A mélyebb keresztény élet – Andrew Murray

NAPONKÉNTI KÖZÖSSÉG ISTENNEL
1. Az első és legfontosabb szükséglet a keresztény életben: a közösség Istennel. A bennünk levő isteni élet Istentől származik, és teljesen Tőle függ. Ahogy minden pillanatban szükségem van friss levegőre, ahogy a Nap minden pillanatban újra leküldi a fényét, úgy a lelkem is csak az Istennel való közvetlen, élő kapcsolatban lehet erős.
Az egy napra küldött manna másnapra megromlott. Minden nap friss kegyelemre van szükségem a mennyből, és ezt csak úgy szerezhetem meg, ha közvetlenül Istenre várok. Minden napot kezdj úgy, hogy várakozol Isten előtt, és hagyd, hogy Ő megérintsen téged. Szánj rá időt, hogy találkozz Istennel.

2. Ehhez az első dolgod az áhítatodban az legyen, hogy lecsendesíted magad Isten előtt. Imában vagy imádásban, minden azon múlik, hogy Isten elfoglalja a fő helyet. Csendesen meg kell hajolnom előtte, alázatos hitben és magasztalásban, és így szólni a szívemben: „Isten van. Isten közel van. Az Isten szeretet, Aki közölni akarja Magát velem. A mindenható Isten, Aki cselekszik mindent mindenkiben, most arra vár, hogy bennem cselekedjen, és megismertesse Magát.” Szánd rá az időt, amíg átéled, hogy Isten nagyon közel van.

3. Amikor Istennek megadtad az Őt megillető tiszteletet, dicsőséget és hatalmat, akkor foglald el a legalacsonyabb helyet, és igyekezz betelni az alázatosság Szellemével. Teremtményként az a te boldogságod, hogy semmi legyél, hogy Isten legyen minden benned. Bűnösként arra sem vagy méltó, hogy fölnézz Istenre; hajolj meg megalázkodva. Szentként hadd árasszon el téged Isten szeretete, és hajolj meg még mélyebben. Borulj le
Előtte alázatosan, szelíden, türelemmel, és vesd alá magad az Ő jóságának és irgalmának. Ő fel fog magasztalni téged. Óh! Szánj időt rá, hogy nagyon lealacsonyodj Isten előtt!

4. Azután fogadd el és értékeld a helyedet Krisztus Jézusban. Isten semmi másban nem gyönyörködik, mint az Ő szeretett Fiában, és semmi más nem elégítheti ki Őt azokban, akik Hozzá közelednek. Lépj be mélyen Isten szent jelenlétébe azzal a bátorsággal, amit a vér ad, és azzal a bizonyossággal, hogy Krisztusban igen kedves vagy előtte. Krisztusban a kárpiton belül vagy. Hozzáférsz az Atya szívéhez és szeretetéhez. Ez az Istennel való közösség nagy célja: hogy több legyen Istenből az életemben, és Isten kiformálja bennem Krisztust. Légy csendes Isten előtt, és hagyd, hogy megáldjon téged.

5. Ez a Krisztus élő személy. Személyes szeretettel szeret téged, és minden nap keresi a te szereteted személyes válaszát. Nézz az arcába bizalommal, amíg az Ő szeretete igazán a szívedbe ragyog. Örvendeztesd meg a szívét avval, hogy megmondod Neki, hogy szereted Őt. Ő felajánlja Magát neked személyes Üdvözítőként és a bűn erejétől való megőrzőként. Ne azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha közel maradok Hozzá?”; hanem azt kérdezd: „Meg lehet-e őrizni engem a bűntől, ha Ő mindig közel marad hozzám?” És hamar meglátod, milyen biztonságos bízni Benne.

6. Krisztus élete bennünk van mint erő, és Ő jelen van bennünk, mint személy. Ezenfelül még az Ő hasonlósága is kimunkálódik bennünk. Neki ki kell formálódnia bennünk, hogy az Ő formája vagy alakja, az Ő hasonlósága látható legyen bennünk. Hajolj meg Isten előtt, amíg megérzed az Ő nagyságát és annak a munkának a boldogságát, amit Isten végez benned folyamatosan ezen a napon. Mondd ezt Istennek: „Atyám, itt vagyok Neked, hogy annyit adj nekem Krisztus hasonlóságából, amennyit be tudok fogadni.” És várj, amíg Ő azt mondja: „Gyermekem, annyit adok neked Krisztusból, amennyire nyitott a szíved, hogy befogadjon.” Isten, aki kinyilatkoztatta Jézust testben, és tökéletessé tette Őt, ki fogja nyilatkoztatni Őt neked, és tökéletessé fog tenni téged Őbenne. Az Atya szereti a Fiút, és gyönyörködik abban, amikor kialakítja az Ő képét és hasonlatosságát benned. Számíts rá, hogy ezt az áldott munkát elvégzi benned, ahogy vársz a te Istenedre, és megtartod Vele a közösséget.

7. Krisztus hasonlósága főleg két dologból áll: a halálához és a feltámadásához való hasonlóságból (Róma 6,5). Krisztus halála volt az Ő alázatosságának és engedelmességének a beteljesedése, amikor teljesen feladta az életét Istennek. Őbenne halottak vagyunk a bűnnek. Ahogy alázatosan leborulunk Isten előtt, Tőle való függésben, és teljesen alávetjük magunkat Neki, az Ő halálának az ereje dolgozik bennünk, és mi hasonlóvá válunk az Ő halálához. És így megismerjük Őt az Ő feltámadásának az erejében, a bűn feletti győzelemben, és a feltámadott élet minden örömében és erejében. Ezért minden reggel „szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek.” Ő fenn fogja tartani az életet, amit adott, és megadja a kegyelmet, hogy feltámadottként éljünk.

Folytatás és a teljes szöveg ide kattintva olvasható: Andrew Murray: A mélyebb keresztény élet, vagy lásd fölül, a Letöltések menüpont alatt.

A laodiceai gyülekezet korszaka – Dana Congdon

Mit mond a Szellem a laodiceai gyülekezetnek? Mi a gyülekezet fő problémája a mostani korban, és mi a megoldás?

 

Krisztus bennetek a dicsőség reménysége, 1. rész – John Saunders

Az alábbi hangfelvétel 1995-ben készült Nagyváradon, eredetileg román tolmácsolással, amelyet – az Audacity nevű program segítségével – magyarral helyettesítettem. (Elnézést kérek a hibákért, remélhetőleg lesz folytatás, és azok már jobbak lesznek 🙂 Ide, a blogfelületre nem lehetett mp3-ként beilleszteni, ezért kellett a youtube formátum.)
Az eredeti felvétel a nagyváradi gyülekezet honlapján, ide kattintva érhető el.

 

 

A kovásztalan kenyerek ünnepe – T. Austin-Sparks

Forrás: The Feast of Unleavened Bread

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Vég és kezdet

Azt mondtuk, hogy Isten semmit sem vesz számításba addig, amíg a pészach be nem teljesedett, és minden, ami Istentől van, onnantól indul, és kezdi meg növekedését, ahol a kovásztalan kenyerek ünnepe véget ért. Szeretteim, ez nagyon komoly dolog, mert ha ezt nem ismertük föl, az a tragédia történik, hogy nagyon sok munkát végzünk az Úrért, amiből Ő semmit nem vesz számításba, mert nem Őbelőle indult ki. A keresztények megtévesztésének nagyon nagy részéért ez a felelős, hogy ezt nem ismertük fel, és nem vált valóságossá bennünk.

Az egy feltételezés, hogy az Úréi vagyunk, és minden rendben van; és a Sátán imádja a feltételezéseket, nagyon szereti, ha az emberek ilyeneket gyártanak, mert a feltételezés az a talaj, melyen megtévesztő ténykedése leggyümölcsözőbb lehet. Mire gondolok? Hogy bármelyikünk, ti vagy én, ha úgy jövünk az Isten dolgaihoz, hogy a természetes akaratunk nincs megtörve, a természetes gondolkodásunk nincs alávetve, a természetes ambícióinkat nem feszítettük meg, az mind termékeny talaj a megtévesztésre. A Sátán nagyot arathat ott, ahol így mennek a dolgok. Valahol, titokban, mélyen az alatt, hogy talán egyáltalán tudatában lennénk, húzódik egy ambíció, vágy a szolgálatra, igehirdetésre, hogy tegyünk valamit, hogy legyünk valakik, hogy meglássunk valamit – a régi természet kovászának erjedése még mindig működik, és Isten dolgaiba hoztuk át. Az eredmény? Hogy a következmények nagyon nagy része (ha nem az egésze) nem Istentől fog származni; annak a valaminek lesz a története, aminek a mozgatóereje tőlünk származik az Úr nevében; olyan életé, melynek forrása belőlünk fakad, akkor is, ha az Úrért van mindez. Kovász van benne, a természetes erő, a természetes gondolkodás, a dolgok természetes megítélése, a természetes érvelés, a természetes akarat, a természetes ambíciók, a természetes érzelmek. Isten azonban azt mondja, hogy minden, ami Tőle származik, a nullánál kezdődik, ott, ahol mi semmit sem tudunk csinálni vagy létrehozni.

A megölt bárány azt mondja el jelképesen, hogy azon az oldalon minden elvégeztetett. Bűnné tétetett, átokká és le lett rá sújtva – a kereszt Isten nulladik órája a régi teremtés számára. Onnantól kezdve csakis, ami közvetlenül, egyenesen Istentől jön, az szellemi történés, isteni történet bennünk. Csakis ez az, ami számít, csakis ez az, ami ismeri az Urat, csakis ez az, ami visszavisz minket az Úrhoz, csakis ez az, ami véghez viszi az Úr szándékait. Semmi sem fakad mibelőlünk.

A kovásztalan kenyerek ünnepét nagyon komoly dolog hét napon keresztül folytatni. Azt jelenti: Istenben nincs helye ennek a természeti életnek! Hiszen megromlott, a büszkeség erjedő forrongása van benne. Valahol minden dolog mögött a büszkeség húzódik meg. Ez az a méreg, amely az emberi nemzetségbe áradt a kígyótól, aki azt mondta, „majd én!”. Fel fogom emelni a trónusomat! Egyenlő leszek a Felségessel! Én! Én! – ez a kovász. A kovász az „én” ilyen vagy olyan formában. Nem azt mondom, Szeretteim, hogy minden formájában fel tudjuk deríteni, hanem azt kell felismernünk, hogy itt van, és egyikünk sem mondhatja egy pillanatra sem, hogy velem ez nem így van. Mindnyájunknak Isten álláspontját kell elfogadnunk saját magunkkal kapcsolatban, és semelyikünknek sem szabad igazolást keresnünk magunknak Isten jelenlétében. Amit mondanunk kell, az az, hogy Isten ítélete igaz ítélet, és hogy természet szerint bennem van az „én-élet” mélyreható mérge. Itt van, akár élő vagyok neki mindig, akár nem. Itt van, akár nagyon odaszántnak érzem magamat az Úrért, akár nem. Itt van bennünk.

Olyan valóságosan, mint ahogyan a vér folyik az ereinkben, az emberi létünk vére, ugyanebben a vérben a bukott természet magja is benne van, és az a bukott természet az alapelvét tekintve az „én”, az „én” célja pedig mindig az, hogy Isten dolgait magához ragadja. Ezt soha ne felejtsük el! Ez a lényege, magához ragadni az Isten dolgait. A Sátán azt mondta: „Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, (…) hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14). Magamhoz ragadom, ami Istené!

Ez volt Jákób szörnyű, szörnyű nagy tévedése. Igen, Jákóbé lett volna az elsőszülöttségi jog, de Istentől! Jákóbnak volt fogalma az isteni dolgok értékéről. Neki volt némi rálátása Isten dolgainak jelentőségére, míg a bátyjának nem, de Jákób nem volt kész hinni és bízni abban, hogy Isten biztosítani fogja a számára azokat az isteni dolgokat. Jákób, felismerve az Isten dolgainak jelentőségét, az én-élet kovászának forrásgőzében úgy érezte, hogy cselekednie kell, hogy rátehesse a kezét ezekre a dolgokra.

Lehet, hogy nagyon is helyes a felfogásunk az Isten dolgainak értékéről, de a saját kezünkbe venni ezeket már teljesen más dolog; hogy legyen áldás a saját magunk számára, hogy legyen hatalom, amit használhatunk, hogy legyen pozíciónk, mellyel befolyásolhatunk, s mindezek által esetleg eljuthassunk valahova – ez a kovász. Isten nem tarthatott így Jákóbbal. Húsz év kemény fegyelmezés kellett azután, hogy Jákób a kezét az Isten dolgaira tette, míg végre élvezhette is azokat; nagyon, nagyon mély történet ez. És ez legtöbbünknek is a története. Itt kezdődik a történet, a kovásztalan kenyerek ünnepével; az én életének, az „én” elvének megtagadásával a halálig.

Izraelben ennek nagyon alaposnak kellett lennie. Gyertyával kellett átkutatni a házat, hogy rátaláljanak a legutolsó, elrejtett kovászmorzsára is, és még az utána következő szertartásban is, mielőtt fel merték volna ajánlani az áldozatot, a keresés-kutatás után ki kellett jelenteniük: „Átkutattuk a házat a kovász után, megtettük, amit a Törvény megkövetel tőlünk, de ha mégis maradt valami elrejtve, amit nem találtunk meg, esküvel megtagadjuk!” Tehát nagyon alaposnak kellett lennie.

A megemlékezés ünnepe

Ahogyan az Úr mondta, emlékeztetőül lesz ez mindörökké nemzedékről nemzedékre. És valahányszor a pészach eljött, évről évre, megelőzte a kovásztalan kenyerek ünnepe, és bele is foglaltatott a pészachba. Mi volt akkor tehát a jelentősége? Emlékeztetőként szolgált arra a nagyszerű elkülönítésre, a gonosztól való elkülönítésre. És amikor az asztal köré gyűltek megülni az ünnepet, évről évre elmondták a történetet, hogy az Úr mit tett az egyiptomiakkal, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból, és az Úr azt mondja, ezt így kell tegyétek nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Tehát, hogyha az úrvacsora a pészachnak felel meg a szellemi alapelvek szerint, nem látjátok, Szeretteim, hogy minden alkalommal, amikor az Úr asztalához jövünk, mi is ezt a történetet mondjuk el? Pontosan ez Pál apostol szavainak értelme az 1Korinthus 11-ben: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdessétek (…)” – mondjátok el, jelentsétek ki. Cselekedettel mondjuk el a történetet, megjelenítjük a történetet.

Az Úr a szellemi történetünk kezdetét a kovásztalan kenyerek ünnepével jelölte meg. Kihozott bennünket Egyiptomból. Mit jelent Egyiptom? Egyiptom a hústest erejét és dicsőségét jelképezi; és hogyan kellett Istennek Egyiptomot kilúgoznia Mózes csontjaiból! Az egyiptomiak minden bölcsességében járatos volt, de a pusztaságban töltött negyven hosszú év alatt Egyiptom össze lett törve Mózesben. Egyiptom erejével indult neki, Egyiptom bölcsességével, Isten dolgait Egyiptom erőforrásaival, a pozíciójával, a képességeivel kísérelte meg véghez vinni – és Isten azt mondta, nem! A kovásztalan kenyerek ünnepe jön negyven éven keresztül, és nulláról indulunk! Annak az embernek, akit Isten eszközéül akar használni mások mennyei terepre való kivezetéséhez, nevelésen kell átesnie. Meg kell találnia a mennyei talajt és minden földi alaptól meg kell üresednie, minden természetes alaptól. Az Úr teljesen egyértelműen megkülönbözteti ezt a kettőt.

Tudom, hogy közületek néhányan arra gondolnak, hogy és mi hol vagyunk? Keresztények vagyunk régóta, egyes esetekben nagyon régóta. Hol vagyunk? Mi a helyzetünk? Szeretteim, szembe kell néznünk Isten tényeivel. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk keresztények, hogy nem tartozunk az Úrhoz, hanem azt mondom, hogy nyíltan szembe kell néznünk vele, hogy mi Isten álláspontja, és soha nem túl késő ezt megtenni. Isten mindannyiunkban azt munkálja folyamatosan, hogy visszahozzon bennünket. Ó, ha láttuk volna az egészet az elején… – de ha láttuk is volna, nem tudom, hogy elfogadtuk volna-e. Nem tudom, hogy nem szükséges-e számunkra, hogy átmenjünk bizonyos dolgokon ahhoz, hogy új világosságot nyerjünk. Soha nem gyúl bennünk igazán világosság attól, ha valaki elmondja az igazságot. Csak akkor válunk élővé bizonyos dolgok számára, amikor valami történt bennünk, és ehhez idő kell.

De bárhogyan is, itt vagyunk, és bármit is mondunk erről, ez Isten álláspontja, és őszintén és komolyan kérdezlek benneteket, hogy megvolt-e az életetekben a kovásztalan kenyerek ünnepe, ismeritek-e valóságosan a pészach ünnepének megülését az életetek történetében? Ha nem, joggal kérdőjeleztek meg egy csomó dolgot. Néhányan közülünk ismerjük azt a választóvonalat, amit ez az életünkbe hozott. Éveken keresztül végeztük a nagyon energikus, aktív, lelkes és fárasztó keresztény munkát, igehirdetést és miegyebet; de jaj, micsoda szégyennel és megbánással nézünk vissza azokra az évekre, hogy mindaz a lelkesedés és befektetetett energia, milyen keveset, milyen nagyon keveset ért, ha összehasonlítjuk azzal, ami valóban az Úrtól indul ki – és sok kérdést kell föltennünk azokról az évekről. Azonban az az egy teljesen nyilvánvaló a számunkra, hogy mi magunk voltunk az egésznek a motorjai, mi magunk voltunk a ténykedések forrásai, mi csináltuk, csak mi voltunk benne, és még sok más egyéb is.

Isten pedig egyszer csak elhozott bennünket a kovásztalan kenyerek ünnepére. Nagyon száraz időszak volt ez. A kovásztalan kenyér nem finom, jó sok keserű fűszernövény kell a kovásztalan kenyérhez. A hústest nem leli kedvét az ilyen kosztban. De ez valóságos dolog volt, és most is az; megérkezni Isten nullapontjához, és bármilyen gyengeséget, hibát és tökéletlenséget is érzékelünk magunkban, egyet biztosan tudunk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe új kezdetet jelölt, ahol az Úr a fontos, az Úr új bejövetelét jelölte, az életnek és a munkálkodásnak új felségterületét. Innentől kezdve, ha semmi mást nem, de egy dolgot pontosan tudunk, hogy ettől az időtől kezdve többé nem mi vagyunk, hanem az Úr, és az Úr Maga az, aki megtart minket ebben a prioritásban azzal, hogy lesújt rá, folyamatosan lesújt minden elhajlásra attól a legutolsó ponttól, ami még az Úrtól való volt; és ez az egész nemzedékünkön keresztül egy emlékeztető. Az Úr újra és újra visszahoz bennünket ehhez, és újra megkérdezem, ismeritek-e a valódi krízist, az igazi fordulópontot?

Élet a halálon keresztül

Ez az, amire az apostol úgy hivatkozik, mint ami az élet titka, az isteni élet titka. Ez az, ahol az isteni élet kezdődik. Az isteni élet folyója a keresztből árad ki, és Pál azt mondja: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben” (2Kor 4,10). „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálra adatását (Vida ford.)” – milyen furcsa nyelvezet! „Jézus halálra adatását.”

Krisztus halálának ez az egyik aspektusa, csak az egyik aspektusa. Vannak egyebek is, de ez egy nagyon fontos összetevő. Jézus halálra adatása. Miért adatott a halálra? Azért, mert önként, önszántából, saját szabad akaratából a régi teremtés helyére állt; a te helyedre, az én helyemre. Halálra adatott úgy, hogy képviselte a régi teremtés természetes életét, melyet Magára vett, nem az Övét, hanem a miénket. És nekünk mindig a testünkben kell hordoznunk ezt a halálba adatást. Ha ez így van – hogy a régi természet, az én, az egó, a hústest, a testies alapelv, az emberi természetünk kovásza halálba adatott – akkor ugyanúgy az Úr Jézus élete is nyilvánvalóvá válik halandó testünkben. Látjátok, nincs élet csakis a halál által. Minden élet ennek a halálnak a révén ered. Mit munkál ez az élet, és mi az értéke ennek az életnek?

Úgy kell számítanunk magunkat, mint aki élő Istennek. Mit jelent élőnek lenni Istennek? Szeretteim, élőnek lenni Istennek azt jelenti, hogy újfajta, élő ismeretünk, tudásunk és értelmünk van, mely nem a régi ember, az óember tudása, felfogása és ismerete. A régi érvelés a halálba adatott, és most új ismeretünk van. Újra megkérdezem, igaz ez a te esetedben is, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe alatti konkrét krízis miatt a mostani ismereted élő ismeret, olyan amelyik a krízis után lett a tiéd – vagy átvitted a régi embert, a régi érvrendszert, magyarázatot, régi ítéletalkotást Isten dolgaiba? Ha igen, halott vagy, miközben élsz, és azt hiszem, hogy ez az oka annak, amiért olyan sok hívőnek nincs élő kijelentése.

Szeretteim, higgyétek el, Isten minden gyermekét születésénél fogva illeti a jog, hogy élő kijelentése legyen Istenről, hogy a Szent Szellem kijelentése révén ismerje az Urat. Ez a mi születés révén kapott jogunk. Ó, bár minden keresztény eljutna ide és birtokba venné ezt a jogát, mennyivel másabb lenne a helyzet! Ha Isten minden gyermeke valóban az Úr közvetlen szívbéli kijelentésének fényében élne! Lehet, hogy az Ige által, de ez a miénk, megvan az Úr személyes kijelentésének áldott bizonyossága a szívünkben. Ha nem igaz, amit mondok, akkor rosszul értem a Bibliát. Akkor az Ige jelentős részét be kell zárnom, és azt mondanom, hát ez nem azt akarja jelenteni, amit olvasunk. Mit jelent akkor az a kenet, mely bennünk lakozik és megtanít bennünket mindenre, ahogyan János mondja? Mit jelent akkor az, amiről az Úr beszélt, hogy „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (Jn 16,13-15)? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten minden gyermekének, lehet, hogy először apránként, de folyton növekvő mértékben közvetlen és személyes ismerete legyen az Úrról, hogy az Úr bensőleges módon szólhasson hozzá az akaratával, gondolataival, hozzáállásával kapcsolatban, ezek által folyton tanítva őt. Ez igaz, Szeretteim, ez az élet, az élet teszi ezt. Az élet Szelleme meg fog érinteni minden egyes ponton, ahol az Úrnak valami mondandója van a számunkra. Ha élők vagyunk Istennek, Isten Szelleme az Úr gondolatai szerint fog megérinteni bennünket mindenben, ahol mondani akar nekünk valamit.

Meg fog érinteni a ruházkodás tekintetében. Meg fog érinteni a beszédtémáink és -stílusunk ügyében. Meg fog érinteni az életünk ellentmondásos pontjain, ha van bármi gonoszság abban, ahogyan az ügyeinket intézzük. Meg fog érinteni a megbízhatóság kérdésében. Még a megbeszélt dolgok, találkozók pontosságát illetően is meg fog érinteni. Meg fog érinteni mindenben, ahol csak mondanivalója van az egyenesség, becsületesség, lelkiismeretesség dolgában. Nincs semmi sem, ami jobban formálná a jellemet, mint a Szent Szellemben való élet! Ez az élet, és ez kijelentés, az Úr megismerése. Ne csak úgy gondoljunk az Úr ismeretére és az Úr kijelentésére, mint pusztán a csodálatos Isten dicsőséges meglátására. Nem, az Úr ezekben a gyakorlati dolgokban jelenti ki Magát, az Ő kijelentése ezekben rejlik. Igen, mindannyian megtapasztaltuk, és tudjuk, hogy ez igaz. Istennel járni azt jelenti, hogy Ő szemmel tart minket – és a Szent Szellem ellenőrzése alatt járni az Úr ismeretét jelenti.

Nem lehetünk tehát élők Istennek a halottak közül, míg meg nem történt a kovásztalan kenyerek ünnepe az életünkben. Ez azt jelenti, hogy a saját akaratunknak, gondolkodásunknak, vágyainknak és mindennek, ami belőlünk való, össze kellett törnie. Kellett, hogy legyen egy krízis. Nem végeztetett el egyszer és mindenkorra, teljesen és véglegesen, egyetlen történés során, habár valami el lett végezve. Valami összetört, és onnantól kezdve Isten előtt megnyílt a kapu, és amint reagálunk arra, amit Isten átvisz ezen az úton, melyet Ő biztosított, ez a dolog növekszik és növekszik, és egy csomó olyasmit, ami egykor teljesen ártalmatlan volt a számunkra, már nem csinálhatunk. Az Úr kegyelmes ezekben a dolgokban. Nem hoz fel mindent bennünk egyszerre, de csodálatos, ahogyan változunk, amikor az Úrral járunk. Elhagyunk bizonyos dolgokat, változunk, és hogyan történik ez? Ha szavakba kellene öntenünk, valahogy úgy fejeznénk ki, hogy „megerősödött bennem az érzés, hogy az Úr nem akarja ezt, vagy éppen ezt akarja”. Hiszem, hogy ennek kellene Isten minden gyermeke egyre bővülő tapasztalatának lennie. Így kellene lennie. De most nehogy hozzáfogjunk átválogatni a szellemi ruhásszekrényünket, hogy mit tarthatunk meg és minek kell mennie. Ez nem volna igazán szellemi dolog. Járjunk csak az Úrral, és meg fogjuk látni, hogy a szekrény tartalma is megváltozik.

Bízzunk a Szent Szellemben, és Ő mindenben helyes útra terel bennünket! De jegyezzük meg, hogy mindennek az alapja, hogy megüljük a kovásztalan kenyerek ünnepét, azaz a teljes természetes életünknek össze kellett törnie a gyökerénél; Jézus halálra adatásának radikális kezdete kellett, hogy megtörténjen bennünk. Ha azonban a hívők, a Gyülekezet teljes története ebből indul ki, ha ez az, ahol minden elkezdődik, akkor, Isten nézőpontjából nincs Gyülekezet csakis a kovásztalan kenyerek ünnepe alapján; és nincs történelem, semmi sem létezik addig, amíg ez nincs meg. Ezért hangsúlyozta ezt a dolgot Isten annyira, mert Nélküle nem lehet és nem is lesz semmi; és Isten törekszik valamire, de mindent Őtőle, Őbelőle kell, hogy legyen.

Az éppen most megölt Bárány

Az Ige pedig fölveszi a kovásztalan kenyérrel kapcsolatos szálat, és egy bizonyos irányba terjeszti, növeli tovább, kapcsolatba hozza az elsőszülött különválasztásával. A Zsidókhoz írt levél 12. részben elmagyarázza, mi ez. „Ti azonban járultatok (…) az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben”, és a Jelenésekhez lapozva meglátjuk, hogy mit jelent feljegyzettnek lenni: az élet könyvéről van szó, amely a Bárányé. Az élet könyve, amely a Bárányé, és a Bárányra tekintünk, aki mindig olyan a trónuson, mint akit megöltek. Amikor a Bárány elérte a végleges helyét dicsőségben, magasztalásban és hatalomban, akkor is úgy mutatkozik meg, mint megöletett Bárány. Van ennek az állításnak egy eleme, amely azt sugallja, „mintha éppen most öletett volna meg”. Isten ezt a dolgot egészen mindvégig és a trónig élőnek, aktuálisnak tartja meg; az elsőszülöttek Gyülekezete pedig, akiknek a neve fel van írva a mennyben az élet könyvében, amely a Bárányé, azokból áll, kiknek története a pészachon, a Bárány megöletésén, a kovásztalan kenyerek ünnepének a végén alapszik. Ez nem pusztán szimbolika. Ez erőteljesen szóló igazság.

Ha az úrvacsorai közösség minden megünneplése mögött ez állna, mennyivel másabb állapotok lennének a világban ma! Micsoda tragédia, hogy Isten emögött húzódó gondolatát elveszítettük! Rítus lett, vallásos cselekedet, ceremónia. Bizonyos, hogy nekünk, akik összegyűlünk az Úr asztala körül, sokkal komolyabban kell vennünk ezt.

Az egész Izrael együtt volt ebben a bárányban.  Lehet, hogy volt ezer másik bárány is Izraelben, de a mennyben csak egyetlen Bárány van. Ha átvisszük ezt az úrvacsorára, ott is egyetlen Bárány van, és Isten szemében mindig is csak egyetlen Bárány létezett. Mindenki egy Bárányból részesült, mindenki egy Bárányban lett egyesítve, mindenki az egy Bárányból való részesedés által lett egyesítve, tehát közösségben voltak, a közösség ünnepe volt ez, ünnepi közösségük volt egymással.

Mi a valódi közösség alapja? Mindnyájan egyetértünk benne, hogy a központi dolognak a közösségünkben az Úr asztalának kell lennie – annak kellene lennie –, melyben az, hogy közösségünk van egymással, jobban kifejezésre jut, mint bármi egyébben. Mi ennek a közösségnek az alapja? Amit Pál apostol mond, alapelvként is teljesen igaz. Nézzük meg újra a korinthusi helyzetet – az Úr asztala ott volt, csak éppen közösségük nem volt egymással. Széthúzás volt köztük, egyik a másik ellen a gyülekezetben, és mégis odajöttek az Úr asztalához, és ellentmondásban voltak annak központi gondolatával. Pál azt mondja: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza a poharat, ítéletet eszik és iszik önmaga számára, mert nem különbözteti meg az Úr Testét.” Az asztalhoz való járulásunknak azon a közösségen kell alapulnia, amelyben nincs kárhoztatás; amely kovásztalan kenyér. Mindannyian tudjuk jól, hogy Isten népének nem lehet igazi közössége egymással, amíg az „én” össze nem töretett. Az „én”, az egó, a saját személyünk az, ami megtöri a közösséget; a saját indokaink, vágyaink, kívánságunk, meggyőződésünk.

Ó, Isten népe végnélküli szakadásainak és szétválásainak tragédiája! Soha, de soha nincs vége ennek. Pedig csak az történik, hogy megjelenik az emberi gondolkodás valamilyen keresztény igazsággal kapcsolatban – szőrszálhasogatásnak is mondhatjuk. Ez az emberi gondolkodás. És azért van, mert valójában nincs meg az alap, a kovásztalan kenyér. A természetes ember még nem lett félretéve. Addig pedig nem lehet közösségünk, amíg ez meg nem történik. A kovásztalan kenyér alapvető és elengedhetetlen a közösség ünnepének megüléséhez, de, áldott az Isten, hogy ha igaz az, hogy ha alapvetően ez megtörténik, akkor lehet bármiféle dolog velünk kapcsolatban természet szerint, ami szakadást, szétszórást okozhatna, de mivel ez az alapvető dolog megtörtént, tudjuk együtt folytatni tovább. Természet szerint mindnyájan nagyon különbözünk, és sok minden van bennünk, ami eléggé el tudná lehetetleníteni, hogy mások kijöjjenek velünk, de ki merem jelenteni, hogy valami alapvető dolog el lett végezve bennünk. A kereszt elvégzett valahol valamit, és ez az egymással való közösségünk biztosítéka. Hiszem, hogy az a dolog, ami el lett végezve, legalább bizonyos mértékben, az az, hogy a személyes célok széttörettek, és egyedül az Úr Maga, Aki uralkodik; Őérte mindent, ami személyes, elengedhetünk.

Valóban az Úr elé kell hoznunk a kovásztalan kenyérnek ezt a dolgát, mert, ahogyan említettem, a dicsőséges élettörténetünk és mindaz, amit ez az élet a megvalósulásában, kimunkálódásában jelent, ebből ered ki. Ahol kovász van, ott halál van, mert ott romlás zajlik; ahol pedig nincsen kovász, ott élet van, mert a romlás gyökere, a romlás magja széttöretett. Az Úr tanítson meg bennünket, mennyire fontos ez!

“Hogy megismerjem Őt” (Radu Gavriluț)

PDF-ben letölthető: “Hogy megismerjem Őt”

Elhangzott: 2017. január 22-én

Filippi 3, 8-10: „Sőt, annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem. Hogy találtassam Őbenne, mint akinek nincs saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján. Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Imádkoztam azért, hogy az Úr adjon valami mondanivalót ma délelőttre, és ez az üzenet a következőképpen született meg. Meglátogatott engem valaki, és panaszkodott az unokaöccsére, aki szintén hívő ember volt. Arról kezdett beszélni, hogy milyen életvitelt folytat az unokaöcs, és nagyon sírós hangú volt ez a beszámoló. Ezt hallgatva akkor eszembe jutottak ezek a szavak a Filippi 3-ból: „Hogy megismerjem Őt és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az Ő halálához.”

Mielőtt idejöttem, bizonyos dolgok történtek nálunk, olyan események, amelyek örömmel töltöttek el bennünket. Egy testvér kb. két évvel ezelőtt szembe fordult a többiekkel, lázadó magatartást vett föl, és különösképpen szembe fordult velem és egy másik testvérrel. Most pedig, nemrég újra visszatért az Úrhoz, és erről a visszatéréséről, megtéréséről, valamint, hogy megbánta a dolgokat, amit tett, írt egy levelet. Én úgy gondoltam erre az esetre, hogy nem vártam el tőle, hogy megalázkodjon előttem, de ez a testvér olyan levelet írt, hogy amikor megmutattam néhány testvérnek, azt mondták, nem láttak még ilyen megbánó levelet. Mindez nagy felfrissülést hozott közénk. Volt egy másik testvér is, aki előtérbe helyezte a saját, személyes ambícióit, a testvérek ellen fordult, de a múlt vasárnap ő is meghajolt az Úr előtt. Annyira nagy öröm volt közöttünk, hogy mindenki könnyezett. Én ritkán szoktam sírni, mert próbálok uralkodni magamon, de most én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Valami ahhoz hasonló történt, mint amiről a 126. Zsoltár beszél, „mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók, akkor megtelt a szánk nevetéssel.” Úgy érzem, úgy sejtem, mintha gyorsulnának föl a dolgok, mint amikor valami készülődik.

Ez az üzenet, ami most a szívemen van, ezzel kapcsolatos. Amikor az Úrhoz jövünk, az Úr munkája meghódít bennünket. Látjuk azt, amit Ő elvégzett érettünk, látjuk azt, hogy milyen tökéletes a megváltás, és az Úr Jézus Krisztus vére megtisztít minden bűntől. A vállunkról legördül a teher, és arra ébredünk, hogy szabadok vagyunk és örvendünk az Úrnak és annak, amit tett érettünk. De sajnálatos módon, sokak számára ez válik az életcéljukká. Életük végéig csak annyit látnak, hogy mit végzett el az Úr értük, és mindig csak ez lebeg a szemük előtt, hogy mit végzett el az Úr érettük. De ha mindvégig csak ez marad a szemünk előtt, akkor hasonlókká válunk a Korintusbeli testvérekhez, ahol sok probléma volt, minden területén az életnek. De az Úr úgy munkálkodik, hogy eljön egy nap, amikor megnyílik a szemünk és meglátjuk, hogy igaz az, hogy milyen nagyszerű az Úr elvégzett munkája, de ki az, Aki elvégezte mindezt? Pálban, az élete vége felé, amikor tömlöcben volt, ez volt benne: „hogy megismerjem Őt.” Hogy ismerhetem meg Őt? Ezek vannak itt leírva: az Ő feltámadásának ereje által, az Ő szenvedéseiben való részesüléssel, és azáltal, hogy hasonlóvá tétetek az Ő halálához.

Testvérek, azt akarom elmondani most, hogy nem egyszerű dolog megismerni az Urat. Az Úr megismerése nem bibliatanulmányozás által történik, nem igemagyarázatokon keresztül. Ezek nagyon jó dolgok, de az Úr megismerése kritikus élethelyzetek által történik. „Hogy megismerd Őt.”

Visszatérve arra, amit a bevezetőben mondtam, azon gondolkodtam, ha az az unokaöcs megismerné az Urat, akkor vajon ilyen siralmas lenne a helyzet? „Hogy megismerjem Őt” – ha megismered Őt, akkor többé már nem vagy ugyanaz.

Eszembe jutott Ábrahám történetének az a része, amikor 14 év fenyítő hallgatás után az Úr megjelent Ábrahámnak, és azt mondta neki, „Én vagyok a mindenható Isten, én vagyok az, Aki mindenre elégséges. Járj az én orcám előtt és légy tökéletes.” Ezt azért mondta az Úr, mert Ábrahám nem tudott várni az Úrra. Feleségül vette Hágárt, így született meg Ismáel, és ebben az időben Ábrahám meg volt győződve, hogy Ismáel lesz az örökös fiú. De Isten azt mondta, nem Ismáel lesz az, hanem akit Sára fog szülni, ő lesz az örökös, vele fogom folytatni. Ábrahám önmagára nézett, és Sára is nagyon öreg, gyenge, mit lehet tenni? Bárha élne Ismáel teelőtted! És akkor mondta Isten, hogy „Én vagyok a mindenható Isten, az, Aki mindenre elég.”

Pál apostol elragadtatott a harmadik égig, és fölfoghatatlan kijelentésekben volt része. De valami tövis volt az ő testében. Pált többször megkövezték, megbotozták, de soha nem panaszkodott ezekre. De ez a tövis zavarta, ez valami nagyon nehéz dolog lehetett. Szó szerint úgy írja, hogy „arcul ver engem.” Nagyon fájdalmas lehetett. És ebből a nehéz helyzetből született meg a 2Korintus 12,9. „Ezért háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én erőtlenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

Ha egy nehéz próbatételben vagyok, akkor éppen megfelelő helyzetben vagyok ahhoz, hogy tudjam kérni azt, hogy az Úr jelentse ki magát nekem. Csak ezen az úton tudok kiszabadulni onnan. Ez az én bizonyságtételem. Így ismerem meg az Urat, másképp nem lehet Őt megismerni. Ha nem ismerem meg az Urat azokban a helyzetekben, amelyeket a Szent Szellem előre elkészített, hogy azokon átmenjek, azokban a nehéz helyzetekben értem meg azt, hogy mit értett az alatt az Úr Jézus, hogy ÉN VAGYOK.

Zsidók 11, 6. verse: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő VAN, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De ez nem az a kezdeti hit, ami által először hittünk az Úrban. Hanem az a hit, ami által valaki közeledik Istenhez, és elhiszi azt, hogy Isten az a nagybetűs ÉN VAGYOK. És Ő a megjutalmazója azoknak, akik Őt keresik. Elolvashatjuk a Pál apostol által írt igeverset, és azt mondhatjuk, hogy ’hát, elég néked az én kegyelmem’, de csak akkor válik valósággá bennünk, hogyha egy ilyen nehéz helyzetben a Szent Szellem azt az igeverset nekünk adja. Nem úgy kell kérjük Istentől a világosságot, mintha a világosság valami különálló dolog lenne. Hanem azt kell kérjük, hadd ismerhessük meg Őt azokban a helyzetekben, amikben vagyunk. Elégséges Ő? Ez a hit nyer jutalmat!

A kezdeti hit egy ajándék, azért nem jár jutalom. Az a hit, ami által közeledsz Hozzá, és ami által elhiszed, hogy Ő elégséges minden helyzetben, ennek a hitnek van jutalma. És akinek az a mindenható, mindenre elégséges Isten kijelenti magát egy ilyen helyzetben, az többé nem mondja azt, hogy ’Jaj, jaj, hova jutottam?’ Hanem keresi a következő alkalmat, amikor még inkább megismerheti Őt. Ezek után, testvérek, megérthetjük azt, hogy azt mondani, hogy „Megismerjem Őt”, ezt nem könnyű kimondani, mert ez sokba kerül.

A János ev. 6. részéből említeni fogok igeverseket, ismerős ez az ige, ahol a kenyér megszaporításának csodája van leírva. A kenyér megsokasításának csodája le van írva mindegyik evangéliumban. Az, ha egy történet le van írva mind a négy evangéliumban, azt fejezi ki, hogy ez egy rendkívül fontos dolog volt. És az is figyelemreméltó, hogy a János evangéliuma nem a csoda jellegét domborítja ki a dolgoknak, hanem jelként mutatja be ezeket a történéseket. A jel valakire vagy valamire mutat. Mikor az Úr megszaporította a kenyeret, nemcsak az volt a célja, hogy jól lakjon az az éhes tömeg ott, hanem egy jelet adott, ki akarta jelenteni magát, hogy megismerjék az emberek, hogy kicsoda Ő. Kicsoda ő? Ő az emberek között volt, és az Isten Fia volt, de nem tudták róla ezt. Megsokasította a kenyeret, ettek, jól laktak, és elküldte a tanítványokat, hogy menjenek át a tó túlsó partjára. Elbocsátotta a sokaságot is, mert miután jól laktak, királlyá akarták tenni Őt. A tanítványok is ugyanazt hitték, mint a sokaság, hogy Ő lesz a király. Elbocsátotta a tanítványokat, és akkor történt az a következő jel, amikor az Úr Jézus járt a tengeren – az ötödik jel a János evangéliumában.

János ev. 6. rész, 19. vers: „Mikor azért huszonöt vagy harminc futamatnyira beevezének, megláták Jézust, amint jár a tengeren, és a hajóhoz közeledik. És megrémülének. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek.”

A sokaság kétségbeesetten kereste Őt, de az Úr tudta, hogy miért keresik Őt. És az Úr Jézus beszélgetése velük abba az irányba hatott, hogy az anyagi világból, erről a területről átvigye őket a szellemi területre.

János 6, 30. vers: „Mondának neki, micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked? Mit művelsz?” Kevéssel előtte az Úr Jézus mutatott egy jelt, de ők nem látták.

„A mi atyáink a mannát ették a pusztában, mint meg van írva: mennyei kenyeret adott enniük. Monda nékik Jézus: Bizony mondom néktek, nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” Aztán ez a beszélgetés tovább folytatódott, és megharagudtak Rá. És nemcsak a sokaság oszlott szét, hanem a tanítványok is elmentek. Mert ezek a tanítványok is csak annyit értettek meg, hogy ’Uram, add meg ezt nekünk, tedd meg ezt nekünk.’ Úgy gondolták, mi vagyunk a világ közepe. Amikor pedig az Úr Jézus megpróbálta Önmaga felé fordítani a figyelmüket, akkor megnehezteltek. Akkor mondták ezt: „Kemény beszéd ez, kicsoda bírja elhordozni?” A legönzőbb teremtmény az egész világon egy kisgyerek. A kisgyerek, az éjszaka közepén, nem törődve azzal, hogy a szülei mennyire fáradtak, hangosan követeli a részét. Ilyenek vagyunk, amíg gyerekek vagyunk. Senki nem bízhat ránk semmit, nincs felelősségünk, mert minden értünk kell történjen. Mindenki nekünk szolgáljon, ha nem vesznek figyelembe, akkor megbántódunk. Minden értem kell történjen, értem, értem!

A tanítványok elmentek, és az Úr Jézus azt mondta azoknak, akik ott maradtak: Érezzétek magatokat szabadnak. Nem akartok ti is elmenni? Nem tartotta vissza őket. Elengedte őket. A tékozló fiú, amikor elkérte a jussát, az öröksége részét, az atyja odaadta neki, ’Tessék.’ Elment, és bizonyos megtapasztalások után visszatért, és én hiszem azt, hogy azok után, amiket átélt, már más ember lett.

Ebből a nehéz helyzetből a tanítványokkal született meg az, amit Péter így fejez ki a 68. versben: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Nekünk van valami más kiutunk, valami más menekülési útvonal? Ha van, akkor ki fogjuk próbálni. De ha mi is eljutottunk erre a következtetésre: Uram, kihez mehetnék? Csakis Tehozzád! És ez egy nagyon fontos pillanat minden hívő ember életében, amikor az ajándéktól az Ajándékozóhoz fordul, magához a Személyhez, Aki az ajándékot adja!

Befejezésül még azt szeretném elmondani, hogyha olyan élethelyzetbe kerülünk, hogy kétségbeesetten imádkozunk a szabadulásért, nem fogjuk megismerni annak a nehéz helyzetnek a célját, amíg nem imádkozunk úgy, hogy ’Uram, téged szeretnélek megismerni, itt, ebben a helyzetben.’

Nagyon súlyos influenzajárvány volt nálunk, és egy családot különösen próbára tett ez a járvány, valószínűleg máskülönben is gyengébb fizikumúak. Többször ki kellett hívni a mentőt, kórházi kezelésre szorultak, sokan, sokféle jó tanáccsal halmozták el őket. Én éppen elutaztam, és amikor hazaértem, az Úr indított, hogy látogassam meg őket. És azt mondtam nekik, járhattok a gyógyulás után, kereshettek gyógyszereket, nekem nincs kifogásom a gyógyszerek ellen, de a következőket akarom mondani, megkerestétek az Urat, hogy megkérdezzétek, a ti családotokban miért hosszabbodott meg ez az egész? Mit akar az Úr elvégezni? Csak annyi, hogy legyőzzétek a betegséget, és kész, vége legyen mindennek?

Az Úr megismerése a legfontosabb! Másképpen, más úton-módon nem lehet Őt megismerni, csak úgy, hogy a nehézségből, a próbából Hozzá kiáltok. Ez válik megtapasztalássá. Nem elmélet. Ismerhetem az összes vonatkozó igéket, tudhatok görögül, de más a gyakorlati, tapasztalati megismerés! Ez mindenki számára nyitva álló lehetőség! Amikor az Úr szólt Pálnak, számára megoldódott a tövisnek a problémája. Az Úr végezze ezt a mi életünkben is! Ő bele visz minket mindenféle megpróbáltatásba, azért, mert azt akarja, hogy Őt tapasztaljuk meg! Ő minden szükségünkre elégséges! Ámen.

Elhangzott: 2017. jan. 22.