„Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei” (T. Austin-Sparks)

„Isten (…) feltámasztotta őt a halottak közül és az ő jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn és uraságon (…) és [minket] vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban” (Efezus 1,20-21; 2,6).

 

A Szent Szellem jelentse ki ezt a szívünkben, és lássuk meg felszabadító és megtartó erejét! Ez most az aktuális kijelentés a szívünknek. Az Úr már jó ideje ezt akarja egyre jobban és jobban a szívünkkel megláttatni. A lényeg, hogy kérnünk kell az Urat, hogy növelje meg a szellemi befogadóképességünket, hogy megláthassuk azt, amit meg akar nekünk mutatni. Így jutunk el ugyanennek a levélnek ahhoz a részletéhez, ahonnan az imént idéztünk: „hogy (…) adja nektek a bölcsességnek és kijelentésnek szellemét az ő ismeretében; hogy megvilágosodjanak a ti értelmetek (angol: szívetek) szemei”. Hogy megvilágosodjanak a ti szívetek szemei! Ez a másik oldala a látásnak.

 

Imádkozunk-e így magunkért? Imádkozunk-e így Isten egész népéért? Amikor az Úr népe új szellemi kijelentést kap a Szent Szellem által Krisztus szuverén uralmáról, és elkezd ragaszkodni a Főhöz, akkor elenged mindent, ami helyi, ami személyes, ami különbözik és megosztott a földön. Ez az, ahová az egység érdekében el kell jutnunk. Nem lehetnek ellenétek köztünk az Úr gyermekeiként, ha Krisztus az abszolút szuverén Fő az életünkben! Amikor az Úr Jézus mint Fő teljes uralmat kap az életünkben, akkor a cselekvés és az élet minden önállósága, és minden önakarat, önirányítás, önérvényesítés, öndicsőítés és önigazolás megszűnik. Ezek választanak el minket ugyanis egymástól.

 

Ézsaiást végigolvasva eszünkbe jut, hogy ennek a látásnak az eredményét látjuk ebben az emberben. Ez a látomás azonnal a porig alázza őt. Bizony, elveszítjük minden büszkeségünket, minden fontosságtudatunkat, ha egyszer megláttuk az Urat dicsőségben! „Jaj nekem…” – Ezt jelenti a megaláztatás! Majd az alázat után jön a megszentelés: „Íme, ez megérintette ajkadat: vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva.” Az alázat és a megszentelés után pedig elhívás hangzik: „Kit küldjek el, és ki megy el nekünk?” „Akkor azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!”

 

T. Austin-Sparks: Daily Open Windows, szeptember 3., részlet innen: Lord’s Testimony and the World Need, The – Chapter 3 – The Need – God-given Vision – T. Austin-Sparks.Net

„Hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (T. Austin-Sparks)

„Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem” (Gal 1,15.16)

Mindig hiábavaló és veszélyes azt tanácsolni az embereknek, hogy hagyjanak el valamit, amíg nincs kijelentésük a teljesebbről, ugyanis csak ez a kijelentés fog igazi felszabadítást eredményezni. (…) Lehet, hogy sokunkra nem alkalmazható, de szeretném, ha az alapelvet felismernétek. Lehet, hogy minket nem kell semmi olyasmiből, mint pl. a judaizmus vagy a törvénykezés megszabadítani, de az alapelv az, hogy minden növekedéshez, fejlődéshez, bővüléshez, gyarapodáshoz és érettséghez elengedhetetlen, hogy az ember szívében Jézus Krisztus legyen folyamatosan kijelentve, és ennek a kinyilatkoztatásnak soha nem jutunk a végére. Néhányan közülünk elmondhatjuk, hogy ebben az évben többet láttunk meg az Úr Jézus jelentőségéből, mint életünk minden korábbi évében. Ti el tudjátok ezt mondani?

A legáldásosabb és legcsodálatosabb dolog fölismerni, hogy Isten egyre növekvő mértékben jelenti ki Jézus Krisztust bennünk; egyre többet és többet látunk meg abból, amit Ő Isten szempontjából jelent, és ahogy ez így történik, úgy jön az Úr Jézus növekedése, (…) a Szellem gyümölcse – a szeretet. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának növekedése a szívünkben nem más, mint az Úr Jézus szeretetének növekedése, a Szellem gyümölcse. Tudatában vagyunk annak, hogy a szívünk egyre inkább és inkább az Ő szeretete szorongatása alá jön, és a szeretetlenség alárendelődik az Ő szeretetének. Több öröm van ma az Úr Jézusban, mint valaha, mert többet látunk abból, ami Ő. Ez teljesen gyakorlatias. Ezt jelenti a szellemi növekedés: „Tetszett az Istennek (…), hogy kijelentse az Ő Fiát énbennem”. Annyira fontos, hogy meglegyen ez a folyamatos, élő kijelentődése Krisztusnak a szívünkben, ha Isten teljes célját el akarjuk érni.

Forrás: Open Windows, dec. 22., innen: T. Austin-Sparks: Spiritual Maturity – Chapter 6

A filadelfiai gyülekezetnek írt levél (Kit Mays)

PDF: Kit_Mays-A-filadelfiai-gyulekezetnek-irt-level_Valea_Draganului_20082021

Elhangzott: Valea Draganului – 2021. augusztus 20.

https://www.ekklesiaoradea.ro/uploads/20210820-KitMays2.mp3

Remélem, kipihentétek magatokat. Remélem, hogy üres kosárral jöttetek – nem azért, hogy én töltsem meg, én nem tölthetem meg, nekem is megvan a magam kosara –, hanem az Úr fogja megtölteni a kosarainkat. Mint a kisfiú az ebédjével az ötezer megvendégelésekor. Az anyukája ebédet csomagolt neki, de ötezer férfi, valamint a nők és a gyermekek is mind éhesek voltak. Az Úr azt mondta a tanítványainak, hogy adjanak nekik enni, de nem volt semmijük. Körülnéztek, és meglátták a kisfiút az ebédjével, aki odaadta nekik. A tanítványok fogták azt a kicsit, amije volt, az öt kenyeret és a pár halat, és az Úrnak adták. Az Úr pedig megáldotta, megtörte, és visszaadta nekik, és mind ettek. A kisfiú nem mondta azt, hogy ő vendégelte meg ezt a rengeteg embert, mert tudta, hogy nem ő volt az. A tanítványoknak adta azt a keveset, amije volt, ők pedig az Úrnak adták, Aki hálát adott és megáldotta; és visszaadta nekik, és mind ettek. Tizenkét tanítvány, tizenkét tele kosár a maradékokkal. Én egy kisfiú vagyok, és nektek adom azt a keveset, amim van, ti vagytok a tanítványok, fel kell ajánlotok az Úrnak, Ő megtöri és feltárja a számotokra, és táplálék lesz nektek.

Imádkozzunk!

Urunk, annyira örülünk, hogy a Te jelenlétedben lehetünk. Olyan hálásak vagyunk, Urunk, hogy itt lehetünk ezen a helyen, hogy a Te kezedből kaphatunk ma délelőtt, Urunk. Azért jöttünk, hogy halljuk, amit mondasz nekünk, Urunk, nem követelőzve, erőszakosan mondjuk, hanem mint a kis Sámuel mondta: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád. Urunk, mi a Te szolgáid vagyunk, fúrd át a fülünket, kend meg a fejünket, fülünket és szemünket a Szent Szellemmel. Engedd, hogy halljuk és szóljuk az élet Igéit, mert a mi Urunk, Jézus nevében kérünk. Ámen.

A Jelenések első három fejezetéből szóltunk eddig néhány szót. Beszéltünk az efezusiaknak szóló és a szmirnai gyülekezetnek szóló levélről. Öt másik levél van, most előreugrunk a hatodik gyülekezethez, a filadelfiai gyülekezethez. Nem szabad túl sokat kihagynunk, menjünk majd vissza, és olvassuk el a többit is. Mindegyik az Úr rabszolgájának íratott. Ha nem vagy a rabszolgája, legyél az! Ha nem vagy az, nem fogod megérteni. De ha a rabszolgái vagyunk, akkor ez nekünk íratott – réges-rég, több ezer mérföldre innen, János apostol által, Isten Igéje szerint, de nekünk íratott, hozzánk tartozik. Azt mondom, amit Pál írt a béreaiakról, hogy nemesebbek voltak, mert kutatták az Írásokat, hogy csakugyan így vannak-e ezek a dolgok. Kutassátok ki a Jelenéseknek ezt az első három fejezetét! Sok minden van benne, amit éppen csak érintettünk.

Jelenések 3,7:

„A filadelfiabeli gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:”

Mielőtt rátérnénk, mit mond az Úr a filadelfiai gyülekezetnek, nézzük meg, ki az, aki beszél. „Filadelfia” természetesen azt a helyet jelenti, ahol a testvérek szeretik egymást. És Aki ezeket az igéket szólja, szent, és az Ő szavai is szentek. Szentsége miatt hatalommal szólhatja ezeket az igaz beszédeket. Ő nem csak szent, hanem igaz is, és Nála van a Dávid kulcsa.

Dávid kulcsát az Ige még egy helyen említi, és utána ismét mondja: „amit megnyit, senki be nem zárja, és amit bezár, nem nyitja meg senki”. Titok övezi Dávidnak ezt a kulcsát, de abban nincs semmi titok, hogy kinél van – Magánál az Úr Jézusnál. Nála vannak a halál és a pokol kulcsai, Ő az értelem és az élet kulcsa. Mindig úgy sejtettem és gondoltam, hogy Dávid kulcsa azt a valamit jelentette, amivel Dávid rendelkezett, ami lehetővé tette számára, hogy Isten szívét megnyissa.

Dávid annyi mindent tudott, amit senki más nem. Ha hihetünk a zsidó írástudóknak, és ebben én hiszek, Dávid már fiatalon megírta a 23. zsoltárt. Nem tudom, hogy ez volt-e a huszonharmadik zsoltár, amit írt, és írt-e már előtte huszonkettőt, de el tudom képzelni ezt a fiatal fiút a néhány juhával Isten jelenlétében. A szíve telve van élettel, mert átadta Istennek. Olyan szívünk lehet, amely élettel van tele, ha átadjuk a szívünket Istennek. Ebben írja: „Az Úr házában lakom örökké. Jóság és kegyelem követ engem életem minden napján, és az Úr házában lakozom örökké.”

Akkoriban az Úrnak nem volt háza, hanem sátra volt. Amikor Dávid azt mondta Nátánnak, hogy házat akar építeni Istennek, Isten azt mondta: „Kinek mondtam valaha is, hogy házat akarok?” Dávidnak megvolt a kulcsa. Isten nem rejtette el előle, mert Dávidnak kulcsa volt az Ő szívéhez. Az Úr Isten szavaival jellemezte őt: „Szívem szerint való férfit találtam, Dávidot (…), aki teljesíti minden akaratomat”. Nem tudom, hogy ez konkrétan arra a kulcsra utal-e itt, nem vagyok ebben a témában jártas, de én úgy értem, és hiszem, hogy ti is így fogjátok érteni, ha jobban megvizsgáljátok, hogy Dávidnak kulcsa volt Isten szívéhez, hogy kikutassa, mi van benne. Isten nem vonakodik felfedni szívét előttünk. Dávid kulcsa – amikor Dávid kulcsa megnyit valamit, senki sem zárja be, és amikor bezár valamit, senki sem nyitja ki. Ezt ennyiben hagyom itt, de ez olyasvalami, amin gondolkodjunk el, testvérek.

Rendelkeztek Dávid kulcsával? Ha szeretitek az Urat, ha azt mondjátok: „Szeretni akarom, amit Te szeretsz, és gyűlölni, amit Te gyűlölsz”, azzal megnyitjuk magunkat mindahhoz, amit Ő szeret, és bezárjuk az ajtót mindannak, amit Ő gyűlöl, és nagy kijelentést fogunk kapni és sok áldást. És végül sok nyomorúságon keresztül el fogunk jutni a trónra.

Tehát itt azt mondja:

Tudom a te dolgaidat (ismerem cselekedeteidet).

Ismeri az Úr a szívünket? Jobban, mint mi magunk! Ki ismerheti az ember szívét, hacsak nem Isten Szelleme?

Majd megdicséri őket:

„Íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, és azt senki be nem zárhatja; mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Szeretnénk erőt, de kevés erőnk van. Az Úr megdicséri a filadelfiai gyülekezetet azért, hogy van egy kevés ereje. De az elég, egy kevés erő is elég. Testvérek, senki sem mondhatja, hogy nincs ereje. Egyetlen gyülekezet sem mondhatja közöttetek, hogy nincs ereje. Adatott nektek.

Majd itt van ez a három dolog, melyek miatt Isten olyan ajtót adott, melyet senki sem zárhat be: „kevés erőd van”, megtartottad az én igémet”, „nem tagadtad meg az én nevemet”. Az a tanúbizonyság, melyet a lakóhelyünkön hordozunk egyénileg is és testületileg is, adja nekünk ezt az erőt; ez ad erőt arra, hogy hatással legyünk a lakókörnyezetünkre. Remélem, hogy összejártok imádkozni, remélem, hogy ez nem csak felületes összejövetel, ahol énekeltek néhány éneket és elmondtok egy kevés imádságot, de nem foglalkoztok olyan ügyekkel, amelyeket az Úr hoz fel bennetek.

A testületi, közös imádság nagyon hiányzik a világból. Hiszen a legtöbbször nem túl izgalmas, a legtöbbször valami közbejön az imaalkalom előtt: sír a gyerek vagy megbetegszik, kifogy a kocsiból a benzin, valaki telefonál és feltart. Görcsölni kezd a hasunk, valami rosszullétünk lesz. Látjátok, az imaösszejövetelben erő van, és amikor mind együtt vagyunk egy szívvel, az Úr ott van közöttünk. És amikor az Úr az összejövetel feje, a szíve ott van az ott lévő szentekben. Elérhető számunkra, tudhatjuk, mi van az Ő szívében. Az Úr Jézus szíve a Krisztus testében található, és amikor rendelkezünk az Ő szívével, akkor az ő vágya szerint imádkozhatunk, és láthatjuk, hogy ezek az imák meghallgatásra találnak. Van egy kevés erőtök, testvérek, lehet, hogy nem használjátok, de rendelkeztek vele. Használjátok azt az erőt, amitek van!

Mit jelent az, hogy „megtartottad az én igémet”? Vajon azt, hogy engedelmeskedtél az Ő Igéjének? Igen, ez is egyik része a jelentésének. Testvérek, az Úr mindig szól, Ő mindig szól hozzánk. Valahányszor összejövünk, ketten vagy hárman összegyűlünk az Ő nevében, Ő ott van közöttünk. Halljátok-e az Urat minden alkalommal, amikor csak összejöttök? Hallhatjátok! Ő a teremtés Igéje, Ő az Isten Igéje, Ő mindig szól. El tudjuk oldani Isten Igéjét. De nem akarom ezt tovább ragozni, mert már beszéltünk róla, hallottátok korábban.

Amikor úgy jövünk az összejövetelre, várakozással a szívünkben, hívén, hogy meg fogjuk hallani Isten Igéjét; Isten Igéjére való éhséggel jövünk, akkor Isten szólni fog hozzánk, és amikor Ő szól hozzánk, mások is hallhatják azt az Igét. Mert nem csak a szívünkben szól hozzánk, hanem azon keresztül is, ami az egész összejövetel során történik. Lehet például egy éneken keresztül, egy zsoltáron keresztül, gyakran így is történik. Lehet, hogy egy imádságon keresztül, valaki mond valamit, ami megérint minket, és mi áment mondunk rá. Amikor valami megérint minket egy imádságban, mondjunk rá áment! Amikor hallunk valamit, ami igaz, amiről tudjuk, hogy igaz, mondjunk rá áment! Ez eloldozza (kiárasztja, szabadon ereszti) Isten Igéjét. Meghallhatjuk Isten Igéjét, át lehet lyukasztva a fülünk – már beszéltünk erről. A rabszolgának joga van a halláshoz. Keresztényként jogunk, hogy halljuk mennyei Atyánkat és az Úr Jézust szólni hozzánk.

Emlékeztek Sámuelre, amikor Élivel volt, és még kisfiú volt. Tudjátok, hogy Sámuelt akkor hozták fel a templomba, amikor elválasztották, tehát nem lehetett túl nagy. Mielőtt ismerte volna az Urat, mielőtt hallotta volna az Úr igéjét, már szolgálta az Urat, mert az anyukája átadta őt Élinek. Ezt a kisfiút az Úr felébresztette éjjel. Hallotta, hogy valaki a nevét szólítja: „Sámuel, Sámuel!” Ezért felkelt, és odament Élihez, és felköltötte. Megkérdezte: „Mit kívánsz, Tanító? Szólítottál.” Éli pedig aludt, és azt mondta: „Nem hívtalak, menj vissza az ágyadba.” És az Úr ismét szólt: „Sámuel, Sámuel!”, és fölkelt, és megint Élihez ment, hogy megkérdezze, mi az. Sámuel nem hallotta az Úr Igéjét korábban. Nem volt annyi idős sem, mint te vagy te. Nagyon fiatal volt. Éli pedig azt mondta neki: „Menj vissza az ágyba!”. „Sámuel, Sámuel!” – végre Éli azt mondta neki: „Amikor ezt újra hallod, mondd azt: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” És Isten nagy kijelentést adott neki.

Szeretnétek nagy kijelentésben részesülni? Még sosem hallottátok szólni az Urat? Hallhatjátok! Ez a születési jogunk. Hallani fogjuk, ha azt mondjuk: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád”, és szívünk szándéka az engedelmesség. Sámuelnek nem volt könnyű engedelmeskednie ennek az Igének, mert Isten Élinek üzente, hogy meg lesz ítélve amiatt, ahogyan a fiai ügyét kezelte, de Sámuel átadta ezt az Igét. Hűséges volt ehhez az Igéhez.

Mit jelent tehát megtartani Isten Igéjét? Engedelmeskedni? Igen, olykor bizonyosan, de sok olyan ígéret van, amelyet az Úr tett, vagy tenni fog nekünk. Megmondta: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Hogyan engedelmeskedünk ennek az Igének? Megmondta: „Mindig veled leszek.” Ennek hogyan engedelmeskedünk? Isten teszi az ígéretet. Hogyan tartjuk meg?

Amikor az Úr Jézus megszületett, a pásztorok odajöttek Hozzá az istállóhoz, és teljesen le voltak nyűgözve, mert Isten szólt hozzájuk, és elmondták Józsefnek és Máriának, ami történt; imádattal leborultak, majd elhíresztelték mindenkinek. Emlékeztek, mit tett Mária? Gondolkoztatok már ezen? Az Ige azt mondja, hogy Mária megtartotta ezeket a dolgokat, és forgatta a szívében. Mária már hallotta korábban is Isten Igéjét. Amikor elolvassuk azt a szakaszt, amelyet Magnificatnak, Mária Istent magasztaló énekének is neveznek, amikor örvendezik annak, amit Isten neki megígért, hogy gyermeke születik, aki Jézus lesz, az teli van Igével, nagyon sok helyről vannak benne Igék. Olvassátok el valamikor, és nézzétek meg. Mária fiatal lány volt, sokak szerint tizenhat éves vagy annál is fiatalabb lehetett akkor, de ismerte Isten Igéjét, a szívében tartotta.

[Jób és] Dávid mondta: „Igédet többre becsültem, mint életem táplálékát.” „Igédet a szívembe rejtettem, hogy ne vétkezzek ellened.” Dávid ismerte, hogyan kell megtartani Isten Igéjét. Nem engedelmeskedett mindig Isten Igéjének, de bűnbánattal megtért, amikor vétkezett – mindenesetre bizonyosan nem volt hibátlan ember. Nem kellett volna vétkeznie, de vétkezett. Nem kis dolog ez, egész hátralévő életében fizetett azért a bűnért, melyet Isten ellen követett el, amikor megölette a hitti Uriást, hogy a Betsabéval elkövetett bűnét fedezze.

A próféta elment hozzá, és megmondta neki: „Te vagy az az ember. Te tetted ezt.” Dávid azt mondta előtte, hogy „méltó a halálra”, de a próféta azt mondta: „Nem fogsz meghalni, Isten elfedezte a bűnödet, de a viszály ezentúl soha nem távozik házadból emiatt.” Nem szabad a bűnt könnyedén vennünk, hamar az Úrhoz kell fordulnunk valódi bűnbánattal, és ismét meg fog szabadítani. De Dávid tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét a szívében; Mária is tudta, hogyan tartsa meg Isten Igéjét, hogy emlékezzen az ígéretekre, hogy rábízza magát Arra, Aki az ígéreteket tette. Ő nekünk is sok drága ígéretet adott.

„kevés erőd van, megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Testvérek, tegnap beszéltünk egy keveset arról, hogy hűségesek legyünk mindhalálig. Nem ismétlem el újra, de elmondom, hogy arra hívattunk, hogy hűségesek legyünk Isten nevéhez. Ő nekünk adta a nevét, hiszen keresztényeknek (Krisztus-követőknek) hívnak minket. Nem szabad megtagadnunk azt a nevet, melyet nekünk adott. Úgy kell megőriznünk, mint drága kincset, viselnünk kell az Ő ellenségei között, még akkor is, ha az életünkbe kerül. Általában csak egy kis kínos helyzetbe kerül, eltávolít tőlünk néhány embert, megjelöl olyanként, mint akik köré nem szívesen gyűlnek. Általában nem kerül az életünkbe, mint Polikárpnak.

De akár kicsi, akár nagy az ár, nem szabad megtagadnunk a nevét. De ennél többről van szó: megtartani az Igéjét, megtartani a nevét, nem megtagadni a nevét. Az Ő neve Jézus, mert Ő fogja népét bűneiből megmenteni. Megtartjuk-e a nevét? Nem tagadjuk meg a nevét azzal, ha vétkeztünk? Ha nem jövünk vissza Hozzá azonnal, és mondjuk: Uram, vétkeztem, egyedül Te vagy, aki meg tudsz menteni a bűnömből, nem az én jó szándékom miatt, nem az én csodálatos tetteim vagy cselekedeteim miatt, nem azért, mert rosszul érzem magam miatta. Te nem csak a bűneim büntetésétől mentettél meg, hanem a bűneimből is megmentettél. Uram, engedd, hogy ennek a jótéteményében élhessek!

Istennek ez a sok neve, negyvennél is több van a Jelenésekben, az Úr Jézus nevei. Huszonnégyet az első három fejezetben találtam, és bevallom, néhányat másoktól szereztem, de már az enyémek! Amit én kaptam, elvehetitek, és a tiétek lehet. Nem számít, honnan jön, Istentől van, és a sajátotokként fogadhatjátok. Várom, hogy valaki innen a teremből odajöjjön hozzám, és azt mondja, én csak harminckilencet találtam; és még inkább várom, hogy valaki azt mondja, én ötvenkettőt találtam!

Tartsuk meg az Ő Igéjét! Ne tagadjuk meg a nevét! Amikor látjuk az Ő nevét, mondjuk, Uram, mutasd meg, mit jelent ez! Mit jelent az, hogy Te szent vagy? Mit jelent, ez Uram? Mit jelent ez az én számomra? Amikor azt mondod, hogy szent legyek, mert Te szent vagy, tökéletes legyek, mert Te tökéletes vagy?

Tartsuk meg az Ő Igéjét, és amikor megértjük a nevét, ne tagadjuk meg. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk róla megfeledkezni olykor. De amikor a Szent Szellem eljön hozzánk, tartsuk ismét magunkénak.

Lapozzunk a János 17-hez! Ez az Úr nagy imádsága, az Ő főpapi imája értünk a keresztre feszítése előtt. Láthatjuk az imát, amelyet ekkor ajánlott fel Atyjának. A 6. verstől:

„Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet [logosz]. Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket [rhéma], amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,6-8)

Mit látunk itt? A mi Urunk éppen azzal kapcsolatban imádkozik, amiről beszélünk! Nem azért imádkozik, hogy hallják, bár János hallotta. Azért imádkozik, hogy Isten válaszoljon, és minden imádság, melyet az Úr Jézus mondott, meghallgattatott, még az az ima a Gecsemáné kertjében is, amikor azt mondta, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.” Isten teljes mértékben meghallgatta ezt az imádságot. Az Úr Jézus azt mondja a 9. versben, figyeljétek, ez annyira értékes a számunkra:

„Én őérettük könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid; és az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttettem bennük.” (Jn 17,9-10)

És néhány verssel később azt mondja:

„De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk folytán hisznek énbennem” (Jn 17,20).

Tirólatok beszélt és énrólam. Rólunk beszélt itt. Nem csak beszélt, hanem imádkozott, kérte, hogy az Atya adja meg, hogy mind egyek legyünk.

Azt mondja a 11. verstől:

És nem vagyok többé a világon, és ezek a világon vannak, és én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy legyenek egyek, mint mi. Mikor velük voltam a világon, én megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem, és senki azok közül el nem veszett, csak a veszedelem fia, hogy az Írás beteljesedjék.” (Jn 17,11-12)

Az Úr Jézus nevében, az Úr Jézus neveiben vagyunk megtartva, az Atya nevében, az Atya neveiben. Ezek azok a dolgok, melyek el vannak rejtve a világ elől, mindenki elől, kivéve azokat, akiknek szíve az Úrhoz tartozik. Az Ige azt mondja, hogy „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják” (Példabeszédek 25,2). A királyok koronát viselnek – mi trónra lettünk szánva. Az Úr Jézus Király volt, jóval azelőtt, hogy királyként ismerték volna el, bár a Földön az emberek nagy része még nem ismerte Őt el királyként. Gyakoroljuk a királyi helyzetünket azáltal, hogy kikutatjuk ezeket a dolgokat! Az Úr meg fogja mutatni.

9. vers:

„Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, akik zsidóknak mondják magukat, és nem azok, hanem hazudnak; íme, én megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.”

Az evangéliumnak vannak ellenzői, és vannak, akik ellenkezni fognak velünk, mert az Úrhoz tartozunk; és Isten a mennyben nagy megtiszteltetést akar adni nekünk emiatt. A megtiszteltetés, amelyet nekünk választott, nem más, mint hogy mindenkivel, az ellenségeinkkel is tudassa, hogy szeret minket. El tudjátok képzelni, hogy azon a napon, amikor minden világosságra kerül, milyen lesz az, amikor az egész világ megtudja, hogy Isten szeret minket? Hogy az Ő szeretetére való hivatkozásunk nem volt téves? Amikor valaki megkérdezi tőlünk: „Te miért szereted Istent?”, rögtön az jut eszünkbe válaszként: „Mert Ő előbb szeretett engem.” És vannak, akik azt mondják: „Á, ennek semmi értelme.” De egy napon igazolva leszünk.

Most előreugrom, és kihagyok pár dolgot. 11. vers:

„Eljövök hamar, tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.”

Tartsd meg Isten Igéjét, ne tagadd meg a nevét, használd azt a kevés erőt, amid van. Pál apostol azt mondta élete végén, és joggal: „A nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetre eltétetett nekem az igazságosság koronája, melyet az Úr ad nekem azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindenkinek, akik szeretve várják az Ő megjelenését.” Ezek mi vagyunk! Ügyeljünk, hogy senki se lopja el tőlünk a koronánkat! Tartsuk meg erősen, amink van, ne engedjük, hogy bárki elvegye a koronánkat!

„Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé”

Oszlopnak lenni Isten házában. Ez Mózes első könyvében Jákóbnál kezdődik, aki, miután kijelentést kapott Isten házáról, amikor bátyja elől menekült, másnap megkente a párnaként használt követ. Feje alatt kőpárnával feküdt le aludni. Isten pedig meglátogatta, és másnap fölkelt, a követ oszlopként fölállította, és olajat öntött rá. Istennek pedig esküt tett, mondván: Ez az oszlop az Isten háza. Később Isten emlékeztette őt, hogy fogadalmat tett és oszlopot állított. Nagyszerű dolog oszlopnak lenni Isten házában. Nem megyek bele mélyebben, mert nagyon nagy téma, csak érintőlegesen beszélek róla keveset.

Oszlopnak lenni a jellemről (tulajdonságról) beszél. Alátámasztja, tartja Isten házát. De nem tétlenül, nem arról van szó, hogy nem csinál semmit, hanem olyasmi, ami azáltal szolgál támasztékul Isten házában, hogy ott van. Hűséges, azt hirdeti, mi lényege. A gyülekezetről úgy beszél az Ige, mint ami az igazság oszlopa és alapja (1Tim 3,15). A jellem az igazság és az Úr jelleme, és telve van jó cselekedetekkel. Lukács evangéliumában van néhány igevers, amelyekre alighanem már utaltam, Simeonnal és Annával. Ha tudni szeretnétek, mit jelent oszlopnak lenni, nézzétek meg őket. Az Úr fog adni hozzá értelmet.

„és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”

Az én Istenem nevét, az én Istenem városának nevét – az új Jeruzsálemnek van egy másik neve –, és az én új nevemet. Azaz új kijelentést Istenről! A név megmagyarázza, hogy Ő mi, tehát ez új kijelentés. Jákóbból, a csalóból Izrael lett, fejedelem Istennél. Ez a jellemről beszél. Az Úr sok kijelentést akar adni szolgáinak, és a legnagyobb jutalom, melyet adhat, az Őróla szóló megnövekedett ismeret. Ismerni az Urat. Feszüljünk tehát neki annak, hogy megismerjük az Urat! „A bölcs ne dicsekedjék a bölcsességével, az erős ne dicsekedjék az erejével, a gazdag ne dicsekedjék a gazdagságával! Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy ismer engem, és ismeri az én útjaimat”.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!”

Ámen.

Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? (Radu Gavriluț)

A teljes igeszolgálat PDF-ben:

2020-11-18-radu_gavrilut-mi_a_feltetele_hogy_kijelentest_kapjunk_az_urtolLetölt

Részlet: “Hatalmas dolog ez, hogy valóban láthassunk, és megláthassuk: ez én vagyok, és nem az Úr. Mert a Bibliában meg van írva: „Minden, ami nem hitből van, bűn az.” Nagyon sok olyasmit teszünk, amiről azt hisszük, hogy jó, de csak ami hitből van, az lesz elkönyvelve Istennél. A többi nem csak hogy haszontalan, de bűn is.

Arra gondoltam, hogy az Úr irgalmas Isten. Az Ószövetségben ezen a néven jelentette ki magát. Nem három Isten volt, hanem egyetlen Isten, aki több oldalról mutatkozott meg. Az egyik, hogy Ő Ábrahám Istene, egy másik, hogy Ő Izsák Istene, egy harmadik pedig, hogy Ő Jákób (Izráel) Istene. De ez a három együtt jár! Arra gondoltam, hogy milyen csodálatos Isten, a mi Atyánk, aki mindig megteszi a kezdő lépést irányunkban. Amikor a dolgok egyszer csak megrekednek, amikor valami nem olyan jól megy, akkor a kegyelemben gazdag Isten azt mondja – Efézus 2,4-5 –: „de az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal”. Ez senki másnak, mint Istennek, az Atyának a kezdeményezése volt. Ez, amiről itt szó van, nagyon fontos, de az Úr a mi mindennapi életünkben is közbelép, hogy a dolgokat előremozdítsa. Nagyon jól tudja, hogy milyen sérülékenyek vagyunk, és ezért elkezd cselekedni. Nagyon szeretem ebből a szemszögből nézni Istent mint Atyát. Milyen egy Atya? Valóban olyan valaki, akinek gondja van mindenre. Ő a család feje, Tőle indul ki minden dolog.

Ha a másik szemszögből nézem, és úgy látom Őt mint Izsák Istenét, azt is nagyon szeretem, mert Izsák arról beszél, hogy Isten az, aki adott mindent a mi számunkra Jézus Krisztusban. Efézus 1,3: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban.” Bűnbocsánatot adott, életet adott, megigazított, megszentelt, megdicsőített. Mert Nála nincs idő, Ő valóban befejezetten látja a munkálatot. Isten, aki munkálkodik, aki megáld, aki tulajdonképpen megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben a Krisztusban. Nagyon szeretem ezért Izsák Istenét.

De több helyen is olvassuk azt a Bibliában, hogy „félelemmel és rettegéssel.” Például a Filippi 2,12-ben: „annakokáért, szeretteim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” Milyen félelemről van itt szó? Miért kell rettegéssel? Ha csak Izsák szemszögéből nézzük, akkor Isten már megáldott minket, nem ezután fog megáldani. Mi már meg vagyunk áldva! De ha Jákób szemszögéből nézzük, akkor ez a két szó, amely többször is megtalálható: félelemmel és rettegéssel, arról szól, hogy ez a félelem nem egy rabszolga félelme, hanem itt az Isten iránti tiszteletről van szó. Sokszor hallottam egyeseket könnyelműen beszélni Istenről. Tisztelet! De mit jelent ez: rettegéssel? Egy életen át munkálkodott Isten Jákób életében, hogy Izráellé váljon. És tudjátok mit mond a 73. zsoltár? 73,1: „Bizony jó Izráelhez az Isten.” Izráel azt a Jákóbot jelenti, akinek az életében Isten elkezdett munkálkodni. És ezt a munkálatot, ami Jákóbban végbement, nevezhetnénk a Szent Szellem fegyelmezésének. A „rettegéssel” arra vonatkozik, hogy legyünk tudatában, hogy kik vagyunk mi.

Ahogy az elején is utaltam rá, sok testvér megkérdezi: Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Mert kijelentés nélkül az ember semmit nem lát. Mondasz valakinek valamit, megfeddsz valakit, de csak azért, mert azt hiszed, hogy így kell tenned. Te magad levonsz egy következtetést, hogy biztosan így kell tenned. Nem biztos! Csak akkor biztos, ha az Úr mondta neked, hogy ezt tedd.

Mi a feltétele annak, hogy kijelentést kapjunk az Úrtól? Vannak valamilyen speciális feltételek, vagy valamilyen általános feltételek? Testvérek, tudjátok, szerintem mi a legfontosabb dolog ebben a tekintetben? A dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak Ur városában, és igen jelentőségteljes szavakat mondott neki: „Menj ki innen” – ő pedig kiment. Igaz, tétovázott valamennyit, és nem értette meg teljes mértékben Isten elhívását, de nem ez volt a probléma; itt arról volt szó, hogy hallgat-e az Úrra. Ő pedig engedelmeskedett. Hosszú utat tett meg, azután sokáig Háránban maradt, míg apja, Táré meg nem halt. Akkor pedig Úr újra közeledett hozzá. Mi a feltétele, hogy az Úr kijelentést adjon? Az, hogy engedelmeskedjünk, ha Ő mond valamit. Másképp nem ad kijelentést. Ha valaki úgy éli le az életét, hogy a saját utaiban jár a saját kedve szerint, nem lesz része kijelentésben.

Testvérek, kijelentés nélkül nincs semmi, kijelentés nélkül nem értünk semmit. Mert vannak dolgok, amikről azt hisszük, hogy értjük. Sok mindenről beszélünk, és azt állítjuk, hogy van látásunk róla. Van látásod a gyülekezetről? Igen, megláttam, mit jelent a gyülekezet! Sok testvértől hallottam már ezt. De tudjátok, legelsősorban mit jelent, hogy meglássuk a gyülekezetet? Meg kell látnunk a Főt, Krisztust. Krisztus a Fő. Ő a gyülekezet Feje, nélküle nincs gyülekezet. Hogy ismerjük Krisztust mint Urat. Ha nincs kijelentésünk, nem kapunk semmit, és nem értjük. Testvérek, kijelentések sorozata nélkül az életünkben mi nagyon gyengék vagyunk.

Emlékszem, hogy egyszer hallgattam valakit a rádióban, aki nagyon felkészült volt. És miközben beszélt, arra gondoltam: ez az ember nem látott, csak tanulmányozott. Nem látta meg azokat a dolgokat, amikről beszélt. Ahhoz, hogy meglássam, mi a gyülekezet, először Krisztust kell megismernem, a gyülekezet Fejét; a másik pedig, hogy meglássam, én egy tag vagyok, egy tag pedig korlátozott. Korlátozott vagyok, és függök a többi tag működésétől. Nem én vagyok a fej. Az életnek rajtam keresztül kell áradnia mások felé, és ez frissességet, felüdülést hoz. Az ilyen helyen áldás van.

Azt láttam tehát, hogy amikor Isten elkezdett munkálkodni, és Ábrahám engedelmeskedett, a kijelentések folyamatosak lettek Ábrahám életében. Egész addig, míg végül Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok – Sodoma és Gomorra elpusztítását?” Ezek világi események voltak, de kapcsolatosak voltak Ábrahámmal, mert Lót ott volt Sodomában. Egészen rendkívüli dolgokról volt szó, és Isten azt mondta: „Eltitkoljam-e Ábrahámtól, amit tenni akarok?” Tehát, testvérek semmi több nem szükséges, csak hogy engedelmeskedjünk, hogy hallgassunk az Úrra. Ez sokszor nagyon nehéz, mert nekünk megvannak a saját elképzeléseink. Nem szeretünk például figyelmeztetni valakit: testvér, tévedsz. Nem szeretjük ezt, inkább nyelünk egyet, és megyünk tovább, de nem szeretünk olyasmit kimondani, ami segíthet valakinek. Most, mikor úton voltunk, mondtam valakinek, hogy Napóleon győzelmének a titka a támadás volt. Mi inkább megvárjuk, hogy valaki arcul üssön, mint hogy azt mondjuk: testvér, nem jó dolog az, amit teszel. Félelemmel és rettegéssel – vagy ahogy a Péter levelében van: szelídséggel és félelemmel. Nekünk azt kell tennünk, amit az Úr mond. Lehet, hogy nehéz körülmények között élünk, és úgy gondoljuk: „Tűrnöm kell, el kell viselnem ezeket a nehézségeket”. De nem tudunk az Úrhoz menni: „Uram, mit mondasz Te?” Pedig, ha az Úr szólna hozzánk, akkor áldásban lenne részünk. Az Úr megáldana.

És azután folyamatosan voltak olyan helyzetek Ábrahám életében, amikor Isten közbelépett. De valahányszor tett egy lépést előre, és engedelmeskedett az Úrnak, az Úr megáldotta őt. Gondoljunk csak arra, amikor elvált Lóttól, és megmondta neki azt, amit az 1Mózes 13-ban olvasunk, onnantól kezdve az élete egyenes vonalban haladt előre. Ábrahám valóban engedelmeskedett az Úrnak, és Isten megáldotta őt. Attól kezdve az élete gyors léptekben haladt előre.

Mi egy egész életen át egy helyben járhatunk, és nem látjuk, hogy valójában nem hallgatunk az Úrra, és nem tesszük azt, amit tennünk kellene. Emiatt pedig semmilyen kijelentést nem kapunk Tőle.”

Tovább:

2020-11-18-radu_gavrilut-mi_a_feltetele_hogy_kijelentest_kapjunk_az_urtolLetölt

„Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!” (Radu Gavriluț)

Elhangzott: 2020. június 10-én, Nagyváradon. https://www.ekklesiaoradea.ro/
PDF: “Nyisd meg a szemeimet, hogy lássak!”

Az életemben voltak olyan helyzetek, amelyeken átmentem – amit akkor még nem láttam, mert nem volt szemem meglátni, mi történik –, és csak évekkel később kezdtem meglátni, honnan hozott ki az Úr. Volt az életemben egy időszak, amikor én is úgy gondolkodtam – nem olyan szélsőségesen, de nem voltam messze ettől –, ahogy egy testvértől is hallottam, aki elment közülünk. Ez a testvér azt mondta: „Én Krisztussal együtt meghaltam. Halott vagyok. Ha Isten akar valamit tenni velem, az Ő dolga, én semmit nem tudok tenni, én meghaltam.” Ez szélsőséges gondolat.

Én azt hittem annak idején, hogy ha Isten meg akar tenni valamit az életemben, akkor Ő adja az akaratot és a cselekvést is, és így elvégzi, amit akar. Én csak ülök nyugodtan, mert Ő megteszi azt, amit akar. Azonban az ilyen gondolkozásmódban a dolgok össze vannak keveredve, ahogyan az én életemben is így volt. Abban hittem, hogy ha Ő azt mondja, hogy megteszi, akkor így is lesz, és én kimaradhatok, ülhetek nyugodtan.

Jött azonban egy időszak, amikor egyszerűen sokként hatott rám, amit olvastam – amit akkor ugyan nem láttam úgy, ahogy ma látom, mégis teljesen felkavart: „Hányszor akartalak összegyűjteni benneteket, mint a kotló a csibéit, de ti nem akartátok!”. Először kezdett meginogni az elképzelésem, és azt mondtam magamban: hogy lehet ez, hogy össze akarja őket gyűjteni, mint a kotló a csibéit, és ők nem akarják? Én addig nem úgy hittem. Azt gondoltam, hogy ha Ő akarja, akkor megteszi. És csak utólag kezdtek a dolgok letisztulni az életemben, és kezdtem megérteni, hogy Ő nem tesz semmit, ha én nem mondom: Ámen, Uram, munkálkodjál! Sok dologban nem értem, hogy mi történik velem, nem tudom megérteni, de áment akarok mondani arra, amit Te munkálsz.

Testvérek, ez nagy fordulatot hozott a helyzeteimben, amikor elkezdtem megérteni, hogy a dolgok másként állnak. Azután arról is olvastam, amikor az Úr Jézus a saját hazájában volt, és nem tudott ott jeleket és csodákat tenni a hitetlenségük miatt. Hogyan van ez? Meg tudja Őt akadályozni bármi, hogy ne tegyen meg valamit? Őt semmi sem tudja megakadályozni! Nem tudott jeleket és csodákat tenni a hazájában? Tudott volna! Csak nem akart! Akkor akart csodákat és jeleket tenni, amikor hisznek. Ha az Úr munkálkodni akar az életünkben, a családunkban, és mi azt mondjuk: nem nagyon látok erre esélyt, hogy itt történjen valami… – akkor nem is történik semmi. De eljön az idő, amikor elkezdjük megérteni, hogy a hozzáállásunk nagyon fontos ebben a dologban.

Azután pedig ezt olvastam: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért (…) mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismerésére eljusson.” Tartassanak imádságok, esedezések, hálaadások! Isten ezt akarja. Ez a szolgálat pedig, az emberek megtérése, az evangélium, ránk lett bízva, nem az angyalokra. Ránk! Isten ezt akarja – akarjuk hát mi is, úgy mint Ő! És legyen a szívünkben is ez a vágy, mert Isten azt akarja, hogy az emberek megmeneküljenek.

Testvérek, ezek nem voltak szokványos helyzetek az életemben, ezek mindent felforgattak, ami addig volt. Vannak, akik hisznek, és nem látják, hogy Isten nem kényszerít. Pedig nem kényszerít, Ő azt akarja, hogy együttműködjünk Vele. Isten kegyelemmel teljes. Az Ő világossága sokkal nagyobb, mint azt mi el tudjuk képzelni! Ha elkezdek valamit megismerni, akkor látom csak, hogy milyen messze vagyok attól, aminek lennem kellene.

Mennyei világosság volt az, ami erősen felragyogott az én sötét elmémben, és látni kezdtem. És kezdtem kérdéseket feltenni; Isten pedig közeledett hozzám, és könyörült rajtam, hogy ne maradjak úgy, ahogy voltam. És biztos, hogy ma is vannak dolgok, amiket nem látok tisztán. Azt akarom, hogy a mennyei világosság behatoljon, és forradalmasítsa az életemet. Hiszem, hogy nektek is ez a vágyatok, hogy az Úr forradalmasítsa az életünket! A gondolkodás megújulása egy folyamat. Elkezdődött akkor, amikor az Úrhoz tértünk, és folytatódnia kell, hogy másként lássunk; hogy lássuk, Ő hogyan hangsúlyozza a dolgokat. Lássam az Ő fájdalmát a szavak hátterében.

Testvérek, az Úr munkálkodjon, hogy az életünkhöz folyamatosan társuljon az írott ige kijelentése. Legyen a mi imádságunk is: „adj gyermeket, vagy meghalok!”. Adj kijelentést, ne hagyd, hogy az életem úgy folytatódjon, hogy csak látásban járok – hitben akarok járni! És a hit az, ami az írott ige kijelentésére alapszik. Amikor olvasom a Bibliát, az írott ige formálódjon életté bennem.

Testvérek, az Úr áldjon meg titeket. Ez az én imádságom és szeretném, ha ez lenne mindnyájunk imádsága: Uram, nyisd meg a szemeimet, hogy lássam a Te törvényed csodálatos dolgait – ahogy Dávid imádkozott –, nyisd meg a szemeimet, hogy lássak. Ámen.

Az isteni kijelentés után az én megtagadására van szükség (Szabó Zoltán)

Az igeszolgálat PDF-ben letölthető: Kijelentés után az én megtagadására van szükség

Olvassunk Igét a Máté 16,13-17-ig: „Amikor Jézus Cézárea Filippi területére ért, megkérdezte tanítványait: “Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” Ők így válaszoltak: “Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: “Hát ti kinek mondotok engem?” Simon Péter megszólalt, és így felelt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus így válaszolt neki: “Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem hústest és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.”

A 21. verstől olvasom tovább a 25. versig: „Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: “Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: “Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.”

Tudom, hogy ez nagyon jól ismert szövegrész. Nemrég hallgattam meg én is azt a felvételt, amikor itt szóltatok róla. Ennek egy bizonyos megjelenése foglalkoztat engem is egy ideje. Ezt szeretném megosztani veletek.

 Simon Péter azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a dolgot Péter nem az Úrral való járás hároméves tapasztalatából, nem az Írás tanulmányozásából tudta; nem is másoktól hallotta, hanem maga az Úr Jézus mondta meg neki, hogy ez kijelentés volt. „Nem hústest és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám”. Egyesek számára talán titokzatosnak tűnik az, hogy kijelentés. Igen, titokzatos, de a legfiatalabb keresztény is tapasztalatból ismer valamit ebből. Aki soha nem kapott kijelentést az Atyától, az nem keresztény. Nem így van? Legalább egyszer megtörtént az életünkben, hogy Isten világossága felragyogott Krisztus arcán. Akkor tudtuk, hogy Ő a mi Megváltónk. Akik már hosszabb ideje hiszünk, sok hasonló tapasztalatban részesültünk. Mindnyájan sok olyan alkalomra emlékszünk vissza, amikor tudtuk, hogy most Isten személyesen szólt hozzám. Nem így van?

 Ami engem foglalkoztat, hogy mi történik az isteni kijelentéssel, amit kapunk? Tudjuk jól, és mondjuk, hogy Isten Igéje élő és ható, és elvégzi a munkáját, de azt hiszem, legtöbbször el kell ismernünk, hogy voltak esetek, amikor Isten valamit kijelentett számunkra, és mégsem történt meg a változás az életünkben. Vagy a ti életetekben mindig célt ért a kijelentés? Velem sokszor megtörtént, hogy egy különleges alkalom után, egy igei üzenet után, amely megérintette a szívemet, amikor azt mondtam: igen Uram, ez Te vagy, felismerem! – egy idő után mégis azt kérdeztem magamtól: lehet, hogy tévedtem? Hol van az az Ige? Testvérek, a valóság az, hogy Isten teljes munkája egy ember életében nem csak a kijelentésből áll, hanem a kijelentést követnie kell valaminek.

Péternek volt része isteni kijelentésben, és ha egy pillanatra is kételkedett volna ebben, ott volt az Isten Fiának szava, aki megerősítette: igen, az Atya jelentette ezt ki neked. Ezután pedig, talán fél óra sem telik bele, Péter félrehívja az Urat, és megfeddi: hogy gondolod, hogy meghalsz, mikor te vagy minden reménységünk? Péternek az ő saját, természet szerinti élete akadályt jelentett az isteni kijelentés útjában. Ezért szólt rá az Úr Jézus világosan és határozottan: Távozz tőlem! És azután ezt mondta az Úr Jézus: „ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Ha valaki válaszolni akar az isteni kijelentésre, az énjét, a lelkét félre kell tennie az útból. Nem azért, mert rossz ember, nem azért, mert bűnről lenne szó; egyszerűen azért, mert van egy akadály a lényünkben, amely nem tud választ adni, sőt megakadályozza azt, hogy válaszolhassunk Isten kijelentésére.

 Valamiképpen hasonlít ez a helyzet arra a pillanatra, amikor egy üzletben meglátsz egy kívánt árut. Tudod, hogy ez az, amit régóta keresel. Nézed, méregeted. Igen, tökéletes! De, amikor meglátod az árát, akkor jön el a döntő pillanat. Ott vagy te, a szükségeddel, és ott az áru. Túl drága. Sokszor hagytam ott ilyen módon a kívánt dolgokat. Túl drága, ennyit nem fizetek. Lehet, hogy mások igen, de én nem.

 Mikor Isten szól hozzánk, ezt mindig követi a számla. Ilyen módon: valamit az énemből félre kell tennem, másként nem tudom követni a kijelentést. Másként csak emlék marad, vagy kérdezgetem: tényleg az Úr szólt? Vagy mi történt? Miért nem valósult meg? Nem történt semmi, mert azt mondtam: Uram, úgy van ahogy Te mondod, de én nem akarom magamat megtagadni. Itt is megvannak az érveink.

 „Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” Sokszor olvastam és hallottam is ezt a biztatást, és azt kérdeztem: de mit jelent a kereszt? Mit vegyek fel? Mit tagadjak meg? A legtöbb keresztény elég őszinte, hogy azt mondja: tudom, hogy sok gyengeségem van és sok olyan dolog, melytől szeretnék megszabadulni. Boldogan megtagadnánk ezeket. Sokszor kezdtem így: Uram, én elhagyom ezt a dolgot, amelyik engem zavar. És nem ment. Tudjátok miért? Mert nem választhatom meg, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Nem választhatom meg én a sorrendet, hogy mi menjen a keresztre. És mikor az Úr mond valamit, akkor bennem valami megakadályozza ennek a megvalósulását. Valami ellenáll Istennek. Azt a dolgot kell megtagadni, akkor és ott. Ha nem, akkor itt megáll a folyamat.

 Nem választhatom meg én, hogy mi az, amit meg kell tagadjak. Ha pedig az Úr szól valamit, és én elkezdem mondani: „Igen, Uram, de…” – ami ez után a „de” után következik, az a következő a sorban az Úr előtt. Sokszor tudom, hogy az Úr szólt, és én nem voltam kész megfelelő módon válaszolni. Sokszor láthatjuk, hogy az életünk bizonyos hiányosságainak ez az oka. Nem voltam kész megfelelő módon válaszolni az Úrnak. Ami megakadályozta az isteni kijelentésnek való engedelmességet az életemben, azt a dolgot nem voltam hajlandó félretenni. Viszont valahányszor ezt megteszem, közelebb kerülök az Úrhoz, és tudok vele lépést tartani, hogy kövessem Őt. Másként lemaradok. Igaz, hogy az Úr az Ő kegyelme és irgalma szerint újra felkeres, mert nem mondott le rólunk. Mert, ha Ő lemondott volna rólunk, akkor nem lennénk ma itt.

 Ezeket a dolgokat véste az Úr az eszembe és a szívembe az utóbbi időben, hogy az Ő kijelentésének ezt a választ kell eredményeznie: Igen, Uram, itt vagyok, lemondok arról a dologról, ami megakadályoz, hogy ennek a kijelentésnek engedelmeskedjek; hogy kövesselek, bárhová mégy.

Péter akkor nem tudta mindezt, de hamarosan olyan idők jöttek, hogy meg kellett tanulnia. Ebben a dologban mégis mind olyanok vagyunk, mint Péter. A mi énünk, a lelkünk nem képes a megfelelő választ adni Isten kijelentésére. Megvan a saját utunk. Valahányszor nem ezt mondom: „Uram, kész vagyok lemondani”, megismétlődik ugyanez az eset, mint Péteré. Lehet, nem olyan látványosan, de ugyanolyan természetű a dolog. Semmit nem értünk az Úr útjairól. Az Úr segítsen, hogy megtaláljuk ezt a párosítást, hogy amikor az Úr szól, mindjárt meglássuk azt is, mi az akadály. És ha kész vagyok engedni az Úrnak, akkor következik az Ő áldása, és akkor a kijelentés, az az Ige, a réma, amit az Úr személyesen nekem szólt, elvégzi a munkát, és nem tér vissza gyümölcstelenül. Szeretném ezt megtanulni a gyakorlatban, valahányszor az Úr szól, és ezt kívánom a ti számotokra is. Ámen.