feltornyosul, mivel maga az Ige fog bennünket megítélni: „az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,48). Ezek azoknak az Igébe foglalt dolgoknak a felhalmozódott sokasága, amelyekkel ezért vagy azért – nem akarattal, nem szándékosan – nem foglalkoztunk azonnal gyakorlati módon.

Ha rögtön, azonnal alkalmazni kezdjük azt, amivel az Ige megszólított, amit belőle megértettünk, akkor a fejlődésünk mindenki számára látható lesz. „Itt van valaki, aki rögtön Isten elé jön, ahogy az Ige bármivel kapcsolatban is megszólította, és hagyja, hogy Isten foglalkozzon vele”. Isten az ilyet csodálatosan viszi tovább, ha valaki azonnal, őszintén és teljes mértékben az Úrhoz fordul, hogy azt a dolgot Őelőtte elintézze, rendezze.

Az Úr olyan Úr, aki azonnali válaszra vár. Ha megvizsgáljuk az Igét, meglátjuk, mivel jár az Úrnak adott azonnali felelet: Az Úr áldásával. De meglátjuk a bajt is, amit a halogatás jelent, a növekvő nehézséget, és meg fogjuk látni a veszteséget is, ami végül eljön, ha az a dolog elmúlt, és nem kezdtünk vele semmit: „Mert szóltam, de nem feleltetek”.  „Íme, (…) zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat” – mit mond a Szellem. Ez a Gyülekezetnek szól, tudjátok, nem a megtéretleneknek; igaz lehet az ő esetükben is, de ez az Ige a Gyülekezetnek szóló Ige volt.

Az én szándékom pusztán az, hogy segítselek titeket eljutni a célig; mindig erre törekszem a magam számára és a ti számotokra is: hogyan juthatunk el arra az érettségre, arra a felnőttkorra? Az Úr ráteszi ujját erre a pontra, és nem enged tovább, hanem azt mondja: „Akkor most azonnali és határozott gyakorlati választ várok, intézd el most ezt Velem azzal a dologgal kapcsolatban, amellyel kapcsolatban ez az Ige megszólított téged!”

Ha nem hagynánk azt az ügyet kicsúszni a kezünkből, hanem minden alkalommal ezt tennénk, és odafigyelnénk mindazokra az egyéb dolgokra, amelyek mindig lesben állnak, hogy szertefoszlassák Isten Igéjét, amikor megérintett bennünket általa, akkor növekednénk. Még fel sem álltunk a helyünkről, s máris valaki beszélni kezd hozzánk valami másnapi vagy múltbéli eseményről, valamiről, aminek semmi köze sincs ahhoz, amit az Úr éppen mondott nekünk. Csak kilépünk a kapun, s máris csupa általánosságról szóló beszélgetésbe csöppenünk. Nagyon jó is tud lenni az ilyen jellegű közösség is, és semmiképpen sem vagyok ellene az Isten népe közötti valódi közösségnek, hiszen nagyszerű dolog és sokat jelent, ha tudunk egymással találkozni és beszélgetni, de vigyázzunk, mert alig hallottuk meg az Igét, máris elragadják tőlünk, és ami a gyakorlati megvalósulását illeti, olyan lesz, mintha soha nem hallottuk volna. Ez soha nem történhetne meg, ha azonnal foglalkozni kezdenénk vele az Úr előtt, és azt mondanánk: „Uram, ennek van egy gyakorlati vonatkozása is, és azt akarom, hogy az is az enyém legyen!” Ez a növekedés útja.

Ragadjuk meg az Igét! Ahogy mondtam, azért lényeges ez, hogy afelé a cél felé segítsen, amelyre kilátásunk van. Nagy értéke van az azonnali reagálásnak, és ez a válasz természetesen az Úrnak való teljes odaadást is jelenti. Az ilyen válasz mindig próbára teszi az odaadásunkat. Ha bárki valóban megragadta az Úr Igéjét, komolyan és rögtön oda kell mennünk az Úr elé vele, azaz kezdenünk kell vele valamit; nem csak alkalmakra járni és igehirdetéseket hallgatni, hanem keresni az Urat, és mindig feltenni a kérdést: „Mi az, amit az Úr mondott? Hogyan vonatkozik ez énrám? Mit akar az Úr elvégezni bennem ezzel kapcsolatban? Lehet, hogy látok valamit, lehet, hogy nem, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Uram, van-e valami fontos, amit nem látok? Van valami, amit mondani próbálsz nekem, és én még nem vagyok élő ennek a valaminek?” Milyen gyakran van, hogy egy bizonyos idővel azután, hogy az Úr szólt hozzánk egy dologgal kapcsolatban valamikor korábban, és az valóban megérintett valamit az életünkben, de akkor, ott mi nem láttuk meg. Most pedig látjuk, hogy mennyire ráillett az akkori helyzetünkre. Ha akkor odamentünk volna az Úrhoz, lehet, hogy megláttuk volna? Ezt jelenti a teljes odaadás az Úrnak az Igéjére adott válaszunkban.

Kell, hogy megragadjuk, és szorosan tartsuk az Igét mindaddig, amíg a dolog el nincs rendezve, amíg meg nincs szilárdulva, mert lehetséges, hogy gyakoroltuk magunkat benne, hogy annak az Igének a lényege szerint jártunk el, hogy éreztük a súlyát és éreztük, hogy valóban megragadott bennünket és megérintett – és mégis elhalványul. Éreztük, és mindig visszanézünk, és azt mondjuk: „Igen, ez az Ige szólt hozzánk; éreztünk valamit abban az Igében; megindított bennünket!” De az az igazság, hogy azt, amit viszont el kellett volna végeznie, nem végezte el. Az a teendőnk tehát, hogy az Igét megragadjuk és szorosan tartsuk. Szólt hozzánk az Úr valamit? Magunknál tartjuk-e jó szorosan addig, amíg az az ügy el nincs végezve, meg nincsen alapozva, és nem az Úré az a dolog bennünk?

Figyeljük meg jól a Zsidók 2-ben ezt az Igét: „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”. Többször megmutattam, hogy emögött az Ige mögött egy ember képét látjuk, aki a csónakjával éppen kikötni készül. Az áramlás erős, az ember pedig készül megcsáklyázni a kikötőcölöp kötélzetét, de figyelmetlenül csinálja; közben másfelé járnak a gondolatai. A hullámok csapkodnak körülötte, sebes az áramlás, a csónakos pedig óvatlan, s mielőtt észbe kaphatna, lecsúszik a kötél a csáklyáról, és ő elsodródik. Már a kezében volt, már érintette, már ott volt a csáklyája végén, és mégis elvesztette. Milyen gyakran van így. Az Úr Igéje megszólít, megérint, létrejön a kapcsolat, azt is mondhatnánk, hogy megvan, a miénk, de egy kicsit később hová tűnt? Egy idő múlva hová lett? „Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” Tehát az ilyen feleletre vár az Úr minden alkalommal.

Nem lenne helyes a dolgot ennyiben hagyni még egy fontos megjegyzés nélkül. Az ilyen válasz, amit az Úr keres, mindig kerülni fog valamibe. Az Úr gondoskodik erről. Az Úr dolgait nem lehet olcsón megszerezni; Isten célja sokba kerül, és minden ezzel kapcsolatos friss és új előrelépés szintén kerülni fog valamibe. Tudjátok, hogy a Zsid 13,13 a szóban forgó gyakorlati dolgok összefoglalása. A levélben elhangzó buzdítás mindenhol a „Menjünk!”. Az összefoglalása pedig ez: „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva”. Pontosan ez az, amit kapni fogunk azért, ha megyünk. Oly csodálatosnak, dicsőségesnek tűnik menni, mindaz, aminek nekiindulunk, csodálatos. Elábrándozunk az örökkévaló célról, a királyságról, az uralomról. Igen, annak a jelenlegi oldala viszont a gyalázat hordozása a táboron kívül. Az Úrral való járásnak megvan az ára. Minden egyes lépésnek meg kell fizetni az árát. Meg fog követelni tőlünk ezt vagy azt; és csak a hit emberei fognak kitartani. Ez az, ami elmélyíti bennünk. Ettől lesz a miénk, ez teszi a részünkké.

Az Úr válaszra várva érkezik; az Ige megköveteli, és minden ettől függ. Nincs semmi sem annyira megalapozva, hogy Isten ne tudná félretenni, ha nem reagál többé az Ő szándékaira. „Kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, hogyha nem…” (Jel 2,5). Isten elplántálta azokat a gyülekezeteket, azokat a gyertyatartókat Kis-Ázsiában; megáldotta őket; használta őket; a bizonyságtétel edényei voltak; majd jött egy krízis, megrázkódtatás, melyben Isten azt mondta: „Azt, amit ültettem, azt, amit megáldottam, ami az Én Szellemem munkája volt, és az Én Szellemem volt benne, ki fogom mozdítani a helyéből”. Egy bizonyos értelemben mindig próbatételben vagyunk az életünkért, és a próbatétel természete ez: azonnali válasz az Úr minden látogatására az Igéjében. „Akinek van füle, hallja meg…”.

A fordító megjegyzése: Nincs hely és lehetőség minden üzenetben az igazság minden aspektusát bemutatni, ezért, mielőtt bárki félreértené a fentieket, fontos megjegyezni, hogy amit Sparks testvér veszteségként itt bemutat, az nem az örök élet elveszítését jelenti, ha valaki esetleg így értelmezné. Az örök élet kérdését ugyanis Krisztus egyszer és mindenkorra rendezte. Itt valami másról van szó: az örökségünkről – ami Krisztusban ugyancsak a miénk, azonban ahogyan azt az Izrael népének Kánaánba való eljutásának története előképben megmutatja számunkra, ezt az örökséget birtokba kell vennünk. A fenti üzenet pedig a birtokbavétel módjáról szól, illetve annak egy nagyon fontos, gyakorlati aspektusáról, de ugyanezt a kérdést több oldalról megvilágítva is olvashatjuk szinte az összes szerzőtől ezen a blogon (pl. G.H. Lang: Eszménykép és valóság c. írásában elég részletesen ír arról is, hogy a megváltást miért nem lehet „visszacsinálni”, mit jelent mégis az a sok „ha, akkor…” az Igében).

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége – 2. rész (John Saunders)

Íme John Saunders sorozatának második része, melyben a megkezdett témát folytatja, például a következőkkel:
Mit jelent az, hogy “Krisztus bennetek”? Milyen erőforrások által élünk? Milyen munkát végez a Szent Szellem a hívőkben? Hogyan növekedhetünk az érett korra Krisztusban, és miért fontos ez? Ki a mi legnagyobb ellenségünk? (Nem az, akire gondolnánk!)

 

Belépés Isten királyi uralmába – W.E. Smith

Átvétel innen: Belépés Isten királyi uralmába

[A különböző bibliafordítások különféleképpen adják vissza a βασιλεία görög szó értelmét. A Károli és a Protestáns Újfordítás (UFO) országot, az Egyszerű Fordítású Bibla (EFO) királyságot ír, a görög szótár viszont “királyi uralmat”, és ez is a leghelyesebb értelmezés. Az alábbi szövegben vegyesen használtuk a “Királyság” és a “királyi uralom” kifejezéseket, de fontos tudni, hogy mindkettő ugyanarra: Az Úr Jézus Krisztus ezeréves királyi uralmára utal. – ford. megj.]

„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (…)
„Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába.” (János 3,3-5)
„Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit jelent ez a történet. Ő így felelt: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de a többieknek csak jelképes történeteket mondok, hogy »nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.«” (Lukács 8,9-10)

Kedves testvérek, a Szent Szellem adományaiból áradó legmélyebb és mégis igen alábecsült áldások egyike a Királyság jelentéstartalmának igaz és teljes megértése, illetve az Úr azokkal kapcsolatos tervének ismerete, akik méltónak bizonyulnak arra, hogy belépjenek a Királyságba és élvezzék azt. Javarészt ebből az egyetlen igazságból erednek az elkövetkező buzdító szavak, hiszen őszinte kívánságom, hogy bár megértenétek, megismernétek, és végül be is lépnétek az Ő szeretett Királyságába, és élvezhetnétek annak minden lehetséges áldását és kiváltságát.

Sok keresztény sajnálatosan nem tudja, mit jelent az üdvösség, [azaz, hogy miért és mitől menekült meg]. Szomorú, hogy ugyancsak keveset tudnak – ha tudnak valamit egyáltalán – arról, hogy Urunk és az apostolok mit tanítottak a Királyság örömüzenetével, illetve a királyi uralomba való belépéssel kapcsolatban, mondván: „A Megváltóba vetett hitem révén üdvösségem van kegyelem által, ezért bizonyosan bent leszek az Ő Királyságában; a mennybe megyek, és ezen semmi, amit teszek vagy nem teszek, nem változtat.”

Ez a mondat úgy hisszük, helyesen foglalja össze a mai kereszténység általános felfogását és tanítását. Habár a hívők hallják ugyan, hogy törekedjenek az igazságosságra és teremjék a jó cselekedetek gyümölcseit, az ezzel kapcsolatos, valódi bibliai motiváció (amelyre az Újszövetség díjként vagy jutalomként utal) legtöbbször azonban hiányzik.

Nemrégiben egy keresztény rádióállomás műsorát hallgattam, ahol egy nemzetközileg is ismert bibliatanító (alighanem többeknek ismerős lenne a neve, ha megemlíteném) az 1Korinthus 9,24-et vette alapul az igemagyarázatához:

„Tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. Úgy fussatok hát, hogy győzzetek! Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. Az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. Mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad.” (EFO)

Feszülten figyeltem, mert annyira vártam, hogy világosan hirdesse a hallgatóknak, hogy a „díj” nem más, mint az Úr Ezeréves Királyi uralmába való belépés. „Mondjad!” – kiáltottam türelmetlenül. „Mondd ki már, tisztán, világosan!” Ám fájdalmasan csalódnom kellett, és Urunk Nikodémushoz intézett éles szavai jutottak az eszembe:

„Te Izráel népének tanítója vagy, és mégsem érted ezt?” (Jn 3,10, EFO)

A többmillió eladott könyvvel, saját teológiai akadémiával és egész világra kiterjedő, kétszer született hívőkből álló követői táborral büszkélkedhető tanító számára a díj nem volt más, mint pusztán „Krisztushoz hasonlóvá” válni.

Bármennyire csodálatos és dicséretre méltó legyen is ez azonban, tényszerűen igazolható, hogy nem ez az a „díj”, amiről Pál az 1Korinthus 9,24-ben, a Filippi 3,14-ben, a Kolossé 2,18-ban, a 2Timóteus 2,5-ben és 4,8-ban valamint más helyeken beszél. Minden egyes embernek, aki most ezeket a szavakat olvassa, szellemi megértésre kell jutnia abban, hogy mi forog itt kockán! Megint csak egyike ez azoknak a fogalmaknak, amelyek jelentése elveszett ebben a modern, laodiceai gyülekezeti korban. Ha pedig nem értjük meg, mit foglal magában a díj, annak nagy valószínűséggel az lesz a következménye, hogy nem állunk majd készen, és végül visszautasítanak bennünket, amikor az Úr megjelenik az Övéiért.

Ha ugyanis mindenki beléphet az Úr Királyságába és megkaphatja a dicsőség koronáját, miért van szükség a buzdításra és bátorításra, hogy igyekezzünk, küzdjünk; fussuk végig a versenyt, hogy megnyerjük – amire Pál figyelmeztet minket? Miért kell mindez, ha mindenki megkapja a díjat attól függetlenül, mennyire keményen edz, vagy milyen gyorsan fut, illetve hogy kitart-e egyáltalán a célvonalig? Miért kell mindez, ha a Szentek Bírája mindenkinek azt mondja:

„Jól van, hűséges és derék szolgám”?

Bocsássatok meg hát, testvérek, hogy éveken keresztül pazaroltam az időtöket ezekkel a magasröptű, ámde üres üzenetekkel, hogy próbáljátok mélyebbre hatolni Istenünk szívének titkaiba, hogy teremjetek gyümölcsöket az Ő dicsőségére és örömére; hogy éljetek és járjatok az Úr Jézus Krisztusban, és igyekezzetek a tökéletességre Őbenne; hogy győzzétek le a világot, az ördögöt és ezt a mostani gonosz korszakot. Borzasztóan sajnálom, hogy azt hangsúlyoztam, járjatok Abban, Akit befogadtunk, amikor nyilvánvalóan egyedül a befogadás az, ami végül is számít. Úgy látszik, ott minden véget ér, és én meg nagyot tévedtem. Hiszen a vér ugyebár nem csak betakar és megtisztít, hanem nyilvánvalóan biztosítja a koronát is, valamint helyet az Úr Ezeréves Királyságában.

Menjünk hát és együnk, igyunk, ragadjunk meg mindent, amit csak tudunk ebből a világból, hiszen nem számít, hogyan élünk, mert a királyság vár ránk! Hiszen megváltottak vagyunk; vallást tettünk, befogadtuk Jézust, feltettük a kezünket, és elmondtuk a megtérők imáját húsz éve vagy még régebben; átugrottunk a könnyű megtérés karikáját egyszer és mindenkorra.

Csakhogy van egy kis gond ezzel az elképzeléssel. Bármennyire jól hangzik is a viszkető fülnek, de minden alapot nélkülöz és hamis! Függetlenül attól, hogy mennyire elterjedt, és milyen régóta hirdetik, SEHOL SEM TALÁLHATÓ MEG ISTEN IGÉJÉBEN! Tökéletes ellentétben áll ugyanis Istenünk természetével és a Mester házanépének értékrendjével.

A kegyelem örömüzenete teszi ugyanis lehetővé, hogy a királyság örömüzenetét befogadjuk (ez pontosan az, amit Pál „az Isten teljes akarata”-ként tanított, ApCsel 20,27), de a kettő egyértelműen nem ugyanaz. Igen, mindkettő jó hír az elbukott és elveszett ember számára, és mindkettő Urunk kegyelmén alapul! Mégis, az egyik a kezdet, a másik a vég. Az egyik életbe lépteti a kegyelmet hit által (ez az első, a kezdeti odajövetel; „Jöjjetek és lássátok” mondta az Úr), míg a másik a hit cselekedeteit, illetve gyümölcseit valósítja meg (ez az Úrral való járás, az engedelmesség; „Keressétek először… és teremjetek sok gyümölcsöt” parancsolta az Úr). Az Ige, de maga a természet is következetes abban, hogy valakinek előbb meg kell születnie, mielőtt járni, futni, gondolkozni, tenni, növekedni megtanulhatna, míg végül teljesen felnőtt emberré nem érik.

Így pedig nincs félreértés vagy félremagyarázás; rendületlenül ragaszkodunk az Úr Jézus Krisztus kereszten elvégzett, befejezett munkájához. Ezen túl azonban, testvérek, következik az Úr folyamatosan zajló munkája, amikor küldi a Szent Szellemet, hogy a szőlőtő életét az ágakba vigye át szakadatlanul. Egyedül Krisztus Jézus a hitünk szerzője és befejezője; annak a hitnek azonban, amely isteni és szellemi életben kezdődött, el kell jutnia a céljáig, addig, amikor minden nyilvánvalóvá, láthatóvá nem válik, és a hitnek már nem is lesz szerepe. Ez maga a Királyság, teljes dicsőségében; a Király pedig a trónján ül, és minden szem meglátja Őt! Ez az, ahová minden dolog vezetett, ahol az Édenben keletkezett törés megjavult és helyreállt, mert az Emberfia dicsőséges Királysága a teremtés reménysége. Dicsőség az Úrnak ezért, és mindenkiért, akinek ezt felfedi!

Miközben ezt írtam, arra gondoltam, hogy talán nem lenne haszontalan (sokak számára most először) összegyűjteni több olyan szakaszt az evangéliumokból és az apostoli levelekből, amelyek a Királyság megértéséről, majd kereséséről és az abba való belépésről szólnak, hogy teljesebben kifejthessük ezt az üzenetet.

Keressük, mint mindig, a Szellem vezetését tanulmányozás közben, hogy kipróbáltaknak bizonyuljunk Isten előtt (2Tim 2,15)!
Kérjünk az Atyától világosságot, miközben alázattal alávetjük magunkat az Ő Igéje kijelentésének (Filippi 3,15).

Jézus látta, hogy elszomorodott, és ezt mondta: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok Isten Királyságába! Könnyebb a tevének egy tű fokán átbújni, mint a gazdag embernek Isten Királyságába bemenni.” (Lk 18,24-25)
Nem mindenki fog bemenni Isten Királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az megy be, aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar. (Mt 7,21)
Igazán mondom nektek: ha csak annyira éltek Istennek tetsző módon, mint a törvénytanítók és a farizeusok, akkor sohasem fogtok bemenni Isten Királyságába.” (Mt 5,20)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” (Jn 3,3)
Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába. Jn 3,5
Ha az egyik szemed visz bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és dobd el! Jobb, ha fél szemmel jutsz be Isten Királyságába, mintha mindkét szemed megmarad, és úgy dobnak a gyehenna tüzébe! (Mk 9,47)
Derbében is hirdették az örömüzenetet, és ott is sokan Jézus tanítványai lettek. Azután Pál és Barnabás visszatért Lisztrába, majd Ikóniumba, onnan pedig a pizidiai Antiókhiába. 22 Mindenhol megerősítették a tanítványokat, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben. „Sok szenvedésen kell keresztülmennünk, amíg eljutunk Isten Királyságába” — mondták nekik. (ApCsel 14,21-22)
Ezért, testvéreim, még inkább törekedjetek arra, hogy megerősítsétek: Isten elhívott és kiválasztott benneteket. Ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani, vagy elesni soha, 11 és nagyszerű fogadtatásban lesz részetek Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus örökké tartó Királyságában. (2 Pt 1,10-11)
„Igazán mondom nektek: meg kell változzon a gondolkodásotok, hogy olyanok legyetek, mint egy gyermek, különben semmiképpen sem mehettek be Isten Királyságába. (Mt 18,3)
Igazán mondom nektek: aki nem úgy fogadja Isten Királyságát, mint a gyerekek, az soha nem jut be oda.” (Mk 10,15)
Tudjátok meg, hogy aki szexuális bűnben vagy tisztátalanságban él, vagy aki pénzimádó — mert az ilyen valójában bálványimádó —, az egy sem kaphat helyet a Krisztus és Isten Királyságában! (Ef 5,5)
Igazán mondom nektek: Isten Királyságát el fogják venni tőletek. Olyan népnek adják majd, akik a Királysághoz méltó gyümölcsöket teremnek. (Mt 21,43)
Mindez biztos előjele annak, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor majd titeket méltónak nyilvánít arra, hogy bemehessetek Királyságába, amelyért szenvedtetek is. (2 Thessz 1,5)
Nyilvánvaló, hogy a régi természetünkből ilyen dolgok származnak: paráznaság, erkölcstelenség, szexuális bűnök, 20 bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, veszekedés, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, megosztottság, 21 irigykedés, részegeskedés, vad mulatozás és ezekhez hasonlók. Figyelmeztetlek benneteket — ahogy azt már korábban is tettem —, hogy akik így élnek, nem fogják örökölni Isten Királyságát! (Gal 5,19-21)
De Jézus így felelt: „Aki egyszer szántani kezd, azután mégis visszafordul, az nem alkalmas arra, hogy Isten Királyságában éljen!” (Lk 9,62)
Ezt azért mondom, testvéreim, mert ezzel a földi, hús-vér testünkkel nem vehetünk részt Isten Királyságában. Hiszen az, ami el fog pusztulni, az nem vehet részt abban, ami örökkévaló. (1 Kor 15,50)
Vagy talán nem tudjátok, hogy igazságtalan emberek nem vehetnek részt Isten Királyságában? Ne csapjátok be magatokat! Isten Királyságában nem vehetnek részt a szexuális bűnökben élők, vagy bálványimádók, vagy házasságtörők, vagy prostituáltak, vagy homoszexuálisok, vagy tolvajok, vagy pénzimádók, vagy részegesek, vagy káromkodók, vagy csalók. (1 Kor 6,9-10)
Majd így folytatta: „Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni. Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki. Kettőjük közül melyik teljesítette az apja akaratát?” „Az első” — válaszolták a vallási vezetők. Akkor Jézus ezt mondta nekik: „Igazán mondom nektek, a vámszedők és a prostituáltak előbb be fognak menni Isten Királyságába, mint ti! 32 Mert eljött hozzátok Bemerítő János, és megmutatta az útját, hogyan válhattok Isten számára elfogadhatóvá, de ti nem hittetek neki. A vámszedők és a prostituáltak azonban hittek neki. Ti láttátok ezt, mégsem tértetek jobb belátásra, hogy hittetek volna Jánosnak!” (Mt 21,28-32)
Erre ti majd így válaszoltok: »De hiszen együtt ettünk és ittunk veled, és az utcáinkon tanítottál.« Ő azonban ezt fogja válaszolni: »Nem tudom, honnan jöttetek! Menjetek innen, ti gonosztevők!« 28 Akkor majd meglátjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot, és az összes prófétát Isten Királyságában, de ti nem mehettek be oda! Akkor majd sírni fogtok, és fogaitokat csikorgatjátok! (Lk 13,26-28)
Ekkor az egyik vendég ezt mondta Jézusnak: „Milyen boldog az, akit Isten Királyságában fognak vendégül látni!” Jézus így válaszolt: „Egyszer valaki nagy vacsorát készített, amelyre sok vendéget meghívott. 17 Amikor eljött a vacsora ideje, elküldte a szolgáját. Ezt üzente vele a meghívottaknak: »Jöjjetek a vacsorára, mert már mindent elkészítettem!« 18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt mondta a szolgának: »Szántóföldet vettem, oda kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« A másik ezt mondta: »Öt pár igavonó ökröt vettem, és éppen most megyek kipróbálni őket. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« Egy harmadik azt üzente: »Éppen most házasodtam, ezért nem tudok elmenni!« 21 A szolga visszatért urához, és mindezt elmondta. A házigazda ekkor megharagudott, és megparancsolta a szolgának: »Siess, és hozd be a város utcáiról és tereiről a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat!« Később a szolga jelentette: »Uram, megtettem, amit parancsoltál, de még mindig van szabad hely.« Ekkor az úr azt mondta: »Menj ki az országutakra, és az ösvényekre: sürgesd az embereket, hogy jöjjenek be! Azt akarom, hogy megteljen a házam vendégekkel! Mert mondom nektek: akiket először meghívtam, azok közül senki sem fog velem vacsorázni.«” (Lk 14,15-24)
Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: “Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa. (Lk 6,20, Protestáns Újfordítás – UFO)
Ekkor Péter ezt mondta: „Látod, mi mindenünket hátrahagytuk, és követtünk téged!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek: akik elhagyták otthonukat, feleségüket, testvéreiket, szüleiket vagy gyermekeiket Isten Királyságáért, azok mindannyian a többszörösét kapják vissza még ebben a világban, a következő korszakban pedig örök életet nyernek.” (Lk 18,28-30)
Bemerítő János megérkezése előtt az embereket Mózes Törvénye és a próféták írásai szerint tanították. János fellépése óta azonban Isten Királyságának az örömüzenetét hirdetjük, és mindenki itt tolong, hogy bemehessen a Királyságba. (Lk 16,16)
Figyeljetek, kedves testvéreim! Isten kiválasztotta azokat, akiket a világ szegényeknek tart, hogy a hitük által gazdagok legyenek. Kiválasztotta őket, hogy övék legyen a Királyság, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért. (Jak 2,5)
Mi pedig olyan királyságot kapunk, amelyet semmi sem rendíthet meg. Ezért hát legyünk hálásak Istennek, és szolgáljuk olyan módon, ahogy neki tetszik: tisztelettel és félelemmel! (Zsid 12,28)

Nyilvánvaló, hogy nemigazán léphetünk be abba, amit nem keresünk, és nem kereshetjük azt, amiről nem tudunk. Ha még nincs kijelentésünk Isten királyi uralmáról, beleértve annak minden aspektusát: helyszínét, időzítését, titkait, megjelenését és dicsőségét, akkor menjünk az Atyához, és kérdezzük Őt a Fia nevében! Ő pedig semmi esetre sem fog követ adni nekünk. Sok imádságos tanulmányozásba és akár igen sok időbe kerül majd, annyi bizonyos, de meg fogja mutatni, úgyhogy legyünk türelmesek! Ha arra vezet, hogy tegyünk le vagy vessünk el valamit (elképzeléseket, feltételezéseket, elvárásokat, tanításokat, sőt lehet, hogy gyülekezeti tagságot is) hogy valami újat és jobbat kaphassunk cserébe, akkor tegyük meg készségesen és szabadon! Jusson eszünkbe Saul, aki elveszítette a szamarait, de ennek a révén találta meg a koronát!

Ha pedig valaki tisztán érti a Királyságot, de nem keresi aktívan, akkor ezt is kérni kell, és megadatik! Legyünk készen, mert ahhoz, hogy Isten Királyságát keressük, fel kell adnunk minden, ehhez a világhoz fűződő jogunkat, igényünket, véleményünket, álláspontunkat és elképzelésünket. Más mód nincs, a keresésnek pedig ez az ára.

A végén ugyanis csak azok lépnek be a Királyságba és aratják le a hűségeseknek és érdemeseknek kitűzött jutalmat, akik egyrészt megértették és keresték Isten királyi uralmát, másrészt legyőzték ezt a jelenkori gonosz korszakot és annak urát a Királyok Királyának erejével és életével!

Fontos figyelmeztetés: A Biblia egyértelmű abban, hogy azon sokak, akik nem értik meg a Királyság lényegét, és főleg nem keresik azt, nem csak, hogy nem lépnek be abba, de nem fognak érettségre jutni az Úr teljes akaratának [az ApCsel 20,27-ben szereplő szó akaratot, szándékot, tervet, végzést, döntést is jelent] megismerésében. Az is világos, hogy nem lehet teljesen legyőzni ezt a mostani világot és ennek a világnak az istenét, hacsak (és amíg) nem kezdjük megérteni, mi az Úr terve és célja az Ő királyi uralmával kapcsolatban, és hogyan gondoskodik ennek megvalósulásáról, valamint az ember elvesztett földi uralmának helyreállításáról.

Testvérek, ha előrébb szeretnétek jutni ezeknek az alapvetően fontos dolgoknak a tanulmányozásában, Robert Govett, D.M. Panton, T. Austin-Sparks, G.H. Lang, Watchman Nee, George Peters, G.H. Pember írásait ajánlom figyelmetekbe, legtöbbjüket belinkeltük ezen az oldalon:  Essentials Page. Ezen kívül testvérünk, Thomas Finley következő írását is ajánlom: Worthy of the Kingdom [további linkek az eredeti cikk végén találhatók].

Közeli visszajövetelére várva, a mi Urunk áldjon és tartson meg benneteket, mint kisgyermekeket, taníthatónak, alázatosnak és a magatokról való lemondásra mindig késznek. Felejtsetek el ti is mindent, ami mögöttetek van, és „ami pedig előttetek van, annak nekifeszülve fussatok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”. Legyetek az a Józsué és Káleb, akik hűségesnek és méltónak találtattak arra, hogy belépjenek az Ő áldott örökségébe, míg a többiek kint maradtak! Keressétek először Isten Királyságát és a Király igazságosságát! Nyíljon meg a szemetek a Szent Szellem által, hogy tisztán lássátok, mi minden van előttünk abból a millenniumi jutalomból, amely azokra vár, akik hisznek az Úr szavának! Bárcsak befogadnátok Isten teljes akaratát (ApCsel 20,27) – amelybe egyaránt beletartozik a kegyelem örömüzenete (hogy a szellem életét ajándékként megkaphatjuk) és a Királyság örömüzenete (hogy részünk lehet a Királyság nyugalmában, ami a hűséges győzelmünknek és gyümölcstermésünknek a következménye a kegyelem általi megmentésünk/üdvösségünk után) – és nem csak azokat a részeit, amelyek azt a vágyunkat támasztják alá, hogy a semmiért is kapjunk valamit!

Jézus nevében imádkozunk mindnyájatokért, és arra buzdítunk, hogy félelemmel és rettegéssel munkáljátok az üdvösségeteket, hogy méltónak ítéltessetek rá, hogy belépjetek az Úr Jézus királyi uralmának nyugalmába azon a napon!

A mi dicsőséges Urunk áldjon meg benneteket és tartson meg a kegyelmében és békességében!

[További kereséshez a Királyság-témában ajánlom a www.seekersofchrist.org oldalon található írásokat is.]

A kereszt gyalázata – Watchman Nee

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Péter 2,21)

Az emberek gyalázatot követtek el Jézus ellen, de Ő nem törődött vele; Isten a keresztet helyezte elé, de Ő elviselte. Bár az emberek félreértették, kiközösítették, megvádolták, elhagyták és elítélték Őt, nem hagyta, hogy mindez megzavarja – nem azért, mintha a gyalázat ne lett volna súlyos; mert az a gyalázat, amit Ő elszenvedett, jóval túlhaladja azt, amin bárki másnak valaha át kellett mennie; s nem is azért, mert az Ő szent természete érzéketlen lett volna a gyalázat szégyenére, hiszen valójában az Ő érzései sokkal kifinomultabbak voltak másokénál. A kereszt tehát, melyet Istentől kapott, nem volt könnyű; amin át kellett mennie az emberek, a gonosz szellemek és a szent angyalok szeme láttára, nem nélkülözte a nehézséget és a megpróbáltatást. Urunk mégis elviselte a keresztet. Elfogadta és elviselte. A végeredmény pedig? Győzedelmesen elérte a célt: „az Isten trónjának a jobbjára ült” (Zsid 12,2), dicsőséges megjelenésének pillanatára várva.

 

Az utolsó két menyegző az Igében – Stephen Kaung

Forrás: The Last Marriages In Scripture

Jel 19,6-9:  És hallottam valami nagy sokaság szavát, mely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és az erős mennydörgés hangja: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti. És azt mondta nekem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És így szólt: Ezek Isten igaz beszédei.

Jel 21,1-7: És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. És láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amint Istentől alászállt a mennyből, felkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. Aki a trónon ült, ezt mondta: Íme, mindent újjá teszek. Így szólt: Írd meg, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak. És azt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem.

Jel 22,1-5: És megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered. A város utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl van az élet fája, amely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és a fa levelei a népek gyógyítására valók. Semmi elátkozott nem lesz többé, és az Isten és a Bárány trónja benne lesz, és szolgái szolgálnak neki, és látják az ő arcát, és a neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra és napfényre, mert az Úristen lesz a világosságuk, és uralkodnak örökkön-örökké.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy összejöhettünk itt ma délelőtt. Köszönjük, hogy meghívtál az asztalodhoz bennünket. Köszönjük az üdvösséget, és mindazt a jót, amit adtál nekünk. Urunk, most hálás szívvel hozzád jövünk. Nekünk nincs érdemünk, egyedül Te vagy, aki méltó. Ahogy a jelenlétedben imádkozunk, hogy a Szellemed áradjon közöttünk, kérlek, nyisd meg a szívünket, a szemünket, és hozd el az Igéd valóságát, hogy megdicsőíthessük a neved. A Te kezedbe tesszük ezt az időt, és Szellemed végezze munkáját Isten dicsőségére. Ámen.

Néhány héttel ezelőtt már beszéltünk róla, hogy ha a Bibliát az elejétől a végéig olvassuk, azt fogjuk látni, hogy egy menyegzővel kezdődik, és egy menyegzővel is végződik. Persze nem a mostani világ szerinti menyegzőről beszélünk, hanem a szellemi menyegzőről, az Isten és ember egyesüléséről.  Mert ez Isten célja.

Az elején Ádám és Éva házasságában nyerünk bepillantást az Isten és ember egyesülésébe. Az alapelv nagyon egyszerű. Csakis az, ami Istenből való, térhet vissza Istenhez, és egyesülhet vele. Bármi, ami nem Istenből való, nem egyesülhet Istennel. Tehát csak ami Krisztusból van, az egyesülhet Krisztussal; csak az lehet Vele eggyé. Mennyire fontos tehát, hogy szellemi életünkben a Krisztus legyen a minden, ne mi magunk, mert végül csak az egyesülhet Istennel. Az életünkben ezért Isten nagyon sokat munkálkodik, mert nem csak a bűneinket kell a Bárány vérének eltakarnia, hanem az ént is bennünk, mert annak is pontot kell tenni a végére – azért tehát, hogy Krisztus legyen bennünk, és ne mi magunk. Csak ami Krisztusból van, az térhet vissza, és egyesülhet Krisztussal.

Ma délelőtt szeretnénk a Biblia utolsó lapjaihoz menni, ahol meglátjuk majd, hogy ott újra menyegzőkről van szó. Amikor a 19-22. részekig olvassuk, ezekben a Bárány két menyegzőjét látjuk meg. Egyről vagy kettőről van szó? Ha gondosan olvassuk, látni fogjuk, hogy két menyegző van. Miért? Mert a 19-ben leírt menyegzőkor a Millennium, az ezeréves királyság kezdődik. Amikor azonban a 21-22. részt olvassuk, azt látjuk, hogy azzal a menyegzővel az örökkévalóság kezdődik. Ez a két menyegző tehát ezer évre van egymástól. A 19-ben található menyegző az, amelyik a Millenniumkor kezdődik, a 21-22-ben lévő pedig a Millennium végén, az örökkévalóság kezdetén található.

Azt látjuk tehát, hogy még az örökkévalóság előtt el fog jönni a Millennium, az ezeréves uralom. Ennek a korszaknak a vége után, az elkövetkező kor az ezeréves királyság lesz, az alatt pedig lesz egy házasság.

De vajon ki a menyasszony? Ez nagyon fontos kérdés. Amikor a 19. rész, 7. verset olvassuk: „Örüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült, és megadatott neki, hogy felöltözzék ragyogó, tiszta gyolcsba, mert a gyolcs a szentek igazságos tetteit jelenti” („a gyolcs ugyanis a szentek megigazulása” – Kecskeméthy ford., „a szentek igazsága” – Masznyik, „a szentek igazságos cselekedetei” – Károli).

Itt látjuk, hogy a menyasszony az, aki ragyogó, tiszta gyolcsba öltözött, mert a gyolcs a szentek igazságosságait jelenti. Itt nem arról beszél, hogy Krisztus a mi igazságosságunk, hanem itt a szentek igazságosságairól van szó. Ez nagy különbség! Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr lesz a mi igazságosságunk. Nincs saját igazságunk, mi bűnösök voltunk Isten szemében. Amikor azonban hiszünk az Úr Jézusban, ha elfogadjuk az Ő vérét, azt fogjuk találni, hogy Krisztus lesz a mi igazságosságunk Isten előtt. Más szóval, Őmiatta állhatunk meg Isten előtt. Mielőtt Jézusban hittünk volna, nem állhattunk meg Isten előtt, mert ha eléálltunk volna, halállal sújtott volna minket a bűneink miatt. De Istennek hála, ha hittünk az Úr Jézusban, a bűneink megbocsáttattak, és Krisztus lett a mi igazságosságunk Isten előtt. Megállhatunk Isten előtt, mert Krisztus betakar minket.

Tehát azt látjuk itt, hogy a fehér gyolcs, ami ragyogó és tiszta, az a szentek igazságosságait jelenti; nem Krisztus igazságosságát, hanem a szentek igazságosságait. Ez egy másik igazságosság. Mit jelent ez? Azt, hogy miután igazzá váltunk Isten előtt Krisztus Jézusban, egy másik ruhára is szükségünk van, és hogy az a másik ruha a mi menyegzői ruhánk. Ez a ruha pedig az első ruhán van, ami Krisztus, a mi igazságosságunk. Ez pedig a szentek igazságosságai.

A tékozló fiú, amikor visszatért, az atya első dolga volt, hogy szép ruhát adjon rá. Ez Krisztus igazságosságát jelenti. De miután hazaértünk, miután felöltöttük Krisztust, a mi igazságunkat, Isten kegyelméből, az Isten akarata, hogy kifejlesszük az igazságosságot az életünkben, amelynek neve a szentek igazságosságai.

A Zsolt 45-ben is egy menyegzőt látunk. A 14. vers: „Csupa ékesség a király leánya odabent, arannyal van bevonva ruhája.” Ez a szűz öltözete, ez Krisztus öltözete. Nem állhatunk meg Isten előtt saját magunkban. Egyedül úgy állhatunk meg Isten előtt, ha Krisztusba öltöztünk. Ő az arany ruha. Mert az arany az Igében mindig Istent jelenti. Tehát, amikor Istenhez jövünk, Krisztusba öltöztünk, és ez az első öltözetünk a 14. versben. Amikor azonban tovább olvassuk, a 15. verset: „Hímes öltözetben viszik a királyhoz, társai, a szüzek vonulnak utána; eléd vezetik őket.” Tehát, miután fel lett öltöztetve aranyba, utána fel kellett vennie egy másik öltözetet is, a menyasszonyi ruháját, amely egy hímes öltözet.

Testvérek, látjuk a különbséget? Az első ruhája arany, ami Krisztust jelképezi, aki a mi igazságunk, nélküle nem állhatunk meg Isten előtt. De ha Krisztushoz akarunk hozzámenni, menyasszonyi ruhára van szükségünk, és az hímes öltözet. Tudjuk-e milyen a hímzés? Amikor az asszony elkezd hímezni, azt látjuk, hogy ez egy nagyon unalmas, aprólékos munka, mert türelmesen öltöget, egyik öltést a másik után, míg végül ki nem hímezi a ruhát. Ezt tehát Szent Szellem türelmes munkáját jelenti. A Szent Szellem, miután hiszünk az Úr Jézusban, türelmesen hímezi az életünkbe a menyasszonyi ruhánkat.

Azt hiszem, mindannyian megtapasztaltuk ezt. Miután hittünk az Úr Jézusban, miután megállhatunk Isten előtt, a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, hímző munkát végez az életünkben, a naponkénti járásunkban. Öltésről öltésre, türelmesen, anélkül, hogy feladná, folyamatosan öltöget, míg nincsen kész a hímzett ruhánk. És ennek a ruhának a neve a szentek igazságosságai.

Nézzük meg az igazságosság szót, amely itt többesszámban van. Nem az első ruha, amely Krisztus igazsága, ami egyes számban áll. Ez az igazságosság viszont többesszámban van. Más szóval, ezek azok az igazságos cselekedetek, melyeket a Szent Szellem munkájával az életünkben, vele együttműködve megvalósítunk az életünkben. Olyan ez, mint a hímző munka, öltésről öltésre, a Szent Szellem naponként munkálkodik bennünk, hogy beleszője Krisztust az életünkbe. Így hát minden, amit élünk, többé nem mi vagyunk, hanem Krisztus, aki él bennünk.

Pál apostol azt mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. És hogyan él Ő bennünk? A Szent Szellem munkálkodása által. Miért lakozik bennünk a Szent Szellem? Mit végez Ő bennünk? Amikor olvassuk az Igét, azt fogjuk látni, hogy a bennünk lakozó Szent Szellem egyetlen dolgot munkál – és az Ő munkája nem más, mint az életünkbe ölteni, varrni Krisztust. Ez türelmet igénylő munka, mert gyakran lázadunk a Szent Szellem ellen. A mindennapi életünkben tehát a bennünk lakozó Szent Szellem türelmesen munkálja Krisztust bennünk. Bármi, ami nem Krisztusból van, azaz, a saját énünkből való én-élet, nem Krisztus-élet, azt Ő megmutatja nekünk, megérint bennünket, rámutat ezekre a dolgokra, és ha mi együttműködünk Vele, és készek vagyunk a belső Szellem hangjára hallgatni, akkor azt fogjuk találni, hogy hímzés kerül ránk. És testvérek, rájövünk, mennyire türelmet igénylő munka ez.

Miután hittünk az Úr Jézusban, mindaddig, amíg a földön élünk, nem vagyunk egyedül a mindennapjainkban. Azt keressük, hogyan lehetnénk Krisztushoz hasonlóvá, de mi magunk nem vagyunk képesek erre. A Szent Szellem, aki a szellemünkben lakozik, Ő munkálkodik bennünk. Ő mondja meg nekünk, mi van Krisztusból és mi nem. És ahogy munkálkodik bennünk, és emlékeztet bennünket erre, ha együttműködünk, ha hallgatunk a Szent Szellem belső hangjára, és készek vagyunk rá, hogy foglalkozzon velünk, akkor naponként, lépésről lépésre, ameddig csak élünk, azt fogjuk találni, hogy fokozatosan megszabadulunk a régi énünktől, és hímzett ruhába öltöztetünk, a menyasszonyi ruhánkba.

Testvérek, ezért nagyon fontos, hogy miután megmenekültünk és üdvösségünk lett, amíg csak élünk, minden nap meg kell tapasztalnunk ezt a hímző munkát. Néha, miután megmenekültünk, nem érdekel bennünket, hogyan élünk, mert azt gondoljuk, hogy biztosított az utunk a mennybe. De testvérek, ha így gondoljuk, akkor ezt nagyon félreértettük. Miért? Igaz, ha hiszünk az Úr Jézusban, Ő a mi Megváltónk, és meg is fog menteni végül. Igaz tehát, hogy egy napon ott lesz a helyünk a mennyben. De testvérek, ez nem ilyen egyszerű! Mert mi van a naponkénti járásunkkal a földön? Lehetünk-e keresztényekként gondatlanok a mindennapi életünkben, azt gondolva, hogy hiszen üdvösségünk van, hát nem elég ez?  Mint néhányan mondják, ha a két lábam bent van a mennyben, én azzal megelégszem.

Testvér, lehet, hogy te megelégszel, de Isten nem. Mert Isten gondolata az, hogy Krisztushoz válj hasonlóvá! Ő azt akarja, hogy Krisztus legyen az életünk. Tehát minden, ami bennünk van, ami nem Krisztus, azt a Szent Szellem meg fogja mutatni. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltuk ezt: mielőtt üdvösségre jutottunk, szívesen jártunk bizonyos helyekre, de miután üdvösségünk lett, azt találtunk, hogy amikor arra a bizonyos helyre akartunk menni, a szívünkben valaki azt mondta: most, hogy keresztény vagy, gondolod, hogy helyes egy hívőnek egy ilyen helyre mennie?

Vagy olyanok vagyunk, aki szeret dicsekedni, és amikor dicsekszünk, az jó érzéssel tölt el. De miután üdvösségre jutottunk, és ugyanezt csináljuk, hogy dicsekszünk, különbséget látunk. Miért? Mert a halk és szelíd hang bennünk azt mondja: „Tényleg igaz, amit mondasz, vagy nem?” De ha továbbra is folytatjuk a dicsekvést, hogyan érezzük magunkat utána? Korábban jó érzésünk volt a dicsekvés után, de most rosszul érezzük magunkat, mert érezzük, hogy valami helytelent tettünk. A Szent Szellem munkálkodik bennünk. Ő úgy munkálkodik, hogy Krisztus legyen a mindennapi életünk. Ahogyan Pál mondta: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.

Hogyan lehetséges ez, hogy többé nem én élek? A titok a Szent Szellem, aki bennünk lakozik, Ő vezet bennünket; vezérel és megmondja, mi nem Krisztusból való az életünkben, és segít nekünk, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus lehessen az életünk.

Testvérek, számunkra, akik hittünk az Úr Jézusban, ez még nem a történet vége. Ez csak a kezdete a keresztény életünknek. A naponkénti járásunkban a Szent Szellem munkálkodik. És Ő hűséges. Kis dolgokkal kezdi az életünkben, mert tudja, hogy ha nagy dolgokkal kezdené, nem lennénk képesek elhordozni. Kis dolgokkal kezdi, helyekkel, ahová járunk, dolgokkal, amiket rendszerint teszünk, a szavainkkal. Megtapasztaltuk ezt mindannyian. A gond azzal van, hogy hallgatunk-e rá vagy sem? Ha nem, és ezt sokszor elkövetjük, fokozatosan a szelíd és csendes hang egyre halkabb és halkabb lesz, míg végül nem is fogjuk többé meghallani. Ez nem azt jelenti, hogy nem szól, mert szól, mert ő hűséges, de mi nem halljuk meg. Ha így élünk, mi lesz az eredménye? Megmenekülünk, de nem készül el a menyasszonyi ruhánk.

Mit jelent ez? Azt, hogy amikor az Urunk visszatér, nem lesz miénk annak kiváltsága, hogy hozzámehetünk feleségül a Millennium idejére. Emlékszünk a tíz szűz példázatára. A Máté 25-ben tíz szűzről van szó. A szűz az Igében azt jelenti, hogy valaki Krisztusnak szentelte magát. A tíz szűznek pedig van mécsese. A mécses az életet jelenti, mert van olaj a mécstartóban, és a mécses ég. Mindannyian elmennek, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. De a Vőlegény késik, és ők mind elalszanak. Ez azt jelenti, hogy mind meghalnak. Ez a tíz szűz azokat a keresztényeket jelenti, akik Krisztus visszajövetele előtt haltak meg.

Ha a Mt 24-gyel együtt olvassuk, azt látjuk, hogy mint Noé napjaiban, olyan lesz Isten Fiának eljövetele, és amikor eljön, ketten őrölnek egy malomban, ketten lesznek egy mezőn, ketten alszanak egy ágyban – itt nem hat ember van, hanem kettő. Miért? Mert a föld gömbölyű, és valahol kora reggel lesz, máshol délidő, megint máshol pedig éjszaka. Tehát két emberről van itt szó, és a kettő azokat a keresztényeket jelenti, akik az Úr visszajövetelekor élnek a földön.

Az Úr pedig ismeri a szellemi állapotunkat, hogy felkészültünk-e Rá, vagy saját magunknak élünk. Amikor tehát eljön, úgy jön el, mint tolvaj. A tolvaj nem kürtöltet maga előtt, mikor jön. Pontosan tudja, mikor nem vagyunk készek, és hirtelen eljön. A tolvaj sose azért jön, hogy a szemetünket elvigye. Azt szoktam mondani, hogy ha a tolvaj azért jön, hogy elvigye a szemetet, akár minden este is jöhetne. Sajnos, ha a tolvaj jön, mindig a kincsünkért jön. Ő tudja, hogy hol van a kincsünk. És ha megszerezte a kincsünket, mire észrevesszük, már el is ment.

Az Úr Jézus úgy fog eljönni, mint a tolvaj. Ő ismer bennünket, tudja, ki él valójában Őneki és ki nem. És azok, akik neki élnek, azokat magához veszi, és akik nem, azokat hátrahagyja. Azoknak pedig, akik hátramaradtak, azoknak át kell menniük a nagy nyomorúságon. Ők is megváltottak, keresztények; a nagy nyomorúság pedig egy újabb lehetőség a számukra, hogy győztesek legyenek. Mert a nagy nyomorúságban is lesznek olyanok, akik fölébrednek, és rájönnek, mi történt, és elkezdik valóban, tiszta szívből keresni az Urat. Tehát itt még van esélyük néhányaknak, hogy győztesek legyenek. Azt mondom tehát, hogy ez Isten irgalma.

A tíz szűz tehát mindazokat a keresztényeket jelenti, akik már meghaltak. Mindannyian kimentek találkozni a Vőlegénnyel, mert késett. Majd egy hang hallatszott: a Vőlegény jön, erre mind fölébredtek – ez azt jelenti, hogy mindenki föltámad. 1Thessz 4: Mindannyian föl fognak támadni, de különbséget látunk: az okosaknak ráadásban is van olajuk a korsóban, ahonnan tudnak önteni a mécsesbe, az ég, és ezért mind oda tudnak menni, hogy találkozzanak a Vőlegénnyel. Az ostobák azonban, mivel nem volt a korsójukban ráadás olaj, mert az edényüket a ráadás Szent Szellem helyett más dolgokkal töltötték meg, olyanokkal, amiket fontosnak találtak, ki lesznek vetve a külső sötétségre az ezeréves királyság ideje alatt.

Testvérek, szükségünk van menyasszonyi ruhára! Emlékszünk egy másik példázatra, amikor a Király a fia menyegzőjét elkészíti, sok embert meghív, ám amikor azok visszautasítják, azt mondja, menj az utcákra, a sántákhoz, és kényszerítsd az embereket bejönni, míg meg nem telik a ház. Be is jönnek, és meglátja, hogy az egyiknek nincs menyegzői ruhája. Más szóval, a Király minden vendégnek készített menyegzői ruhát, de az egyik azt gondolta, hogy a saját ruhája elég jó, és nincs szüksége rá, hogy a Király csináljon neki másikat, és úgy jött el, a sajátjában, ahogy volt. Ezért pedig kidobták a külső sötétségre.

Testvérek, ne gondoljuk, hogy ha mert hittünk az Úr Jézusban, utána is úgy élhetünk, ahogyan szeretnénk! Ne feledjük el, hogy miután üdvösségünk lett, az utána való életünkben van lehetőségünk rá nekünk is, hogy elkészüljön a menyegzői ruhánk. Együtt kell működnünk a bennünk lakozó Szent Szellemmel, és megtanulni, hogy megszabaduljunk saját magunktól, és Krisztus töltsön meg bennünket.

Azt látjuk tehát itt, hogy szükségünk van a menyegzői ruhára, és ez a ruha a szentek igazságos cselekedetei. Miért? Mert a mi igazságosságaink összegyűlnek az életünk során. A helyes dolgot cselekedjük mindig Isten előtt! Engedjük a Szent Szellemet, hogy megérintsen bennünket, megszabadítson saját magunktól, és Krisztus Jézussal töltsön meg. Ez a menyegzői ruhánk, ez a hímzett ruha.

Drága testvéreim, nagyon fontos a keresztény életünk a földön. Naponként mindannyian készítjük a menyegzői ruhánkat. És hála Istennek, ha Ő ma jönne, és elkészült a ruhánk, egyesülhetünk Krisztussal a Millennium idejére. A Biblia azt mondja: uralkodni fogunk Krisztussal ezer évig.

Lehet, hogy hosszú ideig élünk, mint én is, ha a száz évet is megérjük – de hasonlítsuk össze ezt az ezerrel! Szinte semmi ahhoz képest. Legyünk okosak, és ne ostobák, hogy csak arra gondoljunk, hogy jól érezzük magunkat pár évig, és lemaradjunk az ezer éves uralkodásról!

A 19. fejezetben tehát egy menyegzőt látunk, amellyel az Ezeréves Királyság kezdődik. Azok pedig, akik ott vannak, uralkodni fognak Krisztussal ezer évig. Utána a 21-22. fejezetben látunk egy másik menyegzőt, a Bárány másik menyegzőjét. Ha gondosan olvassuk, látjuk, hogy ez a menyegző az új égben és új földön van. A régi ég és régi föld el fog múlni, az ezer évnek vége. Ezután pedig az örökkévalóság jön el. Az eljövendő örökkévalóságban pedig az Új Jeruzsálemet látjuk, a város alapjain a 12 apostol neve áll, míg a 12 kapuján Izrael 12 törzsének neve. Mit jelent ez? Azt, hogy az örökkévalóságban Isten minden munkája, melyet a korszakokon át végzett, össze lesz gyűjtve, egybe lesz foglalva abban az Új Jeruzsálemben. Isten munkájából semmi sem fog elveszni. Nem csak az összes keresztény lesz itt – mindazok, akik valóban hittek az Úr Jézusban, ők mind ott lesznek az Új Jeruzsálemben –, hanem az izraeliták is mind ott lesznek. Azaz ott lesz Isten minden munkája, melyet az évezredeken át végzett. Hála Istennek, hogy mindenkinek ott lesz az Ő és az Atya neve a homlokán, és mind uralkodni fognak Krisztussal az örökkévalóságig.

Még tehát azok is, akik elveszítették az ezeréves királyságot, és a külső sötétségre vettettek, sírás és fogcsikorgatás között – ami bűnbánatot jelent, és valamilyen fegyelmezést a külső sötétségben. Nem tudjuk, mi történik ott, csak azt, hogy Isten mindig pozitív és sohasem negatív! De azt tudjuk, hogy a sötétség után megtérnek bűneikből, és Isten eljön hozzájuk, mert a Róma 8-ban azt látjuk, hogy akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította, és akiket megigazított, azokat meg is dicsőíti. Senki sem fog elveszni, az örökkévalóságban mindenki össze lesz gyűjtve Isten dicsőségére. Ezt találjuk tehát az Igében, és remélem, hogy ez bátorít mindannyiunkat.

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a kegyelmedet és irgalmadat, mely örökkévaló. Köszönjük, hogy ha egyszer elhívtál, munkálkodni fogsz bennünk, míg elhatározásaid teljesen meg nem valósulnak. Urunk, ne hagyd, hogy elégedettek legyünk, add, hogy teljesen együttműködjünk a Te Szent Szellemeddel bennünk, hogy ne saját magunknak éljünk, hanem Neked, mindaddig, amíg itt vagyunk a földön. Imádkozunk, hogy amikor visszatérsz, senki se maradjon hátra, hanem mindenkit magaddal vihess. Urunk, ez a szívünk vágya. A Te nevedben kérünk. Ámen.

 

Mit jelent kereszténynek lenni? – 2. rész (T. Austin-Sparks)

Az első rész ide kattintva olvasható.

„Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!” (ApCsel 26,28)

„Egy hangot hallottam, mely (…) így szólított meg: Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 26,14)

A fentieket ugyanannak az embernek – a tarzuszi Saulnak, a későbbi Pál apostolnak – mondta az első esetben a Római Birodalom egyik uralkodója, a másodikban a názáreti Jézus, és ezekben a szavakban találhatjuk meg az igazi keresztény megtapasztalás lényegét. Megtérésének módját és az életét tekintve Pál valóban jellegzetes keresztény volt. Míg lehet, hogy nem sokan vannak, akik ugyanúgy vagy ugyanazokkal a kísérőjelenségekkel térnek meg, mint ő, azaz minket nem sújt le útközben vakító fényesség, és nem halljuk a nevünket hallható hangon szólítani mennyből; de az alapelvek mindig ugyanazok. Keressük tehát meg ezeket a fenti mondatokban!

  1. Teljesen személyes esemény

„Egy hangot hallottam, mely héber nyelven így szólított meg: Saul, Saul…” Mások is utaztak Saullal együtt azon a napon – hogy hányan, nem tudjuk. Pál csak annyit ír, „mindannyian”: „mindannyian a földre estünk” – tehát valószínűleg nem lehettek kevesen. Sault azonban különválasztotta tőlük az Úr, ami pedig történt, az annyira közvetlenül személyes volt, mintha ő lett volna az egyedüli ember a földön. Pál később mindig teljesen személyes élményként beszélt a történtekről; az volt az egészen elképesztő számára, hogy Krisztus név szerint ismerte őt, és pontosan tudta, mi zajlik benne legbelül.

Értsük meg, Isten személyesen és közvetlenül figyel ránk, és egyénileg törődik velünk. Jelen sorok írójának volt egy barátja, aki katonai kórházakat látogatott. Mindig voltak a zsebében osztogatni való írások arra az esetre, ha olyannal találkozna, akinek szüksége van Isten Igéjének legalább egy kis darabkájára. Indulás előtt mindig imádkozott vezetésért, hogy a megfelelő írást adja a megfelelő embernek.

Az egyik látogatása alkalmával, amikor belépett a kórterembe és körülnézett, egy távoli sarokban egy ágyat pillantott meg, amelyen egy teljesen bekötözött alak feküdt, annyira, hogy csak az orrát, száját és fülét nem fedte kötés. Oda akart menni az ágyhoz, de a nővér leintette, mondván, az az ember már túlságosan odaát van ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Barátom habozott egy pillanatig, végül úgy döntött, hogy otthagy egy papírkát a bepólyált kezekben. Meg is tette, anélkül, hogy ránézett volna, melyik szöveget veszi elő. Ahogy távolodott az ágytól, elfojtott hangot hallott: – Mi ez?

– Oh – mondta a barátom – ez csak Isten Igéjének egy kis darabkája.

– Mi van ráírva? – kérdezte a haldokló.

– Lássuk csak, igen, Példabeszédek 23,26. Azt mondja: „Add nekem a szívedet, fiam”.

– Ki mondta ezt? – kérdezte a katona.

– Ez Isten Igéjéből való, a Bibliából.

– Olvassa föl újra! – kérte a sebesült.

– „Add nekem a szívedet, fiam”.

Csönd volt kis ideig, majd:

– Azt mondja, hogy ez a Bibliában van?

– Igen, és ezt Isten mondja magának.

A katona mélyet sóhajtott, de mintha kérdést rejtett volna ez a sóhaj. A barátom várt egy kicsit, majd megkérdezte, min csodálkozik.

– Nézze meg a feliratot az ágyam felett! – kérte a katona.

A barátom így tett, és megdöbbenve olvasta az azonosító cédulán a nevet:

Fiam János

(Angolul az idézet így hangzik: „My son, give me thy heart” – a katona valódi neve pedig Jack Myson volt – a ford.)

Véletlen egybeesés? Ez az ember az örökkévalóságba készült távozni, és Isten név szerint szólította meg. Lehet, hogy nem mindig ugyanígy történik, de igaz marad, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg törődik, és a valódi keresztény az, aki olyan személyes kapcsolatba került Vele, hogy Pálhoz hasonlóan azt mondhatja:

„Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).

„Hangot hallottam, mely így szólított meg: Saul, Saul…”

Saul ráébredt, hogy Krisztus előtt nyitott könyv a benső élete. Mások csak azt látták, ami kívül zajlik. Nagy iramban sietett Damaszkuszba; felhatalmazás volt nála, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja a keresztényeket. Vasakarattal állt neki tervének, kísérői pedig vallásos buzgóságának tudták be igyekezetét. Volt azonban Valaki odafönt, aki valami mást látott, és fel is fedte, hogy mit, ezekkel a szavakkal:

„Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 26,14).

Olyan volt tehát Saul, mint az eke elé fogott ökör, amelyiket, mivel nem akar a kívánt irányba haladni, az akaratával szemben szúróvassal kell ösztökélni, és az lázadozva az ösztöke ellen rúgkapál. Mennyire különbözött ez a kép attól, amilyennek a többiek láthatták őt, és mennyire más volt, mint az, amit ő is szeretett volna elhinni magáról! De Krisztus odafönt olyan dolgokat is tud, amelyeket mi nem vagyunk készek beismerni vagy elfogadni. Átlát rajtunk, át minden tettetésen, önbecsapáson és ellenkezésen.

Saul kétségbeesetten próbálta bizonyítani Krisztus és a kereszténység hamis voltát, de az igazság az, hogy maga sem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy remélte. Valami megérintette őt, de helyzetét tekintve végzetes lett volna esélyt adni annak a valaminek. Felövezte hát magát, és ellenállt minden erejével. Belül azonban rúgkapált, ami valójában azt jelentette: „Nem akarom Krisztust! Nem lesz az enyém! Nem leszek keresztény!”

Krisztus valóság, és előbb vagy utóbb a miénk kell, hogy legyen. Eltérő azonban, hogy kinél mikor és hogyan kerül erre sor.

Miénk lehet most, mint Urunk és Megmentőnk, és Pálhoz hasonlóan csodálatos közösségben és Neki való hasznos szolgálatban élhetjük le az életünket Ővele.

Vagy miénk lehet az életünk végén, legyen az hamarabb vagy később. Ez azonban azzal a kimondhatatlan megbánással és szomorúsággal fog járni, hogy nem tehetünk le a lábához szolgálattal teli életet; örökre elveszítettünk egy életet, melyet a Vele való közösségben élhettünk volna végig, abban a nagyszerű célra való törekvésben, amelyet most beteljesített.

Vagy, amikor ez az élet már a múlté, a miénk lesz Ő – nem mint ügyvédünk és barátunk, hanem, mint bíránk.

Isten azt határozta, hogy végül „minden térd meghajoljon” a Fia előtt, de a vágya az, hogy úgy történjen ez, mint Saulnál: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – ezt jelenti kereszténynek lenni. Van azonban még több is a fejezet elején idézett szavakban.

  1. Kereszténység – nem vallás, hanem egy Személy

„Miért üldözöl engem?” – kérdezte a megdicsőült Krisztus. Micsoda gondolat! Volt itt valaki, aki vallásos hevületében mindent beleadott. Az indítékait illetően (még ha a szívében ott settenkedett is néhány nyugtalanító gondolat), meg volt győződve, hogy a vallás érdekében szükséges megtenni, amit tesz. Belül megosztott volt, de a hagyományok – és, ahogyan érvelt volna, Isten – iránti buzgalmában minden kérdést elnyomott magában, és könyörtelenül nyomult előre tovább. Mégis, közben végig Isten ellen, Isten Fia ellen és a Menny ellen viaskodott! Micsoda zűrzavaros állapot!

Sokat mondhatnánk erről, a különbségről a vallásosság és a valódi kereszténység között; hogy hogyan lehetséges szenvedélyesen odaszánnia magát az embernek valamire, amiről azt hiszi, hogy Istentől – vagy Istenért – való, és közben éppen ezzel a nagy lelkesedéssel akadályozni azt, amit Isten valójában el szeretne érni.

Mindezt összefoglalva tehát, a keresztény ember nem olyasvalaki, aki – akár kisebb, akár nagyobb mértékben – vallásos. A keresztény ember nem olyasvalaki, aki különféle „csináld” és „ne csináld” parancsok mentén működik. Isten nem ezek szerint bánik velünk, és az embert nem is a bűneik száma vagy természete szerint fogja megítélni. Egyetlen dolog van, ami alapján megítél, aminél bármilyen másik alap igazságtalan lenne, mert mindenki, a születése, neveltetése, képességei, vérmérséklete és a többi alapján vagy előnyben, vagy hátrányban lenne a többiekkel szemben. Ezért az ítélet egyedüli alapja ez: Hogyan viszonyulunk Isten Fiához, Jézus Krisztushoz?

Isten elküldte az Ő Fiát, és Általa mindannyian ugyanolyan helyzetbe kerültünk. Úgy áll Ő előttünk, mint Istentől kijelölt Úr és Megmentő minden ember számára. Isten soha nem kérdezi meg, amikor ítél: „Mennyi bűnt követtél el?” „Milyen bűnöket követtél el?”, csak azt: „Hogyan viszonyultál a Fiamhoz?” Nem kell, hogy heves legyen az elutasítás, vagy, hogy elszántan és tevőlegesen harcoljunk Krisztus ellen, ahogyan Saul is tette. Ugyanaz az örökkévaló veszteség ér, ha egyszerűen csak elutasítjuk Őt; ha nemet mondunk és bezárjuk magunkat Előtte; vagy pusztán figyelmen kívül hagyjuk – éppúgy elveszünk. Nem kell a földhöz vágni a megmentő orvosságot ahhoz, hogy elvesszünk. Mindössze ott kell hagyni, ahol van, és nem elvenni. Borzalmas felelősség tudni azonban, hogy ott volt, de elmulasztottuk megragadni.

Látjuk tehát, hogy az élet és halál, bűn és igazságosság, menny és pokol, idő és örökkévalóság minden kérdése szorosan összefügg – nem egy „vallással”, „egyházzal” vagy „hitvallással” – hanem az Isten Fiával való élő kapcsolattal; és a keresztény ember az, aki ebbe az élő kapcsolatba került Ővele, és minden ilyen kérdésre megkapta a választ az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkája által.