Első szeretet és az Úr eljövetele (John Saunders)

"Bátorítván egymást, mivel ama nap közelget"

John Saunders (Memphis, Tennessee, USA) 2003-ban elhangzott, ma is aktuális igehirdetése, magyar tolmácsolással.

János 20,1. 11-18.

1Mózes 6,5.    Jeremiás 17,9.     2Krónika 16,9.

View original post

Hit a lélek megmentésére (Philip Mauro)

A teljes tanulmány (Philip Mauro: Isten zarándokai c. könyvének 16. fejezete) PDF-ben letölthető: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

Részlet:

Amennyire jelen sorok szerzője tudja, a lélek üdvösségének témájával nem foglalkozik kielégítően egyik könyv sem, mely jelenleg (1912) Isten népéhez eljutott. Általánosságban véve úgy használják ezt a kifejezést, mintha a lélek üdvössége az egyén kárhozattól való megmenekülését jelentené, tehát, mintha a bűnös ember megigazításával és azzal az örök élettel lenne egyenértékű, mely az Isten evangéliumában való hit eredménye. Más szóval, az újonnan születést és a lélek üdvösségét egymás szinonimáiként használják, mintha ugyanazt jelentenék. A Szentírás szerint azonban ez a kettő nagyon különbözik. Minden egyes esetben, ahol a lélek üdvössége (megnyerése, megmenekülése) szóba kerül, ott egyértelműen valamilyen jövőbeli dologra történik utalás, mely ráadásul olyan feltételhez kötődik, mely az egyén magatartásától függ. Az örök élet Isten ajándéka, melyet minden hívő ingyen megkapott Krisztusban. A lélek üdvösségét azonban egyértelműen úgy adja elénk számos igehely, különösen az Úr saját szavai is, hogy ez nem ajándék, hanem jutalom, melyet szorgalommal, állhatatossággal és az Ő parancsainak való engedelmességgel lehet elnyerni.

A félreértés fő oka ennél a pontnál az, hogy nem teszünk különbséget a lélek és a szellem között, pedig az Ige e kettőt gondosan megkülönbözteti egymástól, és ezt meg is fogjuk mutatni. A dolognak ugyanis akkora jelentősége van, és olyan komoly következményekkel jár, hogy erőteljesen biztatjuk olvasóinkat, fordítsanak különös figyelmet az Úr Jézus szavaira és a többi idézett igeversre ebben a fejezetben.

Az egyik hely, ahol az Úr a lélek megnyeréséről, illetve elveszítéséről beszél, a Máté 16,25-27-ben található. Fontos megjegyeznünk, hogy a 25. versben szereplő szó [pszükhé], melyet néhány kivételtől [Csia L., Vida S.] eltekintve életnek fordítanak, ugyanaz a szó, mint amelyiket a 26. versben szinte minden verzió léleknek fordít: „Ha valaki énutánam akar jönni (kész utánam jönni, tehát eltökélte), tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét, és kövessen engem, mert aki meg akarja menteni (tartani) a lelkét, elveszti azt, aki pedig elveszti (kész elveszíteni) a lelkét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkét kár éri (elveszti a lelkét), avagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön Atyja dicsőségében angyalaival, és akkor megfizet mindenkinek tevékenységéhez mérten (kinek-kinek tettei szerint).”

Világosan látható ebből az igeszakaszból, hogy a lélek elveszítése vagy megnyerése az ember saját döntésén múlik; és pontosan ugyanígy van a témával foglalkozó összes többi igerészben is. Azt is látjuk továbbá, hogy azok, akik azt választják, hogy most veszítik el a lelküket Krisztusért, akkor fogják megkapni jutalmukat (hogy újra megtalálják a lelküket), amikor az Emberfia visszatér ANGYALAIVAL az ATYJA DICSŐSÉGÉBEN. Már ebből az egyetlen igeversből is egyértelmű, hogy a lélek üdvössége nem az örök kárhozattól való megmenekülést jelenti. A bűnös embernek a bűn zsoldjából való megváltása nem az én megtagadásán, a kereszt felvételén és az Úr Jézus követésén múlik, mert ez Isten kegyelmének ajándéka, mely azonnal és örök érvénnyel adatik a bűnösnek abban a pillanatban, amikor hisz a megfeszített és feltámadott Megváltóban. Csakis a hívő képes úgy dönteni, hogy megtagadja önmagát, fölveszi a keresztet, és állhatatosan követi az Urat azon az úton, amelyen Ő járt. Azoknak, akik végig így tesznek, az Úr jutalmat ígér. Ez a jutalom pedig nem más, mint hogy az eljövendő korszakban megtaláljuk a lelkünket, melyet a mostaniban szándékosan elveszítettünk.

Ki kell tehát derítenünk, amennyire csak szorgalmas és imádságos kereséssel lehet, hogy az Úr mit értett azon, hogy valaki elveszíti és megmenti a saját lelkét. Ez az az üdvösség, melyet kezdetben az Úr hirdetett, „majd azok, akik hallották – tehát az apostolok –, megerősítettek számunkra” (Héb 2,3). Bármit is jelentsen a lélek megmentése, legalább az világos, hogy ez nem a bűnös embernek Isten kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által történő megigazulására vonatkozik, hanem valamilyen jutalom-természetű dologra, mely azok elé lett kitűzve, akik már megigazíttattak. A lélek üdvössége nem olyasmi, amit a keresztény élet elején kapunk a földön, hanem olyan, amit ennek a végén nyerhetünk el.”

(…)

Az Úr Jézus abban a beszédében, melyre hivatkozni fogunk, megkülönbözteti az embert a lelkétől, olyannyira, hogy úgy beszél a lélekről, mint az ember tulajdonában lévő dologról, amit valaki meg tud tartani, vagy el tud veszíteni. Ezt a különbségtételt azonban napjaink teológiájából gyakorlatilag száműzték, de legalábbis teljesen félretették, annyira, hogy vannak, akik kifejezetten azt állítják, hogy a lélek magát az embert jelenti, valahányszor ez a szó előfordul a Bibliában.

Ennek a téves értelmezésnek a másik oka (ahogyan mi látjuk), hogy sok helyen nem figyelnek oda elég gondosan az Úr Jézus tulajdon szavaira. Nem is lehet vitatni vagy kétségbe vonni, mennyire értékesek azok az igék, melyeket az Úr saját véleményét tükrözik egy-egy adott dologgal kapcsolatban. Ezek „szellem és élet” (Jn 6,63). Ezeket a szavakat Urunk az Atya parancsára mondta, és ezek fogják megítélni azokat, akik nem fogadják be ezeket (Jn 12,47-50). Az Úr minden mondása Ő MAGA (Jn 8,25). Az Atya igéjének továbbadásával teljesedett be az a cél, amiért az Atya elküldte Őt a világba (Jn 17,8). Tanítványai felismerték, hogy „örök élet igéje van” Nála (Jn 6,68). Igéjének megtartása az Iránta való szeretet próbája, és nagy jutalom ígérete kapcsolódik hozzá. „Ha valaki szeret engem, az MEGTARTJA AZ ÉN IGÉMET.” „Mert MEGTARTOTTAD AZ ÉN KITARTÁSRA INTŐ IGÉMET.” (Jn 14,23; Jel 3,8;10). Ha azonban szégyelljük az Ő igéjét, az katasztrofális következményekkel fog járni (Mk 8,38).

Jóllehet ezek a súlyos és félreérthetetlenül világos kijelentések az Úr Jézus szájából származnak, be kell látnunk, hogy a mai tanításokban az Úr Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett szavait egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelik. Annak érdekében, hogy az egyes diszpenzácionalista (korszakos) nézeteket tartani lehessen, szükséges, hogy Krisztus testben végzett, földi szolgálatát pusztán a „zsidó maradékra” szűkítsék le, és kijelentéseit úgy kezeljék, mintha csak valami távoli közük lenne hozzánk, és nem vonatkoznának közvetlenül az Ő saját Testének tagjaira, a gyülekezetre.

A korszakos tanítás egyik következménye, hogy egyre inkább elhanyagolják az Úr szavait, ezen kívül számos szent szívét és lelkiismeretét teszi érzéketlenné az Úr egészséges buzdításaival és figyelmeztetéseivel szemben, hiszen ezekről azt tanítják, hogy úgy kell tekinteni őket, mintha csak Izrael egy jelentéktelen számú maradékára vonatkoznának. Egy másik következménye pedig ennek a tanításnak, hogy megvakította a szentek gondolkodását a lelkük üdvösségével kapcsolatos, mindent felülmúlóan fontos kérdéssel szemben; ugyanakkor, ezzel párhuzamosan a tantételeket tartalmazó apostoli levelek tanulmányozását emelték elsődleges fontosságúvá, a legnagyobb értékké pedig az vált, ha valaki képes megérteni a tanításokat, és azokat a helyes szófordulatokkal vissza tudja adni az elfogadott teológiai normák szerint. Aki ezekben vét, arra kíméletlenül lesújtanak; míg a Krisztus törvényének fajsúlyosabb dolgaiban – különösen a minden szentek iránti szeretetben – történő hiányossággal szemben közönyösek. Bizonyosan mondhatjuk, hogy „ezeket kellene tenni, és azokról sem megfeledkezni”.”

Tovább a teljes tanulmányra: Philip Mauro: Hit a lélek megmentésére

“Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” (Radu Gavriluț)

A teljes szolgálat PDF-ben: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Részletek:

“Nem úgy lesz valaki kereszténnyé, hogy ő dönt az Úr mellett, hanem úgy, hogy az isteni mag egyszer csak a szívébe hull. Elmondok erről egy történetet. Volt egy testvér, aki 1985-ben elköltözött az Úrhoz, és akitől sok mindent hallottam. Egyszer meghívta őt egy fiatal család, hogy beszéljen nekik az Úrról. Ez a testvér elment, és amikor beszélgettek, jelen volt egy fiatal lány is. A testvér a családra összpontosított, hogy nekik beszéljen az Úrról. És tudjátok ki tért meg? Az a fiatal lány. Ez a testvér ezután mindig emlegette ezt az esetet. Tehát mindnyájan, akik itt vagytok, nagy „veszélyben” vagytok, mert nem kell semmilyen döntést hoznotok, de a lelkiismeretetekben igazat fogtok adni Istennek. Mert Isten igéje igazság.”

“A következő dolog. Azt mondja itt az ige: „Figyelmezzetek a mi hitvallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra. Aki hű ahhoz, aki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.” Az Úr Jézus, miután felemeltetett a földről, a mi bizonyságunk Főpapja lett. Ez rendkívül fontos dolog. Mi ugyanis úgy gondolkodunk, mint a tanítványok. Amikor az Úr Jézus azt mondta nekik: „Szükséges, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, őket ez megrémítette. Amikor az Úr először beszélt arról, hogy megfeszítik, és azután feltámad, mindezek előtt pedig a vének kezébe adják, a tanítványokat elfogta a kétségbeesés. Mentek utána, Ő pedig teljes higgadtsággal sorolta, hogy mi fog vele történni. Rémülten követték. Ez az ember készül meghalni! Mi meg minden reményünket belé vetettük. Mi lesz velünk?
Mi is gondolhatnánk, hogy itt hagyott bennünket a földön. Megtértünk az Úrhoz; küszködünk, hogy a Bibliához alkalmazzuk az éltünket, de nem tudjuk pontosan, mit tegyünk, hogyan tegyük? Melyik legyen az út? Hogyan haladjunk tovább, hogy mégis valahogy segítséget kapjunk? Az Úr elkészítette a biztos utat, de ezt az utat ma nagyon elhanyagolják. Azt mondta a tanítványoknak: „Én bennetek leszek.” „Az igazság Szelleme bennetek van.” De valahogy nem tudjuk ezt elhinni. Azt még csak megértenénk, hogy Ő velünk van; velünk van, és elkísér az úton, úgy mint az emmausi tanítványokat. Ezt értjük. De azt nem értjük, hogy hogyan lehet Ő bennünk! A János 14, 15, 16. fejezetekben az ige azt írja, hogy a Szent Szellem olyan, mint egy jogi képviselő, ügyvéd. Valahányszor beszélek erről a témáról, mindig megkérdezem: Kinek az ügyvédje Ő? Ő nem a mi ügyvédünk, Ő Krisztus ügyvédje. Az Ő érdekeit védi! Ha nem hallgatunk rá, akkor ellenségünk lesz, és harcol ellenünk. Meg akar minket győzni. Mert a mi testünkben egyedül az Úr érdekei fontosak.”

“Miután az Úr Jézus bemerítkezett, a Szellem azonnal elvitte Őt a pusztába. Mi sokszor úgy gondolkozunk, ahogy egy fiatal gondolkozik akkor, amikor az Úrhoz tér, és kísérti őt egy bűn. Imádkozik, küzd. Sokszor láttam fiatalokat, akik nagyon örültek, hogy megszabadultak a bűntől. De az történt, hogy egy idő után újra elbuktak. Hogyan lehetséges ez? Egyesek pedig, akik megszabadultak, azt hitték, hogy minden rendben van. Azt gondolták, hogy a hívő élet az, hogy megszabaduljunk a bűntől. De miután a bűntől megszabadultak, észrevették, hogy íme, megjelennek bizonyos egészségi problémák. Mit akar Isten velem? Nem jó az én állapotom? Nincs rendben a családom? Nem azt szeretném-e, hogy a gyermekeim hitre jussanak? Mit akar Ő velem? De az Úr nem téved. Ő az elkövetkezendő időkre való felkészítésünket tartja szem előtt. Hogy megmutassa a következő időkben az Ő kegyelmének végtelen gazdagságát. De a felkészítés helye a mi számunkra itt van. “

Tovább a teljes szolgálatra: Higgy az Úr Jézus Krisztusban!

Elragadtatás és lélekmentés (részlet, D.M. Panton)

Eredeti, teljes bejegyzés: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

“Ebben a leggazdagabb lélekmentő drámában a következő felvonás még csodálatosabb: maga az Istenség gépezete lendül mozgásba. 29. vers: “Ezt mondta a Szellem Fülöpnek, Menj oda és csatlakozz ahhoz a szekérhez.” Azt a szekeret, amelyben az Isten által keresett lélek ült, meg kellett mutatni Fülöpnek; mert egyetlen evangélista sőt egy angyal sem ismeri, egyedül csak Isten Szelleme, azokat a neveket, amelyek az Élet Könyvében vannak beírva, amely a Bárányé. Az apostolok közül ki álmodta volna, hogy a következő megtérő egy fekete bőrű férfi lesz, aki több mint 3000 km távolságra él, és aki épp a Gázai sivatagon keresztül utazik a távoli Etiópiába?

Éppen ez az igazság az, amelyet az egyéni evangelizálást végző munkások olyan nehezen tudnak elsajátítani, amely katasztrofális következményekkel jár. Alapvető különbség van az egyszerű bizonyságtétel és a lélekmentés között. Mindenkinek bizonyságot kell tennünk, az egyéni lélekmentésben viszont nagyon élesen oda kell fülelnünk a Szellem utasításaira – “Csatlakozz ehhez a szekérhez.” A következő szekérben, minden valószínűség szerint olyan lélek utazott volna, akiért a mennyei gépezet teljesen mozdulatlan maradt volna.
Ebben van a lélekmentés sarokköve – a módszer remekműve – hogy először Istentől kell megkapnunk a léleknek a nevét, akit meg kell nyernünk, mielőtt ostromolni kezdjük magát a lelket. A bölcs munkás kideríti, hogy Isten hol munkálkodik, és ott kezd el dolgozni. Ez megspórolja nekünk a csüggedést, sőt a kétségbeesést, olyan lelkek miatt, akik nem adják meg magukat; és attól is megment minket, hogy ennek következtében felháborodva felhagyjunk minden lélekmentési kísérlettel. Megszabadít az önzéstől, hogy olyan lelkeket keressünk, akiket mi akarunk, hogy meg legyenek mentve, mintsem azokat a lelkeket, akiket Isten akar. Megelőzi azt, hogy élesen bíráljuk az evangélistákat, lelkészeket, vasárnapi iskolai tanítókat, vagy barátainkat, azért mert nem térítették meg azokat a lelkeket, akiket mi hoztunk oda hozzájuk, Isten viszont nem. Így nem fogjuk az időnket és erőnket pazarolni, mert egyenes vonalba hozott minket azzal, amit Isten tenni akar.

Tehát Fülöp alig száll föl a szekérre, rögtön azt tapasztalja, hogy a Szellem már ott járt. Mert ki tette a Bibliát az etióp kincstárnok kezébe? Ki hozta el őt a templomból imádkozva? Ki nyitotta ki a könyvet éppen annál a szakasznál, ahol a megöletett Messiásról van szó? Az isteni gépezet mindkét végén munkálkodik: így a felkészített lélek érett gyümölcsként hullik le Isten hírnökének legkisebb érintésére; mert egyedül azokat a lelkeket tudjuk megnyerni, akiket Istent választott, Isten keresett és Isten kinyilatkoztatott.”

Tovább: https://filippi314.com/2019/11/15/elragadtatas-es-lelekmentes/

Noé bárkája (Stephen Kaung)

Ez az üzenet élőszóban hangzott el a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban, 1982. januárjában. Ez az igeszolgálat a negyedik abból a nyolc részből álló sorozatból, mely Krisztust mutatja be nyolc személy életén keresztül Mózes első, a teremtésről szóló könyvében.

Az összes rész 1-8-ig, egyben: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Részlet:

“Mi Noé és a bárka eseményeinek alapvető mondanivalója? Úgy vélem, az alapvető gondolat ebben, amit Isten Szelleme meg akar láttatni velünk, hogy mit jelent Krisztusban maradni. Énók Istennel járt, az Istennel való járás pedig külső magatartást jelent. Ez a világnak szóló bizonyságtétel. Az az ember, aki Istennel jár, annak ez meglátszik az életén. Ez bizonyság, mert az élete különbözik a világétól. A külső járás belső titka viszont az, ha Krisztusban maradunk. Más szóval, nem fogunk tudni Istennel járni, ha az életünk nincs elrejtve Krisztusban. Ha Krisztusban maradunk, akkor Istennel fogunk járni. Ez lesz a természetes következménye az Őbenne maradásnak. Egyfelől tehát Énók azt mutatja, mit jelent Istennel járni, másfelől Noé viszont azt, hogy mit jelent Krisztusban maradni.”

“Néha azt gondoljuk, hogy amikor hittünk az Úr Jézusban, csak egy dolog történt – megbocsáttattak a bűneink. Istennek hála, amikor hiszünk az Úr Jézusban, megbocsáttatnak a bűneink! Ez valóban megtörtént, de amikor hiszünk az Úr Jézusban még sok más egyéb is történik. Az egyik ilyen, hogy Isten élete Krisztus Jézusban belénk költözik, és a mi életünkké válik. Újonnan születünk. A Szellemtől születünk. Új életet kapunk. Isten élete Krisztus Jézusban lesz a mi életünk. Befogadjuk magunkba Őt. Bennünk van; Krisztus bennünk a dicsőség reménysége. Krisztus van bennünk; az Ő élete van bennünk; Ő az életünk. Ez hatalmas nagy dolog! Sokkalta értékesebb, mint az, hogy megbocsáttattak a bűneink. A bűnbocsánat nagyszerű dolog. Mi, akik a halálos ítélet, a ránk nehezedő súly, a bűn terhe alatt voltunk, egyszer csak azt találjuk, hogy minden bűnünk megbocsáttatott! Ez nagyon nagy dolog! De van valami, ami még ennél is sokkalta nagyobb, mégpedig az, hogy Krisztus bejött az életünkbe. Krisztus a miénk lett úgy, mint Aki a mi életünk. Ő bennünk a dicsőség reménysége. Ez egy dolog.

De van még más is. Nem csak hogy Krisztus bejött az életünkbe azért, hogy Ő legyen a mi életünk, hanem az is történt, hogy Isten bennünket Krisztusba helyezett. Igen, bennünk van – mi pedig Őbenne vagyunk. Az 1Korinthus 1,30 szerint: „belőle vagytok pedig ti Krisztus Jézusban, aki bölcsességgé lett nekünk Istentől, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Belőle – azaz Istenből – vagytok Krisztus Jézusban. Krisztus Jézusban vagyunk. Hogyan vagyunk Krisztus Jézusban? Istentől. Más szóval, amikor hiszünk az Úr Jézusban, Isten valamit csinál velünk. A Szent Szellem nem csak újonnan szül bennünket, és belénk helyezi Krisztus életét, hanem ugyanakkor Isten átvisz a sötétség uralmából az Ő szeretett Fiának uralmába. Isten kivesz bennünket Ádámból, és belehelyez Krisztusba. Ezt nem mi magunk tesszük, erre mi képtelenek vagyunk, és nem is nekünk kell megtennünk.

Néha hibásan gondolkodunk: „Bárcsak bejuthatnék Krisztusba, akkor minden gondom megoldódna!” Még Hudson Taylornak is megvolt ez a problémája. Már évek óta misszionáriusként tevékenykedett Kínában, és Isten már addig is komolyan használta. Mégis azt vette észre, hogy az élete nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Érezte, hogy kísérthető, hogy elbukik, és hogy a bizonyságtétele nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Ez nagyon nyugtalanította, és imádkozással és böjtöléssel kezdte keresni Istent. Azt gondolta, „Bárcsak bekerülhetnék Krisztusba, akkor minden ilyen probléma megoldódna. De hogyan juthatok be Krisztusba?” Megpróbált bejutni Krisztusba, de nem tudta, hogyan kell. Azt gondolta, hogy hitre van szüksége, ezért hitért imádkozott, de a hit nem jött.

Ez a mi problémánk? Ha Krisztusban vagyunk, akkor minden gondunk megoldódik. De hogyan juthatunk be Krisztusba? Az Ige azt mondja, hogy már Krisztusban vagyunk. Ha pedig már bent vagyunk, akkor nem lehet újra bemenni, még jobban bent lenni, mert már ott vagyunk benne. Hudson Taylor végül egy napon felfedezte, „Miért is imádkozom? Hiszen már bent vagyok. Ő a szőlőtő, én a szőlővessző. Nevetséges volna a szőlővesszőnek folyton úgy imádkoznia, hogy bárcsak bejuthatna a szőlőtőbe, hiszen a szőlővessző a szőlőtőben van, a szőlőtő pedig a szőlővesszőben. Ők ketten egyek.”

Nem tudjátok, hogy Isten Krisztust, a dicsőség reménységét belétek helyezte? Egyedül azért lehet reménységünk a dicsőségre, mert Krisztus bennünk van, és ugyanakkor Isten bennünket is Krisztusba helyezett. Krisztusban vagyunk. Ez a mi új helyzetünk. Ez pedig nagyon értékes dolog! Isten kivett bennünket Ádámból – Ádámban mind meghalnak. Krisztusba helyezett bennünket – Krisztusban életre kelünk. Ez a mi helyzetünk. Mindenki, aki hisz az Úr Jézusban, Krisztusban van. Milyen óriási dolog ez! Krisztus a bárka, és mi a bárkában vagyunk. Krisztusban vagyunk.”

Teljes cikk: Az összes rész 1-8-ig, egyben, PDF: Stephen Kaung: Krisztus a Teremtés könyvében 1-8

Mit jelent a megszentelődés? (T.A. Hegre)

Eredeti szöveg: SermonIndex.net

PDF-ben letölthető: T.A. Hegre: Mit jelent a megszentelődés?

Gyakran fölmerülnek a következő fontos kérdések:

  • Mit jelent a megszentelődés?
  • Mit jelent a Szent Szellembe merülés?
  • Ez a két tapasztalat vajon ugyanazt jelenti?
  • Az ember akkor szentelődik meg, és teljesedik be Szent Szellemmel, amikor üdvösségre jut?
  • A megszentelődés egy folyamat?
  • Az ember a megigazulása következtében szentelődik meg, és a megszentelődés következményeképpen teljesedik be Szent Szellemmel?
  • Vajon minden keresztény megtapasztalás a miénk lesz abban a pillanatban, hogy megigazultunk, és a mi részünk csak annyi, hogy alkalmazzuk, megéljük ezeket, amikor megérkezik hozzá a szükséges világosság és kegyelem?

Mielőtt megkeresnénk a válaszokat ezekre a kérdésekre, olvassunk el két igeszakaszt!

1Thessz 4,3:

„Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (ÚF)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (Károli ford.)

„Isten azt akarja, hogy váljatok szentekké” (EFO)

Titusz 2,11-15:

„Mert megjelent az Isten kegyelme, mely üdvöt áraszt minden ember számára, mely arra nevel minket, hogy megtagadjuk az istentelenséget és a világi vágyakat józanul és igazságosan és istenfélelemmel (Istenben boldogan) éljünk e mostani korszakban (aionban), várva a boldog reménységet és a nagy Isten és üdvözítőnk Krisztus Jézus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, (azért,) hogy megváltson minket minden törvénytelenségtől és tisztítson magának körülötte lévő népet, (eszményi) szép munkára buzgólkodót, ezeket szóld, erre buzdíts és figyelmeztess teljes nyomatékkal, nehogy valaki téged megvessen!” (Vida ford.)

Ebből a két szakaszból teljesen egyértelműen és részletesen kiderül, mit vár el Isten a keresztényektől. Az üdvösség, ahogyan az Igéből kiderül, többet jelent pusztán egy döntésnél. Pál apostol nem csak akármilyen életről beszél, hanem szent életről; de nem pusztán szent életről, hanem kifejezetten a szolgálatról is – szent szolgálatról.

Hallottunk már ilyet, hogy „Nekünk nem tanítás kell; nekünk az élet kell!” Első hallásra ez nagyon szelleminek tűnik, de valójában nem több kegyes beszédnél. Nagyon is kell nekünk a tanítás; szükségünk van a Biblia és a Szellem tanítására, a legegyszerűbb módokon kifejezve. Tudni akarjuk az igazságot, szükségünk van rá, hogy ismerjük. Jézus azt mondta: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”.

Mások azt mondják: „Nekünk nem kell az áldás, nekünk az kell, aki az áldást adja”. Ezt az állítást is elutasítjuk, és azt mondjuk inkább, hogy azt akarjuk, egyaránt a miénk legyen az áldás is és az áldás osztója is; Krisztust akarjuk és a valódi áldást, azt az áldást, mely tartósan megmarad.

Kétségtelenül helyes feltenni a kérdést: „Mit jelent a megszentelődés?” Ismernünk kell a választ, hiszen Isten Igéje azt mondja, hogy az Ő akarata a számunkra a megszentelődés. Tágabb értelemben a megszentelődés magában foglalja az összes keresztény tapasztalatot a megigazulástól a megdicsőülésig, mely az újonnan születéssel kezdődik és a keresztény élettel folytatódik, míg szemtől-szemben nem látjuk az Urat. A megszentelődést azonban szűkebb értelemben is használják, amikor egy konkrét krízis-élményre utalnak a megigazulás és az újonnan születés után. (A megigazulás a jogi helyzetünket illető oldala, az újjászületés az erkölcsi és éltető oldala a megmenekülésünknek. A megmenekülés pillanatában egyszerre nyerünk bűnbocsánatot és születünk újonnan.) A megmenekülés (az üdvösség) azonban a keresztény életnek csak a kezdete. Ez után a megtapasztalás után el kell kezdenünk növekedni a kegyelemben.

Még akkor is, ha valóságosan megtapasztaltuk ezt a felülről való születést, fölfedezzük, hogy van valami bennünk, ami visszafogja a növekedést. Ezt a valamit sokféleképpen nevezik, lehet a bennünk lakozó bűn, az „óember”, hústest, testiesség, bűnre való hajlam stb. A legjobb kifejezés azonban az Ézsaiás 53,6-ban található:

„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (ÚF)

„Mindnyájan eltévedtünk, mint a juhok, ki-ki a maga útjára fordult.” (Kecskeméthy ford.)

Az igei fogalommeghatározások számos problémát megoldanak, és itt is látjuk, hogy a növekedést gátló tényező az Ige szerint az ember saját útja – melyre többféleképpen is lehet hivatkozni, például: „önzés”, „az én életét élni”, „saját magamnak élni”.

A megigazulás során minden múltbéli bűnünk bocsánatot nyer. Ha a megigazulást követően sor kerülne valamilyen bűnre, azt megvallhatjuk, és arra bocsánatot kaphatunk. Az önzés, a saját magunknak élés azonban nem olyasmi, amit meg lehetne bocsátani. A magunk útján járás ugyanis egy hajlamosító tényező, egy vezérlőelv az életben, ezért ennek véget kell vetni! Az önző tetteket meg lehet bocsátani, az alapvető önzésnek azonban véget kell érnie a Krisztussal való megfeszítésben. A vér Isten megoldása a bűnre; a kereszt pedig Isten megoldása az önmagunknak élésre, az énre. Az üdvösség kezdetén nem sokat gondolunk az énünk életére, és nem is értjük meg teljesen annak összetett természetét. Figyelmünket leginkább a bűn és a mi Megváltónk köti le. Ez történt Izraellel is, akit Isten kihozott Egyiptomból a Vörös-tengeren át (ez a megmenekülés, a megváltás előképe). A Sínai hegynél azonban, habár nagyon magabiztosak voltak abban, hogy mindenben engedelmeskedni fognak tudni Istennek, Izrael keserves kudarcot vallott; megtapasztalták, mi lakik bennük. Más szóval, fölfedezték az énjük romlottságát.

Nekünk is szükségünk van erre a mélyebb meggyőződésre, az énünkre való ráeszmélésre, amikor felszínre kerül, mi lakik bennünk. El kell ismernünk, meg kell vallanunk, meg kell bánnunk, és meg kell tagadnunk minden istentelen és világi kívánságot (vágyakat). Jézus Krisztus egyenesen a probléma gyökerére tette a fejszét, amikor azt mondta: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Ez az igevers többről szól, mint pusztán a bűnbocsánatról. Krisztus itt adja meg a saját magunknak élés, az én-élet megoldását. A válasz a kereszt. Ahogyan említettük, Krisztus vére leszámol a bűn problémájával, Krisztus keresztje pedig leszámol az én problémájával.

Brengle ezredes egyszer elmesélte, hogy egy fiatal lány megkérdezte tőle: „Mi ez a megszentelődés, amiről olyan sokat beszélnek az emberek?” A lány ekkor már egy éve hallgatott személyes bizonyságtételeket erről, ezért az ezredes eléggé meglepődött a kérdésen, és kicsit le is tört miatta. De azután a megkérdezte: „Ingerült természetű vagy? Könnyen haragra gerjedsz?” „Jaj, igen – felelte – kirobbanok, mint a vulkán”.

„A megszentelődés – magyarázta neki az ezredes – azt jelenti, hogy ez az ingerült természet kikerül belőled.” Ez a magyarázat helyes irányba állította a lány gondolkodását, és javára vált. Azonban túlságosan is leszűkített volt, ezért Brengle ezredes hozzátette: „Ha azt mondtam volna neki, hogy a megszentelődés azt jelenti, hogy az ingerültség és az összes bűn elvétetik, a szív pedig megtelik az Isten és az emberek iránti szeretettel, az helyesebb meghatározás lett volna.” Az ingerültség miatti dühkitörés megbocsátható dolog, azonban valami többre van szükség ahhoz, hogy megszűnjön az az állapot, amely a haragnak ezt a bűnét okozza. Azért, hogy a Krisztusban való új élet teljesen kifejezésre juthasson bennünk, a Krisztus által szerzett üdvösség a lelket is megszabadítja nem csak a bűn erejétől, hanem a bűntudattól is.

Azt mondják, a keresztény ember új élete nem más, mint Isten élete, csak kisebb mértékben. Idézzük: „A tűz szikrája is ugyanolyan, mint a tűz. És a hatalmas tölgyfa legapróbb ága, vagy a szőlőtő legkisebb vesszője is lényegét tekintve ugyanolyan, mint maga a tölgyfa vagy mint maga a szőlőtő. Hasonlóképpen, az óceán egyetlen cseppje az ujjbegyünk végén is olyan, mint az óceán – nyilván nem a méretét tekintve, hiszen hajók nem úszhatnak rajta, és halak sem élhetnek benne, de lényegét, természetét, jellemzőit tekintve olyan, mint az óceán. Ugyanígy, egy megszentelt ember olyan, mint Isten – nem olyan értelemben, hogy ugyanúgy véghetetlen lenne, mint Isten (hiszen nem mindentudó; nincs meg neki mindaz az ereje, hatalma és bölcsessége, mint Istennek), de természetét tekintve Istenhez hasonló: jó, tiszta, szeretetteljes és igaz, ahogyan Isten is.” A Biblia azt mondja, hogy isteni természet részeseivé lettünk (2Pt 1,4). A folyamatos győzelemhez szükséges dolgokat Isten elvégezte, azonban a győzelem a hitünktől és az önmagunk átadásától függ. A megszentelődött ember tehát olyan, mint Jézus Krisztus, hasonló Őhozzá, Aki teljes mértékben átadta magát annak, hogy az Atya akaratát cselekedje, mivel azt mondta: „mert én mindenkor azokat cselekszem, amik neki kedvesek” (Jn 8,29).

Ahogyan korábban említettük, az újonnan születés tapasztalata után normális és természetes lenne a keresztény ember számára a folyamatos növekedés, ha az „a valami” nem akadályozná. Ezért a bűnbocsánat mellett szükség van a bűntől való megtisztulásra is. A magunk útján járást, amelyről Ézsaiás beszél, keresztre kell feszíteni! Az ént le kell taszítani a trónról, és megfeszíteni, Krisztust pedig föl kell emelni a trónra! Továbbá pedig a hívőnek be kell teljesednie Szent Szellemmel, hogy győzelmes belső életet éljen (Jn 7,37-39; Ef 5,18 stb.), és a Szent Szellemmel kell felruháztatnia, hogy erőt kapjon a szolgálatra (Lk 24,49).

A megszentelődésnek ezért, amikor a szűkebb értelemben vesszük, két oldala van: egy negatív és egy pozitív. A megszentelődésünk negatív oldala a vér és a kereszt mélyreható munkája, mely megtisztít és megszabadít a bűn hatalmából; ez a bűntől való megtisztítás és az én keresztre feszítése. A megszentelődésünk pozitív oldala pedig a Szent Szellembe való merülés, amikor valaki be van teljesedve Szent Szellemmel és fel van ruházva mennyei erővel. A hústest cselekedeteit ekkor a Szellem gyümölcsei váltják föl – „szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény” (Gal 5,22-23). Megszentelődésünk pozitív oldalának eredménye a szent és győzelmes élethez, valamit a gyümölcsöző szolgálathoz szükséges erő. „János ugyan vízben merített be, de ti Szent Szellemben fogtok bemeríttetni nem sokkal e napok után” (Csel 1,5, Vida ford.).

„De kaptok erőt, amikor eljön (leszáll) a Szent Szellem rátok és lesztek tanúim (bizonyságtevőim) Jeruzsálemben és Júdeában és Szamariában és a föld végső határáig” (Csel 1,8).

http://www.sermonindex.net/modules/newbb/viewtopic.php?topic_id=11820&forum=34

Az újonnan születés (T. Austin-Sparks)

PDF-ben letölthető itt: Austin-Sparks-Újonnan születés

„Jézus így válaszolt: “Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát). (…) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,3.7)

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (…) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,16.18)

„Újonnan (fentről, illetve újra) kell születnetek”

Három oka is van annak, hogy most erről az igéről beszélek. Az egyik, hogy vannak olyanok, akik nem tudják pontosan, mit jelent újonnan születni; a másik, hogy vannak, akik ugyan tudják, de emlékeztetni kell őket, mi a különbség az újonnan születettek és az összes többi ember között; harmadszor pedig folyamatosan találkozunk olyanokkal, akik semmit sem tudnak róla, és időről időre nekünk szegezik a kérdést, hogy magyarázzuk el, mit jelent az újonnan születés; miben más, aki újonnan született.

Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, mely könnyen elbizonytalaníthat ebben a kérdésben, ha hagyjuk. Például sok olyan kedves és külső viselkedésében nagyon nemes és jó emberrel találkozunk, akik bizonyosan nem születtek újonnan, és ugyancsak kedvezően jönnek ki az általunk ismert, elvileg újonnan született emberekkel való összehasonlításból. Az újonnan született emberek gyakran alulmaradnak a szemünkben, ha egyes nem újonnan született ismerőseinkkel összehasonlítjuk őket, és ez elbizonytalaníthat bennünket; s olyan kérdések merülnek föl bennünk, melyek lerombolják bizonyságtételünk, hitvallásunk bizonyosságát, határozott egyértelműségét.

Néha pedig, különösen a fiataloknak, nehéz pontosan és egyértelműen megválaszolniuk azt a kérdést, hogy mit jelent valójában kereszténynek lenni? Nagyon bonyolultan és mindenféle mellékes dolgokon keresztül próbálják ezt elmagyarázni. Ritkán találkozom olyannal, különösen, ha az illető fiatal még az Úrban, hogy képes lenne tömören és pontosan elmagyarázni, mit jelent kereszténynek lenni, illetve mit jelent újonnan születni. Ezért szeretnék most erről a témáról beszélni: „Szükséges nektek újonnan születnetek”. Próbálom annyira egyszerűen és világosan kifejteni, amennyire csak lehet, a következő három kérdés mentén.

Mit jelent újonnan születni?

Először is, mit jelent újonnan születni? Ugyan ez nagyon általános kérdés, és hosszan kifejtve lehetne válaszolni rá, most mégis egyetlen egyszerű feleletre szorítkozunk. Maga a születés ugyanis végső soron a vér kérdése, és a Biblia vérről szóló tanításait látszólag körülvevő nagyon sok olyan titkot összefoghatunk abba az egyetlen közismert ténybe, hogy életet adó, életmentő vércserét nem lehet két akármilyen élőlény között elvégezni.  Nem lehet a különböző fajok vérét összekeverni, azaz egyik faj vérét a másikba átömleszteni. Ha ezt tesszük, nem csak zsákutcába jutunk, hanem kárt is csinálunk. Nem ömleszthetjük az állat vérét az ember szervezetébe úgy, hogy annak bármi valódi értéke legyen – nem létezik transzfúzió állat és ember között. Ezen a módon nem lehet sehova sem eljutni; nincsen semmi értelme, sőt csak károsodást okoz. Minden fajnak megvan a maga vére, és az a vér az adott fajhoz tartozik, és nem szabad más fajba átömleszteni.

A Bibliában a vér, mint tudjuk, az életet jelképezi, és amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztusban, illetve a Benne való hit által mi örök életet kapunk, az nem más, mint hogy részesülünk az Ő vére – szimbolikus nyelvezetű – ivásának megszentelő hatásában. „Aki issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54), és ez azt jelenti, hogy megkapjuk – használhatom-e ezt a szót az Úr Jézussal kapcsolatban? – egy másik „fajnak” az életét. Nem létezik az Úr Jézushoz hasonló „faj” a világegyetemben; Ő a teremtés egyedülálló rendje, különleges rendje. Valami olyasmit képvisel, ami nem található meg sehol máshol, és újonnan születni azt jelenti, hogy a teremtés egy olyan rendjének az életét kapjuk meg, melynek Ő a legelső képviselője.

Mit jelent tehát újonnan születni? Azt, hogy egy másik, teljesen újfajta életet kapunk, és ennek a lényege, ha valóban Isten újonnan született gyermekeivé lettünk, nem a természetünkben és nem a külsőségekben rejlik. A létünk legmélyén, odabent van valami, amit kaptunk, ami teljes mértékben különbözik minden emberi dologtól. Bármennyire is jó lehet valaki viselkedését tekintve, ez más – itt lényegi különbség van. Mi magunk is tudjuk, hogy önmagunkban a különbség nem teljesen látható, mégis tudjuk, hogy alapvető változás történt; ott van bennünk, ami ezt létrehozta; és ezt a dolgot semmilyen módon nem lehet kierőszakolni vagy erőltetni, hanem annyira természetes, mint minden más ezzel az új teremtéssel kapcsolatban. Tudjuk, hogy valami történt bennünk, amitől mások lettünk, mint a többi ember, és ez az alapvető tény folyamatosan megismerteti magát bennünk. Olyan, mint egy újfajta felfogás és világlátás, újfajta tudatosság és lelkiismeret, amely mindig jelen van mint egy választóvonal; indít valamire vagy visszafog. Ott van bennünk ez a másik rendből, az Isten Fiának rendjéből való új, másik élet; ez hozza létre ezt a különbséget, mely nem más, mint az újonnan születés.

Sok kereszténynek – és nem csak olyanoknak, akik fiatalok az Úrban –, nehézsége adódik, amikor komoly megterhelés vagy próbatétel éri őket; amikor a természeti életre valamilyen okból inger vagy nyomás nehezedik, talán testi bajok, gyengeség, vagy kívülről jövő kényszerítő erő formájában. Ilyenkor a természeti élet nagyon is erősnek tűnik még mindig a rossz oldalon, és elég határozottan érvényesítik magukat a természeti élet régi dolgai. Ekkor az ellenség megkísért bennünket a kérdéssel, hogy hát, ha így viselkedünk, így gondolkozunk, akkor mégis miben jelent különbséget Isten gyermekének lenni? Csakugyan jelentene valamit újonnan születettnek, új teremtésnek lenni? Van egyáltalán különbség?

A válasz pedig mélyen, sokkal mélyebben rejlik, mint a saját természetünk. Amik mi természet szerint vagyunk, az megmarad, de jelen van az új teremtés is. Nagyon fontos a hangsúlyt a helyes kifejezésre helyezni. Amikor az apostol azt írja: „Azért ha valaki Krisztusban van” – és sok fordítás úgy adja vissza, „új teremtés az” vagy „új teremtmény az”. Más fordításokban viszont a mondat így hangzik: „Azért ha valaki Krisztusban van, ott új teremtés van” (2Kor 5,17). Hol van új teremtés? Krisztusban; az az új teremtés, amik mi Krisztusban vagyunk; ott, ahol Krisztusban vagyunk, és amikor Krisztusban vagyunk. Nem az az új teremtés, amikor magunkban vagyunk, hanem az, amikor Krisztusban vagyunk. Ott van az új teremtés. Az, ami Krisztusban van, az az új teremtés.

Ezt nem elemezzük most tovább, de szeretném, ha észrevennétek, hogy lényegi különbség van, és ezt a különbséget ismerjük. Ez az a különbség, ami a szellemi növekedésünkkel párhuzamosan egyre valóságosabbá válik számunkra; a különbség aközött, hogy mi Krisztus, és mik vagyunk mi, és mi az ember mint egész a maga természete szerint; mit jelent az a különbség, hogy mi – szimbolikusan – új vért kaptunk, más vért; illetve, a helyes kifejezéssel: egy másik, teljesen más életet kaptunk. Mit jelent újonnan születni? Ezt jelenti.

Miért kell újonnan születnünk?

Miért kell újonnan születnünk? Miért hangsúlyozta ezt ennyire az Úr Jézus? Figyeljük meg ezt a kettős felszólítást: „Bizony, bizony, mondom neked” Miért? A válasz a teljes kijelentésben található: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (királyságát, királyi uralmát)”. Isten királyságára nincs utalás a szövegösszefüggésben, ezért feltételeznünk kell a következőket: Nikodémusnak, és a népnek, akihez tartozott, nem volt szüksége magyarázatra Isten királyi uralmát illetően. Azaz nem volt ez titok előttük, biztosan lehetett abból kiindulni, hogy tudtak Isten királyi uralmáról. Nikodémus is tudott valamit róla; Jézus nem valami idegen témát vezetett be. De akár új eszme volt ez, akár nem, a lényeg ez: az Úr Jézus nem kezd hosszas magyarázatokba arról, hogy milyen Isten királysága, nem mondja, hogy ilyen vagy olyan, hanem rögtön abból indul ki, hogy ez alapvetően lényeges dolog, ami nagyon is számít, ami a legfontosabb és legeslegnagyobb jelentőségű, és a hozzáállása egyszerűen ez: – Nézd, Nikodémus, itt végül is, alapvetően, mindenek előtt az Isten királyi uralmáról van szó; közel az idő, amikor nem lesz más uralom, csak Isten királyi uralma. Minden más királyság meg lesz ítélve, le lesz rombolva, meg lesz szüntetve, és az egész világegyetem Isten királysága lesz! Az a legfontosabb kérdés tehát, hogy te benne leszel vagy kívül leszel rajta? Nem lesz más, amit választhatsz. Vagy bent leszel Isten királyságában, vagy kívül leszel: „… el ne vesszenek, hanem örök életük legyen”. Elveszni azt jelenti, hogy kiesni abból, amit Isten meg fog valósítani, kívülre kerülni azon, elveszíteni, és méltatlannak ítéltetni arra, amit Isten létre fog hozni, amit el fog készíteni.

Isten királyi uralma tehát az egyedüli, ami számít, mert végül mindenre ki fog terjedni és mindent magába foglal majd. Ezért kell újonnan születnünk, mert nem automatikusan történik az oda való bejutás. Ez születés kérdése, természet kérdése. Ezt a királyságot isteni természet fogja megalapozni; a királyság alattvalóiba és minden polgárába beoltott isteni természet, mely az állam berendezkedésének alapelve lesz. A két út pedig a következő: elveszünk azáltal, hogy kívül vagyunk vagy örök életet nyerünk azzal, hogy belül vagyunk; ezt az életet pedig egyedül születés révén lehet megkapni.

Tehát, ha a királyi uralom az, ami végtére is és valójában számít, és emiatt kell újonnan születnünk, és semmilyen más módon nem lehet ide bejutni, csak újonnan születés által, akkor erről van szó, ez a lényeg. Tehát, ha valaki megkérdezi tőlünk, mit jelent újonnan születni, mit jelent kereszténynek lenni, egyszerűen azt feleljük, hogy azt jelenti, kaptam egy új, egy másik életet, amelyik bensőbb és mélyebben van, mint a saját, természettől való életem, és ez egyre növekszik bennem, egyre nagyobb területet foglal el, egyre inkább érezteti a hatását, és például ezért van, hogy nem veszek részt bizonyos dolgokban, amiket ti szerettek. Nem arról van szó, hogy én úgy döntöttem, nem teszem ezeket a dolgokat; hogy írtam volna egy listát arról, hogy mit szabad és mit nem, vagy mit tegyek és mit ne tegyek. Egyszerűen csak történt bennem valami, ami létrehozza ezeket a változásokat, és én egy másik életnek a törvényszerűségeit követem, azét az életét, amelyik bennem munkálkodik, tehát ez nem pusztán valamilyen törvényt követő dolog. Ez a különbség, ezt jelenti újonnan születettnek lenni, és ezért kell újonnan születnünk. Végül ugyanis csak egyetlen királyi uralom lesz, Isten királysága, és úgy jutunk be ebbe a királyságba, hogy újonnan születünk. Vagy kint leszünk vagy bent leszünk, de ha bent akarunk lenni, újonnan kell születnünk.

Hogyan születünk újonnan?

Akkor hogyan születünk újonnan? Mit kell tennünk ahhoz, hogy újonnan szülessünk? Legelőször is el kell ismernünk, hogy bűnös természetünk van. Ez nem csak azt jelenti, hogy elismerjük, csináltunk néhány rossz dolgot, hogy bűnöket követtünk el – ez nem elég. Sokan azt gondolják, hogy ha keresztény akarsz lenni, akkor megvallod, hogy miket csináltál, milyen rossz dolgokat, kéred Istent, hogy bocsásson meg, és megígéred, hogy többet nem csinálod ezeket. Nem így működik. Nem a bűnökről van szó, hanem a bűnről; nem arról van szó, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, hanem arról, mik vagyunk. Úgy soha nem jön egyenesbe senki Istennel, ha elismer egy rakás bűnt, még ha azok jó nagy kupacba tornyosulnának is, hiszen Isten még sokkal többről tud, olyanokról is, amikre nem is emlékszünk, vagy tudatában sem vagyunk. Amit Ő vár, az az, hogy elismerjük, bűnös az egész természetünk, hogy ilyenek vagyunk önmagunkban, és majd, ennek fényében, elismerjük Krisztust mint Isten Fiát.

Nagyon fontos dolog rejlik itt ebben. Azt vártátok, azt fogom mondani, hogy Krisztust mint megváltót ismerjük el, de nem mondtam ezt; hanem azt, hogy Krisztust mint Isten Fiát ismerjük el. Nézzük meg az Újszövetséget; pünkösdtől kezdve ezt kellett elismerniük az embereknek, hogy Jézus az Isten Fia. Miért? Fiúnak lenni jelent valamit, arra utal, hogy van egy apa, ami pedig a születésre utal, és ez azonnal odavisz bennünket, hogy meglássuk a családi kapcsolat létrejöttét, a családba való bekerülést. Az ajtó ebbe a családba az Úr Jézus, az Elsőszülött. Ő az út, mely ebbe a családba vezet, és nekünk el kell ismernünk Őt, nem mint nagy prófétát, nagy tanítót, mint jó embert, a legjobbat, aki valaha élt, hanem ezt a különleges, egyedülálló kapcsolatot kell elismernünk, hogy Ő a Fiú; mi viszont természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei ugyanilyen módon, mint Ő.

Alapvetően nem létezik olyan, hogy Isten mindenkinek egyetemesen az Atyja, és hogy minden ember egymásnak testvére lenne; nincs ilyen univerzális testvériség. Teljes képtelenség ez a gondolat, és hiábavalóság vele foglalkozni, mert nem vezet sehova. Isten, az Atya ugyanis különleges módon apa, Jézus Krisztus különleges és egyedi módon fiú, és a köztük lévő családi kapcsolat is bezárólagos; és csakis egyféleképpen lehet ebbe a családba bekerülni, mégpedig egyedül Jézus Krisztus mint Fiú által.

A Sátán persze jól tudja ezt. Talán nincs is más egyéb a történelemben, amit a Sátán ennél jobban el akart volna érni, mint hogy teljes mellszélességgel tagadja Jézus Krisztus fiúságát. Az egyetlen dolog, amit támadásainak és csaló ravaszságának célkeresztjébe vett a korszakokon át, az Jézus Krisztus fiúsága a maga teljességében, kizárólagosságában, egyedülálló voltában. A különféle hamis tanításokban mindben felbukkant ennek tagadása valamilyen formában. Jézusnak mint Isten Fiának elismerése a mi megmenekülésünkért tehát az újonnan születés útja.

Utána pedig következik a hit általi elfogadás és az odaszánás határozott cselekedete. Én nem egy olyan valaki vagyok, aki sok bűnt elkövet, vagy ilyen vagy olyanfajta bűnöket, hanem bűnös vagyok természet szerint. Jézus Krisztus egy más rend szerint a Fia Istennek. Én, az elfogadás és elköteleződés határozott lépésével, hiten alapuló kapcsolatba kerülök Krisztussal, hogy vigyen be engem ebbe a családba, amely egy másik, teljesen másfajta család!

Értitek ezt? Mit jelent tehát újonnan születni? Meg tudjátok egyszerűen válaszolni? Miért kell újonnan születnünk? Hogyan születünk újonnan? Ha itt bárki nem tudja, mit jelent újonnan születni, akkor nagyon röviden ezt jelenti. Most már ismeritek a módját.

Ha bármelyikőtöknek is akadt problémája ezzel, hogy vannak nagyon kedves és jó emberek, akik egyáltalán nem mondják magukat kereszténynek, és vannak olyan keresztények, akik egyáltalán nem ilyenek, vagy saját magunkban sem azt látjuk, amit szeretnénk, és elgondolkodunk, „tényleg annyira számít ez, hiszen mi a különbség egyáltalán; nagyon is úgy tűnik nekem, hogy sok keresztény egyáltalán nem ér fel odáig, ahol sok nem keresztény van! Mi a különbség, mit jelent?”, akkor megvan erre a nagyon is valóságos válasz. Nem soroltam el mindent, de a válasz igazi. És miért? Nincs más ok, ami fontosabb lenne annál, hogy miért kell újonnan születnünk, hogy az Isten királyi uralma lesz az, ami mindent kormányozni fog. Hogy bent vagyunk-e Isten királyi uralmában vagy sem, ez a legfontosabb kérdés, amivel bárki szembesülhet.

Hogyha tehát ez igaz, és engem meggyőzött, vagy bárki mást meggyőzött, hogy ez olyasmi, amit komolyan fontolóra kell venni; és megkérdezik, hogyan kell csinálni, hogy történik, mi a módja –  tudtok akkor már válaszolni rá? Megértettétek mindannyian? Használja az Úr ezt a nagyon egyszerű igét a mi megerősítésünkre, megvilágosításunkra és új örömünkre.

Első kiadás: Witness and Testimony Publishers, 1935.

https://www.austin-sparks.net/english/002817.html

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Tíz ezüst és egy ruha – Paris Reidhead

A teljes igeszolgálat pdf-ben letölthető: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha

In English: Paris Reidhead: Ten Shekels and a Shirt

Paris Reidhead az 1960-as években elhangzott igeszolgálatának átirata, melyben a Bírák könyvéből, Míká és a lévita történetének alapján a gyülekezetet fertőző humanizmusról és pragmatizmusról beszél, mely beszivárgott a keresztény gondolkodásba, abba, ahogyan a megtérést, a keresztény életet, a missziót stb-t látjuk. Elég kijózanító. Részlet:

LIBERÁLIS, FUNDAMENTALISTA… vagy EGYIK SEM?

A vallást azonban nem lehetett megszüntetni. Olyan sokan éltek belőle, hogy kellett nekik valamilyen indokot találni, hogy igazolhassák a létezésüket. 1850-ben az egyház kétfelé szakadt. A liberálisok volt az egyik csoport, akik elfogadták a humanizmus filozófiáját, és megpróbáltak valami aktuálisnak szánt üzenetet átadni nemzedéküknek: „Nem tudjuk, hogy van-e menny; nem tudjuk, hogy van-e pokol. Azt az egyet viszont tudjuk, hogy van itt vagy hetven évünk a földön. Tudjuk, hogy a költészet, a mélyen szántó gondolatok és a nemes célok mind nagyon hasznosak mindannyiunk számára. Ezért fontos, hogy vasárnap gyertek el a templomba, ahol olvashatunk verseket, ahol életbölcsességeket, alapigazságokat és életszabályokat mondunk nektek, hogy azok szerint éljetek. Arról nem tudunk semmit, mi lesz, amikor meghaltok, de egyet mondhatunk: ha rendszeresen jártok, fizettek, segítetek és velünk maradtok, akkor rugót kaptok tőlünk a szekeretek alá, és még kényelmesebb lesz az utatok. Semmit sem garantálhatunk azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, amikor meghaltok, de az biztos, hogy ha velünk jöttök, boldogabbá teszünk, míg csak éltek.” Ez lett tehát a teológiai liberalizmus legbenső lényege. Nem jelentett többet annál, mint hogy egy kis cukrot próbált tenni a vándorlás keserű italába, megédesíteni egy időre. De ez minden, amit mondhatott.

A bennünket körülvevő közeg filozófiája tehát a humanizmus: az élet legfőbb célja az ember boldogsága. Van azonban egy másik csoport, akiket megbotránkoztattak a liberálisok. Ez a csoport az én népem, a fundamentalisták. Ők azt mondják: „Hisszük, hogy a Biblia Istentől ihletett. Hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten. Hisszük, hogy van pokol. Hisszük, hogy van menny. Hiszünk Jézus Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában.” Ne feledjük azonban, hogy a légkör, ami körülvesz, a humanizmus. A humanizmus pedig azt mondja, hogy a lét célja az ember boldogsága. A humanizmus olyan, mint valami ártalmas kigőzölgés a mélyből, mindenbe beleeszi magát. A humanizmus olyan, mint egy fertőzés, egy járvány – egyszerűen mindenhová eljut.

Nemsokára a fundamentalisták abból ismerték föl egymást, hogy kijelentették: „Hiszünk ezekben!” Legtöbbjük valóban találkozott Istennel. De látjátok, nem sok idő telt el attól, hogy: „Ezek a dolgok tesznek minket fundamentalistává”, hogy a második generáció azt mondja: „Így kell fundamentalistává lenni: Higgy abban, hogy a Biblia Istentől ihletett! Higgy Krisztus istenségében! Higgy az Ő halálában, eltemetésében, feltámadásában! És akkor fundamentalista leszel.”

És máris megérkeztünk a mostani nemzedékünkhöz, amikor az üdvösség egész terve úgy néz ki, hogy értelmi beleegyezésünket adjuk néhány tantételhez, és kereszténynek lehet tartani valakit pusztán azért, mert igent mondott négy-öt helyen, amikor kérdezték. Ha jól tudta, hol kell igent mondani, valaki hátba veregette, megrázta a kezét, szélesen rámosolygott, és azt mondta: „Testvér, üdvösséged van!” Oda süllyedt tehát az egész, hogy az üdvösség nem volt több, mint előírt dolgok, formulák helyeslése, és végül az üdvösség nem jelentett mást, mint az ember boldogságát, mert a humanizmus átitatta az egészet. Ha össze kellene hasonlítanunk a fundamentalizmust a száz évvel korábban kezdődött liberalizmussal, ahogyan az kialakult – mivel nem akarom időponthoz kötni –, valahogy így nézne ki:

A liberális szerint a hit célja az, hogy az ember boldog legyen amíg él, a fundamentalista szerint pedig a hit célja az, hogy boldog legyen miután meghalt.

De már megint! A hit célja, ki lett mondva: az ember boldogsága. És míg a liberális azt mondja: „A társadalmi és politikai rend megváltoztatásával fel fogjuk számolni a nyomornegyedeket, meg fogjuk szüntetni az alkoholizmust, a kábítószerfüggőséget és a szegénységet. És létrehozzuk a MENNYET ITT, A FÖLDÖN, ÉS BOLDOG ÉLETET TEREMTÜNK! Semmit nem tudunk arról, mi jön utána, de azt akarjuk, boldog légy, míg itt élsz!” És hozzá is láttak, hogy véghez vigyék, hogy azután az I. világháború szörnyű megrázkódtatásával szembesüljenek, és a II. világháború teljes döbbenetével, mert úgy látszott, hogy ennyi idő alatt nem sikerült eljutniuk sehova.

A fundamentalisták pedig szépen beálltak a sorba, ráálltak a humanizmus hullámhosszára, míg végül valami ilyenhez jutottunk: „Fogadd el Jézust, hogy a mennybe mehess! Nem akarsz arra csúnya, rossz, tűzzel égő pokolra jutni, miközben olyan csodálatos menny vár rád! Gyere Jézushoz, és akkor a mennybe jutsz!”

És ez éppen ugyanúgy az ember önzésére apellál, mint amikor ketten egy kocsmában üldögélve eldöntik, hogy kirabolnak egy bankot, hogy nulla befektetéssel a semmiért valamijük legyen! Van az a módja a bűnösök hívásának, ami a világnak pontosan úgy hangzik, mint az a terv, hogy hogyan kell egy benzinkút tulajától megszerezni az aznapi bevételét anélkül, hogy neki dolgoznál.

A humanizmus, úgy hiszem, a leggyilkosabb és legpusztítóbb eszme mindazok közül a filozófiai bűzfelhők közül, melyek a mélységből valaha kiszivárogtak. Teljesen átitatta a hitünket. ÉS TELJES MÉRTÉKBEN ELLENTÉTES A KERESZTÉNYSÉGGEL! Sajnálatos, hogy mégis ritkán látják így. Pedig itt van Míká, aki szeretne egy kis kápolnát, hozzá papot akar, és imádkozni szeretne, áhítatokat tartani, mert „jót tesz majd velem az Úr!”. EZ NEM MÁS, MINT ÖNZÉS! ÉS EZ BŰN! A lévita pedig jön, és szépen ő is beleesik, mert ő meg helyet keres magának. Tíz ezüstöt akar meg egy inget, és teljes ellátást. És azért, hogy meglegyen neki mindaz, amit akar, és Míkának is meglegyen, amit akar, APRÓPÉNZRE VÁLTJÁK ISTENT, tíz ezüstért és egy ruháért!

EZ A KORSZAKOK ÁRULÁSA! És ez az az árulás, amelyben élünk.

Nem tudom, Isten hogyan tudja ezt helyrehozni, míg vissza nem térünk a kereszténységbe, A BŰZHÖDT HUMANIZMUSSAL TELJES ÉS TÖKÉLETES ELLENTÉTBEN, mely átitatta nemzedékünket Krisztus nevében.

Tartok tőle, hogy annyira kifinomulttá vált, hogy tényleg mindenhová eljutott. Hogy ez mit jelent? Lényegében ezt: Ez a filozófiai feltevés – hogy az emberi létezés alapvető célja az ember boldogsága – oly mértékben el lett fedve evangéliumi fogalmakkal és bibliai tanításokkal, hogy végül Isten már az ember boldogságáért uralkodik a mennyben, Jézus Krisztus az ember boldogságáért öltött testet, és az angyalok is az ember boldogságáért léteznek. Minden az ember boldogságáért van! ÉN MEG AZT MONDOM NEKTEK, HOGY EZ NEM KERESZTÉNY DOLOG! Vajon nem akarja Isten, hogy az ember boldog legyen? Dehogynem. De mint következmény, és nem mint cél!

Folytatás: Paris_Reidhead-Tiz_ezust_es_egy_ruha