“Hogy megragadjam azt, amire engem is megragadott a Krisztus Jézus” (Lance Lambert)

Teljes igeszolgálat PDF-ben: lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

“De ne arról beszéljünk, ami megmagyarázhatatlan, hanem inkább térjünk vissza arra, hogy amikor az Úr megragadott minket, nekünk is meg kell ragadnunk azt, amire megragadott bennünket. Értitek? Ő megragad minket, mi megragadjuk Őt. Bármi is legyen az, amire Ő megragadott minket, mi megragadjuk azt hit által. És tudnunk kell, hogy miközben véghezvisszük az üdvösségünket, Isten az, aki munkálkodik bennünk. Ő munkálja az akarást is és a cselekvést is, az Ő jótetszéséből.

Mire ragadott hát meg bennünket az Úr – hogy világosabb legyen, mit kell nekünk megragadnunk? Először is megragadott bennünket, és ezt szinte szükségtelen is mondani, az üdvösségre. Nem így van? Ezt tudjuk. Megragadott minket. És nincs senki ebben a teremben, aki ne ragadta volna meg ezt az üdvösséget, amikor Ő megragadott minket. Sokan azt gondoljuk, hogy mi voltunk azok, akik megragadtuk Őt. Azt mondjuk: Elfogadtam Megváltómnak – így szoktuk mondani, elfogadtam Megváltómnak. Tudjátok, hogy valójában mit csináltunk? Megragadtuk azt, amire Ő megragadott minket. Megfogott bennünket, úgy, hogy nem tudtunk róla, az üdvösségre, és a szívünkben kiáltás ébredt, és végül formát öltött hitben, és azt mondtuk, elfogadom Megváltómnak. És abban a pillanatban üdvösségünk volt.

Mikor lett üdvösségünk, kétezer évvel ezelőtt? Ekkor lett üdvösségünk, hogyha hiszünk az Igében. Ismert minket a világ megalapozása előtt! Isten tudott mindent, még mielőtt a föld létrejött volna. Mindent tudott rólunk. De tegyük föl, mi lett volna, ha nem ragadjuk meg ezt az üdvösséget? Akkor nem menekültünk volna meg. Egyszerű, nem igaz? Tudjuk, hogy ez elvégzett munka volt, befejezett munka. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket, és Önmagát adta értünk. Ezért megnyitottuk a szívünket, és megragadtuk azt, amire megragadott minket.

Bárcsak, amikor üdvösségünk lett, nagyobb látásunk lett volna, bárcsak több és mélyebb lett volna a megértésünk, micsoda változást jelentene; bárcsak, amikor megtérünk, nem csak öröm, békesség és élet lenne, hogy egy nap a mennybe megyünk, hanem megértenénk, hogy itt arról van szó, hogy az Ő képére változunk át, és minél jobban haladunk előre, annál jobban rájövünk, hogy Isten mit munkál. Mi saját magunkban a kettősség olyan fokozatait találjuk, a bűn, a sötétség olyan fokozatait, mélységeit, amilyet még álmunkban sem gondoltunk volna akkor, amikor üdvösségünk lett. Sőt, ahogy haladunk előre, inkább az az érzésünk, hogy egyre kevésbé hasonlítunk az Úrra, ahelyett hogy egyre inkább olyanok lennénk, mint Ő. És az a kérdés merül föl a szívünkben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, meg fog-e történni egyáltalán valaha? Jön a hitetlenség, ami megbéníthat minket.

De hallgassatok ide: Isten megragadott minket. Jézus Krisztus megfogott, megragadott bennünket, hogy átváltozhassunk az Ő képének hasonlatosságára. Hogy olyanok lehessünk, mint Ő. Gondoljuk csak meg! Ő ragadott meg.

A másik pedig, hogy Ő eleve sokkal többet tudott rólunk, mint amit mi tudunk saját magunkról. Ismerte a gonoszságnak, a kettősségnek a mélységeit bennünk. Amikor megragadott bennünket, az egészet pontosan ismerte már azelőtt, hogy egyáltalán belekezdett volna. Számára nincs új felfedezés, Istent nem éri meglepetés. Ő tudta, milyenek vagyunk. Bár felkelnénk hitben, és azt mondanánk, megragadom azt, amire Ő megragadott engem! Megragadom!

Kolossé 1,27: „Krisztus bennetek a dicsőség reménysége”. Majd 1Péter 5,10: Isten „az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban”. De tudjuk, hogy a dicsőség ettől függ: minél több van bennünk Krisztusból, annál több lesz a dicsőség. Át kell hát változnunk az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre. Mit jelent ez? Azt vajon, hogy az egyik dicsőséges, eksztatikus megtapasztalást követi a másik, még dicsőségesebb, eksztatikus megtapasztalás, és ezt jelenti átváltozni? Istennek hála, hogy valóban megtapasztalunk örömöt, elmondhatatlan örömöt, telve dicsőséggel, de értsük meg nagyon világosan, hogy ez a dicsőségről dicsőségre való átváltozás igen-igen fájdalmas folyamat. Mert nem csak arról van szó, hogy a dicsőség megtölt minket, hanem arról is, hogy a befogadóképességünket növelni kell – és ez az, ami fájdalommal jár. Ha tehát mi megragadjuk az Urat azért, amiért Ő megragadott minket, meg fogunk ismerni némi fegyelmezést, ismerni fogunk valamit az Úr mélységes mély útjaiból – de hát nem éri meg? Óh, mennyire, hogy megéri!

Iskoláskoromban volt egy tanárom, aki folyamatosan franciául magyarázott nekünk, és mivel engem egyáltalán nem érdekelt, csak ábrándozva néztem ki az ablakon. Voltatok már így? Ti, fiatalabbak, még nem ismeritek ezt, de ti idősebbek tudjátok, milyen az, később megbánni az ilyet. Hányszor hallottam: Ó, bárcsak odafigyeltem volna gyerekkoromban, ó bárcsak… mennyire szeretném, ha most meg tudnám azt csinálni, mennyire szeretném megérteni most ezt – de már nincs rá időm.

Tudjátok, egy napon a dicsőségben egy kicsit hasonló lesz, amikor végül ott leszünk az Úr előtt, és valaki azt mondja, „Ó, bárcsak kész lettem volna Istennel azon az úton járni, amelyiken vezetni próbált, de én nem akartam! És nézd meg most XY-t, mennyire sugárzik a dicsőségtől! Ragyog! Nem mintha ott lenne még egyáltalán irigység, de mégis, ezt tudni fogjuk, hiszen a tény az tény, az igazság az igazság. Azt fogjuk mondani, nézzétek, hát nem gyönyörűséges az Úr benne, csak nézzetek rá! És nézzetek rám, olyan vagyok csak, mint egy kis szentjánosbogár… Istennek hála, hogy van legalább valamennyi dicsőség bennem, hiszen itt vagyok! Az örökkévalóságig hálás leszek Istennek azért, hogy itt lehetek! De bárcsak hagytam volna, hogy végezze a munkáját bennem, bárcsak hagytam volna, hogy azon az ösvényen vezessen, amelyen vezetni akart, de én nem voltam kész. Nem ragadtam meg azt, amire Ő megragadott engem. Csak ültem, és azt mondogattam magamnak: Megkaptam mindent – ami persze teljesen igaz –, de nem ragadtam meg! Nem ragadtam magamhoz a Mennyek Királyságát erőszakkal, nem vettem birtokba azt, ami az enyém, nem érintettem le a talpamat a földre, és nem mondtam, hogy – Isten kegyelméből – ez az enyém!

Közületek, akik ma este be fogtok merítkezni, és ha az Úr késik, és eltelik húsz év, és mindannyian itt leszünk, meg fogjuk látni, kik lesznek azok, akik megragadták azt, amire megragadta őket a Krisztus Jézus. Látszani fog, bele lesz írva a jellemetekbe, rá lesz írva az arcotokra. Ha megnézitek a világot, és néhány idős embert a világban, látjuk a nyomorúság-szántotta vonásaikat, búskomor, üres tekintetüket… de végtelenül szomorú olyan idős keresztényt látni, aki nyomorúságos, fásult, csüggeteg… nagyon szomorú dolog ez. De nem kell, hogy így legyen! Mert itt nem a mi erőfeszítésünkről van szó; hanem arról, hogy Isten az Úr Jézus Krisztusban mindent megadott nekünk, a Szent Szellem pedig eljött, hogy bevezessen bennünket mindebbe. Nekünk csak meg kell ragadnunk azt, amire Ő is megragadott minket.

Még valami. Nagyon jól tudjuk, hogy erő adatott nekünk a szolgálatra. Nagyon jól tudjuk, hogy nem mehetünk az Isten munkájába, Isten szolgálatába Isten teljessége nélkül. Jaj annak, aki megteszi, mert nagy bajba kerül. Nem lehet Isten munkáját, Isten szolgálatát végezni a megfelelő felszerelés nélkül, az erő és a tekintély nélkül. Ezért volt, hogy még az Úr Jézus is, aki pedig Szellemtől született, harminc éves korában alámerült a bemerítkezés vizébe – mert ez volt az az életkor, amikor a papok és léviták szolgálatba léptek – és ekkor a Szent Szellem leszállt rá, és felkente Őt.

Nagyon jól tudjuk, hogy kaptunk Szent Szellemet. Nem így van? Gondolhatja-e bárki – sokan persze azt gondolják –, de gondolhatja-e bárki, hogy a Szent Szellem ma fog adatni? Már adatott! Mert az Úr Jézus akkor kapta meg a Szellem ígéretét, amikor fölment a magasságba, és foglyokat vitt fogságba, megkapta, és utána kitöltötte a Szent Szellemet. Miért van akkor mégis olyan sok üres keresztény, miért van olyan sok Szent Szellem nélküli keresztény? Azért, mert nem ragadták meg azt, amire Krisztus Jézus megragadott minket.

Az ígéret nektek és gyermekeiteknek és a távoliaknak nem az, hogy sok alkalommal fogunk mindig valami új dolgot megkapni, hanem, hogy lesz egy olyan megtapasztalásunk, amikor a Szent Szellem belénk költözik, ami a pünkösdhöz hasonló lesz a számunkra, „mert az ígéret nektek van és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak,” és, figyeljetek, azoknak, „akiket csak elhívott Urunk, a mi Istenünk”. Ti el lettetek hívva? Nem a missziós terepre, hanem Istenhez? El lettetek hívva az üdvösségre? A választottak közé tartoztok? Isten népének tagja vagytok? Akkor az ígéret nektek szól! Birtokba vettétek az ígéretet? Hála Istennek mindenkiért, aki a megtérésekor megragadta ezt az ígéretet, mely attól a pillanattól fogva beteljesedett! Ti vajon beléptetek ebbe? Adja meg Isten mindnyájunknak, hogy belépjünk, egyszerűen úgy, hogy „itt vagyok, Uram – nem mintha lenne bármim vagy lennék bármi, én semmi vagyok. De Te meghaltál azért, hogy nekem add mindezt. Én ma megragadom. Elfelejtem, amik mögöttem vannak” – Pál nem úgy értette, hogy az ember felejtse el a megtérését, felejtse el azokat a csodálatos megtapasztalásokat, melyekben része volt, amikor felragadtatott a harmadik égig, amikor olyanokat hallott, amit embernek nem szabad kimondania, és mindez a sok minden, ami azokban a leveleiben van, amelyeket ez előtt írt meg – persze, hogy nem így értette. Hanem úgy, hogy ne gondoljátok azt, hogy ez minden! Felejtsétek el ezeket, mert van több! Gyerünk tovább!

Ha Pál apostol azt mondta, hogy „nem mintha már elértem volna, testvérek, nem számítom magam úgy, mintha már megragadtam volna” – ha Pál apostol mindazzal a tapasztalattal és ismerettel úgy gondolja, hogy még nem ragadta meg, mennyivel kevésbé mi! Nincs több Krisztusból, amit megragadhatnánk? Nincs Isten teljességéből még több, melybe beléphetnénk? Persze, hogy van. A világ még vár arra, hogy megláthassa azokat, akik teljességgel beléptek mindabba, amit Isten tartogat a számunkra.

Lassan befejezem, de még el kell mondanom, hogy Isten valami egyébre is megragadott minket. Nem csak arra ragadott meg, hogy átváltozzunk képének hasonlatosságára, nem csak arra, hogy erőnk és teljességünk legyen, hanem arra is, hogy az Ő menyasszonya lehessünk. Hogy Isten lakóhelyévé válhatunk, milyen sok igevers szól erről, az Újszövetség milyen nagy része foglalkozik ezzel. Gondoljatok arra, hogy Pál apostol az efezusi levélben azt mondja, nézzetek ide, szeretném, ha megértenétek ennek a korszaknak a titkát, mely nekem adatott – és mi ez? Nem más, mint hogy mi mindannyian Isten lakóhelyévé lettünk, Isten hajlékává Szellemben. Majd elmagyarázza ezt a test szempontjából, utána pedig a feleség szempontjából.

Péternél is megtaláljuk ugyanezt. Péter apostol azt mondja: fölépülő ház vagyunk, Krisztus a szegletkő, mi pedig élő kövek, melyeket ugyanabból a sziklából fejtettek ki. Isten városává épülünk föl. Egy napon ott fogjuk találni Ábrahámot és Izsákot, Jákóbot, Józsefet, Mózest és a többieket mind. Ott lesznek mindannyian. Néha úgy le tudunk nézni egy-egy ószövetségi szentet, és úgy érezni velük kapcsolatban, mintha nem érkeztek volna meg, de Isten azt mondja, hogy Ő nem engedte őket megérkezni, ő nem engedte, hogy beteljesüljön az ígéret, mint az a csodálatos ige mondja a Héberek 11 végén. Ő nem engedte megérkezni őket, hogy ne juthassanak tökéletességre nélkülünk. Tehát épp fordítva van! Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mi vagyunk a nép, ők meg a szegényebbek. De az Úr azt mondja, nem, Én tartottam őket vissza, és nem engedtem őket teljességre, tökéletességre jutni, mert azt akartam, hogy ti, pogányok bejöjjetek ebbe a dicsőséges munkálatba, melyet a kezdettől fogva végzek. És tehát ez az, amit Isten el akar érni.

És azért ragadott meg bennünket, hogy annak a testnek a részei lehessünk, részestársai a szenteknek, ugyanannak a testnek. „Lebontotta az elválasztó falat” – ha Isten erről látást adna nekünk, az hatalmas dolog lenne. Mert ez nem egy dolog, nem valami, hanem valaki, egy személy. Egyszerűen arról van szó, hogy részévé váltunk az Úr Jézus Krisztusnak, olyan szerves részévé, mint a test a fejnek.”

Tovább a teljes szolgálatra (PDF):

lance_lambert-hogy_megragadjam_amire_engem_is_megragadott_krisztus_jezusLetölt

Az üdvösség két oldala (W. Nee)

Kérdés: Az üdvösség Isten akarata vagy az ember akarata?
Hogyan egyeztethető össze a „sem a férfi akaratából” (Jn 1,13) azzal, hogy „aki akarja” (Jel 22,17) az örök életet?

Válasz:

A teológusok véleménye régóta megoszlik ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyesek úgy tartják, hogy az üdvösség pusztán attól függ, hogy az ember akarja-e vagy sem, mások kitartanak amellett, hogy kizárólag Isten akaratából lehet üdvözülni. Vegyük észre azonban, hogy Isten igazságának gyakran két oldala van. Ha nem vigyázunk, könnyen elveszíthetjük az egyensúlyt – ugyanis az ember hajlamos a szélsőségek irányába elmenni.

Az üdvösség vajon teljes mértékben az ember akaratától vagy Isten akaratától függ? Igazából mindkét akarat jelen van. Ha nem lenne Isten akarata a megmentés, senki sem üdvözülhetne. Ám ugyanakkor Isten hiába akarja, ha az ember maga nem akarja. Isten akarja, de az embernek is akarnia kell. „Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet – mondta az Úr Jézus – mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). Ez Isten igazságának két oldala. Mindkettőnek akarnia kell; ha csak az egyik oldal van meg, nem fog sikerülni. Ha az igazságot szeretnénk megtudni, nem ragaszkodhatunk csak az egyik oldalhoz. Amikor a Sátán az Úr Jézust kísértette, ezt mondta Neki: „Mert meg van írva”, az Úr válasza azonban ez volt: „Viszont meg van írva” (Mt 4,6-7). Igaz, meg van írva, de arra is oda kell figyelnünk, hogy viszont mi van még megírva. Nem helyes egy vagy néhány versbe kapaszkodni, és az igazság egyik oldalát bizonyítani, amikor számos egyéb vers lehet, melyek viszont az igazság másik oldalát bizonyítják. Például, ha azt mondjuk, hogy az a keresztény, aki egyszer meg lett mentve, annak örökre üdvössége van, az az igazságnak csak az egyik oldala. Ugyanakkor ugyanis, ha a keresztény, miután üdvösségre jutott, továbbra is vétkezik, és nem tér meg belőle, minden bizonnyal büntetés elé néz. Habár nem maga a második halál lesz a büntetése, az Ige azt mondja, ártani fog neki a második halál (Jel 2,11). Ismerjük föl ezt is, mint igazságot.

Gyakran kérdezik, miért mondja a Biblia egyfelől, hogy „aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”, és hogy „aki hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van”, másfelől viszont, hogy az üdvösséget Isten eleve elrendelte? Valaki nagyon jól megválaszolta ezt a kérdést, nagyjából a következőképpen: A menny kapujára kívülről ez van felírva: „Aki akar, jöjjön!” (Jel 22,17), és ezért aki csak jönni akar, beléphet. Azonban amint belép a menny kapuján és hátranéz, a kapura belülről ez van fölírva: „Kiválasztott magának már a világ alapjának levetése előtt” (Ef 1,4). Ez a válasz tehát megmutatja Isten igazságának két oldalát. A saját magunk tapasztalatával is egyezik ez. Abban a pillanatban, amikor hiszünk, az egyedül szükséges dolog az, hogy higgyünk. Amikor azonban hittünk, elgondolkozunk, hogy miért is lettünk megmentve, hiszen másoknak, akik sokkal jobbak nálunk, viszont nincs üdvösségük. El kell ismernünk, hogy nem volt benne szerepünk, és nem tudjuk megmagyarázni. Egyedül azt mondhatjuk, hogy az üdvösségünket Isten eleve elrendelte.

Aki hisz, az megmenekül. Ez az ige szól a hitetleneknek. Isten kiválasztása azonban – Isten eleve elrendelése – a hívőknek szóló ige. Nem lenne bölcs dolog, sőt akár súlyos hiba is lenne, ha a hívőknek szóló igét a nem hívőknek hirdetnénk. Jegyezzük meg például, hogy az Úr a tanítványoknak mondta: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16). Ezeket az igéket tehát nem szabadna nem hívőknek mondani.

Egy teológushallgató megkérdezte egyszer Isten egyik szolgáját: „Úgy találom, hogy a Biblia azt mondja, az üdvösség Isten eleve elrendeléséből van. És amikor hirdetem az igét, és ránézek valakire közben, azt gondolom magamban, hogy Isten nem rendelte őt az üdvösségre. Mi lesz akkor, ha meggyőzöm arról, hogy térjen meg?” Isten szolgálja bölcsen felelt: „Hirdesd csak nyugodtan az igét, és ha bárkit meggyőzöl arról, hogy térjen meg, akkor azt Isten biztosan eleve elrendelte.”

Észre kell vennünk, hogy Isten azért mondja a hívőknek, hogy az üdvösségre lettek eleve elrendelve, hogy a szívüket hálára indítsa, olyan hálára, amit egy hívő ezekkel a szavakkal fejezett ki: „Sokaknak még nincs üdvössége; én pedig meg lettem mentve. Csak azt mondhatom, hogy Isten tízezrek közül kiválasztott engem. Halleluja! Üdvösségem van, nem a magam érdeméből, hanem egyedül Istentől. Nem tehetek mást, mint hogy hálás szívvel magasztalom Őt!”

Ezért pedig azt mondhatjuk, hogy a Jelenések 22,17 igéi a nem hívőknek szólnak. Így pedig egyensúlyban marad az igazság.

(Watchman Nee: Párbeszéd az evangéliumról, 36. kérdés)

“Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint” – 1. rész (Radu Gavriluț)

Radu Gavrilut – elhangzott: 2018. május 12-én, Budapesten. 1. rész.

Józsué 1,1-9: Mózesnek, az ÚR szolgájának halála után így szólt az ÚR Józsuéhoz, Nún fiához, Mózes szolgájához: Mózes, az én szolgám meghalt. Most azért kelj föl, kelj át ezen a Jordánon, te és ez az egész nép, arra a földre, amelyet én adok nekik, az Izráel fiainak. Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek. A pusztától és a Libánontól a nagy folyóig, az Eufrátesz folyamig a hettiták egész földje lesz a határotok a nagy tengerig nyugat felé. Nem állhat senki ellened egész életedben. Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem hagylak el téged, és nem is maradok el tőled. Légy erős és bátor, mert te teszed majd e népet annak a földnek örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom. Csak légy erős és igen bátor, hogy vigyázz, és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott eléd. Se jobbra, se balra ne hajolj el attól, hogy eredményes legyél, bármerre jársz! El ne távozzék e törvény könyve a szádtól, hanem gondolkodj arról éjjel és nappal, hogy vigyázz, és mindent úgy cselekedj, ahogy abban meg van írva, mert akkor leszel eredményes az utaidon, és akkor boldogulsz. Hát nem parancsoltam-e meg neked, hogy légy bátor és erős? Ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az ÚR, a te Istened mindenben, amiben jársz.”

Az Ószövetségben a valóságnak az árnyékát találjuk meg. A felolvasott ige és más igeszakaszok is az egész Józsué könyvéből nagyon mély igazságot ábrázolnak ki – mégpedig azt, hogyan lehet bemenni, hogyan lehet birtokba venni azt, amit Isten elkészített és megígért nekünk.

2Péter 1,8: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek sem tétlenek, sem gyümölcstelenek a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében.”

Hogyan lehet mindez a miénk? Mert sok mindenről beszélhetünk anélkül, hogy valóban birtokolnánk azokat. Kérjük az Úrtól a türelmet, de az nem a mienk még. Hogyan válhat a mienkké? Tudjuk, hogy Isten megadott nekünk mindent, ami az élethez és a kegyességhez szükséges. De hogyan vehetjük ezeket birtokba? Ez ma a fő téma, amiről beszélni szeretnék.

Ha ugyanis a tied a türelem, ez azt jelenti, hogy ha tíz napig kell türelemmel lenned, képes vagy többet is, akár tizenkét napot is tűrni. Ha nem így van, akkor újra meg újra oda jutsz, hogy kérned kell: Uram, adj türelmet! Mert látod, hogy nem elég az a türelmed, ami van. Kéred, kéred, de újra meg újra azt tapasztalod, hogy nincs elég.

Józsué 1,3: „Nektek adtam minden helyet, amelyet talpatok érint, ahogy megmondtam Mózesnek.”

A román fordítás helytelenül jövő időben adja vissza: „minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek fogok adni”. De nem helyes így, hanem Ő már nekünk adta azt. De csak, ahova léptél, ahová a talpadat letetted, azt vetted birtokba. Miért használja az Úr itt ezt a kifejezést, hogy „amit a talpatok érint”? Azért, mert minden lassan halad előre. Mondhatta volna azt, hogy „minden hely, ahová bementek”. De nem ezt mondta, hanem hogy „minden hely, amit a talpatok érint” – ahová lépsz!

Tanulmányoztam a Józsué könyvét ebből a szempontból, és ha elolvassátok, meglátjátok ti is azt, hogy több esetben előfordul, hogy amikor Izrael harcolt valamelyik király ellen, az Úr a csata kezdetén megmondta, hogy „a kezetekbe adtam”. Nem azt mondta, hogy „a kezetekbe fogom adni őket”, hanem hogy „a kezetekbe adtam”. Emberi logikával úgy gondolkoznánk, hogy „ha legyőzitek őket, akkor ez azt jelenti, hogy nektek adtam”. De nem így van. „A kezetekbe adtam őket már előre, de hogy birtokba vegyétek ezt a győzelmet, ahhoz szükséges, hogy a harcot felvállaljátok”.

A kérdés a következő: Az örökség ajándék vagy jutalom? Mind a kettő. Az emberi gondolkodásmód számára ez nem tűnik logikusnak így, érthetetlen. Jobban szeretnénk azt, ha Isten vagy eleve elrendelné a dolgokat, vagy pedig a szabad akaratra bízná teljesen. Bár lenne vagy egyik, vagy másik, mindegy, de legalább akkor egyértelmű lenne, tudhatnánk világosan, hogy van. Vannak testvérek, akik az eleve elrendelést, a predesztinációt vallják, ők jól tudni vélik, hogy minden el van rendezve, el van rendelve. Azután van a másik szélsőség, amit szintén sok testvér vall, ők elutasítják az eleve elrendelést, és azt mondják, csak a szabad akarat létezik. De Istennél nem így van, Őnála megtaláljuk mind a kettőt. Persze nem tudjuk ezt fölfogni így, mert véges az elménk, a gondolkodásunk, de ez így van. Jobban szeretnénk, ha úgy lenne, hogy vagy erős, vagy gyenge vagy. Kérjük azt, hogy erősek lehessünk. De Pál apostol azt mondja az Úr Szelleme által, hogy „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”. Mert Isten ereje a gyengeségben mutatkozik meg az Ige szerint. Isten más. Ha elkezdjük megérteni, hogy Isten más, akkor sok minden mást is elkezdünk megérteni.

Bevezetésként megemlítek még valamit. A Jakab leveléből olvastam a minap, első rész, 5-8:

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megkapja. De kérje hittel, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonló a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide-oda hány. Mert ne vélje, hogy kaphat valamit az Úrtól az ilyen kétszívű és minden útjában állhatatlan ember.”

Ki az az ember, akinek nincsen bölcsessége? Amikor olvastam ezt a verset, azt mondtam, „Uram, én vagyok az. Nincs bölcsességem. Ha nem adsz bölcsességet, én nem tudom megérteni az Igédet úgy, ahogy van; valamit értek én, de nem úgy, ahogy Te érted”.

Az Úr Izraelnek adta Kánaán földjét már a Mózes első könyvének 12. fejezetében – és gondoljátok meg, milyen sok idő eltelt, mire ténylegesen birtokba vehették azt az országot. Felmerül bennünk, hogy ha az Igében azt olvassuk, „Krisztusban mindenetek megvan”, és mégis szűkölködünk, akkor hogyan van ez? Az az igevers igaz. De birtokba venni ezt a valóságot, az teljesen más.

Amikor még csak heten voltunk testvérek, az édesanyám súlyos betegen a kórházba került, és egy testvér úgy vigasztalta, hogy nem számít, hova kell menned, az Életet magaddal viszed oda, ahová mész. „Ha a Siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt, bizony áldással borítja el azt a korai eső” (Zsolt 84,7).

Tehát már az 1Mózes 12-ben Isten nekik adta az országot. Miután Ábrahám különvált Lóttól, Isten először azt mondta neki: „Nézd meg az országot, járd be keletről nyugatra, északról délre”, és utána: „kelj föl, vedd birtokba az országot!”. Először azt mondta: „Nézd meg! Nézd meg, mit kaptál Istentől!” És azután: „Kelj föl, és menj!”

Amikor Isten népe kijött Egyiptomból, átkeltek a Vörös-tengeren, utána 40 évig bolyongtak a pusztában, majd a pusztában meghalt az a nemzedék, akik kijöttek Egyiptomból, és meghalt Mózes is ennek az időszaknak a vége felé – és akkor mondta az Úr Józsuénak ezeket az Igéket, amelyeket felolvastunk. Józsué Mózes szolgája volt, és úgy gondolom, hogy nagyon nagy tisztelettel viseltetett Mózes iránt. Mózessel máshogy álltak a dolgok, Mózes volt az az ember, akivel Isten szemtől-szemben beszélt. Józsué látta ezt, hiszen az ő szeme láttára történtek ezek a dolgok. Mózesen keresztül sok csodálatos dolog történt meg a pusztában. Józsuéban ez lehetett, hogy ha Mózes nem tudta bevinni ezt a népet Kánaánba, akkor hogyan tudnám én bevinni? És itt a felolvasott pár versben háromszor is mondja az Úr Józsuénak: „Légy bátor és erős, szedd össze magadat! Mert te teszed majd e népet annak a földnek az örökösévé.”

Tehát elismétlem még egyszer: egy dolog meglátni az országot, a földet, az örökséget, és teljesen más dolog birtokba venni azt.

Az Efezusiakhoz írt levélről mondhatjuk azt, hogy az újszövetségbeli megfelelője a Józsué könyvének.

Efezus 1,15-21: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és minden szentek iránt való szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek imádságaimban, megemlékezve rólatok, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét, hogy őt megismerjétek; és világosítsa meg szívetek szemeit, hogy megtudjátok, milyen reménységre hívott el, és milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma bennünk, akik hiszünk hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott Krisztusban, amikor feltámasztotta a halottak közül, és a maga jobbjára ültette a mennyekben, felül minden fejedelemségen, hatalmasságon, erőn, uraságon és minden néven, amelyet valaki kap nemcsak e világon, hanem az eljövendőben is.”

Amikor Pál a római tömlöcben volt, az őréhez odaláncolva, és tollba mondta ennek az első fejezetnek az Igéit, beszéd közben egyszer csak térdre esett, és imádkozni kezdett. Kiért? A korinthusbeliekért könyörög? Nem. Azt hiszem, hogy az efezusbeli gyülekezet, az ottani testvérek voltak a legkomolyabb társaság mindazok közül, akik Pállal kapcsolatban voltak. És imádkozik értük, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kijelentés Szellemét az Ő megismerésében, hogy világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége”.

Mit jelent a személyes isteni kijelentés? Ez nem azt jelenti, hogy olvasol néhány bibliaverset, és úgy gondolod, hogy megértetted. Pál elragadtatott a harmadik égig, és járt a Paradicsomban. A Paradicsom nem a harmadik égben van, a harmadik égben a trón van. Megtiltotta valaki Pálnak, hogy beszéljen arról, mit látott a harmadik égben? Nem. Azt tiltotta csak meg neki az Úr, hogy a Paradicsomról beszéljen. Arról tehát nem is mondott semmit, de a harmadik égről beszélt. Amit pedig ott látott a harmadik égben, az itt van leírva az Efezus 1-ben.

Mert ha egyszer meglátsz valamit, ha az Úr megnyitja a szemedet, hogy megláss egy valóságot, soha többet nem felejted el. Emlékszem most is arra, amikor először láttam meg így valamit. Fontos, hogy az ilyen isteni kijelentés mindig egy gyakorlati élethelyzethez kötődik. Nem úgy van, hogy tematikus bibliatanulmányozásba kezdek, és hirtelen kigyúlnak a reflektorok, és elönt a világosság. 1976-ban, Kolozsváron egy nagyon szorult helyzetben voltam, és írtam egy levelet egy testvérnek a helyzetemről, és körülbelül azt írtam meg benne, hogy én világgá megyek. Nem voltak önmagukban súlyos dolgok, de engem borzasztóan nyomasztottak ezek a problémák. Nem tudtam mit kezdeni velük. Nem voltam elégedett az életemmel, azt mondtam, ha nem találom meg a megoldást, akkor számomra nincs vigasz már ezen a földön. Az a testvér pedig tizenhat nagyformátumú lapot teleírt nekem a válaszával –  még most is őrzöm azt a levelet. Nem értettem belőle semmit. Annak ellenére nem értettem semmit, hogy többször is elismételte a sok oldalon át, nagy betűkkel kiemelve, hogy „nem én, hanem Krisztus” (a Galata 2,20-ból). Olvastam, olvastam, nagyon érdekesnek is tűnt, amit írt, de semmit nem tudtam belőle megragadni, magamévá tenni. És egy nap, mentem az utcán, és beszélgettem valakivel az Úrról. És akkor egy nagyon furcsa megtapasztalásom volt, hirtelen tudtam azt, hogy valami most történik velem, nem külsőleg, láthatóan – akivel beszélgettem, észre sem vett semmit az egészből. Hanem valahogy úgy belsőleg megnyíltak a szemeim, és láttam. Láttam azt, hogy meghaltam.

Akkor ott, véget ért az a harc. Minden ott dől el, ha meglátod az Urat. Ha nem látod meg Őt, akkor a szorult helyzetekben azzal vagy elfoglalva, hogyan tudnál azokból kikerülni, hogyan szabadulhatnál meg. Az Úr azonban úgy engedi ránk ezeket a szorult helyzeteket, hogy ne tudj kiszabadulni, csak egy módon: az Úr mélyebb megismerése által. Amikor az Úr újból kijelenti magát neked, az megszabadít azoktól a dolgoktól, amelyektől addig nem tudtál megszabadulni.

De tudjátok meg, az isteni kijelentés mindig sok bajt hoz a fejetekre. Amíg nem látsz, kutya bajod, de amikor elkezdesz látni valamit, megjelennek a problémák is. Ha meglátsz valami újat, akkor nem tudsz beállni a sorba ott, ahol addig álltál. Hiába akarsz, kilógsz a sorból. Nem lehet.

József álmot látott, nagy bajba is került miatta: A testvérei meggyűlölték. József egy naiv, ártatlan gyerek volt. Felkelt reggel, és elmesélte, hogy mit álmodott. Az én kévém fölemelkedett, és a tizenegy kéve leborult előttem. A testvérei nagyon mérgesek voltak: mit képzelsz magadról, ember? De ez nem volt elég, utána még egyet álmodott, akkor már a szülei is szóltak, hogy fiam, mit képzelsz mégis, hogy jövök majd én meg anyád, és leborulunk előtted?

És itt a probléma: József meglátott valamit. De meglátni valamit még nem az egész történet. Hogyan veszed birtokba azt az isteni kijelentést, hogyan válik részeddé az isteni kijelentés? Ez a kérdés. És tudjátok, mire volt szükség ehhez? 105. zsoltár 17-22: „Elküldött előttük egy férfiút, Józsefet, akit rabszolgának adtak el. A lábát béklyóba szorították, őt magát vasra verte mindaddig, amíg szava be nem teljesedett. Az ÚR beszéde megpróbálta őt. Érte küldött a király, és szabadon engedte, a népek uralkodója szabaddá tette. Úrrá tette őt a házán és parancsolóvá minden vagyonán, hogy főembereit, ha akarja, megkötöztethesse, és véneit is bölcsességre taníthassa.”

József életének a története szerint az édesapja elküldte őt, hogy nézze meg, a testvéreinek hogyan megy a dolguk, miközben az állataikat legeltették. S mikor meglátták a testvérei, mit mondtak maguk között? Ímhol jő az álomlátó. Tehát amint isteni kijelentésben van részed, azonnal megjelennek a problémák. Azonnal megjelenik a környezetben a reakció, hogy na itt van az álmodozó, itt van, aki látott valamit. Megfogták Józsefet, bedobták a verembe, majd a verem mellett falatozni kezdtek. Hallották József könyörgését a veremből, míg végül egyikük azt mondta: adjuk el ezeknek az izmaelita kereskedőknek! Ki mondta ezt? Júda volt az.

Eladták tehát Józsefet az izmaelitáknak, és Egyiptomba került, Potifár házába, rabszolgaként. Potifár házában József bizonyára így gondolkozott: Istennek van valami célja ezzel az egésszel – és el tudta fogadni a rabszolgasorsot Isten kezéből. Elfogadta a helyzetet, sőt annyira elfogadta az ottani helyzetét, hogy egy idő múlva ez a főember, Potifár látta, hogy az Úr van ezzel a fiúval mindenben, amit tesz. Mindent József kezére bízott, és ettől kezdve Isten Potifárnak az egész házát, birtokát megáldotta. Egy rabszolgából Potifár egész házának felügyelője lett.

Testvérek, ott, ahol vagyunk, ahol élünk, ott kell eljutnunk oda, hogy uralkodjunk Krisztussal. Ne a dolgok, a körülmények legyenek fölöttünk, hanem mi legyünk a körülmények fölött! Ne gondoljuk azt, hogy amikor majd az Úrnál leszünk, akkor hirtelen majd ott fognak a dolgok megváltozni. Hanem az uralkodói jellemnek itt kell kialakulnia bennünk.

Ismeritek tovább József történetét a Potifár feleségével, melynek következtében hamarosan rabszolgából bebörtönzött rabszolga lett. Lehetne még ennél rosszabb? Ráadásul ártatlanul került oda, semmi gonoszságot nem követett el. És így gondolkozhatott a börtönben: Istennek valami elvégzendő munkája van bennem, hogy idetett. Isten valami többre készíti el az én életemet. Nem véletlenül történik az, hogy én ide jutottam a tömlöcbe. A bebörtönzött rabszolga pedig nem sokára az egész börtönt igazgatja – azért, mert mindig el tudta fogadni az Úr kezéből azt, ami történt vele.

A pohárnok és a sütőmester, a fáraó szolgái is odakerültek a tömlöcbe. Ezek magas beosztású tisztségviselői voltak a birodalomnak. A pohárnok volt a leginkább bizalmi beosztás az uralkodó mellett. József pedig egy nap látta, hogy a két főembernek szomorú az ábrázata. Látsz két embert, akinek lóg az orra. Mit mondasz? Lerázod, hogy hiszen tele van a világ szomorú emberekkel, főleg a börtönben?

Egy testvér, aki a börtönbüntetésének letöltése közben jutott hitre, meglátogatott minket az otthonunkban, ott is aludt nálunk. Korábban a súlycsoportjában országos bajnok volt ökölvívásban Romániában. Elmondott egy történetet a németországi börtönből. Amikor az ébresztőcsengő szólt, minden elítélt a fejére húzta a takarót, nem akartak fölkelni, de amikor jött reggel az őr celláról cellára, és benyitott mindenhová, ő ott állt mosolyogva, vigyázzállásban, és tisztelgett az őrnek. Amikor ez néhányszor megismétlődött, különleges egység jelent meg nála, és átkutatták a celláját, mert meg voltak róla győződve, hogy valamilyen kábítószert rejteget, és annak a hatása alatt áll. Fölforgatták az egész celláját, matracot, mindent átnéztek, keresték, hogy hol van a kábítószer. Megkérdezte az egyiküket, hogy miért ez az egész cécó, miért keresgélnek? Mire azt felelték neki, hogy más magyarázat nem lehet arra, hogy te vidáman fogadod az őrt reggel, mint hogy beszedtél valamit. Erre levette a Bibliáját a polcról, és megmondta, hogy ez a titka az egésznek.

(Folytatása következik, akkor egyben föltöltöm pdf-ben is.)