“Hogy a bűn teste tehetetlenné váljék” (Watchman Nee)

Forrás: The Lord My Portion, 2019. november 9.

Mert tudjuk, hogy a mi óemberünk azért lett keresztre feszítve Vele együtt, hogy a bűn teste tehetetlenné váljék, nehogy rabszolgáivá legyünk a bűnnek (Róma 6,6; Vida ford.).

Ha valaki meg akar szabadulni a bűn hatalmából és nem akar többé annak rabszolgája lenni, akkor győzedelmeskednie kell a teste fölött. A Róma 6,6-ban Pál apostol azt mondja nekünk, hogy az Úr felszabadít bennünket a test zsarnoksága alól. Az Úr Jézus fölvitte Magával a keresztre az óemberünket, hogy a bűnnek ez a teste tehetetlenné váljék. „Tehetetlenné válik” az eredeti görögben azt jelenti, „megszüntet, hatástalanná, működésképtelenné tesz”. Kereszten elvégzett munkája által az Úr Jézus hatástalanná, működésképtelenné teszi a bűn testét, és így többé nem vagyunk a bűn rabszolgaságában. A test továbbra is létezik; nem pusztult el, fizikailag nincs megsemmisítve. Egyszerűen csak az történik, hogy az élettani felépítéséből fakadó kívánságokat kiiktatta, elsorvasztotta az Úr. A kereszt által mindannyian győztesek lehetünk!

Ábrahám oltárai (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. februárjában. Ez az igeszolgálat az ötödik abból a nyolc részből álló sorozatban, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Az ötödik személy Ábrahám. Isten Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ábrahám a hit atyja. Élete során egyik oltárt építette a másik után; nem csak egy oltárt, hanem négyet, mert Ábrahám életének szimbóluma az oltár. Senki nem építene oltárt saját magának. Építhetünk magunknak házat, de amikor oltárt építünk, azt Istennek szánjuk. Más szóval, az oltár a vallásos életünket szimbolizálja, vagy, pontosabban fogalmazva, a szellemi életünket. Az oltár nélkül nincs szellemi élet. Az ószövetségi oltár nem más, mint az újszövetségi kereszt, mert a Héberek 13,10 azt mondja, „oltárunk van”. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy a keresztről beszél. Nekünk nem csak az Úr Jézus keresztjébe vetett alapvető, objektív hitre van szükségünk, hanem a bennünk munkálkodó kereszt folyamatos, szubjektív tapasztalatával is rendelkeznünk kell. Tudjuk, hogy a mi Urunk, Jézus keresztjében való hit és ismeret alapvető, hiszen, ha nem értjük, miről szól, és nincs hitünk az Úr Jézus keresztjében, akkor megmenekülésünk sincs. Akkor nincs életünk; nincs megbocsátás; nincs megváltás. Az Úr Jézus keresztje ad nekünk megmenekülést (üdvösséget). Ismernünk kell a mi Urunk, Jézus keresztjét – hogyan hordozta bűneinket az Úr Jézus az Ő testében a kereszten; mi magunk hogyan feszíttettünk meg Vele együtt a kereszten – mivel ott voltunk Őbenne; hogy az ellenség, a Sátán és a sötétség minden erői hogyan szenvedtek teljes vereséget, hogyan lettek foglyul ejtve a kereszt győzelme által. Ismernünk kell Krisztus elvégzett munkájának minden egyes részletét a kereszten, mert ez adja a hitünk alapját, és ez ad megmenekülést (üdvösséget) is.

Ismernünk kell a kereszt összes objektív jelentését. De továbbmenve, be kell fogadnunk a keresztet a lényünk legmélyébe, és hagyni, hogy ott munkálkodjon, hogy száműzzön mindent, ami a hústestből, a régi teremtésből, az énünkből való. És be fogja hozni mindazt, ami az új teremtésből, Krisztusból való, hogy átváltozhassunk, átformálódhassunk Isten Fia képének hasonlatosságára. A kereszt tehát teljes mértékben alapvető a szellemi életünk számára. Ha nincs kereszt, nincs Krisztus sem. Ha nincs kereszt, nincs keresztény sem. Ez ennyire fontos! Nem tudjuk a keresztet Krisztustól elválasztani; és ugyanúgy, nem lehet a keresztet a keresztényektől sem elválasztani.

(…)

Oltárt nem lehet bármikor, bárhol építeni. Szellemileg szólva, megvan az ideje és helye az oltár építésének. Nem csak az Úr megjelenésére van szükség, hanem az Úrnak való engedelmességre is. Ezt az oltárt, melyet Ábrahám épített, a kijelentés oltárának nevezhetjük, mert Isten dicsősége megjelent neki. A kijelentés a keresztény élet alapja. Ha nincs kijelentés, nem is kezdődik el semmi. De, amikor Isten megjelenik, akkor ott elkezdődik valami.

Bár Isten megjelent Ábrahámnak, amikor az a káldeai Urban volt, mégsem épülhetett oltár, mert azután, hogy Isten kijelentést ad, engedelmeskedni kell Istennek. Háránban Ábrahám csak félig engedelmeskedett; ezért nem tudott oltárt építeni, mert nem volt tanúbizonyság – egészen addig, míg meg nem érkezett Kánaánba, a Sikem nevű helyre. A „sikem” a héberben vállat jelent, azaz felelősséget. „Móré” tanítót jelent. Más szóval, miután Isten kijelentette Magát nekünk, a vállunkat Isten parancsa alá kell helyeznünk, felelősnek kell lennünk, felelnünk Istennek, és megtanulnunk azt, amit Isten meg akar tanítani nekünk. Ameddig ez nincs meg, nem lehet oltárt építeni.

Kijelentette Magát Isten nekünk? Istennek hála, kijelentette Fiát bennünk! Ez jelzi keresztény életünk kezdetét. Amikor azonban Isten kijelenti Magát nekünk, mindig lesz egy hívás is. A hívás pedig így szól: „Jöjj ki” és „menj be”. Arra vagyunk hívva, hogy kijöjjünk a világból, és bemenjünk Kánaánba, ami Krisztust jelenti. Azaz, amikor Isten valakinek megjelenik, mindig ott lesz az elkülönülésre való hívás is. Isten megjelent Ábrahámnak, és hívta, hogy különítse el magát korábbi lakhelyétől, sőt, még korábbi rokonságától is, hogy teljesen Istené lehessen. Amíg ez az elkülönítés be nem fejeződött, nem lehetett az oltárt megépíteni. Szellemi dolgokban pedig ez mindannyiunkra igaz.

Istennek hála, Ő kijelentette Fiát bennünk, de a kijelentéssel együtt jön az elhívás is. Isten arra hív, hogy különüljünk el a világtól, hogy teljes mértékben Krisztushoz tartozhassunk. Nem a magunkéi vagyunk, mi az Övéi vagyunk. Árat fizetett értünk, ezért el kell különülnünk a világtól.

Isten népe közül ma sokan, akik részesültek az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak kijelentésében, nem követik Őt az elkülönülés útján. Isten népe közül ma hányan vannak úgy, hogy megmenekültek, de mégsem választották magukat teljesen külön a világtól! Valószínűleg kijöttek a káldeai Urból, de megálltak Háránban, félúton – ahelyett, hogy teljesen végig mennének az Úrral. Emiatt pedig azt találjuk, hogy a Krisztussal való életünk nem teljes. Egyik lábunkkal a világban, másik lábunkkal Krisztusban vagyunk. Sajnos úgy tűnik, hogy sok kereszténynek ilyen az élete.

Neki kell vetnünk a vállunkat Isten hívásának! Meg kell tanulnunk a leckét, és csak ekkor fog a kereszt elkezdeni megjelenni az életünkben. Ott van a kereszt jele az életünkben? Elkülönültünk a világtól? Teljes mértékben Krisztushoz tartozunk? Ez a mi tanúbizonyságunk? Ez tehát az első oltár – a kijelentés és az elkülönülés oltára.”

Tovább a teljes igeszolgálatra (PDF): Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Ádám és az élet fája (Stephen Kaung)

Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

“Ami a teremtést illeti, az ember teljesen készre lett formálva. Ami viszont Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célját illeti, az még betöltésre vár, azt még be kell fejezni. Ez nagyon fontos. Ha csak a teremtés cselekedetét nézzük, úgy Isten az embert tökéletesre alkotta. Semmi sem hiányzott belőle, éppen úgy, mint egy kisbaba esetében. Amikor egy csecsemő megszületik, mindene tökéletes, ha csak a testének részeiről beszélünk. Mégis, ennek a babának fel kell növekednie az érettségre, felnőtt férfivá vagy nővé kell válnia. Ez a születés célja, és ennek fokozatosan kell kifejlődnie. Amikor Isten keze megalkotta az embert, tökéletesre alkotta, semmije sem hiányzott, azonban ami Isten célját illeti a megteremtésével kapcsolatban, annak még be kell teljesülnie és el kell végződnie. Honnan tudjuk ezt?

Isten az embert valójában egy edénynek formálta. Az edény nem a végcél; az edény csak egy eszköz a célhoz. Az edény arra való, hogy megtöltsék valamivel. Amikor az edény a megfelelő dologgal telik meg, akkor annak az edénynek a célja beteljesült. Tegyük fel, hogy készítettünk egy csészét. Lehet, hogy gyönyörű csésze lett, de ha nem töltjük meg vízzel, akkor soha nem teljesül be a vele kapcsolatos cél. Ha azonban a csésze megtelt vízzel, akkor elmondhatjuk, hogy a vele kapcsolatos szándékunk beteljesült.

Ne feledjük tehát, hogy az ember edénynek készült Isten számára, és nem valamilyen más célra készült. Csakis miután az ember meg lett töltve Istennel, akkor teljesülhet be Istennek az ember teremtésével kapcsolatos célja. Ezért van, hogy ha valaki nincs betöltve Istennel, akkor az mindig üres. Megtölthetjük arannyal, ezüsttel, de akkor is üres. Ahogyan Szent Ágoston mondta: „Ó, Isten, a lelkem soha nem talál nyugalmat, míg nem nyugszik meg Benned, mert a Te számodra lett teremtve.” Ezért, miután Isten az embert megteremtette, egy kertet ültetett, Éden kertjét. „Éden” azt jelenti, „élvezet, gyönyörűség”. Gyönyörkertet alkotott Isten. És ebben a kertben mindenféle gyümölcsfát ültetett. Ezek nem csak a szemnek voltak szépek, hanem enni is lehetett róluk. Minden gyümölcs az ember fizikai testének táplálását szolgálta. Isten megalkotta ezeket a fákat Éden kertjében, a kert közepében pedig elültette az élet fáját, az élet fája mellé pedig a jó és a rossz tudásának a fáját.

És Isten azt mondta az embernek: „A kert minden fájáról szabadon ehetsz, kivéve a jó és a gonosz tudásának fájáról. Mert azon a napon, amikor arról eszel, bizonyosan meghalsz.” Miért van az, hogy miután Isten megteremtette az embert, egy kertbe helyezte őt? Mondhatjuk, hogy azért, mert azt akarta, hogy az ember élvezhesse mindazt, amit Isten teremtett. Ez igaz is. De miért került az Isten által ültetett kert közepére az élet fája? Nem volt az embernek már eleve élete?

Az ember élő lélek. Az emberben megelevenítő élet van belül. Az ember járni, beszélni, gondolkodni tud; az ember sok mindent tud csinálni. Az ember él. Miért mondja akkor a Biblia hangsúlyozottan, hogy a kert közepébe ültette Isten az élet fáját? Mert az élet fája szimbolikusan Isten életét, az isteni életet jelképezi. Más szóval, Isten mintegy odatette a saját életét egy fa formájában. Miért teszi Isten az életét egy fa formájába? Azért, mert ez elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Az ember le tudja szakítani a fa gyümölcsét, és meg tudja enni. Így az ember be tudja fogadni magába az isteni életet. Isten elérhetővé teszi az Ő életét az ember számára. Istent nem elégítette meg az, hogy pusztán embert teremtsen, hogy teremtett életet adjon neki. Isten szándéka az volt, hogy az embernek az Ő saját, nem teremtett, isteni, örökkévaló életét adja, hogy így Ő és az ember eggyé olvadhassanak. Ez Isten szándéka.

A kert közepében tehát ott volt az élet fája, és ez megmutatja nekünk Istennek az ember teremtésével kapcsolatos valódi szándékát. Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Istent magába fogadhassa, és egyesüljön Istennel az életben, szeretetben és szándékban. Ez Isten célja. „Mert azokat, akiket előre ismert, előre el is rendelte, hogy hasonlók legyenek a Fia képmásához” (Róma 8,29). Isten azt akarja, hogy befogadjuk az Ő életét, és hasonlóvá váljunk az Ő egyszülött Fia képmásához, hogy olyanok legyünk, mint Ő.

Az élet fája mellé azonban Isten egy másik fát is elhelyezett, a jó és a gonosz ismeretének a fáját. Ez nem közönséges fa, nagyon is különleges. Nem almafa, körtefa vagy barackfa. Mindezek jó táplálékot adnak, gondoskodni tudnak a fizikai test tápanyagszükségletéről. Abban az időben az ember még nem evett húst, a gyümölcs volt a tápláléka. Isten testet adott az embernek, és ellátta mindazzal a jó táplálékkal, amire testének szüksége volt. A kert minden fája táplálékul szolgált a testnek, sok különféle ízzel, hogy ne váljon unalmassá vagy egysíkúvá. Isten tényleg szereti az embereket.

Ott van viszont az élet fája, melynek másféle gyümölcse van. Isteni életet ad nekünk; életet ad a szellemünknek, hogy bennünk lehessen Isten élete; bennünk, a szellemünkben. És ott van a jó és a rossz tudásának fája. Ez a fa különbözik a többitől. Ez az ismeret, a tudás fája. Milyen ismeretről van szó? A jó és a rossz ismeretéről.

Van, aki azt gondolja, hogy volt egy rossz fa is az Éden kertjében – a jó és a rossz tudásának fája. Gondoljátok, hogy Isten ültetne bármilyen rossz fát is az Éden kertjébe? Minden fa jó volt. A jó és a rossz tudásának fája sem rossz fa. Sőt, valójában az összes többinél jobb, a legjobbat, az élet fáját kivéve, mert az élet fája a szellemünk táplálására van. A jó és a rossz tudásának fája a lelkünknek szánt gyümölcs. A többi fa pedig a testünk táplálását szolgálja. Az ismeret, a tudás a lelkünk számára van. A világ minden ismerete közül nincs nagyobb, mint a jó és a gonosz ismerete.

Ma nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a technológia korszakában élünk. Dicsekszünk a tudománnyal és a tudományos felfedezéseinkkel. Olyan sokra tartjuk a tudományt, mintha az lenne minden. De ne feledjük, a világ minden ismerete és tudása közül a legmagasabb ismeret nem a tudomány, nem a fizikai dolgok ismerete. A legmagasabb szintű tudás a jó és a rossz ismerete. Annak ismerete, hogy el tudjuk dönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, hogy mi helyes és mi helytelen. Ez az erkölcsi ismeret, etika, logika, filozófia, racionális tudás. Semmi sincs magasabb a racionális tudásnál. Mi racionális lényeknek hívjuk magunkat, mert annyira racionálisak vagyunk, annyira logikus gondolkodásúak. Meg tudjuk ismerni, hogy mi jó és mi rossz. Ez a legmagasabb szintű tudás. Kínában az egész irodalmunkban, kultúránkban és oktatásunkban a racionális tudást tartjuk a legmagasabb szintű ismeretnek. Ez tehát nem rossz fa, de halált jelent, ha az élettől függetlenül jutunk hozzá.”

Tovább a teljes cikkre, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Mit jelent a megszentelődés? (T.A. Hegre)

Eredeti szöveg: SermonIndex.net

PDF-ben letölthető: T.A. Hegre: Mit jelent a megszentelődés?

Gyakran fölmerülnek a következő fontos kérdések:

  • Mit jelent a megszentelődés?
  • Mit jelent a Szent Szellembe merülés?
  • Ez a két tapasztalat vajon ugyanazt jelenti?
  • Az ember akkor szentelődik meg, és teljesedik be Szent Szellemmel, amikor üdvösségre jut?
  • A megszentelődés egy folyamat?
  • Az ember a megigazulása következtében szentelődik meg, és a megszentelődés következményeképpen teljesedik be Szent Szellemmel?
  • Vajon minden keresztény megtapasztalás a miénk lesz abban a pillanatban, hogy megigazultunk, és a mi részünk csak annyi, hogy alkalmazzuk, megéljük ezeket, amikor megérkezik hozzá a szükséges világosság és kegyelem?

Mielőtt megkeresnénk a válaszokat ezekre a kérdésekre, olvassunk el két igeszakaszt!

1Thessz 4,3:

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (ÚF)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (Károli ford.)

„Isten azt akarja, hogy váljatok szentekké” (EFO)

Titusz 2,11-15:

„Mert megjelent az Isten kegyelme, mely üdvöt áraszt minden ember számára, mely arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi vágyakat józanul és igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk e mostani korszakban (aionban), várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk Krisztus Jézus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, (azért,) hogy megváltson minket minden törvénytelenségtől és tisztítson magának körülötte lévő népet, (eszményi) szép munkára buzgólkodót, ezeket szóld, erre buzdíts és figyelmeztess teljes nyomatékkal, nehogy valaki téged megvessen!” (Vida ford.)

Ebből a két szakaszból teljesen egyértelműen és részletesen kiderül, mit vár el Isten a keresztényektől. Az üdvösség, ahogyan az Igéből kiderül, többet jelent pusztán egy döntésnél. Pál apostol nem csak akármilyen életről beszél, hanem szent életről; de nem pusztán szent életről, hanem kifejezetten a szolgálatról is – szent szolgálatról.

Hallottunk már ilyet, hogy „Nekünk nem tanítás kell; nekünk az élet kell!” Első hallásra ez nagyon szelleminek tűnik, de valójában nem több kegyes beszédnél. Nagyon is kell nekünk a tanítás; szükségünk van a Biblia és a Szellem tanítására, a legegyszerűbb módokon kifejezve. Tudni akarjuk az igazságot, szükségünk van rá, hogy ismerjük. Jézus azt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.

Mások azt mondják: „Nekünk nem kell az áldás, nekünk az kell, aki az áldást adja”. Ezt az állítást is elutasítjuk, és azt mondjuk inkább, hogy azt akarjuk, egyaránt a miénk legyen az áldás is és az áldás osztója is; Krisztust akarjuk és a valódi áldást, azt az áldást, mely tartósan megmarad.

Kétségtelenül helyes feltenni a kérdést: „Mit jelent a megszentelődés?” Ismernünk kell a választ, hiszen Isten Igéje azt mondja, hogy az Ő akarata a számunkra a megszentelődés. Tágabb értelemben a megszentelődés magában foglalja az összes keresztény tapasztalatot a megigazulástól a megdicsőülésig, mely az újonnan születéssel kezdődik és a keresztény élettel folytatódik, míg szemtől-szemben nem látjuk az Urat. A megszentelődést azonban szűkebb értelemben is használják, amikor egy konkrét krízis-élményre utalnak a megigazulás és az újonnan születés után. (A megigazulás a jogi helyzetünket illető oldala, az újjászületés az erkölcsi és éltető oldala a megmenekülésünknek. A megmenekülés pillanatában egyszerre nyerünk bűnbocsánatot és születünk újonnan.) A megmenekülés (az üdvösség) azonban a keresztény életnek csak a kezdete. Ez után a megtapasztalás után el kell kezdenünk növekedni a kegyelemben.

Még akkor is, ha valóságosan megtapasztaltuk ezt a felülről való születést, fölfedezzük, hogy van valami bennünk, ami visszafogja a növekedést. Ezt a valamit sokféleképpen nevezik, lehet a bennünk lakozó bűn, az „óember”, hústest, testiesség, bűnre való hajlam stb. A legjobb kifejezés azonban az Ézsaiás 53,6-ban található:

„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (ÚF)

„Mindnyájan eltévedtünk, mint a juhok, ki-ki a maga útjára fordult.” (Kecskeméthy ford.)

Az igei fogalommeghatározások számos problémát megoldanak, és itt is látjuk, hogy a növekedést gátló tényező az Ige szerint az ember saját útja – melyre többféleképpen is lehet hivatkozni, például: „önzés”, „az én életét élni”, „saját magamnak élni”.

A megigazulás során minden múltbéli bűnünk bocsánatot nyer. Ha a megigazulást követően sor kerülne valamilyen bűnre, azt megvallhatjuk, és arra bocsánatot kaphatunk. Az önzés, a saját magunknak élés azonban nem olyasmi, amit meg lehetne bocsátani. A magunk útján járás ugyanis egy hajlamosító tényező, egy vezérlőelv az életben, ezért ennek véget kell vetni! Az önző tetteket meg lehet bocsátani, az alapvető önzésnek azonban véget kell érnie a Krisztussal való megfeszítésben. A vér Isten megoldása a bűnre; a kereszt pedig Isten megoldása az önmagunknak élésre, az énre. Az üdvösség kezdetén nem sokat gondolunk az énünk életére, és nem is értjük meg teljesen annak összetett természetét. Figyelmünket leginkább a bűn és a mi Megváltónk köti le. Ez történt Izraellel is, akit Isten kihozott Egyiptomból a Vörös-tengeren át (ez a megmenekülés, a megváltás előképe). A Sínai hegynél azonban, habár nagyon magabiztosak voltak abban, hogy mindenben engedelmeskedni fognak tudni Istennek, Izrael keserves kudarcot vallott; megtapasztalták, mi lakik bennük. Más szóval, fölfedezték az énjük romlottságát.

Nekünk is szükségünk van erre a mélyebb meggyőződésre, az énünkre való ráeszmélésre, amikor felszínre kerül, mi lakik bennünk. El kell ismernünk, meg kell vallanunk, meg kell bánnunk, és meg kell tagadnunk minden istentelen és világi kívánságot (vágyakat). Jézus Krisztus egyenesen a probléma gyökerére tette a fejszét, amikor azt mondta: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Ez az igevers többről szól, mint pusztán a bűnbocsánatról. Krisztus itt adja meg a saját magunknak élés, az én-élet megoldását. A válasz a kereszt. Ahogyan említettük, Krisztus vére leszámol a bűn problémájával, Krisztus keresztje pedig leszámol az én problémájával.

Brengle ezredes egyszer elmesélte, hogy egy fiatal lány megkérdezte tőle: „Mi ez a megszentelődés, amiről olyan sokat beszélnek az emberek?” A lány ekkor már egy éve hallgatott személyes bizonyságtételeket erről, ezért az ezredes eléggé meglepődött a kérdésen, és kicsit le is tört miatta. De azután a megkérdezte: „Ingerült természetű vagy? Könnyen haragra gerjedsz?” „Jaj, igen – felelte – kirobbanok, mint a vulkán”.

„A megszentelődés – magyarázta neki az ezredes – azt jelenti, hogy ez az ingerült természet kikerül belőled.” Ez a magyarázat helyes irányba állította a lány gondolkodását, és javára vált. Azonban túlságosan is leszűkített volt, ezért Brengle ezredes hozzátette: „Ha azt mondtam volna neki, hogy a megszentelődés azt jelenti, hogy az ingerültség és az összes bűn elvétetik, a szív pedig megtelik az Isten és az emberek iránti szeretettel, az helyesebb meghatározás lett volna.” Az ingerültség miatti dühkitörés megbocsátható dolog, azonban valami többre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön az az állapot, amely a haragnak ezt a bűnét okozza. Azért, hogy a Krisztusban való új élet teljesen kifejezésre juthasson bennünk, a Krisztus által szerzett üdvösség a lelket is megszabadítja nem csak a bűn erejétől, hanem a bűntudattól is.

Azt mondják, a keresztény ember új élete nem más, mint Isten élete, csak kisebb mértékben. Idézzük: „A tűz szikrája is ugyanolyan, mint a tűz. És a hatalmas tölgyfa legapróbb ága, vagy a szőlőtő legkisebb vesszője is lényegét tekintve ugyanolyan, mint maga a tölgyfa vagy mint maga a szőlőtő. Hasonlóképpen, az óceán egyetlen cseppje az ujjbegyünk végén is olyan, mint az óceán – nyilván nem a méretét tekintve, hiszen hajók nem úszhatnak rajta, és halak sem élhetnek benne, de lényegét, természetét, jellemzőit tekintve olyan, mint az óceán. Ugyanígy, egy megszentelt ember olyan, mint Isten – nem olyan értelemben, hogy ugyanúgy véghetetlen lenne, mint Isten (hiszen nem mindentudó; nincs meg neki mindaz az ereje, hatalma és bölcsessége, mint Istennek), de természetét tekintve Istenhez hasonló: jó, tiszta, szeretetteljes és igaz, ahogyan Isten is.” A Biblia azt mondja, hogy isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1,4). A folyamatos győzelemhez szükséges dolgokat Isten elvégezte, azonban a győzelem a hitünktől és az önmagunk átadásától függ. A megszentelődött ember tehát olyan, mint Jézus Krisztus, hasonló Őhozzá, Aki teljes mértékben átadta magát annak, hogy az Atya akaratát cselekedje, mivel azt mondta: „mert én mindenkor azokat cselekszem, amik neki kedvesek” (Jn 8,29).

Ahogyan korábban említettük, az újonnan születés tapasztalata után normális és természetes lenne a keresztény ember számára a folyamatos növekedés, ha az „a valami” nem akadályozná. Ezért a bűnbocsánat mellett szükség van a bűntől való megtisztulásra is. A magunk útján járást, amelyről Ézsaiás beszél, keresztre kell feszíteni! Az ént le kell taszítani a trónról, és megfeszíteni, Krisztust pedig föl kell emelni a trónra! Továbbá pedig a hívőnek be kell teljesednie Szent Szellemmel, hogy győzelmes belső életet éljen (Jn 7,37-39; Ef 5,18 stb.), és a Szent Szellemmel kell felruháztatnia, hogy erőt kapjon a szolgálatra (Lk 24,49).

A megszentelődésnek ezért, amikor a szűkebb értelemben vesszük, két oldala van: egy negatív és egy pozitív. A megszentelődésünk negatív oldala a vér és a kereszt mélyreható munkája, mely megtisztít és megszabadít a bűn hatalmából; ez a bűntől való megtisztítás és az én keresztre feszítése. A megszentelődésünk pozitív oldala pedig a Szent Szellembe való merülés, amikor valaki be van teljesedve Szent Szellemmel és fel van ruházva mennyei erővel. A hústest cselekedeteit ekkor a Szellem gyümölcsei váltják föl – „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény” (Gal 5,22-23). Megszentelődésünk pozitív oldalának eredménye a szent és győzelmes élethez, valamit a gyümölcsöző szolgálathoz szükséges erő. „János ugyan vízben merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5, Vida ford.).

„De kaptok erőt, amikor eljön (leszáll) a Szent Szellem rátok és lesztek tanúim (bizonyságtevőim) Jeruzsálemben és Júdeában és Szamariában és a föld végső határáig” (Csel 1,8).

http://www.sermonindex.net/modules/newbb/viewtopic.php?topic_id=11820&forum=34

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (F.B. Meyer)

“Térj vissza asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő keze alatt.” (1Móz 16,9)

Szegény Hágár, nem csoda, hogy elmenekült! Büszke arab függetlensége és a tudat miatt, hogy hamarosan anya lesz, föllázadt Sára kemény bánásmódja ellen. Mi is mily gyakran fontolgatjuk a menekülést, vagy akár már ki is menekültünk valamilyen elviselhetetlen helyzetből. Persze, amikor Isten megnyitja a börtönajtót, egy percig sem kell haboznunk, mint Péter, hogy fölkeljünk-e és menjünk. Az ilyen eset azonban nagyon más, mint a kötelesség helyéről való elmenekülés.

A keresztünk. Hágárnak Sára, Annának Peninna, Dávidnak Jóáb, Jézusnak Júdás, Pálnak Alexandrosz, a rézműves. A nehéz és nyomasztó helyzetek az élet velejárói, és a kereszt olykor nem egy személy, hanem valamilyen próbatétel: talán lassú lefolyású és hosszantartó betegség; teherként ránk nehezedő, felőrlő munka; az azok iránti aggodalmaskodás leküzdésének nehézsége, akik az életünknél is kedvesebbek számunkra, de még nem ismerik Istent.

A viselkedésünk. „Térj vissza és alázd meg magad!” Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy máshol nyugalmat és békességet találnánk – ez azonban tévedés. Sehol máshol nem lesz az út kevésbé göröngyös, vagy a párna kevésbé kemény. Ha elkerüljük az igát, attól nem fog megkönnyebbülni a szívünk! Mesterünk azt tanácsolja, hogy vegyük föl az Ő igáját, hordozzuk, ahogyan Ő tette; maradjunk ott, ahova Isten helyezett bennünket, míg más helyet nem mutat; és viseljük el, amit Ő elrendel és megenged az életünkben, akkor is, ha az másokon keresztül ér bennünket.

A hitünk. Nem vagyunk képesek türelmesen engedni és alávetni magunkat, hacsak nem hisszük, hogy amit Isten megenged, az éppen annyira az Ő akarata, mint az, amit megmutat nekünk. Sára kemény bánásmódja mögött meg kell látnunk Isten megengedő akaratát. Az élet minden fegyelmező nevelése közben hinnünk kell, hogy Istennek hűséges szeretetből és bölcsességből fakadó terve van velünk. Akkor az alávetésünk nem rideg és egykedvű tűrés lesz, hanem az Atya akaratában való szeretetteljes megnyugvás.

Forrás: F.B. Meyer – Napi áhítatok

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége – 3. rész (John Saunders)

ENG – HUN
John Saunders folytatja a megkezdett témát, többek között a következő kérdésekre adott válaszokkal: Hogyan lehet legyőzni a legnagyobb ellenségünket, az ént? Miért kaptuk a Szent Szellemet? Mit jelent Szellemtől és víztől születni, és hogyan kapcsolódik ez Isten királyságához? Tudott-e Péter a vízen járni? És mi vajon tudunk-e?
(Elhangzott 1995-ben Margittán, eredetileg román tolmácsolással.)

 

 

Keresztények válása: Válóper vagy kereszt?

Részlet Roy Hession: Forgotten Factors (- an Aid to Deeper Repentance of the Forgotten Factors of Sexual Misbehavior) c. könyvéből.

A válást olyan könnyű elintézni manapság és társadalmilag annyira elfogadottá is vált, hogy sokak számára ez tűnik kézenfekvő megoldásnak, ha egy házaspár nem jön ki jól egymással. Néha már az első problémák jelére, anélkül, hogy megvárnák, a kérdést nem lehet-e valamilyen más megközelítésből rendezni, rohannak az ügyvédjükhöz, onnan pedig egyenes út vezet a válóperhez. Hogy mi szolgálná a gyerekeik javát, azon röviden elgondolkoznak ugyan, de gyakran ennyi is az egész. A köztük lévő ellentét annyira kibékíthetetlennek látszik, hogy még a gyerekek legfőbb érdekét is fel kell áldozni a szülők kívánságáért, hogy végre szabaduljanak egymástól, és mással újrakezdhessék. Az igazi ok nem mindig valami nagy horderejű dolog, hanem mindössze annyi, hogy az egyik következetesen nem hajlandó engedni a másiknak kisebb és jelentéktelen döntésekben; s még mélyebben: hogy legalább az egyik nem hajlandó őszintén bocsánatot kérni. A bocsánatkérés egyszerű szavainak hiánya már megszámlálhatatlan házasságot tett tönkre, végtelen nyomorúságot szerzett, és felmérhetetlen kárt okozott a gyerekeknek és fiataloknak ezekben a családokban. A válás mindig több bajt csinál, mint amennyit megold.

Talán a legaggasztóbb vonása mindennek, hogy a házassági fogadalom megtartásával kapcsolatos felelőtlen hozzáállás a hívő keresztények között is mennyire elterjedt. A Krisztusra hozott szégyen miatt ég az ember arca, és nem győz csodálkozni, milyen könnyed igyekezettel haladnak egyes párok a különválás felé, s hogy micsoda éretlenség és naivitás azt gondolni, hogy a problémáikra a válás bármilyen valódi megoldást adhat.

A dolgok ezen állását még szomorúbbá teszi, ha a felek elvileg ismerik, hogyan békélteti meg Isten az embert az emberrel és férjet a feleséggel ősidők óta: az Úr Jézus Krisztus keresztje által. Nem létezett soha ennél hatékonyabb megoldás a házassági problémákra, mint amit Jézus a keresztben kínál. Sajnos azonban nagyon kevesen mennek oda a kereszthez – talán mert megalázó ezt tenni, és a válóper sokkal könnyebb útnak látszik. Így lesz a kereszt az otthonok gyógyításának és a házasságok helyreállításának elfeledett tényezője.

Szögezzük le, hogy nincs egyetlen olyan házaspár sem, akik között ne lennének időnként nézeteltérések és véleménykülönbségek, legyenek látszólag bármennyire is kedvesek és istenfélők a házasfelek. Az Urat ez nem döbbenti meg, és nem is éri váratlanul. Ő mindössze azt akarja, hogy amikor egy ilyen helyzet felmerül, akkor a férj és a feleség ne a bíróságra (ilyen eshetőségnek föl sem lenne szabad merülnie köztük) menjen, hanem az Ő drága Fiának keresztjéhez, ahol oly könnyen leomlanak az akadályok, és a szívek újra eggyé válhatnak. Az Úr azt akarja, hogy mindketten jöjjenek a kereszthez, nem csak az életben egyszer, hanem újra és újra, ahogyan a helyzet megkívánja. Ha ismerünk olyan házaspárt, akik ismerik ezt a titkot, és oly szépen egyek az Úrban, és megkérdezzük őket a tapasztalataikról, bizonyosan azt mondanák, „A mi szeretetünk és egységünk? Az nem nekünk köszönhető, ha csak magunk lennénk, már rég szétmentünk volna. A szeretet és az egység Krisztus keresztje által jött; mert az Ő vérében erő van arra, hogy lemossa a bűnt és helyreállítsa a szeretetet.”

Krisztus keresztje tehát nem csak az ember Istennel való megbékélésének eszköze, hanem a két ember közötti megbékélésé is. Mert a bűn akadályt képez Isten és az ember között, az ember és ember között, és férj és feleség között. Az a mód pedig, ahogyan a kereszt megbékélést szerez két ember között, nem nagyon különbözik attól, ahogyan megbékélést szerez Isten és ember között.

Hogyan békül meg tehát az ember Istennel? Isten hosszú évszázadokon keresztül törekedett rá, hogy az ember megalázhassa magát és elismerje bűnét, hogy azután Isten megbocsáthasson neki, és helyreállíthassa a Maga számára. Több súlyos és komoly fegyelmezéssel élt Isten az emberi nemzetség életében, hogy elérje ezt a célt, de hiába: az ember nem akart megtörni – folyamatosan visszautasította, hogy elismerje bűnét, és visszatérjen az Úrhoz. Végül pedig Isten mintegy azt mondta: „Ha az ember nem törik meg, majd megtörök én. Ha az ember nem ismeri el a bűnét, majd én bűnné leszek és vállalom helyettük a bűn következményét.” És pontosan ez történt a kereszten; Isten Krisztusban vállalta a bűn következményét, az igaz a nem igazakért. Ez volt az az isteni terv, mely révén az embert Isten újra Magához vonhatta. És működött, úgy, mint ahogy addig semmi más nem volt képes működni. Mert valahányszor az ember igazán meglátja a keresztet, azt, hogy Isten viselte el az ő bűnének a következményét, az ember megtörik, meglágyul, önmaga végére ér, és felkiált: „Istenem, az az én helyem lett volna! Nem te vagy a bűnös, hanem én! Én vagyok a hibás, s Te szeretetből mégis megtetted!” És abban a pillanatban megbékélés van közöttük; az ember megalázza magát, Isten pedig megbocsát. Az Istenség megtört volta kiváltotta a teremtmény megtörtségét!

Teljesen hasonló módon hat az Úr Jézus keresztje két ember megbékélésére egymással – és itt most különösen a férjre és a feleségre gondolunk. Bárhogyan is kezdődjék közöttük a gond, az hamar egyetlen tényezőre szűkül: Ki a hibás? A feleség a férjre mutat, és azt mondja: „Te vagy a hibás!” A férj pedig visszamutat: „Nem, te vagy az!” Ez a kölcsönös vádaskodás nem is teremhet mást közöttük, mint feszültséget, és a szeretetteljes kommunikációnak vége. Mivel egyikük sem hajlandó megtörni, a helyzet hamarosan tűrhetetlenné válik, és legalább az egyikük fontolgatni kezdi, hogy felkeres egy ügyvédet. Képzeljük el, hogy egyszer csak valamelyikük új fényben látja meg Krisztus keresztjét; hogy hogyan, ezt sosem tudjuk meg, Istennek oly sok eszköze van. Az, aki annyira bizonygatta az igazát, meglátja a teljesen és örökkévalóan Igazat a teljesen romlottnak a helyén – bűnözőként meghalni bűnözők között (mindkét oldalán volt egy-egy), mintha Ő Maga is az lenne. Szavai rögtön akadozni kezdenek, és engedni fog.

Nagyon nehéz a kereszt árnyékában azt mondani, hogy igazunk van. Azt mondjuk, igazunk van, de teljesen igazak is vagyunk, úgy ahogyan az Úr volt igaz? Lehet, hogy a másik hibázott valamiben először, de vajon a mi reakciónk is nem volt-e hibás, borzasztóan hibás? A harag, a keserűség, a gonosz szavak, a gyűlölet – nem volt-e mind-mind rossz? Ha így tekintünk rá, nem mondhatjuk, hogy mi egyáltalán nem vagyunk hibásak, hogy nekünk teljes mértékig igazunk van. Távolról sem. A teljes mértékben Igaz mégis elfoglalta a teljes mértékben romlottnak a helyét, hogy megmentsen minket a bűneinkből. Miért nem foglaljuk el akkor mi is a hibásnak, a vétkesnek a helyét, és valljuk meg ezt? Pontosan ezt teszi ugyanis az, aki meglátja a keresztet. Ezt jelenti összetörtnek lenni.

Figyeljük meg, mi történik ezután! Az ember odamegy a másikhoz, nem azért, hogy vádolja, hanem azért, hogy saját magát vádolja, és bocsánatot kérjen a bűneiért és azért, ahogyan reagált. Ennek a hatása pedig oly gyakran az, hogy meglágyítja a másikat, aki szintén megvallja és megbánja azt, ami meg az ő szívében volt. Hamarosan pedig kölcsönös megbocsátás veszi át a kölcsönös vádaskodás helyét, és a korábban még egymással harcoló pár tagjaiból egymással megbékélt két bűnös lesz, együtt a kereszt lábánál. Egymás iránti szeretetük, amely rég elmúlt, most kezd visszatérni, méghozzá egyre növekvő mértékben. Épp ahogyan az Istenség összetöretése a kereszten a teremtmény összetörtetését is kiváltja, ugyanúgy a keresztnél járt teremtmény összetörése a másik teremtmény összetörése irányában hat, aki szintén a kereszthez jön – és újra eggyé lesznek.

Lehet, hogy nem minden esetben fog ez így működni, legalábbis nem azonnal. Ez nem valami trükk, amellyel a másikat bűnbánatra lehet indítani. Isten soha nem sérti meg az ember szabad akaratát, és a másik fél mindig visszautasíthatja, hogy megalázza magát. Egyedül a Szent Szellem tudja meglágyítani és meggyőzni, hogy fejet hajtson, de ebben hamarabb fogja használni a mi megtörtségünket, mint bármi mást. Értjük tehát, hogy többé nem a másik bűneire mutatunk, hanem csak megvalljuk a miénket, és a feszültség részben máris oldódott. Az a dolog, amivel a másik ütközött, nincs ott többé, és ez lehetővé teszi Istennek, hogy abban a szívben is végezze a munkáját. Legyünk tehát mi az elsők a keresztnél, ne a másikat várjuk! És ha ő nem is rögtön csatlakozik hozzánk, nekünk meglesz az az örömünk, hogy tudjuk, a mi bűneink ebben az ügyben le lettek mosva, és mi megbékéltünk Istennel. Újra és újra azt látjuk azonban, hogy Krisztus keresztje végül mindkét szívben győzedelmeskedik – és a gyermekek szívében is – és Istennek nagy-nagy dicsőséget szerez, hogy egy újabb családot állíthatott helyre.

Szemléltetésképpen hadd mondjak el két történetet. Az első azt mutatja be, mennyire szükségtelen a válóper, amikor a kereszt útja nyitva áll. Egy keresztény szolgáló ismerősöm elvett feleségül egy hívő nőt, aki nem sokkal azelőtt vált el az első férjétől, aki maga is hívő volt, és azután szintén újraházasodott. Jó kis felfordulás – egymástól elváló keresztények! És itt van még az elváltak újraházasodásának kérdése, amibe most nem szeretnék belemenni, mert valami más dolog miatt hozom fel ezt az esetet. Tűnjön bármilyen különösnek is, ez a hívő férfi egész addig nem elemezte ki alaposan, mi volt a baj az első házasságában, míg el nem vette feleségül a második asszonyt, aki feltárta előtte a maga problémáit, ő pedig a bűnbánat útját tanácsolta neki. Ennek következményeképpen az asszony meggyőződött róla, hogy vétkezett abban, ahogyan addig viselkedett, és megvallotta ezeket a bűneit. Később pedig úgy érezte, bocsánatkérő levelet kell írnia az első férjének. Néhány hónapig semmi válasz nem érkezett, majd egyszer csak egy levél jött, benne a volt férj válaszával, hogy már ő is látja, hol hibázott, és az asszony meg tud-e neki bocsátani. Látjuk-e, hogy soha nem kellett volna elválniuk, soha nem kellett volna megtörténnie velük ennek a szégyennek, és el lehetett volna kerülni a második házasság bonyodalmait (mert hogy voltak bonyodalmak), ha odamentek volna a kereszthez – de sajnos ehelyett a válóperes bíróságra mentek.

A második történet pozitív előjellel szemlélteti a kereszt dicsőséges győzelmét az ilyen ügyekben. Amikor Nagy-Britanniában jártam, meglátogattam egy kanadai barátom által szervezett alkalmat, amelyen az ottani ébredésről beszélt. A végén megkérdezte, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója az elhangzott üzenet szellemében. Egy mindenki számára ismeretlen asszony jött előre, és elmondta, hogy ő is kanadai, de épp Nagy-Britanniában jár, és látva, hogy az igeszolgáló szintén kanadai lesz ezen az alkalmon, úgy döntött, hogy eljön meghallgatni honfitársát. Elmondta, hogy habár maga is hívő keresztény, a férjével nem értették meg egymást, és annyira nehezen ment az együttélés, hogy úgy döntöttek, elválnak egymástól. A fiuk aligha remélhette, hogy lesz még otthona, ahova a távoli főiskoláról majd hazajöhet. A házaspár már megállapodott az időpontban, amikor aláírják a válást elindító papírokat, ám a megelőző napon megtudták, hogy a gyülekezetüket egy ébredési prédikátor látogatja meg. Úgy döntöttek, elmennek meghallgatni, de az este során Maga az Úr Jézus szólt hozzájuk, és mindketten meglátták a bűnüket az Ő világosságában. Odajöttek a kereszthez, és békességre leltek Istennel, és csodálatos helyreállásra egymással. Azonnal üzentek a fiuknak: „Mégis van hova hazajönnöd! Most már mindketten szeretjük az Urat!” Mintha mindez még nem lett volna elég, azt is elmesélte, hogy azt az otthont, amely a széthullás szélén állt, ma minden héten vagy harminc ember tölti meg, akik gyülekezetként összegyűlnek, és az Úrral való megtapasztalásaikról tesznek bizonyságot.

Elragadtatva hallgattuk ennek a házaspárnak a történetét, akik a válóperes bíróság helyett a kereszthez mentek, és ennek ilyen örömteli és dicsőséges következménye lett. Ha az Úr munkálkodásán így elmélkedünk, szívünk hálaadással énekli az Ő dicséretét, nagy örvendezéssel a győzelmek fölött, melyet dicsőséges kegyelmével szerzett.

Fiakká növekedni – Christian Chen

A teljes szöveg a Filippi 3,14 blogon olvasható: Gyermekekből fiakká

Pál idejében nagyon sokféle szolga és sokféle úr volt. Akkor a gyerekeket nem küldték iskolába, hanem a tanítókat hívták el a házukhoz. Azonban, azok a tanítók szakmai profik voltak, pl. matematikusok, fizikusok, közgazdászok, és mind rabszolgák voltak. Tehát amíg a fiú kiskorú gyermek, ahhoz, hogy felnőjön, át kell mennie a növekedés fájdalmán.

Mi akkor a növekedés fájdalma? Fiú vagy, és a ház örököse vagy, és valóságosan szabad vagy, de nincs semmi különbség közted és egy rabszolga között. Egyetlen célért vagy ott a rabszolgák között, a tanítók és felügyelők keze alatt. Ez a rabszolga a te tanítód, felügyelőd, gondnokod, pedig te mindennek az ura vagy. Mert amíg gyermek vagy, fejlődésre van szükséged, bölcsességre kell szert tenned. Ne feledd, apád helyesen döntött, amikor a rabszolgák közé helyezett, azért, hogy felnőj. Te úgy gondolod, nem itt kellene lenned, mert te nem rabszolga vagy, hanem fiú vagy.

Honnan tudhatjuk, hogy a növekedés fájdalmán megyünk keresztül? Néha egy számodra kellemetlen emberrel találod szembe magad, néha egy számodra kellemetlen környezetben találod magad, de ne feledd, mennyei Atyánk soha sem követ el hibát. Míg gyermekek vagyunk, a rabszolgák közé helyez minket, és mindegyik rabszolga meg tud neked tanítani valamit. Mindenki a nevelőd tud lenni. Egy napon te leszel a gazda, de ma még gyermek vagy, és gondnokokra van szükséged. Az fegyelmez és nevel téged, akit te nem akarsz, hogy feletted irányító legyen. Ez a növekedés fájdalma.

Fel kell venned a keresztet, és követned az Urat. Amikor végül megtanultad a kereszt leckéjét, akkor ez azt jelenti, hogy Isten neked a legjobb tanítókat adta. Hajlandó vagy elfogadni őket? Ha elfogadod a leckét, akkor kezdesz majd felnőni.

Miért van az, hogy néha, mi, hívők, sohasem növünk fel? Azt mondod, ’Ó, én minden testvéremet szeretem, csak ki nem állhatom azt, meg azt.’ Ha nem állhatod ki, akkor miért nem ülsz le?

Ha ezt mondod, ki nem állhatom XY-t, akkor még mindig gyerek vagy. Azt gondoltad, hogy már felnőtt vagy, mert már régóta a szentek közösségébe jársz, mert már olyan régóta meg vagy mentve. Azt gondolod, gazdag vagy, ha pedig gazdag vagy, akkor mindenkit ki kell tudnod állni.

Mindenki a tanítód. Mindenki a nevelőd. Minden férj személyesen rád szabott. Minden feleség személyesen rád szabott. Minden gyermek személyesen rád van szabva. És minden főnök személyesen rád van szabva. Ne mondjátok azt, hogy többet nem tudok lenyelni. ’Hála Istennek, csak nyolc órát dolgozok, csak nyolc órahosszáig kell néznem a képét’, de amikor haza mész, a gyerekeid arcát látod, a feleségedét, a férjedét, vagyis a tanóra 24 órás. Testvérek, ha állandóan panaszkodtok, akkor soha-soha nem fogtok felnőni.

Szóljon az Úr a szívünkhöz. Egy napon egyszer s mindenkorra meg kell értened az Úr előtt. Ha többé már nem vagy kiskorú gyermek, akkor többé már sehol sem fogsz nemkívánatos arcokat látni, többé már nem fogsz nemkívánatos emberi hangot hallani. Ha egy napon levizsgázol, akkor azt gondolod, érett vagy, akkor nem fog senki sem zavarni többé. De amíg még gyerekek vagyunk, a rabszolgák keze alá kell minket helyezni. Ne feledjétek, meglepő, de a főnököd, a férjed, a feleséged, a gyermekeid miatt válhatsz éretté.

Hadd mondjak el egy igaz történetet Madame Guyonról. Amikor 16 évesen bekerült egy családba, tudta biztosan, hog a férje az ő számára egy kereszt lesz. Amikor bármi érte a férje részéről, tudta, hogy ez a kereszt, és ezt el kell fogadnia, és meg kell tanulnia a leckét. Ugyanúgy az anyósa részéről is. Amikor összeházasodsz a férjeddel, akkor az egész családjával összeházasodsz. Tehát nemcsak a férjed a kereszted. És amikor Madame Guyon bekerült abba a családba, tudta, hogy számára Isten választotta őket. És megtanulta a leckéket. De egy nap az egyik szolgálója kezdett akadékoskodni. Gondoljunk bele, te vagy a főnök, ő a szolga. Hallottatok már olyan főnökről, aki minden nap felveszi a keresztjét? Ha bármelyik alkalmazottja, vagy beosztottja, vagy rabszolgája nem engedelmeskedik, nem kell felvennie a keresztet, egyszerűen kirúgja őket. És egy nap az Úr megmutatta Madame Guyonnak, „ezt a szolgát én éppen rád szabtam, a te érettségre jutásodért.” És akkor Madame Guyon elfogadta az Úr kezéből. Pedig ő volt a ház asszonya, neki volt alárendelve az egész háznép, és a szolgának kellett volna engedelmeskednie asszonyának. De a Szent Szellem ezt suttogta a fülébe, „ő a te nevelőd”. El tudod fogadni? Neked kellene az ő nevelőjének lenni, de nem, ő a te nevelőd. És elfogadta az Úr kezéből. Ezt jelenti, felvenni a keresztedet és követni az Urat. A Szent Szellem halk hangja és magyarázata nélkül nem érted meg, mi a kereszt. Csak amikor a Szent Szellem megérteti veled.

Addig pedig vársz arra a napra, amit az Atya kijelölt, és azon a napon az Atya minden barátját meg fogja hívni, és lesz egy ünnepség, és minden rokon tudni fogja, mert bejelenti, hogy a mai nappal a fiamból felnőtt lett, és kiveszem őt a szolgák közül, mert éretté vált. Most már nem csak teljesen élvezheti az örökségemet, hanem rá is bízhatom az örökségemet, mert tudja kezelni a vagyont. Mit jelent ez? A gyermekemet fiúi rangba emelem. Mi a fiúság? Fiúi rangba helyezés, nagykorúság. Ha a fiúban ott az apa élete, akkor ő kell, hogy legyen az apja örököse. Amíg kiskorú volt, a szolgák között kellett nevelkedni.

Testvérek, attól a naptól fogva a főnököd a magántanárod. Vagy akkor is, amikor autót vezetsz, azt mondod, „tudom, hogy kell vezetni, de a többi autós nem tudja.” És amikor az a másik autós hibázik, annyira megharagszol rá, de miért lettél tőle dühös? Nagyon egyszerű. Azért, mert ő a te tanítód. Ő kell, hogy megtanítsa neked, hogyan vezessél. Nemcsak hogy óvatosan vezess, főleg amikor mindenki más erőszakosan vezet. Akkor hogyan hirdetheted neki az evangéliumot? Gondolod, hogy hinni fog neked? Tehát testvérek, még akkor is, amikor megyünk az utcán vagy autót vezetünk, nem tudjuk, mennyire lobbanékonyak vagyunk. Néha nagyon kedves tudsz lenni, angyal vagy a feleségedhez, de amikor autóban ülsz, akkor ordíthatsz a másikra, mert tudod, hogy úgysem hallja. De a menny hallja. Testvérek, ha ti még mindig így reagáltok, akkor ez azt jelenti, hogy még mindig kiskorú gyermekek vagytok.

Értitek, testvérek? Minden összedolgozik. Egy napon fiúi rangba helyeztetünk. Ez tehát a növekedési fájdalom, hogy elérjük a fiúságot, a nagykorúságot, az érettséget. Annyira világos, testvérek, ha összevetitek a Róma 8-at a Galata 4-gyel. Nincs rövidebb út a fiúsághoz. Ma felvesszük a keresztünket és követjük a mi Urunkat. Amikor a világban vagyunk, akkor mindenki a tanítónk és a nevelőnk lehet. És amikor haza jövünk, ott is minden családtag a tanítónk és a nevelőnk lehet. Úgy tűnik, mintha sohasem fejeznénk be a tanulmányainkat. De hála legyen az Úrnak, érettek leszünk, át fogunk formálódni Krisztus hasonlatosságára. Kimunkálódik bennünk Krisztus türelme, alázatossága, szelídsége. Amikor ez megtörténik, az a fiúságba lépés napja. Amikor a testünk megváltatik, amikor az Úr visszajön, a Máté 13. szerint az Úr odahelyez bennünket, mint csillagokat az égre, az lesz Isten fiainak megjelenése. És mi arra a napra várunk. Nem fogunk egy örökkévalóságig szenvedni. Nem. Csak a növekedés fájdalmán kell keresztül mennünk.

Ne szalassz el egyetlen alkalmat sem, mert az soha nem tér vissza. Ha elmulasztod, akkor elmulasztod annak az egyedülálló lehetőségét, hogy felnőj. A napnak 24 órájában minden dolog ezért az egy célért dolgozik össze, mert a Szent Szellem nyög és sóhajtozik érted és értem. Amikor Ő látja a mi állapotunkat és összehasonlítja azt a Krisztuséval, akkor elhallgat és nem talál szavakat, csak nyög és sóhajtozik. De az Ő érettünk való nyögéséért, elérjük a célt. Szóljon az Úr a szívünkhöz.

Saját magunknak élünk vagy Krisztusnak? – Lance Lambert

Az alábbi videóban Lance Lambert arról beszél, hogy az Úr célja, hogy valóságosan megtapasztaljuk a feltámadás erejét az életünkben azokkal a gyümölcsökkel, amelyek ebből a feltámadott életből fakadnak. Ehhez azonban át kell mennünk a halálon, az énünk halálán, mert ha nem, az tönkretesz bennünket, tönkreteszi a családi életünket, a gyülekezeti életünket. Ha az énünk nincs megfeszítve, megmaradunk megtért hívőknek, de nem lesz semmi fejlődés, növekedés a szellemi életünkben, és nem fogjuk tudni követni az Urat. A mérhetetlen teljesség, a szellemi áldások gazdagsága pedig csak puszta tanítás marad.

Gyengeség által felülkerekedni – T. Austin-Sparks

(ENGLISH BELOW) „Mert ha meg is feszíttetett erőtlenségből, él az Isten hatalmából, és ha mi erőtlenek vagyunk is őbenne, élni fogunk vele együtt az Isten hatalmából közöttetek” (2Kor 13,4).

Az egyik legrombolóbb dolog, mely végül gyalázathoz, zűrzavarhoz és sok bánathoz vezet, ha erős akaratú, eltökélt és határozott hívők a saját lelkierejüket használják Isten munkájában, olyanok, akik még nem érkeztek meg abba a szellemi állapotba, ahol különbséget tudnának tenni a csökönyös hajthatatlanság, az egyéni célok és megoldások keresése, valamint a hosszútűrésben, az állhatatos kitartásban és az Istentől jövő belső megerősödésben megnyilvánuló szellemi elegancia között, amely teljes mértékben különbözik az előzőtől. Az Úrnak gyakran meg kell törnie az előbbieket, hogy helyet készíthessen az utóbbiaknak. Ne arról beszéljünk, hogy Pál apostolnak milyen csodálatos akaratereje volt végigcsinálni a dolgokat – hagyjuk, hogy Pál szóljon hozzánk az Úr csodálatos kegyelméről, mellyel továbbra is kitarthatunk.

Bármikor, amikor valaki – fölismerve azt az igazságot, hogy a Golgota az „én” végét jelenti – valóban átadja magát az Úrnak, hogy mindezt kimunkálja benne, a pallos lángja mindig meg fogja érinteni azt a pontot, ahol a hústest be akar lépni arra a területre, ahova az első Ádám többé nem hatolhat be. Az ember saját akaraterejének vonásai a keménység, hidegség, halál, neheztelés, sértődés, gyanakvás a riválisokra (versengés), türelmetlenség azokkal szemben, akik akadályoznak, elkülönülés, függetlenség, titkolózás, indulatok stb. A szellemi erő jele pedig mindig a szeretet, melegség, élet, közösség, nyitottság, bizakodás és az Úrban való bizalom. A végén, a Jelenésekben a sárkányt, a Sátán teljes hatalmát legyőzi a Bárány. A Bárány a gyengeség és engedékenység szinonimája. Ha Isten gyengesége (erőtlensége) ilyen hatalmas győzelmi tettet tud elvégezni, mire ne lenne képes az ereje? Pál azt mondja Krisztusról: „megfeszíttetett erőtlenségből”, és hozzáteszi, „mi is erőtlenek vagyunk Ővele”. Igen, de azt is mondja, „a kereszt által győzedelmeskedett”. Erőtlenség által győzelmet aratott!

(T. Austin-Sparks: A pallos lángja c. írásából)

Although He was weak when He was nailed to the cross, He now lives by the power of God. We are weak, just as Christ was. But you will see that we will live by the power of God, just as Christ does. (2 Corinthians 13:4 CEV)

One of the most damaging things in the realm of God’s work, a thing which eventually leads to shame and confusion and much sorrow, is Natural Soul Force projected by strong-willed, determined, aggressive Christians who have not come to a spiritual state where they are able to discriminate between stubborn indomitableness, personal determination and resolution, and which is altogether another thing: spiritual grace in endurance, perseverance, and Divine in-strengthening. The Lord has often to break the former to make place for the latter. Do not talk about Paul’s wonderful will to go through. Let Paul talk to you about the Lord’s wonderful grace to continue.

Whenever a man or a woman really recognizing the truth that Calvary means the end of “I” commits himself or herself to the Lord to work it out, the flame of the sword will come round to the point where that “flesh” would seek to enter into the realm where the first Adam no longer has any standing. The features of a personal strength of will are hardness, coldness, death, resentment of interference, suspicion of rivals, intolerance of obstructers, detachment, independence, secretiveness, heat, etc. While spiritual strength is always marked by love, warmth, life, fellowship, openness, confidence, and trust in the Lord…. At the end, in the Revelation, the dragon, the whole power of Satan is overthrown by the Lamb. The Lamb is the synonym for weakness and yieldingness. If the weakness of God can do this mighty destruction, what can His strength not do? Paul says of Christ that “He was crucified through weakness,” and, he adds, “we also are weak with Him.” Yes, but he also says, “by the Cross He triumphed.” Triumphed through weakness!
By T. Austin-Sparks from: “The Flame of a Sword”