Az első szeretet – 4., utolsó rész (T. Austin-Sparks)

Pár szóval beszéljünk a következőről is: „Állhatatosak voltak az apostolok tanításában”. Ne gondoljátok azt, hogy ez itt az újszövetségi írásokra vonatkozik, hiszen még egyetlen apostoli levél sem született még meg, amikor ez történt. Ebben az időben még semmi sem állt rendelkezésre az Újszövetség teljesebb tanításából, tehát ez az állítás kétségtelenül az apostolok szóbeli tanításaira vonatkozik, mellyel a testvéreknek szolgáltak. Ha megvizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy az apostolok az Ószövetség alapján tanítottak; azt mutatták be, hogy hol, hogyan és mit mond az Ószövetség Jézus Krisztusról.

Bárki, aki azt mondja, hogy az Ószövetséget félre lehet tenni, mert annak ma már nincs semmilyen jelentősége, az elveti az apostolok legelső tanításait. Péter pünkösdi beszédében minden az Ószövetségből származott, ahogyan az is, amit az Úr Jézus a feltámadása után az apostoloknak mondott. Az apostolok tanítása pedig az Úr Jézust mutatja be; összefoglalja és világossá, érthetővé teszi azokat a dolgokat, amiket a régi próféták Őróla mondtak. „Kitartottak az apostolok tanításában.” Mit csináltak? Buzgó örömmel adták át magukat az Úr Jézus egyre mélyebb megismerésének az apostolok ószövetségi magyarázatainak révén.

Én így látom, hogy egyszerűen ez történt. Péter és a többi apostol – a Szent Szellem belső megvilágosító munkája által – megragadták és folytatták azt, amit az Úr Jézus a feltámadása után elkezdett: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt”. Az apostolok ezt megragadták, és immár teljes világosságban mutatták be a testvéreknek az Úr Jézust az ószövetségi igeszakaszok alapján; ezek a hívők pedig átadták magukat az Úr Jézus megismerésének, hogy kikutassák ezeket a dolgokat, hogy meggazdagodjon a szívük mindazzal, amit az Írás az Úr Jézusról mondani akar. Maga az Úr Jézus volt a szemük előtt; rabul ejtette őket, és most mindent meg akartak tudni Róla, amit csak lehetett, az apostolok pedig megadták ehhez a kulcsot. Átadták magukat annak, hogy kövessék az apostolok tanítását.

Ha meg akarjuk tudni, mi volt ez a tanítás, vegyük csak Péter pünkösdi beszédét, és nézzük meg mindazokat a dolgokat, melyeket egyedül abban a beszédben érint. Említi Isten előre tudását; említi az Úr keresztre feszítését Istennek eme előre tudása szerint; említi a feltámadást; említi a felvitetést; beszél a Szent Szellemről, hogy mi a célja az Ő eljövetelének. Beszél az Úr Jézus jelenlegi, uralkodói és megmentői hatalmáról. Majd tovább folytatja a gondolkodás megváltoztatásával, a bemerítkezéssel a bűnök bocsánatára, majd végül az egészet ezzel a kijelentéssel foglalja egybe: „Mert az ígéret nektek adatott és a gyermekeiteknek”. Ez összefoglaló üzenet, Péter nagyon sok mindenre kitér benne. Ezek a hívők pedig átadták magukat ennek, hogy megragadják, és még többet ismerjenek meg belőle.

A gyakorlati alkalmazása számunkra pedig ez: az első szeretet mindig valódi, szívbeli vágyakozást és odaadást jelent azzal kapcsolatban, hogy többet ismerjünk meg Abból, Aki annyira hőn szeret bennünket. Az győz, aki visszatér az első szeretethez. Pál, a nagy győztes, azt mondja a Filippi 3-ban: „Hogy megismerjem őt…”. Hogy jobban megismerje a szeretetét, hogy jobban megismerje Őt Magát buzgó igyekezettel, a gyakorlatban. És ezek a tanítványok kitartottak, állhatatosak voltak ebben; örömteli lendület volt az Ő ismeretének keresésében.

Állhatatosak voltak az apostolok tanításában és állhatatosak voltak a közösségben: „Kitartók voltak a közösségben”. Úgy tűnik nekem, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az egymással való közösségnek. Csak a véleményemet mondom, hogy hacsak nem tulajdonítunk ennek valóban nagy jelentőséget, akkor könnyen kárt szenved ez a dolog. Örömteli lendületre, első szeretetre van hozzá szükség. Úgy érzem, hogy van még hiányosság bennem is és talán mindannyiunkban az egymással való közösség iránti kitartás ügyében. Ennél sokkal jobban is át tudnánk adni magunkat annak, hogy közösségben legyünk a testvérekkel. Túl könnyen feladjuk, hagyjuk, hogy a közösségünk megszakadjon, és az egymással való közösséget felfüggesztjük, a kapcsolat meggyengül, mert úgy vesszük a dolgokat, ahogyan jönnek; nem ragadjuk meg az egymással való közösség ügyét. Azt mondom tehát, hogy az első szeretetet az egymással való közösséghez való gyakorlati hozzáállásunk, a buzgóságunk mértéke, a benne való kitartó állhatatosságunk is mutatja. Segítsen bennünket az Úr ebben, hogy állhatatosak tudjunk lenni az egymással való közösségben!

Ha pedig elutasításba ütközünk, akadályba vagy valamilyen nehézségbe, oly egyszerű lenne belenyugodni és hagyni, hogy az egymással való közösségünk hanyatlani kezdjen. Adja az Úr, hogy azt mondhassuk: „Nem! Állhatatosak és kitartók vagyunk az egymással való közösségben, mert ez az Ő akarata!”

„(…) a kenyér megtörésében”. Ez nem más, mint a Krisztusról, az Ő elvégzett munkájáról szóló együttes, közös, testületi bizonyságtétel. A megtört kenyér az, ami a testvéreket összehozza, ez áll a gyülekezeti élet fókuszában. A gyülekezeti élet az Úr asztalánál zajlik, az Úr teste és az Úr vére a bizonyság, mely a testvéreket egyesíti. A tanítványok tehát kitartottak a Vele és Benne való egységükről szóló bizonyságtételben. Az életüknek új középpontja lett, és a kenyér megtörésében találták meg a lehetőséget és alkalmat ennek kifejezésére, és kitartottak ebben. Adjon az Úr kitartást és állhatatosságot az Úr Jézus valóságának együttes, közös tanúságtételére! Ha az Úr asztala meggyengül közöttünk, az az első szeretet hanyatlásának jele. Ha ennek az asztalnak megvan az őt megillető helye és szellemi valósága, akkor közöttünk élet lesz, éltető energia, lendület és öröm.

„(…) és az imádkozásban”. Ez volt a tanítványok új elhívása. Úgy vélem, ez volt a legelső és legfontosabb kifejezésmódja az Úr és az Ő dolgai iránti odaszánásuknak. Vajon milyen okból imádkoztak, és kiért, milyen dologért? Biztos vagyok benne, hogy imádságukban kiöntötték a szívüket Istennek, hogy amilyen csodálatos dolgokat ők megtapasztaltak, és aminek a birtokába jutottak, azt mindenki más is tapasztalja meg, az legyen minden emberé mindenhol; terjedjen, hogy mindenki megismerje az Úr Jézusból azt, amit ők is megismertek. Ó, mennyire imádkozhattak azért, hogy mindenki megismerhesse az Ő ismeretének páratlan nagyságát, úgy, ahogyan ővelük is történt!

A lényeg ez: volt valamijük, és nem akarták csak maguknak megtartani, túl jó volt ahhoz; azt akarták, hogy terjedjen. Bárhogy is fogalmazzuk, ez a lényeg. Azt akarták, hogy az a megismerés és az a tapasztalat, amiben nekik részük volt, abban mások is részesülhessenek. És imádkoztak, és kitartottak ebben. Ha végignézzük az ApCselben az imaéletüket, láthatjuk, hogy az imádságaikban mindig ezzel foglalkoztak, hogy bizonyságtételük terjedhessen, hogy másokban is valósággá váljon, hogy mások is beléphessenek ennek örömébe. Nem úgy álltak hozzá, mint kötelességhez, mint valamilyen elvégzendő feladathoz, hanem az első szeretet indította őket erre. „Van valamink! Ó, bárcsak mindenki más is megismerhetné!”

Megkérdezhetem, hogy vajon ti is így vagytok-e azzal kapcsolatban, amitek van? Bárcsak láthatnám azt az imaórát, amely ezt bizonyítja! Ó, ha csak egy kicsit is visszatérnénk az Apostolok Cselekedeteihez, az imaóráink szárnyakat kapnának! Nem lennének nagy hallgatások, csak szívből kiáltanánk az Úrhoz: „Urunk, hadd ismerjenek meg Téged mindenhol az emberek, úgy, ahogyan mi megismerhettünk Téged!”

Állítsa helyre az Úr mindegyikünkben az első szeretetet, hogy a miénk lehessen az öröm, a lendület; és tegyen bennünket ilyen néppé, akik állhatatosan kitartanak az Ő ismeretében, az egymással való közösségben, annak tanúságtételében, hogy ki Ő testületi értelemben, és a mindenki másért való imádságban, hogy ők is megismerhessék azt, amit az Úr nekünk adott.

Az angol szöveget szerkesztette a Golden Candlestick Trust. Eredeti helye:

http://www.austin-sparks.net/english/005293.html

A teljes magyar szöveg (1-4. rész) PDF-ben letölthető: Austin-Sparks-Az első szeretet

A kovásztalan kenyerek ünnepe – T. Austin-Sparks

Forrás: The Feast of Unleavened Bread

2Mózes 12,1-2: „Majd így szólt az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz nektek az első hónapotok. Ez lesz az első az esztendő hónapjai között.”

Korábbi elmélkedésünkben utaltunk a párhuzamra a zsidó pészach (páska, húsvét) és a Gyülekezet úrvacsorája között, amelyet Maga az Úr Jézus mutatott be azon az éjszakán, amelyen elárulták. Azt szeretnénk most meglátni, hogy a pészach vagy az Úrvacsora, illetve az, amit ez a kettő Krisztus halálával kapcsolatban jelképez, az valójában nem más, mint az Úr népe történetének a kezdete. Minden történet – Isten nézőpontjából – itt kezdődik, és habár a kereszténység megalkotta a maga naptárját, mely szerint most Kr.u. 1941-et írunk, ebből harminchárom évet ki kell vonnunk, hogy megkapjuk a történelem Isten szerinti kezdőpontját. Az Úr Jézus keresztje volt a világmindenség nulladik órája Isten szemszögéből – és az Úr Jézus keresztje a nulladik óra Isten minden egyes gyermekének történetében is, és Isten semmit sem vesz figyelembe abból, ami korábban, ezt megelőzően történt. Szellemi történetünknek ebből az alapvető pontjából (s mindabból, amit ez jelent) kiindulva vétetik csak minden úgy számításba, mint ami Istentől van. Ha ezt megértjük, megvan a kulcsunk mindenhez, és ez nagy segítségünkre lesz.

A pészach (jelentése: „elmegy mellette”) egyik rendkívüli jellegzetessége a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. A 2Mózes 13 elsősorban ezzel foglalkozik. A 12. rész 8. verse említi: „A húst pedig egyék meg még akkor éjjel. Tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt.” Majd a 13. fejezetben újra utal a „kovásztalan kenyérre”, és egy elég terjedelmes bekezdésben foglalkozik vele.

„Hét napon át kovásztalan kenyeret egyél, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret egyél hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret, még kovászt se lássanak nálad egész határodban” (6-7 vers). Itt megnézhetjük, hogy Lukács erre hogyan hivatkozik – 22. fejezet, 7: „Eljött a kovásztalan kenyerek napja, amelyen le kell ölni a pászkabárányt.” Az 1. versben már említette: „Közel volt már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet pászkának (pészach) neveznek”.

Ez vezeti be a pészachot és az úrvacsorát, ahogyan látni fogjuk. A kovásztalan kenyerek ünnepe hét napig tart – ami egy tökéletes szellemi periódust jelent, és különleges jelentőséget ad a szellemi történetnek. Amíg meg nem tanultuk, mit jelentenek a kovásztalan kenyerek, nem kezdődött el a valós szellemi történetünk, mert ez a történet a kovásztalan kenyerek jelentőségének nagyon határozott, erőteljes megalapozásával kezdődik, hogy mindig emlékezzünk erre, és sose felejtsük el.

Azt hiszem, mindannyian tudjuk, a kovász mit jelképez. Ha pusztán azt mondjuk, a bűnt, az túl általános; nem elég körülírt és pontosan meghatározott. Persze a bűnt jelenti; de a kovász a régi természet; a természetes vagy hústesti ember; a régi teremtés energiája, ereje; a hústest erjedése; az a forrongás bennünk, amelyik mindig ki akar törni, hogy kifejezésre juttassa magát, hogy felnagyítsa magát, felfújja magát, hogy érezni lehessen a jelenlétét és a befolyását, hogy kapjon, birtokoljon, megragadjon – tehát minden olyan dolog, ami a hústest, a régi, a testi természet aktív összetevője. Ennek a történetnek el kell jutnia ahhoz a konkrét krízishez, amikor pont kerül a végére; amikor mindaz, ami régi össze lesz törve az Úr Jézus halálában – és csak akkor, amikor a kovásztalan kenyerek ünnepe hét napjának vége van, kezdődhet meg az a történet, melyet az Isten Fiával való egységben élünk. Ez tehát alapvető a szellemi történetünkben.

Vég és kezdet

Azt mondtuk, hogy Isten semmit sem vesz számításba addig, amíg a pészach be nem teljesedett, és minden, ami Istentől van, onnantól indul, és kezdi meg növekedését, ahol a kovásztalan kenyerek ünnepe véget ért. Szeretteim, ez nagyon komoly dolog, mert ha ezt nem ismertük föl, az a tragédia történik, hogy nagyon sok munkát végzünk az Úrért, amiből Ő semmit nem vesz számításba, mert nem Őbelőle indult ki. A keresztények megtévesztésének nagyon nagy részéért ez a felelős, hogy ezt nem ismertük fel, és nem vált valóságossá bennünk.

Az egy feltételezés, hogy az Úréi vagyunk, és minden rendben van; és a Sátán imádja a feltételezéseket, nagyon szereti, ha az emberek ilyeneket gyártanak, mert a feltételezés az a talaj, melyen megtévesztő ténykedése leggyümölcsözőbb lehet. Mire gondolok? Hogy bármelyikünk, ti vagy én, ha úgy jövünk az Isten dolgaihoz, hogy a természetes akaratunk nincs megtörve, a természetes gondolkodásunk nincs alávetve, a természetes ambícióinkat nem feszítettük meg, az mind termékeny talaj a megtévesztésre. A Sátán nagyot arathat ott, ahol így mennek a dolgok. Valahol, titokban, mélyen az alatt, hogy talán egyáltalán tudatában lennénk, húzódik egy ambíció, vágy a szolgálatra, igehirdetésre, hogy tegyünk valamit, hogy legyünk valakik, hogy meglássunk valamit – a régi természet kovászának erjedése még mindig működik, és Isten dolgaiba hoztuk át. Az eredmény? Hogy a következmények nagyon nagy része (ha nem az egésze) nem Istentől fog származni; annak a valaminek lesz a története, aminek a mozgatóereje tőlünk származik az Úr nevében; olyan életé, melynek forrása belőlünk fakad, akkor is, ha az Úrért van mindez. Kovász van benne, a természetes erő, a természetes gondolkodás, a dolgok természetes megítélése, a természetes érvelés, a természetes akarat, a természetes ambíciók, a természetes érzelmek. Isten azonban azt mondja, hogy minden, ami Tőle származik, a nullánál kezdődik, ott, ahol mi semmit sem tudunk csinálni vagy létrehozni.

A megölt bárány azt mondja el jelképesen, hogy azon az oldalon minden elvégeztetett. Bűnné tétetett, átokká és le lett rá sújtva – a kereszt Isten nulladik órája a régi teremtés számára. Onnantól kezdve csakis, ami közvetlenül, egyenesen Istentől jön, az szellemi történés, isteni történet bennünk. Csakis ez az, ami számít, csakis ez az, ami ismeri az Urat, csakis ez az, ami visszavisz minket az Úrhoz, csakis ez az, ami véghez viszi az Úr szándékait. Semmi sem fakad mibelőlünk.

A kovásztalan kenyerek ünnepét nagyon komoly dolog hét napon keresztül folytatni. Azt jelenti: Istenben nincs helye ennek a természeti életnek! Hiszen megromlott, a büszkeség erjedő forrongása van benne. Valahol minden dolog mögött a büszkeség húzódik meg. Ez az a méreg, amely az emberi nemzetségbe áradt a kígyótól, aki azt mondta, „majd én!”. Fel fogom emelni a trónusomat! Egyenlő leszek a Felségessel! Én! Én! – ez a kovász. A kovász az „én” ilyen vagy olyan formában. Nem azt mondom, Szeretteim, hogy minden formájában fel tudjuk deríteni, hanem azt kell felismernünk, hogy itt van, és egyikünk sem mondhatja egy pillanatra sem, hogy velem ez nem így van. Mindnyájunknak Isten álláspontját kell elfogadnunk saját magunkkal kapcsolatban, és semelyikünknek sem szabad igazolást keresnünk magunknak Isten jelenlétében. Amit mondanunk kell, az az, hogy Isten ítélete igaz ítélet, és hogy természet szerint bennem van az „én-élet” mélyreható mérge. Itt van, akár élő vagyok neki mindig, akár nem. Itt van, akár nagyon odaszántnak érzem magamat az Úrért, akár nem. Itt van bennünk.

Olyan valóságosan, mint ahogyan a vér folyik az ereinkben, az emberi létünk vére, ugyanebben a vérben a bukott természet magja is benne van, és az a bukott természet az alapelvét tekintve az „én”, az „én” célja pedig mindig az, hogy Isten dolgait magához ragadja. Ezt soha ne felejtsük el! Ez a lényege, magához ragadni az Isten dolgait. A Sátán azt mondta: „Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé helyezem trónomat, (…) hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14). Magamhoz ragadom, ami Istené!

Ez volt Jákób szörnyű, szörnyű nagy tévedése. Igen, Jákóbé lett volna az elsőszülöttségi jog, de Istentől! Jákóbnak volt fogalma az isteni dolgok értékéről. Neki volt némi rálátása Isten dolgainak jelentőségére, míg a bátyjának nem, de Jákób nem volt kész hinni és bízni abban, hogy Isten biztosítani fogja a számára azokat az isteni dolgokat. Jákób, felismerve az Isten dolgainak jelentőségét, az én-élet kovászának forrásgőzében úgy érezte, hogy cselekednie kell, hogy rátehesse a kezét ezekre a dolgokra.

Lehet, hogy nagyon is helyes a felfogásunk az Isten dolgainak értékéről, de a saját kezünkbe venni ezeket már teljesen más dolog; hogy legyen áldás a saját magunk számára, hogy legyen hatalom, amit használhatunk, hogy legyen pozíciónk, mellyel befolyásolhatunk, s mindezek által esetleg eljuthassunk valahova – ez a kovász. Isten nem tarthatott így Jákóbbal. Húsz év kemény fegyelmezés kellett azután, hogy Jákób a kezét az Isten dolgaira tette, míg végre élvezhette is azokat; nagyon, nagyon mély történet ez. És ez legtöbbünknek is a története. Itt kezdődik a történet, a kovásztalan kenyerek ünnepével; az én életének, az „én” elvének megtagadásával a halálig.

Izraelben ennek nagyon alaposnak kellett lennie. Gyertyával kellett átkutatni a házat, hogy rátaláljanak a legutolsó, elrejtett kovászmorzsára is, és még az utána következő szertartásban is, mielőtt fel merték volna ajánlani az áldozatot, a keresés-kutatás után ki kellett jelenteniük: „Átkutattuk a házat a kovász után, megtettük, amit a Törvény megkövetel tőlünk, de ha mégis maradt valami elrejtve, amit nem találtunk meg, esküvel megtagadjuk!” Tehát nagyon alaposnak kellett lennie.

A megemlékezés ünnepe

Ahogyan az Úr mondta, emlékeztetőül lesz ez mindörökké nemzedékről nemzedékre. És valahányszor a pészach eljött, évről évre, megelőzte a kovásztalan kenyerek ünnepe, és bele is foglaltatott a pészachba. Mi volt akkor tehát a jelentősége? Emlékeztetőként szolgált arra a nagyszerű elkülönítésre, a gonosztól való elkülönítésre. És amikor az asztal köré gyűltek megülni az ünnepet, évről évre elmondták a történetet, hogy az Úr mit tett az egyiptomiakkal, hogyan szabadította ki őket Egyiptomból, és az Úr azt mondja, ezt így kell tegyétek nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Tehát, hogyha az úrvacsora a pészachnak felel meg a szellemi alapelvek szerint, nem látjátok, Szeretteim, hogy minden alkalommal, amikor az Úr asztalához jövünk, mi is ezt a történetet mondjuk el? Pontosan ez Pál apostol szavainak értelme az 1Korinthus 11-ben: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdessétek (…)” – mondjátok el, jelentsétek ki. Cselekedettel mondjuk el a történetet, megjelenítjük a történetet.

Az Úr a szellemi történetünk kezdetét a kovásztalan kenyerek ünnepével jelölte meg. Kihozott bennünket Egyiptomból. Mit jelent Egyiptom? Egyiptom a hústest erejét és dicsőségét jelképezi; és hogyan kellett Istennek Egyiptomot kilúgoznia Mózes csontjaiból! Az egyiptomiak minden bölcsességében járatos volt, de a pusztaságban töltött negyven hosszú év alatt Egyiptom össze lett törve Mózesben. Egyiptom erejével indult neki, Egyiptom bölcsességével, Isten dolgait Egyiptom erőforrásaival, a pozíciójával, a képességeivel kísérelte meg véghez vinni – és Isten azt mondta, nem! A kovásztalan kenyerek ünnepe jön negyven éven keresztül, és nulláról indulunk! Annak az embernek, akit Isten eszközéül akar használni mások mennyei terepre való kivezetéséhez, nevelésen kell átesnie. Meg kell találnia a mennyei talajt és minden földi alaptól meg kell üresednie, minden természetes alaptól. Az Úr teljesen egyértelműen megkülönbözteti ezt a kettőt.

Tudom, hogy közületek néhányan arra gondolnak, hogy és mi hol vagyunk? Keresztények vagyunk régóta, egyes esetekben nagyon régóta. Hol vagyunk? Mi a helyzetünk? Szeretteim, szembe kell néznünk Isten tényeivel. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk keresztények, hogy nem tartozunk az Úrhoz, hanem azt mondom, hogy nyíltan szembe kell néznünk vele, hogy mi Isten álláspontja, és soha nem túl késő ezt megtenni. Isten mindannyiunkban azt munkálja folyamatosan, hogy visszahozzon bennünket. Ó, ha láttuk volna az egészet az elején… – de ha láttuk is volna, nem tudom, hogy elfogadtuk volna-e. Nem tudom, hogy nem szükséges-e számunkra, hogy átmenjünk bizonyos dolgokon ahhoz, hogy új világosságot nyerjünk. Soha nem gyúl bennünk igazán világosság attól, ha valaki elmondja az igazságot. Csak akkor válunk élővé bizonyos dolgok számára, amikor valami történt bennünk, és ehhez idő kell.

De bárhogyan is, itt vagyunk, és bármit is mondunk erről, ez Isten álláspontja, és őszintén és komolyan kérdezlek benneteket, hogy megvolt-e az életetekben a kovásztalan kenyerek ünnepe, ismeritek-e valóságosan a pészach ünnepének megülését az életetek történetében? Ha nem, joggal kérdőjeleztek meg egy csomó dolgot. Néhányan közülünk ismerjük azt a választóvonalat, amit ez az életünkbe hozott. Éveken keresztül végeztük a nagyon energikus, aktív, lelkes és fárasztó keresztény munkát, igehirdetést és miegyebet; de jaj, micsoda szégyennel és megbánással nézünk vissza azokra az évekre, hogy mindaz a lelkesedés és befektetetett energia, milyen keveset, milyen nagyon keveset ért, ha összehasonlítjuk azzal, ami valóban az Úrtól indul ki – és sok kérdést kell föltennünk azokról az évekről. Azonban az az egy teljesen nyilvánvaló a számunkra, hogy mi magunk voltunk az egésznek a motorjai, mi magunk voltunk a ténykedések forrásai, mi csináltuk, csak mi voltunk benne, és még sok más egyéb is.

Isten pedig egyszer csak elhozott bennünket a kovásztalan kenyerek ünnepére. Nagyon száraz időszak volt ez. A kovásztalan kenyér nem finom, jó sok keserű fűszernövény kell a kovásztalan kenyérhez. A hústest nem leli kedvét az ilyen kosztban. De ez valóságos dolog volt, és most is az; megérkezni Isten nullapontjához, és bármilyen gyengeséget, hibát és tökéletlenséget is érzékelünk magunkban, egyet biztosan tudunk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe új kezdetet jelölt, ahol az Úr a fontos, az Úr új bejövetelét jelölte, az életnek és a munkálkodásnak új felségterületét. Innentől kezdve, ha semmi mást nem, de egy dolgot pontosan tudunk, hogy ettől az időtől kezdve többé nem mi vagyunk, hanem az Úr, és az Úr Maga az, aki megtart minket ebben a prioritásban azzal, hogy lesújt rá, folyamatosan lesújt minden elhajlásra attól a legutolsó ponttól, ami még az Úrtól való volt; és ez az egész nemzedékünkön keresztül egy emlékeztető. Az Úr újra és újra visszahoz bennünket ehhez, és újra megkérdezem, ismeritek-e a valódi krízist, az igazi fordulópontot?

Élet a halálon keresztül

Ez az, amire az apostol úgy hivatkozik, mint ami az élet titka, az isteni élet titka. Ez az, ahol az isteni élet kezdődik. Az isteni élet folyója a keresztből árad ki, és Pál azt mondja: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben” (2Kor 4,10). „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálra adatását (Vida ford.)” – milyen furcsa nyelvezet! „Jézus halálra adatását.”

Krisztus halálának ez az egyik aspektusa, csak az egyik aspektusa. Vannak egyebek is, de ez egy nagyon fontos összetevő. Jézus halálra adatása. Miért adatott a halálra? Azért, mert önként, önszántából, saját szabad akaratából a régi teremtés helyére állt; a te helyedre, az én helyemre. Halálra adatott úgy, hogy képviselte a régi teremtés természetes életét, melyet Magára vett, nem az Övét, hanem a miénket. És nekünk mindig a testünkben kell hordoznunk ezt a halálba adatást. Ha ez így van – hogy a régi természet, az én, az egó, a hústest, a testies alapelv, az emberi természetünk kovásza halálba adatott – akkor ugyanúgy az Úr Jézus élete is nyilvánvalóvá válik halandó testünkben. Látjátok, nincs élet csakis a halál által. Minden élet ennek a halálnak a révén ered. Mit munkál ez az élet, és mi az értéke ennek az életnek?

Úgy kell számítanunk magunkat, mint aki élő Istennek. Mit jelent élőnek lenni Istennek? Szeretteim, élőnek lenni Istennek azt jelenti, hogy újfajta, élő ismeretünk, tudásunk és értelmünk van, mely nem a régi ember, az óember tudása, felfogása és ismerete. A régi érvelés a halálba adatott, és most új ismeretünk van. Újra megkérdezem, igaz ez a te esetedben is, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe alatti konkrét krízis miatt a mostani ismereted élő ismeret, olyan amelyik a krízis után lett a tiéd – vagy átvitted a régi embert, a régi érvrendszert, magyarázatot, régi ítéletalkotást Isten dolgaiba? Ha igen, halott vagy, miközben élsz, és azt hiszem, hogy ez az oka annak, amiért olyan sok hívőnek nincs élő kijelentése.

Szeretteim, higgyétek el, Isten minden gyermekét születésénél fogva illeti a jog, hogy élő kijelentése legyen Istenről, hogy a Szent Szellem kijelentése révén ismerje az Urat. Ez a mi születés révén kapott jogunk. Ó, bár minden keresztény eljutna ide és birtokba venné ezt a jogát, mennyivel másabb lenne a helyzet! Ha Isten minden gyermeke valóban az Úr közvetlen szívbéli kijelentésének fényében élne! Lehet, hogy az Ige által, de ez a miénk, megvan az Úr személyes kijelentésének áldott bizonyossága a szívünkben. Ha nem igaz, amit mondok, akkor rosszul értem a Bibliát. Akkor az Ige jelentős részét be kell zárnom, és azt mondanom, hát ez nem azt akarja jelenteni, amit olvasunk. Mit jelent akkor az a kenet, mely bennünk lakozik és megtanít bennünket mindenre, ahogyan János mondja? Mit jelent akkor az, amiről az Úr beszélt, hogy „de amikor eljön az, aki az igazság Szelleme, elvezet majd titeket minden igazságra. Mert nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket kijelenti nektek. Ő engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és kijelenti nektek” (Jn 16,13-15)? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten minden gyermekének, lehet, hogy először apránként, de folyton növekvő mértékben közvetlen és személyes ismerete legyen az Úrról, hogy az Úr bensőleges módon szólhasson hozzá az akaratával, gondolataival, hozzáállásával kapcsolatban, ezek által folyton tanítva őt. Ez igaz, Szeretteim, ez az élet, az élet teszi ezt. Az élet Szelleme meg fog érinteni minden egyes ponton, ahol az Úrnak valami mondandója van a számunkra. Ha élők vagyunk Istennek, Isten Szelleme az Úr gondolatai szerint fog megérinteni bennünket mindenben, ahol mondani akar nekünk valamit.

Meg fog érinteni a ruházkodás tekintetében. Meg fog érinteni a beszédtémáink és -stílusunk ügyében. Meg fog érinteni az életünk ellentmondásos pontjain, ha van bármi gonoszság abban, ahogyan az ügyeinket intézzük. Meg fog érinteni a megbízhatóság kérdésében. Még a megbeszélt dolgok, találkozók pontosságát illetően is meg fog érinteni. Meg fog érinteni mindenben, ahol csak mondanivalója van az egyenesség, becsületesség, lelkiismeretesség dolgában. Nincs semmi sem, ami jobban formálná a jellemet, mint a Szent Szellemben való élet! Ez az élet, és ez kijelentés, az Úr megismerése. Ne csak úgy gondoljunk az Úr ismeretére és az Úr kijelentésére, mint pusztán a csodálatos Isten dicsőséges meglátására. Nem, az Úr ezekben a gyakorlati dolgokban jelenti ki Magát, az Ő kijelentése ezekben rejlik. Igen, mindannyian megtapasztaltuk, és tudjuk, hogy ez igaz. Istennel járni azt jelenti, hogy Ő szemmel tart minket – és a Szent Szellem ellenőrzése alatt járni az Úr ismeretét jelenti.

Nem lehetünk tehát élők Istennek a halottak közül, míg meg nem történt a kovásztalan kenyerek ünnepe az életünkben. Ez azt jelenti, hogy a saját akaratunknak, gondolkodásunknak, vágyainknak és mindennek, ami belőlünk való, össze kellett törnie. Kellett, hogy legyen egy krízis. Nem végeztetett el egyszer és mindenkorra, teljesen és véglegesen, egyetlen történés során, habár valami el lett végezve. Valami összetört, és onnantól kezdve Isten előtt megnyílt a kapu, és amint reagálunk arra, amit Isten átvisz ezen az úton, melyet Ő biztosított, ez a dolog növekszik és növekszik, és egy csomó olyasmit, ami egykor teljesen ártalmatlan volt a számunkra, már nem csinálhatunk. Az Úr kegyelmes ezekben a dolgokban. Nem hoz fel mindent bennünk egyszerre, de csodálatos, ahogyan változunk, amikor az Úrral járunk. Elhagyunk bizonyos dolgokat, változunk, és hogyan történik ez? Ha szavakba kellene öntenünk, valahogy úgy fejeznénk ki, hogy „megerősödött bennem az érzés, hogy az Úr nem akarja ezt, vagy éppen ezt akarja”. Hiszem, hogy ennek kellene Isten minden gyermeke egyre bővülő tapasztalatának lennie. Így kellene lennie. De most nehogy hozzáfogjunk átválogatni a szellemi ruhásszekrényünket, hogy mit tarthatunk meg és minek kell mennie. Ez nem volna igazán szellemi dolog. Járjunk csak az Úrral, és meg fogjuk látni, hogy a szekrény tartalma is megváltozik.

Bízzunk a Szent Szellemben, és Ő mindenben helyes útra terel bennünket! De jegyezzük meg, hogy mindennek az alapja, hogy megüljük a kovásztalan kenyerek ünnepét, azaz a teljes természetes életünknek össze kellett törnie a gyökerénél; Jézus halálra adatásának radikális kezdete kellett, hogy megtörténjen bennünk. Ha azonban a hívők, a Gyülekezet teljes története ebből indul ki, ha ez az, ahol minden elkezdődik, akkor, Isten nézőpontjából nincs Gyülekezet csakis a kovásztalan kenyerek ünnepe alapján; és nincs történelem, semmi sem létezik addig, amíg ez nincs meg. Ezért hangsúlyozta ezt a dolgot Isten annyira, mert Nélküle nem lehet és nem is lesz semmi; és Isten törekszik valamire, de mindent Őtőle, Őbelőle kell, hogy legyen.

Az éppen most megölt Bárány

Az Ige pedig fölveszi a kovásztalan kenyérrel kapcsolatos szálat, és egy bizonyos irányba terjeszti, növeli tovább, kapcsolatba hozza az elsőszülött különválasztásával. A Zsidókhoz írt levél 12. részben elmagyarázza, mi ez. „Ti azonban járultatok (…) az elsőszülöttek seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyben”, és a Jelenésekhez lapozva meglátjuk, hogy mit jelent feljegyzettnek lenni: az élet könyvéről van szó, amely a Bárányé. Az élet könyve, amely a Bárányé, és a Bárányra tekintünk, aki mindig olyan a trónuson, mint akit megöltek. Amikor a Bárány elérte a végleges helyét dicsőségben, magasztalásban és hatalomban, akkor is úgy mutatkozik meg, mint megöletett Bárány. Van ennek az állításnak egy eleme, amely azt sugallja, „mintha éppen most öletett volna meg”. Isten ezt a dolgot egészen mindvégig és a trónig élőnek, aktuálisnak tartja meg; az elsőszülöttek Gyülekezete pedig, akiknek a neve fel van írva a mennyben az élet könyvében, amely a Bárányé, azokból áll, kiknek története a pészachon, a Bárány megöletésén, a kovásztalan kenyerek ünnepének a végén alapszik. Ez nem pusztán szimbolika. Ez erőteljesen szóló igazság.

Ha az úrvacsorai közösség minden megünneplése mögött ez állna, mennyivel másabb állapotok lennének a világban ma! Micsoda tragédia, hogy Isten emögött húzódó gondolatát elveszítettük! Rítus lett, vallásos cselekedet, ceremónia. Bizonyos, hogy nekünk, akik összegyűlünk az Úr asztala körül, sokkal komolyabban kell vennünk ezt.

Az egész Izrael együtt volt ebben a bárányban.  Lehet, hogy volt ezer másik bárány is Izraelben, de a mennyben csak egyetlen Bárány van. Ha átvisszük ezt az úrvacsorára, ott is egyetlen Bárány van, és Isten szemében mindig is csak egyetlen Bárány létezett. Mindenki egy Bárányból részesült, mindenki egy Bárányban lett egyesítve, mindenki az egy Bárányból való részesedés által lett egyesítve, tehát közösségben voltak, a közösség ünnepe volt ez, ünnepi közösségük volt egymással.

Mi a valódi közösség alapja? Mindnyájan egyetértünk benne, hogy a központi dolognak a közösségünkben az Úr asztalának kell lennie – annak kellene lennie –, melyben az, hogy közösségünk van egymással, jobban kifejezésre jut, mint bármi egyébben. Mi ennek a közösségnek az alapja? Amit Pál apostol mond, alapelvként is teljesen igaz. Nézzük meg újra a korinthusi helyzetet – az Úr asztala ott volt, csak éppen közösségük nem volt egymással. Széthúzás volt köztük, egyik a másik ellen a gyülekezetben, és mégis odajöttek az Úr asztalához, és ellentmondásban voltak annak központi gondolatával. Pál azt mondja: „aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza a poharat, ítéletet eszik és iszik önmaga számára, mert nem különbözteti meg az Úr Testét.” Az asztalhoz való járulásunknak azon a közösségen kell alapulnia, amelyben nincs kárhoztatás; amely kovásztalan kenyér. Mindannyian tudjuk jól, hogy Isten népének nem lehet igazi közössége egymással, amíg az „én” össze nem töretett. Az „én”, az egó, a saját személyünk az, ami megtöri a közösséget; a saját indokaink, vágyaink, kívánságunk, meggyőződésünk.

Ó, Isten népe végnélküli szakadásainak és szétválásainak tragédiája! Soha, de soha nincs vége ennek. Pedig csak az történik, hogy megjelenik az emberi gondolkodás valamilyen keresztény igazsággal kapcsolatban – szőrszálhasogatásnak is mondhatjuk. Ez az emberi gondolkodás. És azért van, mert valójában nincs meg az alap, a kovásztalan kenyér. A természetes ember még nem lett félretéve. Addig pedig nem lehet közösségünk, amíg ez meg nem történik. A kovásztalan kenyér alapvető és elengedhetetlen a közösség ünnepének megüléséhez, de, áldott az Isten, hogy ha igaz az, hogy ha alapvetően ez megtörténik, akkor lehet bármiféle dolog velünk kapcsolatban természet szerint, ami szakadást, szétszórást okozhatna, de mivel ez az alapvető dolog megtörtént, tudjuk együtt folytatni tovább. Természet szerint mindnyájan nagyon különbözünk, és sok minden van bennünk, ami eléggé el tudná lehetetleníteni, hogy mások kijöjjenek velünk, de ki merem jelenteni, hogy valami alapvető dolog el lett végezve bennünk. A kereszt elvégzett valahol valamit, és ez az egymással való közösségünk biztosítéka. Hiszem, hogy az a dolog, ami el lett végezve, legalább bizonyos mértékben, az az, hogy a személyes célok széttörettek, és egyedül az Úr Maga, Aki uralkodik; Őérte mindent, ami személyes, elengedhetünk.

Valóban az Úr elé kell hoznunk a kovásztalan kenyérnek ezt a dolgát, mert, ahogyan említettem, a dicsőséges élettörténetünk és mindaz, amit ez az élet a megvalósulásában, kimunkálódásában jelent, ebből ered ki. Ahol kovász van, ott halál van, mert ott romlás zajlik; ahol pedig nincsen kovász, ott élet van, mert a romlás gyökere, a romlás magja széttöretett. Az Úr tanítson meg bennünket, mennyire fontos ez!

A Király asztalánál (Szabó Zoltán)

Elhangzott 2015. február 1-jén, Budapesten.

Kedves Testvérek,

a Sámuel 2. könyvéből a 9. fejezetet olvassuk el.

„Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve.Őt hívták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammiél fiának, Mákírnak a házában. Akkor üzent neki Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammiél fiának a házából.

Amikor megérkezett Dávidhoz Mefibóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arcra esett, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefibóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel.

Ekkor Mefibóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál, aki olyan vagyok, mint a döglött kutya? Ezután hívatta a király Cíbát, Saul legényét, és ezt mondta neki: Mindent urad fiának adtam, amije csak volt Saulnak és egész háza népének. Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fiának. Maga Mefibóset, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefibóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, mint egy királyfi – mondta Dávid.

Volt Mefibósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefibóset szolgái voltak. Maga Mefibóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett, és mindkét lábára sánta volt.”

Egy alkalommal az Úr Jézus azt mondta a hallgatói közül az írástudóknak, a farizeusoknak: „ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy abban van a ti örök életetek… de azok rólam tesznek tanúságot”. Közeledve a földön eltöltött életidejének egyik utolsó napjához, amikor társul szegődött két tanítványához az Emmausba vezető úton, akkor az Úr Jézus vette az Igét, és elmagyarázta nekik a törvényből és a prófétáktól mindazt, amelyek Őróla tettek tanúságot. A történetnek a vége felé pedig megnyílt a tanítványok szeme, felismerték Őt, s az egyik következményeként ennek megvilágosodott az értelmük, és elkezdték megérteni az Írásokat.

Az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat ez a dolog: meglátni az Írásokban Magát az Úr Jézus Krisztust. Enélkül szerethetjük ugyan az Igét, olvasgathatjuk, de könnyen egy szakkönyvvé válik csak a kezünkben. Olyan könyvvé, amelyből érdekes, értékes, valóságos, fontos információkat gyűjthetünk össze. Igaz, ezek is benne vannak, de amikor az Úr megnyitja az Övéinek a szemét, akkor elkezdünk többet látni ennél. Pál szavaival élve, az egyik a betű, amely valóságos, igaz, de a betűk között, vagy a betűk mögött ott van a Szellem; és az isteni érintésre részesedhetünk ebből.

Úgy szeretném, ha ez a régi történet, amelyet felolvastunk, így elevenedne meg előttünk, hogy meglássuk benne az Úr Jézus Krisztust – még árnyaltabban, még többet Belőle, mint ahogy eddig megismertük, és ez töltse el frissen, hálával és meghajlással a szívünket, a lényünket, hogy így emlékezhessünk méltóan Róla [amikor megtörjük a kenyeret].

Dávid azt mondta egyszer, hogy „azzal a bizonyos emberrel szeretném az Isten irgalmasságát cselekedni”. Testvérek, mindannyiunk élete – akik hívők vagyunk, akik megtapasztaltuk Isten kegyelmét –, innen számítható: amikor az Úr azt mondta, hogy „Isten irgalmasságát akarom veled gyakorolni”. Addig különböző módokon megéltük, megtapasztaltuk, sőt megszenvedtük a bűn okozta halál nyomorúságának valamilyen vetületét. Azt a tehetetlenséget, hogy „szeretném, de nem tudom”, és arattuk tetteinknek és egész mivoltunknak a termését, a gyümölcseit. De Isten irgalmasságot gyakorolt a mi irányunkban az Úr Jézus Krisztusért.

Ismerjük, gondolom, mindannyian Jónátán és Dávid történetét, tehát az előzményekre most nem térnék ki, hanem csak magára arra, hogy Dávid megemlékezett Jónátánról, és azt mondta: irgalmasságot cselekszem valakivel, akinek őhozzá köze van. Méfibóset a régi rendszer markáns képviselője volt, lehet, hogy az egyedüli túlélője a régi dinasztiának. Mint ilyen, senki sem kötött volna vele életbiztosítást. Ő volt az ellensége az újnak.

Testvérek, bárhol is voltunk, bárhol is kezdődött a földi életünk, a régiben voltunk benne. Nem Isten országát, hanem azt a másikat építettük; ki kisebb, ki nagyobb lendülettel meg hatékonysággal. Jövő nélkül, reménység nélkül valók voltunk – az isteni közbeavatkozásig. Az Igéből kitűnik, mennyire megrettent Méfibóset is, amikor hívatták az új fővárosba, az új király elé. Arccal a földre borult. Nem tudta, hogy föl fog-e még onnan állni egyáltalán. De Dávid, aki vele Isten kegyelmét gyakorolta, azt mondta, „állj föl! Te visszakapod azt, ami a tied kellene, hogy legyen – sőt, még többet is”. Megbízta Cíbát, hogy vegye számba, és művelje meg a királyi birtokokat, és ezzel a királyi, sőt sokkal inkább isteni gesztussal Méfibóset lett valószínűleg Izraelben a második leggazdagabb ember, mivel a régi király minden birtoka visszaszállt rá. És rábízták a szolgára, hogy gondoskodjon arról, hogy urának mindene meglegyen.

Testvérek, ez már elképzelhetetlenül nagy dolog. Ez már több, mint amit ember megtehet! De ez még csak az első lépés. Bármennyit tapasztaltunk meg eddig az isteni kegyelemből, abból, hogy megbocsátotta a bűnünket, hogy átvitt a sötétségből a szerelmes Fiának az országába, ez még csak az első lépés. Fölfoghatatlanul több van! Azt mondta Dávid, miután elrendezte a Méfibóset dolgait, hogy mindezek fölött „Méfibósetnek az én asztalomnál van helye”. Kik ültek a király asztalánál? A király fiai, meg valószínűleg a vitézei közül a legkiválóbbak. Mi keresnivalója van ott egy béna embernek? Nagyon kilógott a sorból.

Testvérek, sokszor az Úr világosságában láttam azt, és megalázott, hogy nagyon kilógok a sorból, abból a sorból, ahova Isten kegyelme állított. Semmiképpen nem szolgáltam erre rá, sőt, inkább az ellenkezője igaz minden szempontból. Istennek minden oka meglett volna rá, hogy soha a színe elé ne kerülhessek. De az isteni kegyelem ideállított – az Úr Jézus Krisztusért.

Mit jelent a Király asztalánál ülni? Ez már az, amiről az előbb mondtam, hogy amennyit megtapasztaltunk, annál még sokkal több van Istennek a kegyelmében. Ha valaki egy ekkora birtokot kap messze, vidéken, gondolom, vidáman búcsút int a fővárosnak, s azt mondja, most már van mivel foglalkozzak. Most már nem félek attól, hogy mi lesz velem, mert nem fenyeget a király haragja, enyém a legszebb birtok, gyerünk! De a Király szava mást is mondott: „Itt van, mellettem, a helyed”.

Testvérek, a nekünk elkészített isteni kegyelemnek van egy olyan része, amiért sok minden másnak hátat kell fordítsunk. Amíg nem fordítok hátat a vidéki birtoknak, sok evilági jó és szép dolognak, addig nem lehetek Jeruzsálemben a Király asztalánál. Méfibóset nem lehetett egyszerre Lódebárban, kint, a Jordánon túl, és ugyanakkor a király asztalánál is. Nem lehetett megoldani ingázással. Vagy itt, vagy ott.

Az Úr mindannyiunkat hív, újra meg újra: „Gyertek ide, közelebb Hozzám!” És bennünk azonnal felmerül, hogy „jó-jó, de itt vannak az én dolgaim, amiket Tőled kaptam, Uram!”

Testvérek, el kell jussunk megérteni, hogy mi az, amit le kell tenni, aminek hátat kell fordítani, azért, hogy az Úr közelében legyünk. Az Úr közelében – gyakorlati, hétköznapi módon, minden nap.

Van egy igevers, amelyet nem adnak vissza egyértelműen, világosan a fordításaink. A 11. vers: „Felele Siba a királynak: Valamit az én uram, a király parancsol [nékem], szolgájának, a képen cselekeszik a te szolgád. És Méfibóset az én asztalomnál eszik, mint a király fiainak egyike” [Károli]. A protestáns fordítás betoldja a vers második felébe, hogy „és monda Dávid, hogy Méfibóset az én asztalomnál eszik”. A Király meghívása volt az, hogy az én asztalomnál fogsz enni. Siba sem volt olyan bölcstelen, hogy ellentmondjon a királynak. Annyit mert mondani, hogy ehetne nálam, mint a királyfiak, de azt nem, hogy az én asztalomnál fog enni. A 13. vers pedig arról tesz tanúságot, hogy jól döntött Méfibóset: Jeruzsálemben lakott, és mindenkor a király asztalánál eszik.

Testvéreim, az Úr Jézus Krisztus által elnyert bocsánat nem csak a múltunkat rendezi el, nem csak a bűnt fedezi el. Igen, ez nagyon nagy dolog, és ez az egyik alapvető része ennek. Ugyanakkor azt is mondom, hogy az Úr Jézus Krisztusban elnyert bocsánat nem csak a valamikori jövőnkre a megoldás, nem csak a Mennynek az ígérete, hanem van egy olyan része is, amely most, mára szól. Ehhez kell megérteni, felismerni azt, hogy mit kell otthagyjak, minek kell ma hátat fordítsak, minek kell nemet mondjak – hogy igent mondhassak az Úrnak. Hogy azt mondhassam: „Uram, nekem is van egy helyem az asztalodnál? De hát én nem vagyok se vitéz, se a király családtagja…” De az Úr azt feleli: „De igen, az vagy, itt a helyed”.

Méfibósetről nem olvasunk többet az Igében, de ha megértjük az Igének a szellemi üzenetét, akkor számunkra még van egy következtetés, amit levonhatunk. Az a béna, harcképtelen ember, aki odakerült, nem maradt mindvégig béna, sánta, harcképtelen. Ha az Úrhoz jövünk, úgy, ahogy vagyunk, ha az Ő asztalánál, a közelében vagyunk nap, mint nap, elváltozunk. Nem az maradok, aki voltam. Mert az Úr jelenlétében történnek a csodák. Jelképesen, visszatérve az ószövetségi képre, Méfibóset egy nap azt tapasztalta, hogy lábra tud állni, és beáll a király vitézeinek sorába.

Testvéreim, ez rendkívüli kiváltság, hogy együtt megemlékezhetünk a kézzelfogható, szemmel látható jegyekkel az Úr Jézus Krisztusról. De Ő több számunkra annál, mint hogy elég legyen nekünk hetente egyszer megemlékezni Róla. Az Úrnak is kevés az, hogy hetente egyszer emlékezzünk meg Róla! Ha csak emberi kapcsolatok szintjére vetítjük ezt, Testvérek, ki az, akinek a felesége vagy a férje elégedett lenne azzal, hogy ha hetente csak egyszer váltana néhány kedves, figyelmes szót vele? Elég lenne?

Értsük meg az Igéből az Úrnak a vágyát arra, hogy naponta az Ő asztalánál, az Ő közelében lásson bennünket. Az Úr tudja megmondani ennek a gyakorlati módját, mikéntjét – de a helyünk mindannyiunknak ott van, minden reggel, annál a végtelen nagy asztalnál, ennél a kiváltságnál. Ha egyszer közelebb jövök az Úrhoz, többet meglátok Belőle, még értékesebbé válik a számomra, s egyre könnyebb lesz otthagyni mindent érte. Az elején nehéz; az elején ragaszkodom a saját kis dolgaimhoz, mert kicsit ismerek az Úrból. De hogyha a gyakorlatban megtapasztalom azt, hogy az Úr mindig királyi bőséggel fizet mindenért… „teljes gyönyörűség, öröm van tenálad”… – a zsoltáríró a tapasztalatból ír, tapasztalatból tör ki belőle a felkiáltás.

Testvérek, erre hív bennünket is az Úr. És ha a mindennapi életünknek a része ez, hogy az Ő jelenlétében élünk, akkor annak egy kiteljesedése csak ez, amikor együttesen, akarata szerint megemlékezünk Róla. Hadd töltené be Ő egyre inkább a mi életünket, mert ez az, aminek egyedül értelme van ebben a világban. A világ egyre inkább kificamodik, eltorzul, egyre inkább minden meginog, még amit mindenki megingathatatlannak tart, az is. Egyedül Ő marad meg, Testvérek. És amikor eljön a végső nagy megrázkódtatás, amennyire be van töltve Ővele az életünk, az lesz egyedül, ami megmarad – minden más csak veszteség lesz.

Visszatekintve sok mindent látok, hogy milyen sok időt, milyen sok energiát elpazaroltam értéktelen dolgokra, amelyek már most semmivé váltak. Bár az Úr adna kegyelmet, hogy egyre inkább Ő, aki egyedül érték, Ő legyen a kincs a számomra, Őt keressem, hogy Ő tölthessen be.

Ámen.